kb. 15 perc olvasás
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Amióta választások zajlanak Magyarországon, történelmünk néhány igazi nagyja és sok jeles politikusa mellett százával kerültek be az országgyűlésekbe csekély képességű vagy éppen korlátolt, érdemtelen emberek, nem ritkán politikai szélhámosok is. Megesett viszont az is, hogy érdemes férfiakat, tiszta jellemeket megbuktatott a gyakran félrevezethető választói tömeg. E vereségek közül azonban egy sem mérhető Petőfi Sándor szégyenteljes megbuktatásához: imádott népe vagy legalábbis annak egy része vasvillával űzte el őt szülőföldjéről, s csak igen kevés hiányzott ahhoz, hogy agyon is verje. Hogyan eshetett meg ez az örök mementóvá lett bukás, épp három hónappalPetőfi napja, vagyis Március Tizenötödike után?
Általános vélemény, hogy a költő két heves kiállásával vesztette el március 15-én szerzett dicsőségét: A királyokhoz intézett versével és május 12-i, az új nemzeti kormányt ostorozó népgyűlési beszédével. E történeti magyarázat valójában puszta megismétlése a költő önértékelésének, mely egy 1848. május 27-iki dátummal keltezett, de később megjelent nevezetes cikkében ilyen mesterien tömör megfogalmazást kapott: „…mit vétettem? Egy verset irtam, melynek tartalma az, hogy nincsen többé szeretett király, és egy népgyülésen kimondtam, hogy a ministeriumban (= a kormányban – F.S.) nincs bizalmam”.*1
A republikánus vers öt strófájának refrénje sodró lendülettel hirdeti: „Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király!” A költő fentebb idézett cikke tehát enyhítés nélkül jelöli meg a vers lényegi mondandóját.
Nincs itt terünk hosszan ismertetni a költemény hatását – a fel3háborodás országos méreteket öltött. Zúgköltők ellenverseit itt nem is idézve, a hírlapi zúgolódást is mellőzve, legyen elég annyit rögzíteni, hogy a költő még a templomi kiátkoztatás megtiszteltetésében is részesült: egy jezsuita atya a szószékről szórta rá haragja villámait, „istentelen” verséért „lángsugarakból font ostorral” szerette volna megkorbácsoltatni…*2
Érthető tehát, hogy az említett magyarázkodó cikkben Petőfi – versét vissza nem vonva, tartalmát megismételve és újra hitet téve a respublica eszméje mellett elismeri: „a monarchiának van még jövendője nálunk”. A kormány elleni fellépést pedig még határozottabban enyhíti, arról igyekezvén meggyőzni olvasóit és a kormányt is, hogy a minisztériumnak nem ellenségei azok, akik „őt eddig megrovogatták”, „hanem legőszintébb barátai”.
Sajnos ezt nehéz lehetett elhinni egy hónappal a május 12-i népgyűlési kitörés után – akkor ugyanis nem pusztán annyit mondott Petőfi, hogy „nincs bizalma” a kormányban. E magyarázkodás tompítja a májusi kemény szavakat, melyek a költő egy még későbbi, augusztus 10-i cikke szerint is így csattantak: „veszett dühömben elkiáltottam a nemzet szine előtt, hogy én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem biznám.”
Marat-hoz illett volna e mondat, kinek arcképét Petőfi a szobája falán tartotta. De Marat-nak az ilyen indulathoz és hanghoz Párizsban sansculotte tömegei voltak, melyek visszhangozták szavait, Petőfinek, a márciusi ifjúságnak Pesten nem volt ilyen népe. A március 15-én oly sikerrel mozgósított tíz-húszezres tömeg a nemzeti dal költőjét követte és ünnepelte, s e hazafias mámorban „királypártiak” is osztozhattak. Igen jellemző erre az a valószínűleg március második felében kinyomtatott német vers, Leopold Freund műve, mely An die Kämpen für die Freiheit (A szabadság bajnokaihoz) címen jelent meg, s a márciusi ifjak vezetőit is köszöntötte („Hoch auch Petőfi und Vasvári!”) – de a császárral, Kossuthtal és Eötvössel együtt, pontosabban ő utánuk…*3 Petőfi republikánus verse, A királyokhoz, ezt az egységesnek látszó lelkesedést törte meg.
