kb. 15 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010

ÖTÖDIK RÉSZ
III
FIONA
1
Több órája őgyelgett az Isis partján le és föl, le és föl, melegen sütött
a júliusi nap, néha leheveredett egy tölgy alá, komótosan maga
alá terítette sötétkék pulóverét, amit még Évától kapott, amikor
először utazott a Digitalhoz, napozott, el-elszunyókált, gyerekzsivajra
ébredt, álmos vasárnap délután, piknik-idő, megéhezett.
Elgondolkozva morzsolgatta zsebében az utolsó ötven pennyt. Elszállt
fölötte egy hőlégballon, méltóságteljes lebegéssel, szürkület
előtt egy-két órával, ilyenkor a legalkalmasabb az időjárás a fölszállásra,
megnyugszik a levegő, lecsendesül a vidék, lehet nesztelen
suhanni, megemelve, de mégsem kiemelve a földi világból,
csak egy csöppnyit fölötte. Csak egy csöppnyit. Irigyelte a gondola
utasait, odakívánkozott közéjük, szívesen ellebegett volna valami
sosem ismert vidékre a szelek szárnyán, ahol a madár se jár, eloldozva
minden földi köteléktől, bele az időtlen vagy inkább időn
kívüli végtelenbe.
A rikító, sárga, piros, kék színekben pompázó gömb lassan
eltűnt a fák mögött, újra rátört az éhség. A piknikezők kezdtek
szedelőzködni, Péter úgy tett, mint aki teljesen véletlenszerűen
éppen arra téved, ahol néhány perccel ezelőtt még vidám trécselés
folyt a skót kockás pokrócokon, és alaposan szemügyre vette a
terepet, egy vizsla aprólékosságával és mohóságával kutatva ehető
falatok után.
Nem sok reménye lehetett, elvégre az angol piknikezők rendesen
eltakarítanak maguk után, mosolyodott el belül, hiszen ezt
meg is írtam nem is egyszer, nem is egyszer, korholta csöndben
önmagát. A kenyérdarabokat bedobálják a kacsáknak, hattyúknak
az Isisbe, a többit gondosan összecsomagolják és hazaviszik. Többnyire
és általában. Megint kellemes belső mosolygás derítette a
lelkét: Heidegger kedvenc jelzői, szinte minden komolyabb állítás
elé odatette, hogy többnyire és általában ez és ez a helyzet. Szóval
ebben bízhatunk. Az angol piknikezők többnyire és általában magukkal
viszik szemetüket, de lehetnek ritka kivételek. Gondatlanságból
elkövetett szemetelés. Óvatlanul.
2
Már erősen szürkült és kezdett kialudni benne a remény, amikor
nem tudni, hanyadik körútján a Christ Churchtől a River Head
pubig, majd onnan végig a folyóparton, aztán föl a botanikus kertig
egészen az Examination Schoolig, ebben a körülbelül egy,
másfél mérföldes körben végre talált valami ehetőt. Ernyedten
huppant le egy padra nagyjából félúton a folyó és a botanikus kert
között, amikor a pad egy nagyobbacska repedésében fölfedezett
valami élénken pirosló dolgot. Közelebb hajolt, és egy hibátlan
eperszemet látott, frissen, szaftosan, szemtelen, apró sárgás pöttyökkel
beszeplőzve. Óvatosan, két ujjal kiemelte a hasadékból,
hogy össze ne nyomja, még véletlenül se, közelebb emelte a szeméhez,
jól megnézte minden oldalról, s megkönnyebbült sóhajjal
kiszakadt belőle: Thank you.
Majd beleharapott a legérettebb apró barázdába, picinyke harapással,
hogy elnyújtsa az élvezet idejét. Reggel evett utoljára,
nem volt az olyan régen, hogy most mohón, egyetlen harapással
kivégezze ezt a pompás eperszemet, amit útjába vetett a transzcendencia,
vagy egy óvatlan mozdulat? Vagy az óvatlan mozdulat
képében megnyilvánuló transzcendencia?
