Tisztujitás Magyarországon. – Werner Gyula: Hunok harca

XIII.
Tisztujitás Magyarországon.

Szirmainé lábujjhegyen járt-kelt a fia szobája körül. Még az este megolajoztatott minden ajtósarkot, nehogy az ajtónyikorgás korán felköltse az ő szerelmes fiát.

Nyolcz órakor még mindig csöndes volt a legényszoba. Végre félkilenczkor, mikor fehér főkötős fejét vigyázva bedugta az ajtón, a fia jókedvüen kivánt neki jóreggelt.

Botját az éjjeli szekrényhez támasztva, az öreg asszony leült az ágy szélére. Kezébe fogta a fia kezét, majd a kurtára nyirott haját simogatta.

– Csakhogy haza jöttél. Tudod-e, ki hozta meg az első hirt? A főispánné. Nemes, jószivü asszony a lelkem. Nagy elhagyatottságomban sokszor megvigasztalt, gyakran járt hozzám, a mig oda voltál. Ha leányom volna, akkor sem szeretném jobban… Milyen sovány lettél, fiacskám… S hogy le vagy égve!

Szirmai a kezét csókolta az anyjának. A kezét, a homlokát, az arczát, a főkötőjét, ahol érte.

– Ugy-e sokat sirt?

– Annál nagyobb az örömem, hogy megőrzött az Isten… Egyetlen fiam vagy, nem engedlek többet háboruba. Olyan nagy észszel, mint a tied, máskép is szolgálhatod hazádat és királyodat… Egyideig azonban ne szolgáld sehogy. Pihend ki magad itthon istenigazában.

– Pihentünk eleget a táborban. Két hónapig, egy helyben állva, őriztük egymást Napoleonnal… Minthogy azonban ő a szép, zöld, egészséges Lobau-szigetén állott, mi pedig a Duna egészségtelen, mocsaras kigőzölgéseiben tanyáztunk, seregünkből harminczezer embernél többen betegedtek meg… Semmiféle véres ütközetben nem hullt volna el ennyi…

– Egyszer sem voltál beteg? Vagy voltál s csak bölcsen elhallgattad?

– Kétszer a rossz viztől kirázott a hideg. Károly főherczeget is annyira elgyötörte, hogy alig tudott a lóra ülni. Egyéb bajom nem volt. Még csak sebet sem kaptam. Se sebet, se medáliát, mivel eldicsekedném itthon.

Az első három nap Szirmai egy pillanatra sem tudott otthonról szabadulni. Nem győzték az anyjával magukat kibeszélni. Ezerféle kérdeznivalója volt az öreg asszonynak. Minden apróságra kiterjedt figyelme. Még azt is megtudakolta, nyájas volt-e hozzá a főherczeg, s hogy mit reggelizett a hires asperni ütközet napján?

Miután jól kikérdezgette, körülhordozta mindenütt a kis gazdaságban, sőt szeme láttára szedte elő innen-onnan a friss tyuktojást. Negyedik nap ő maga ösztökélte, látogassa meg a főispánt s a baranyavári ismerősöket.

– A grófnőnek azt üzenem, azért, hogy te itthon vagy, mindig van időm az ő számára.

Niczky egykedvü arcza földerült, a hogy Szirmai belépett. Dolgozó szobájába vezette, ahol nem sok nyoma látszott a főispán szellemi tevékenységének; se könyvek, se irószerek nem voltak benne, hanem vadász-trofeumok, medve bőrrel beteritett széles diván, mindenféle rejtett fiókkal ellátott szekrény, s hires nyilgyüjtemény – több nevezetes tegezzel. Ezen kivül zöld zsinóron függve, két eredeti Van Dyk kép, egész vagyon. S a szentmárk-téri lovasszobor miniatur bronzutánzata.

A főispán finom, erős pálinkával kinálta meg vendégét, a mit az nem fogadott el, sőt még csibukra sem akart rágyujtani.

– A grófné kilovagolt. Szenvedélye a lovaglás. Ugy-e takaros asszony vált belőle? Azt hiszem, hogy feltünést keltek vele Bécsben.

– Bécsben töltitek a telet?