Ha tovább vizsgálódunk, az is kiderül, hogy már a botránykővé lett vers megjelenése előtt sem volt igazán össznemzeti ez az egység, még Pesten sem. (Ahol egyébként a nagy nap eseményeiben fellépő tíz-húszezres tömeg a 160 ezres lakosságnak mindenképpen 4a kisebbségét képviselte…) S ne csak a konok maradiakra gondoljunk, akiknek érzelmeit híven fejezte ki a Budapesti Hiradó március 21-i száma, mely így gúnyolta a forradalmi nap hőseit: „…beszélik, valami poéták egyesültek azon drámának parodizálására, mit a párizsi napszámosok febr. 23. és 24-én játszottak el…”*4 Az az igazság, hogy a liberális Ellenzéki Kör befolyása alól felszabaduló radikális ifjúság a leendő Batthyány-kormány embereinek sem tetszett.
Kossuth ugyan kezdetben hasznosnak vélhetett egy olyan pesti mozgalmat, amely a rendi országgyűlés reformereit megtámogatja, de a márciusi ifjak önállósodása, maga a túl sok dicsőségben részesülő „pesti forradalom” irritálta. (Még 1849-ben is, Március idusának évfordulóján – igaz, a feleségének írt magánlevélben – „kis pesti lármának” minősítette Petőfiék forradalmi napját.)*5
Négy nappal Március idusa után Kossuth már azzal példálódzott, hogy a nemzet letiporná azokat, akik Buda-Pest lakosságát a haza urává akarnák tenni. Széchenyi szerint keményebb hangot is megütött, s Vasvárit Pozsonyban kereken megfenyegette: „ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog”.*6 Tudjuk, hogy Wesselényi is félt Petőfiék mozgalmától, attól tartva, hogy az a jobbágyokat uraik ellen fogja hangolni.*7
Szerepe van itt a generációs ellentétnek is: a középnemzedékhez tartozó, börtönviselt reformereket aggasztja az ifjúság rajtuk túlviharzó radikalizmusa, mely ráadásul bosszantóan kockázat nélkülinek bizonyult a párizsi és bécsi forradalom által megrémített udvar engedékenysége miatt. Nem alaptalanul félnek attól sem, hogy az ifjak lázadó heve eltaszíthatja a változástól a liberális nemeseket. Petőfi május 12-i dühös kitörése így szinte használ a kormánynak, mert meggyorsítja a márciusi ifjúság s kivált a vezéri szerepet nyíltan vállaló költő korábbi dicsőségének elhalványodását.
Mindez annyira nyilvánvaló, hogy a bécsi Oesterreichisch deutsche Zeitungban egy pesti levelező elégedetten nyugtázza: a forrófejű pesti ifjúság republikánus izgatásai a kormány malmára hajtják a vizet, a mérsékelt ellenzék is inkább a kormányt támogatja, mely országszerte a többség bizalmát élvezi. Petőfi név szerint is megkapja a magáét: „A fantáziadús ifjúság, a poéták, Petőfi, Vasvári szívesen játszanának Párizst, és mint igazi gyerekek elfelejtik, hogy ehhez nekik hiányoznak a franciák”.*8
A Pilvaxba jártak külföldi lapok, de nincs adat arra, hogy Petőfi vagy Vasvári olvasta volna e gúnyos intelmet. A már említett május 27-i keltezésű cikk azonban egyértelműen jelzi, hogy költőnk megértette: ha csak átmenetileg is, de vissza kell vonulnia veszélyesen támadott, túl sérülékeny állásaiból. Ám, ha Petőfinek kezébe kerül a bécsi Deutsche Zeitung, aligha bántja a franciák utánzásának vádja, hallhatott ő ilyet Pesten is elégszer. Ez egyébként európai divat volt akkoriban. A főanarchista, Mihail Bakunyin is beszélt arról, hogy a forradalmi fiatalok miként osztották fel egymás között Robespierre, Desmoulins és a többi montagnard szerepét.*9 Pulszky Ferenc emlékirataiból tudjuk, hogy Deák is szívesen évődött a párizsi Hegypárt ifjú magyar követőivel, akik 1793 nagyjai közül választanak maguknak mintát. Petőfi magabiztosan felelhette volna a szerepvállalásokat kárhoztató vádakra, hogy ő már 1846-ban kimondta egy lélekvándorlási példázatban: „Párizsban Desmoulins Kamill” volt…
De nemcsak szerepet választott magának a forradalmat kezdeményező, a sajtószabadságért mártíromságot szenvedő Desmoulins személyében, hanem történeti leckét is levont a nagy forradalomból, méghozzá igen keserűt, s éppen A királyokhoz kiváltotta felháborodás után: „Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam… néhány hét, s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. (…) Nem szükség a világtörténetet átmagolnunk, hogy megtanuljuk, mi a népszerűség? Csapjuk föl akárhol e nagy könyvet, s egy lapjából is megtanulhatjuk. A népszerűség a tarpeji szikla, melynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy a magasban uralkodjék, hanem hogy lehajítsák. A népnek mulatság kell.”
