kb. 52 perc olvasás
Krúdy Gyula
A tiszaeszlári
Solymosi Eszter
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk:http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu
TARTALOM
Ötödik könyv
A tárgyalás (Folytatás)
Hatodik könyv
A tárgyalás (Folytatás)
„Millió és millió zsidónak
omlik ki a vére ártatlanul, ha kiderül,
hogy Solymosi Esztert ezen a tavaszi napon
az eszlári zsidók tették el láb alól.
A „Fehér Hattyú” lovagjai
(Bevezetés)
1883. augusztus 7-én, egy keddi napon két jelentőségteljes dolog történt a világon.
Az egyik az, hogy Shapira angol régiségkereskedő a Tízparancsolatnak egy ismeretlen példányát állította ki Londonban; a másik nevezetesség az volt, hogy egy Scharf József nevű, negyvenegy esztendős tiszaeszlári zsidó egyházfi a miskolci vonattal a fővárosba érkezett fiával és feleségével.
Az újonnan feltalált Tízparancsolat juhbőr szalagokra volt írva, és a Krisztus előtti 9-ik századból származott: az a tíz ember, aki ennek a kornak betűit ismerte a földkerekségen, már meg is fejtette a láthatatlan írás tartalmát. És Londonból világgá repítette a hír a Tízparancsolatot, amelyet Mózesnek diktált az Úristen.
A tiszaeszlári utas, aki börtönszagú, ócska télikabátjában a józsefvárosi pályaudvaron leszállott a miskolci vonatról, és komoly, kemény tekintettel körülnézett a hordárokon: ugyancsak arra volt predesztinálva, hogy másnap a földkerekség valamennyi újságjában megírják az ő csodálatos, börtönből való kiszabadulását, „babiloni fogságának” végét. Hordárra nem volt szüksége a reggeli utasnak, ott volt mögötte a felesége, egy parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony, aki a tekintélyes, megtermett külsejű Scharf úr ládáját cipelte. Ott volt mellette pufók képű, szalmakalapos, bámészkodó kamaszfia, aki a vörössapkás vasúti hordárokat „öreg katonáknak” nézte, és szalmakalapjával visszaköszöngetett a barátságosaknak, akik mindenáron a „Lencsi” kezéből akarták a faládát kisegíteni. De „Lencsi” nem engedett.
Az újonnan felfedezett Tízparancsolat szövege nem sokban különbözött a régen ismert mózesi Tízparancsolatétól. Ezt sem nagyon tartották meg az emberek: valószínűleg az új Tízparancsolat se lesz nagyobb hatással a világra, még akkor se, ha a régiségkereskedő megkapná érte a tízmillió forintot, amit az angol múzeumtól kér.
A tiszaeszlári utas is eltűnt volna abban a tömegben, amely reggelenként a világ fennállása óta a miskolci vonattal a fővárosba szokott érkezni, de egy lelkes, hangos, kerekarcú pesti úriember már messziről örömteljesen integetett az idegenül nézelődő eszlári egyházfi felé:
– Isten hozta Pestre, Scharf bácsi! Nagyon derék dolog, hogy a Móric fiát és a feleségét is magával hozta.
Nem fogadtak még a miskolci vonattal érkezett zsidót ilyen örömmel Pesten, mint ahogy az orsz. izr. iroda kiküldött titkára ünnepelte a börtönéből akkor szabadult Scharf bácsit. Talán beszédet is intézett volna a szabadlábra helyezett egyházfihoz, ha Weinberger úr, az ugyancsak tiszaeszlári bérlő, aki egy kupéban utazott a zsidó családdal, meg nem szólal:
– Gyerünk már, Scharf József, mert mindjárt megvernek itt a hordárok!
Weinbergernek ugyanis eszébe jutott, hogy vidéki zsidó módjára elbeszélte néhány utasnak a hosszú éjszakai utazás folyamán, hogy milyen nevezetes társaság utazik a vonaton. Az az öreg Scharf József senki más, mint éppen az eszlári zsidó, akit Solymosi Eszter meggyilkolásával is gyanúsítottak; az a szeplős fiú mellette senki más, mint a fia, aki a bíróság előtt apjának szemébe mondta a gyilkosságot, de most már elmúlt minden baj, kibékültek apa és fia, és mint a pesti zsidók vendégei szórakozni a fővárosba utaztak.
Sokan tudtak Scharfék viselt dolgairól, még a vasúti hordárok is. És ezek a durva teherhordók nem nagyon örültek, amikor híre futamodott a vonattal érkezett családnak. Fenyegetőleg vették körül a társaságot.
– Éljen Istóczy! – kiáltotta el magát egy hang a pályaudvar zsongó népei között.
Most már valóban itt volt az ideje a léptek gyorsításának, mert Istóczy nevének emlegetése ebben az időben csak bajt hozott minden született zsidóra.
De már rikkantott egy másik hang is:
– Éljen Scharf Móric!
Könnyen megy az éljenzés az ilyen tömegben, amely a miskolci vegyesvonattal a fővárosba érkezik.
Scharfék egyszerre csak azon vették magukat észre, hogy körül vannak véve éljenző és fenyegető emberektől.
Az országos izraelita iroda titkára azonban jóelőre gondoskodott kocsiról, amely a pályaház előtt várja vendégeit. Kétlovas pesti fiáker volt az. Ebbe ültette be a titkár apát és fiát, maga pedig óvatosan a bakra ugrott. Mikor már javában robogott a fiáker, akkor vették észre, hogy a parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony elmaradt a tömegben.
– Nem kell búsulni – mondja a bakról a titkár hátrafordulva. – Wienberger „Lencsi nénivel” utánunk jön egy másik kocsin.
A Pestre érkezett zsidócsalád a Kerepesi úti Fehér Hattyúhoz címzett fogadóban kapott szállást, amely fogadóban a vidéki zsidók azidőtájt szerettek megszállni. Egyemeletes, ódon épület a fogadó, szemközt a hajdani Nemzeti Színházzal. Weingrubernek hívták a fogadóst, aki nagy örömmel üdvözölte ugyan hajlékában a nevezetes zsidócsaládot, de mégis azt tanácsolta Scharf Józsefnek, hogy legjobban teszi, ha kirándulni megy Móriccal és a csakugyan megkerült „Lencsi nénivel”.
– De hát hová menjünk?
– Legjobb lesz az Állatkertbe! – felelt a fogadós.
A lóvonat a fogadó előtt járt el a Kerepesi úton. A fogadós elkísérte a lóvonat megállóhelyéig a családot, fel is ültette őket a kocsira, de sorsát már nem kerülhette el. Meg volt jelölve ő és háza, ahol Scharfék darabideig meghúzódtak.
Nem az Állatkertben, hanem a Fehér Hattyúban kereste Scharf Móricot az a pesti lakos, aki a lábára tudott állni.
*
Pedig Pestnek (a budai részeket nem számítva) csaknem háromszázezer lakosa volt már akkor.
Ez a háromszázezer ember mozdult meg, mintha elektromos szikra érte volna, amikor estefelé híre futamodott, hogy a végzetes zsidók, Scharf és fia, akik miatt csaknem lángba borult Magyarország egy esztendő előtt és alatt: Pesten a Fehér Hattyúban megszállottak.
A Londonban kiállított és újonnan feltalált Tízparancsolat alig látható betűiből ugyan ezt a parancsot is kihüvelyezték az írástudók:
„Szívedben ne táplálj gyűlöletet felebarátod ellen. Én vagyok az Isten, a te Istened.”
De amikor Pesten ezen az augusztusi keddi napon a két Scharf neve végighangzott az utcákon, a Hatvani kaputól, amelynek közelében a Fehér Hattyú állott, a Központi személypályaudvarhoz címzett kávéházig, mintha megbolondult volna minden lakos, és elfelejtette még a régi Tízparancsolatot is, nemhogy az új Tízparancsolattal törődött volna.
A Kerepesi út, de a szomszédos városrészek, a Terézváros és a Józsefváros utcái is megteltek emberekkel, akik magukból kikelve, szinte vízözönkorabeli hangon ordítottak, mikor leereszkedett a fővárosra az esti sötétség. De a sötétség nem volt teljes, mert a légszeszlángok világították az utcákat. Elsősorban tehát a lámpákat kellett összetörni. Miután a lámpákat kijavították, a gázgyárat, a világosságadót akarták a föld színéről elpusztítani. A sötétségben rablóbandák alakultak nagy hirtelenséggel, amelyek az estére bezárt boltok feltöréséhez láttak. Fejszével, feszítővassal, az embertömeg szemeláttára törték fel a boltok redőnyeit, ajtóit a Kerepesi úton. Ékszert, selymet, bútort raboltak ki a boltokból, anélkül hogy valakinek eszébe jutott volna közbelépni. Legfeljebb a martalócok verekedtek egymás között a zsákmányon a Kerepesi út közepén, mert rablók között is mindig annak van igaza, aki erősebb.
Az az 54 rendőr, akire az utcai őrállás volt bízva a főváros egész területén, mint akár harminc év előtt, mikor még Pestnek feleannyi lakosa volt: az 54 rendőr annak örült, ha észre nem vette lószőr-forgós, konstábler-kalapját a százakra menő tömeg, amely a Fehér Hattyú előtt Scharf Józsefet és fiát kereste, hogy a tiszaeszlári Solymosi Eszterért bosszút álljon.
*
Honnan jöttek azok az emberek, akik a Fehér Hattyút estére körülvették, és Scharfék kiadatását követelték a zsidó fogadóstól?
Jöttek ötezer esztendő messziségéből, amikor az első zsidók felbukkantak a földön, s magukat Isten választott népének nevezték; jöttek a pesti külvárosból, ahol soha annyi gonosztevő nem bujkált, mint éppen Thaisz főkapitány idejében; jöttek a szemközti Nemzeti Színházból, ahol Shakespeare komédiáit játszották, és Sir John Falstaff hadaiban szolgáltak mint nézők és statiszták a karzaton.
Jöttek az örök kíváncsiakból, akik nélkül egy kéményseprő se futamodhatik végig a Józsefvárosban, ha a kémény tüzet fogott; jöttek a Síp utca és a Kerepesi út sarkán álló Österreicher-kávéházból, ahol alsóbbrendű latrok és magukhoz való nők töltötték mulatozva, dalolgatva az idejüket. A férfiak helyett később, miután a rendőrök megkötözték őket kezüknél, lábuknál: a nők vették át a harcosok szerepét, miután Thaisz főkapitány idejében a nőknek is több szabadságuk volt, mint a későbbi kapitányok idejében. Jöttek a közeli Buzalka-féle táncteremből, ahol a cselédlányokat a kitűnő táncmesterek jobban megtanították táncolni, mint úrnőiket a jogászbálon… Jöttek a messzi külvárosokból, a régi ferencvárosi temető környékéről, az újpesti vámtól, a Kőbányai útról, ahol mindig szerettek meghúzódni azok, akik a fővárosba csak látogatóba jártak. Jöttek a péklegények kvártélyáról, amely itt volt nem messzire a Nagydiófa utca és a Dohány utca sarkán, amikor kiütött Pesten a zsidók ellen a régen várt forradalom.