– Még kérdezheted? Csak attól félek, szomoru farsangunk lesz az idén, a súlyos béke föltételek miatt.

Szirmai leült egy kis négyszögletes márvány asztalhoz, mig a főispán hanyatt feküdt a medvebőrös diványon, hosszu lábait kedvére kinyujtóztatva.

– Nem vagy jól tájékozva méltóságos uram. Bécs olyan, mint egy könnyelmü asszony: tekintet nélkül a férj anyagi helyzetére, mulat és… mulat. A gyalázatos békét örömrivalgással fogadta. Kivilágitotta az ablakokat, mint nagy győzelmek idején. Az elveszett tartományokkal nem törődik; csakhogy ő megszabadult a Napoleon lidércznyomásától… Mit bánja ő a birodalmat, mi köze neki a császár bánatához és szégyenéhez, mikor ő szabadon vehet lélekzetet? A bécsi lakosság örvendezése vérigható bajok tünete. A társadalom sülyedésének és hanyatlásának ily szomoru jelensége előzte meg a római világbirodalom bukását és végső felosztását.

Niczky hidegen rázta a fejét.

– Én nem tulajdonitok oly nagy fontosságot a bécsiek örömének. Bécs lakáj volt mindig s csak hirből ismerte a szabadságot. Az én borotvált képü ficzkóim, meg vagyok róla győződve, ép úgy örülnének a halálom napjának, mint ahogy örültek a lakodalmamnak. Nagyobb baj volna a birodalomra, ha a franczia győzelmek hirére mi magyarok világitanánk ki ablakainkat. Mi, szabad nemzet…

Szirmai szeme elborult. Naptól elsütött arcza még sötétebbnek látszott, ahogy aggódva maga elé nézett.

– A mi helyzetünk sem rózsás. Haldokló nép vagyunk. Két táborból áll a magyar közélet, s mindkét tábor jelszavak rabja. Mi, akik a kormányt támogatjuk, nem vagyunk elég népszerüek arra, hogy átvegyük a nemzet vezetését. A vármegyék pedig mindent megakasztanak, még azt is, ami jó és üdvös, ha az felülről jön. A felülről és alulról kiinduló reform-eszmék igy ellensúlyozzák egymást. S az ország egy pontra befalazva, a mozdulatlanság kinját érezve, áldozata lesz a pártok önző küzdelmének…

A főispán könnyedén sóhajtott.

– Mindez úgy van. De ki tehet róla?

Hangjában lemondás volt és keleti fatalizmus. Szirmai felpattant a székről. Egy bronz papirvágó kést vett a kezébe, azzal hadonázott indulatosan.

– Ki tehet róla? Mindnyájan. Te is, én is, ő is. Valamennyien: pártok és politikusok, Bécs, a hadsereg, az udvar, sőt maga a király. El vagyunk maradva, el vagyunk rongyosodva, főuraink németek, a nemesség sérelmi politikával lopja a napot, utaink rosszak, népünk tudatlan, iparunk és kereskedelmünk nincs, irodalmunk vérszegény. Mindenünk hiányzik ahhoz, hogy helyet foglalhassunk a művelt nemzetek sorában, pedig mindenünk meg volna hozzá, hogy erősek, hatalmasok, gazdagok, műveltek legyünk. S mindez miért van igy? Mert nálunk mindenki háborut visel – mindenki ellen. A nemzet jogait félti, a korona tekintélyét. A főuraknak csak kastélyuk van Magyarországon, de hazájuk Bécs. A nemesség alkotmányunk épségeért harczol… Micsoda alkotmányért? Azért, amely erős vára néhány százezer nemesnek, de kivül hagyja jogok nélkül a népnek millióit?

Niczky gróf nem szakitotta félbe Szirmait. Megvárta, mig bevégzi keserű beszédét. Azután, az óralánczán függő sokféle csecsebecsével játszva, szárazan mondá:

– Népnek milliói! Mintha ezt a frázist hallottam vagy olvastam volna már valahol… A franczia forradalom történetében. Ugy látszik, édes Ádi, a franczia seregekkel ellenség gyanánt állva szemközt, alkalmatlan féreg gyanánt, a sansculotteokról rátok ragadt valami… De ez csak elmefuttatás, úgy-e, s házi használatra mondtad el?

