kb. 9 perc olvasás
TARTALOM |
- Abulcasis sebészeti műve
- Cornelius Agrippa
- Carolus Clusius Atrebatis
- Auenbrugger
- Ausztria és Magyarország medicinájának történetéhez
- Ibn Szína (Avicenna) lélektana
- Bánfihunyadi János az újabb adatok tükrében
- A bányaorvostan kezdetei
- 600 éves a bécsi egyetem
- Bibliofil orvosok
- Richard Bright, M. D.
- Carl Gustav Carus
- A két Dee és Magyarország
- Descartes: Tractatus de homine
- Desiderius Erasmus Roterodamus
- A ‘doctor’
- Magyar orvos-természettudományi folyóirat kiadásának terve a XVIII. századból
- J. P. Frank
- Antonius Gazius
- Gyöngyössi Pál, orvos és filológus
- Hadegészségügyünk helyzete Buda visszafoglalása idején
- Christoph Wilhelm Hufeland, medicus et praeceptor populi
- Josephus Hyrtl, anatomiae professor ordinarius
- A magyarországi járványok történetéből
- Az Institutum Medico-Chirurgicum Josephinum
- Juan Huarte a tehetség vizsgálatáról
- Egy magyar karanténorvos a XVIII. században
- Kereszturi Ferenc
- Híres könyvek
- Késő középkori orvosi kéziratfragmentum
- A lengyel-magyar orvosi kapcsolatok a reneszánsz idején
- Leonhardus Fuchsius
- Carolus Linnaeus, medicus et botanicus
- A medicina Magyarországon a kezdetektől az orvosi kar megalapításáig
- Mesmer és a mesmerizmus
- Academia Molleriana
- Művészet és medicina
- Olasz orvosok Magyarországon 1512-től a XVI. század végéig
- A legrégebbi magyar nyelvű orvosi vény
- Az orvostörténelem szükségességéről
- A peregrináció és az emigráció
- Pitavaltól Conan Doyle-ig
- Gyöngyössi Pál Archiater és Platon Levsin
- Reineggs Jakab, orvos, bányász és kohász
- A salernói ‘Regimen sanitatis’
- Georg Ernst Stahl
- Jan Swammerdam
- Szerzetesrendek és orvoslás
- Testi Orvosságok Könyve
- Theophrastus Bombastus ab Hohenheim dictus Paracelsus
- Trnka Vencel
- Vadianus, az orvos és humanista
- A humanizmuskori orvosi oktatás filozófiastúdiuma
- Az ókori medicina hagyományozódása az egyházatyáknál
- A középkori orvosi fakultás curriculuma és tankönyvei
- Az orvostan oktatása a reneszánsz egyetemen
- A tanköltemény az orvosi oktatásban
https://mek.oszk.hu/05400/054252007-11-19
Művészet és medicina
Augsburg város orvosa, R. Minderer azt írja 1619-ben megjelent Threnodia medica seu planctus medicinae lugentis című művében, hogy „az orvostan bevonta tudományába a múzsákat”. Ez ugyan eredetileg a zenére vonatkozott, de igaznak bizonyult a többi művészetet illetően is.

Forrás: Eugen Hollander: Die Karikatur und Satire in der Medizin. Zweiten Auflage. 1921. IV. tábla
A modern szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a képzőművészet és az orvostudomány az emberi szellem két merőben más, egymástól igen távol eső megjelenési formája. Az orvostörténelem ennek csaknem az ellenkezőjére tanít.
Minden eredeti műalkotás éppen olyan egyedi és megismételhetetlen, mint a medicinában észlelt emberi reakciók, melyek átfogó, általánosító megjelölésük mellett az egyes emberre, az egyedre vonatkoznak és így par excellence szubjektívek. A reprodukció ugyanolyan kevéssé jelenti magát a műalkotást, mint ahogy egy betegségről alkotott klinikai képünk nem azonos a beteg emberrel. A tudományt – többek között – az objektivitás, a mérhetőség, a mindig azonos módon megjelenő ismérvek, a reprodukálhatóság jellemzi. Az orvoslásnak azonban tudományos volta mellett igen sok egyedi, szubjektív, nem mérhető eleme van. A művészet egyszeri és egyedi, intuitív, inspiratív, szubjektív és soha nem mérhető. A műalkotás reprodukciója pedig csak visszfénye az eredetinek. Ez az egyedi és személyes momentum, az intuíció az, ami a művészetben és az orvoslásban közös.

