Szegedi paraszti játékok, játékszerek

Jelen oldal a következő fájl HTML-változata: http://epa.oszk.hu/01600/01609/00023/pdf/

JÁTÉK, JÁTÉKSZER
VILÁGI ÉS LITURGIKUS, REKORDÁCIÓS EREDET
A szegedi paraszti játékok, játékszerek kis monográfiát érdemelnének. Legna
gyobb részük már a múlté. Fiúgyerekeknél szinte mindent kiszorított a futball. Az
újabb óvodai és iskolai játékok már nem épültek bele a helyi hagyományba. Ezért
különösen nagy Kálmány és Kovács János közléseinek értéke. Gyermekkori élménye
inkből mi is merítettünk, de ezek már inkább csak kiegészítések. Egyedül Tápéról sikerült néhány leíratlan játékot megörökítenünk.
A paraszti játékmuzsikáról a népi hangszereknél szólunk.
A játékok egy része egyházi, illetőleg liturgikus eredetű és az esztendő ünnepei
hez, időszakaihoz fűződik. Ilyenek a betlehemözés, lucázás, kántálás, angyali vigasság,jánosolás, ódéricsolás, újévköszöntés, háromkirályjáték, farsangkeresés, húshagyói fölvonulás, gergelyjárás, pancilusozás, nagyszombati kolomprázás, húsvéti tojáskoccantás, locsolkodás, pünkösdölés, szentiváni tüzugrás és almakéregetés. Ezekről a megfelelő ünnepek hagyományvilágánál szóltunk bővebben.
A múlt században még legények is játszották őket, majd leszorultak a gyermekek
világába. Manapság már csak tengenek, vagy már el is haltak. A pünkösdölés kivéte
lével legények, fiúgyermekek járták, ami föltétlenül rekordációs, azaz ünnepköszöntő
eredetre vall.

Kiolvasás
A legtöbb játékot a résztvevők sorrendjének megállapítására a kiolvasás előzi
meg. Célszerűbbnek látszott, hogy erről a népnyelvi hagyományok között emlékez
zünk meg.
A sorrend tisztázása érdekében olykor fogtak is. Ez abban állott, hogy az egyik
gyerek vagy egy botot fogott függőlegesen a kezébe, vagy pedig egy közelben talált
fiatal fa törzsét markolta át. A többiek pedig egymás után szorosan markoltak, amíg
a bot felső végéhez, vagy a fa előre kijelölt részéhez nem jutottak. Innen aztán a kiol
vasó minden gyerekre, pontosabban markára egyet szótagolva állapította meg a kellő
sorrendet, illetőleg föladatot.
A fölsővárosi dólézó gyerekek körében úgy fogtak, hogy a dólébotot, dólépálcát
körbenállva függőlegesen egymásközt dobálták. Ahol az utolsó elkapta a bot derekát,
ott megmarkolta. A többi is rámarkolt, és fölfelé egymás után fogott. Akinek marka
legfölül került, az lett az embörszám, vagyis a játékkezdő.

A játékok ismertetése
Áttekintésünkben, illetőleg felsorolásunkban az anyag rendkívüli gazdagsága
miatt1 nem gondolhattunk még megközelítő teljességre sem. így csak bő választékra
kerülhetett sor.
BAKABAKA. Régi labdajáték.2 Öt-hat fiú vagy lány játszotta. Akinek a labda a
kezében volt, földobta vagy a háztetőre vagy valami falra, miközben valamelyik jelen
lévő gyerek nevét kiáltotta : bakabaka Tóni! Ennek kötelessége volt a leeső labdát el
kapni. Ez így ment sorba. Ha valamelyikük nem tudta elkapni, akkor a leeső labdával
meg kellett dobnia a többieket, akik hirtelen szétrebbentek. Ha nem talált, akkor egy
rováshoz jutott, amelynek ló volt a neve. Ha talált, akkor az illetőnek lett egy lova.
Ha a szétfutókat már nem tudta megdobni, akkor gyertyát gyútott, vagyis merőlegesen
földobta a labdát, hogy ezalatt a többiek visszafuthassanak a játék színhelyére.
Ha már mindnyájuknak volt lova vagy a játékot már elunták, akkor azt a társu
kat, akinek a legtöbb lova lett, kiházasították. Ez úgy történt, hogy az illető arccal a
falhoz állott, a többiek pedig öt-tíz lépésről hátbadobták a labdával. A szűz, tehát
akinek egy lova sem volt, kilencszer volt jogosult a hátbadobásra. A többiek arányo
san kevesebbet volt szabad dobnia. Ha nem találtak, a kiházasított célozta meg őket
annyiszor a labdával, ahányszor célt tévesztettek.
BÁTYÁMURAM. Régi szajáni gyerekjáték.3 Kút közelében kerekbe fogódkoztak.
Bátyámuram a középre ment, körüljárta a kört. A többi forgott és kérdezte : huvá mén kend bátyámuram? Mögyök a kútra. Ment a kútra, a többi utána. Amikor odaértek, úgy tettek, mintha vizet merítettek volna, mondogatván : Vizet merők a bikának, ustorom viszöm velem, lovam kötöm utána.
BÚZAVIRÁGKOSZORÚ.
A kisiratosi gyerekek kézfogással kört alkotnak, és mi
közben körbe haladnak, valamennyien ezt dalolják.
Búzavirágkoszorú,
Ma sënki se szomorú.
Találd el a nevemet,
Elfoglalom helyedet.
A kör közepén bekötött szemmel egy gyermek áll. Amikor a többiek elhallgatnak és
megállanak, odamegy valamelyikhez, s arcát, ruháját tapogatva próbálja a nevét ki
találni. Ha jó nevet mondott, helyet cserélnek. Ha viszont játszótársát nem ismerte
meg, akkor továbbra is ő marad középen és a játékot elölről kezdik.4
CIPÓ. Régi csókái gyerekjáték.5 Körbe állottak. A körön kívül egyik gyerek ösz-
szefont kendővel űzött egy másikat. Ha elérte, rácsapott vele. A többiek közben ezt
hajtogatták: adtam cipót, nem köllött! Amikor az üldözött már háromszor megkerülte
a kört, valamelyik társa helyére állott, most ennek lett kötelessége a kergetőt üldözni.
CSILLAGBUKFENC. Nyolc alsóvárosi fiúgyerek játszotta két csoportba oszolva.
Sorshúzás útján döntötték el, hogy melyik fél kezdje a játékot. A másik fél kéttagja az ülepét szorosan egymás mellé tette és lehajolt, a két másik pedig elöl, hátul be
dugta a fejét a lábuk közé, illetőleg a fenekük alá.
Most a kezdő csoport négy tagja nekiszaladva sorban bukfencet vetett rajtuk.
Ha valamelyiküknek ez nem sikerült, vagy már régóta ők bukfenceztek, akkor a szol
gáló csoport váltotta föl őket.
A játéknak egyik változata volt, hogy a bukfencezők sapkájukat vagy kalapjukat
sorban otthagyták, majd pedig fordított sorrendben leszedték a bakot alkotó csoport
hátáról. Ha a sapkát valamelyik leverte, akkor a csoportok helyet cseréltek.
A játék a Városban pár évtizede már kiment a divatból. Tápén még él. Itteni neve
csillagbak, négyesbak.
CSONT IDE. Régipadéi játék.6 Fiúk, lányok párosan sorba állottak. Egyik gyerek,
a bíró az első párhoz megy és megkérdezi: szeretöd-ё a párodat? Ha: szeretöm, akkor
meg kell csókolnia. Ha: nem, akkor az illető sorra megy párt kérni. Aki nem akarja a
párját odaadni, annak a bíró befont kendővel a kezére üt. Ha már mindegyik párat
cserélt, akkor a bíró elkiáltotta magát: csont ide! Most a lányok kérdezésére került
sor.
CSÖMCSÖMGYŰRŰ. A játszók közül egyik magára vállalja a humást, vagyis félre
vonul és behunyja a szemét, hogy ne lássa, amíg az osztogató, vagy gyugdosó a gyűrűt
valamelyiknek titkon átadja. Utána dalolják :
Csömcsömgyűrű,
Kalangyűrű,
Kiné van az
arany gyűrű?
Most a humó előjön és találgatja, hogy kinél van a gyűrű :
Itt csörög, itt zörög !
Ettű kérőm, ez adja ki!
Ha eltalálta, akkor az megy hunyni, akinél a gyűrű volt. Ha nem, akkor az egészet
újabb humás után neki kell megismételnie.7
Jellegzetes kisiratosi változataiban8 a gyermekek arccal közép felé fordulva, körberakott székek
re ülnek. A kör közepén áll a bika, aki a gyűrűt keresi. Valamennyien dalolnak:
Csömcsömgyűrű, kallangyűrű,
Nálad van az arany gyűrű.
Itt pipálnak, ott füstölnek.
Szabad a bikának kereskönni
Nálam is, másnál is.
A játéknak háromféle további módja van :
A gyűrűt a körben ülők kézről kézre ide-oda adogatják, de közben a bika megtévesztése végett
valamennyien az adogatási utánozzák. Nótájuk végén megállanak, a bikának pedig ki kell találnia,
hogy a gyűrű kinél van. Ha ez nem sikerül, akkor továbbra is bika marad. Ha viszont eltalálja, akkor
beül a körbe és az lesz az új bika, akinél a gyűrűt megtalálta.
Más módja, hogy a gyűrűt nem kézben adogatják egymásnak, hanem egy hosszabb spárgára
tűzik, amelynek két végét összekötik. A spárga a gyermekek körén belől körbe szalad. Mindegyik
gyermek két kézzel fogja s a gyűrűt a spárgán taszigálja jobbra meg balra.
A harmadik változat szerint a bika nincs középen, hanem humózik, vagyis kissé távolabb lehuny
ja a szemét. Ilyenkor játékvezetőt is választanak, aki a kör közepén áll és a gyűrűt valamelyik gyermek
kezébe rejti. Ezek két kezüket az ölükben nyugtatják. A nóta elhangzása után a bika odajön és ugyan
úgy keresi a gyűrűt, mint az előbbiekben.
6 Kálmány II, 82.
7 Kovács 411.
8 Iratosi kertek alatt 153.
47 Page 4