Szirmai észretért. Ha a magyar társadalommal nem akar meghasonlani, ha utat akar törni eszméinek, terveinek: a népnek millióiról mélységesen hallgatni kell. Leült ujra, s mintha heves föllépése valakire, – a nagy Petőre – emlékeztetné, elrestelte magát.

– Az a forrása minden bajnak, hogy bizalmatlanul néz egymással farkasszemet király és nemzet. A királyi ház nagy, európai czéljai kivitelében mindig szemközt találja a megyék ellenállását. S mikor a nemzeti erő merész szárnyalással magasra emelkednék, leteriti, – úgy, hogy földre zuhan, – a gyanakvó kormányzati politika…

– Világ kezdete óta harczban áll a hatalom és a jog; a király hatalma a népnek jogával. Ezen nincs mit keseregni, mert nem lehet rajta változtatni.

Szirmai most már lecsendesült. Magába mélyedve, elgondolkozva ült helyén. Mintha lekötötte volna szijakkal magát, keze meg sem mozdult. Minden erősebb hangsúly, szinészies lendület nélkül, egy komoly férfi megingathatatlan elhatározásával mondá:

– Én megkisértem…

A főispán ránézett. Tűzben égő kék szeme, nyugodt, szép arcza, homlokának határozottsága elárulta, hogy amit mondott, az nem üres szó nála, lelkének erős, szent meggyőződése.

– Na jól van, Ádi… Minthogy azonban valahol a dolgot mégis csak el kell kezdeni, a küszöbön álló tisztujjitáson, fölléptetünk alispánnak… Megállj, megtudom, haza jött-e már a feleségem? Vele legalább nem beszélhetsz politikáról…

*

Pető elérkezettnek látta az időt, csapást mérni vetélytársára. Nehogy azonban idő előtt elárulja magát, feltünően kedvében járt s csaknem naponként fölkereste. Nem hiába tanult az utóbbi időben olasz mód szerint vivni, politikájában is alkalmazta az olasz kardvivás elméletét: a villámgyors döfést, a döfés után a hátraugrást, a gyakori és meglepő állásváltozást, ami az ellenfelét zavarba hozza.

Szirmai viszont résen volt. Tudta, hogy az erőszakos, hiú ember, iránta feneketlen gyülölséggel viseltetik, hogy tehát az elővigyázatnak legelemibb követelésével él vele szemben, ha nem engedi őt lelkébe pillantani.

Különben is Pető fékezte most véres gúnyját. Szirmai komoly ütközetek egész sorában megállotta helyét. Az ő győri futásukat nemzeti vig eposzszá dolgozta föl a nép képzelete. Ez a győri futás, bár különben az egész magyar nemesség szégyene volt, sebezhető gyönge oldala most neki. Jobbnak látta epedő hárfahangokon szóllani Szirmaihoz.

A nagyasszony sokat beszélt fiával Elza grófnéról. Szeretettel beszélt róla, az olyan öreg asszonyok gyöngédségivel, akiknek fijuk van, de leányuk nincsen.

– Kedvében kell járnod a grófnénak, mert nagyon jó volt hozzám.

– Kedvében járok, anyám, de bizonyos határokon belül. Mert végre is szép, fiatal és másnak a felesége…

Szirmainé nem akarta fiát elérteni. Sőt, mert észrevette, hogy Niczkyné szivesen van fia társaságában, alkalmat adott nekik arra, hogy magukat bizalmasan kibeszélgessék.

Mindenféle ürügyek alatt magukra hagyta őket. Ha fia előbb lovagolt ki s Elza beszólt a keritésen, utba igazitotta. Megesett, hogy Niczkyné olyan időben látogatta meg, mikor Ádám nem volt otthon. Ilyenkor leültette, tartóztatta mindenféle czimen, legszebb almáival kinálta meg. Azalatt kiküldte fia keresésére cselédeit a szélrózsa minden irányában, s tűvé tette érte az egész várost.

Niczkyné gyakori látogatása végre is szemet szurt a kisvárosban. Szirmainak fülébe ment a dolog, s aznap este igen komoly beszélgetése volt anyjával.