Aztán eszébe jutott az Öreg teóriája a dinnyeevésről. Egyszer
dinnyegerezdeket majszoltak a Kádár-szigeti manótűznél egy hűvös,
késő nyári estén, lehettek vagy nyolcan-tízen, amikor az Öreg
fejtegetni kezdte, hogy miként nyilvánul meg az ember személyisége
abban, hogy hogyan eszi a dinnyét. – Merthogy – folytatta
hamiskás képpel – vannak, akik az egyik végén kezdik, mint például
Pali, és úgy igyekeznek a legfinomabb középső falatok felé,
hogy azután a másik csücsöknél végezzék; aztán vannak, mint
például én, akik nem sokat teketóriáznak, hanem mindjárt bele410
harapnak a kellős közepébe, a legfinomabb helyre; és vannak persze
olyanok is, mint Péter – s rákacsintott –, akik a legeslegvégére
hagyják a közepét, vagyis az igazi csemegét, módszeresen közelítik
meg a gerezd két végéről az ínyencfalatokat.
Hát, ha így volt is, komorodott el Péter, ha így volt is a küldetéses
életben, hogy a javát igyekezett a végére hagyni, akárcsak
jól elnyújtott, aprólékosan kidolgozott szeretkezés végén az
orgazmust, mára ez megváltozott. Most már mindig a legfinomabb
falaté az elsőbbség. Ahogyan az a Smollensky’s falára írva
vagyon: ’Life is short, take dessert first.’ Ez a küldetés-nélküli élet
bölcsessége.
3
Nem lehetett megmondani, mennyi ideig majszolta azt az egyetlen,
nem különösebben nagy darab, de nem is bosszantóan apró
eperszemet; amikorra végképp elmúlt ízlelőbimbóiról a leghalványabb
emléke is az utolsó édes-savanyú, enyhén, nagyon enyhén
érdes, reszelős falatnak, teljesen besötétedett.
Ücsörgött még egy ideig a padon, gondolatai szanaszét jártak,
fogalma sem volt, hol, merre; néha csobbant a víz, egy szerelmespár
sétált el előtte, nem vették észre, teljesen beleolvadt a pad sötétjébe,
aztán dideregni kezdett.
Fölállt, figyelte a csillagokat, ahogy néha kibukkannak a felhők
mögül, átment a hídon a River Headnél, a buszok már ritkán
jártak, de a pubban még zajlott az élet, leült az egyik kerti asztal
sarkához a homályban és figyelte a társaságot. Odahúzott maga elé
egy negyedig teli söröspoharat, amelyek valamelyik előző vendég
hagyhatott itt, hogy a felszolgálók azt hihessék, már hozott magának
innivalót bentről, s békén hagyják. Békén hagyták. Szorongatta
a poharat, forgatta, egyik kezéből a másikba tette, iszonyú
kísértést érzett, hogy kiigya. Másvalakinek az itt hagyott, maradék
sörét. Mint egy igazi koldus. Egy földönfutó.
Szerette volna olyan hosszúra elnyújtani ezt az éjszakát, amennyire
csak lehet, mert rettegett a másnapi döntéstől, amit szükség411
képpen meg kellett hoznia, amit már egyáltalán nem odázhatott
tovább. De szigorúan tizenegykor bezárt a pub, negyed tizenkettőre
mindenkit kitessékeltek a kertből is, Péter ismét átment a
hídon, befordult a második utcába, ami párhuzamosan haladt az
Isisszel, és a kilences számú ház előtt megállt. Sokáig kotorászott a
zsebében, végre meglett a kulcs, bement, eloldalazott a folyosóra
támasztott biciklik között és benyitott a bal oldali utcai szobába.
A földre rakott egyszemélyes szivacságyon a megőszült Csucsu-
manó ült, vigyorogva. Péter reménykedve nézett rá, hátha segít
most is, eddig mindig megsegítette, miért éppen most hagyná
abba?! Most hagyná el? Holnap mindenesetre el kell mennie ebből
a szobából, lejárt a bérleti szerződés, jönnek az új lakók. Csak az a
bökkenő, hogy fogalma sincs, hová.
4
Zavaros álmai voltak, ismeretlen emberek röhögtek rajta, gúnyolták,
ő egyre kétségbeesettebben szorongatott a kezében valamit,
amit a többiek el akartak venni, futni kezdett, de mintha ólomból
lennének a lábai, nem haladt egy tapodtat sem, mégis megbotlott,
hasra esett, eltört a markában szorongatott dolog, üldözői ráestek,
püfölték, rugdosták, leköpdösték, röhögve hagyták ott. Föltápászkodott,
odatámolygott egy padhoz, ahol a pad háttámláján
egy fölírást látott, először nem tudta kivenni a sötétben, de aztán
egyenként fölfénylettek a betűk: Asylum Welcome.