CSÜLKÖZÉS. Régi városi társasjáték, amelyben fiúgyerekek, legénykék különösen
böjti időszakban vettek részt. Ma már csak Tápén él.
Öten-hatan összeállottak. Egyikük lett a csősz. Mindegyikük kezében egy-egy
karó volt, amelyet egyik végénél a lábuk fejére helyeztek, a másik végénél fogva pedig
megmarkoltak, majd a lábukkal minél messzebbre próbálták ellendíteni. A csősz az
lett, akinek botja a legrövidebb utat tette meg.
Most egy megszabott határvonalról mintegy 6-8 méterre felállított, csülök néven
emlegetett fadarabra céloztak. Ha valamelyikük eltalálta, azaz feldőlt, akkor joguk
volt az elhajított botjukért beszaladni. A csősz feladata volt a csülök őrzése, illetőleg
gyors fölállítása. Ha ez sikerült, botjával megszúrt valakit azok közül, akik a maguk
karójának kimentésén mesterkedtek. Most már ez lett a csősz és a játékot újra kezdték.
DÓLÉZÁS. Az első világháború előtt serdülő fiúgyerekek, legények társasjátéka
volt, főleg nagyböjti vasárnapokon.9 Elmúlt. Ma már csak idősebb nemzedékek em
lékezetében él. Ismerték Szőregen, Törökkanizsán, Cernyán, sőt Dorozsmán,10 Ma
kón, Vásárhelyen is. A játékra emlékeztet az az elszigetelődött szőregi rádóléz ige,
amelynek Péter László tanulsága szerint ez a jelentése : kibánik valakivel.
A dóié mintegy 10 cm hosszú henger alakú, két végén kúpszerű hegyben végződő
fácska. Tanyán elvétvepaja, Újkígyóson büge neve is hallható.
Mint említettük, fiúk, legények játszották koratavasszal, vasárnap délutánokon
kint a nyomáson, vagyis a városszéli legelőn : az alsóvárosiak a temető mellett, a felső
városiak pedig a Gecemánban. Tömörkény arról is megemlékezik,11 hogy szegedi fiúk
katonáskodásuk alatt is szívesen szórakoztak vele.
Az alsóvárosi játékban többen vettek részt. Leginkább a csűrdóié járta. Először is a dólépálca
dólébot, dóléütő néven emlegetett lapockaszerű falappal mintegy másfél méteres kört kerítettek a föld
be. Ennek vár, csűr volt a neve. Aki ütött, beleállott a várba. Az ütés úgy történt, hogy a dóiét egyik
kezével a levegőbe dobta, a másikban lévő dólépálcával pedig elütötte. Ha többen játszottak, valaki
föl is adta ütésre neki. Ez volt az adogató, maga meg az ütő. Ha az ütés nem sikerült, akkor mögbukott
vagyis a csűrből kiment, és másnak adott helyet.
A csűrön kívülállók iparkodtak a repülő dóiét elkapni, vagy onnan, ahova leesett, a csűrbe be
hajítani. Ha ez sikerült, akkor helyet cseréltek. Ha nem sikerült, az ütő kiment a csűrből és a dóié
hegyes végére ütött : ez volt a bice, dólébicc. Erre a dóié a levegőbe pördült, és a dólépálcával messzire
elütötte. Ha a dóié pontosan a csűr vonalára esett, akkor az ütőnek joga volt félkézzel kiütni, vagyis
azzal a kezével, amelyben a dólépálcát tartotta: egyidejűleg a dóiét feldobni és elütni. Ha nem sike
rült, akkor megbukott. Ez volt a sülé. Más változat szerint a kiütött dóiét a kintlévő a lábfejére tehette,
és úgy lódította a vár felé. Ez volt a ruga. Ahol leesett, onnan kézzel próbálta a csűrbe dobni.
_A dólézásnak régebbi szegedi gyűjtők még több fajtáját, változatát, elnevezését is megörökítet
ték, így Debreczeni Jánosnak a múlt század derekáról származó anyagában található a várbeli dóié,
Kovács Jánosnál várasdólé. Ez lényegében a fönti csűr dóié menetével egyezett. Itt csak Debreczeni
János kéziratos előadását idézzük.
„A földön egy kör keríttetik —jegyzi föl Debreczeni János, — eza vár. Ha kettőnél több a ját
szó, közülük az egyik csürembör. Ez a dóiét amennyire tudja, elüti a vártól, s a többiek egyenkint be
hajítják azt a várba. Most emezek ütnek s a csűrember mindnyája ütését behajítja a várba. Ha a dóié
nem ment be tökéletesen, hanem a vár szélét érinti, ez a helyzet neveztetik: picik. Ha a dóié a váron
kívül esik, akkor az ütő biccent, vagyis botjával a dóié egyik hegyes felére csap és a felugrottat tova
üti. Ha még ezután sem ment a dóié a várba, akkor az ütő tölt, vagyis háromszor biccent, s a dóié tá
volát a vártól lépésekben olvassa és ezen szám neve ló. Ezután folytattatik, míg tökéletesen a várban
nem lesz a dóié. Ha a dóiét repültében a kinn levő elkapja, nem tartozik a várba hajítani, mert lëvan.”
Kovács hosszadalmas várasdólé-leírását itt nem idézzük, hanem csak a szövegre hivatkozunk.
A benne előforduló számos eltorzult latin szó szerintünk arra utal, hogy valamikor gimnazista diákok
is játszották. A dólézás népi vagy iskolai eredetéhez, esetleges összefüggésekhez hiányos ismereteink
folytán azonban nem tudunk hozzászólni. Annyit azonban megemlíthetünk, hogy a kismartoni gettó
hajdani gyerekjátékai között hasonlót olvastunk. Sajátságos, hogy ottani Telespiel neve is emlékeztet
a mi dólénkra.
9 Kovács 417. A magunk kiegészítéseivel is.
10 Fábián K., Dóié (paja, czigere). Nyr. 1885, 233.
11 Szegedi parasztok és egyéb urak 176.
48 Page 5

Hasonlított a várbeli dóiéhoz, de számos mozzanatban eltért tőle a vetődólé, amelyet Debreczeni
János írt le.12 „Egy válú alakú lyuk ásatik. A dóié a lyuk fölött keresztbe tétetik s a bottal kivettetik
A kinn levőnek a lyukra helyezett botot kell megütni a dóiéval, hogy lelögyön ( = eleget tegyen a fel
adatának). Ha nem üti meg, a csürembör minden biccentés nélkül tőt. Itt a töltés az előbbitől (1. vár
beli dóié) abban különbözik, hogy kettőztetni, három-négy-öt-, hatoztatni stb. szokták, ti. a dóiénak
egyszeri felugrásánál második és harmadik biccentésnél — ha már előbb meg volt kettőztetve — tova
üttetik, s a szerint, a mint a dóié kettőztetett, hármaztatott stb., egy lépésre 10 vagy 100 stb. lovat ol
vasnak. Töltés után ismét vet a csűrember, míg a bot a dóiéval a vetéstávolból meg nem üttetik.”
A kásásdóié, Kováts Istvánnál kásadóié, Debreczeni följegyzése szerint ásódólé, másként sóska
dóié.
Nézzük Debreczeni leírását a múlt század derekáról : „A játszók mindegyike kijelöl magának egy
helyet. Egyik föladja a másiknak a dóiét, az pedig elüti. Amíg a föladó a dóié után szalad, azalatt a
többiek az ő lyukát ássák, s ki mennyit tud, elvisz a felásott földből, és azt a maga lyuka mellé halmoz
za. Az elrablott földecskének sóska a neve. Most a másik adja föl a dóiét, és ennek lyukát ássák. A já
ték végeztével mindegyik tulajdon sóskáját a helyén ásott lyukba temeti. Akinek lyuka nincs tele, az
kénytelen a fölösleget bíróktól koldulni, mialatt körmét a sóskához nyúlván megpackázzák.”
A dólézás sajátos fajtája volt Kovács tudomása szerint a kihányócska. Ezt is többen játsszák —
írja Kovács — és úgy kezdik, mint a várasdólét. Választanak egy emberszámot, azután tenyérnyi lyu
kat vájnak rendesen a vár közepére. A lyukon keresztbefektetik a dóiét, s a bottal alányúlva kihány
ják, kipöckölik. A dólébotot lefektetik a földre, keresztül a lyukon. A játszó úgy dobja be a dóiét, hogy
a botot kell eltalálnia. Ha nem sikerült, akkor jön a szömelezés, vagyis a biccentés, amely után ismét
a botot kell a dóiéval eltalálnia.
Ha eltalálta, akkor lëvan. Ha nem, akkor a tőtés jön, de itt a biccentésnél a dóiét kettőztetni,
esetleg háromaztatni kell, vagyis a levegőben kétszer-háromszor meg kell ütni, mielőtt a földre vissza
esnék. Az olvasás itt is azon helytől kezdődik be a lyukig, ameddig elütötte a töltő a dóiét. Minden
lépése tízet számít, ha háromaztatta, akkor százat. Ha a töltés bizonyos előre megállapított összeget
elér, akkor a sántikálás fejezi be a játékot, mint a várasdólénál.
A kihányócska is már a régmúlté.
A dólézás sajátos sarjadéka volt a szintén Debreczeni Jánostól följegyzett laptadólé. „Egyik elüti
a labdát, a másik amannak szétterjesztett lábai közt hajtja keresztül, hogy lebegjen. Ha nincs le, bic
cent, vagyis a földhöz vágott labdát felugortában tovaüti. Ha most sem a lába közt megy el, tölt a
csürembör, háromszori biccentésről olvasván a lovak számát.” A menet tehát a várbeli dólééra em
lékeztet.
DUDELLÁZÁS, tápai gyerekek ajkán bugy’éllázás. A játék már alighanem a múlté.
Még századunk első évtizedeiben is két-három alsóvárosi fiúgyerek szokta játszani. Jó marok ny
területen föllazítják a földet. Az első gyerek a kezébe veszi a kisbicskát és kezdi a játékot. A nyelet a
hüvelyk- és mutatóujja közé fogja, és belevágja a földbe. Ez a figura a belevágó. Utána a bicskát a te
nyerébe fekteti és földobja a levegőbe. Ott megfordul és estében a hegyével kell a földbe merednie.
Ez a fövető. A kést fügeszerűen összeszorított markában a mutató- és nagyujj közé illesztve vágja a
12 Ipolyi-hagyaték.
A Évkönyv
49
Belevágó
Fővető Page 6

Praccs
A dudellázás kézmozdulatai (Lehel István rajzai)
50
Füge
Döme
Vella
Marok
Ujjak
Kézhát Page 7