– Ha te arra adsz fiam, amit a világ beszél, akkor sohasem leszesz ura a magad akaratának. Nem lehet férfi és nő között tiszta, becsületes, minden utógondolat nélkül való barátság?

– Lehet. Csak hogy az ilyen barátság szálka az emberek szemében. Senkisem hiszi el, hogy nem lépjük túl a barátság határait. Ok nélkül gyanuba keverünk egy nőt. Pető már most is köszörüli a nyelvét rajtunk. Persze óvatosan, mert egy nő hiréről van szó, s tudja jól, hogy ebben az egyben a tréfát nem ismerem.

Szirmainé szeme könybelábbadt.

– Mily rosszak az emberek. S az a Pető, aki ugy járt utána, mint valami kiéhezett komondor, – még neki áll feljebb! Szeretném látni, föl meri-e valaki tenni rólam, aki becsületben őszültem meg, hogy… hogy szemet hunyok oly dolgokra, amiknek véghezvitelére a fiam ugy sem volna képes, mert nem ugy neveltem…

… A korteskedés az alispáni állásra az egész megyében megkezdődött. Amily lassan, kéz alatt indult meg, oly fenekestől forditott föl mindent.

Szirmai mellett a főispán, vele a főuri körök. E köröknek nagy volt a befolyásuk az ugynevezett bocskoros nemességre, amelyet mozgósitottak.

Pető eleinte a szinfalak mögül igazgatta az ellenmozgalmat. De temperamentuma végre is felülkerekedett. Izzó, szenvedélyes izgatást kezdett Szirmai ellen, faluról falura, nemesi kuriáról nemesi kuriára járt fáradhatlanul, s ugy föllovalta ellene a középnemességet, hogy azok közül Szirmai kevés szavazatra számithatott.

Az, hogy a főispán becsületkérdést csinált magára nézve Szirmai megválasztásából, kapóra jött neki. Mind a kettőjükkel számadása volt. Az Elza grófnő kosarát és tréfás kelepczéjét is most akarta megboszulni.

A gyülölet erőt adott neki. Két hét óta nem feküdt ágyban. Két hét óta ivott, tósztozott, muzsikáltatta magát reggelig, bár Niczky azt üzente neki, hogy ne igyék előre a medve bőrére. Mint egy égő petroleum-forrás, ugy lángolt s oly sötét füsttel égett. Tűzbe borult tőle az egész birtokos osztály, amely Szirmaiban a maga természetes ellenségét, az udvari körök kegyeltjét látta.

– A főherczeg vezérkari főnökének hadsegéde volt…

Pető csak annyit mondott róla; de oly nyomatékkal, annyi rejtett gyanusitással, mozgékony, barna arczának, nagy szemének oly leirhatatlan elváltozásával, hogy a közvélemény Szirmaiban legalább is hazaárulót látott.

A főispán sem volt rest. A főnemesség körében husz ezer forintot gyüjtött össze választási czélokra. Elhatározták a köznemesség teljes begyüjtését. Hogy a kortestanyákon, ahol örökösen zugott a muzsika, a népet összetartsák, minden tiz választó mellé tizedest, minden száz mellé századost rendeltek a legkipróbáltabb kortesekből.

Pető gondoskodott, hogy vérigsértő gúnydalok terjedjenek el a népben Szirmairól és a főispánról. E gúnydalokat mindenfelé énekelték. Egy éjszaka épen Szirmainé ablaka alatt kegyetlen macskazene kiséretében.

A választás napján mind a két tábor nagy erővel gyült be. Pető megtette utolsó intézkedéseit. Sastollas, fekete kalpagja mindenütt feltünt, ahol reá szükség volt.

Niczky, az elkeseredett hangulatra való tekintettel, két század katonaságot „requirált.” A hessenhamburg gyalogság feltűzött szuronynyal kordont vont a pártok között. A katona nem értette sem a nagy lelkesedés, sem a nagy elkeseredés okát. Csak nézte közönyösen a szélben lengő nemzeti szinű zászlókat, nézte irigyen a csapra vert hordót, a tántorgó népfelséget, amint magáról a nyilt piaczon megfeledkezett.