De jöttek az események résztvevői a szemközti Nemzeti Színház előadásáról is – pláne, ha a felvonások között szünet volt, és a nézők és színészek ráértek a Nemzeti Színház kapujában ácsorogni vagy a szomszédos Szikszay-féle sörházban frissen csapolt sör elfogyasztása révén kedvet meríteni a tragédia következő felvonásához. Itt, a Kerepesi út „úri oldalán” az újonnan megnyílt Pannónia-kávéházból nézték a rendőrtisztek (Máltás Hugó, Szlávy György, Paupera), hogyan feszegeti a péklegények vezetése alatt a külvárosokból ideverődött tömeg a Fehér Hattyú hirtelen bezárt kapuját, ama Scharf Józsefet és fiát követelvén a fogadóstól, akivel számolni akarnak a tiszaeszlári gyilkosság miatt. Ólomlemezekkel volt borítva a Fehér Hattyú kétszárnyas kapuja, mert így érezték itt magukat biztonságban a fogadó zsidó vendégei. De a péklegények elkiáltották magukat, hogy:
– Éljen Istóczy! Éljen Scharf Móric!
A kapunak harmincan is nekidőltek, hogy az recsegni-ropogni kezdett.
A főkapitány, akitől tartani lehetett volna, amúgy is a kies Svábhegyen tölti a meleg augusztusi napot. A Svábhegy akkor oly messze esett Pesttől, mint akár a szomszédos vármegye. (Még telefonja se volt a pesti rendőrségnek. Éppen a következő ostrom alatti állapotok napjaiban vezették be a főkapitányságra a telefonkészüléket.)
– Éljen Istóczy! – ordították a Fehér Hattyú előtt azok az esti látogatók, akik a kaput döngették, akiket nappal még nem lehetett látni a városban, mert a külvárosban laktak.
(Istóczy képviselő, akit e korszak legnépszerűbb emberének mondanak: gyomorfájását kúrálja valahol egy budai fürdőben. Az egykori törvényszéki bírónak, majd országgyűlési képviselőnek nem volt szerepe a Fehér Hattyú kapujának feltörésében.)
– Éljen Scharf Móric! – üvöltötték, amikor a fogadóst, bizonyos Weingrubert nem találták helyén, hogy az Scharf Móricról, az eszlári fiúról hírt adjon a kapu feltörése után.
(A fogadós a közeli Hatvani utcai rendőrségi főkapitányságra futamodott segítségért az ostrom ellen; a Scharf családnak pedig, amelyhez Scharf Móric is tartozott, volt esze, hogy az állatkerti látogatás után többé vissza ne térjen a Fehér Hattyúba.)
Igen ám, de híre terjedt, hogy Scharf Móricot éppen azért, mert a zsidók ellen vallomást tett a vérvádpörben: meggyilkolták a pesti zsidók. Az öreg Scharf maga szolgáltatta ki bűnös fiát, aki a zsidó összetartozandóság ellen vétett: a pesti zsidóknak.
*
A kaput feltörték, mégpedig anélkül, hogy valaki azt mondta volna este kilenc órakor a Kerepesi úton, hogy ez nem szokásos módja a látogatásnak.
Aki a Fehér Hattyúban lakott: vendég, pincér, szolga, amúgy is elmenekült ekkorára, mégpedig létra segítségével, amelyet a szomszédos Kerepesi úti bazár elválasztófalához állítottak az udvaron, és erre egérutat vett a fogadóból minden teremtett lélek. Üres a vendégfogadó ebédlője, ahová messzi vidékről jártak a zsidók, hogy vallásuknak megfelelő, úgynevezett „rituális kosztot” egyenek. Üres a szállodának minden vendégszobája. Még a padláson és pincében se maradt senki, amikor az ismeretlen emberek a Fehér Hattyú kapuját kezdék döngetni Scharf Móric után.
– No most mi lesz? – mondják a nézők, akik a Nemzeti Színház előadását hagyják ott, hogy a még érdekfeszítőbb előadásban gyönyörködjenek. (Igazuk volt, a Fehér és Piros rózsa harcait Shakespeare tollából még máskor is láthatták a Nemzeti színpadán, de az antiszemiták és zsidók első komolyabb összecsapását a pesti utcán legfeljebb a ma estétől számított kilenc estén szemlélhették.)
… Tehát a Kerepesi út egyik oldalán az utcai légszeszlámpák alatt állottak az estélyiruhás hölgyek, akik a színházi előadást és a régi szép zengzeteket hagyták el, hogy a Kerepesi út másik oldalán, a Fehér Hattyú előtt csoportosult nők lázításában és rikoltozásában leljék az esteli szórakozásukat. Mert, ha rákerül a sor, akkor a nők az igazabbi antiszemiták, mint a férfiak. A közeli Österreicher-kávéházból kitódult facér szobalányok és más hasonló nők követelték leginkább Solymosi Eszter halálának megbosszulását a férfiaktól, akik a Fehér Hattyúban a Scharf családot keresték.
– A lámpavasra kell kötni az öreg Scharfot, aki miatt Solymosi Esztert megölték! – rikácsolták a pesti utca kétértelmű hölgyei, akik talán sohase voltak oly nagy számban feltalálhatók a fővárosban, mint Thaisz főkapitány idejében.
… És a Fehér Hattyú kapuja beszakadt. De hol volt már akkorára Scharf József a családjával, akit minden bizonnyal felkötnek a lámpára, hogy világítson ő a légszesz helyett, amelyet a Fehér Hattyú előtt eloltottak, miután a lámpások üvegeit összetörték!
… Tehát a Kerepesi út „úri oldalán”, a Pannónia előtt álldogáltak a rendőrtisztek tehetetlenül a föld alól jött söpredékkel szemben. Megismerhették a nők felhívására intézkedők között régi klienseiket, Poszpisl, a híres betörő bandájából való tagokat az ártatlanul üvöltő mesterlegény mellett, Spanga és Pitéli barátait a lóvasútról lesodródott finánc mellett, a régi ferencvárosi temetőből előkerült „hurkosokat”, akik a világítatlan utcákban még mindig dróttal való fojtogatás által szokták tehetetlenné tenni a járókelőket és a napokban sztrájkolni kezdő péklegényeket.
Itt küzdöttek a pesti péklegények, akik valamely rejtélyes okból vezércsapatai lettek a fővárosi tüntetéseknek.
Igaz, hogy nem a pékeknek találták meg az Új Tízparancsolatot Palesztínában, aminthogy a régit sem nekik tervezte Mózes az Úristen tanácsára, de ebben az időben a pékek haragudtak leginkább zsidóvallású felebarátaikra.
Némely tréfás krónikaíró a „péklegények harcának” is mondta az 1883-iki pesti utcai ütközeteket, de ez nem egészen úgy volt, mint a mindig élcelődésre hajlamos emberek vélik. Igaz, hogy a péklegények akkor sztrájkolni akartak éppen a pékmesterek ellen. El voltak keseredve, és keményen tüzeltek gazdáik bánásmódja miatt a vándorlegények szállodájában, amely a régi céhrendszer emlékéül még ott állott a Nagydiófa és a Dohány utca sarkán. Innen rohant ki vagy száz facér péklegény, mikor az első kraválok felharsantak a szomszédos Kerepesi úton. (És a foglalkozás nélküli mesterlegények állták is a sarat napokon keresztül, amíg a rendőrség és katonaság körülzárta a „szállodájukat”, és a padlásról, pincéből, a régi ház odvaiból szuronnyal kipiszkálta a péklegényeket, akik talán azért haragudtak – az élces emberek szerint -, mert a zsidók az eszlári esetben az ő mesterségükbe avatkoztak, keresztény lány vérét keverve a húsvéti tésztába?) De a péklegények helyén már új alakjai a pesti söpredéknek jelentek meg az esti utcákon, amíg Pálmai Ilka a Kerepesi úti Népszínházban a Kertészlány szerepében aratta felejthetetlen sikereit, és a kisasszony rémületére jeladó kettősfüttyök hangzottak fel a színház körül, amikor a csőcselék rohamra ment a józsefvárosi rabbiképző szeminárium ellen, amelynek ötven ablakát be is verte.
… De itt ágált a Fehér Hattyú előtt Bartalits is, a közeli Ősz utcából való antiszemita kiadó, akinek nyomdájában éppen a napokban jelent meg Ónody Géza Tiszaeszlár című röpirata. (Mikor majd végeznek a Fehér Hattyúval a felháborodottak: a nyomdásznak együtt kell sodródni a mellékutcákban szétoszló tömeggel, és a romboló tömeggel együtt tartani, amikor többek között az ő nyomdája ablakait is beverik az Ősz utcában.)
… Az első zsákmány, amely a bevett Fehér Hattyúból kirepült: egy söröshordó volt.
A földszinti ebédlőben találták meg a hordót, amelyet csak félig fogyasztottak el a Fehér Hattyú elmenekült vendégei. Egy félmeztelen óriás, aki a rombolást kalapáccsal kezében vezette, felkiáltott:
– Senki se igyon a sörből, mert a zsidók megmérgezték!
A söröshordó tartalma tehát az utcára folyt, anélkül hogy valaki hozzányúlt volna.
Ugyanez történt az ebédlőben talált borral, pálinkával, ételneművel. Egy kóbor kutyának vetettek oda egy szafaládét, és voltak, akik látták, hogy a kutya nyomban felfordult a mérgezett ételtől.
De a tányérok, üvegek, evőeszközök, székek, asztalok nem lehettek annyira megmérgezve, hogy azokat nyomban az utcára dobálják, és lehetőleg összetörjék. Néha-néha még csörrent egy ablaktábla, amelyet épnek találtak, bezúdult a tükör, az első emeletről figyelmeztető kiáltás után lerepült az utcára az első vaslavór, amely nagyot csattant a Kerepesi út kövezetén.
*
No, ennek a lakóháznak is kampec – gondolhatta magában a nemzetiszínházi néző.*
De a tömeg lelkiállapota kiismerhetetlen. A szegényes zsidó fogadó ócska bútorai nem nyerték meg tetszését azoknak, akik az utcán várakoztak. Hiába dobták ki az ágydeszkákat is egyik emeleti ablakból. Valami mulatságosabb, szórakoztatóbb kellett a tömegnek, miután egy púpos háziszolgán kívül senkit se találtak a Fehér Hattyúban elrejtőzve.