földbe. Ez я füge. Ökölbeszorított kezére fekteti a bicskát és a levegőben megfordítva vágja a földbe
Ez meg a döme. Hüvelyk-, nagy- és kisujját becsukja, és a bicskát mutató- és nevetlen ujja közé szorít
va vágja a földbe. Ez a vëlla. Függőlegesen tartott markába helyezi, élével lefelé a bicskát, majd fel
dobja, hogy azután estében belemeredjen a földbe. Ez pedig a marok. A következő köröm, mozsola,
futisz figurája a belevágóéval egyezik. Lehetséges, hogy régebben jellegzetes mozdulat kapcsolódott
ezekhez is. Most kinyújtott tenyerét vízszintesen tartja, a bicska hegyét a kisujja végére helyezi, a nye
lét pedig a hüvelyk- és mutatóujja közé fogja, majd a földbe ereszti. Ez az ujjak. Tenyerét függőlege
sen tartja, a bicskát hegyével lefelé, a kezefejére helyezi, ügyesen föllódítja, hogy aztán a földbe me
redjen. Ez meg a kézhát. A fej figurája ugyanaz, mint a belevágóé. A bicska hegyét kitartva, a bal kéz
hüvelyk- és mutatóujjával megfogja, a jobb kezével pedig rácsap a bicskanyél végére. A bicskának
bukfencet kell vetnie a levegőben, és utána a földbe merednie. Ez a legnehezebb : praccs a neve. Az
utolsó figura a pipa, egyezik a belevágóval.
Aki mindezeket a figurákat megcsinálja, és nem bukik meg, azaz a bicskája hegye mindig bele
mered a földbe, akkor van egy lova. Ezt úgy jegyzi föl, hogy maga mellett egy vonalat karcol a bicska
hegyével a földbe. A játékot mindaddig joga van neki folytatni, amíg valamelyik figurát el nem véti.
Ilyenkor a soronkövetkező folytatja a játékot azzal a figurával, amelyet előbb nem sikerült megcsinál
nia. Addig játszanak, amíg rá nem unnak. így dudelláztak a század elején Alsóvároson. Más változa
tai is voltak, de ez a menet vált törvényszerűvé. Tudomásunk szerint ma már nem játsszák.
A tápai változat a következő : megfogják a bicska hegyét, hogy a nyelével legyen fölfelé, meg
fordítják a levegőben, hogy estében a földbe meredjen. Ez a nagyvágancs. Azután öklükről vágják a
földbe. Ez az ököl. Most a negyét úgy fogják, hogy a nyele áll lefelé a levegőben és megfordítva, a föld
be vágják. Ez meg a pitty. Azután a nyelénél fogva fordítják a levegőbe és úgy mered a földbe. Ez a
bunkó. Most csak egyszerűen belevágják a földbe. Ez a belevágancs. Végül a szájukba fogják a bicska
hegyét, és jobb kezükkel kiütik, hogy így meredjen a földbe. Ez a száj. Most már van egy ló. Ezt még
az ököltől kezdve megismétlik, amíg hat ló nincs ki. Ezután balkézzel is végigjátsszak, de ezt már csak
háromszor. Ezzel kijárnak egy iskolát. A játékszabályok egyébként megegyeznek az alsóvárosival.
Fuss, FUSS, КАТА. A katicabogárnak népünk ajkán katalinbogár, kata, katalin,
katalina a neve.
Tavasz kezdetén „nagyon jár kel — írja13 Tömörkény — a katalinbogár. Ez szent állat, bogárban
nincs is rajta kívül több. Igen nagy tiszteletben részesül régi idők óta. A gyereknép, ha a ruhájára re
pül, vagy ha a szobában találja, megfogja, szelíden a tenyerére teszi, úgy viszi ki a napra. Más boga
rat megfogni nekik irtózat, de a katalinnal szemben ezt nem teszik. Ellenben szeretik, azért viszik a
napra, hogy ott ismét boldogan elrepülhessen. Intik is, hogy szálljon el, mert veszedelem környékezi,
haragszanak rá a törökök, tatárok és bántása végett keresik. Ezt így mondják a katalinnak versben
a gyerekek:
Szállj el, szállj el
Katalina,
Gyünnek a törökök !
Sós kútba tösznek,
Onnan is kivösznek,
Kerék alá tösznek,
Onnan is kivösznek…
Mondják, hogy ez a játék onnan van, hogy a bogár előbb megmerevedik a tenyéren, azután lassan
kezd mászni, s mikor a tenyér szélére ér, hirtelen elrepül. Bár hiszen más bogár is van ilyen szokású,
mégsem dalolnak neki.”
Alsóvároson a kezünk fejére tettük és éneklő hangsúllyal ezt mondogattuk:
Szállj el, szállj el,
Fuss, fuss kata.
Gyünnek a törökök:
Sós kútba vetnek,
Onnan is kivösznek,
Szállj el, szállj el,
Fuss, fuss kata :
Kerék alá tösznek,
Onnan is kivösznek.
Cinkalánnyal étetnek.
13 Új bor idején 59.
4*
51 Page 8

Verbicaiu változata :
Szállj, szállj katalin!
Sós kútba vetlek,
Onnat is kivöszlek.
Kerék alá töszlek,
Onnat is kivöszlek.
Szállj el katalin!
More visznek
Engöm katonának?
GLIKKERÖZÉS. Apró, színes glikker, kukker, Algyőn likker, Tápén gülü, gille, Új
kígyóson koca néven emlegetett, átlagosan 1 cm átmérőjű, boltban vásárolt színes
cementgolyóval való játék, amely különösen a század elején virágzott a szegedi táj fiú
gyermekei között.
A játéknak több módja volt. Legismertebb a gurítás éspassolás.
Gyerekek, akiknek volt glikkerjük, összeállóttak játszani, gurítani. Ökölnyi lyukat ástak a föld
be. A lyuktól négy-öt méter távolságra vonalat húztak. Itt fölállottak és mindegyik a maga golyóját
a lyuk felé gurította. Akié belement a lyukba, vagy ennek híján akié legközelebb jutott a lyukhoz, az
valamennyi társának glikkerét összeszedte, és egyszerre gurította őket a vonalról a lyuk felé. Ami bele
gurult, az minden további nélkül az ő nyeresége lett. Azokat a golyókat pedig, amelyek a lyukon kívül
állottak meg, a legtávolabbin kezdve próbálták az ujjukkal meglökve, a lyukba irányítani. A sorrend
aszerint alakult, hogy az első közös gurításkor ki mennyire közelítette meg a lyukat. A következőre
mindig csak akkor került sor, ha valamelyik gyerek nem tudta az ujjával belelökni a golyót a lyukba.
Természetesen előfordult az is, hogy már az elsőnek sikerült a feladat az összes golyókkal. Hogy a
játék érdekesebb legyen, olykor trüccsöltek is, vagyis úgy kellett a glikkert a lyukba belökni, hogy
egy előtte állóba ütközzék. Fontos volt az is, hogy a lökés mocc nélkül történjék, vagyis indításnál ne
moccanjon a glikker, hanem azonnal guruljon. Más kikötés volt még aprüccs, truces: a guruló glikker-
nek egyezség szerint szabad volt vagy nem volt szabad a másik glikkerbe ütköznie.
A passolás, Tömörkény hallomása szerint tassolás, Tápén paksolás, úgy történt,
hogy két fiú, akinek golyói voltak, összeállott játszani.
Először is itt is ökölnyi lyukat ástak a földbe, majd 30-40 cm távolságra egyenes vonalat húz
tak. Eldöntötték, hogy ki kezdje a játékot. A kezdő tetszés szerint bejelentette: kettőre, ötre, tízre. Ez
annyit jelentett, hogy elővett megfelelő számú golyót, társának is annyit kellett átadnia. Most az egé
szet — rendesen kettesével — a tenyerére rakva, beleejtette a lyukba. Néhánynak a lyukból a vonalon
túlra is ki kellett gurulnia, mert a játék különben érvénytelenné vált. Ha a lyukban maradó golyók
száma páros volt, akkor ez minden további nélkül az övé lett, és a kigurult golyóknak a lyukba lökése
is először őt illette meg. Ha azonban páratlan, akkor a társa markolta ki őket és a lökést ő kezdte. A
lökdösés egyenként történt, és mindaddig tartott, amíg valamennyi kigurult golyó szabályszerűen a
lyukba nem került. Ezután a másik gyereken volt a golyókérés és passolás, azaz lyukbaejtés sora.
A passolásnak egyik leegyszerűsített, szinte hazárd változata volt a szödőpass. Ez egészen a lyuk
ba ejtésig egyezett az előbb jellemzett menettel. Ha most páros lett a kiguruló golyók száma, akkor
minden további nélkül a passolóé lett az összes golyó. Egyszerűen összeszedte őket. Ha pedig párat
lan, akkor az egész a társát illette. A szedőpassnál tehát lökdösésre nem került sor.
GOSZPODI. Régen kihalt gyerekjáték, amelyről Kovács János tanúskodik.15
Egyik gyerek botra támaszkodva, öregek módján csoszogott előre. A többiek
kérdezték: huvá, huvá öregapó? Műnk is emönyünk! Egy helyen az öreg úgy tett, mintha
templomba lépne, és hajlongva énekelt : goszpodi pomiló, goszpodi pomiló, száraz ki
nyer, vakaró! A gyerekek kicsúfolták, mire az „öreg” a bottal szétcsapott közöttük.
A játék nyilvánvalóan a görögkeleti egyházi szertartások helybeli megfigyeléséből
keletkezett.
14 Kálmány III, 287.
15 Kovács 415.
52 Page 9

HAJAGYÖNGYEHAJA. Lőrincfalváról (Terján) Kálmány örökítette meg.16 Gyerekek
hosszan fogódzanak össze. A két szélsőnek kapus a neve. Ezt dalolják :
Mié kudött úrasszony? Hajagyöngyehaja!
Nektök hidat csináljunk. Hajagyöngyehaja.
Mibül van a híd lába? Hajagyöngyehaja!
Bürökbül és bodzábul. Hajagyöngyehaja !
Mivel aranyoztátok? Hajagyöngyehaja.
Egy tajiga ló… Hajagyöngyehaja.
Mi a kapu váltsága? Hajagyöngyehaja.
Az egyik oldalon a kapus föltartja a kezét és alatta bújik át a másik oldal körbe teke
rőzve.
Bújj, bújj zöldág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu,
Csak bújjatok rajta.
Ha újra kezdik, akkor a másik kapun bujkálnak át.
Tápai változata: Mé küldött úrasszony? Hajagyöngyegyöngye.
Aranyhidat csinálni, Hajagyöngyegyöngye.17
HAJÓCICA. Kihalóban lévő gyerekjáték, amely száraz árokban történik.
Egy gyerek az árokban állva próbálja valamelyik gyereket elkapni, akik az árkot
ugrálják, szaladják át, közben incselkedve ezt mondogatják : hajócica vónék, egeret is
fognék! Másként: hajócica babica, az én lányom Katica. Akit a hajócica elkap, az vált
ja föl.
Kálmány cicamaca néven emlegeti.
HINTA. Apró gyerekeknek közismert játéka, amelyet ma már játszótereken is
megtalálhatunk. A kötélhinta vastag faágára, gerendára fölerősített kötél, amelynek
aljára ülőkéül kis deszkát illesztenek. Másik alkalmi fajtája a deszkahinta: deszkából
rögtönzött hinta. Régebben eladólányok és legények is hintázgattak a Tisza-parton
talált hajódeszkákon.
Alsóvárosi gyermekmondóka hintáztatás, lökdösés közben: Hinta, palinta, az én lányom Katica.
Gazdagabbfölsővárosi változata: Hinta palinta, régi dunna, kiskatona ugorj a Tiszába, vögyéíföl az
ágyra.ls
Szajáni változat :
Ëgy ángyomnak egy ládája
Két ángyomnak két ládája,
Három ángyomnak három ládája,
Négy ángyomnak négy ládája,
Öt ángyomnak öt ládája,
Hat ángyomnak hat ládája,
Hét ángyomnak hét ládája,
Nyóc ángyomnak nyóc ládája,
Kilenc ángyomnak kilenc ládája.
Tíz tiszta víz,
Olyan mint a folyóvíz.
18 Kálmány III, 109.
17 SzH. 1878, 63. sz.
18 Kálmány I, 80.
53 Page 10