Izzadtan ébredt, arra, hogy kocognak az ablakon, megérkeztek
az új lakók. Péter bőröndje több napja becsomagolva állt az
ajtó mellett, ez is még a boldog Digital-os időkből való, kissé már
megkopott, de elegáns, fekete, jó anyagból készült, márkás bőrönd,
kemény, két kerékkel, oldalán a büszke felirat: Peter Olah,
London.
Péter betessékelte a fiatal párt, átadta nekik a kulcsot, kávéztak
még egyet a konyhában, könnyed csevej, udvariasan angolos,
aztán negyedóra múlva végérvényesen kinn az utcán. És nem
tudta, melyik irányba induljon. Szerencsére nem esett az eső, bár
gyülekeztek a felhők, ült csak egy darabig a bőröndjén az utcasarkon,
aztán találomra elindult a városközpont felé. Összes holmija
a fekete bőröndben, igazán szerény mennyiség, egy fekete öltöny,
négy ing (ezeket is még Éva vette), két pulóver, ballonkabát, kordnadrág,
három trikó, hét alsónadrág, öt póló, három pár zokni,
egy pár fekete cipő (igazi jó márka, ezt saját maga vette az első
Digital-os keresetéből, több mint hetven fontért), egy esernyő és
Csucsu, az ősz manó, de amikor húzni kellett ezt a betyárbatyut,
még ez a szerény mennyiség is túl soknak bizonyult. Péter legszívesebben
behajította volna az egészet az Isisbe.
De aztán erőt vett magán, egyik kézzel megadóan húzta bőröndjét,
a másikkal pedig az utolsó ötven pennyst dörzsölgette
farmerja zsebében, mint Aladdin a csodalámpát, hátha megjelenik
egy jóságos dzsinn és teljesíti három kívánságát. Vagy legalább
egyet. Egy felet.
5
És akkor szemébe ötlöttek a betűk: Asylum Welcome. Elengedte a
bőröndöt, leesett állal állt, nézte ezt a két szót, akárha csoda történt
volna, és bizonyos értelemben persze csoda történt, itt állt egy
épület előtt, amelynek az ajtaja mellett, a csöngő alatt ez a felirat
volt olvasható: Asylum Welcome. Semmi egyéb.
Egy szűk mellékutcában történt a dolog, alig ötven méterre a
High Streettől, Péter azt se tudta, hogyan keveredett ide, persze
járt erre korábban is, de nem emlékezett, hogy észrevette volna
ezt a csöndes, barnás kapualjat a tölgyfa ajtóval, a bumfordi, fekete
csengőgombbal és ezzel az egyszerű, nem hivalkodó, de azért nagyon
jól olvasható, bár kissé kopottas felirattal.
Leült a bőröndre és ízlelgette magában ezt a két szót, próbálta
fölfejteni a jelentésüket. Az asylumról azonnal a lunatic asylum
jutott az eszébe: bolondok háza. Üdvözöljük a bolondok házában.
Hát persze, persze – gondolta –, aki negyven fölött nem bolondul
meg, az nem normális, ő pedig mindjárt ötven, úgyhogy természetesen
bolond, hogyan is lehetne nem az? De ezt most akkor
nyilvánosan be is kell vallani, el is kell ismerni. És nemcsak ezt.
Hanem azt is, hogy olyan bolond, aki segítségre szorul. Alapvető,
egzisztenciális segítségre, transzcendens útmutatásra, gyámolításra,
pátyolgatásra, szeretetre.
Ezt mind el kell ismerni. Egyetlen gesztussal. Azzal, hogy
megnyomja a csöngőt. És ha megnyomja csöngőt, akkor nincs
visszaút. Akkor nincs vissza út a ’normális’ életbe, akkor a dolgok
elkezdenek majd történni maguktól, annak rendje és módja szerint,
amibe neki nyilván jó hosszú ideig semmi beleszólása nem
lesz. Hiszen elismerte, hogy bolond.
6
Ült a bőröndjén a kapualjban, lassan cseperegni kezdett az eső és
telt az idő. Nem valami gyorsan, de azért mégis. Péterben végül
megérett az elhatározás, hogy rábízza magát a transzcendenciára.