A fogadó mellett boltok voltak. Idejében lezárt, eltorlaszolt boltajtók sötétlettek. Az egyiken a cégtábla azt hirdette, hogy Hoffmann ékszerésznek a boltja van a deszkaajtó mögött.
A Kerepesi úti lóvonat, amelyet nagy lelki nyugalommal hajtottak a legsűrűbb tömegben a többnyire falusi származású kocsisok, újabb közönséget hozott a Fehér Hattyú elé. Baltával és vasbotokkal is felszerelt embereket, akiket isten tudja, hol szedett fel a trombitáló lóvonat, de egyszerre itt voltak, és megkopogtatták Hoffmann ékszerész ajtaját.
– Hátha ide bujtatták a zsidókat? – vetették fel a kérdést.
*
A Fehér Hattyú ostromlóinak tetszett a gyanúsítás, és a fejszecsapások hullani kezdtek az ékszerész boltjára. A lándzsás bakter, az úgynevezett boltőr, akit a Kerepesi úti kereskedők éjszakánként tartottak, persze elbújt, mint ahogy egy öregembertől ez nem is vehető rossznéven. Ha itt lett volna a híres Poszpisl, aki egymagában ki tudott vinni egy vas pénzszekrényt a boltból, bizonyára rövidebb ideig tartott volna az ékszerészbolt feltörése. Sötét is volt, a gázlámpákat sokkal korábban törték össze az utcán, mint kellett volna, de a hevesvérű ifjúsággal, amely nagyon szereti a bolti lámpákat leverni, nem lehetett bírni. A csúzli – a „gumipuska” – megtette a magáét a legmagasabban álló lámpákkal szemben is. Rabena János, a tökrészeg fináncszemlész, aki kivont karddal vezette az antiszemita tömeget: panganétjával nem sokat ért az ajtók felfeszítésénél. A péklegények meg fölöslegesen ordítoztak, minduntalan éljenezve a Rebach című élclap jelenlevő kiadóját (Bartalits nyomdászt), aki az ügyüknek is pártját fogta lapjában. A távoli Károly körúton, különösen az Orczy-ház környékén pedig már hallatszott a legnagyobb pesti zsidó házból kirohanó zsidók kiáltozása:
– Todschlagen! Todschlagen! (Agyonütni!)
Amikor a Kerepesi úti tüntetésből idevetődött utcagyereket nyakoncsípték és megrakták.
– Éljen Verhovay Gyula! – ordított a Kerepesi úton a tömeg válaszul a zsidóknak, és az ékszerészboltot szerencsésen feltörte.
Egy Kerepesi úti ékszerészboltban sohasem halmoznak fel kincseket érő portékákat. Különben is Hoffmann aranyműves az értékesebb tárgyait éjszakára a vasszekrénybe szokta zárni. A boltban és kirakatában nem volt más, mint a közelgő szentistvánnapi vidékieknek előkészített cifra csecsebecsék, ezüst zsebórák, karperecek, női nyakláncok, zsuzsuk, amelyeket az akkori divat szerint nagy tömegben viseltek az óraláncokon és karkötőkön. Valamint Souvenir de Budapest feliratú oxidált ezüstgyűrűk, pesti emléktárgyként szereplő női medálionok. Nem is járt valójában Pesten az a vidéki úriasszony, aki ilyen emléktárgyat ne vinne magával haza a fővárosból.
A bolttal és kirakatával tehát olyan hamar végzett a Fehér Hattyú látogatására érkezett közönség, hogy még a közeli Zrínyi-kávéházban, a Múzeum körút sarkán se hallgatott el a cigányok muzsikája. Egészen más lett volna a helyzet, ha Poszpisl szabadságon van, akinek figyelmét bizonyára nem kerüli el az ékszerész Wertheim-szekrénye.
További mulattatásáról kellett gondoskodni a népnek.
A Fehér Hattyú tőszomszédjából a vidékiek miatt nem hiányozhatott egy női „konfekciós” üzlet sem. Selymeket, női fehérneműeket, harisnyákat, hasonló haszontalan tárgyakat árult itt egy Freund nevű Kerepesi úti boltos, amely tárgyaktól mindig óva intette kuncsaftjait Gimpl József, a Mária Terézia téri kocsmáros, a leghíresebb pesti orgazda. Az ékszerészbolt silány zsákmánya után a nőies üzlet feltörésére került a sor.
A gyenge ajtók hamar engedtek. Még el sem hangzott a szemközti Nemzeti Színház színpadán III. Richárd király kiáltása:
– Lovat! Lovat! Egy lóért országomat! – amikor már a csipkés női ruhadarabokat kihányták a boltból a Kerepesi útra, ahol az utca hosszában a kívülállók között tréfás tülekedés indult meg egy pár női harisnyáért vagy alsónadrágért. Csak a selyem alsószoknyákért folyt komolyabb kézitusa az éj lovagjai között, mert ilyesmit vásárfiának hazavinni érdemes. A selyemnek, csipkének az a tulajdonsága, hogy könnyen szakad. Nem egy női pendely került megrepedt állapotban a győztes birtokába, akinek aztán megfelelő hölgyet kellett keresni, aki az elrongyosodott, porban hentergetett, kézitusával kiszaggatott fehérneműt megvarrja s felvegye.
Freund boltjának kirablása tehát nem okozott kellő örömet a Kerepesi úton, még az a négy lovasrendőr se, amely a Hatvani utcai főkapitányság felől előléptetett, de nem akart beavatkozni a dologba. Csak egy honvédőrnagy és egy rendőrorvos, akik odáig a Szikszay-sörház rondójában söröztek, színházból jövő feleségeikre várakozván, osztottak ki néhány pofont az utcai csőcselék között. De az asszonyok kijöttek a színházból, karjukra vették tehát hölgyeiket, és eltávoztak a női rongyokkal beszemetezett környékről. A zsidók kiáltása megint fel-felhangzott az Orczy-ház felől, amikor egy-egy női ingbe öltözött suhancot megfogtak az utcán. Ezek a zsidók többnyire kereskedőemberek voltak, s így felbecsülték, hogy mennyi kárt okoztak hitsorsosuknak a műkedvelő betörők boltja kifosztásával.
De hát a rendőrök csak a Hatvani utca bejáratánál táncoltatták a lovaikat, a zsidók messziről kiáltoztak, a romboláshoz kedvet kapott gyülekezetnek még nem ment el a bátorsága újabb vállalkozástól.
Egy bútorkereskedést fedeztek fel ugyancsak a Kerepesi úton, a Fehér Hattyú közelében. Az ilyen bútorkereskedést nem nagyon szokták őrizni, mert ritkaság, hogy ágyak, asztalok, székek rablásához legyen hajlandósága valakinek. A bútorkereskedés ajtaja valóban gyorsan engedett, és a vállalkozók a kanapékat, díványokat, szekrényeket, pohárszékeket kezdték az utcára rakosgatni, mintha valami hurcolkodás volna. Persze, a nem mindennapi és csak szállítómunkások által kultivált hurcolkodási munka nem volt mindenkinek ínyére, hamar megunták tehát az ingyen napszámot.
Még félig sem rakodtak ki a Kerepesi út gyalogjárójára a bútorkereskedésből, amikor megeredt a hirtelen nyári zivatar, amely nagy mennydörgéssel és sűrű esőcseppekkel érkezett a budai hegyek felől. Az utca néptelenedett, már csak az utolsó lóvonati kocsik mentek többnyire Kőbánya és a Zugló felé, anélkül hogy a fáradt lóvasúti kocsisoknak kedvük lett volna a trombitáláshoz, amellyel eddig a Fehér Hattyú tüntetőit üdvözölték. Megunja az ember a legjobb mulatságot is az üvegcserepektől csikorgó, kiömlött sörrel, borral, pálinkával áztatott, törmelékekkel beszórt, lámpás nélküli Kerepesi úton.
Az eső mind sűrűbben ömlött, a zsidók és a rendőrök mind közelebb jöttek a ritkuló tömeghez. Rabena János, a holtrészeg fináncbiztos is kijózanodott, és panganétját hüvelyébe dugta, de útját nem messzire folytathatta, mert a Hatvani kapunál már elkapták a rendőrök néhány társával együtt, és a földön húzogatták a kapitánysági börtön felé.
Ugyanakkor mások is hasonló sorsra jutottak, akik a zsidók Károly körútja felé vették menekülésüket. A Károly-kaszárnyában ugyanis Gvalla alezredes egy század bakát a 27. zászlóaljból fegyverbe állított, és elindult a Kerepesi út felé, mire az Orczy-ház lakói vérszemet kaptak, és ugyancsak a Fehér Hattyú felé tolongtak, és mind hangosabban kiáltozták:
– Todschlagen! (Agyonütni!)
(Amely jelszó meg is maradt ebből az időből, amikor későbbi időben felújultak az antiszemita tüntetések, és a Király utcai mulatóhelyeken, a Kék Macskában és más zengerájokban csaptak össze.)
A Fehér Hattyú hőseinek nem volt más útjuk a menekülésre a feltűzött szuronyú bakák, valamint a harcias zsidók elől, mint a Kerepesi út és mellékutcái. Csörömpöltek az ablakok és a lámpák, amerre a visszavonuló Fehérhattyú-lovagok mentek, de mégis legderekasabban az Österreicher-kávéház előtt viselkedtek, amely kávéház a Síp utca sarkán volt, és éppen azoknak a nőknek és férfiaknak volt a tanyája, akik a Fehér Hattyú körül harcoltak. Ötvenkét kis ablaka volt a hírhedt kávéháznak, valamint egy nagy falitükre, amelyben még tegnap oly kedvtelve nézegették magukat a pesti éjszakák hősei, mely tükör a legjobb arcukat, a nevetőt, az életvidámat mutatta. Az ablakok és a tükör megsemmisültek ezen az éjszakán. Cirmusnak hívták a hírhedt kávéház pénztárosnőjét, aki a legnépszerűbb hölgy volt Pesten, még a Cyankáli című újság is megdicsérte erényességét és mértékletességét: – Cirmusnak is megtépázták szőkére festett haját, mikor az tükrét védelmezte. A márványasztalok előbb az utcára kerültek, hogy onnan repülve jöjjenek vissza a kávéház ablakán át.
A Népszínháznál már kioltották a lámpákat, mielőtt beverték volna. Serlei, a színházi főgépész és fia a színészbejárónál szidta a zsidókat, hogy azok már eltávoztak az előadásról, s így nem történik semmi „hecc” a színház nézőterén.
Az eső szakadt, és az elsötétedett Kerepesi úton Thaisz főkapitány szürke lován lovagolt végig, miután a Svábhegyen hírül adták neki, hogy mi történt a gondjaira bízott városban.
*
Tíz napig, tíz estén tartottak a zsidóüldözések a Fehér Hattyú ostroma után Pesten.