Forrás: Eugen Hollander: Die Karikatur und Satire in der Medizin. Zweiten Auflage. 1921. Fig. 42
A természettudományos kutatás induktív metodikája sem vezet eredményre az inspiráció adta ötlet nélkül. Az sem véletlen, hogy sok neves természettudóst és orvost ismerünk, akik művészként is jelentékenyek voltak. Tudományos és művészi munkájukban időnkénti hangsúlyváltásról számoltak be: amikor életük során az egyik előtérbe került, az minden erejüket igénybe vette, a másik háttérbe szorult, és fordítva. A tudományos és művészi motívum „kicserélhetőségének” elve a pszichológiában jól ismert. E jelenség ismerete a reneneszánszig vezethető vissza. Így nem meglepő, hogy az „objektív” tudomány és „szubjektív” művészeti alkotás olyan közel áll egymáshoz. Az orvostudomány egyre objektívebb, egyre egzaktabb módszerekkel dolgozik, a páciens pedig egyre inkább hiányolja a személyes hangot, a csak vele való törődést, és várja azt a „megérzést és megértést”, amit – a valóban nélkülözhetetlen tudományos módszereken túlmenően – a „reprodukálhatatlan” medicina, személy szerint az orvos adhat.
Az orvoslás ama kettősségét, amit a tudomány, a techné iatriké és a művészet, az ars medica képvisel, senki nem érthette jobban, mint a művész. Ez egyik magyarázata annak, hogy évszázadokon át kedvelt és gyakran ábrázolt téma a festészetben a születés, a halál, a betegségek különböző formája, az orvosi ténykedés és annak különféle attribútuma. Az egészség–betegség mint természeti jelenség is tárgya a művészi alkotásnak.
Nietzsche olyannyira összekapcsolja a természeti jelenségeket, és azon belül az emberi funkciókat, valamint a művészi megnyilvánulás formáit, hogy egyenesen az esztétika élettanáról beszél. Az esztétika „nem más, mint az alkalmazott élettan”, amiben ő a szépet magát mint az egészség reflexióját fogja fel.
Az elmúlt századokban az orvoslás ikonográfiájában a tanítási és oktatási célokat szolgáló képek művészi kifejezőereje és esztétikai értéke igen gyakran messze túlnőtt a praktikus célon, amint azt többek között Jan Calcarnak Vesalius híres anatómiai könyvéhez készített illusztrációi, vagy Leonardo da Vinci anatómiai rajzai mutatják. Leonardo da Vinci az olasz reneszánsz egyik legnagyobb zsenije. Mások talán egyenrangú művésztársai voltak, de senkiben közülük nem élt olyan tudásvágy, ami a fizikai világ megismerését illeti, mint benne. Kétségkívül nagyobb volt anatómiai tudása, mint kora bármely orvosáé. Boncolásainál művészi érdeklődés és igazi kutatói kíváncsiság hajtotta. Így anatómiai munkásságának eredménye egyaránt szolgált orvosi és művészi célokat.
Azok a műalkotások, melyek betegségeket, azok részleteit, tüneteit, betegeket, orvosokat, orvosokat és betegeket együtt vagy a gyógyítás szimbólumait ábrázolják, az élet és halál allegóriáit jelenítik meg, éppúgy az orvoslás rejtelmeinek művészi kifejezői, mint azok a karikatúrák, amelyek a divatok és hóbortok megörökítésével engednek bepillantást elmúlt idő – de ma sem elmúlt gondolatok – bizarr gyakorlatába.

