kb. 27 perc olvasás
KÜZDELEM A TÁNC ÉS A MUZSIKA ELLEN
Pirulj meg hát pofa, mint babonás kofa,
Ki a táncot állítod csak vígságtevőnek.
(Körmendi codex)
A XVI., XVII. és XVIII. századot a tánc és a vígan való lakás virágszakának mondhatjuk. Jámbor eleink azt tartották, hogy a tomboló (táncoló) víg párok szózati közt, a borospalackok mellett az ember hamarább elfelejti nyavalyás állapotját. És mulattak és táncoltak, búfelejtőnek használván a muzsikát, a táncot és az ivást.
A tombolás (avagy újabb szóval a táncolás) azonban nemcsak nálunk járta nagymértékben. A mi eleink igazában csak utánozták a nyugati népeket, meg Lengyelországot, ahol a nevezett századokban valóságos tánc-düh uralkodott. Azok tehát, akik hazánkat táncos országnak hívták, nem ismerték vagy nem vették figyelembe más országoknak e téren dívó szokásait.
Mivel a tombolás vagy táncolás nálunk is mód nélkül elterjedt volt, írott emlékeink számtalanszor foglalkoznak vele, mint a kor egyik főbűnével. A papok, a megyék és a városok szigorú rendeletekkel igyekeztek elfojtani a táncszenvedélyt, de enemű törekvésük nem volt sikeres. Minél jobban tiltogatták a táncot, az emberek annál inkább kaptak rajta.
Igenis! Jámbor eleink táncoltak eleget úgy józan korukban, mint borittukban. Táncoltak a pilleszívű lányok (kiket pajkosoknak is hívtak) csakúgy, mint a jókorbeli jámbor asszonyok. Táncolt mindenki, aki a bánat békóját levetette lábáról. Még a betegek is megkívánták a hoptánc porát, hiszen a XVI. században mondogatták: „Kész a táncra, ha halálra beteg is.” Még az is ropta a táncot, akit Isten a köszvényből alighogy felszalasztott. Akik pediglen már nem tudták mozgatni a lábakat, toporzékoltak, tapsoltak, s hangosan kiáltozták: hajrá, három a tánc! Úri házaknál a táncoló házban csakúgy folyt a tánc, mint a korcsmákban. A fonóházakban – amint Heltai Gáspár uram írva hagyta – az ifjak éjfélig tomboltak a lányokkal, és csak hajnalsetétekor oldották el a kereket.
A török betelepülése a táncszenvedélyt nem ültette el. A hajatőszítő idők ugyanis nem sok embert tartottak vissza a tánctól. Batthyány Ferenc bán 1541. október 3-án ugyan imigyen írt unokaöccsének: „Tudod, hogy Budán vagyon az (török) császár, nem tombolhatnunk mostan annyit, mint azelőtt.” De azért ő is rabja maradt a táncnak, s mikor a köszvény miatt még megbólintani sem igen tudta magát, elkeseredetten írta volt a nádorispánnak, hogy szívesen adna kétszáz forintot, ha Mérey uram lányának lakodalmán táncolhatna.
Amint a tombolás szó is mutatja, jámbor eleink a táncokat nemcsak „bús-lassú lépéssel” ropták, hanem serény lábaik szapora lépteket is tettek. S ha jól vonták, oly féktelen dühvel szökdicséltek, dobbantottak, toporzékoltak, hogy csak úgy rengett bele a pádimentum. „Azki efélét ezelőtt nem látott volt – írják 1582-ben -, azt tudná, hogy mind megdühödtenek és megbolondultának.” Tinódi szerint még muzsika sem kellett az efféle tánchoz; mert ha duda nem volt a kéznél, „két rossz tálat ők zörgetnek, tombolnak és szöknek”!
Ha a gazda távozott hazulról, a cselédség mindjárt táncnak adta magát. Horváth István uram jelenti például Rohonc várából Batthyány Ádámnak: „Dudást víttenek, s csaknem felfordították a házat a mosólányok, legények és inasok. Az Isten tudja, mit nem csináltanak. Korbáccsal egyengettem volt őket.”
Aki ismeri a hódoltsági állapotokat, nem is csodálkozik azon, hogy az emberek annyira kaptak a mulatságon és a táncon. A szenvedő ott lop örömet, ahol tud. Aztán jámbor eleinknek a búskomorság ellen ez volt a recipéjük: „Hárfák pöngésétől, kobzok zöngésétől, hegedű hangjával, duda nótájával, hoptánc porából, Bacchus jó borából öt-hat pintet bevenni!”
De a mulatástól eltekintve, gyönyörködtek is a jó zenében és a szép táncokban. Zrínyi György írja például két muzsikás török rabjáról: „Rézmán az cigány-törökkel csoda mely szép formán való táncokat járt, kinek nézésénél ugyan nem tudom, mi lehetne ékesb s gyönyörűségesebb.”
A hódoltság korában nemcsak farsang idején, lakodalmakban és kézfogások alkalmával táncoltak. Ha valahol „vígan lakás” folyt, és köszönőpoharak jártak, a tánc el nem maradhatott. Aztán bevett szokás volt nálunk a karácsonyi és a húsvéti tánc is. A keresztelők pedig tánc nélkül sohsem estek meg. Csak például említjük Thököly fejedelem e följegyzését: „Az keresztelő is véghez menvén, késő éjszakáig tánccal és itallal töltöttük az időt.” Megjegyzéseihez hozzá írja még ezt is: „Másnap kornyadozás.” Károlyi Sándor generálisról a felesége írja, hogy a keresztelőn: „Az uram őkegyelme az özvegyeket is valóban megtáncoltatta.”
