kb. 11 perc olvasás
Szabó Lőrinc a szerelemábrázolás újszerűsége… irodalmi tétel
1925-ben kezdődött 25 évig tartó szerelmi kapcsolata Vékes Ödönné Korzáti Erzsébettel, melynek az asszony 1950-ben bekövetkezett öngyilkossága vetett véget.
Szerelmi költészetében Vajda János (Gina versek) valamint Ady Endre stílusjegyeinek hatása érződik.
Szabó Lőrinc:
Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Semmiért egészen:
A Te meg a világ című verseskötetben kapott helyet ez a különös, értelmezők egy részének véleménye szerint a szerelmi önzés kegyetlenségét, más részének álláspontja szerint a lírai alany kétségbeesett társkeresését megfogalmazó költemény.Szerelmi költészetének egyik leghíresebb alkotása, címzettje nem egyértelműen meghatározható. Értelmezhető Mikes Klára hűségeként (míg feleségétől elvárja a feltétlen odaadást, szerelmet, addig ő más karjában is keresi a boldogságot), valamint Korzáti Erzsébethez fűződő nem definiálható kapcsolatának is. A vers jelentései azonban túlmutatnak a címzettek személyességén, ember és világ, férfi és nő, magány és társas lét általános kérdéseit érintik.
A cím hiányos szerkezetű, megjelöli a vers egész tartalmát, a címben megjelenik egyfajta alku, míg a nőtől a teljes odaadást várja, ő nem ad semmit (nő és férfi kapcsolatáról vall). A címben az ellentétes jelentésű szavak feszültséget keltenek.
A kötőszóval induló gondolatmenet azt sugallja, hogy egy régtől fogva tartó párbeszéd-szituáció közepébe lép az olvasó.A versbeszéd magyarázó hangnemű, az élőbeszéd közvetlenségével szólal meg. A feltételezett hallgató, aki számára ezek az elvárások megfogalmazódnak, a társ, feleség szerető – a másik ember. A hang
abszolút zsarnoki, ebből ered a beszéd intenzitása. Műfaja óda, emelkedett hangvételű, hangneme azonban mégis nyers, követelőző, öntelt.
A vers a lírai alany öntörvényű szerelemfelfogása. Világképe, értékrendje rokon a kötet alkotásainak világlátásával, többek között az Egy álmai c. költemény értékrendjével. A világ börtönként való megélése a kiábrándultság, a megsebzettség és a szorongás határozzák meg azt a létállapotot melyből a beszélő megszólal.A nőt a férfi eszközeként, rabjaként ábrázolja, megjelenik a börtönmotívum, a nő számára ez a helyzet egy börtönléthez hasonlítható. A zsarnoki követelések mellet egyfajta belső bizonytalanságokat érint, és ott kísért a veszteség lehetősége is. A megsemmisülő kiszolgáltatottságot kívánó, zaklatott de önfegyelmező beszéd mögé a kiszolgáltatottság tapasztalatát és félelmét is
A versben a szerelem közönséges módon (de nem illúziótlanul), szándékosan kíméletlenül,lecsupaszított érdekviszonyként jelenik meg (alku, önzés, börtön). A költemény sajátosan negatív értékviszonyokat állít fel, a jó választásnak lehetősége sem mutatkozik. A fojtottan agresszív érvelés egészen elmerül a költő reményvesztettségében.A második személy uralja a verset, ennek ellenére a beszéd monológszerű.
Az első szerkezeti egység az első három versszakot foglalja magába, kérés, kinyilatkoztatás és indoklás, itt jelenik meg maga az alku. A szerelem könyörtleneségét írja le. A nőnek fel kell áldoznia magát, az életét, a szabadságát a szerelemhez. A dac megjelenése is szerepet játszik, a törvények, a megszokott szerelmi normák teljes elutasítása, lázadó hangnem jellemzi. Megjelenik a kinnt-bennt ellentét, mely a börtönmotivumban teljesedik ki. A cím a versben is megjelenik, ezzel még erőteljesebb értelmet kap a zsarnokság, a nő szerelmének kiszipolyozása, ám ezt ki is mondja, tisztában van vele, hogy amit ír, ahogy gondolkodik az nem „egészséges / „Két önzés titkos párbaja” /. Az utolsó 2 sor már-már közelít egy általános szerelmi vallomáshoz, ám az említett tárgy abszolút pótolható, bármikor kicserélhető. /”Én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.”/ A 3. vs-ban lágyabb hangszerelésben megjelenik a féltékenység, a gyanakvás. A nő teljes alázatát kéri, cserébe hogy vele lehet. Az akarom szó a követelést hangsúlyozza.
