kb. 12 perc olvasás
Ugrás a navigációhozUgrás a kereséshez
Erőszakmentes jogellenes tiltakozási forma, a hatalommal való együttműködés valamilyen fokú nyilvános megtagadása, annak tevékenysége miatt. Célja a hatalom közérdekű tevékenységének megváltoztatása vagy annak javítása.
Története[szerkesztés]
A polgári engedetlenség eredete a felvilágosodás korához, a kispolgárság tömegeinek kialakulásához és a demokrácia (népuralom) bevezetéséhez kapcsolódik. A demokráciában a közhatalom feladata, hogy védje a nép (polgárság) szabadságát, tulajdonát és biztonságát. Ha a közhatalom nem teljesíti a tőle elvárt feladatokat, a törvényeket a maguk céljaira formálják, vagy ha az sérti a társadalmi igazságosság elvét, például a többség akaratát rákényszeríti egy kisebbségre, akkor a polgároknak jogukban áll rámutatni erre, és ha szükséges, akkor pedig morális joguk ellenállni. A polgári ellenállás támogatói szerint az állampolgároknak kell rámutatniuk a társadalmi igazságtalanságokra. Azonban előfordul, hogy a tiltakozás törvényes módját (a hatalom képviselőjének megkeresése, beadvány írása, tüntetésen való részvétel) figyelmen kívül hagyja a közhatalom. Ilyenkor a polgároknak még a törvények megsértése útján is meg kell tenniük, hogy jobb belátásra ösztönözzék a sokak által tévedhetetlennek tartott közhatalmat, ugyanis a kialakult helyzet lehet olyan rossz, hogy megalkuvásnak számít annak létét elfogadni.
Fokozatai[szerkesztés]
- a) Nem engedélyezett békés tüntetés, tiltakozás a közigazgatás tevékenysége ellen:
- tiltott ülősztrájk
- tiltott útlezárás
- létesítmények, területek önkényes elfoglalása
- közigazgatási intézmény rendezvényének megzavarása
- b) a közigazgatási törvény, rendelet vagy utasítás megtagadása:
- a közpénz befizetésének megtagadása
- a katonai szolgálat megtagadása
- c) a meglévő közigazgatás és a közintézmények semmibe vétele és helyettük új létrehozása.
Vélemények a polgári engedetlenségről[szerkesztés]
- Henry David Thoreau „A polgári engedetlenség iránti kötelesség” című műve szerint, egy magasabb rendű törvény alapján minden embernek kötelessége megtagadni az együttműködést és elviselni az ezzel járó büntetést, ha az állam igazságtalan politikát folytat.
- Mahátma Gandhi szerint a polgári engedetlenség „az ember veleszületett joga, melyet nem lehet feladni az önbecsülés elvesztése nélkül”, de csak akkor szabad élni vele, ha az engedetlenek ezt megelőzően már minden más tiltakozási formát (például tárgyalás, petíció, jogi út) kipróbáltak.
- John Rawls szerint akkor lehet polgári engedetlenségi akciót kezdeményezni, ha olyan veszélyhelyzet áll fenn, amely ellen már nem lehet a szokásos demokratikus és választásokon alapuló módszerekkel felvenni a harcot.
- Gene Sharp (1929–2018) szerint, szinte biztos sikert arat az olyan erőszakmentesen végigvitt polgári engedetlenségi akció, amelyhez sokan csatlakoznak.
- Tokár Géza szerint előfordulhat, hogy az érintett törvény egyszerűen annyira rossz, hogy megalkuvásnak számít még csak a létét is elfogadni.
A polgári engedetlenség és az erkölcs szava (2007)
Varga Csaba 2007-es publicisztikáját a Mandiner szerkesztője találta aktuálisnak és szemlézte emiatt.
*
„A polgári engedetlenség erkölcsi lázadást, szembeszegülést jelző fogalom, amely lelkiismeretünk szava érvényre juttatásának egyik lehetséges módját írja körül. Kockázatvállalás, sőt biztos fenyegetettség ellenére az emberi altruizmus, másokért való önfeláldozásunk egyik történelmileg kialakult módja ez. Sajátos eszközeinek köszönhetően hatását is specifikus módon éri el. Éppen azért, mert minden elemét valamiféle morális kiállás hatja át, nem feltétlenül arra való, hogy részvétlen kívülállók könnyedén minősítgethessék. Hiszen tettét polgári engedetlenségnek mondva a cselekvő nem tesz mást, mint rövidített kifejezéssel egy adott történelmi hagyomány körébe sorolja eljárásának szándék szerinti indítékát és célrendszerét.