A tarpeji szikláról természetesen már a diák Petrovics is hallhatott, olvashatott, de kellő indokunk van arra, hogy ezt az utalást is a francia forradalomhoz kapcsoljuk: Petőfi könyvtárában megvolt az a szónoklatgyűjtemény, mely Mirabeau-nak épp e tarpeji sziklás példázatát is tartalmazta. Azét a Mirabeau-ét, aki a forradalmi dicsőség csúcsairól hullott a kiátkoztatás mélyeibe.*10 Mindenesetre költőnk a múlt példáiból jövendőt is jósolt magának, e döbbenetes szavakkal: „Tudtam én ezt, mielőtt ama szikla tetejére ért velem az ujjongató sokaság, nem részegitett meg a rám dobált koszorúk illata; ébren és teljes lélekjelenléttel vártam a letaszitás pillanatát…”*11
Azt hitte 48 májusában, hogy e keserű pillanat már elérkezett, de ebben tévedett: királyellenes versének, a kormányt ostorozó beszédének felháborodott visszhangja enyhécske sérelmi fuvallat volt ahhoz a fergeteghez képest, amely a szabadszállási választáson zúdult ellene.
A május 27-i „helyzetértékelés” – mert a fenti jóslatot is onnan vettük – túlzások nélkül jelezte a márciusi dicsőség szétfoszlását. De akkor mi lehetett az oka annak, hogy a költő alig több mint két hét múlva elindult a választáson, noha pontosan érzékelte társadalmi-politikai hírnevének pillanatnyi árfolyamát. Talán arra gondolt, hogy ez valóban csak átmeneti vereség, amelyért épp az országgyűlésen, képviselőként vehet méltó revansot. Számított, ezt maga írta, a forradalom egy „új felvonására” is, mely a radikálisok feltámadását hozza magával. Ösztönözhette kedvenc franciáinak példája is: Desmoulins-től Béranger-ig mind képviselő volt.
Legvalószínűbbnek mégis azt tartom, hogy a letaszítás pillanatát előre megérző költő azért vágott neki a harc újabb megpróbáltatásának, mert ez következett lelkialkatából: 1844 óta ciklikusan váltogatják egymást gondolkodásában és persze költészetében is a harc értelmetlenségét észlelő pesszimizmusnak, az emberi történelem körforgására döbbenő belátásnak hetei, hónapjai, s e vívódó periódusokat újra s újra következő küzdelemvállalás dacos vagy éppen lelkes időszakai. Ez ahullámzás és szaggatottság, melyről maga is vallott versben és prózában, egyik legfőbb jellemzője gondolkodásának, melyet csak az álhazafias primitívség és a dogmák skolasztikája nem akart tudomásul venni, de ami nélkül Petőfi élete és költészete igazában nem is érthető.
Bárhogy volt is, indulási hátrányai ellenére a költő választási esélyei talán nem voltak eleve teljesen reménytelenek. Márciusi társai közül Irányi Dániel és Irínyi József például bejutott az országgyűlésbe (igaz, egyiküket sem terhelte olyan heves és látványos „botrány”, mint a király és a kormány elleni támadás kudarca). Táncsics példája is azt bizonyítja, hogy radikális társadalmi programmal is sikert lehetett aratni – a nagy márciusi napon kiszabadított közírót két helyen is megválasztották.