Ángyomasszony kislánya,
Belehalt a Tiszába.
Mivel halásszuk ki?
Szödjünk össze cserepeket, csontokat,
Avval halásszuk ki.
Túl a Tiszán ëgy barát,
Süti, főzi a hurkát,
Kérők tűle, de nem ád.
Még aszondja: pofonvág.
Pofon bizon a kutyát,
Annak is a kis lukat.19
Tapai változat :
Ëgy elögy alma,
Két elögy alma,
Három elögy alama,
Négy elögy alama,
Öt elögy alma,
Hat elögy alma,
Hét elögy alma,
Nyóc elögy alma,
Kilencedik
Befordulva
Kiskutya kormányba.
Vesd föl ángyom, vesd föl: malom tetejire.
Még annál is messzebb : mint a Duna ide !
Ablakom alatt ëgy kiskert,
Abba rúzsát ültettem,
Oda kapott
A szomszéd lány,
Mind lëtipte a rúzsát.
Főmöntem a bíróhon.
Még aszonta a bíró :
Lánnak való a rúzsa,
Legénynek a bokréta.28
HOLLEVA. Régi szajáni gyerekjáték.21 Kerekbe állottak, a holleva középre ment.
Forogtak és kérdezték: holleva? holleva? Ez kiszaladt a körből, a többi meg utána.
Aki elfogta, az lett az új holleva.
HUHÚZÁS. Sárral való gyerekjáték. Taped neve durrogatás, kuttyogatás.
Már Debreczeni János leírja. Nyáron eső után a gyerekek egy csomó sárból na
gyobb csészealakot formálnak, fölemelik, beleköpnek, és nyílásával lefelé a földhöz
csapják, miközben ezt mondják : huhu, huhu palánta, akkorát durranjon, mint a város
puskája! Ha a csapás jól sikerül, csakugyan nagyot is durran. Monostori kísérő mon
dóka :paprikapalánta, térgyig való sajáta. Nagyobbat szólj, mint a vármögye puskája.
Huhu!*’2 A tápai gyerekek ajkán : pu, bele palánta! Bolond, aki csinálta. Akkorát durran
jon, mint a vármögye puskája.
A játék más, szintén tápai módja, hogy a gyerekek nyári eső után egy csomó sarat
körültaposnak, mire a közepe fölmered. Ez a bikatök.
HUMÓCSKA. Egyik szajáni gyereknek bekötik a szemét, с s kivezetik humni. A töb
bi elbúvik a szobában, vagy udvarban. Jeladásra a humó bejön keresni és mondja:
19 Kálmány II, 80.
20 Kálmány I, 80.
21 Kálmány II, 9Ű
22 Kálmány II, 81. III, 102.
54 Page 11

kot, kot, Benedök, itthon vannak-ë kendtök? Akit humott szemmel megfog, az lesz a
humó.23
Ószentiváni változat szerint24 a humó szemét eltakarja a kezével, a többi búvik
és kiabálja : kényó vére csöppenjen a szömébe, ha lát. Mikor már mind elbújt, odakiált
ják : szabad. A humó most keresi őket, és akit közülük elfog, mielőtt az illető a humó
helyére köp, az lesz a humó, de ha senkit sem bír elfogni, akkor csak ő marad meg
humónak tovább is.
ISKOLA. Más ter jani nevén iskoláslabda.25 Fiúgyerekek játszották.26 Egy elkezdte:
a falhoz dobott labdát háromszor kellett megkapnia. Ez a mozdulat volt a kezes.
Utána előbb a jobb majd a bal kézzel kellett a labdát a falhoz dobni és ugyanazzal a
kézzel elkapni. Ez volt a. félkezes. Ezután féllábra állva, a fölemelt láb alatt dobta há
romszor a falhoz és úgy kapta el a labdát. Ezt a másik lábával is megismételte. Ez volt
a lábas. Most háttal támaszkodott a falhoz és úgy dobta a feje fölött a falhoz a labdát,
hogy mind háromszor elkaphassa. Ez volt a fejes. Végre háromszor akként csapta a
labdát a földhöz, hogy ez a falat is érje, de utána el is kaphassa. Ez volt a dobás. Ha
mindez végig hibátlanul sikerült, akkor kijárta az iskolát. Ha tízszer meg tudta csinál
ni, akkor király lett belőle és joga volt vesszőt, vagy összefont kendőt ragadva a kezé
be, a hibázókat megbüntetni.
IZGÓRIA—GÁRGÁRIA, másként izgória-gárgária, Debreczeni Jánosnál cigória,
régi nagyböjti társasjáték volt.27
Alsóvárosi fiúk, legények és lányok két csoportra oszlottak, egymástól húsz-hu
szonöt lépés távolságra felállottak, és egyenes sorban megfogták egymás kezét. A
szembenéző csoportok egyike rákezdett: izgória-gárgária kit vártok? Erre megnevez
tek valakit: azt a hírős Pútyi Pannit! A megnevezett átszaladt, és arra törekedett, hogy
valahol a kezekből alkotott sorfalon áttörjön. Ha sikerült, akkor kiválasztott valakit,
és ezzel a maga csoportjához tért vissza. Ha nem, akkor az erősebb csoportnál maradt.
Természetesen ott próbált áttörni, vagy azt vitte magával, aki kedves volt neki.
Megjegyezzük még, hogy Tápén a kezdő szó girgár-gárgár.
KÁRAKATONA.28 Tápai hangzás szerint kárkatona, kárikatona. Egy kis faágnak
alsó végére akkora sárgömböt erősítettek, hogy a vízbe vetve nem ülhetett el, hanem
szép csöndesen úszkált rajta.
KÁRTYA. Kocsmában, borozgatás közben olykor a kártya is előkerül. Télidőben
családi körben, Tápén nyári vasárnap délutánokon kis székekre telepedve kinn a ház
előtt. Miután inkább csak szórakozásról, időtöltésről van szó, kis összegekben szok
tak játszani. Napjainkra az ulti már a hagyományos játékokat szinte teljesen elfeled
tette.
A kártya a szegedi nép szemében is az ördög bibliája. Dolgos népünk jelentős ré
sze megvetéssel emlegeti, mert kártyán tönkrement emberek, családok jutnak az eszé
be. Akárhányan még passzióból sem veszik a kezükbe.
A szenvedélyes kártyásnak kártyapiller, kártyaspiller, sajátos módon még kártya-
herbek, a kártyázásra összegyűlt társaságnak céh, kártyacéh, kártyabanda a neve.
23 Kálmány II, 82.
24 Kálmány III, 106. vö. még Kovács 416.
25 Kálmány III, 279.
28 Kovács 405.
27 Kovács 408.
28 Kovács 432.
55 Page 12

A játéknak olykor tréfás kinyerezés neve is hallható. A német eredetű szavak világo
san utalnak arra, hogy parasztnépünk a kártyával főleg a vándorló mesterlegények,
kiszolgált katonák közvetítésével ismerkedett meg. A herbek szó voltaképpen herberg,
vagyis a mesterlegények szállása, ahol sokszor reggelig folyt a kártyázás. Hiába volt
a céhek tilalma.
A szegedi nép körében csak a magyarkártya néven ismert svájci kártya járja. Tömörkény látott
népünk kezében olyan kártyát is, amely Teli Vilmos mondaköre helyett magyar történelmi és tájképi
jellegzetességeket ábrázolt.
„Kánya Pali masinát gyújtott — írja29 századunk elején bizonyára személyes benyomások alap
ján — beledugta a pipába, azután a belső zsebébe nyúlt, és kivette onnan a kártyát. Öreg és kopottas
vastag papírlapokat, amik még azon kártyák közül valók, amiket magyar formákra csináltak. Nem
a Teli-monda van rájuk festve, hanem magyar emlékek tartózkodnak rajtuk. A makkdisznóra a buda
pesti lánchíd van festve, a vöröskilencre valamely omlatag vár a Vágvidékről, azután az alsók, a föl
sők mind csupa magyar leventék, a csikós kártyákon pedig a vezérek képei pompáznak.30
Ily régi dolgok vannak ezeken. Jó szerencse, hogy apránként elmúlnak, mert ha már kell, hogy
kártya is legyen a világon, inkább a kuoni pásztor (vörös alsó) dudáljon rajta a kecskéinek, mint vité
zeinek a kürtös Léi vezér.”
A kártyának van négy színe: piros, másként.vörös, tök, ződ, так. Nyolc értéke:
hetes, tréfásan hecing, nyócas, kilences, tízes, Tápén asszony, továbbá alsó, Tápén
gyerök, fölső, másként filkó, öregek ajkán kolop, Tápén öreg, majd csikó, másként
király, végül disznó, polgárosultabb nevén ász. Az alsó négy értéknek számsora miatt
soroskártya, a felső négynek emberalakjai utánfejeskártya a neve. A különös értékkel
rendelkező adutt, másként tromf, öregek ajkán toromf mellett a többi lapnak farba,
farbakártya az összefoglaló neve. A máriásban az olyan ütés, amelynek nincs értéke :
üreskártya.
Külön is meg kell említenünk, hogy Tömörkény hallomása szerint öreg tanyaiak
valamikor következetesen csikó megnevezéssel éltek. „A király neve — írja31 — föltét
len kímélendő és nem arra való, hogy neve a kártya közt emlegettessék.”
Tápén még a piros alsónak tréfás pöcc, copi, szopi (az egyik ujja a szájához ér),
a makk filkónak bottyán, a tök filkónak tyúkász, gyurka, gugyuli, putyuli, puhafejű,
a piros filkónak galambász helyi neve is hallható.
Aki a kártyában csal, nem tartja tiszteletben a játékszabályokat, az a szegediek
nyelvén cupiz, vagyis hamisan kártyázik. Öregek olykor még máig emlegetik Szeged
hajdani országgyűlési képviselőjét, Babó Emilt, akit az Országos Kaszinóban cupizá-
son kaptak. Innen az úri szállóige: Emil, te csalsz! Ezt a hírhedt esetet Tömörkény
szerint32 népünk így magyarázta: „a kártya már eredendőképpen csalás. Ott a furfang
nak szabad játéka van, hát mi vétek volna abban? Továbbá, ha nagy pénzben megy,
legalkalmasabb azt bicskán keresztül játszani. Az a legigazibb, mert minden darabot
úgy kell a bicskáról lehasogatni, amellyel a csomó az asztalhoz van ütve. Ha pedig
valaki máriás játékban húszat mond a pirosból, mikor a másiknál van a piros csikó,
ez a másik vessen magára, ha elnézte. Hát ez így van, s mivelhogy így van, nem igaz
az egész kártyahistória.” Népünk különben azt tartatja, hogy aki veszt, az magára
vessen : ne játssz huncut, nem vésztől akasztófáravaló!
A kártyalapokat a rendes szerencsejátékon kívül mondóka kíséretében így szok
ták rakni : ződ erdőbe (— zöld nyolcas) király vadász (= piros király), sok makk teröm
(= makk tízes), disznójárás (= zöld ász). A disznóknak vanëgy kanász (= zöld felső).
29 Homokos világ 170.
80 EhhezKolbJ., Régi magyar játékkártyák. Budapest 1939. Zolnay V.,: A magyar kártyá
ról. Nyr. 1934, 79.
81 Vízenjárók 106.
32 Új bor idején 134.
56 Page 13