A polgári engedetlenség nem jogi fogalom. Még a jog legtágabban megvont fogalmának sem része, hiszen épp a fennálló jog kötelező erejét tagadja egy magasabb rend érvényére hivatkozással, és szembeszegülésének pontosan az a célja, hogy elérje e jog megváltozását. Ugyanakkor maga a kifejezés sem jogi fogalom, hisz róla nem szól a jog. Mint ilyen, a polgári engedetlenség a külvilág olyan öntörvényű történése, amelynek során először a jog valamely előírását megszegik, majd ezt érzékelve a jog az előírt kényszerintézkedéssel válaszol.
A polgári engedetlenség tehát az erkölcs nevében tett kihívás a joggal szemben. Konfliktus kinyilvánítása, amelynek során egy erkölcsi igény nevében szándékosan sértik a jogot. A jog, amely kizárólag saját kategóriarendszerén keresztül tudja érzékelni a külvilágot, nem láthat ebben mást, mint kizárólag normájának megsértését. Mégis, minthogy a polgári engedetlenség azáltal szándékolja elérni hatását, hogy a jogot reagálásra kényszeríti, normasértése nyilvánosan, kihívó egyértelműséggel történik. Provokatív gesztusával éppen kizárni törekszik a jog részéről bármiféle kibúvást vagy köztes megoldás keresését, azaz egy határozott, jog szerinti válaszadás kikerülését. A másik oldalról viszont a jog számára ez nem több vagy más, mint egy fennálló norma megsértése. Egyszerűen nincs lehetősége a jognak a kérdéses történésben erkölcsi gesztust vagy polgári engedetlenségnek mondott hagyományt érzékelni, mert ilyen fogalmat nem ismer. Nem is ezt nevesíti hát, hanem kizárólag a tettet, amelynek tanúsításával jogsérelem történt. Az a körülmény tehát, hogy a jogsértő történetesen önzetlenül cselekedett, erkölcsi megfontolás hatására, éppen a jog megváltoztatása céljából, ilyen módon nem is lehet része a tényállásnak, hacsak maga az érintett rendezés nem rendelkezik az eset konkrét egyedi körülményeinek az ügy megítélése során való mérlegelhetése lehetőségéről. Egyéb esetekben mindez bármiféle egyéb személyes vagy tárgyi jellemzéssel együtt legfeljebb az ügy tárgyalási anyagában nyerhet említést – anélkül persze, hogy önmagában a jogi minősítés elemévé válhatnék.
Mindebből következően maga a kifejezés is pusztán leíró, megállapodásszerűen kialakult fogalom. Erkölcsi indítéka, az önfeláldozásul felkínálkozás okából a társadalmi közértésben mindez persze nyerhet egyfajta pátoszt, ámde ez aligha ok arra, hogy az önbevallása szerint polgári engedetlenséget gyakorlótól e minőséget csak azért, mert esetleg nem értünk vele egyet, őt vagy tettét diszkreditálva megvonjuk. Különösen visszás, ha polgári engedetlenség gyakorlását a közhatalom birtokosa minősítgeti. Merthogy az, aki ellen egy szándékos jogsértésben tetőző erkölcsi lázadás irányul, eleve vesztes abban a morális dilemmában, amely polgári engedetlenséghez vezetett, hiszen nem ő, hanem e másik szállt síkra annak állított tűrhetetlenségével szemben. Belenyugvását, meghunyászkodását hiába palástolja a jogállamiság tógájába; ilyenkor legfeljebb fogalmi síkok tévesztéséről tesz tanúbizonyságot, merthogy a polgári engedetlenséghez való folyamodás puszta ténye éppen arról vall, hogy a jogállamiság intézményrendszere az adott helyzetben csődöt mondott, hiszen tehetetlennek bizonyult.