Forrás: Eugen Hollander: Die Karikatur und Satire in der Medizin. Zweiten Auflage. 1921. Fig. 153 · fineartamerica.com
A képek és műtárgyak valósághű ábrázolásától a szimbolizáló, a heroizáló, majd karikírozó, sőt szatirikus képek széles skálán mutatják be az orvost és a sarlatánt, a beteget és a képzelt beteget. Az orvost és tevékenységét többnyire tárgyilagosan festik meg, a halállal való küzdelem azonban gyakran glorifikálásra készteti a festőt, míg máskor az orvos nyilvánvaló arroganciája vagy sikertelensége nevetséges persziflázsban tárul a néző szeme elé.
Ez a tematika a múlt században lett igazán a kutatás tárgya. Eugen Holländer műveihez1 ma már alig lehet hozzáférni.
A XIX. század második felében különösen a francia pszichiáter, Charcot és tanítványai művelték ezt a diszciplínát, melyet később a műfaj kutatói „medico-artisticus studium” névvel illettek. Charcot és iskolája irányította a figyelmet az orvostörténelem művészi kapcsolataira. Ennek az iskolának köszönhetjük az Iconographie de la Salpêtrière című tanulmánysorozatot és ennek talán leghíresebb darabját, Paul Richet L’art et la médecine (Párizs, 1903) című művét. E studium eredete azonban jóval messzebbre nyúlik. Első művelője M. F. Lochner von Hummelstein volt.2
Egy monográfia is kevés lenne ahhoz, hogy az orvosok és a képzőművészetek, különösen a festészet kapcsolatának elveiről szóljon, nem is említve az orvosok művészetkedvelő és pártoló szerepét. Ismert, hogy Rembrandt legszebb festményeinek megrendelői orvosok voltak. A XVI. század egyik legnevesebb bolognai orvosa, Jacopo Berengario da Carpi, Colonna bíboros gyógykezeléséért tiszteletdíjként pénz helyett Raffaello festményét, a Keresztelő Szent Jánost kérte és kapta, miként arról egyik művében említést is tesz.3

ifj. Hans Holbein
A múlt század nagynevű orvosprofesszora, Rudolf Virchow az ifjú Holbein Szent Erzsébet című képén tanulmányozván a lepra tüneteit, feltette a kérdést: szabad-e, hogy a betegség művészi alkotás tárgya legyen? Hosszú fejtegetései végén a válasz egyértelmű igen.4 Az ilyen tárgyú képeknek, szobroknak híján ma az orvostörténelem nemcsak szegényebb, de színtelenebb is lenne.
A görög mitológia gyógyító isteneinek szobrai, a betegségek tüneteit ábrázoló prekolumbiánus perui agyagedények, a középkor európai „lepraképei”, pestisábrázolásai, haláltáncrajzai, a barokk pestisoszlopok, az antik és újkori votiv-képek, votiv-szobrok – hogy csak kiragadott példákat említsünk – művészi értékük mellett az orvostörténet emlékei is, egyben annak nélkülözhetetlen forrásai.

ifj. Pieter Bruegel (1564–1638), az apja rajza alapján
A medicina és művészetek közötti szorosabb vagy lazább összefüggés irodalma, akár művészettörténeti, akár orvostörténeti aspektusból vizsgálták, csaknem áttekinthetetlen. A mód, ahogy egy kor orvosa a tevékenysége színhelyéül szolgáló helyiséget berendezte, bepillantást enged az orvosok korabeli helyzetére, a vizsgálat, a kezelés körülményeire, a higiénés viszonyokra. Semmilyen leírás rendelőhelyiségről kórházról nem adhat olyan világos képet, mint amilyet több évszázad ilyen tárgyú gazdag képanyaga nyújt. A festmények nagy része az orvost környezetében, leginkább működése közben ábrázolva teljessé teszi az akkori medicina gyakorlatáról kialakított képet. Egy, a párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött, 1339-ből való latin nyelvű, eredetileg görög kódex (Antidotarium Nicolai Myrepsi) szcenikus illusztrációján látható egy bizánci ambulatorium. Maga a mű a XII. század végén készült. A kép mindent elénk tár, ami egy akkori kezelőhelyiségben zajlott.
A késő középkori Európában dúló járványok jellemző tüneteikkel, a csaknem teljes pusztulás képével különösen nagy hatással voltak a festőkre. Képeiken leginkább három szemléleti mód kifejezése figyelhető meg: a járványos betegségek sztereotíp stigmáit viselő alakok vallásos környezetben jelennek meg, többnyire szentek csodatétele formájában; a művész a megrázó élményt mint a halálra való figyelmeztetést festi meg, különösen a nagy halandóságú pestis és kolera tárgya az ilyen képeknek; a harmadik forma a betegség tüneteinek részletekbe menő és teljesen realisztikus képe. Ezek nemritkán orvosok megbízásai alapján készültek.