A kanásznak vanëgy bujtár (— piros alsó), hogyha fáznak, tüzet raknak (— makk ász),.
ha mögéhöznek, tököt sütnek (— tök kilences).
Elég nehéz feladat a fejeskártyáknak négyenként négy sorba való kirakása úgy,
hogy sem függőleges irányban, sem vízszintesen ne forduljon elő kétszer ugyanaz a
szín vagy érték.
Van néhány szólásunk is a kártyajáték köréből. Ami nem ér, nem használ sem
mit: olyan, mint kártya közt a hat szöm. Rájön valakinek rejtegetett szándékára: bele
lát a kártyájába.
Kényszerűségből, de egyúttal szenvedélyből, unaloműzésből készült, és a szegedi
múzeum gyűjteményébe került a rabkártya.
„Mielőtt a börtönök — írja33 Tömörkény — foglalkoztató műhelyekké váltak volna, a rabem
ber sok mindenféle dologba belekezdett, hogy fogsága unalmát elűzze. Ismeretesek a kenyérbélből
formált alakok, a faragott tárgyak, a kukoricaszemre bicskaheggyel vágott képek. Múzeumunkban
hat kártyalap van, amik börtönben készültek, s bizonyára alkotó részei voltak egy teljes „cutat” kár
tyának. A Ráday Gedeon-féle kormánybiztosság alatt készültek 1870-ben az egykori szegedi várban,
amely akkor az egész Alföldről összefogdosott gyanús emberek börtöne volt. Rab juhászok, gulyások,
más pásztoremberek csinálták maguknak, hogy a fogságban is kártyázhassanak. Papírlapjuk nem
volt, csak apró papírdarabokat szedegethettek össze a börtönudvaron, sétáik alkalmával. Ez apró
papírfoszlányokat ragasztották egymáshoz mindaddig, amíg aztán meglehetősen kemény s elég nagy
kártyaformájú lap vált belőle. Az ilyen lapokra aztán, egyéb hiányában, a tulajdon vérükkel festették
fel a kártyafigurákat. A meglevő hat lap közül négyről már elmosódott, hogy mit ábrázoltak, de ket
tőn még jól látható a vérrel való rajz. Az egyik a piros tízes, tíz szív van rajta. A másik kártyalap figu
rás, nagyhajú, bajuszos, szakállas, kövérképű magyart ábrázol. Az embervérrel csinált rajz egészen
olyan, mintha valamely paraszt-faragásról volna másolva. A kártyalapok becses elődöm, Reizner Já
nos úr gyűjteményéből kerültek a múzeum birtokába. Reizner úr pedig úgy jutott hozzájuk, hogy a
hetvenes évek elején ügyvédkedvén mint hivatalos védő érintkezésben állott a várbeli rabokkal.”
A kártya nagy szenvedély, elsősorban szerencse dolga, érthetők tehát a játékhoz
fűződő babonák. Még Ferenczi János jegyezte föl majd egy százada, hogy aki nyerni
akar, írja cédulára ezt a szót: Emmanuel, majd kösse az ujjára, és így fogjon a játék
hoz. Sokat fog nyerni. Az akasztófa forgácsa kártyázó embernek szerencsét hoz, ha
magánál tartja. Egy babonás hiedelemről alkalomszerűsége miatt karácsony estéjénél
emlékezünk meg.
Az alsóvárosi nép rendesen téli vasárnap délutánokon szokott inkább szórakozás
ból, mint szenvedélyből kártyázni. A tápai férfiak nyári vasárnapokon a ház elé ülve,
gyülekezve ütik a kártyát. Karácsony estéjén vacsorától éjféli miséig a virrasztás idejét
is sok olyan család tölti kártyázással, ahol egyébként a kártya alig kerül kézbe. Ilyen
kor rendesenferbli járja, pénz helyett azonban dió a betét. A szerencsés játékos olykor
egész szákravalót nyer.34
Igen elterjedt paraszti játék a bornyú, amelyet másfelé durák néven emlegetnek.
Négyen játsszák. Mielőtt hozzáfognának, elkopkázzák, vagyis a leborított cutat kár
tyát négy részre emelik szét. Mindenki fölvesz belőle egy csomót. Akinek a kártyája
legkisebb értékű, az kezd osztani. Mindig a hátulsó szomszéd köteles emelni. Egy-egy
játékosra nyolc lap jut. Az első osztásnál az osztó az egyik lapot felvágja, ez lesz a
tromf, végig a többi játszmákban is. Minden játékosnak más-más szín a tromfja.
Az első hív, a következő játékos magasabb értékű színnel, vagy ennek hiányában a
maga tromfjával beborítja, mögüti. Ő is hív. így jár a játék körbe. Minden játékos a
33 Munkák és napok 369.
34 A kártya keverésénél és szétosztásánál olykor tréfás vita folyik, hogy az osztás balra vagy
jobbra történjék-e. Az előbbiek úgy kardoskodnak, hogy jobbról balra vágják a búzát. A másik pár
szerint viszont jobb felé kerülik, vagyis járják körül körmenettel a templomot. Végre megegyeznek.
Az elkevert kártyát az osztó a hátulsó szomszéddal emelteti el. Ez sokszor csak jelképesen
történik : emelés helyett a mutatóujja hegyével keményen rákoppint a kártyacsomóra.
57 Page 14

hívásával arra törekszik, hogy a soronkövetkező ne tudja se színnel, se tromffal meg
ütni. Ilyenkor aztán kénytelen az egész csomót fölvenni e szóval: maradt. Az a vesztes
vagyis a bornyú, akinek a kártya a nyakán marad.
A vesztesnek régebben az lett a büntetése, hogy cserepcsík, vagyis facsipesz került
az orrára. Ezt mindaddig tartozott viselni, amíg a játékban más nem maradt alul.
Tanyán a játékot Tömörkény tanúsága szerint valamikor hühü néven is emlegették.
„Ez a mulatság — írja36 — sohasem megy pénzbe, mert ez csak olyan száraz, víz mellett való
foglalatoskodás. Hanem a nyerő azért tökéletes úrrá vált a vesztes fölött, mert most már ahhoz van
joga, hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után származó adósságoknak
nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek van a tanyák között. Azt a parancsot követni,
amit a nyertes mondott, kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Híre mehetne, s mit szólnának hozzá az em
berek?” Elmondja azután, hogyan volt kénytelen bukfencet vetni a módos gazda zsellérje parancsára,
mert hát „a hühü nagy úr”.
Egyszerűbb játék, amelybe a fehérnép is belekapcsolódik, a kisbornyú, másként ló/…, szemér
mesebb nevén kuji, kűdözgetős, Tápén csüggő-lóggó, kűdős, lóf…os. Menete a következő: rendesen
három-négy ember játssza. Mindenkinek 5 lapot osztanak. Utána egyet az osztó felfordít. Ennek a
színe lesz a tromf. A kezében maradt kártyacsomót erre fekteti rá. A játék küldözgetésből áll. Az első
a mellette valónak küldhet egy, három, öt lapot, aszerint, hogy van-e két egyenlő értékű kártyája (két
hetes, két felső, stb.). Az elküldött hiányzó lapokat a fekvő csomóból pótolja. Aki kapta a kártyát:
vagy ki tudja ütni megfelelő nagyobb értékű lappal, esetleg tromffal, yagypedig nem. Ha sikerül, újra
lapokat szed föl ő is, és most már őrajta a hívás sora. Ha nem tudja kiütni, a kártyák ottmaradnak
nála, és nincs joga hívni. Ez a soron következőt illeti. így megy a játék, amíg a fekvő csomó el nem
fogy. Az a vesztes, akinek végül kiütetlen kártya marad a kezében. Neki kell a következő játszmára
osztania is. Pénzre ezt a játékot nem szokták játszani, csak időtöltésből.
Sok nevetgéléssel jár afilkózás, tápaiasan szarosozás, amelyhez öt játékos szükséges. Minden
kinek 6-6 kártya jut, két hetest már az elején félretesznek. Először színrejátszanak és sorba osztanak.
A hívó úgy veti ki a kártyákat, hogy lehetőleg erősebbel ne lehessen nyerni. Aki el tudja ütni, az újabb
hívás azt illeti meg. Egy fordulatban 6 ütés van. Akinek legelőször van 11 ütése, az lesz az első király,
ő már azután nem is játszik tovább. Kiosztják ugyan neki a kártyát, de ehhez nem szabad már hozzá
nyúlnia. Aki másodszor jut 11 ütéshez, az lesz a második király, aki pedig harmadszor: a nömös, akik
lemaradtak, azokból lesz a két szaros. A nemes elkopkázza a kártyacutatot, a két szaros fölemeli: akié
a kisebb értéket mutatja, az lesz a második szaros, és együtt játszik a második királlyal. Az ő feladata
a kártya keverése és kiosztása. Aki a nagyobb értéket emeli föl, abból lesz az első szaros az első király
oldalán, az ő kötelessége a kártya emelgetése. Ha véletlenül egyforma értékű kártyát kapnak föl, ak
kor a nemest mögsipkázik, vagyis sapkával tréfásan ütlegelni kezdik a fejét.
Ezután következik a játék második része. Az első szaros elemeli a kártyát. Amilyen színre emel,
az lesz abban a menetben a tromf. Ha filkóra emel, vagy az elemelt lap alatt filkó van, ez a nemest illeti
meg, aki az osztásnál ennyivel kevesebb kártyát kap. A tromfnak nyolcasnál magasabb értékűnek kell
lennie, mert ez az osztó jutalma. A kártyát ebben a sorrendben osztja ki: első király, második király,
nömös, első szaros, második szaros. Ha a nemesnek nem jut tízesnél nagyobb tromf, vagy filkó, akkor
a keverést joga van megismételni, a királyoknak nem. A szarosok az esetleg hozzájuk kerülő filkókat
a nemes szemeláttára királyukkal kicserélik, akik valami gyönge lapot adnak helyette. Ha a négy filkó
egy helyre jut, az osztást szintén meg kell ismételni. A filkók rangjuk sorrendjében : makk, zöld, piros,
tök filkó. Ezek az összes tromfoknál, tehát a királynál és disznónál is erősebbek.
A hívás joga végig az első királyt illeti, Tápén viszont a nemes hív. A hívásban és bevetésben ter
mészetesen mindenki fortélyosan viselkedik, hogy minél több ütést elnyerjen. Ha az első király — e
szavakkal: adutt vagy filkó — filkót vagy tromfot hív ki, mindenki azt köteles bevetni. Ha farbakár
tyát hív, akkor akinek olyan színe nincs, joga van filkóval vagy tromffal leütni. Ha ilyenformán az
első vagy második királynak, esetleg ritka esetben a nömösnek sikerül az első 11 ütést megnyernie,
akkor az lesz az új első király és megfelelő módon az új második király és az új nömös. Ha valamelyik
király már biztosította a maga rangját, akkor a nyerés a szaros számára folyik tovább. Az б nyeresé
gének bocskor a neve. Előfordul, hogy valamelyik szarosból második király vagy nömös lesz, és így a
szerepek nagy jókedv közben kicserélődnek. Ha valamelyik király már a szarosát is maga mellé emel
te,főnyalta, akkor ők már nem játszanak tovább. Ilyenkor a kártyájukban található filkó vagy tromf
a nömöst illeti. A tápaiak játékában van némi módosulás.36
35 Új bor idején 180.
36 Börcsök Erzsébet rókusi származású, jeles jugoszláviai magyar írónő önéletrajzi regényében
a játéknak király, bíró, palatin, putyi néven emlegetett változatára is emlékezik: „A palatínus válasz
totta az adutot, a király ha nem tetszett a lapja, visszadobhatja, a bíró háromszor lefújhatta a játékot.
58 Page 15

