|
![05.] A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI :: Szabó Dezső (1879-1945)](https://f0ce4478d9.cbaul-cdnwnd.com/043e7149888b7962b9b33ad690e7dcc4/200000053-c4a38c59b1/1111009504051G.JPG)
A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI
65. levél
ESTE FELÉ
Ó, hagyjatok, hogy legyek én csak gyermek,
Kinek élet: föld, fa, fű, virág.
Akinek mesekönyv a nagy világ,
Akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek,
Akinek a dolgok és titkok beszélnek,
Aki nem ás sem fedezéket, sem vermet.
Tudom: nagyon sokáig tévelyegtem:
Berontva millióknak életébe,
Akartam lenni akarat, hit, béke,
S formálni a végzetes emberarcot.
Fizettem érte irtózatos sarcot.
Tán a felejtést mégis megérdemlem.
Nem mozdított hatalom s szerzés vágya,
Csak szánalma az örök szenvedésnek,
Jajgatása az emberi ínségnek.
Tévedtem, mert nagyon, nagyon szerettem.
S hogy összecsaptak a habok felettem:
Tragédiámból nem volt senki kára.
Most hívnak a felkéklő messziségek,
Az örök anyag ezer változása.
A holdvilág nagy lélektágítása
Ezernyi apró öröme a kertnek
S a barna tűzhely, hol az élet-vertet
Meggyógyítja hűs írjával a béke.
Nincs hely számomra az embervilágban.
A látásuk: nem a szemem látása.
Az örökkévaló dolgok hívása
Nem üzenet a süket emberfülnek.
A lépteik sárba s vérbe merülnek…
Kivel lehetnék én itt rokonságban?
Ó, jöjj, falu, csendes otthon, mély kertem,
Vegyetek körül nagyszemű virágok!
Mozdulnak bennem nehéz zokogások…
Gyógyítsatok meg, mossátok meg lelkem,
Hogy a szörnyű embervadont felejtsem
S mindent, amit hittem, szerettem, mertem.
Idővé omlik bennem már a tér
És halk dalokká mozdulnak a dolgok.
Ó, hagyjatok, hogy hallgassam a boldog
Örök anyagnak tiszta muzsikáját!
Megérdemli Ég, Föld vigasztalását,
Ki már nem akar, nem vádol, nem kér.
Mérhetlen bölcső most az életem,
Világ-Anyám ringatja énekével,
S mint fáradt gyermek a szelíd estével:
Elnyúlok mohón, álom-éhesen.
Lehunyom két megijesztett szemem
S álomba hajló szóval rebegem:
Járjatok halkan…hagyjatok pihenni!
(FSzI. 1944. április 13.)
Szabó Dezső versei
Összegyűjtötte és közreadja: Libisch Győző
Tartalom
9. Vasárnapi levél: „Melyért bocsánatot kérek” (1921)
(Koporsómban kedvre kapok…) (1934)
A Philadelphia ablakában (1935)
Előhang, a Szilágyi Márta c. regényhez (1936. Lásd: Miért?)
Ainóhoz (1940)
A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI
7. levél: Ballada (1943)
12. levél: Ars poetica (1943)
20. levél: Egy este visszhangjai (1943)
22. levél: Zsuzsikának (1943)
24. levél: Csuhaj! (1943)
29. levél: Szabó Dezső éneke (1943)
39. levél: Búcsú (1943)
44. levél: Vendéglátás (1943)
46. levél: Numen adest! (1943)
52. levél: Az én osztályrészem (1944)
58. levél: Miért? (korábbi címén: Előhang…1936)
65. levél: Este felé (1944).
(Síriratai) (1943)
Az út (1944)
|
AZ ÚT
Nem, nem lehet futni az anyacsóktól!
Törvény és végzet: indít s kötelez.
Hiába futsz és lázadsz idegenné:
Egyszer csak megfog és sírva érezed,
Hogy ősi végzet hajtja véredet,
Hogy fáj az, ami fáj a millióknak.
Az anyacsók, melyből életre kelsz,
A temetőktől kapja életét:
Ős akaratok, régi szenvedések,
Messzi vágyak és százados remények
Adják meg tested-lelked végzetét
S nem menekülhetsz ősi önmagadtól.
Mert higyjétek: a temető az élet:
Ő a parancs és ő az akarat.
A századoknak makacs építői,
Boldogjai, hősei, szenvedői
Nem haltak meg a barna hant alatt:
Ők álmodják tovább az életet.
És mi, akik itt akarunk, teszünk,
Félünk, szeretünk teljes életünkkel,
Dühödünk, vágyunk, harcolunk, vetünk:
Bábok vagyunk s láthatlan fonalak
Húzódnak a zsarnoki föld alatt
S hiába küzdünk ősi végzetünkkel:
Rángnunk kell a temetők álmait.
Ó, most vad lázú a temetők álma.
A vér borától tántorog a részeg
Föld és őrült a benne alvók láza.
Gyilkos dühök, gigászi szenvedések,
Vad étvágyak mind a szívünkbe tépnek,
Örjöngenek bennünk a temetők.
Tőled vettem én is énem parancsát,
Okát, tartalmát, célját, vágyait:
Ó temető, Kolozsvár temetője.
Te szabtad meg a gyermek álmait,
Az ifju útját, férfi harcait,
Minden halálom, minden életem.
És szolgáltam a temető szerelmét,
Híven, hősileg, minden életemmel,
Nem ismertem félelmet számítást.
Erődből voltam légió és fegyver,
Gondolat éjjel, és ha jött a reggel,
Mindig kész harcos minden halál elle.
Egy oldott népnek voltam öntudatja,
A sivatagban voltam termő élet,
Akarat ott, hol nem tudtak akarni,
Jövő-látó, hol csak a máért féltek,
Merészség ott, hol a legfőbb vitézek
Ötven percentben mertek csupán élni.
És voltam árva, voltam egyedül,
Hamis visszhang igémet szerte hordta,
És lett szennyes tolvaj-lebúj cégére,
Kalóz-hajók tévesztő lobogója.
És jaj, a harcom nem védte, nem óvta,
Azt ki dolgozik, azt aki terem.
így lettem aztán idegen azokhoz,
Akikért éltem , akiket szerettem.
így lettem idegen önmagamhoz.
A temetők parancsát levetettem,
Anyám csókjától messze, messze mentem:
Lettem csak én: két szem, mely lát s már nem fáj.
De most, hogy a halál s minden szenvedés
Támad azokra, akik miatt lettem:
Eláraszt megint az a temető.
Nem, nem lehet többé idegen lennem,
Velük kell fájnom, velük kell szenvednem.
Kolozsvár földje jajgat, kiált bennem,
Bennem sikoltnak századok és holtak:
Nem lehet a halál egy nemzet célja,
Az Időből roppant reménység árad:
Elmúl vereség, rabság és gyalázat,
Új tavaszok jönnek és új vetések,
Új, győző lelkek és új nemzedékek:
A nemzet célja mindig: jövő s élet.
Dezső-szállás, 1944. szeptember 29-ikén.
|
|