E három baloldalitól eltérően azonban Petőfi nemcsak az előzmények, hanem választási taktikája miatt is bukásra volt ítélve. A fővárosi sajtó egy része ugyan lelkesen támogatta, de a kiskun7községekbe e lapokból fölöttébb kevés juthatott el, s legfeljebb a kaputosok,*12 a jómódú urak kezébe. Eljutott viszont a költő röpirata, melyet „A kis-kunokhoz” címzett. S ezt alaposan ellene fordíthatták a helyi urak jelöltjének, Nagy Károlynak, a református tiszteletes fiának hívei.
Petőfi általában nem szenvedett kisebbrendűségi komplexusban, de ez az írása más műveihez képest is bővelkedik önérzeti kitörésekben. Ezek mind jogosak, versben vagy akár cikkben is, és igazak is természetesen, mert senki sem tagadhatja például, hogy ő már akkor barátja volt a népnek, „mikor azt még parasztnak hítták”. A költő is érezhette azonban, hogy egy követi ajánlkozásban a „dicsekedés” akár „orcátlanságnak” is tűnhet, s e veszélyt felismerve, elvileg is kifejtette, hogy inkább tekintsék hetvenkedőnek, semmint hízelgőnek. S mindjárt megmutatta, mennyire nem hízeleg választóinak és nem magasztalja őket, noha az nem esnék rosszul egyiknek sem…
Imigyen megnyugtatva röpirata címzettjeit, meg is leckézteti őket: „Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósokhoz.” Ezek után még azt is szemükre veti, hogy eltérően az őskori zsidóktól, akik „az isten helyett egy arany borjút imádtak”, a kiskunok még lejjebb süllyedtek, imádván „egy ólomszamarat”.*13
Ez utóbbi állítás is igaz volt, de sajna, Szluha kiskun kapitány egykori imádói tartották kezükben a választókerület községeinek vezetését… Ha semmi más, ez az egy sértés elég lett volna ahhoz, hogy a helyi „hivatalos tényezők” ellene forduljanak. Ráadásul a költő mással is megkönnyítette ellenségei dolgát: korán elszármazván a Kiskunságból, az idők folyamán megszépült gyermekkori élményeinek fényében nem látta tisztán édesapja kiskunsági image-át, hogy ezt az akkor nálunk még nem dívó szót használjam. Csak ez magyarázhatja, hogy röpiratának mindjárt az első bekezdésében felidézi apja emlékét, az egykori félegyházi, szabad8szállási, szentmiklósi „alacsony köpcös” mészárosét, s önérzettel jelenti ki: „az az én apám. Nem gondolnám, hogy őtet egészen elfelejtettétek volna, mert hiszen akkor, míg itt lakott, minden becsületes ember szerette őtet…” Vagyis: aki nem szerette, nem becsületes ember…
Mezősi Károly felkavaróan izgalmas kutatásaiból tudjuk, hogy az említett helységek elöljáróinak többsége nemcsak hogy nem szívlelte Petrovits Istvánt, hanem megvetette vagy éppenséggel gyűlölte.
Kezdjük azon, hogy nem tartották magyarnak… Ma már bizonyítottan tény, hogy asszimilálódó szlovák ősök fiaként a színmagyar Kartalon született Petrovits István magyarnak vallotta magát, s palócos kiejtéssel ugyan, de nyelvünkön beszélt.*14 Amint ezt hatósági jegyzőkönyv bizonyítja, nemzeti hovatartozásáért verekedett is egyszer, amikor „gyüttment tót lelkét” szidták.*15 Ez a körülmény azonban azt is bizonyítja, hogy akadtak olyanok, akik kiskun gőgjükben nem fogadták őt el magyarnak, még kevésbé kiskunnak, amiről tudni kell, hogy aki kiskun, az a magyarságnak egészen magas fokát testesítette meg akkor… Ez a „gyütt-ment” évtizedek múltán is visszhangzik költőnk választási küzdelmében: a bukást követő vizsgálatokban is felmerül vele szemben az a kifogás, hogy nem született kiskunsági, hanem csak oda „tolakodott”, sőt ellene fordítják a Nemzeti dal rettentő szavát is, „sehonnainak” nevezték.