A magyarság táncolási kedve a nálunk lakó idegeneket is elfogta. A török vitézek és urak – akik magukat török hivő magyarok-nak is nevezték – városainkban és falvainkban együtt táncoltak a magyar lányokkal és menyecskékkel. A jámbor papok méltán írhatták tehát, hogy farkasok őrzik a bárányokat! A török táncosok nem nagyon tetszhettek a magyar ifjaknak. Innét van, hogy a magyar községek kérték a török hatóságokat, tiltanák meg a törököknek, hogy magyar lányokat és menyecskéket vigyenek táncba. Lehetséges, hogy a Magyar Pasztilla is erre céloz, mikor imigyen korholja a mieinket: „Az mostani ifjú népeknek idegenekkel való ihogása, vihogása, cédasága, sok táncbéli szemtelen tombolása lehetetlen, hogy az igaz szemérmetességnek kára nélkül volna.” (1626.)
Érdemes megemlítenünk, hogy a táncszenvedéllyel még a tisztek és a tisztviselők utasításaiban is találkozunk. Ezek az instrukciók ugyanis nemritkán tiltják az illetőket a mértéktelen tánctól. Károlyi Sándor gróf például uradalmi tiszttartójának (Pápay Pálnak) az utasításában meghagyja: „Az embertelenséget, restséget, olykor a szokott hejehuját, hegedültetést elhagyd! Vonják a nótát a tavvali instructióban, csak járjad. Bizony nemcsak három, hanem százhárom is a tánc!”
Tudott dolog, hogy a tánctól a papok sem vonták meg magukat. Richelieu bíbornok még vénkorában is kitűnő táncos hírében állott. Követői nálunk is akadtak. A papi emberek azonban – ha táncoltak – nem fogták át a táncosnőiket, hanem finom keszkenőt tartottak kezükben, s a keszkenő másik végét a táncosné fogta. Kollonits Ádám, a daliás huszárgenerális, korának egyik legjobb táncosa írja 1717-ben, hogy a farsangot Csáky Imre kardinálisnál töltötte. „Az holott is – írja – derekasan megjártuk az táncot egymással. Kóstoltam ő eminenciájánál talán tizenkétféle tokaji borokat.” Ugyanő írja a pozsonyi országgyűlésről: „Egész éjszakákat tánccal töltünk.”
Ebergényi László tábornagy is nagyszerű táncos volt, s emellett kora egyik legszebb férfiának tartották. Mikor a betegség ágyba nyomta, s a lábait mozgatni sem bírta, táncot rendezett a szobájában. „Búmnak elfelejtésére – írja – és egészségtelenségem enyhődésére táncot tartok. Magam csak az ágyban biztatom lábaimat, s hizlalom a szemeimet.„
Városaink ifjai sok helyen egyesületet alkottak, s az előírt rendtartás szerint szabályozták a táncot. Reánk maradtak például a kőszegi ifjak artikulusai 1679-ből. Maga ez a szabályzat megmondja, hogy a régi jó szokások alapján készült. Tehát már jóval 1679 előtt is éltek vele. Az első cikk szerint az ifjak minden évben választanak fötáncmestert és vice-táncmestert. A táncmestertétel idején minden ifjúnak jelen kell lennie. A második artikulus így szól: „Ha a főtáncmester bíró uram parancsolatjából (amint sokszor történik) tolvajok kergetésére, avagy más oly szükségre hívattatik, tartoznak az alatta levő mind magyar és német renden levő ifjak engedni, és azhová rendeltetett, oda menni sub poena 40 dénár.”
A harmadik pont szerint országos vásárok alkalmával az ifjak a főtáncmester házánál jönnek össze, ott a vásárjárás jövedelmén osztozkodnak, s együtt mulatnak.
A további regulák imigyen szólanak: „Az szolgáló mester, ha az ő hivataljában, azmit az táncmester elébe ad, el nem jár, úgymint az ifjak jelenlétekor, pohártöltésben, borhordásban stb., tehát büntettetik 80 dénárral. Vásárjárásban, aki bíró uram parancsolatjára jelen nem lészen, 40 dénárt fizet. Az melyik közülök jövedelmet, úgymint kalácsot és más eszközt tékozolna, 50 dénárt fizet. Az lakodalomban, ha ki az keresztelőpénzt elfogadná és elő nem adná, büntettetik 80 dénárral. Az midőn pedig idegen mennyekezős népek menyasszonyt visznek által az nemes város határán, szabadok lesznek italpénzt kérni az vőlegénytől. Azki az táncban egymás eleibe rendkívül ugrik avagy azki az táncban megöleli az leányt és elejti, ő lévén az oka, fizet 50 dénárt. Az mely ifjú vigyázatlanságból a bort eldönti, valahány arasz, annyi pint bor a bírsága. Ha pedig haragjában földhözveri edényestül, avagy eldönti, büntettetik 3 frt-tal. Azki mást nyakoncsapna, avagy haragra indítana, 80 dénárt fizet. Azki az bort kannástól ide s tová hordozná az táncmester és ifjak hírek nélkül, büntettetik 60 dénárral. Azki rókát nyúz az szobában, 40 dénárt fizet. A táncmester és az ifjak deákja, ha az ifjak szükségekor jelen nem lenne, vagy mást maga helyett nem választana, büntettetik 80 dénárral. Azki csúf nevekkel csúfolódik, és mást hamis s illetlen névvel nevezget, in instanti egy pint borral tartozik.”
Amíg a polgári ifjak ilyetén társaságában a táncmester intézkedett a táncolók között: addig a főúri és a nemesi udvarokban a táncosztó játszotta ezt a szerepet. A táncosztás tisztségre mindég a legkiválóbb és legjobb táncos ifjút, vagy valami magas rangú urat választottak. Úgy a XVI., mint a XVII. században mindenütt járta az a szokás, hogy a lakodalmakban és a keresztelőkben táncosztói szerepre fölkértek valakit. Olykor valamint a nászoló és a koszorúslányokat, úgy a táncosztókat is választották.