Hieronymus Bosch követője vagy id. Pieter Bruegel · 1526 · toll, barna tinta
Graphische Sammlung Albertina, Vienna
A középkori és részben még a reneszánsz kori legendák is tele vannak a szentek gyógyító csodáival, melyek a legkülönbözőbb, az embereket e korban leginkább sújtó betegségek tünetei megjelenési formáit, esetleg csak szimbólumait festményeken, grafikákon, ritkábban plasztikákon örökítették meg. Mindezek elősegítik az orvostörténelem jobb megértését.
Mi késztethet századokon át festőket arra, hogy kóros folyamatokat ábrázoljanak? A középkor több legendája az ördögtől megszállott, általa beteggé tett ember gyógyulását egyben morális megtisztulásként interpretálja. Ez ragadja meg az áhítatos művészt, ez a motiváció magyarázza ama középkori fametszetek sorozatait is, melyek a kor gyakran fellépő tömegpszichózisaival (táncdüh, önostorozás stb.) kapcsolatosak.
A reneszánsz művészet számára a beteg ember már nem morális modell. Leonardo da Vinci nem bűnöket tár fel, hanem szerveket, nagyon is reális anatómiai képletekkel. Az antik értékek újraéledésével feltámadt annak egyik alapvető élettani és művészi törvénye is: az egészséges ember a szép.
A XIX. század polgári realizmusának festészete ismét felfedezte a kórházat és orvosait. A század második felének legjelentősebb orvosai láthatók az előadóteremben, kórtermekben, tanítványaik, betegeik és munkatársaik körében, sebészek, szemészek a műtőteremben. Európa és az Egyesült Államok orvosi életének újabb művészi forrásai ezek a festmények, a róluk készült számos reprodukció. Ezekkel a képekkel mintegy illusztrálják az orvostörténelemnek a hetvenes évektől az első világháborúig terjedő periódusát. Innen egyenes út vezet az újabb és legújabb orvosi tárgyú műalkotásokig, amelyek a jövőben lesznek az orvostörténelem forrásai.
Az orvostörténész gyakran nem csak a műalkotással, az irodalmi művel találkozik, hanem magával a művésszel is. A festő betegsége, az író kórtünetei, az orvosi elemzés megvilágításában, a kórleírás magyarázatában, mint pathográfia közelebb vihetnek az alkotás megértéséhez, az alkotó megismeréséhez. A neveket hosszasan lehetne sorolni.
Ami a muzsikusok betegségeinek tanulmányozását illeti, az már kevésbé tűnik evidensnek, és aligha visz közelebb zenéjükhöz. Életük és érzéseik jobb megértésében a pathográfiának talán mégis van jelentősége. Azoknak az íróknak az életrajza viszont, akik hosszabb-rövidebb ideig maguk is orvosok voltak, aligha lesz teljes orvosi tanulmányaik, orvosi szemléletük ismerete nélkül.







Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Medicina a reneszánsz egyetemen – Dr. Schultheisz Emil2024.09.06.
- Pápai Páriz Ferenc (Dés, 1649. május 10. – Nagyenyed, 1716. szeptember 10.) tanár, az orvoslás és a filozófia doktora.2024.09.06.
- „Minden doktorságot csak ebből késértek” – Szemelvények a XVI-XVII. század magyar nyelvű orvosi kézikönyveiből2024.09.06.