Ha az Asylum Welcome lett fölajánlva neki, akkor ezt el kell
fogadnia. Vagy visszatér a ’normális’ életbe, ahol nincs már hova
lennie, ahol nincs teendője, ahol nincs se tere, se ideje. Más választása
nincs. Vagy a bolondokháza, vagy a tökéletes nihil. Eszébe
jutott Ábrahám. Persze annyival könnyebb a helyzet, hogy önmagát
kell föláldoznia, önmagát kell odahagynia, nem a fiát, de
oda kell hagynia önmagát, teljesen, maradéktalanul. Hinnie kell,
hogy ez jó lesz, bármilyen hihetetlennek látsszék is. Bátornak kell
lennie a hitben.
Ezzel a gondolattal egy időben megnyomta a csöngőt.
Kétszer is egymás után, hosszan, erősen. Elszántan.
Aztán ahelyett, hogy fehér köpenyes ápolók fogták volna a karjuk
közé, a nyitott ajtóban egy civil ruhás idősebb, alacsony, ősz
hajú hölgy jelent meg, rámosolygott Péterre, intett a kezével, hogy
lépjen beljebb. Odabent nagyobb, rosszul megvilágított termen
haladtak keresztül, oldalt terjedelmes tölgyfa asztal állt, majd beléptek
egy kicsi, világos szobába, ahol nyolc-tíz ember ücsörgött,
a szoba sarkában íróasztal. – Is this your first time here? – kérdezte
a hölgy, amint leültette Pétert az íróasztalnál. – Persze – hebegte
Péter, persze hogy most van itt először! A hölgy egy bólintással
nyugtázva az információt, űrlapot vett elő és föltett Péternek
néhány kérdést. Hogy hívják, mikor érkezett az Egyesült Királyságba,
van-e lakása, munkája, majd adott egy sorszámot. – Addig
is, míg nem szólítják, szolgálja ki magát, tea, kávé, keksz, please
– mutatott körbe a szobán a hölgy.
Péternek fogalma sem volt, mi történik vele, de a borzalmas
nyomás, ami hónapok óta a mellkasára nehezedett, most hirtelen
megszűnt.
7
Csaknem kétórás várakozás után került rá a sor, a szoba szinte teljesen
kiürült, csak egyetlen, sötét bőrű fiatalember érkezett Péter
után, aki mindjárt szóba is elegyedett vele, s akkor kiderült, amit
Péter mindjárt a belépés után sejteni kezdett, hogy ez a hely mégsem
bolondokháza, hanem menedékhely külföldieknek, akik az
Egyesült Királyságba menekültek sorsuk elől. Péter ámulva hallgatta
a szomáliai férfit, aki tudtán kívül valami igazán alapvetőről
világosította föl: arról, hogy érdemes hinni. Péter kezdte – legalább
részben – megérteni Ábrahámot.
Egy picinyke, ablaktalan, szűk szobába tessékelték be, ahol a
falnál levő íróasztal mellett csak egy keskeny polc fért el, rajta
mindenféle ruhadarabok, dobozok, edények, háztartási alkalmatosságok.
Az asztal ajtó felőli, rövid oldalánál szék, Péter oda huppant,
szemben vele, a térdük szinte összeért, az íróasztalnál Fiona.
Kora negyvenes; hullámos, barna, rövid haj; elgyötört arcvonások;
nagy, barna szem, laza pulóver, farmer; fáradt hanyagság, de a száj
szegleteiben kemény eltökéltség, amely akkor sem enyhült, amikor
mosolygott.
Mosolygott.
– How can I help you? – Jó kérdés, baromi jó kérdés, tényleg,
hogyan is lehetne rajtam segíteni, gondolta Péter, hogy a túróba
lehetne rajtam segíteni, hát, ha tudnám, akkor nem volnék itt, de
persze nem ezt mondta. – Nincs pénzem és nincs hova mennem
– nyögte ki halkan, és szégyellte magát, felnőtt ember létére hogy
keveredhetett ilyen gyámoltalan helyzetbe, mégis, hogy a fenébe?