A 2. szerkezeti egység a 4. vs, megindokolja hogy mit vár el a nőtől. Kibontakozik a zsarnokság, a nyers, megalázó hangvétel. A nő boldogságának, életének eldobását kéri, azt hogy a társnak minden földi jóról le kell mondania, ha szerelmes és csak az urával kell foglalkoznia, különben addig semmiben sem különbözik bármely más embertől.
Az utolsó versszak a harmadik szerkezeti egység, a vers lezárásával ellentétben azonban mégse tapasztalhatunk nyugodtságot, sőt talán ez a legmegbotránkoztatóbb versszak. Itt is megjelennek a törvények, ám ha ezeket a nő nem rúgja fel ( vagyis nem válik olyanná, mint amit a költő követel ) akkor szerelmi viszony nem képzelhető el. A lámpa hasonlat a nő tárgyiasságát jelöli, a börtönhasonlat újboli megjelenése felerősíti a mondanivalóját. Önmaga megjelenése egyfajta értékelésként hat, kimondja saját maga zsarnoki, önző énjét.
A huszonhatodik év (9,10,12,50,73,96,104)
9
Mindenütt ott vagy
Mindénütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vizpart s vonatfütty, s minden ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissitő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
10
Mert sehol se vagy
Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba; magamba csukódom.
12
Új hazád
Szöktél volna csak, akárhova, szöknék,
keresnélek, víz alatt, föld felett.
Sárga kikötő ? Néger szigetek?
Föltépném csillagunk Egyenlitőjét!
S vitt volna uj egekbe repülőgép,
tudós próba, űrhajó; őrület:
indulnék én is : hátha rád lelek?
S pörölnék a Pokollal – könyörögnék,
uj Orpheus!… Napok eddig, s hetek;
óh, de nehezek voltak nélküled!
Ami most jön, hosszabb és nehezebb.
Sehol-Soha a neve uj hazádnak:
ott vagy. Ott se vagy: Nem vagy: csak a fáradt
képzelet kapkod a Semmibe utánad.
50
Ahol élőbb a Föld
Vannak helyek, ahol élőbb a föld,
útak; melyek lángolnak, vagy sajognak
s akárhol leszel, mindig visszahoznak,
tájak, melyek már tulvilági kört
zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld:
a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat
s annál a fánál erősebben ott vagy,
mint bárki, bárhol: delet és gyönyört
őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele
a Mindenségbe, élet és mese:
nem is hiányzol sehol sohase.
Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat:
örökjelenlét, noha képzelet csak…
Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?!
73
Nemcsak terólad
Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad
van itt szó, kedves: mint nekem te, sok
fájt már s fáj majd még élőnek halott:
köztük siratlak! Ahogy ma mi, holnap
különbek ejtik szemükből a holdat
s napot, kezűkből szerszámuk szokott
örömét-fáradalmát, és ahogy
nemzedékenkint egész birodalmak,
huss, tűnnek, mind! Tartalma semmijét
legjobban benned tárta fel a vég:
óh, be más volnék, ha lehetne még,
hozzád, be más, te, legönzetlenebb:
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.
96
A huszonhatodik év
Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szívemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
multunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te társam, halott útitárs:
tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.
104
Omló szirtről
De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s ujra megadhasd mindazt; kedvesem;
amit huszonöt éven át szívedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.
