Szép hivatások, rút árulások és dudás pokoljárások- XVIII.

Eugéniusz:

Szép hivatások,

rút árulások és

dudás pokoljárások- XVIII.



Vagy a legszebb isteni-emberi hivatások, –

vagy a leghitványabb sátáni mesterségek…

Írástudók, szellemi alkotók, lelki stb. segítők,

gondviselők, vezetők dolga és erény/bűnlajstroma



Jót mulasztani, jót jól, jót rosszul, rosszat jól tenni:

azokról az emberekről adok itt értékelő jellemzést,

akik képességük, tudásuk, helyzetük stb. stb. folytán

az átlagosnál jóval többet használhatnak/árthatnak nekünk.

mert nagyobb a szellemi, lelki, gazdasági, politikai hatalmuk.



DSIDA JENŐ

Psalmus Hungaricus

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam

s e szót: magyar,

még le nem írtam.

Csábított minden idegen bozót,

minden szerelmet bujtató liget.

Ó, mily hályog borult szememre,

hogy meg nem láttalak,

te elhagyott, te bús, kopár sziget,

magyar sziget a népek Óceánján!

Mily ólom ömlött álmodó fülembe,

hogy nem hatolt belé

a vad hullámverés morzsoló harsogása,

a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.

Jaj, mindenből csak vád fakad:

miért kímélted az erőt,

miért kímélted válladat,

miért nem vertél sziklatöltést,

erős, nagy védőgátakat?

Elhagytam koldus, tékozló apámat

s aranyat ástam, én gonosz fiú!

Mily szent vagy te, koldusság

s te sárarany, te szépség, mily hiú!

Koldusapám visszafogadsz-e,

bedőlt viskódban helyet adsz-e,

ha most lábadhoz borulok

s eléd öntöm minden dalom

s férges rongyaid csókkal illetem

s üszkös sebeid tisztára nyalom?

Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,

verset, mely nem zenél,

csak felhörög,

eget-nyitó, poklot-nyitó

átkot, hogy zúgjon, mint a szél,

bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó

zsoltáros jajgatása

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

p 1

p

p Mindig tud üzenni? A börtön falára minek/miért ne írjon utolsó csepp vérével?

p

p Mindig „összekeveri”: civilizáltság/kulturáltság – így fejlődést vél látni/láttatni…

p

p Sandán magáról rád vetíti a gyanú árnyékát: a Hatalom embere vagy

p

p Ő le nem írná, legfeljebb négyszemközt mondja – máként letagadja

p

p Az utolsó pillanatig hitegető, majd a vészben cserbenhagyó, lelécelő

p

p Ha nagy bajba kerülsz, még azt is letagadja, hogy ismer: ahogy Péter

p

p A fő riválisa hibáit jól felnagyító, viszont az erényeit meg lekicsinyítő

p

p A szájából is segget csináló – akinek csak egy disznóláb az adott keze!

p

p A szájhős nagy „oroszlánvadász”, akire már egy patkány is frászt hoz

p

p A felfelé seggnyaló, oldalt könyöklő, és lefelé taposó bősz karrierista

p

p Egy sportszerűtlenségei miatt világhírhedt unfair play díjas ún. profi

p

p Aki az állami/kormánypárti védettségben lett oly nagy „fenegyerek”

p

p Csak azért lök be a – sekély – vízbe, hogy ő majd „hősként” kimentsen

p

p X

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,

a minden embert megsimogató

tág mozdulat,

az élet s halál titkát kutató,

bölcsen nemes, szép, görög hangulat.

A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,

a szabadság, mely minden tengerekben

sikongva úszik, ujjong és mulat!

Kezem gyümölcsöt

minden fáról szedett.

Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben

és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,

a minden-eszme sajgó árulója,

most mégis bősz barlanglakó vagyok,

vonító vad, ki vackát félti, ója,

vadállat, tíz köröm

és csattogó agyar

s ki eddig mondtam: ember! -,

most azt mondom: magyar!

És háromszor kiáltom

és holtomig kiáltom:

magyar, magyar, magyar!

A nagy gyümölcsös fájáról szakadt

almából minden nép fia ehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Dalolhat bárki édes szavakat

és búghat lágyan, mint a lehelet

s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,

s ha kedve támad, bárhová mehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,

szívszakadásig így kell énekelnem

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

p 2

p

p Ő haraggal és elfogultsággal igazságtalanul ítél nagy ügyedben

p

p Aki a naiv, gyanútlan fogyasztók átverési trükkjeinek a nagymestere

p

p A végrehajtó, aki nem szól, nem figyelmezteti jogaira a kifosztandót

p

p A kisajátítási eljárásban a független értékbecslővel összejátszó ügyvéd

p

p Szándékosság vagy gondatlanság: nem gyógyszer-, de méregkeverő

p

p Ő lázas semmittevéssel hatékonyan szabotálja a szellemi közmunkát

p

p Aki óriás-nagy, jótékonykodó cégérrel takargatja el a sötét üzelmeit

p

p Ő bujtogat, felbiztat, majd időben felszívódik, és ki is hátrál mögüled

p

p Kéretlenül is osztogatja – a kalács helyett – az oly „bölcs” tanácsait

p

p Úgy „győz le”, hogy egy idegen óriást hív be magának segítségül

p

p Elcsábít, majd eldob, hogy lelki vergődésem közelről tanulmányozza

p

p Elfoglalja, okkupálja házam-hazám, majd a kedvére átírja történetem

p

p Megtámadja a hazám, majd háborús bűnösnek kiáltja ki az áldozatot

p

p X

III.