Eddig csak az úri és a polgári rend táncosairól szólottunk. Ám akadt nálunk vitézlő rend is! És derék katonáink nemcsak az ellenséggel jártatták el az ebek táncát, hanem a lányoknak is a maguk nótájuk szerint vonatták az ugró táncnótákat! A tárogató síp nemcsak harci nótát fújt, hanem a láb alá való friss nótákat is szépen zengedezte. És katonáink járták is a táncot itthon csakúgy, mint a külföldön.
A XVII. század végén egymás után állítják fel a huszárezredeket. És ezek az ezredek a spanyol örökösödési háborúban örök dicsőséget szereztek a huszár névnek. Nagynevű magyar ezredesek álltak a derék hadfiak élén, akikkel eleget foglalkoznak a hadtörténeti munkák. Azt az egyet azonban nem jegyezték fel róluk, hogy őkigyelmük kivétel nélkül a legkiválóbb táncosok voltak. S ha maguk az ezredesek nagy szeretettel ropták a táncokat, gondolhatjuk, hogy a katonáik is követték példájukat. Ki is tudná elgondolni a kukorékos bajuszú, deli huszárt tánc nélkül?
Mikor huszárezredeink külföldről hazajöttek téli szállásra, itthon kedvükre farsangolhattak. S meg is tették. Külön „vigadozó helyet” rendeztek be maguknak, s ott ugyancsak járták a magyar táncokat. Szép módjával esett meg az ő mulatozásuk; mert a duhajokat nem tűrték a táncoló helyen. A regulák szerint a huszároknak „szép udvari szókkal” kellett a lányokat és asszonyokat hívni és a tánc helyére vezetni. Asszonyt vagy leányt erővel megcsókolni vagy hozzájuk illetlenül nyúlni vagy beszélni keményen tiltva volt. A huszárok táncát távolról bárki nézhette. E nézőket – mondja a regula – senki se háborgassa.
Ilyen és efféle adat akad ugyan írott emlékeinkben, de ez édeskevés ahhoz, hogy a régi táncos világ képét megrajzolhassuk. Pedig nem utolsó dolog volna ez! Hiszen a magyar tánc és a magyar muzsika múltja műveltségtörténeti szempontból fölötte érdekes és fontos. Aztán a táncnak és a muzsikának általános elterjedése maga után vonta az ének és a dal megkedvelését; népszerűvé tette a táncnótákat, s elősegítette a társadalmi érintkezést. Minő sajátságos jelenség például, hogy a XVI. század legnagyobb költője: Balassi Bálint egyúttal korának legelső táncosa? Társadalmi és irodalmi kiválóságainknak egész seregét sorolhatjuk fel, akik mint főtáncosok vagy mint táncosztók egykoron vezető szerepet játszottak a táncosok világában.
A táncszenvedélynek köszönhetjük, hogy ifjainkat és lányainkat már a XVI. században tanították a táncra és a táncnótákra. S ha a főúri kastélyok és az udvarházak belső életét vizsgálgatjuk, hamarosan meggyőződünk arról, hogy a tánc és a muzsika üdvös és hasznos nevelő eszköznek bizonyult; a formális művelődés terén szép gyümölcsöt is hozott.
Ha a régi leveleket lapozgatjuk, gyakran találkozunk az újévi, karácsonyi és húsvéti gratulálással. Valamikor ezt megszerencsézésnek mondották. Ez a szokás többé-kevésbé még ma is járja. De a farsangi jókívánság már divatját múlta. Azonban a hódoltság korában, meg a XVIII. században farsangláskor még így köszöntötték egymást a levélírók: „friss táncot kívánunk kegyelmeteknek.”
Régi magyar szokás szerint, ha a leány megmátkásodott, táncolnia (főleg idegenekkel) nemigen volt szabad. Az 1604. évben történt, hogy Zrínyi Miklós (a költő nagybátyja) táncba hítta a mátkáját. A lány azonban nem akart táncolni. Erre Zrínyi erővel vitte őt, ezt kiáltván: „Hajrá asszonyom; mert az anyád nem parancsol immár.”
Úgy látszik, hogy ez a szokás még a XVIII. században is járta. Barkóczy Krisztina írja, hogy a férje alaposan megtáncoltatta az asszonyokat, de leányát és annak vőlegényét táncra csak szűkön vehették. „Az öregi ugrál – írja Krisztina asszony -, s az ifjú ad jó példát.” (1711.)
Írott emlékeink tanúsága szerint a táncszenvedély már a XVI. században erőt vett jámbor eleinken.
A hanyatlás korában, vagyis a XVII. században pedig még nagyobb erőre kapott, s erejéből a XVIII. században sem veszített. Ne gondoljuk, hogy ez csak Magyarországban volt így. Lengyelországban például még jobban járta a tánc, mint nálunk. S bizony, bizony a nyugati országok sem maradtak mögöttünk. Érdemes megemlítenünk, hogy egyik-másik városunk szép hírre vergődött a táncaival. Miskolc lakóiról például már a XVI. század első felében azt írták, hogy táncaikról már a régi időkben híresek voltak. A XVII. században meg Debrecen jó hajdútáncos asszonyait emlegették dicsérettel.