Fiona tapintatos gyakorlatiassága azonban hamar visszazökkentette
a rövid lejáratú mindennapokba. Amikor kiderült, hogy van
letelepedési engedélye, vagyis legálisan tartózkodik az Egyesült
Királyság területén, az asszony fölsóhajtott: – Bárcsak mindenki
ilyen egyszerű eset lenne, mint maga! – Erre Péter szégyenérzete
is enyhült. Aztán Fiona már csak egyet kérdezett: – És miért jött
el Magyarországról? – Péter erről órákat tudott volna beszélni,
árnyaltan elemezvén a különböző összetevőket, ezek súlyát a döntés
meghozatalában, hogy immár harmadszor is odahagyta hazáját
(hazáját?, hát nem ott van az ember otthon, ahol minden kérdezés
nélkül, bármikor befogadják?), de Fiona egyszerű, kezelhető,
gyakorlati választ várt tőle, így ezt mondta: – Nem jöttünk ki a
feleségemmel és két hete kirúgott. – Fiona szeme mintha fölcsillant
volna egy szikrányira, mindenesetre tartást változtatott, megélénkültek
a mozdulatai és célirányos telefonálgatásokba kezdett.
8
Péter a délután hátralévő részét szociális hivatalokban töltötte,
ahol Fiona útmutatásait követve nyújtotta be kérelmeit, zsebében
az ötven pennys mellett immár egy tízfontos bankjeggyel,
amit alig negyedórás beszélgetésük végén az asszony tétovázva
halászott elő egy picinyke széfből, ami a széke mögött, a könyvespolc
alatt lapult. – Tudja, az Asylum Welcome-nak kevés
készpénze van, inkább természetben segítünk, ruhákat, konyhaeszközöket
adunk, meg ügyeket intézünk. Egyszeri gyorssegélyt
néha kiutalunk, ha indokoltnak ítéljük, de – és itt megerősödött
az elszánt keménység a szájszegleteiben – csak kivételesen és csak
egyszer, egyetlenegyszer! – Péter elkomorult tekintettel bólintott
és kezdte megint nagyon nyomorultul érezni magát. Talán
az asszony is észrevette ezt, s hogy a helyzet kínosságát oldja,
föltett még egy kérdést: – És mivel foglalkozik? – Péter egyszer
már megpróbálta összeszámolni, hogy hányféle foglalkozást is
űzött egész pontosan eddigi életében, de húsznál abbahagyta.
Traktorgyári segédmunkás, bolti eladó, telefonközpontos asszisztens,
kultúrházi előadó, fodrászműhely-takarító, kőműves,
fordító, szamizdatnyomdász, parkgondozó, kertész, éjjeliőr,
szállodai portás, BBC-s rádiós, gondnok, író, komputer-konzultáns,
programozó, lokalizálási projektmenedzser, pizzafutár
– mit is mondjon tehát? De valahogy mégsem kellett olyan sokat
töprengenie a természetes válaszon, itt, Oxfordban: – I’m a philosopher.
– Fiona szemei kitágultak, most már nem is igyekezett
leplezni érdeklődését. – Are you?
9
Bizonyságképpen Péter előhúzta Strawson Kant-könyvét a bőröndjéből
és megmutatta Fionának: – Most ezt fordítanám magyarra,
ha lenne egy szobám meg egy komputerem, amin dolgozhatok.
– Az asszony vonásai szinte teljesen kisimultak, eltűnt
arcáról a fáradtság, óvatosan megbökte Péter térdét az ujjával.
– Azt hiszem, tudom a megoldást magának – az öröm ott csillogott
Fiona szemében, mint aki valóban rájött valamire. – Maga
csak menjen és intézze el a segélyeket, és ha befejezte, jöjjön vissza!
Itt hagyhatja a bőröndjét, addig én szerzek magának szállást
éjszakára. Ne aggódjon, nem kell az utcán aludnia!
Annyi csendes erő sugárzott ebből a nőből, hogy Péter valóban
megnyugodott. Végigállt öt sort, kitöltött három nyomtatványt,
időpontokat kapott a lakáshivatalban meg a munkaügyi központban,
közben eleredt a langyos eső, csak szemerkélt, de mire Péter
visszaért este fél hat felé Fionához, így is alaposan elázott, az esernyőjét
persze a bőröndben hagyta.
Egyedül az asszony volt az épületben, amiről most már Péter
látta, hogy az valójában kálvinista templom, még az Oxfordba települt
skótok építették több száz éve, de a szűk utcában a templom
szerény tornyát nem volt könnyű észrevenni, úgy megbújt a többemeletes
házak tetői között, s belül is teljes puritánság uralkodott,
kevés fény, kevés szín, melegbarna faborítás mindenütt. Az Asy417
lum Welcome segélyszervezet ennek a templomnak a közösségi
helyiségeit használta, aki itt dolgozott, az ezt mind ingyen, fizetség
nélkül tette. Puszta emberbaráti jóságból. Puszta jóságból – ízlelgette
Péter a kifejezést, amikor lassan kiviláglott számára, hogy
mi történik vele ezen a napon, amikor végre, hosszú gyötrődés
után elhatározta, hogy a gondviselésre bízza magát.