A város felkavarodott, megzavarodott, szinte eszét veszítette némely estéken, amikor váratlanul, különböző pontjain a városnak lobbant fel az utcai zavargások tüze. Mintha az üvegeseknek (az „ablakos tótoknak”) dolgozna Budapest.
Ahány mozdítható kődarab volt a városban: az mind repülni kezdett, mint a kődobáló kísértetek idején. Ahány ablak volt, az mind veszélyben forgott, és ezerszámra pusztult.
Ahogy leszállt az este: mozogni kezdett a város.
A főkapitány kihirdette az ostromállapotot. Tizenkét éles tölténnyel szerelték fel a rendőröket. Katonaság szállta meg a Belváros felé vivő utakat, a légszeszgyárat. A gyalogság feltűzte a szuronyt, a lovasság kivont karddal nyargalt a pesti utcákon. A ceglédi honvédhuszárok mellett idegennyelvű, rézsisakos dsidásokat is vezényeltek a városba. A józsefvárosi földszintes ablakokban könyöklő nőknek volt mit nézegetniök. A huszár csak kardlappal dolgozott, a baka puskatussal, de az idegen ulánus-katona lándzsaheggyel, mint megszállott városban, és bement az udvarokba is a menekülők után. Mégse csillapodtak a szenvedélyek. Scharfék megbabonázták a várost, mióta ide lábukat betették.
Egyik nap elhíresztelték, hogy a zsidók mérgezett pálinkát árulnak: beverték a pálinkamérők ablakait. Csak azt az Üllői úti szeszkereskedőt kímélték, aki feszületet és Mária-képet tett az ablakába szerencsétlenségében.
Másik nap híre futott, hogy a zsidók ellenállásra szövetkeznek a Terézvárosban. Kődobáló tömeg járta be a Dohány, Síp, Kertész, a három dob és a két szerecsenről nevezett utcákat, Király utcai zengerájokat. Purgmayernek és Berger Málcsinak ugyancsak meggyűlt a baja a café-chantanokban. A házmestereket rajtakapták, hogy nem veszik szószerint a főkapitány rendeletét, amely szerint este 7 órakor kell bezárni a kapukat.
A Rókus-kórház előtti sétatéren naponként szaporodott a harisnyát kötögető nők száma, akik a csendes foglalkozás mellett várták, mikor látogathatják meg a tucatszámra hozott sebesülteket.
Ostromállapot volt csaknem tíz napig Pesten, Gabriányi ezredes térparancsnok, aki a Nemzeti Színház előtt dirigálta a naponként kivonuló katonaságot: szinte hiába látszott arra várni, hogy mikor vonulhat vissza hadaival a kaszárnyába.
Ezt okozták Scharfék, amikor a miskolci vonattal Pestre jöttek, és a Fehér Hattyúban beírták nevüket az idegenek névsorába, ami az akkori újságokban is megjelent: „Scharf József és családja Tiszaeszlárról.”
A következő feljegyzések éppen annak a történetét mondják el megközelítőleg, hogy mi volt a tulajdonképpeni okozója annak, hogy egy négyszázezer lakosú főváros ennyire eszét veszítette a Scharfok megérkezésének hírére.
Az én gyermekkoromban Nyíregyházán a tiszaeszlári rosszhiszemű vérvádról beszélt mindenki. S lehet, hogy másfelé is szóba került a zsidók nagy pöre, amely azért keletkezett, mert egy keresztény leányka eltűnt Tiszaeszlárról, és meggyilkolásával gonoszul a zsidókat gyanúsították; lehet, hogy másfelé is a világon beszéltek a hajmeresztő gyilkosságról, de Nyíregyházán, ahol a bíróság székelt, és a vádlottak a börtönben ültek: se az esztendőnél tovább tartó vizsgálat alatt, sem az utána következő években nem fordult elő hasonló esemény, amelyet bővebben megbeszélhettek volna az akkori emberek.
A korabeli gyermekek a tiszaeszlári gyilkosság változatait hallgatták a gyermekmesék helyett.
Ott vezették el a börtönőrök naponta a nagyszakállú, kaftános vagy lerongyosodott, félelmetes külsejű vádlottakat a nyíregyházi utcákon a vizsgálóbíróhoz. Egyiknek-másiknak láncot is tettek a kezére, lábára, amíg ki nem derült az igazság és a vád koholtsága.
Voltak közöttük veresek, barnák, őszek. A kalapjuk a szemükre húzva, a lábuk legyengülve a hosszadalmas börtöntől. Rémalakok, akikkel a korabeli nyíregyházi gyermekek álmukban is találkoztak, mikor Robinsonnal vagy Verne regényhőseivel kellett volna álmodniok.
A nagyapám házán címer volt, fiókáit etető pelikán a címerben: ügyvéd volt a katonás magatartású öregúr, de ügyvédség helyett jobban szeretett politizálni. A Szabolcs megyei 1848/49-es honvédek elnöke és a függetlenségi párt vezére volt. Sokan megfordultak a házában a nevezetes férfiak közül, akik az eszlári vérvádat erősítették vagy tagadták. Néha olyan volt a háza, mint egy bírósági tárgyalás. Vagy volt gyűlés, ahol zsidók ellen vagy a zsidók mellett tartottak szónoklatokat. Ónody Géza, Verhovay Gyula, Csávolszky Lajos, Eötvös Károly, a nagy zsidóper mozgatói és védői gyakran megfordultak a lármás öregúr házánál, akinek nagy tekintélye volt Nyíregyházán. Miután félig-meddig a nagyapám házánál nevelkedtem: sok mindent hallottam és láttam gyerekfejjel, gyerekszemmel.
Kihallgatták itt nemegyszer a vérvád főtanúját, aki a kulcslyukon látta az eszlári zsidótemplombani gyilkosságot, Scharf Móricot, aki tanítója, Orsovszky Gyula (az én tanítóm is ő volt) és Henter Antal megyei várnagy kíséretében jelent meg az urak előtt. Pulykatojásos képű, vereshajú falusi zsidógyerek volt Scharf Móric, amilyen minden faluban akad, ahol zsidók is laknak. Tizenkét-tizennégy éves forma lehetett. Kihallgatták, kikérdezték, de verést még a nagyapámtól se kapott soha, pedig hirtelenharagú, káromkodókedvű, kemény, katonás ember volt az öregúr az unokáival szemközt.
– A német istenit! – mondta, és a legkedvesebb unokáját is megnadrágolta idősebb Krúdy Gyula. Mert haragjában mindenkit németnek szidott. Még a zsidót is. A németre haragudott leginkább e világon.
A nagyapám házánál sok minden tudnivaló elhangzott az eszlári vérvádról. Ezeknek az emlékeit is megtalálja itt-ott az olvasó e feljegyzésekben.
Solymosi Eszter, akit nagyon sokan emlegettek a múlt század utolsó évtizedeiben, szomorú, barna leányka volt, kis szolgáló Tiszaeszlár, Szabolcs megyei községben.
Ha az ismerősei tudták volna, hogy Eszter nevezetesebb lesz valaha, mint egy királyné, mint egy földön járó csillag, amely nyomtalanul eltűnik egy napon: bizonyosan jobban megjegyezték volna Esztert, amíg ezen a világon járt.
Nem történhetett volna, hogy a legtöbb ismerőse, leánypajtása, férfirokona, sőt megzavarodott szülő édesanyja se tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy milyen volt a szeme Solymosi Eszternek: barna vagy kék, amíg élt?
Még azt se tudták bizonyosan, hogyan írják a nevét.
Az első modern legendákban, amelyek feljegyezték a nevét a hitregékbe (az újságokba és egyéb papirosokra), Sójmosnak írják.
Inkább is illett ez a név egy cselédleánykához, akiről nem tudódott ki, pedig kutatták, hogy látott-e álmában mézeskalács-huszárt valaha, ahogyan az első szerelem a falusi leányka szívében jelentkezni szokott. Volt-e szeretője?
Mikor országos nevezetesség lett: akkor Solymosinak kezdik mondani a nevét, mert az akkoriban nagyon divatozó névmagyarosítás szabályai szerint: üdvösebb volt, hogy egy magyaros hangzatú név i betűvel vagy y-nal végződjék. A Sójmosból így lett Solymosi a hírlapírók nyelvén. Később mindenki belenyugodott ebbe, mint annyi mindenbe, ami ezzel a névvel kapcsolatosan Magyarországon történt.
Solymosi Eszternek élettörténete akkor kezdte érdekelni az embereket, mikor a lánykának nyoma veszett; igaz, hogy akkor aztán az egész földkerekségen róla beszéltek, mert az volt a koholt híre, hogy a zsidók vallási szertartás szempontjából a húsvéti laskához való liszthez vették a keresztény lányka vérét. Az eszlári zsidótemplomba becsalogatták, megfogták, elvágták a torkát, vérét kieresztették, és tésztában megsütötték. Fanatikus, a határszélről jött, úgynevezett lengyel-zsidók végezték ki Solymosi Esztert, akiknek a gyilkosság után nyomuk veszett. A Tiszán jöttek tutajjal éjszaka, és éjszaka távoztak. Az eszlári zsidóknak az a részük volt a gyilkosságban, hogy valamely felsőbb, talán vallási parancsra szállították az eszlári szüzet a messzeföldről jött saktereknek, akik az egyházi szertartás, azaz a gyilkosság szakszerű elvégzése után nyomtalanul eltűntek. A leányka holttestét elrejtették, hogy nem lehetett megtalálni. A gyilkosságnak tanúja volt az eszlári zsidó egyházfi tizennégy éves fia, bizonyos Scharf Móric, aki a kulcslyuknál állott a templomon kívül.
Ez a hazug híradás volt Solymosi Eszter haláláról, s ez a kitalált híradás állította meg az embernek a szívverését mindenütt a világon, ahol a szívek éreznek, az agyak gondolkoznak, hajadon leánykák növekednek. Ha vallásuk azt követeli tőlük, hogy embert öljenek, mit lehet tenni a zsidók törvénye ellen? A vallásuk ötezer esztendős, azt megváltoztatni nem lehet. A vallás örökké tart, amíg zsidók járnak a földön. Az egyetlen megoldás, hogy ki kell irtani a világból a zsidókat, hogy vallásuk így önmagától elmúljon a földről.
Ezért lett világhíres Solymosi Eszter halála után, amely bekövetkezett akkor, midőn tizenötödik életévét még be se töltötte, és cselédtartó asszonya, egy eszlári asszony parancsolatára házfestékért ment el a falusi boltba 1882. április elsején, délelőtt tíz órakor.
A boltból nem tért vissza a cselédleányka. A parasztasszony háza festetlen maradt.