A polgári engedetlenség működési mechanizmusa éppen abban rejlik, hogy az állam- és jogéletet kizökkenti mindennapos rutinjából. Mert vagy büntetnie kell, dühödten összezáruló fogakkal vagy rossz szájíz kényelmetlenségével terhelten, vagy beismernie vereségét, s ezzel együtt utakat kezdeményeznie az ügy támogatásához. Eszerint tehát a polgári engedetlenség mindig kivételes, egyenesen ünneprontó, mert konfliktust nyilvánít ki – visszavonhatatlanul. Ezzel pedig polarizál, hiszen a társadalomban hasadást hoz létre, amely annál megosztóbbá válik, minél inkább valós, a társadalomban mérvadó erők által osztott erkölcsi megfontolások sorsa itt a tét.”
Zinn, Howard (2019): Engedetlenség és demokrácia: Kilenc téveszme a törvényről és a rendről. Fordította: Piróth Attila. Budapest: Napvilág Kiadó.
Howard Zinn kötete rendkívül nyugtalanító olvasmány. Azt a felettébb aktuális kérdést feszegeti, amelynek elhallgatása vagy meg nem válaszolása az embereket megnyomorító hatalmi rendszerek alapja: fellázadhatunk-e a nyilvánvalóan erkölcstelen jogszabályok ellen?
Howard Zinn eredetileg 1968-ban megjelent kötete nem kerülhetne aktuálisabb pillanatban a magyar olvasókhoz. Majdnem egy évtizede élünk egy olyan rezsimben, amely olyan jogrendszert alakított ki, amelyet − bár a társadalom döntő része számára elveszítette minden erkölcsi legitimációját − egy tehetetlenségi erő kőkeményen összetart. Ez az erő pedig a Zinn által is vizsgált hamis tudat, vagyis az, hogy a „törvényeket be kell tartani, azok erkölcsi megítélésétől függetlenül”.
De vajon mit lehet kezdeni azzal a felismeréssel, hogy a jog és a joguralom mindig is a hatalom érdekeit szolgálta? Antidemokratikusnak tekinthető-e az olyan jogszabályok be nem tartása, amelyek nélkülöznek minden erkölcsi minimumot?
A demokrácia ellenségei vagyunk-e akkor, amikor fellázadunk a tekintélyelvű hatalom jogrendszere ellen?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomasztják a szerzőt.
A kötet illeszkedik abba legutóbbi pár évben örvendetes módon kibontakozó hagyományba (érdemes megemlíteni a következő köteteket: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma?), amely tudományos és mozgalmi perspektívából kezdett el foglalkozni a polgári engedetlenséggel. Zinn esszéje a békés polgári engedetlenség intézménye és gyakorlata melletti védőbeszéd, amely egyúttal Abe Fortas korábbi amerikai legfelsőbb bírósági bíró Concerning Dissent and Civil Disobedience című, 1968-as könyve elleni vádirat.
Fortas bíró azt járta körbe, hogy milyen esetekben és feltételekkel elfogadható a békés polgári engedetlenség. Ez pedig nem más, mint a törvényességnek, a jog uralmának feltétlen tiszteltben tartása.
Zinn munkájának középpontjában ennek kritikája áll.
Nem lehet véletlen, hogy a jogrendszer és a joguralom egyfajta társadalmi fétisként kezelésétől már az ókori rómaiak is óvtak a „summum ius summa iniuria” (vagyis: a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz) ősi jogelvével. Zinn ezt a következőképpen fogalmazta meg:
„A törvények uralmának az abszolútum magaslatára emelése a totalitarizmus jele, és a totalitárius rendszerek légkörét meg lehet teremteni a demokrácia számos jellegzetességét mutató társadalmakban is” (Zinn, 2019: 106).
Zinn kíméletlen éleslátással és logikus érveléssel mutat rá a Fortas gondolkodásában rejlő következetlenségekre. Fortas ugyanis egyszerre kívánja a törvényesség kalodájába zárni a polgári engedetlenséget, miközben azokra az esetekre tartja alkalmazhatónak, amikor érvénytelen, alkotmányellenes vagy mélyen erkölcstelen törvények ellen kívánunk fellépni. Zinn szembesít bennünket azzal, hogy
ha ezt a megszorító értelmezést valljuk, akkor valójában sohasem tudunk a polgári engedetlenség eszközével élni.
Ez esetben ugyanis a hatalom kezében mindig ott lesznek olyan végső morális és jogi ütőkártyák, amelyek semlegesíthetik az ellenállást.