Ami a férfiaknak és az asszonyoknak egyetlen mulatsága és öröme volt, az a jámbor életű egyházi férfiaknak sehogy sem tetszett. Már a régi szentatyák és a zsinatok is erősen kikeltek a táncszenvedély ellen. Sőt, akadtak már a klasszikus korban is írók, akik megvetéssel szóltak a táncról. Azok az egyházi írók, akik a tánc ellen küzdöttek, mindezt természetesen felhasználták. A körmendi codexben olvashatjuk például: „Pogány volt Cicero és ama nagy Plato, de még ezek is pökték; mert a táncolókról, mint jeles bakokról írásukban jegyezték, tudatlan bolondnak, oktalan állatnak a táncolót ítélték.”
Krizosztómosz megbizonyította, hogy a táncolókkal a sátán is mindig együtt táncol! S ezt a véleményt sok későbbi író is osztotta. A tánc ellen küzdő XVII. századi írók aztán ezek nyomán a táncosról imigyen írtak volt: „Mintegy Káin-szemmel pillogja a más feleségét. Ha nincs tapogatás, ott az asszony durcás, sőt jókedvnek sem tartja; de hunyorgatással és ölelkapcsolással kedves táncát járja. A táncos eszétől fordult, ugráló vadkecskévé teszi magát. A bakok e cimborája a latrok játékit járja, derekát lógatja, fejét s nyakát rázza, mint rossz lovú talyigás, süvegét kónyára a fülére vonja; szemei villognak, mint a vízbe hullt lónak, száját tátogatja, hajja-hujját kiált és hophajját; ugrik, igen topog, csúszkál s hányja lábát, mintha tolna gályát, karjait csóválja, pajkos az ő munkája. Mint rongyos fársángosnak kezei csattognak… és sok rossz ember nézi őt; kacagnak is néki, mint bécsi bolondnak.”
A táncbéli bolondság – írja az egyik versszerző – bizony az ördögtől, mint förtelmes dögtől jőve közénk. Ezért tehát:
Nem tiszta emberek, sőt rút fertelmesek,
Kik más feleségével
Avagy leányzókkal táncot járnak roppal,
Örülnek Luciperrel,
Ördögnek áldozván, Istent megútálván
Élnek ily veszettséggel.
A protestantizmus terjedésével a rideg és szigorú erkölcsi felfogás kapván lábra, a prédikátorok mindig hevesebben és hevesebben keltek ki a tánc ellen. És „a mennydörgés e fiai”, ahogy a prédikátorok nevezték magukat, kegyetlenül ostorozták és tilalmazták a táncot. Szerintük fajtalan tánc volt az, ha a férfi nővel járta a táncot, s átkot mondottak azokra, akik a tánchoz muzsikálnak, s akik a táncot ropják.
A prédikátorok ilyetén felfogását a táncról a törvényhatóságok is osztották. S így megkezdődött a kegyetlen harc a muzsika és a tánc ellen, s folyt két századon át. De a hosszú küzdelemből a tánc került ki győzelmesen!
A kor szellemét erősen jellemző ezen harc nem érdektelen. Nem lesz tehát fölösleges egyet-mást elmondanunk róla.
A jó prédikátorok tanítása szerint: „az ördög tojta, az ördög ülte, az ördög költötte ki a táncot; az ő találmánya, az ő munkája, hogy a bűnt ezáltal szaporíthassa. Azért, ki táncol, az ördögöt követi, mint lator ifjú agg eb-atyját!”
A jámbor prédikátorok szerint a magyaroknak tánciskolára nincs szükségük, mert a szatirusok megtanítják őket a táncra. De meg külön ördögök is vannak e célra. Ilyenek például a táncra indító ördögök, a táncot kedveltető ördögök stb. Hogy ez így volt, azt maga az ördög is elismerte. Ugyanis mikor őkegyelme a táncoló párokat szemlélte volna, imigyen szólott volt: „Ezek az én pokolra való kecskéim, azkiket én ugráltatok!”
Gyulai Mihály prédikátor uram 1681-ben egyik munkájában (Fertelmeskedő és bujálkodó tánc jutalma) húsz súlyos bűnt sorol fel, melyek szerinte minden táncolóban megvannak. Ugyanő imigyen korholta nemzetét: „Addig táncolátok, ugrálátok, ti táncos magyarok, dicsőségit országtoknak jaj! elhullattátok! …Isten haragjának tüze ma is lobog ellenünk; mert a tánc, ez a sok bűnökkel ocsmány vétek uralkodott, uralkodik is mai napig köztünk.”
Egy másik prédikátor (Pathai János uram) a Tánc felboncolása című munkájában az ó- és újszövetség könyvéből bizonyította be, hogy a pokolbeli ördögnek nincs hathatósabb eszköze a táncnál a pokolnak megtöltésére.
Bár a jámbor életű papok haragjukban derekukat a táncolók ellen fordították, bőven kijutott abból a szegény muzsikásoknak is. Mert hát miként a szél az ingó nádat és a hajlongó kákabuckát, úgy indította a muzsika is az embereket tobzódásra, táncra, éneklésre. Azok tehát, akik a bűnök gyomlálását és a virtusok plántálását tartották életük céljának, a „vigasságtevő szerszámok”-nak is hadat üzentek. A szegény muzsikásoknak tehát volt mit hallaniok! A jámbor tanítók szerint ugyanis a muzsikás éppoly nagy bűnös, mint a táncos. Annyival jobb az egyik a másiknál, mint a sátán az ördögnél, a kutya az ebnél.
A letűnt századokban nálunk is, meg külföldön is a tánc közben énekéltek is. Rendesen az úgynevezett virágénekeket (szerelem-énekeket) dalolták. Természetesen a papok a szereleménekek ellen is erősen kikeltek. Bornemisza Péter már a XVI. században erősen kárhoztatta azokat, akik „virág- és szerelem-énekek hallgatására: lant, síp, trombita, dob, hajahujára és temény csácsogásokra adják magukat”. Pázmány Péter is ilyenformán prédikált: „Undok virágénekeket irkálnak – úgymond -, melyeket mind gyermekek s mind leányasszonyok kordéra tudnak… Akik szerzik, akik éneklik a virágénekeket, országos kerítők, közönséges kutakat mérgezők.”