Firenze képei, holland virágok,

zöld tengerek halk, álmos loccsanása,

ájultató gyönyörüségek,

Páris tüze, Velence csillogása,

még lelkemet is lehúnyom,

bezárom, hogy ne lássa.

Ha atomokra bomlik is,

miattuk minden sejtem,

ha arcom kékre torzul is,

mind, mind, mind elfelejtem!

Hajam csapzottra borzolom,

mint gubancos csepűt és szürke kócot

és gőggel viselem

fajtám egyenruháját:

a foltozott darócot.

Mert annak fia vagyok én,

ki a küszöbre téve,

a külső sötétségre vettetett,

kit vernek ezer éve,

kit nem fogad magába soha a béke réve!

Bolyongásom pusztáin,

a végtelen nagy éjen

csak az ő szive fénylik,

ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,

ráfonódom, rajta kuszom

fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.

Mogorva lettem,

kemény, sötét és szótlan és makacs.

Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.

Jajt hallottam és nem tudom feledni.

A holtakat nem tudom eltemetni.

Egy eszelős dal lett az utitársam,

rekedt dal, nem zenél,

csak hörög, mint a szél,

zúg, mint vihartól ráncigált fák

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

p 3

p

p Előbb leutánoz, majd meg még engem vádol meg plagizálással

p

p Menten élünkre álló Pál apostol, ha másként nem tudott legyőzni

p

p Az éjjeli menedékhelyen a vendég-dalos: itt van már a Kánaán…

p

p Aki fejlődésnek ábrázolja és tanítja a Nyugat/Európa alkonyát

p

p Csak annyira enged icipicit érvényesülni: őt el ne homályosítsd

p

p Építő-tápláló szellemi eledel helyett álkérdést-gumicsontot lök

p

p A rabság kis körében mutatja meg: így kell ezt a világgal is csinálni

p

p Nem mutatja be a teljes választékot: döntési szabadság-korlátozó

p

p Tekintélyével visszaélve rávesz az „aranyaid” elkótyavetyélésére

p

p „Beszélni nehéz” címmel egy rossz üzenetű rádióműsort vezető

p

p Papírtalpú bakancsot stb. küld a téli frontra, így gazdagszik meg

p

p Tudásvágy-lehűtő, igazság-szomjúság kioltó képesítetlen tanerő

p

p Képes vagy bármelyik csodagyerekből egy hülye-gyereket csinálni

p

p X

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái

s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,

mikor tetszhalott véreimre

hull már a föld és dübörög a hant,

mikor a bús kor harsonája

falakat dönt és lelket ingat,

mikor felejtett, ősi szóra

kell megtanítni fiainkat,

mikor rémít a falvak csendje

s elönt a semmi árja minket

és szülni kell és nemzeni

s magunk képére kalapálni

vánnyadt gyermekeinket!

Mit bánom én a történelmet

s hogy egykoron mi volt!

Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,

mikor anyád sikolt?!

Európa, én nagy mesterem,

lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,

elvetemült és tagadó tanítvány.

Addig paskolta áztatott kötél,

míg megszökött és elriadt.

Fáj a földnek és fáj a napnak

s a mindenségnek fáj dalom,

de aki nem volt még magyar,

nem tudja, mi a fájdalom!

Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,

a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,

ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,

a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.

Ezért nem is hányódom már magamban,

vallom, hogy igazam nincs

és mégis igazam van

és mától fogva énnekem

örökre ez az énekem:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

p 4

p

p Kibúvó, kifogás kereső-ajánló, alibiszállító kényszer-kisvállalkozó

p

p Hipnotizőri képességű: fizikai erőszak nélkül is kifoszt, megaláz stb.

p

p Az emberek gondolkodását a balek-birka szerepre átprogramozó

p

p A (köz)ünnepek államosítása, kiüresítése vagy szabotálása a célja

p

p Erkölcsi balek-törvényt hozó: ha megütik egyik arcod, tartsd oda…

p

p Örök hallgatási fogadalmát (omerta) betartó cinkos bűnpártoló

p

p Az élő fába is belekötő, a kákán is csomót kereső bérelt fikázó

p

p Csak a kísértésnek ne állj ellen: a cinikus „bölcs” hirdetett igéje

p

p Abortusz: latin tolvajnyelvű magzatgyilkosság szépítő, tussoló

p

p A kisebbrendűségi érzése miatt olyan betegesen hiú mimóza

p

p Pártállami-állampárti megrendelésre gyárt, hamisít/töröl hírt

p

p Az ingyen kegyelmet nem ismerő/kitagadó érdemelvű egyházfi

p

p A kereszténymentő – sok/kevés – zsidót nem díjazó, ki nem tüntető

p

p

p x

V.