A kaputosok szemében egyébként is csak a tehetős ember számít valakinek, s ők tudtak, hogy Petrovits elvesztette a vagyonát, azért is kellett elhagynia a Kiskunságot. Nehezen megszerzett redemptusi kiváltságát is elvesztette ezzel, s így nemesinek számító rangját is. (Erre utal Petőfi egy megjegyzése arról, hogy egy időben maga is a nemességhez tartozott.)*16
Minderről pedig első kézből tudtak a kiskun kaputosok, nem csupán kortársi tanúkként, némelyek éppenséggel mint Petrovitsék anyagi romlásának, hitelvesztésének tettleges részesei,haszonélvezői. Kezdjük a sort magán a fia képviselőségének organizálásában oly leleményes apán, Nagy Sámuel tiszteletes úron, ki Károlykájának megválasztása érdekében „huszonnégy akó borral prédikáltatott”. (Petőfi szavai) E főesperes volt Mezősi Károly szerint, Szabadszállás „legpénzesebb embere és hitelezője”. Amikor Petrovits „házát a Dunának habjai vitték el”, s a mészárszék9árendásának nagy háztelkét s egész vagyonát „elkótyálták”, mindezt Nagy Sámuel szerezte meg…*17Nem csoda hát, hogy a választás napjára megérkezett Petőfinek buzgón ajánlotta a gyors távozást, hivatkozván a feldühödött (vagyis: felbőszített) népre.
Kíméljük az ártatlan utódok érzékenységét, ezért név nélkül ugyan, de említenünk kell még néhány példát. A követválasztási bizottság elnöke Szabadszálláson történetesen az a férfiú volt, aki 1848 májusáig, tehát Szluha főkapitány uralma idején is városi aljegyzőként működött, egyébként „fel esküdt Procator” volt. Ő vette rá korábban Petrovitsot „fortélyosan”, hogy birtokát perbeli ellenfelének zálogba adja, ami a család vagyoni összeomlásának fő okozója lett. Amikor 1839 tavaszán a 16 éves Petrovits Sándor otthon járt, ő írta, saját kezűleg, azt a latin nyelvű feljelentést, melyben Petrovits István az aljegyző úr hivatali visszaéléseit leleplezte.*18 Nem csoda, hogy ez az úr hirdette meg népgyűlésileg, hogy ha a nép nem veri agyon Petőfit, ő fogja „agyonlőni”. Említhetnénk még egy ügyvédet, aki a Petrovits István elleni pert végigvitte a teljes bukásig, s 1848 júniusában követválasztási jegyzőként nyíltan agitált Petőfi ellen is.
