kb. 7 perc olvasás
SZABÓ DEZSŐ
CSODÁLATOS ÉLET
REGÉNY KÉT KÖTETBEN
GENIUS KIADÁS
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-41-8 (online)
MEK-16856
TARTALOM
Si vis profectum haurire: lege
humiliter, simpliciter et fideliter.
De imitatione Christi.
Oh te szegény regény, oh én szegény legény! Cirus király néma fia egyszer elkiáltotta az Elsodort falut és szerte szét a megmarcangolt országban néma szivek hallották meg, magukhoz ölelték s felszabadult szóval mondták: ez az én kiáltásom, ez az én kiáltásom! És olyan jólesett nekik, hogy kinyujtózhattak az izmaimban, hogy láttak szemeimben és hogy zokoghattak a fájdalmammal, hogy azt mondták: – Téged kivételesen még nem ütünk agyon, pedig a természet minden kivételes adománnyal megajándékozott hozzá. Közben ugyan bevádolunk istenkáromlásért, közszemérem megsértéséért és ugató morál-kannibálokat uszítunk a lábikráidba. De te azért csak élj, egye fene, még azt is elnézzük neked, hogy jóllakjál, mert még sok belénk taposott fájdalom vár megkiáltásra. A két forradalom minden vércseppje és szégyene, szomjas bosszúnk és sunyító gyávaságunk vár a te megmutató, igazságottevő harsogó képeidre. Még egy ilyen regényt eltűrünk tőled, de akkor aztán halálosan megbotránkozunk, kitagadunk s tőlünk ott dögölhetsz meg valahol a Csokonay, Katona vagy Ady sírja táján.
Nagyon meghatottak e szavak és mint mindig, ha az emberi jóság egy csücske nyúlt felém, egész szervezetem hálásan engedelmeskedett. Felhőzött is bennem, dörgött, villámlott egy új regény. Az utolsó két esztendő egy vértől és könnytől nyers roppant vizióba verődött össze bennem, ahol túl az érdek minden ítéletén, mély emberi valóját mutatta volna meg minden tragikus arc. Már minden alakja élt élete millió gyökerével, már szívtam levegőjüket, már napi dolgaim közt is felkísértettek belém és önmagukká tettek. „Megered az eső” lett volna a regény címe s nagyobb boltozatú és több arcú lett volna, mint az Elsodort falu. És ez a regény meg is lesz, de miért nem lett meg most?
A proletárdiktatúra utáni időben, melyet melankólikus lucus a non lucendoval keresztény nemzeti érának neveztek, az a naiv hit gyűlt fel bennem, hogy nekem is tennem, agitálnom, üvöltenem kell, hogy az én diadalmas egészségemre is szüksége van a magyarságnak, hogy meginduljon az élet felé. Ezért aztán tagja lettem egy csomó hol szörnyen titkos, hol túlságosan nyilvános egyesületnek, szövetségnek, ligának, társaságnak, körnek s az emberi tétlenség más hasonló szelid formájának. Igen sokszor beleültem olyan székbe, mely magasabbra volt deszkázva, mint a többi székek. Ott nagyon szívreható dolgokat szavaltam és azok, akiknek a széke alacsonyabban volt, izzadtak és egyik tenyerüket a másikhoz verdesték. Közben kaptam koszorúkat is, hol ezüstből, hol virágokból, melyeknek szalagjain igen hizelgő mondatok voltak. A pesti nemzetiségi sajtó régi műveimből jegyzetes kiadást rendezett s pontosan bebizonyította, hogy eladtam a lelkemet, csak a vevőt és az árat nem tudta megnevezni. A „Koko cúgszfürer” és „Platina princessz” regények szerzője pedig, kinek keletkezését a Thaly-gyüjtemény egyik kuruc verse leplezte le, jogos felháborodással látta, hogy a Lenin-fiúk neki osztott pofonjaiért is az én könyvem veszik. Ezért keresztény, nemzeti, liberális, filoszemita baritonjával mint fáradhatatlan refrént bőgte bele a lármába: – Kommunista! Huszonhatezer korona! Kommunista! Huszonhatezer korona!
Ez a sok zakata eleinte határozottan gyarapította az egészségem és erőim tudatát. De mikor nyárra fordult az idő s az emberek aratásra gondoltak, szembeálltam magammal és kérdeztem: mit használtál mindezzel a lármával?
Ez a kérdés olyan volt, mintha valaki pofonvágott volna. Nyakamba szedtem a lábaimat és ide futottam ebbe a kis eldugott faluba, hogy megírjam a Megered az eső-t. És ekkor történt a csoda.
Kipakoltam jegyzeteim, megfogtam a tollat. És akkor a falu megfogta a kezem, ezer szelid dolgát berakosgatta a szemeimbe, pihentető nagy csendjét végighúzta a lelkemen: – Itt te nem fogsz ilyen borzasztóságokat írni, itt én tartom ajkaidhoz a mellemet, itt én mesélek neked.
És egyszerre, egy pillanat megvillanásában bennem volt ez az új regény minden részletével, minden alakjával. Honnan jött, mikor keletkezett? Talán az ős homéroszi emlékek párologtak fel bennem, mint esős völgyek megbujt juhai, vagy haragos Toldy kelt ki sírjából, hogy elhozza nekem szelidebb öccsét? Nem én írtam ezt a regényt, valami ős emlékezés diktálta s én csak a toll és a tinta voltam.