Bár hideg volt, sőt éjszaka fagyott, a tisztujitást a megyeház udvarán ejtették meg.

Hosszu, zöld posztóval beteritett asztal körül ült a főispán, mellette a tisztikar, selyemnek, bársonynak, szkófiumnak, aranynak, drágaköveknek ragyogó pompájában.

Pető pártja ügyes és élelmes lévén, egy nagy kigyónak erős veszedelmes szoritásával, az asztalokat fogta körül.

Amig a régi alispán leköszönt, s a megye pecsétjét átadta, addig csöndesen viselték magukat a Pető népei. Az udvar valamennyi szegletében czigányok muzsikáltak. Más-más nótát huzott mindenik, amiből éktelen zenebona támadt.

Ezalatt a kortesek tüzelték embereiket. A jókedvü kompániának nem kellett sok biztatás. Egymásra kiabáltak, egymást fokossal megfenyegették, itt-ott összementek, s a zöld asztal felé oly rohamot intéztek, hogy a főispán, kiküldve a szavazatszedő bizottságot, föltette kalpagját, ami a gyülés felfüggesztésének jele volt.

Lassan mentek föl az urak a megyeház lépcsőin, a főispán hivatalos helyiségébe, ahol ragyogó hölgytársaság várta a szavazás eredményét. Elza is köztük volt. Hófehér, hattyúprémes ruha volt rajta, amely nagyon kitüntette szőke szépségét. A nagyasszony is ott ült. Fekete mentében, fekete ruhában. Csak a nyakában villogott egy sor vörös gránát, boldogult férje nászajándéka.

Szirmai, akin könnyü meggyszin dolmány volt, Elzával beszélgetett, mikor odakint nagy orditozás kerekedett. Petőnek, aki mogorván, harapós kedvében nézte a fényes társaság felvonulását, pokoli gondolata támadt. A fölállitott pártok erejét összemérve látta, hogy Szirmainak néhány száz többsége van. Itt már nem segit egyéb egy nagy verekedésnél. Ha vér fog folyni, ha a katonaságnak közbe kell lépni, Szirmai mandátumán folt esik. A kiontott vér kisérni fogja az ő hivatalos müködését, közgyülölet tapad hozzá, lehetetlen lesz sokáig megülni tövisekkel kipárnázott alispáni székében.

A főkolomposoknak kiadta a jelszót.

– Nézzétek meg fiaim mit csinálnak odafönt. Nehogy a szavazatszedők összebeszéljenek.

A nyolczszáz főnyi tömeg nagy rivalgással megindult. Feltörtetett a lépcsőkön, a mely majd leszakadt alatta s mind feljebb nyomult.

A hajduk a tömeget nem tudták visszaszoritani. A szárnyas ajtót már-már betörik s ellepik a főispán helyiségeit, mikor Szirmai néhányad magával, kivont karddal állott utjokba, hogy a hölgyeket megvédelmezze.

Az elül állók visszahökkentek egy pillanatra, de alulról erősen szoritva kardot huztak ők is. Ebben a válságos pillanatban a piaczon fölállitott katonaság rohamlépésben nagy dobpergés közt megindult.

– A katonaság, a katonaság! – hallatszott az udvaron s a választók hanyatthomlok rohantak le a lépcsőn, nehogy két tüz közé kerüljenek. Odalent azután szépen összeverekedtek. A veres nadrágos czigányok a kőfalon átmászva, eszük nélkül futottak haza, hegedüjüket hónuk alatt szorongatva.

Pető, elérve czélját, kezdte csittitani és rendbeszedni az embereit. Mindenütt ott volt, ahol verekedtek, roppant testi erejével szétválasztva őket.

Nagy nehezen helyre állott a rend. A táborok zászlóik alá gyültek ujra s a szavazás kezdetét vette.

Szirmai mindig elől járt egy-két száz szavazattal. Pető, a ki összefont karokkal állott az urnánál, egykedvüen fogadta az eredményt, sőt egyszer gunyosan odaköszönt a karzaton ülő Elza grófnőnek. Nagy csontos fejének tüzkohójában forrongtak a diadalmas gondolatok. Ez a győzelem, pirrhusi győzelem. A véres alispáni szék olyan lesz Szirmainak, mint a Dózsa György izzó vas trónja: a becsülete, a hire, a jövője elég rajta.