Egy egész világ mozdult meg ötven esztendő előtt, hogy a hazugság ellen szót emeljen, és igazságért üvöltsön. Millió és millió zsidónak omlik ki a vére ártatlanul, ha kiderül, hogy Solymosi Esztert ezen a tavaszi napon az eszlári zsidók tették el láb alól. Nincs irgalom se ezen a földön, se a másvilágon a szűz gyilkosainak. – Ez volt az eszlári pör, amelynek emlékéül ezek a feljegyzések készültek. – Kr. Gy.
*
Első könyv • AZ ELTŰNÉS
I. A bolygó zsidó
Tiszaeszláron látták.
Öles magasságú, itt a Tisza-vidéki középtermetű népek között hórihorgas ember volt, és vörös szakálla volt. Az arca papírhaloványságú, a két szeme távol esik egymástól, mintha a két szemével kétfelé nézne. A füle mellett göndör haját tekergette a szél. Ijesztő volt, amilyen jelenséget álmaikban látnak az emberek.
Az öltözete a felvidéki lengyel-zsidóé, aki a tutaj orrában állva szokott néha erre utazni a Tiszán, de Eszláron még nem kötött ki, csak ment a folyón, mintha lova volna a máramarosi fenyőszál, amely engedelmesen úszott alatta.
Hegyben végződő, borzaskarimájú, rókaszőrű sapka a fején, amely rókaszőrnél csak haja és szakálla vörösebb.
Ugyancsak valamely állatprém szegélyzi fekete, tompafényű kaftánját, amelyet övvel szorít derekához, hogy a kaftán két szárnyként libeg a rövidbugyogós, harisnyás hosszú lábszárai körül. A kaftánján két olyan nagy zseb van, hogy elférne mindegyikben egy gyerek. Hosszú husáng, mint valami világjáró bot van a markában. Isten őrizzen tőle: éjszaka találkozni vele. Szilaj, emberölő kedv fénylik a szemében, mint a vadállatéban. A hangja nyivákoló, mint a hiúzé, de a kacagása olyan hideg, mintha kígyó kacagna a torkában.
Ha bekopogtat egy házba: nem veszi le a sapkáját, nem köszön barátságosan; kegyetlen, kellemetlen, mint egy végrehajtó, amikor alamizsnát kér. Ha megtagadnák tőle: tán a következő éjszakán felgyújtaná a házfedelet. Ezért inkább mindenki azon van, hogy minél hamarább szabaduljon tőle élelmiszer vagy pénzajándék árán. De ha valahol letelepedik egy zsidó ház udvarán azzal a szándékkal, hogy ott tölti az éjszakát, akkor sem küldhetik tovább, pedig talán bajt, kellemetlenséget, perpatvart hoz magával a fedél alá.
Nem mernek vele koldusként bánni, még akkor se, ha koldulás volna a foglalkozása.
Nem mondja, hogy honnan jött, vagy hová megy, de rendszerint tud olyan szavakat kiejteni, amelyekkel figyelmet kelt maga iránt. Szidja a házat, vagy megdicséri a házigazdát. Közömbös senki sem lehet iránta, akinek közelébe jut. Látszólag mindenkit megvet, akinek többje van, mint neki, mintha legalábbis az övét vette volna el. Mindenhez jusst formál a világon, ami jó és egészséges, mintha örökségbe kapta volna az egész világot valahol egy testamentumban, mikor bolyongani indult. Most csak az emberektől járó követelését jött behajtani, amikor belépdel egy zsidó ház küszöbén, és megnézi, hogy kellő helyre van-e szegezve az áldás az ajtófélfán. Ha nincs kellő helyen, megáll, és a fejét csóválja mindaddig, amíg meg nem kérdezik tőle, hogy mit akar.
Eszláron azt mondta, hogy sakterségre akarja megtanítani az itteni zsidókat, mert azok ezt nem értik.
De más faluban, más városban, ahol útjában megfordult: bizonyára más tudományával kérkedett. Mert tudott beteget gyógyítani, tudott énekelni, imádkozni. Idézni tudott minden könyvből, amelyet az iskolájában tanítanak. De bizonyítványait sohase mutogatta, mert írásaiból nyilvánvaló, hogy azok hamisak. Csak ott érnek valamit, ahol hiszékeny emberek vannak. Eszláron nem laktak hiszékeny emberek.
Abban is különbözött a kéregető vándorcigánytól, a magyar falvak e falevél módjára széljárta vendégétől, hogy a rókatáncot nem járja el semmiféle ajándékért, és krétával megjelöli azokat a kapukat, ahol kutyákat uszítottak rá.
Mintha jönne utána egy még elátkozottabb bolyongó, aki bosszút áll az ő fogadtatásáért.
Mert az bizonyos, hogy az ötezer esztendős átokból jön, mint egy ijesztő szemrehányás. Nyugtalanító fenyegetése a fajtájabelieknek, akik Mózes vándorlásai után házakba telepedtek, hosszú időre berendezkedtek, vagyont kezdtek gyűjteni, holott már számtalanszor bebizonyosodott a századévek folyamán, hogy a zsidóknál nem marad meg a vagyon. Akkor hull ki a kezükből, mikor azt hinnék: legerősebben fogják. Akkor lesznek földönfutókká, amikor legnagyobbra építették a házaikat. Akkor jön a halál angyala értük, mikor a legjobban éreznék magukat a földön. – Ezt jelenti a bolygó zsidó, amikor belép egy házba. Ezért nem köszön, se jövet, se menet. Kötelesek róla gondoskodni, mert ő maga lemondott a világ vagyoni részéről, odaajándékozta jussát hitsorsosainak, akik helyett a koldusságot viseli.
*
A bolygó zsidó a nevét nem szokta megmondani, de ha megmondaná is, ugyan ki törődnék a nevével, amely annyi van, mint a falevél?
Miután vörös szakálla volt, vörös zsidónak mondták, akik valaha ráemlékeztek, amint Eszláron egykor végigment a falun.
Pénteki nap volt, mint akkor is, mikor Jézus Krisztus kiszenvedett a keresztfán; esteledett, amikor a bolygó zsidó feltűnt az eszlári faluvégen.
A kutyák veszettül ugattak, de hát nem kellett annak a jövevénynek egyebet mutatni a libegő kaftánjánál, hogy az eszlári kutyák megugassák. A falusi eb ösztönszerűleg fél minden olyan embertől, aki nem hasonlít a gazdájához. Ez az idegen pedig nem hasonlított senkihez a faluban. A kutyák még nem láthattak hozzá hasonlót. Túl a Tiszánról jött, ahol a lengyel-zsidók laknak, ezt megállapíthatta még a falusi kutyabölcsesség is.
A bolygó zsidó elhaladt a falu szélén álló úriház mellett, anélkül hogy kísérletet tett volna az oda való belépéshez, pedig Szabolcsban azidőtájt már a faluvégi úrilakokban nem mindenütt laktak a régi gazdák. Beköltöztek oda árendások, sőt új tulajdonosok is. Negyvennyolc, de még inkább Tisza Kálmán uralkodása óta nagyot változott a világ. A falusi úrilakok régi gazdái részben elmentek a másvilágra, részben a városba költöztek, ahol új foglalkozás kínálkozott a régi, gyötrelmessé válott élet helyett.
Az eszlári házikó kidőlt-bedőlt kőkerítéséről, mohos zsindelyfedeléről, télen-nyáron szolgáló zsalugáteréről nem volt nehéz kitalálni, hogy antiszemita ház; aminthogy új kapus, újonnan cifrázott házakban csak a zsidók és barátaik laktak Szabolcsban. A félfülön lógó kapuk mellől előugró, szakállas, sovány ebek arra voltak tanítva, hogy a gyűrűs zsidóval együtt minden „nadrágos embert” lehúzzanak. Elbizakodott, félig vadász, félig korcs vadászebek, mint a ház gazdasszonya, aki városi kalapját kendővel kötötte át a fején, hogy azt viselni tudja a kontyán. És ténsasszonynak hívatta magát.
Ónody Géza lakott ebben a házban, maga is sovány, kistermetű, harapós ember, akinek fakó macskabajsza, vöröses haja, fogyó holdhoz hasonló, sarlós arcéle, bőr macskanadrágja, éles fogai mögül rikácsoló hangja és kicsiny himlőhelyessége nem sok barátságosságot ígért az idegennek, aki erre a tájra vetődik. A kapubálványon egy nyomtatott tábla, amely akkoriban jött divatba istenhátamögötti hivatalokban, éppen úgy, mint egyes budapesti hivatalokban: „Kutyáknak és zsidóknak tilos a belépés.” Valamely pesti kirándulásából hozta magával a kuriózumot Ónody Géza. Aztán mert megtetszett neki a nyomtatott tábla, kiszegezte az eszlári házára; hadd legyen min mulatni hében-korban erre vetődő barátainak. Nem, Ónody Géza házára senki se mondhatta volna, hogy zsidó ház, amint begyepesedett, nádas, álmos, dologtalan udvarába benézett.
Sok ház volt ezidőtájt ilyen a Felső-Tisza mentén.
A bolygó zsidó hosszúakat lépett, aminthogy ez nem is eshetett nehezére harmincesztendős lábaival. Erős, egészséges ember volt, mint ezen a tájon többnyire a zsidók. A vad indulatok még szabadon dúltak arcán, amint a falusi kutyák ellen védekezett husángjával. Egyet-kettőt megütött, de a többi annál is inkább kapkodott kaftánja szárnya, harisnyás lábikrája után.
Csak messziről szép a kutyaugatást hallgatni, esti andalgáskor. Akinek azonban dolga akad az ilyen vad ebekkel, amelyek megszokják maguk is a folytonos üldöztetést, mint akár testvéreik, a farkasok, az nem nagyon jut költői gondolatokra a házőrző ebek szükségességéről.
– Idegen jár a faluban! – mondták közönyösen a parasztok, akik már behúzódtak nádfödeles házaikba.
– Zsidó jár a faluban! – neszelt fel a zsidótemplom közelében a templomszolga, aki jól tudta, hogy másnap metszőválasztás lesz az eszlári zsinagógában. Valami szerencsétlen metsző vetődhetett a faluba a felszabadult hivatal hírére.
A falusi kutyák a legjobb emberismerők, ha leszáll az est, és a szaglásuk után tájékozódnak a világban. Megszagolják a vérrel foglalkozó embert, akár zsidó, akár keresztény mészáros. Mindaddig ugatják a rézdróttal járó csizmás embereket, akik a legveszedelmesebbek az összes vándorlók között (mert a foglalkozásuk szerint nemüktől fosztják meg az állatokat), amíg azok a szomszéd faluig vagy tanyáig érnek, ahol új kutyák veszik át az ugatást. Külön ugatás jár a marhakupecnek, a batyus-zsidónak, a házalónak, de a végrehajtónak is. (Hazafi Veray Jánost, amikor az eszlári pör idején körutat tett Szabolcs megyében, mint a „nemzet vándor lantosa”, ugyancsak ugatva fogadták a falusi ebek, de a lantos addig gajdolt, amíg elszégyellték magukat, és elbújtak előle.)