Szegény, ártatlan virágénekek, aligha érdemeltétek meg ezt a dorgálást. Hiszen a legerkölcsösebb és legvallásosabb főúri családok lányai és ifjai is énekelték ezeket. Az udvarlás is jobbára a virágénekek küldözgetésével folyt az udvarokban. Bár minél több maradt volna ránk ezekből! Hiszen a régi magyar költészet gyöngyei azok legnagyobbrészt. S ha kútmérgezők lettek volna, nem tanították volna azokra a legelőkelőbb családok gyermekeit. Eszterházy Pál a legvallásosabb embereink egyike volt, s mégis megtanították őt fiatalkorában a virágénekekre. Batthyány Ferenc virágénekekkel udvarolgatott mátkájának, s még Balassi Bálinttal is íratott ilyeneket.
Örök kár, hogy csak a muzsika és a virágének ellen folytatott küzdelem emlékei maradtak reánk, ellenben a régi magyar muzsika emlékeiből, a virágénekek dallamaiból úgyszólván semmi. Pedig mennyi kincs lehetett ebből egykoron a főúri kastélyokban! Hiszen mindegyikben voltak muzsikások! A XVI. és a XVII. században például a Zrínyieknek, a Nádasdyaknak, a Batthyányaknak, az Eszterházyaknak stb. zenekaruk volt, s a régi leltárak a XVI. század végén muzsikás könyveket is említenek. Hová tűntek ezek, Isten a megmondhatója. Annyi bizonyos, hogy örök kár értük.
A főúri kastélyok udvarnépe: nemes lányok és ifjak nem duhaj énekeket daloltak, s nem tobzódás közt táncolgattak. Erkölcsnevelő és művelő hatása volt az ő táncuknak és muzsikájuknak. Hiszen ezért tanítgatták őket a lantra, a virginára stb. A hős Nádasdy Ferencről tudjuk, hogy már gyermekkorában kedvelte a lantot. Zrínyi Miklós (a költő) nagyszombati diákkorában kobzolással űzte el unalmát. Révayné Forgách Zsuzsiról írva hagyták, hogy kitűnően játszott a virgina nevű muzsikaszerszámon, és szépen énekelt is hozzá. Aztán ha hegedűs és sípos akadt, udvarának lányaival együtt táncolt. Megesett az is, hogy a trombitásának bokályával táncot fúvatott, s a lányokkal együtt ropta a szép csöndes magyar táncokat.
A muzsika ellen folytatott harc a főúri udvarokban semmiféle változtatást nem teremtett. A prédikátorok és a törvényhatóságok szigorú rendeleteinek ezekben nem volt érvényük. A régi patriarkális élet itt tehát tovább folyt. A kurucvilágban nemcsak Thököly Imre, de II. Rákóczi Ferenc is igen kedvelte a muzsikát és táncot. Bercsényiről tudjuk, hogy kitűnő zenekara volt Ungvárott. Erről írta Forgách gróf: „Bercsényi bátyám is szereti, ha muzsikásai a tehénhús-nóta mellett el tudják vonni a rajta kuruc táncot!” Károlyi Sándor még a táborba is magával akarta vinni a hegedűsöket. A felesége azonban lebeszélte erről, írván az urának: „Az hadi muzsika díszesebb, olyanra költsünk, kinek jobb hasznát vehetni.” Szólt is aztán a tárogató (a török síp) a táborban, s amint írva hagyták, e kedves muzsikaszerszámnak „sok régi szép magyar nótája volt”.
A XVII. század második felében terjed nálunk a német muzsika. Az igaz magyarnak azonban ez nemigen kellett. Udvarhelyi György írta volt Teleki Mihálynak e jelemző sorokat: „Német muzsika s gyengén pengő lantocska kell azoknak, kik vízzel választják el a májat a tüdőtől. Duda, dörgősíp, hegedű, virgina s koboz illik a bor mellé.”
Amint Apor példája mutatja, az igaz magyarok nem jó szemmel nézték az idegen muzsika és tánc terjedését. Az egykorú levelekben számos kifakadást találunk ez ellen. Hogy a versszerzők is rossz néven vették, arra elég példa Apor Péter s Gvadányi. Az első leírván a régi úr lakomát, így folytatja:
Azután az táncot szép halkkal elkezdték,
De akkor nem szöktek, mint most, mint az kecskék,
Hanem szép csendesen magokat viselték.
Három a tánc, vonjad, gyakran emlegették.
A főúri udvarokban a XVI. és a XVII. században az utolsó cselédet is a família tagjának tartották. S valamennyi szolga és szolgálólány részt vett a mulatságban. A főúri gazda szolgáltatta ki a lakodalmat a szolgálólányoknak, s ilyenkor cselédek és urak együtt vigadtak és táncoltak. Apor is leírta e régi szokást, azzal a megjegyzéssel, hogy a nagyurak örültek szolgáik mulatságának is:
Az muzsikásokat aztán behítták;
Tánchoz kezdettenek s magokat múlatták.
Némelykor virradtig éppen elvontatták.
De böcsületesen a táncokat táncolták.
Nincsen most kelleti ilyen mulatságnak,
Híre is nincs az szép lassú magyar táncnak,
Férfi, asszony, leány, mint kecskék ugranak,
Tót, francia, német táncot kiáltanak.