Éppen ezért a kötet kilenc – a Fortas-féle gondolkodásból eredő – téveszmét boncolgat, e béklyók alól kíván bennünket felszabadítani. E téveszmék kiindulópontja ugyanaz: a joguralom szentségén alapuló liberális demokrácia és ennek legszélesebben értett gazdasági/társadalmi háttere a kapitalizmus. A modern jogrendszerek kialakítása elválaszthatatlan a kapitalizmus globális kizsákmányoló rendszerének létrejöttétől, és mint ilyen, a kizsákmányolási gépezet összetartására, működtetésére és legitimálására szolgál (gondoljunk például a globális vállalatok azon elvárására, hogy ugyanolyan jogi keretek között működjenek a világ bármely pontján).
Vagyis amikor Zinn Fortas érvelését és a polgári engedetlenség leszűkítő értelmezését kritizálja, valójában azt a liberális jogrendet bírálja, amely a törvényesség, jogállamiság és joguralom értékeit a globális kizsákmányolás fenntarthatósága érdekében alkalmazza, hiszen éppen a polgári engedetlenség lehetne a leszakadó társadalmi csoportok, a kisebbségek, a rabszolgaként kezelt munkavállalók, a bevándorlók, a nők és gyermekmunkások által alkalmazott eszköz, ha nem ütközne annak tényleges alkalmazása a jogrendszer által felállított roppant akadályokba.
Zinn tehát elementáris erővel világít rá arra, hogy
a modern jog a neoliberális kapitalizmus legfőbb hatalmi struktúrájává és a sérülékeny társadalmi csoportok kizsákmányolásának egyik legnagyobb fenntartójává vált.
Ennek legszembetűnőbb példája az Egyesült Államok. Zinn ki is nyilvánítja, hogy a törvények Fortas általi felmagasztalása már kudarcot vallott az amerikai történelem két legnagyobb válsága (a függetlenségi háború és a rabszolgaság eltörlése) során:
„E két válságot a nemzet látszólagos békés és sikeres fejlődése követte, mert az amerikai liberalizmus gyorsan elhantolta a holttesteket (az indiánokét, a feketékét, a háborúba küldött fiatalokét), az igazságtalanságokat (a rasszizmus, az iparosítás, az urbanizáció emberi roncsait) pedig bezárta a nemzet alagsorába, ahol milliók éltek csendben és láthatatlanul. Azokat, akik a felszínre verekedték magukat, hogy megtörjék a csendet, az elnyomás és reform pontosan kimért elegye fogadta az ország belső nyugalmának helyreállítása érdekében… Így az amerikai társadalmat lehetett sikeresnek mondani; bár gépezetét sokak nyomorúsága olajozta, mások – a dagadó és elégedett középosztály – számára »működött«” (Zinn, 2019: 9–10).
Vagyis korszakunk liberális jogrendje és a demokrácia logikus, ám beláthatatlan következményekkel járó osztálypolitikán nyugszik: az uralkodó osztály és a középosztály változó tartalmú és összetételű szövetségén, amelynek célja a középosztály anyagi pacifikálása és az alávetett osztályok burkolt, máskor egészen nyílt és brutális elnyomása. (Lásd a Zinn által is elemezett vietnámi háború elleni, illetve polgárjogi mozgalmakat.) E jól berendezett világba nem fér bele a polgári engedetlenség. Ám a cél korántsem a nyílt elnyomás, hanem valami sokkal brutálisabb.
Teljes nemzedékeket arra nevelnek, hogy a törvényességre való álságos hivatkozás előtt minden, az igazságosságra hivatkozó morális megközelítésnek meg kell hajolnia.
Zinn szerint a polgári engedetlenség valamilyen erkölcstelen, emberi szellemet, alapvető jogokat sértő törvény ellen irányulhat egy létfontosságú társadalmi cél érdekében. Előttünk áll tehát a liberális demokráciák és neoliberális kapitalizmus legnagyobb morális ellentmondása, amely abban ragadható meg, hogy a felvilágosodástól kezdve felépített, kifinomult, a jogrend biztosította egyéni és közösségi védelem is anyagi státuszhoz köti és ennek elfogadását olyan morális kötelezettségként írja elő, amely minden állampolgárnak „elsőrendű kötelezettsége”.