A bolygó zsidó, amikor a kutyák megint sarkában voltak: ismét a kutyák közé csapott a husángjával, mert vadember volt, aki azt hitte, hogy itt, a szabolcsi parton is úgy szabad minden, mint odaát, a Tiszántúl, ahol nagy sokadalomban laktak a zsidók.
Éppen Ónody Géza Bizsu nevű kutyáját találta. A kutya felüvöltött, felszökött, és elkapta a vándorló husángját.
Ez a Bizsu nevű, selymesszőrű, fekete kutya, amely hitvány nőstény módjára folyton tekergett Tiszadada, ahol Ónody sógora, Zathureczky Gyula lakott, és Eszlár között – mert mind a két rokoni háznál volt valami keresnivalója, habár maguk a sógorok nem álltak a legbarátságosabb viszonyban, de éppen azért látták szívesen Bizsut, mert feltételezték, hogy az nem kap elegendőt enni a „másik háznál”, és éppen ezért tölti csavarogva idejét –, ez a Bizsu volt az eszlári kutyák vezére. Miután két urasága is volt a kutyának: a parasztok csak titkon ütötték oldalba. Az pedig még nem fordult elő, hogy egy zsidó nyíltan felvette volna a harcot a jóházból való szukával.
– No megállj! – kiáltott fel Ónody Géza, aki éppen az Egyetértés című lapot vitte hóna alatt a postaházból, hogy majd otthon a vezércikktől kezdve, addig a sorig, hogy „nyomatott Franklin Társulat könyvnyomdájában Budapesten, Egyetem utcában”, kiolvassa az újságot, és meghallotta az éppen nála vendégeskedő Bizsu ugatását.
Ámde mire a nagyságos követ úr (mert az volt Ónody Géza) a kutya- és zsidómarakodás színhelyére érkezett volna: a verekedő zsidónak már nyoma veszett. A fejbe vert kutya alattomos szűköléssel futamodott gazdája sárgabőr lábszárvédőihez, hogy azt körülsompolyogja.
A falusi kutyák még ugattak a garádok, a tengeriszárból és sárból vert kerítések mögül, vissza-visszatértek a méltatlankodó ugatásba, ahogy a falusi kutya tud méltatlankodni, ha idegen lépett az ő felügyeletére bízott területre, csak éppen a bolygó zsidónak veszett nyoma. (Idejében beeresztette azt Scharf József, a templomszolga a házikója kapuján, mielőtt a kutyák széttépték volna.)
– Hol van az a gazember, aki a kutyámat megütötte? – kiáltott Ónody Géza, de már este volt, és káromkodására senki se jött elő.
Csak egy parasztház kiskapuján hajolt ki féltesttel egy asszonyféle. Az is inkább kíváncsiságból, amikor a követ pogány káromkodását hallotta. Világosság volt a ház nyitott pitvarában. Mindenféle sovány parasztbútorok álltak a pitvarban és pitvar előtt, mintha meszelésre vagy temetésre készülődnének a házban. (Akkor szokták a parasztházban helyükről elmozgatni a bútorokat.)
A parasztasszony, bizonyos Huriné – ennek az asszonynak a nevét hol Hurinénak, hol Hurainénak, hol meg Hurajné-nak írták akkoriban, amikor az ő neve leírására is rákerült a sor. Amilyen kedve volt a jegyzőkönyvvezetőnek. Nem sokkal rosszabb, nem sokkal jobb volt, mint bármely falusi parasztasszony. Mikor országos nevezetesség lett belőle: a máriapócsi búcsúra járt, mert azt hitte, hogy vezekelnivalója van – nem jószántából, nem is éppen szolgálatkészségből (mert ilyennek nem lehet mondani a Felső-Tisza menti lakosságot), hanem csak valami asszonyi haragosságból, mintha ennek is más lenne az oka, hátraszólt az udvarba.
– Beszélj már, Eszter. Te láttad ezt is! – mondta Hurainé, mintha munka helyett már nagyon sokat látott volna máskor is az a szolgálóleányka, akit a kapu félfájánál a háta mögül előhúzogatott, mint valami bamba bábut.
– Én nem láttam semmit – felelt a kis szolgáló szemét lesütve.
De a követ úr már továbbment kezében tartott újságjával, háta mögött megvert kutyájával, mert Hurainéval, a bátor, veszekedő parasztasszonnyal már egyszer szóváltása volt, amikor az asszony nem nagyon fékezte a nyelvét.
A kapuból behúzódó asszony nagy csattanással vágta be a kisajtót, amely derekáig ért, nagy csattanással vágott a kis szolgáló hátára, amely amúgy is eleget szenvedett az asszony keze alatt.
– A fene egyen meg a nagyságos úrral együtt – mondta végezetül Hurainé, mert ő is csak olyan asszony volt, akinek se szaván, se gondolatán nem lehetett kiokoskodni. Talán kedve szottyant volna a nagy kutyaugatástól, az egész napi takarítástól felmérgesedve valami veszekedésbe kezdeni. Az ura nem volt otthon, a szolgáló már amúgy is kapott napközben. Éppen jó lett volna a követ úr a fazéktöréshez. Nem felejtette el azt a cudar szót, amit egyszer Ónody Géza vágott a fejéhez.
*
Pedig a kis szolgáló, bizonyos Solymosi Eszter jól látta, hogy mi történt a vörösszakállú zsidó és a kutyák között.
Jött a zsidó, mint a mesében, Újfalu felől, ahonnan már az ottani kutyák ugatása kísérte. Abban az időben nem volt ritkaság a zsidó-betyár Szabolcsban, mert itt, Tiszáninnen a zsidók annyira összevegyültek már a keresztényekkel, hogy erkölcseiket utánozták. Mikor fogyatékán volt már a régi fajtabéli szegénylegény: egy-egy verekedésre hajlamos zsidó csapott fel betyárnak. Nem lehetett csak orgazdaságból megélni, az egykori orgazdák fiai elbetyárosodtak, miután élni kellett valahogy tovább is, miután a betyárokkal együtt az orgazdákat is kipusztította a vármegye. Lökön, Dadán, távolabb: Geszteréden, ahol a Tisza menti verekedő nép lakott: a zsidók is verekedtek, hogy megmaradhassanak a talajban. Egy sánta, de roppant nagy erejű zsidó, bizonyos Lévi nevű élt Tiszapolgáron, aki nélkül verekedés alig történhetett. Többet ült életében a megyeház börtönében, mint marhák után hajcsárkodott. De itt volt az öreg Burger, a milliomos zsidó, a szabolcsi Rothschild, aki fiatalkorában betyárbandában szolgált, amint maga is bevallotta, de rábizonyítani nem lehetett, mert vénségére nagyon is sokat adott a tisztességére. – Hát ilyen kósza betyárnak látszott a bolygó zsidó, amikor a kutyákkal szembeszállott.
Dehogyis merte volna a garád mellett házfalat meszelgető szolgálócska jobban is megnézni a zsidót!
– Szóljál már a kutyának! – kiáltotta a zsidó, miközben a husánggal hadakozott.
Veres szakállát, veres szemét a kis szolgáló felé fordította, mintha valami csodát várna a mezítlábas leánykától.
Hurainé kutyája is ott csatázott a többi falusi ebbel a jövevény körül, mert minden falusi kutyának ki kell tenni magáért, amikor ilyen jó alkalom kínálkozik. De a lányka nem szólt a kutyának, mire a kaftános megfenyegette az öklével:
– Megkeserülöd ezt, te leány! Te ,,honte”.
Sokszor elröppen ilyen szó dühös ember szájáról, de mindig attól függ a benne rejlő fenyegetés, hogy ki az, aki mondja. Ha ilyen ördögképű, kárhozatszemű, tajtékzó szájú, esti lappangásból, ismeretlenségből előcsavargó jövevény kiáltja a fenyegetést, az bizonyára gondoskodik is arról, hogy azt beváltsa. És miután a falusi utcán, a térdig érő sárban, a se elevenekkel, se holtakkal nem törődő parasztházak között, a láthatatlan rejtőző emberek közül nem mutatkozott a bolygó zsidó előtt más emberi lény, mint a szolgálóleányka, akinek talán valami hatalma lehetne a megvadult ebek felett: a vándorló minden egyéb elfoglaltsága közben Solymosi Eszterre vetette vad pillantásait.
Van az úgy néha, hogy a bajban lévő ember az útszéli virágot is okolná dühösségében, és a botjával leüti a bamba pipacsot vagy csalánt, amely közelébe ment az emberektől járt utaknak. Hány virágot ütnek főbe a vándorlók, ha kedvükben elkomorodnak?
Azért csak szidta a bolygó zsidó valamely idegen, hadaró, éneklő nyelven a meszelőrúdjára támaszkodó kis szolgálót; olyan nyelven, amilyent itt a Felső-Tisza mellett gyakran hallani a nem idevalósi zsidóktól, de értelmét csak ők tudják. Százezer keresztény között alig van egy, amely ezt a nyelvet megértené, még azok is ritkán, akiknek sűrűn van dolguk a zsidókkal, mint csendbiztosoknak, szolgabíráknak. (Sztropkón volt hír szerint egy szolgabíró, aki „zsidóul” beszélt a kezeügyébe kerülő zsidókkal, és vallási kérdéseken is elvitatkozott a környékbeli rabbinusokkal. De ilyen szolgabíró csak egy volt, az is Zemplénben, a határszélen. Barthos Józsefnek hívták, még szerepe lesz ezekben a jegyzetekben.)
Tiszaeszláron is csak egyik-másik zsidó tudott ezen a nyelven, amelyen a bolygó zsidó átkozódott. Hogyan érthette volna meg azt Hurainé bamba cselédkéje, aki legfeljebb a tehenek, bárányok szavát értette, mert a falusi szolgálata előtt tanyán szolgált, ahol még kevesebbet hallani emberek beszélgetését, mint a félezer lakosú Eszláron?
De a leányka mégiscsak reszketni kezdett, mintha hirtelen a hideg rázta volna ki. Ennyi foganatja nyomban volt a zsidó kiátkozásnak. Éppen csak annyi erő maradt a leányban e rémülettől, hogy a meszelőjével bemenekült a kiskapun, és ott lerogyott a fal mellé.
A vándorló akkor üthette fejbe a Bizsu kutyát, hogy annak elment a kedve az útonállástól, és ilyenformán nyílt szabad út a kutyák köréből, amelyen a szorongatott idegen kiugorhatott.
*
Hurainé, amikor a szolgálóját észrevette az udvaron kuporogni, amint az kötényével eltakart orcával nyöszörgött a rosszulléttől, kikapta a leány kezéből a meszelőt, és hamar megfordította.