A magyaroknak – amint e sorok is mutatják – a duda, a török síp és a hegedű volt legkedvesebb muzsikaszerszámuk. Apafi fejedelem a dudát szerette, s duda (tömlősíp) mellett táncolt. Általános szokás volt nálunk az úgynevezett farsangi szánkózás, mikor is cigányhegedűsöket és dudásokat ültettek a szánokra, s úgy járták végig a szomszéd udvarházakat. A keresztelők valamikor nálunk sohasem estek meg tánc és muzsika nélkül. Néha több napon át is tartott az ilyen mulatság (pasztrikozásnak hívták). Ilyenkor aztán ugyancsak volt dolguk a dudásoknak és a hegedűsöknek.
A farsangon és a bárányfarsangon (csonka héten) kívül a lakodalmakban, eztán húsvétkor és karácsonykor folyt nagyban a tánc és a muzsika. Ilyenkor köszvényesek szeméből is kiugrott az álom, s hányták lábukat, csattogtatták kezüket, hejehuját s három a táncot kiáltoztak.
Amint már említettük, a tánc és a muzsika sehogy sem tetszett a rideg és a szigorú erkölcsű papoknak. És küzdöttek is ellene a maguk fegyvereivel. Gyulay Mihály uram például azt hirdette, hogy: „Valamennyi hegedű találtatnék városonkint, falunkint, kétfelé vágván, fűzfákra kellene függeszteni, a táncot vonó hegedűsöket pedig lábuknál fogva felakasztani melléje.” (1681.) Szentpéteri István a Tánc pestise című prédikációjában azt követelte, hogy a muzsikások, hegedűsök, bordó-síposok kitiltassanak a lakodalmakból. „De legjobb volna – mondja ugyanő – azokat nép között meg nem szenvedni, hanem a városból, faluból őket egytől-egyig mind kiűzetni, mint afféle ördög szolgáit és másoknak is vesztőit.”
Ilyet és ehhez hasonlót bőséggel olvashatunk Décsy Gáspárnak a regnáló bűnökről szóló munkájában (1584), aztán Nyéki Vörös Mátyásnak ily című művében: A földi szerencsének állhatatlan lakodalmában tombolók jóra intő csengetyűje.
Szenczi Pálnak, Báthori Mihálynak, Pathai Istvánnak stb. prédikációi is bőséges adattal szolgálnak annak, aki a „meghámporodott fejű magyar világnak uralkodó bűneiről” többet akar tudni.
De hát hiába hirdette Debreczeni K. János prédikátor uram, hogy a muzsika és a tánc az ördög malma és a sátán kovácsfúvója; hiába bizonyította be ugyanazt Szegedi prédikátor is, azért bizony a mulatni vágyók muzsikáltatták magukat, s táncoltak kedvükre. Velük szemben a prédikátorok mennydörgő hangja csak annyit ért, mint a halottnak fülébe való éneklés.
Időjártára azonban a törvényhatóságok is ugyanazon húrokat kezdték pengetni, mint a prédikátor uraimék. Aztán egymás után adták ki a kemény statútumokat a muzsikások és muzsikáltatók ellen. S szó, ami szó, bizony sok ünnepszegőnek és egyháznapján muzsikálónak és táncolónak csépeltették meg a farát.
Seregével állnak rendelkezésünkre a városi és a megyei statútumok, miket a szegény muzsikások és táncosok ellen hoztak. Megtömlöcözték, kalodába rakták, megcsapták őket, ha tetten érték; sőt nemegyszer a muzsikaszerszámukat is összetörték. Még a menyegzők alkalmával is korlátozták a zenét. Debrecen városa például már a XVI. században a lakodalomban való mulatást és muzsikát esti tíz órán túl nem engedte. Akit ezen időn túl a mulatozásban megcsíptek, tizenöt napig a tömlöcben tartották. (1574.)
Szokás volt nálunk, hogy a lakodalomra zenével hívták a vendégeket. Ez volt az úgynevezett menyegzőhívás. Besztercebánya városa már 1550-ben megtiltotta az ilyen alkalommal a dob, trombita s hegedű használatát. Ugyanez a város, meg Lőcse is, a lakodalom után való reggelén szokásos hajnal nevű muzsikát is beszüntette. Ugyanígy tilalmazták a sirató estéken (lakodalom előtt) és a menyegzőjárásokon a muzsikát. Debrecen városában még az új asszony párnahazavivése is muzsikaszóval történt. A tanács azonban idővel e régi szokásnál sem engedte meg a muzsikát. „Parancsoltatik – írja Debrecen tanácsa -, hogy az efféle párnahazavivéseknek módja egészen elhagyattassék, és se muzsika, se lovaslegények a párnavitelben ne legyenek, hanem egész csendes józansággal menjen véghez. Aki a párnát lármával vagy muzsikával és lovaslegényekkel viteti haza, vagy házából úgy vitetni megengedi, 12 rénes-forinttal fog bűn tettetni; a többiek pedig, akik az ilyen dologban jelen lesznek, huszonnégy pálcával fognak büntettetni. Ezen rendelést kapitány uraimék a tízházgazdák által hirdettessék meg.”
A XVI-XVII. századokban a kocsmákban és a szállóházakban este kilenc órán túl tilos volt a zene. Ez a tilalom az egész országban általános volt. A törvényhatóságok a nevezett századokban számtalanszor megújították a tilalmat, de maguk is bevallották, hogy a szigorú rendeleteknek semmi foganatjuk sincs. Minél jobban tiltották a muzsikát és a táncot, az emberek annál jobban megkívánták.