Idegen-vérű és beszédű

kenyeres jópajtásaim,

kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,

kiket szerettem,

s kik szerettétek lágy szivem

nyitott és éneklő sebét,

nekem is fáj, higyjétek el,

hogy zord a szóm és homlokom setét.

Nekem is fáj, hogy búcsuzom,

mert immár más utakra kell mennem,

de így zeng most a trónjavesztett

magyar Isten parancsa bennem

s én nem tagadhatom meg Őt,

mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,

mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.

Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar,

itt nincsen alku, nincsen semmi „de”.

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg, –

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.

Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,

dúljon a boldog, éji álomokon,

seperjen át a fekete,

tarajos és hideg hullámokon

vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,

égő fejem zavart.

Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,

hogy felkutassak minden magyart.

Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,

üljetek mellém!

Magyarok ott a Tisza partján,

magyarok ott a Duna partján,

magyarok ott a tót hegyek közt

s a bácskai szőlőhegyek közt,

üljetek mellém.

Magyarok Afrikában, Ázsiában,

Párisban, vagy Amerikában,

üljetek mellém!

Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,

ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,

üljetek mellém!

Ülj ide, gyűlj ide, népem

s hallgasd, amint énekelek,

amint a hárfa húrjait,

feszült idegem húrjait

jajgatva tépem,

ó, népem, árva népem! –

– dalolj velem,

mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,

dalolj velem hörögve

és zúgva és dörögve,

tízmillió, százmillió torok!

Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön

zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele

s Európa fogja be fülét

s nyögjön a borzalomtól

és őrüljön bele! -:

Mérges kígyó legyen eledelünk,

ha téged elfeledünk,

ó, Jeruzsálem!

Nyelvünkön izzó vasszeget

verjenek át,

mikor nem téged emleget,

ó, Jeruzsálem!

Rothadjon el lábunk-kezünk,

mikoron hozzád hűtlenek leszünk,

ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!



„Értelmiségiek”/

ún. szellemi elit

A hivatás magaslata

és a pokoljárás helyett

az alkalmatlan, hitvány,

áruló elit arcképcsarnoka

és a korholó számonkérése,

tükörbe néző megtérésre hívása…

A nemhogy javító-segítő,

de passzívan, sőt aktívan ártó elit?

A lelki-szellemi, segítő, társadalmi,

és gazdasági/politikai vezetők árulásai

.

Egy szellemi pálya szépségei/nehézségei, kísértései,

avagy mitől óvom a sok ifjú titánt, milyen ne legyen,

akkor se, ha másként nélkülözés, izolálás, szilencium,

Berufsverboten, sőt akár még börtön stb. is várhat rá…

.

Ahogy bölcsen mondjuk: a fejétől bűzlik a hal:

legszentebb hivatás/leghitványabb mesterség

Aki elmulasztja a jót, sőt még teszi is a rosszat.

Akár „csak” úgy, hogy éppen a rosszat csinálja jól.

.

Egy-egy velős gondolatú mondat azokról,

akiknek az átlagosnál jelentősen nagyobb

a képessége, a lehetősége, a hatalma stb.,

hogy segítsenek/ártsanak embertársainak.

.

Tanítók és nevelők, szülők és edzők,

patikusok és orvosok, rendőrök és bírók,

tudósok és írók, művészek, bölcselők és papok,

törvényhozók és gazdasági/politikai vezetők stb. stb.

.

Mindenki érintve érezheti magát,

hisz csak gondoljunk bele pl. a szülői szerepbe:

ő egy személyben családfő-vezető, gazda, gondviselő,

és tanító, gyógyító, igehirdető, lelki pásztor, bölcs stb.

.

A fejétől bűzlik a hal: jaj annak a társadalomnak,

ahol az erre alkalmasak nem kerülnek a pályájukra,

nem, illetve nem jól gyakorol(hat)ják a hivatásukat,

és megalkuvásból megúsznák a pokoljáró dudás sorsot…

.

Ráadásul tudjuk: jószándékkal kövezett az út a pokolba.

A gonosz mostohánál többet árthat a majomszerető anya,

a sarlatánnál többet a protokollt jól alkalmazó profi orvos,

ha az rossz, és így csak beteg(ség)et gyárt, áltat, súlyosbít, öl…

.

Végül, de nem utolsósorban vannak olyan ún. értelmiségiek,

akik bérbe adott lelkiismeretes, megalkuvó Gonosz-szolgák,

akik nem alkalmatlanságból, jellemgyengeségből rossz segítők,

de cinikus/ellenséges – szellemi – méreggel oltatók/oltók stb. stb.

p.s.:

A vers, a képanyag, a könyvajánló stb.

nem csak az írástudók, segítők, vezetők stb.

hibáiról, vétkeiről, bűneiről, árulásáról stb. szól,

de kontrasztban a hivatásuk magaslatán állókról,

az emberi nem nagy jótevőiről, kis-nagy géniuszairól,

és a pályával járó áldozatukról: a pokoljáró dudás sorsról…