Inkább a jókedvű fiatalság körében járja a csapdkicsacsi, tápaiasan csapdlëcsacsi. Négyen játsz-
szák. Mindegyik 8-8 lapot kap kézhez. A feladat az, hogy minél hamarabb összegyűjtsenek a játéko
sok maguknak egyszínű, 8 lapból álló teljes sorozatot. Evégből egymás kártyájából leborítva küldöz
getnek sorban egy-egy lapot. Ezzel a cserélgetésre nyílik lehetőség. Akinek leghamarabb sikerül a so
rozatra szert tenni, az a kártyáját csapd ki csacsi! — szavakkal hirtelen az asztalra vágja. A többi gyor
san követi. Aki utoljára dobja el, az lesz a csacsi.
Tápén ismeretes a zsidós. Négyen játsszák. A játék kezdetén a makk alsót kiveszik, így tehát 31
lap marad. Mindenki 8-8 lapot kap, az osztónak viszont 7 lapja lesz. A piros alsó neve a zsidó, vörös
zsidó. A páros (két hetes, két csikó, stb) kártyalapokat már a játszma elején mindenkinek joga van el
dobni. A zsidó a másik két alsóval nem párosítható.
Most sorrendben egymástól húznak, a húzott lapot párosítják, vagy kénytelenek megtartani.
Ez a cserélgetés addig tart, amíg minden kártya meg nem találja a maga párját. így természetesen a
zsidó végül kimarad. Aki kezében tartja, annak is zsidó a tréfás neve, a következő játszmához б köteles
osztani. A játék más tápai nevei: vörös zsidós, húzós, szopis, copis.
Szintén tápai játék a. pirospapucs, pirospapucsozás. Két személy szokta játszani, mindegyiknek
16-16 kártya jut. Alulról kell húzni és aki pirossal borít, az ellenfele elviszi. Az győz, akinek leghama
rabb elfogynak a kártyái.
A század elején, főleg a fiatalság körében divatozott a nyilván kaszárnyai eredetűfajer is. Ren
desen négyen játszották. A kártyacsomóból kapott mindegyikük 4-4 lapot, 4 lapot pedig az asztalra
terítettek ki. A cél az volt, hogy egy színből mielőbb 31-et nyerjen, vagy egy értékből, mondjuk a hetes
ből 4-et mutasson valaki. A hetes, nyolcas, kilences, tízes a számértéke szerint számított. Az alsó, fel
ső, csikó értéke 10, a disznóé 11. A cél érdekében sorban joga volt mindenkinek az asztalon lévő kár
tyából egyet felhúzni, és a maga érdekei szerint kicserélni vagy visszavenni. Aki leghamarabb tudott
nyerő kártyát összeválogatni, sa. fajer kiáltással az asztalra dobta, és ezzel a játszmát meg is nyerte.
A szórakoztató és szerencsejátékok között Szegeden is a máriás, ritkábban nevén máriázás fog
lalja el az első helyet. Több változata ismeretes. Ketten-hárman, négyen vesznek részt benne. A tét
nem nagy. Olykor előre megegyeznek, hogy borra játsszák. Ilyenkor bor máriás a neve. Előzetes meg
állapodás szerint vagy a nyertesek vagy a vesztesek rendelik. Természetesen együtt isszák meg.
A dalommáriást hárman 10-10 kártyával játsszák, két kártya pedig dalomba (talon) kerül, ame
lyet az elsőnek joga van kicserélni, miután kijelentette, hogy mi lesz a tromf. Egyik közismert változa
tának ultimáriás, röviden ulti a neve. Itt az a nyertes, aki az utolsó ütést elviszi.
A rúfmáriás, másként zajgósmáriás vagy egyszerűen csak máriás, parasztságunk kedvelt játéka.
Négyen ülnek neki. Az első, aki bejelenti a tromfot, segítségül hív valakit, ilyenformán: segít a piros
tízes, makk király. Ezzel összejátszik és nyereségre törekszik, a másik kettő velük szemben szintén
nyerni akar. Ilyenkor szokták a húszat, illetőleg negyvenet, vagyis azonos színű csikót és felsőt beje
lenteni, ami a végén a nyereséget gyarapítja.
A krájcmáriás menetét nem ismerjük, Cserzy Mihály, a szegedi kocsmák régi krónikása emle
geti.37
A semmirekellő emberre Szegeden is mondják: máriás huncnt.
Főleg iparosok, munkások, kubikosok, régebben disznóvágók körében több til
tott szerencsejáték is járta. A huszonëggy országszerte ismeretes. Helyi szónak látszik
a tropa, amit akkor mondanak, ha a lapokat el kell dobni, mert már több jött huszon
egynél. A két ásznak nóbli a neve. Ha a játékos már nem kér több lapot a bankostól,
akkor ezt mondja : rëszta.
A huszonegyet a betyárok38 így játszották : „a bankos letette a pakli kártyát a
csárdaasztalra, kivette a mellényzsebből vagy a szűrujjból a bicskát, kinyitotta és úgy
ütötte vele keresztül a kártyát, hogy a bicska hegye megállt az asztalban. Arról azután
húzott mindenki annyit magának, amennyi kellett, a bicska pengéjén keresztül.”
A ferbli különösen kubikosok, meggazdult iparosok, kupecek játéka volt. Mene
tét nem részletezzük. Országosan kialakult szabályaihoz képest csak a helyi eltérésekre
utalunk. Alvilági neve ferkó, hajdani hivatalnokok nyelvén hazai csöndes. Műszavai
szegedi kártyások nyelvén így módosulnak :kunstök ‘négy azonos értékből álló lap’,
horpasz ‘forpasz’, untbunt ‘csatlakozás a horpaszhoz és cupaszhoz’.
Egyedül a putyinak nem volt semmi joga, csak kötelessége. Mindig ő osztott és játék közben illett csúfol
kodni vele: szegény putyi, vacak putyi, örök osztó.” Eszter. Növi Sad 1968, 77.
37 Öreg Szeged 5.
38 Régi időkből 6. Vö. még Gerendás szobákból 99.
59 Page 16

Tömörkény említi,39 hogy katonák hadgyakorlat idején mars közben is ferbliztek.
A szabály : „húsz nem húz, sánta nem gilt, licitálás nincs. Akinek többje van, viszi a
vízit. Meglehetősen kurta és velős szabályzat.”
Szintén Tömörkény írja le40 a század legelejéről, amint kubikosok munkára menet, a vasúti ko
csiban vak szenvedéllyel ferbliznek. Egy öreg ravasz kubikos nekiugrasztja fiatal társát a játéknak.
„Kivette a kártyát a zsebéből és forgatta a fiatal ember előtt… De azt mondja Jójárt Jóska: nincs
pénzöm… Kérdi Kánya :
Hát a fölpénz, amit kaptál?
Otthon hagytam — feleli Jójárt — az asszonynál. Egy forintot hoztam el. Az mög köll.
Addig forgatja azonban a kártyát, hogy csak belefognak. Kezdődik úgy kettesben a ferbli. Ez
nem az híres ardahányi ferbli,hanem az a neve, hogy vak ferbli. Szabályai rövidek. Kánya Pál azonban
el is mondja : a vízit adni muszáj, majzli nincs, besszer nincs, kóstáltatás nincs, húsz nem húz, a huszon
egyet ki köll vágni, a hívás elmúlt.
El ám. A hívás elmúlt, de alig mentek három stáció ellen, már elmúlt a Jójárt forintja is. Szomo
rúan nyúl a mellényzsebbe az ember, hanem hiszen abban ha akár könyökig vájkálna, akkor sem ta
lálna semmi egyebet, mint egy rossz bicskát. Kánya Pál pedig nem akar látni semmit, hanem csak adja
a két első kártyát és azt kérdezi:
— Mi a vízi?
Rekedten mondja rá Jójárt József:
—• Egy fél kubik.
— Tartom — mondja Kánya.
Megy a játék. A fél kubik elúszott, utána egy egész, aztán a másfél, a kettő, amint az már halad
ni szokott. Jójárt József homlokát kiüti a verejték.
— Öt kubik, — mondja most már. Elmegy az is. A játék, amely a szaladó vasút kocsijában fo
lyik, rettentő. Mert itt már nem a pénzét, a vagyonát adja oda, hanem a testi erejét teszi föl. Izmainak
minden feszülését veti oda, szorgalmát ajánlja az ördögnek és munkáját, amelyet még csak ezután vé
gez, s amellyel otthonra volna a kis családnak tartozandó, íme a színes papiros darabok játéka alá
bocsátja. Már jövendő egy heti munkája ott van a kányaszeműnek a kezében, amikor Sós Mihály
gödörgazda a kofák közül nagyot kiált.
— Kászolódhat mindön embör, három minutum múlva helyben vagyunk.
Tenné el Kánya Pali a kártyát nagy hirtelenséggel, de Jójárt a karjába kap:
— Emeljük el. Dupla vagy semmi.
Emelnek. Mire a vonat megállott, Jójárt Józsefnek a másik heti munkáját is elemelték, kétheti
rabszolgaságot fordított rá a kártya.”
KENDÖRMORZSA. Régipusztaföldvári gyerekjáték.
Körbeültek, egyikük a kendörmorzsa közepén állott, a többiek pedig ezt dalolták :
Kendörmorzsa,
Szép mönyecske,
Öleld, akit szeretsz!
A kendörmorzsa választott egyet és vele táncolva dalolta:
Ezt ölelöm,
Ezt csókolom,
Akit én szeretök.
Zsiboldom, zsáboldom,
A pünkösdi rúzsa.
Iri deák kertye mellett,
Ágasfája, vize mellett.
Sárilipity-lotty!
A szilléri oldalon
Minden délbe dobogok:
Ki főköti kardomat,
Annak adom lányomat !
Főkötöttem kardodat,
Add néköm a lányodat !
Cifra tükör, házi rossz,
Otthon nem jó, másutt rossz!41
39 Förgeteg János 136.
40 Homokos világ 171.
41 Koszorúk II, 93.
60 Page 17