Máris ellenségévé tette föllépésével az egész közbirtokosságot. A nemesség hitehagyót lát benne, – bár sohasem számitotta magáénak, – a ki a főnemesség keztyüs tenyerén s a tömegek hátán akar magasra emelkedni.

Életveszélyes sebet kapott a főispán is. Szerencsétlen kezü kormányzónak bizonyult, a ki elszabaditotta lánczukról a szenvedélyeket, s fenekestől felforgatott minden rendet a gondjára bizott vármegyében.

Fejét kezére támasztva várta az eredmény kihirdetését és álmodozott. Igen, álmodozott. Olajbarna, magyar arcza melanchólikus volt e pillanatban. S valami rejtélyes szépség volt ajkai körül és a tekintetében.

Halotti csöndben hirdette ki a főispán a szavazás eredményét. Szirmai tábora eget verő éljenzésben tört ki, a karzatról a hölgyek zsebkendőjüket lengették.

Pető szót kért. Nyugodt, gunyos, fölényes mosolyával nézett végig a győztes táboron. Látszott rajta, hogy szenvedélyes szónoklatának minden erejét harczba viszi, hogy vetélytársának választását örökre megbélyegezze.

De a főispán nem neki adta a szót, hanem Szirmainak, a ki szólásra előbb jelentkezett.

Ott állott a terem másik végén, szemközt ellenfelével. Nyulánk alakja még csak ki sem egyenesedett. Könnyedén előrehajolva, egyik kezét kardja markolatán nyugtatva, látszott rajta, hogy nem szónokolni készül, csak arra törekszik, hogy világosan és szabatosan mondja el gondolatait.

Pető, kezét csipőjére téve, nem vette le róla szemeit. Azután udvarias főhajtással a főispánhoz fordult.

– Méltóságos uram, a szólás joga az enyém. Tisztelt barátom ráér megköszönni a közönség bizalmát, de én, pártom nevében, óvást jelentek be a választás ellen. Ezt az óvást, szeretném – ha ő méltóságának nincs ellenére, – röviden megindokolni.

Minden szem Szirmai felé fordult. Nem nézett rá ellenségére. Szeme, a melynek komoly, nyugodt pillantása nem árulta el, mi megy végbe lelkében, a karzaton az édes anyját kereste.

A nagyasszony fehér haját, csipkés, fekete főkötőjét, jóságos ránczos arczát meg is találta az Elza grófné szép szőke fejének társaságában. A türelmetlen, nyugtalan érdeklődést épugy nem érezte meg, mint annak a roppant levegőoszlopnak a nyomását, a mely reánk nehezedik. A rajta nyugvó száz meg száz szem nézése nem hozta ki sodrából!

Erős csengő hangon beszélt.

– Hálás szivvel mondok köszönetet mindenkinek, a kinek megválasztásomban része volt. Oly megtiszteltetés ez, a melyre nálam sokkal érdemesebb férfiak is büszkék lehetnének. Boldog volnék, ha vármegyémet e diszes állásban szolgálhatnám; de tisztelt barátomnak (itt hidegen, kimérten mosolygott Petőre) óvását mégis korainak s feleslegesnek, sőt tárgytalannak kell kijelentenem. Azon egyszerü okból, mert én a választást – a történtekre való tekintettel – el nem fogadom. S nem is fogadtam volna el sem az ő óvásával, sem az ő óvása nélkül…

Mindenki meg volt lepve, azután meleg, szivből jövő éljenzés hangzott fel a terem minden zugából.

Pető arcza olyan lett, mint a szürt viasz.

Tágra nyilt szemekkel bámult Szirmaira, a ki egy egyszerü, okos cselekedettel ismét fölébe kerekedett.

EGYETEMES REGÉNYTÁR

HUNOK HARCZA

REGÉNY, FERENCZ KIRÁLY KORÁBÓL

IRTA
WERNER GYULA

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-69-6 (online)
MEK-12958

TARTALOM