Tilos volt a muzsika vasárnap és ünnepnapokon is. Ez a tilalom is országszerte járta. Csak például említjük, hogy Marosvásárhely tanácsa több ízben pénzbírság mellett tiltotta a muzsikát ünnepnapokon. Bár nemcsak a muzsikást, de a muzsikáltató gazdát is keményen büntette, folyton szigorítani kellett a tilalmat. Az 1649. évben kiadott statútum például így szólt: „Az penig ki hegedül, cimbalmol, kobzol, lantol, sípol vagy háznál vagy kocsmán vasárnap, és ha rajtakapják, tőle az hegedűt elveszik és a földhöz verik és magát is az kalickában (ti. kalodába) teszik.”
Csíki, gyergyói és háromszéki statútumok is ilyenformán szóltak. Még akkor is, mikor a hatóságok a verebek irtását mondották ki, s minden gazdára ötven verébfej beszolgáltatását rendelték el, a verebek irtásával együtt a muzsikát is megtiltották.
A kocsmai muzsika és tánc tilalmát könnyű megértenünk. Sok duhajkodás, sok verekedés történt azokban; mert az ivás nagyban folyt, s a mulatozók borittukban sok bolondot míveltek. Vass uram írja például a naplójában: „Az kocsmán az hegedűsömnek az fejét betörték rútul, s egy másik cigányomat farban vágták.” – Ilyen jelenetek napirenden lévén, jogosan mondották a törvényhatóságok: „Igyék otthon, aki éjszaka akar inni.”
Gyakran megesett az is, hogy a megyék és városok egész éven, sőt gyakran több éven át eltiltották a muzsikát és a táncot. Debrecen városa például többször megtette ezt. Az 1610. évben is kimondotta, hogy „mivel az Úristen még az ostort közülünk le nem vötte, hanem napról napra nevekedik, az táncolást penig elkezdték sok rendbéliek az régi tilalom ellen, annak okáért valamig az Úristen csendes állapotot nem hoz, senki táncolni ne merjen és hegedülni, lantolni és virginálni. Ha az gazda vagy ittvaló emberrel hegedültet, az vagy máshonnan hoz hegedőst, az gazdát az mely hozza és hegedültet vele, bíró uram azféle hegedültető gazdát tizenöt napig vettesse az fogházban és ott tartassa. A hegedűt is vegyék az kézi kalodában.”
Ezt a rendeletet 1629-ben, 1631., 1636. és 1639. évben megújították. Turóc megye 1638-ban és 1639-ben szintén egész évre szóló tilalmat adott ki. Liptó, Szepes, Esztergom stb. megyék követték a példát, s több rendeletben tilalmazták a zenét. Borsod megye 1683-ban pedig ezt a rendeletet bocsátotta ki: „Akár lakodalmakban, akár privatim az hegedülésektől s táncolásoktól az emberek magukat megtartóztassák: mert azki az hegedűst húzatja, s az szerint az hegedűs is erősen pálcákkal verettetnek meg. Az táncolók is megcsapattatnak. Így remélhetjük Istenünknek hozzánk kegyelemmel, szabadítással való megtérését, ha mi is külső magunkviselésével és poenitentiatartásunkkal contestáljuk.”
Debrecen városa 1719-ben Hatházi Istvánra ilyen szentenciát hozott: „hogy tilalom ellen hegedült s másokat gonoszságra ingerlett, verettessék ki az városból. Hegedűje furatossal (büntetőlapáttal) az farán törettessék össze. Többször penig ne cselekedje!”
Esztergom megye 1755-ben hozott végzése szerint az ivás és a táncolás mód nélkül terjed. A botrányok elhárítása céljából a táncot és a muzsikát tehát teljesen betiltotta. Pozsony megyének 1762. évi statútumai közt olvassuk: „Hamvazószerdán vagy azt követő böjti napokon akik magokat muzsikáltatják, ünnepnapokon és az isteni szolgálat előtt vétségeskednek, dobzódnak”… (továbbá kik oly helyekre járnak) „azhol fajtalan, buja énekeket és meséket beszélnek”, hat forinttal büntettetnek.
Kecskemét városa 1773-ban kimondotta, hogy: „minden csapszékből a muzsikusok vasárnap és ünnepeken tíz órakor és minden asszonyok is hazatakarodjanak tizenkét korbács büntetése alatt. Köznapokon penig sem muzsikusok, sem asszonyok takarodó harangozás után csapszékeken ne találtassanak hasonló büntetés alatt.”
A Mária Terézia korában folyt háborúk alatt néha éveken át el volt tiltva a tánc és a zene. A hétéves háború alatt például senki sem táncolhatott. De aztán annál jobban vigadtak a tánckedvelők. A tánctilalmak ugyanis egyre ritkultak, s ha egy-kettő meg is jelent, inkább csak a böjti és az ünnepnapokon való korcsmai táncolást tiltották. Mária Terézia korában lesz nálunk ismeretessé az úgynevezett bál is, mely hamarosan nagy népszerűségre vergődött városainkban. Erről a bálféle mulatságról írták a háromszéki követek 1744-ben Apor bárónak: „írhatjuk nagyságodnak, hogy olyan bál nevezeti alatt folyó solennis pompák mennek végben, éjjeli solennis illustratióval condecorált szánkázásokkal együtt, azmelynek az olyan színű legények, mint mi vagyunk, még eddig hírit sem hallottuk, melynek descriptiójára elégtelenek vagyunk. Hanem Isten nagyságoddal szembe juttatván, akkor bővebben fogjuk nagyságod előtt declarálni”…
Amit itt felsoroltunk a tánc és a muzsika ellen folyt küzdelemről, az csak ízelítő a sokból. Száz és száz oly rendelet maradt ránk, melyekkel a táncot és a muzsikát igyekeztek korlátozni. Még több az olyan ítéleteknek a száma, melyek a muzsikásokra és a táncosokra mért testi fenyítésről szólanak. A törvényhatóságok a tilalmakkal és a testi fenyítékkel azonban semmire sem mentek. Úgy jártak, mint aki nyilat lövöldöz a serpenyőre. Méltán írta tehát 1745-ben egyik törvényhatóságunk: „Az kemény statútumok ellenére is mindenfelé tapasztaltatik, mely szerint Isten ő szent fölségének nagy teljes boszankodására, tilalmatos üdőben is táncokat járnak.”