KiSTiszA—NAGYTISZA. Más neve Kisdani-nagydani. Kihalt alsóvárosi gyerek
játék.
Két mezítlábas gyerek egymással szemben leült a földre és talpát feszesen a mási
kéhoz nyomta. A többiek átugrálták. Most lábujjuk hegyére helyezték a másik lábu
kat is. Ezt is át kellett ugrani. Ezután a tenyerüket helyezték függőlegesen kiterjesztett
ujjakkal rá: először az egyiket, majd a másikat is. így természetesen az átugrandó
magasság folyton növekedett. Aki nem tudta átugrani, az valamelyik ülő gyerek he
lyére került. Ha az ugrálás mindenkinek végig sikerült, akkor más két gyerek foglalta
el az ülők helyét.
KOCSMÁROS, másként sörfőző,*2 Debreczeni Jánosnál lukacsosméta. Már régen
kihalt gyerekjáték.
Ahányan voltak, sorban egymás mellé ugyanannyi lyukat vájtak a földbe. Mind
egyik fiú egyet választott belőlük magának. A két szélső feladata az volt, hogy szép
lassan átgurítsa a labdát a lyukakon. Amelyikben a labda elakadt, annak gazdája
hirtelen fölkapta és szétrebbenő társait iparkodott vele megdobni. Akit elért, annak a
gödröcskéjébe cserépdarabot tettek. Ha nem talált, akkor az övébe került a cserép.
Ha valamelyiküknek a cserepe már kilencre fölszaporodott, azt kiházasították: a ját
szók szétterpesztett lábbal egymásmögé állottak, és a vesztesnek keresztül kellett búj
nia alattuk. Közben természetesen rávertek a fenekére.
KÖTELESBIKA. Régi terjáni, azaz lőrincfalvi gyerekjáték.43 Földbeszúrt ostornyél
re vagy karóra kötőféket kötöttek, tetejébe pedig kalapokat raktak. Aki a kiolvasáskor
bika lett, megfogta a kötőfék végét, és a karó körül körbe szaladva őrizte a kalapokat,
hogy társai le ne kapkodják. Akit közben esetleg megrúgott, az lett a bika. Ahányszor
a kalapot le tudták szedni, a bika annyi esztendős lett. A három esztendős bikát kihá
zasították. Ilyenkor bekötötték a szemét, féllábát a karóra kellett tennie, és a lába alatt
átdobálták a kalapokat. Amikor ezzel is készen voltak, a bika mászva indult a kalapok
keresésére. Akiét így először megtalálta, az lett az új bika.
MÉTÁZÁS. Fiúgyerekeknek még századunk elején is kedvelt labdajátéka volt.
Menetét többen is megörökítették, így Debreczeni János, Kálmány, Kovács.
„Az egész társaság — írja a múlt század derekáról Debreczeni — két részre oszlik. Az egyik kinn
apda fogó, a másik rész benn ütő. Amazok közül egy benn van a többieknek lapdaadogatásra, vagy
a kinn levőknek a lapda kiadására. Miután a bennlevő ütött, vagy kiszalad az ütő helytől távollevő
nagybüdösbe (vagy métába), vagy benn marad az ütő hely mellett levő kisbüdösben (métában), alkal
masabb időt várván a kiszaladásra. A benn levők közöl, aki utoljára üt, az hármat üt, melynek egyi
kére a kinn levők (vagy néhány közülük) beszaladnak a játékot tovább folytatandók, ha be nem sza
ladhatnak az ütések egyikére sem, akkor a kinn levők lesznek ütőkké s i.t. Ha szaladás közben egyik
kiszaladó valamellyik kinn levőtől megüttetik a lapdával, szinte fölcserélik helyzeteiket. Valamint ak
kor is, ha a kiütött lapdát a kinn lévők kétszer vagy háromszor repültében megkapják.”
Egyik változata — folytatja Debreczeni — a kapós, kapócska, Temesközben verőcske, csürke,
kapózás.u. „Itt van egy ütő s egy adogató. A többiek kapók. Ha a lapdát a kapók közül egy megkapta,
adogató lesz, az pedig ütővé.”
Ismét más változata — Debreczeni szerint — az egyre-kiszaladó. „Itt egy az adogató s egy a
pásztor (vagy a kinn levő). Miután valaki egyet ütött, tartozik kiszaladni a nagy büdösbe, s ha ezen
szaladásban az adogató- vagy pásztortól megüttetett, pásztorrá, a pásztor adogatóvá, az adogató ütő
vé lesz.”
A Csókán játszott lovasméta résztvevőinek fele — írja45 Kálmány —• félkörben négykézlábra
ereszkedett. Ezek voltak a lovak, szamarak. A másik fele fölült a hátukra. Ezek meg a gazdák voltak,
42 Kovács 404.
43 Kálmány III, 275. Vö. Rángatósbika.
44 Kálmány III, 278.
45 Kálmány III, 279.
61 Page 18

akik róluk dobálták egymásnak a labdát. Ha valamelyik gazda a neki dobott labdát nem kapta el,
akkor a lovak egyike próbálta magának megkaparintani, és ha valamelyik gazdát a helyén meg tudta
ütni, akkor a gazdák és lovak helyet cseréltek egymással.
A kisméta résztvevőinek száma 6-12 között mozog. Van egy sinter, egy adogató, a többi az ütő.
A szerepeket úgy állapítják meg, hogyfognak. Akinek legalul, esetleg legfölül került a marka, az lesz
a sinter. Utána következik az adogató, a többiek lesznek az ütők, éspedig elsőeggyező, aki majd egyet
üt, az első kettőző, akit két ütés illet, utána a második eggyező egy ütéssel, a második kettőző két ütés
sel, a második háromazó három ütéssel. Ha még vannak, akkor a harmadik eggyező egy ütéssel, és így
tovább. Akit az utolsó ütés illet, az a morázó, régiesen vajrátor.
Az ütőhelytől mintegy 30-40 lépésre van a méta, ahova botot vagy jelet tesznek. A sinter a méta
és az ütők közötti térségben foglal helyet. Az ütők sorban ütnek, utána nyomban ki kell futniok, de
közben akár az adogató, akár a sinter megütheti őket a megkaparintott labdával. Ha találnak, az illető
a sinter helyére kerül, a sinter bejön adogatónak, az adogató pedig felszabadul, és ütés illeti. Hasonló
képpen történik akkor is, ha a sinter a kiütött labdát elkapja.
Akik már ütöttek, kint a métánál várják a morázó ütését, aki a legjobb ütő szokott a társaságban
lenni. Az ütés alatt a kintlévők próbálnak bejutni. A morázó a maga harmadik ütése után szintén ki
szalad a métához, köp egyet, majd azonnal visszafordul. A sinter természetesen iparkodik e messzire
ütött labdát előkaparintani, hogy eltaláljon valakit a befutók közül. A játék ezután újra kezdődik.
A nagyméta résztvevői két csoportra oszlanak. Először kijelölik a kis métát : az ütőhelytől 3-4
lépésre egy pontot, és a nagy métát : mintegy 50-60 lépésre egy vonalat. Hogy melyik csoport kezdje,
a két vezér az ütőfán fog, mint a kismétában. Akinek a marka alulmarad, annak a csoportja megy ki
sinternek, a másiké pedig bentmarad ütőnek. A sinterök a legmegfelelőbb módon oszlanak el, egyikük
bemegy adogatni. Amikor az egyik ütő már ütött, akkor mindjárt iparkodik a nagy métához kisza
ladni. Ha azonban attól fél, hogy a labdával megdobhatják, akkor a kis métához lép, és a kedvező al
kalomra, vagyis egy jómesszi ütésre vár. A vajrátor ütésére mindenkinek kint kell a nagy métánál lenni,
sőt az utolsó ütésig vissza is futni, nehogy bárki is kint süljön, vagyis rekedjen. Ha valakit a labdával
eltalálnak, vagy a kiütött labdát elkapják, akkor a csoportok helyet cserélnek.
A métázás már csak az öregek emlékezetében él.
NYILAZÁS. Fiúgyerekeknek olykor-olykor máig felbukkanó játéka.
A múlt század derekán — írja46 Lakatos Károly — „még tanya- és városszerte divatos gyerek
játék volt a nyilazás, és pedig annak magyaros-tatáros formájával, ti. az agy nélkül való nyíllal, vagyis
íjjal, melyhez erős abroncsvasdarabot vagy ruganyos és görbe suhánkokat használtak, míg nyílvessző-
kül nádszálak szolgáltak, a nádas házak ereszeiből huzigálva azokat, vagy a hajdanta Szeged környé
kén mindenfelé található nádrengetegek is szolgáltatták, miket lehetőleg rőf hosszúra szabták. Szo
kásban vont a nyílvessző hegyét szurokburkolattal ellátni, melybe szöget, vastag tűt, vagy árat erősí
tettek. Tanyákon, szép nyári estéken tűzijátékot is hevenyésztek a nyíllal, éppen mint a tatároknál
szokás. Ugyanis megtüzesített agyaggolyócskákat lövöldöztek föl vele a magasságba.”
Tömörkény szerint47 kétféle nyíl volt: vesszős és zsindölyös. Nátly József írja,
hogy „kátyú a nádból csinált nyíl neme, amellyel gyermekek játszanak.” A szó, ille
tőleg jelentés kihaltnak tekinthető.
OSTOROZÁS. Nyelvjárásunkban ustorozás. Régi nagyböjti társasjáték. 10-15 alsó
városi lány és legény sorjában megfogta egymás kezét és hullámozva mozogni kezdett.
A sor egyik végén lévő markos legény aztán váratlanul megrántotta társaságot, amire
hirtelen mulatságos zűrzavar, dűlöngélés keletkezett.
PARITTYÁZÁS. Tápai neve palentázás. „A régi játék: a parittya — írja48 Tömör
kény — úgy elveszett, hogy talán már nincs is. Pedig az sok testi ügyességre tanította
a gyereket, hiszen a vele való célzás külön tudomány. Parittyaköveket ma már csak
régészeti ásatások alkalmával találok igen régi őstelepeken: az életből egyébként el
veszett. Húsz-harminc év előtt pedig még igen csak járta. Még tűzijátékot is csináltak
vele ; a galacsint parázsra vetették este s mikor megtüzesedett, akkor vágták föl az égre,
46 SzN. 1911,46. sz.
*’ Rónasági csodák 127.
48 Rónasági csodák 127.
62 Page 19