10
Fiona kávét csinált, keksszel kínálta Pétert és szabadkozott, hogy
Dianával még nem sikerült beszélnie, akihez Pétert éjszakára küldené.
– Biztosan családlátogatáson van, tudja, Diana a gyermekes
menekült családokkal foglalkozik, s most rengeteg a dolga, hogy
elkezdtek jönni Albániából meg Boszniából. Ő intézi nekik a gyerekek
iskoláztatását, a lakást, a bútort, mindent, ő tárgyal a háziurakkal
is, az egész napját ezzel tölti.
Péter csöndben bólogatott és a kávét kortyolgatta, szinte föl
nem foghatta, hogy hosszú idő óta most végre valaki tényleg törődik
vele, ez a nő, aki alig tud róla valamit. Talán éppen ezért? Mert
az elmúlt két esztendő katasztrofálisan telt.
A melankólia ismét elhatalmasodott rajta, kivált mióta Panni
elutazott Thesszalonikibe egy évre, hogy ott folytassa görög
tanulmányait. Immár nem volt ember, akivel beszélhetett. Akivel
kedve lett volna szóba elegyedni. Persze a szőke pénztárosnő
a Tesco-ban továbbra is kecsesen csücsörítve fújdogálta szemébe
hulló tincseit, s a szomszédok is mindig megkérdezték, illendően
mosolyogva, hogy mit szól az időjárás pillanatnyi, kedvezőnek
éppen nem mondható állásához. Sőt, a szaunában alkalmi beszélgetőpartnerek
is akadtak volna, ám Péter nem érzett kedvet a
társalgásra.
Ábel kiadója annak rendje és módja szerint csődbe ment, Péter
könyvéből alig fogyott el néhány száz darab. Ábel bosszút esküdött,
váltig állítgatta, hogy tudatosan vitték csődbe a cégét kommunista
titkosügynökök, élete hátralévő részét az ügynökök leleplezésének
szenteli.
Évának pedig egy életre elege lett Péter hányattatásaiból, és
mivel kapcsolatuk végleg, az utolsó cseppig kiszáradt, elváltak, Peter
Finchleybe költözött.
Szász Béla ’98 tavaszán megcsúszott a fürdőszoba előtt, lezuhant
a lépcsőn és eltörte a bordáját. Két hét múlva meghalt a norfolki
kórházban. Joy szigorúan zártkörű temetést akart, így Péter
Finchleyben gyászolt, a magyar újságokkal szembeni ellenérzéseit
leküzdve írt egy rövid nekrológot Béláról Egy igaz ember elég címmel,
de nem akadt lap, amelyik közölni kívánta volna.
Egy év múlva az apja is meghalt.
11
Tudod, Öreg, semmit nem bánok az életemben, csak azt, hogy szegény
Imrének megengedtem, hogy meglátogasson Győrben. Nem lett volna szabad,
Imre fiatal volt, szinte gyerek, a front meg egyre közeledett, nem lett
volna szabad… Meglátogatott, hozott jóféle kőrösi szalonnát meg pálinkát,
és azután eltűnt. Nem hallottunk többet róla, odaveszett a háborúban.
Ez az én bűnöm.
Egész életemben tisztességesen dolgoztam, mindig utáltam a hanyag
munkát és nem hagytam, hogy a kommunisták elcsábítsanak. Nem vettem
részt a disznóságaikban. Meglett persze az ára, szegényen éltünk, de mindig
bele tudtam nézni a tükörbe. Nem hagytam magam kiemelni.
És te is rendes ember lettél, nagyfiam, hát neked se könnyű az életed.
Csak szeresd Pannit és Évát, ez a fontos, semmi más.
Az öreg Oláh magához vonta a fiát, többnapos borostásan
megcsókolta a száján. Életében először és utoljára. Még aznap éjjel
meghalt. A temetésre kevesen jöttek el, néhány öreg szocdem
szaki, akik még mindig hittek a „tisztességes nyolc órai munkáért
tisztességes bért” jelszavában, meg Zsolt és Ábel, no és persze
ott állt Panni is nagyapja sírkövénél, amelyre Péter azt vésette rá:
„Apám szájából szép volt az igaz.”