Nemcsak a nyelve járt gyorsan Hurainénak, hanem a keze is. A férje kerülő volt, aki mindig talált magának dolgot másfelé. Ezért is a kis szolgáló kapta meg a porciót. Szóval és meszelőrúddal. Nincs az az esti harangszó, amely Eszláron megállítaná Hurainé kezét, ha egyszer megindult.
Még alvajárasában is érezhette a kis szolgáló a meszelőrúd nyomát, mert ezen az éjszakán kevesebbet járt a ház környékén, mint máskor. Messzebb ment a félelmetes háztól.
Solymosi Eszter abban a korában volt életének, amikor a leány álmodni kezd olyan álmokat, amelyek jelentősebbek a gyermekkori álmoknál.
A Tisza menti tanyákon, falvakon sokszor szerepel a mesemondásokban a folyó, ahol leginkább történik valami. Kiönt vagy kiszárad a folyó, befagy vagy virágzik, ami a Tiszának a sajátsága.
Az a tanya, ahol előbb Solymosi Eszter a tehenek mellett szolgált, ugyancsak a Tisza mentén feküdt. Itt a büdi boszorkányról beszélgetnek a mesemondók, miután Büdszentmihály nem esik messzire. Eszláron Hurainé esténkint, ha az ura is hazakerült, azért szidta az urát, hogy mért nem jár tutajjal, amikor a tutajosok annyi pénzt keresnek, hogy télen nyugodtan lógatják a lábukat.
– Oláhnak való mesterség – felelt a kerülő, és köpött.
De az asszonynak volt valami atyafia a tutajosok között, aki hében-korban meglátogatta, ha Eszláron kötöttek ki a tutajjal. Ilyenkor, tavaszkor szokott jönni a tutajos: az asszony már várta, és a tiszai foglalkozást emlegette a kerülőnek.
Egy hónapja szolgált Hurainénál Solymosi Eszter, és annyiszor hallott a Tiszáról, hogy alvajárásában kijárt a Tiszapartra, miután éber állapotában, az örökös munka miatt nem tehette. Nem a háztető gerincén vagy a kerítéseken járkált, karjait a holdvilág felé nyújtogatva, mint a falusi kéményekből kiszálló alvajárók; Eszter csak a gyalogúton indult el éjnek idején, amikor a hold az égboltozat bizonyos pontjára ért.
A Tisza ott folyt el az Eszlár ófalusi partján, minden tavaszkor elvitt valami kunyhót, néha a kunyhóban lakó emberrel együtt, mert szabályozásnak még akkor ezen a tájon híre-hamva se volt, a Tisza úgy folyt, mint a magyar Mississippi. Lelke volt, amelyet egészen kiismerni nem engedett a parti lakosságnak. Legközelebbről azok ismerték, akik a folyón jártak, mint a hajósok, révészek, tutajosok, de ezeknek nem volt féltenivalójuk, hagyatékuk a parton többé, mikor a folyóra szálltak.
Ezen az éjszakán is kóborolt Eszter, miután elalvás után darabidőre meghallotta azt a hívó hangot, melyet a holdkórosok szoktak hallani, hogy elhagyják fekhelyüket.
Eszter a szakadékos Tisza-partra ment, és ott, ahol a füzek gyengéden borulnak a folyóra, miután az lábaikat csókolgatja: megint csak zsidókat látott, akik az új holdnál csónakkal jöttek a Tiszán. Gyerekijesztő, szakállas, kísértet-kabátú zsidók jöttek le némán a Tiszán, és Eszlárnál partra szállottak.
Az eszlári torony szürkült a holdvilágnál, a maga hegyes kalapjával megmutatta az utat azoknak, akik az úttalan Tiszán jöttek.
Hárman voltak a zsidók, három rókaprémes hegyes sapka, három hosszú kaftán és három szakáll lépett a menedékes partra, ahol a csónak földet ért. Hosszúharisnyás lábukkal kiugráltak az eszlári földre, és csakhamar zümmögni kezdtek a maguk érthetetlen nyelvén, mintha azt beszélték volna egymás között, hogy mi most a teendő, mert tájékozatlanok voltak Eszláron.
Batyu egyiknél se volt, csak egy-egy hosszú fatokot szorongattak a hónuk alatt, amilyen tokban a metszők borotvaéles késeiket szokták takargatni. Hasonlít az a fuvolatokhoz, de többnyire szögletes, mint a koporsó. Hosszú kések foglalnak helyet e tokokban, amelyeket csak bizonyos késesek tudnak csinálni. (A leghíresebb volt ezen a vidéken sakterkéseiről Schmotzer, nyíregyházi késesmester, akihez messzeföldről jártak a sakterek.)
Nappal is félelmetesek lehettek volna e másvilági emberek, de az új holdas éjszakában még ijesztőbbek voltak, mintha csak azért jöttek volna a néma Tiszán, hogy az éjféli órában elmetsszék a torkokat Eszláron, állatokét és emberekét, holnap vér mutatja mindenfelé, hogy a metszők itt jártak.
Hurainé kis cselédje a tiszai gáton szinte kővé meredt, amikor elhaladtak mellette a szuszogó, gesztikuláló éjjeli utasok. Vajon melyik veszi észre az alsószoknyában, ingben, mezítláb didergő leánykát? A fűzfa gyenge, hosszú lombja körülölelgette a leánykát, mintegy védelmezve. A holdvilág hozzáragasztotta alakját a füzes törzséhez, és a gáton haladó idegenek nem vették észre, bármint lüktetett a szíve a leánynak.
A zsidók nesztelenül közeledtek az alvó falu felé: amilyen nesztelenül a magasban a madarak repülnek. (Azért is hívják az ismeretlen falusi zsidókat ,,vadlibák”-nak.)
Holnap metsző-választás lesz Eszláron. Erre a választásra jöttek el a zsidók a Tiszántúlról, hogy a tudományukat az eszlári hívek előtt bemutassák. Vajon kit vágnak le! Borjút vagy gyereket?
… Éjfél már elmúlt, amikor a zsidók a falu széléhez értek, ahol egy szalmaboglya alól előlépett Scharf József, az eszlári templomszolga, aki idáig ott várakozott a jövevényekre. Az egyházfival való találkozás megint hosszadalmas beszélgetéssel, kézmozdulatokkal járt. A három idegen körülvette a nyurgatermetű, vargaszéken meggörbült, napszámoskodásban elparasztosodott jellemű „zsidó harangozót”, amint az eszlári nép nevezte Scharfot.
Talán meg is ütlegelik az eszlári egyházfit, ha soká tart a megbeszélés a holdvilág alatt, de Scharf gondolt egyet, és kiugrott a körben álló zsidók közül, s gyors léptekkel kezdett a falu felé menni. A három idegen kinyújtott lábbal igyekezett utána, hogy el ne veszítse szem elől.
Az éjféli jövevények eltűnése után megnyugodott a Tisza és a partján álldogáló leányka, mindketten az újhold sokat ígérő arculatával kezdtek barátkozni. A Tisza ringatta bölcsőjében a gyermekded holdvilágot, a leányka arcát meresztette a hold felé, amely lejött a Tiszára, hogy benne megfürödjön.
A rejtelmes világításnál most felhangzott a tiszai szigetek között úszó tutajosok elnyújtott éneklése. Látni nem lehetett az éjszakai utasokat, mert azok a szigetek árnyékából, a fák alól nem szoktak az eszlári parton kikötni. Századok óta ugyanazon a helyen kötnek ki a tutajok, még akkor is, ha másfelé van dolguk. A tutajkormányosok álmukban is, hosszú kormányrudaknál állva, a megszokott helyekre irányítják alkotmányukat, ha néha megpihenni akarnak. A tutaj-kikötőt lámpa, jel vagy nyom nem mutatja, mégis pontosan odatalálnak a helyükre az éjszakában utazók. Az Eszlárral szemközt levő partra.
Solymosi Eszter ennek az éjszakai látványosságnak, éneklésnek kedvéért járt ki a Tisza-partra, amikor tavaszkor a tutajosok utazása megkezdődött. Lehet, bár soha sem derült ki, hogy Hurainénak is része volt abban, hogy a leány éjszaka elmászkált a háztól. Hurainé nagyon-nagyon várt valakit, aki a tavaszi tutajokkal szokott jönni.
*
Hurainé már hajnalban kikérdezte mindezt Solymosi Esztertől, amikor a kerülőt szokott útjára eresztve folytatta a húsvét előtti nagytakarítást az asszony és cselédje ott, ahol előző este abbahagyta.
Nem sokkal több bútora volt Hurainénak, mint egy kerülőnének szokott lenni, de mégiscsak gond volt a bútorokkal, a ház takarításával, mert a tavalyi Szent Mihály óta legfeljebb vasárnaponként sepregettek a házban. Egy malacot is szúrtak a télen, a kerülő is sokkal többet tanyázott otthon, mikor leesett a hó, mint máskor. Akármint vigyáz a férfiember: szemét marad utána. Csak asszonyban akad olyan ritka, aki szinte szemetelés nélkül éli le egész életét.
Volt hát takarítanivaló a kerülő házában, a gémeskút körül, székek, konyhaedények össze voltak gyűjtve. Solymosi Eszternek csak a „holdas” arca látszott ki a dologból. (Hurainé átment egy kicsit a szomszédba, éppen a falubeli események megbeszélése végett; nem azért tartott cselédet, hogy mindig ő dolgozzon.) Amint egy teknőt súrolna Eszter, hogy az arca is belekényszeredett a nagy erőlködésbe, hallja ám a kiskaput nyikorogni.
Eszter azt hitte, hogy asszonya jött vissza a szomszédból, ugyanezért még jobban belebújt a teknőbe, amikor azonban Hurainé hangját nem hallotta, felpillantott.
A tegnap esti zsidó állott előtte.
Veres szemével, veres szakállával szótlanul nézte a lányt, mielőtt megszólalt volna.
– Hol van a kutyátok? – kérdezte a zsidó, miután kutyaugatás nélkül jött be az udvarra.
Eszter szólni se tudott az ijedelemtől. Csak annyi ereje volt, hogy a két kezét a szemére tapassza, mint akkor teszi az ember, ha kísértetet lát.
A zsidó pedig tovább beszélt.
Nem is a kutyát kereste ő, hanem a botját, amelyet tegnap este a kutyák kiszakítottak a kezéből, és ő menekülése közben nem vehette vissza. Jó szerszám az, anélkül nem tudja útját folytatni, adják vissza tehát a botját – beszélt a zsidó, aki korántsem volt olyan harcias, mint tegnap a kutyákkal való csatájában.
Eszter szemére tapasztott kézzel állott, amíg a zsidó beszélt. Miután a zsidó szavaira egyetlen szóval se felelt, a jövevény nézelődni kezdett az udvaron, hogy valahol meglelhetné talán a koldusbotját, amelyet olyan nagy értékűnek vélt, hogy visszajött érte a veszedelembe.