Soha mostohább helyzetben nem indult regény útnak, mint ez. Mintha fiúörököst vár a fiatal pár s egy szőke kislány bimbózik ki belőlük. Várja a közönség az öklömet, hogy verjem el a bosszúját, vár megrajzolt rémeket, akikben ádáz igazságtétellel felismerheti pesti gyűlöltjeit, nagy megbotránkozásokat és megidézett szörnyűségeket vár tőlem: és adom meghajló kalászát ennek az egyszerű mesének. Hogy mert ez a nyitottszemű margaréta felfakadni az Elsodort falu tövén?
Jönni fognak, akik megkövezték az Elsodort falut, remélve, hogy a kövek rajtam koppannak. El fogják olvasni ezt és leteszik, mondván: – Mégis csak érdekes regény volt az Elsodort falu.
Jönni fognak a kis hisztérikák, a nyers erőszak és véres szavak éhesei, elolvassák és mondják: – Hisz ez olyan, mint egy erdő, ahol árnyék és napos tisztás van. Minden olyan egyszerű és annyi az egészség benne. Ezzel akarja Szabó Dezső etetni a pesti idegeket? Határozottan érdekes regény volt az Elsodort falu.
Jönni fog Csír Csár tanár úr és beledugja tanársága csápjait, mint esti tücsök a végtelen mezőbe. És meg fogja állapítani, hogy ez a regény nem is regény és szidni fogja a műfajtalanságomat. És mondja: – Kezdem megbocsátani az Elsodort falu stilisztikai, retorikai, valamint poétikai hibáit is.
És jönni fognak azok, akik úgy állanak a tövemben, mintha a pizai ferde torony volnék. És lihegve lesik, mikor dűl ki egy tégla belőlem. És mondani fogják: – Hol vannak a nagy zúgó erdők? Egy Elsodort falura ráhibázott, de már elernyedt, penzióba lehet küldeni.
Jönni fognak és én nyugodt mosolygással nézem az új termést. Mert jóízű kenyér és üdítő víz lesz ez a könyv azoknak, akik tiszta ajkakkal fognak utánunk következni. Izenet ez a könyv: a földnek, az egészségnek, a jóságnak izenő nagy hívása. Himnusz ez a könyv: jóakaratú sziveknek zengi himnuszodat örök Rend, örök Tisztaság!
Oh fiatal vagyok még s hidd meg, felriadt magyar, hogy rakhatnak cézárokat és új parancsolót reád, de a fiatalságod ma én vagyok. És mélyemben nagy termő szépségek titkai gyűlnek. Oh tékozló, zárult szívű magyarság, ha felém hajolnál és azt mondanád: Dezső, szeretlek: minden rejtett csírám vert arany lenne számodra. Hiszen ellöktél mindenkit, aki szeretett és termett számodra, már változatosságból, vagy tréfa kedviért, próbálj szeretni engem, nyisd rám szemeidet és akkor gazdag termés lesz mindaz, ami teéretted adatott belém. Én kényeztetett gyermeknek születtem, dédelgess és olyan bokrétát adok a születésnapodra! Mert nagy születésnapod lesz még.
Kérdeztem azelőtt: honnan ez a mese, micsoda ős emlékezés diktálta a termékenység s a szent család tiszta meséjét? És most két meleg, sötét szem pattan fel bennem, egy fájdalmas száj nyílik meg és egy hang szól ős mesemondó jósággal. Egy hang, mely jó, mint a kenyér és meleg, mint a nyáresti mezők. Ez a hang adott lelket nekem.
Egy nyolcvanéves asszony járja mindennapi szelid idézéssel a kolozsvári temetőt. Keresi szétszórt gyermekeit, keresi élete elfújt vetését, keresi Erdélyt. És mikor fáradtan hazatipeg, a holdviláguccai kis házban öreg Jókai meséin úszik el a lelke, hogy lehessen még egy napot élni, még egy napot várni, még egy napot imádkozni.
Tőle jön ez a mese. Tőle jön minden jóságom, minden megváltó akaratom. Tőle jön végtelen szerelmem a megrabolt tragikus faj iránt. Ő zúduló erőim szárnya és minden hitem. Semmi sem lettem volna nélküle és minden ő általa lettem.
Ő nem jöhet hozzám, én nem mehetek hozzá. És jó szemei utolsó nézésénél nem lehetek ott, nem kísérhetem el az utolsó költözéskor. Nem sírhatom el neki, hogy minden kétségbeesett vergődésem a jó felé azért volt, mert az ő fia voltam. És hogy ő győzött bennem s minden örvényen diadalmi zászlóm leng.
Az este ráhajlik a somogyi falura, az élet színei lehervadnak. A sötétben felmozdul a hazatért falu s a vacsora füstje szétszáll, mint egy szelíd hívás. De előlem elsüllyed a falu, kivesznek hangjai az egymáshoz hajló életnek. A sötétség határai széttágulnak s mintha végtelen fekete mezőkön zokogó vonat rohanna. Idomtalan halotti táncban roppant hegyek ütik fejük a világtalan boltozathoz. Sápadt temetők keringenek s mint beteg kelevények, felpattannak a sírok. És szétkereső vázak nagy jajgatással hívnak számadásra: – Hová tettétek a fájdalom, a vér, a munka drága földjét? – Nagy templomok halványsága világít, mint holt arcok fehérsége: ez Kolozsvár, ez Brassó, ez Marosvásárhely, ez Székelyudvarhely, ez Sepsiszentgyörgy temploma. És templomból, temetőből, sötét mezőből és döbbent erdőkből: földből, kőből, csontból, húsból egy végtelen zokogás száll az elfordult Isten felé: Erdély! Erdély! Erdély!
Somogyvámos, 1920.
Szabó Dezső.