— bár ha aztán valamely nádfedeles házra esett vissza, abban sem lehetett valami sok
köszönet.”
Lakatos Károly szerint a szegedi parittyának két fajtája volt : bürparittya és pácásparittya.
A bőrparittya — írja49 — hosszúkás (nyelv) alakban volt erős bőrből kimetszve, és a két végén
egy-egy lyukkal ellátva, melyekbe az egyforma hosszú és erős zsinegből készült forgató szárak
voltak befűzve és megkötve, jobbról és balról is egy-egy. Azonban az egyik forgató szár kengyel alak
ban végződött, amelybe használatkor a jobb kéz négy ujja jött. A másik zsineg végén görcs volt; ame
lyet használatkor a jobb kéz szabadon maradt hüvelykujja a mutatóujjhoz fogott és a dobás pillana
tában hirtelen eleresztett. Megjegyzendő, hogy a parittya közepén is volt egy kis lyuk hagyva, mert
ennek hiányában forgatáskor a levegőt át nem bocsáthatván a parittya horkolt, és nem működött
kellően.”
„A pácásparittya — folytatja Lakatos — rövid, nehéz és erős pálca volt, melyet a vékonyabb
végén behasítottak (és ameddig behasadt, azon a ponton dróttal körülkötötték, hogy tovább ne ha
sadhasson). A hasítékba tették aztán a dobásra alkalmas kavicsot, cserépdarabot, általában mindig
lehetőleg lapos tárgyat, és dobáskor a hajítópálcát parittyaként megforgatva, elhajították vele a köve
cset, mely erőskarú ember kezében nagy erővel repült céljához… A pácás parittyáról érdekes tudni
való, hogy tulajdonképpen ezt nevezték hajítófának. A parittyát és nyilat állítólag gyujtogatásra is
használta volna a nép.”
PECSENYEFORGATÓ. Tájszólásban pecsönnyeforgató.50 Két fiúgyerek farával össze
fordulva, négykézlábra ereszkedik. Egy harmadik hanyatt fekszik rájuk. Egy negyedik
derékon magához ölelve, két lábbal fölfelé úgy emeli föl, hogy utána ő fekszik hanyatt
a helyére. Elengedniök természetesen nem szabad egymást. Később a térdeplő és for
gató szerepet is cserélnek.
PIMPIMBÁBA. Ez a kikirics szajáni neve. Gyerekek szálaira hasogatták, ráfújtak,,
miközben kiabálták : pimpibába, bodorodj föl !bl
RÁNGATÓSBIKA. Régi terjáni gyerekjáték.52 Kötőfékeket kötöttek össze és kör
alakban a földre tették. Belül volt egy bika, fő gondja a kötél összeszedése. Hogy eb
ben megakadályozzák, a többi mind rángatta a kötelet. Ha a feladat a bikának mégis
sikerült, akit először ütött meg a kötéllel, az lett a bika.
SAROKLESŐ. Alighanem kihalt alsóvárosi gyerekjáték. Más neve sarkonleső. Fiú
gyerekek egy négyszögletes háztömb, népiesen burgondia valamelyik sarkán gyülekez
tek. Egyik közülük kiolvasással lett a sarokleső. A többiek elszaladtak a következő
sarokig és ott eltűntek. Most indult a leső a keresésükre. Akit először meglátott vagy
elfogott, az lett a leső és ezzel a játék újra kezdődött.
SÁRGA CSIKÓ. Régi szőregi gyerekjáték.58 Öten játszották, öt cédulát vettek elő
és mindegyikre mást írtak: sárga csikó, öreg bíró, szögény embör, paprikás asszony,.
borsos asszony. A cédulákat összekeverték, majd húztak. Aki a szögény embörös cé
dulát húzta, megszólalt : eveszött a sárga csikó, Az öreg bíró felelt : szabad keresni!
A szögény embör sorra nézte az arcokat, s akinél gyanakodott, kérdezte: hogy
merte kend ellopni az én sárga csikómat? Ha nem találta el, kendővel a kezére ütöttek.
Ha pedig eltalálta, akkor a sárga csikós kezére vertek tízet, amiért ellopta.
SÁRKÁNYOZÁS. Fiúgyerekek szoktak melegedő tavaszi napokon sárkányt eresz
teni.
49 SzN. 1911,47. sz.
50 Kovács 427.
51 Kálmúny II, 81,207.
52 Kálmány III, 274. Vö. Kötelesbika.
53 Kálmány III, 107.
63 Page 20

Készítése úgy történik, hogy egyenlő hosszúságú nádakat végeiken V-alakban bevágnak, majd
Tcözepükön küllőszerűen átkötik őket. A négyszögletös sárkányhoz két, a hatszögletös és nyócszögletös
sárkányhoz pedig három, illetőleg négy nádszál szükséges. Most a nádszálak bevágott végeit madzag
gal körülkötik, ügyelve arra, hogy a nádvégek egyenlő távolságban legyenek egymástól. A mérést kis
madzag segítségével végzik. Ezután a színes sárkánypapír, vagyis vékony selyempapír beszerzésére
kerül sor. Az újságpapír nem jó, mert nehéz. A papírt leterítik a földre és ráteszik a nádvázat. A méret
nek megfelelően úgy vágják körül, hogy a széleit még kovásszal, ritkábban csirizzel bekenhessék, és a
körülkötött madzagra rá tudják hajtani, majd a papír belső részére ráragasztani. Ezután készül a nye-
rög, vagyis a sárkány közepéből és két megfelelő felső sarkából kiinduló madzag, amelyek aztán gúla-
szerűen egy csomóban futnak össze. Ehhez a csomóhoz kötik a sárkánymadzagot, amellyel a föleresz-
tés történik. Alsóvárosi gyerekek erre a célra régebben paprikamadzagot szoktak kérni, amelyről már
.lecsipkedték a megszárított hüvelyeket. Nagy türelemmel és önmegtagadással bogozzák ki, mert kö-
högteti is őket.
•
A nyereg a sárkány legfontosabb része. Jól el kell találni az arányait, különben a sárkány buk
fencet vet, kóvályog, nem áll ki, azaz a levegőben nincs szép, nyugodt tartása.
A sárkány átellenes alsó sarkaihoz kerül az Y-alakú farok, amelynek ék alakú felső részét farok-
nyerög, Tápén gatya néven emlegetik. A farokra hurokkötéssel arasznyi távolságban a kimaradt pa
pírból sallangokat, a végére pedig a szükséghez, vagyis a széljáráshoz képest papírcsomót, fadarabot
kötnek. Ennek kolonc a neve. A sárkányt a gyerekek közös fáradozással készítik, felnőtt ritkán segít
nekik.
Mint mondottuk, a sárkányozásnak a szegedi tájon a tavasz az évadja. A jó sárkányt 150-200
méterre is föl szokták ereszteni. Utána kikötik.
Legáltalánosabb a hat- és nyolcszögletes sárkány. Régebben ritkásan előfordult még a csillag
sárkány, amelynek váza úgy készült, hogy a madzagkeretnek két szomszédos nádvég közötti részét
középen madzaggal behúzták a sárkány közepe felé. Készítése nagyon körülményes volt, kevés gyerek
győzte türelemmel. Afejessárkány keresztalakban elhelyezett két nád bekeretezéséből adódott. A felső
kisebb rész olykor kerek volt. Ezt vékony hajlított fűzfavessző odaillesztésével érték el.
A sárkányozás libalegelőn, még be nem épült nyomáson történt századunk elején.
Azóta a sok villanyvezeték és távíróhuzal miatt a játék szinte megszűntnek tekinthető.
Amikor valamelyik alsóvárosi gyerek ráunt a sárkányozásra, akkor társai előtt
kijelentette : szabad a rappaj! Ez annyit jelentett, hogy levegőbe eresztett sárkányát
bármelyik társának joga volt görönggyel, kődarabbal célbavenni, rappajozni, és ha
sikerült, össze is zúzni. Ezért a sárkány gazdája már nem vehetett magának elégtételt.
SÓSKÁZÁS. Néhány, főleg libapásztorgyerek összeállott sóskázni, vagyis abban
versenyezni, hogy bicskájával a füves pázsitból ki tud nagyobbat egy darabban kimet
szeni. Végül meghajigálták egymást vele. Tápén vajazás néven ismerték.
SUGDOSÓ. Régi társasjáték volt, amelyet Kovács János szerint „a nagyobb és
kisebb nemzedék mindkét nembeli ifjúsága együttesen” játszott.54 A század elején
már csak gyerekek ismerték, azóta kihalt.
Volt benne egy angyal és egy ördög. Ezek félrehúzódtak. A többiek súgva nevet választottak,
amelyet azután az angyalnak és az ördögnek kellett kitalálnia. Volt egy sugdosó is, aki szólította az
angyalt :
Angyal: Cincilin (a csöngetést utánozta szelíd hangon).
Sugdosó: Ki van odakinn’}
Angyal : Az angyal!
Sugdosó: Mit keresd
Angyal: Festéköt!
Sugdosó: Milyet’}
Angyal : Aranyalmát!
Ha a nevet sikerült eltalálni, az illető az angyalé, illetőleg az ördögé lett, azonban még más pró
bák is voltak hátra. A játszókat sorban az angyal és az ördög kézrefogta, és előre-hátra himbálta, mi
közben kérdezte: angyal vagy-ë, ördög vagy-ël Nézz az égre, köpj a földre! Mindenféle tréfás dolgot
mondottak neki. Ha nem nevette el magát : az angyalé, ha igen : az ördögé lett. Más próba volt, hogy
mindegyiknek a szájába náddarabocskát dugtak. Akié nedves volt, az ördögé, akié pedig szárazon
Kovács 409.
64 Page 21

maradt, az angyalé lett. A harmadik próbánál az angyal és az ördög titokban két vesszőt választott,
amelyeket a földre tettek. Mindegyik játszónak rá kellett valamelyikre lépnie. Aki az angyal pálcáján
haladt át, most már végképpen az övé lett. Hasonlóképpen az ördögnél is.
A játék azzal végződött, hogy az angyal és hívei kezüket fejükön egybekulcsolták, és ugrándozva
kiabálták az ördögéknek: kapd le ördög koszorúm, kapd le ördög koszorúm! Ez azonban alig sikerült
neki. A játék nagy nevetgéléssel végződött.
SZAMÁR. Régi városi gyerekjáték.55 Egyik fiú háttal a falhoz támaszkodott, б
volt a fej. Egy másik meghajolva fejét amannak hasához támasztotta, б meg a derék.
A többi ugrálva ráült, mint valami szamárra. Aki lecsúszott, az került az előbbiek
helyére.
SZÉP ÖRZSÉBET.56
A gyermekek körben állanak. Egy a középen áll: ez az Anya,
egy pedig a kört kerüli : ez a Kérő.
Anya: Hun járt Örzsébet asszony?
Kérő: Innen, onnan a szőlőbű,
Izenetöt hoztam:
Kéretjük lánytokat,
Szöbbiket, jobbikat,
Karcsú magosabbikat !
Forognak és dalolják:
A mi lányunk nem eladó!
Ki se merjük bocsátani
Hat arany gyűrű nékű,
Hat lovas hintó nékű.
Itt az anya kiad egyet, kinek a kérő megfogja a ruháját és párosával kerülik a kört :
Kérő: Kar kezembe lányom,
Tanulj embörségöt !
Forognak:
Mán mi evvel elmöhetünk,
Többet vissza se gyühetünk.
Ugorjatok lányok,
Ha leányok vartok!
Ipatoknak, napatoknak
Sárga sarkantyúja,
Hagy csörögjön
Hagy börögjön,
Lánytoknak, legénytöknek
Gyöngyös koszorúja !
így folytatják, amíg a Kérő mind el nem kapta. Ekkor az Anyának el kell rabolnia a Kérő háta mögött
levőket. Ha nem tudja megtenni, kinevetik.
E városi játéknak szép pusztaföldvári, földeáki változatait is följegyezte57
Kál-
mány.
VÖRÖSKESZTYŰ. Elég durva társasjáték. Két gyermek, vagy legény szemközt for
dulva a tenyerét egymásra teszi. Akinek a keze alól van, az a másik keze fejére próbál
hirtelen rácsapni. Ha talál, joga van az ütést megismételni. Ellenkező esetben a másik
üt.
i
VÁRBAHAJIGÁLÓ. Régi labdajáték, amelyet főleg fiúgyermekek játszottak. A részt
vevők bizonyos távolságban fölállva kört alkottak. A labdát átellenbe, vagy a szom
szédba hajigálták. Aki nem tudta elkapni, az büntetésből bement a várba, vagyis a kör
65 Kovács All.
ьь Koszorúk II, 190.
67 Koszorúk II, 192.
5 Évkönyv
г: с Page 22

közepére. A dobálok a várban állókra is célozhattak. Ezek viszont a kintieket dob-
hatták meg. Találat esetén helyet cseréltek. A játékot róta, Csókán mentás lapta néven
is emlegették.58
ZSÁK. Két gyerek megfogja egymás kezét, mintha zsákot vinnének. Egy harma-
dik kezükre hasal és úgy viszik.59
58 Ipolyi-hagyaték; Kálmány III, 278; Kovács 404.
69 Kálmány III, 275; Kovács 426.
66