A Huszonhatodik év
A Huszonhatodik év Korzáti Erzsébet emlékére íródott, benne a kedves elveszítésének fájdalma a meghatározó, ahogy azonban ezt a veszteséget ábrázolja Szabó Lőrinc, az jellemző egész világszemléletére, hiszen a testi szerelem érzésköreit idéző szonettekben is a saját, egyedi kínját mondja el egyre feszítettebb fájdalommal, olykor szinte belelovalva magát a gyászba. A versfolyamot csak elkészülte után rendezte el, ám így is érződik az a törekvés, hogy ki akarta írni magából egyéni veszteségtudatát éppen úgy, mint azt a döbbenetet, melyet a halállal való találkozása jelentett.A szonettekben sokszor megfogalmazódik az a felismerés, hogy jelen, múlt és jövő egybeolvad. Szabó Lőrinc nem azt ábrázolja a legnagyobb átéléssel, mit adtak ketten egymásnak, hogyan teljesítette ki a szerelemben egyikőjük a másik személyiségét, hanem azt, mit kapott e viszonyban ő, mit veszített, s miben reménykedhetik még. A szonettek első darabjaiban a kedves elvesztésének tényét tudatosítja magában a lírai én, és a hiány okozta fájdalom feldolgozására törekszik.Az elhunytat követni akarja, túl téren és időn, egy másik, megfoghatatlan és megérthetetlen világrendbe, melynek két kulcsfogalma a Mindenütt és Sehol. Ebben a kettős, szüntelen egymásba érő szférában játszódik A huszonhatodik év, hasonlóan a rekviem eredeti formájához, mely egyszerre idézi a félelmetes és kézzelfogható s az éterien tiszta, immár az égi eszmények fényében átértékelt halált. A versek megszólítottja a volt szerető, a jelen versidejéhez a természetes, dialogizáló beszédmód kapcsolódik.Voltaképp azt a felismerést fogalmazza meg újra és újra, hogy a világban, magában az életben sosem teremthetjük meg a vágyott szintézist, legfeljebb a gyönyör kurta perceit élhetjük át. S mert ez a valóság kézzel fogható ajándéka, A huszonhatodik év kivételes izzással jeleníti meg a testi szerelem érzéskörét, de ezt is szorongató ellentétével, az elmúlással együtt.Az élet értékeit csak érzelmeink útján ismerhetjük meg, s amint azok elmerülnek a semmiben, csak a szó által hívhatjuk újra életre őket. Ez a gondolat mindvégig áthatja A huszonhatodik év szonettfüzérét, s e felismerés azért oly fájdalmas és keserű, mert Szabó Lőrinc pontosan tudja, hogy a megismerés és az azonosulás ilyen útja véges.A huszonhatodik év műfaja szerint canzoniere, ahogy Petrarca óta az olyan daloskönyvet nevezik, mely a szerelmi érzés belső útját laza füzérszerűen összefüggő versekben beszéli el. Az igazi szerelemben persze két egyenrangú fél áll szemben egymással, a vágyakozás éppoly erős, mint az önmagunkat megosztani tudás, az adakozás gesztusa. Szabó Lőrinc – mint ezt az első résznek még a kedves tragikus halála előtti versei sejtetni engedik – ebben a kapcsolatban is kapni akart, az élet e legszebb érzését szinte a végsőkig kimerítve, túl a síron is megőrizve belőle a már testetlen, mégis minden ízében hiteles, való szerelmi érzést: „szeretnem kell gondolataimat, / minthogy belőle egyéb nem maradt” (95) A Hetedik, a Bolond tükör c. szonett a folytatódó létezés hétköznapi történéseinek és ténykedéseinek világából lép az emlékezés, a halott kedvessel folytatott beszélgetés világába. A „dús emlék” és a „sóvár hiány” együttes megélése a beszélőt ráébreszti arra, hogy a vágyott kapcsolat pusztán a műalkotás fikciójában teremthető újra. A lélek rezdüléseit és a tudat gondolatait figyelő lírai én a tükörrel azonosítja magát, amely a valónak csak képi mását, látszatát mutatja meg, mely őriz és elenged : „tükör, melyből kirepültek a képek”.
Az apró emlékek: utazások, helyzetek, emberek, a tudatban rögzült képek pontos visszaidézhetőségét és ugyanakkor visszavonhatatlan múltba utaltságát mutatja a Villon balladát kérdéseivel, felsorolásával és szófordulatával is előhívó Hova? című szonett (18). A kérdések türelmetlen sorjázását a kapkodó emlékezés meg-megszakítja. A költemény jelenre utaló, megszemélyesítéssel formált záró természeti képe az elmúlással szembeni tehetetlenségről és a másik elvesztéséből fakadó magányról vall.
A lírai rekviem záró darabja a fájó élmény távolodásáról, az emlékek megfakulásáról adnak hírt. / „Dolgoknak kezdel lenni rokona, halkulva, lassan halkúló agyamban” / (Így semmisülsz meg-117) A megsemmisülés, a minden dolgok elmúlása / „foszlik minden, oldódik, párolog” /az idő és az élet törvényszerűsége. Ennek tudomásulvétele egyben az emlékezés műalkotássá formálásának, az alkotói folyamatnak is lezárulását jelenti: „rábeszél, hogy terólad se beszéljek”.
S bár A huszonhatodik év a halálról szól, benne az élet elkötelezett híve szólal meg, aki az elmúlást is tapinthatóvá, az emlékeket is kézzel foghatóvá varázsolja.