Mikor Eszter már alig állott a lábán az elszörnyedéstől, egy csomó falusi gyerek kíséretében megérkezett Hurainé, akit az utcán mászkáló gyerekek értesítettek, hogy egy zsidó ment be az udvarába.
Az asszony fejét rázogatta, a legnagyobb felindulással, szinte önkívületi dühvel ért haza, és hangosan fogadkozott, hogy kitekeri Eszternek a nyakát, miután Hurainé megszokta, hogy minden kellemetlenségért Esztert okolja. Akkor tartott először cselédet a kerülőné, mert Esztert „könyörületből” kínálta hozzá az anyja.
A zsidó akkor már elmenőben volt, miután botja felől egyetlen felvilágosítást se kapott a megdermedt cselédkétől.
– Eszter! Mit akar itt ez az ember? – rikoltotta már a kiskapuból Hurainé.
Eszternek megint csak nem jött hang a torkára, mert az asszonyától jobban félt még a zsidónál is. Hurainé önkívületében megütötte a lányt, csak úgy hirtelen kézzel, mint az asszonyok szokták, akiknek a kezét meglóbálja az indulat. Az ütésre „eltörött a mécses”, a leányka ártatlansága tudatában torkaszakadtából kezdett sírni.
Az ember jobbnak vélte elszelelni az idegen udvarból, amelynek kerítésén, kapuján falusi gyerekek kandikáltak be.
Az idegen hagyta a vándorbotját, és kilépve a falusi utcára, szedni kezdte a lábát, mintha maga is megijedt volna vakmerőségétől, hogy egy idegen udvarba mert belépni. Ment sietve, amíg a láncos kutyákat el nem eresztik, de így is sokfelől kísérte a kutyák ugatása, amíg ijesztő alakja ki nem ért a faluból.
Hurainé, aki valóban megtalálta az ember botját egy sarokban az udvaron, amelyről maga sem tudta, hogy került oda, a botot magasra emelve integetett a futamodó zsidó után az utca közepéről. Miután a zsidónak eszeágában sem volt visszajönni többé a faluba, Hurainé a botot a házába vitte, és ott a mestergerenda alatt keresztben bedugta.
– Ha még egyszer jönne ez, azonnal szólíts a szomszédból – adta ki a parancsot szolgálójának az asszony, és megint elment hazulról egy másik szomszédhoz, hogy Eszter lustaságáról, haszontalanságáról panaszkodjon, mert így szokott tenni, akinek az Isten megengedte, hogy cselédet tartson.
Eszter csak állt és nézett, mert nem tudta megérteni, hogy mi történik körülötte, miután csak négy elemi iskolát végzett, és csak annyit tudott a világból, hogy az anyja szolgálatba adta, azzal a paranccsal, hogy nem szabad többé hazamennie.
*
Eszter sohase dalolt, mint munka közben szokták a kis cselédek, mert szomorú, hangtalan teremtés volt.
De ezen a napon dalolt, mint a hattyúról mondják, amikor végét érzi.
Eszter eddig amolyan rongyos, fekete csirkéhez hasonlított inkább, amely nyomorékságával, ügyetlenségével nem is nagyon illett az életrevaló világba. A parasztleányka már gyermekkorában nótázik, cseléd korában a dalban találja vigasztalódását; ha megszerelmesedik, szinte virágzik a száján a nóta. Szépen dalol a parasztmenyecske, amikor a szíve alatt új élet fogan.
Eszter idáig se bánatában, se örömében nem dalolt; szomorú leányka volt, amilyennek kellett lenni, aki a gazdasszonya leírásából ismeri. Dologtalan, haszontalan, alvajáró, napközben álomszuszék teremtés, aki a levegőt se érdemli, nem pedig a kosztot, amit megeszik. (A fizetése nem volt annyi, hogy azt valaha is szemére vethette volna Hurainé.)
A „Kék nefelejcs” nóta virított ki a súroló leányka száján. Előbb gyengén, mint ahogy a tavaszi lepke próbálgatná szárnyait. Azután bátrabban, mert asszonya távol volt. A gyúródeszka hallotta legfeljebb a leány próbálkozását.
(Hurainé legalább azt mondta később, hogy maga is nagyon elcsodálkozott, amikor a hangtalan leányka dúdolgatását hallotta a szomszédból, hogy eleinte a fülének se akart hinni. És ezért is sietett haza, hogy mi ütött abba a leányba, akinek eddig a szavát se lehetett hallani.)
A „Kék nefelejcs” nóta mindaddig hangzott a gémeskút környékéről, amíg Hurainé a kaput kivágta maga előtt. Akkor hirtelen elhallgatott, mert a nóta nem szerette az asszonyt, ő se a nótát.
– A faluba kell menni, te leány – kiáltotta Hurainé. – Mégpedig festékért a boltoshoz, mert a ház elejét kell befesteni. Kékkel meg feketével.
Ezt a hírt hozta magával a szomszédolásból Hurainé, miután a szomszédasszonyokkal megtanácskozta, hogy milyen színűre kellene kimeszelni a fehérfalú háznak a lábát, amint ezen a vidéken szokás. A ház „lábát” körülbelül fél méter magasságig a földtől ezen a vidéken a mésztől eltérő színű festékkel szokták bevonni. Némely faluban kékkel, másikban feketével – amint a szomszédasszonyok tanácsolják. Hurainé egyik szomszédja kéket mondott, a másik feketét. Az asszony azt gondolta, hogy mind a két festékből hozat. Két krajcárért az egyikből, két krajcárért a másikból. Ezért jött haza, hogy előkeresse a négy rézkrajcárt, és útnak indítsa a szolgálóját a boltoshoz.
Szombat volt, a közeli zsidóbolt be volt zárva. Ófaluban élt egy keresztény kereskedő, éppen az ünnepjeiket megtartó zsidók miatt, aki mindig nyitva tartotta boltját. Ófalu körülbelül negyedóra járásnyira esett Újfalutól, ahol Huraiék laktak.
Eszterke tehát az ingére egy melles, ujjas ruhadarabot vett, amit úgy hívnak ezen a vidéken: vizitke. Ez volt az ünneplőruhája is a leánynak. Köténykét kötött, és kendőt vett a kezébe, amelybe majd betakargatja a festékport, ha a boltos azt rosszul pakolná.
– Egyik lábad itt, a másik ott – mond az asszony még mindig tűnődve, hogy melyiket válassza a két szín közül. Kéket? Nem, azt Tótfaluban használják, akik katolikusok, vagy azokkal vannak atyafiságban. Feketét? Az talán nagyon elszomorítaná a ház külsejét.
Négy krajcárt adott a kis szolgáló kezébe.
– Kettőért kéket, kettőért feketét! – kiáltott a leányka után, amikor az mezítláb kiszaladt a kiskapun, hogy soha többé az életben ne lássa Hurainét, se a házát, se az udvarát. A csizmáját, amelyet Hurainé házánál hagyott: majd az édesanyja, özvegy Solymosiné veszi magához napok múltával. Az ottmaradott ruhácskáját meg bírók, ügyvédek, tanúk nézegetik, hogy nem találnak-e valami jelt ezeken a ruhácskákon arra nézve, hogy hová lett a leány, miután gálicfestékért és koromfestékért a háztól elszaladt.
Hurainé még messziről hallotta a „Kék nefelejcs” nóta befejezését, aminek utolsó sorát a kis cseléd akkor énekelte, amikor a házból kilépett, mintha valamivel tartozna a nótából Hurainénak, aki cseléd nélkül maradván, meglehetős elkedvetlenedéssel állott a rendetlen udvaron. Nagyon megszokta már egy hónap alatt Eszter dolgos kezét és a sohase pihenő két kéznek való parancsolgatást. Nem mehetett többé a szomszédba, mert üresen maradt volna a háza.
Eszter nem jött vissza. És Hurainé házának a lába befestetlen maradt ebben az évben. Ahány kocsi, szekér, vándorló átment a falun, a Hurainé házát messziről megismerhette, hogy hiányzott a mészfalról a festés.
– Itt szolgált Solymosi Eszter, akit a zsidók megöltek – mondták még egy hónap múlva is az útonjárók, amikor Hurainé háza előtt elhaladtak.
A mezítláb elszaladt leányka nem hagyott maga után egyéb nyomot az életéből, mint csak annyit, hogy a gazdasszonya házát nem meszelte ki úgy, ahogy az akarta volna. Elvitte a festéket a másvilágra.
*
Mert a festéket megvásárolta a házmeszeléshez, amint a boltos vallotta, amikor erre nézve kikérdezték.
A sváb boltos, aki itt a zsidó boltosokkal felvette a versenyt, eleinte persze nem emlékezett Solymosi Eszterre, amikor kérdezgetni kezdték. Húsvét előtt sokan vettek tőle a faluban házmeszeléshez való festéket. Két krajcár árú festék még az ő üzleti forgalmában se volt olyan tétel, hogy azt bővebben megjegyezhette volna.
Csak azután kezdett részletesen emlékezni a boltos, amikor Solymosi Eszter elhíresedett.
Kopaszfejű, pápaszemes, ráncos vénember volt a szatócs, aki csak a kislutrival törődött, extrátókkal, ambókkal, ternókkal volt tele a képzelete, álmoskönyvekben, kalendáriumokban lapozott, a nyíregyházi Guttmannhoz, a lutriboltoshoz küldözgette a pénzét mindenkivel, akit csak elcsípett, és szerencsés embernek ítélt arra nézve, hogy a reskontóját rábízhatja. Persze, az illetőnek Nyíregyházára kellett menni, hogy a lutriboltban az eszlári szatócs számait a lutrikönyvbe írassa, így számokat küldött Guttmannhoz akkor is a nyíregyházi pandúrokkal, amikor az egész világ leste a szavát, hogy mit fog vallani Solymosi Eszterről.
– Igen, megvette a festéket nyolc krajcárért!
Máskor azt vallotta a csendbiztosnak, hogy hat krajcár árú festéket vett a kis cseléd.
A krajcárok számai úgy kavarogtak az eszlári szatócs fejében, mint a lutriszámok.
Koldusa lett a lutrinak. A betevő kenyerének az árát feltette a lutrisboltban, amikor a végét járta.
– Addig, amíg Temesváron kihúzzák a számaimat, féllábon állva is kibírom – mondogatta vak bizalommal és korgó gyomorral.
De nem bírta kivárni a számait, csak halála után húzták ki.
1. 14. 82.
Ez volt a ternó, amelyet az eszlári szatócs másokkal együtt üldözött a szerencsekeréken. Április 1-én, 14 éves korában, 82-ben tűnt el Solymosi Eszter Eszlárról. Mint vérbeli lutristánál, a 18 a 82 előtt nem számított.