Amíg nálunk a papság – főleg a protestáns papság – és a törvényhatóságok mindent elkövettek, hogy a tánckedvet és a muzsikát elnémítsák, addig a nyugati és déli államokban maguk az uralkodók és a főemberek voltak a táncban a vezetők. Scaliger meghatározása szerint a görögök száznyolcvankilencféle táncot jártak. Az olaszországi renaissance alatt mód nélkül elterjedt a tánc. Fejedelmi családok sarjai, sőt maguk a legkiválóbb uralkodók lesznek a legelső táncosok. I. Ferenc, III. Henrik, Lipót osztrák herceg (ki hegedűvel kezében mindég maga vezette a táncot), továbbá navarrai Henrik, Valois Margit stb. mint híres táncosok szerepeltek. XII. Lajos francia király Milánóban bált rendezvén, azon a st. severini és a narbonne-i kardinálisok is táncoltak. II. Fülöp a tridenti zsinat részvevői számára adott fényes táncmulatságot, melynek rendezője Mantuai Herkules bíbornok volt, s melyen a legkiválóbb kardinálisok és püspökök is táncoltak, mégpedig a legnagyobb méltósággal és eleganciával.
A táncszenvedély később Olaszországban annyira elhatalmasodott, hogy az úgynevezett tarantismus kapott lábra. Azt tartották, hogy a lycosa pók csípése bizonyos paroxysmust okoz, mely állapotban a beteg akaratlanul is táncra perdül. Ez a betegség csakhamar egész Olaszországban elterjedt, és semmiféle orvosság nem használt; az emberek ugráltak, táncoltak bomlottul. Egyedüli írt csak a zene adott. Bizonyos mélabús dallamot találtak ki, mely némileg lehűtötte a táncdüht.
Még az egyházakba is bevitték a táncot. Az 1600. évben például a della Valicella oratóriumában a „Dell’ anima e del corpo” című allegorikus drámát adták elő begyakorolt táncokkal.
Hogy XIV. Lajos korában a franciáknál s egyáltalán a nyugati országokban mi módon folyt a tánc, az eléggé ismeretes. Maga XIV. Lajos húsz éven át tartott magának táncmestert, s nyilvános balettekben is fellépett. E korban a legnehezebb tánc a volte nevű volt, melyben a férfi a nőt derekánál fogva felkapta, s feje körül kört írt le véle. E tánchoz természetesen nagy erő kellett. Pelvé kardinálisról írják, hogy még vénkorában is jókedvvel járta e táncot a királyi udvarban. Későbbi rangtársa, Richelieu bíbornok, bizarr öltözetben, zöld nadrágban, cipőin csengettyűkkel, kezében kasztanyettákkal járta a spanyol srabanda táncot a királyné előtt. A Louvre-ban a teológusok bosszantására Dávid zsoltáraira táncoltak, s Poitiers Diana hercegnő a „mélységekből kiáltok hozzád, óh Uram” című zsoltárt énekelve táncolt az udvari bálon.
Ott, ahol az uralkodók és a kormányférfiak voltak az elsők a táncolásban, természetesen a nép is büntetés nélkül követhette példájukat. Ha a műveltebb országokban dívott táncszenvedélyt figyelembe vesszük, akikor bizony be kell vallanunk, hogy hazánk még a XVI. században is nagyon hátramaradt tánc dolgában. Nálunk a Jagellók idejében kezd a tánc nagyobb arányban terjedni. Igazában azonban a XVII. század másik felében és a XVIII. században éri el a virágzást.
Takáts Sándor
Buda két árulója
Válogatta, sajtó alá rendezte
RÉZ PÁL
TARTALOM
AZ IGAZI SZEGÉNYLEGÉNYEK
HUSZÁRKALANDOK A HÓDOLTSÁG KORÁBAN
ENYINGI TÖRÖK BÁLINTNÉ
THURY GYÖRGY LANTOSA
CZECZEY LÉNÁRD KAPITÁNY
VÁROSAINK A TÖRÖK HÁBORÚKBAN
BERENHIDAI HUSZÁR PÉTER
BALÁZSDEÁK ISTVÁN
EGY HŐS KAPITÁNY HALÁLA
A KALANDOR
A TÖRÖKÖS ASSZONY
A SZÖKTETÉS
RÉGI SÓVÁGÓINKRÓL
A MAGYAR FELIMEG
A SÁRVÁRI KERT A XVI. SZÁZADBAN
LÓ, KOCSI ÉS HŐKÖS
A RÉGI LEVELEK HUMORA
BUDA KÉT ÁRULÓJA
A HAZAI TÖRÖK HEGEDŐSÖK
A MENYEGZŐMEGHIVÁSOK ÉS A LAKODALMI SZOKÁSOK RÉGENTE
KATONATEMETÉS A TÖRÖKVILÁGBAN
KÜZDELEM A RÉSZEGESKEDÉS ELLEN
KÜZDELEM A TÁNC ÉS A MUZSIKA ELLEN
MAGYAR RABOK OLASZ GÁLYÁKON
RÉGI MAGYAR FÜRDŐSÖK
SZAPATA FERENC URAM BÍRÓSÁGA
A ZRÍNYI-ÚRFIAK
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Életminőség-vizsgáló tükör IX.2025.01.12.
- Cigányzene a Tabánban2025.01.10.
- Fráter Loránd (1872-1930)2025.01.10.