Egy további családot mégis név szerint kell megjelölnöm, Baky Endre és Baky István familiáját, az ő nevüket Petőfi is felvette abba a jegyzékébe, melyben főbb ellenségeit lajstromozta.*19 E család tagjai voltak Kunszentmiklóson a legvagyonosabb földbirtokosok… Említésüket az indokolja, hogy a szibériai Petőfi legendájának legújabb feltámasztása annak a Svigel Ferencnek 1940-es képzelgéseire alapozódik, aki szerint a kunszentmiklósi Baky családdal költőnk baráti kapcsolatban állt, nekik leveleket küldött oroszországi fogságából, s e levelek „ma is” (tehát 1940-ben) megvannak… S a Magyarság című szánalmas színvonalú újság szerkesztői Svigel meséit publikálták, ahelyett, hogy hanyatt-homlok rohantak volna Kunszentmiklósra, s az egész lapot telerakták volna Petőfi leveleivel… Ha a svigeliádák újragerjesztői csak a Petőfi-irodalom minimumát ismernék, akkor tudniuk kellene, hogy ezek az állítólagos Petőfi-barát Bakyak a költőnek saját kezűleg jegyzékbe foglalt ellenségei voltak, s így első helyen szerepelhetnének azok között, akiknek Petőfi Sándor még Barguzinból sem írhatott volna levelet…*20
A költő ellenségeinek hosszas sorolgatása helyett végezetül talán elég lesz summázatul ennyi: a jegyzékében említett tizenegy 10kunszentmiklósi közéleti emberről megállapítható, hogy „valamennyien a város vezető tisztségviselői”, „egyben legvagyonosabb birtokosai voltak”. Ugyanez elmondható a választási kerület többi helységének kaputosairól is.*21
Ha az egész nép szavazhat, a költő választási esélyeit eleve lehetetlenítő kaputosi fölény jelentősége csökkenhet. De a szegényebb rétegeket a törvény eleve kizárta a választásból. A legalsók és legfelsők közötti középrétegek emberei pedig szintén őrizhettek kellemetlen emlékeket Petrovitsékról. Petőfi egyik leghangulatosabb, plebejus indulatú verséből ismerjük a „kurta kocsma” fogalmát, de nem mindenki tudja, hogy e szóval a törvényesen nem engedélyezett italmérő helyeket jelölték. Nos, amikor a harmincas évtized elején három éven át Petrovits volt minden kocsma bérlője, jogai védelmében túlságosan is dühödt harcot folytatott a kurta kocsmák tulajdonosai ellen, csaknem ötvenet közülük bíróság elé is állíttatott. Mi több, olykor annyira elragadtatta magát, hogy az egyik kurta kocsmás házában annak 4 akós hordaját ásóval „bé vervén, borának egy részét elfolyatta”, ágyait s háza falát borral „bé motskolta”. Petrovits önkényeskedésének e bizonyító iratát természetesen szintén a lankadatlan kutató, Mezősi Károly tárta fel. Igazat adhatunk neki a kiskun viszonyokból Petőfi döntésére levont következtetésében: „Szerencsétlenebb helyet a követjelöltségre sehol másutt az országban nem választhatott volna, mint szülőföldjét, a Kiskunságot.”*22 Ha a költő mégis itt lépett fel, ez önmagában is bizonyítja, hogy nem ismerte eléggé a helyi körülményeket.
De a választási taktika követelményeit sem. Idézett röpiratában egyetlen kézzelfogható, programmatikus ígéretet sem találtunk, legyen szó akár az egész ország, akár a Kiskunság napi érdekeiről. Táncsicsról sem állíthatjuk, hogy a taktikázás, a politikai mesterkedés nagy tudora lett volna, de tanulságos elolvasni egyik kommentárját, melyet később, Petőfi választási veresége után írt meg saját lapjában, a Munkások Ujságában. Ebben sajnálkozását fejezi ki Petőfi bukása felett, tiltakozik az ámító gazság, a kaputosok önkénye ellen – s mindjárt elkezdi ajánlani lapját, mely a nép jogaiért küzd… S konkrétan beszél a parasztság legégetőbb napi ügyeiről, a bordézsmáról, a regálék teljes megszüntetéséről.*23 (Bordézsma, regálé – mondanom sem kell, 11hogy az ilyen szavak Petőfi egész életművében egyszer sem fordulnak elő.)
Voltak persze kunsági barátai is a költőnek, eszmetársai akik nem pusztán a nemzeti költőt, hanem a társadalmi forradalmárt is tisztelték benne. Köztük is a legderekabb Bankós Károly volt, aki még tanácstagi „rangot” is szerzett Kunszentmiklóson. Akciói, írásai ez ügyben okos és bátor fiatal emberre vallanak.
Az ellenpárt jó előre biztosította magát minden esetleges meglepetéssel szemben. Mezősi kutatta – mondhatnám nyomozta – ki az idevágó döntő bizonyítékot is, a fogalmazványi példányban isáthúzogatott jegyzőkönyvi szöveget arról, hogy „a honra nézve veszélyes”, királyellenes elveket valló Petőfinek „e város kebelébeni megjelenés szorosan meg tiltassék…” S amikor a költő mégis megjelent, gondoskodtak arról, hogy eltávolítsák a városból.*24
p.s..
folytatás: lásd a fenti linket…