Itt érkezünk el egy olyan alapfelismeréshez, amely meghatározhatja korszakunkat: a római jogtól kezdve, különösen a francia felvilágosodáson, az angol parlamentáris fejlődésen át, egészen az amerikai és európai alkotmányozásokig mélyen hittek abban, hogy a jog és a joguralom minden polgárként elfogadott ember (s ebbe korántsem tartozott bele mindenki, pl. nők, afroamerikaiak) védelmét szolgálja. Mindig is úgy volt, és napjainkban sincs ez másként – és e keserű felismerés alapjaiban határozza meg Zinn érvelését –, hogy a jog a hatalom és a hatalmasok alapvető biztosítéka, és korszakunk (különösen annak populista korszelleme) felfogható a jog elleni legújabb lázadásnak.
Mindez azért lehet különösen fájó és kiábrándító a nyugati centrum és részben félperiféria országaiban, mert az átlagember mára azzal szembesül (hitel- és klímaválságtól kezdve, fogyasztóvédelmen át egészen az egészségügyig), hogy éppen az őt védeni hivatott jogrendszer szolgáltatja ki a hatalmasoknak, politikusoknak és bürokratáknak éppúgy, mint a globális vállalatoknak. Álláspontom szerint e mindig is létező védtelenség, a hatalom előtti meztelenség és eszköztelenség felismerése okozza korszakunk egyik legnagyobb frusztrációját. Tulajdonképpen a „fejlett nyugat” átlagpolgárai szembesülnek azzal, ami általános tapasztalat volt mindig is a periférián:
az emberek a végletekig ki vannak szolgáltatva a hatalomnak.
Úgy vélem, hogy éppen ez a nyugtalanság és kiábrándultság hozta el korszakunk új tekintélyelvű politikai rendszereinek felemelkedését (gondoljunk Trump Amerikájára vagy az Orbán-rendszerre). Zinn elősorban nem a polgári engedetlenség és a tekintélyelvű rendszerek kapcsolatának kérdéskörével foglalkozik, ugyanakkor a modern önkényuralmak jogrendszereiben éleződik ki leginkább az, hogy milyen feszítő problémát jelent az igazságtalan, erkölcstelen jog.
Bármilyen furcsának tűnik is, az új típusú, populista, tekintélyelvű rendszerek és a polgári engedetlenség közös tőről fakadnak abban az értelemben, hogy – legalábbis első ránézésre – mind a kettő a liberális jogrend elleni lázadásnak tekinthető. A liberális demokráciák elemi erővel kezdték el magukat védeni a huszadik század második felében a kibontakozó polgári engedetlenségektől, de mindenekelőtt az azokban megfogalmazódó dühtől, amely fakadhat az állami rasszizmus elleni lázadásból, a kapitalista rendszer kilátástalanságainak felismeréséből vagy éppen a korábban jelzett szomorú ráeszmélésből:
az ún. emberi jogok korántsem egyetemesek és az állam egyáltalán nem akarja minden polgárát megvédeni.
A kortárs tekintélyelvű populista rendszerek éppen e kiábrándultságot és kilátástalanságot használják ki. Ám céljuk korántsem az, hogy a liberális demokráciák hipokrita megközelítése helyett közelebb vigyék a jogszerűséget és igazságosságot egymáshoz (pedig sokszor éppen ezt ígérik), hanem kimondják az eddig kimondhatatlant: az emberi jogok, az egyenlő bánásmód, a joguralom, a jogvédelem nem jár mindenkinek, azokból politikai és gazdasági érdekek mentén részesülhetnek csak az emberek.
E szempontból mondhatnánk azt, hogy a tekintélyelvű populista rendszerek legalább őszinték. Ezzel azonban nem sokra megyünk, hiszen mindez a zsarnokság nyílt felvállalása. Ezek a tekintélyelvű rendszerek azonban ennél is többet tesznek, és ezért állítottam azt, hogy Zinn könyve nem is jelenhetett volna meg aktuálisabb pillanatban hazánkban: a tekintélyelvű populista berendezkedések elkezdték felépíteni saját alkotmányos rendszereiket (ezért nem állíthatjuk azt, hogy teljességgel a jog elleni lázadásból táplálkoznak), amelyek törvényesíteni hivatottak e rendszerek gonoszságát. Mindezt joggal nevezhetjük alkotmányos diktatúrának, amely minden eddiginél jobban kiélezi az erkölcstelen és igazságtalan jogrend elleni lázadás dilemmáit. Úgy hiszem – és ezzel talán Zinn is egyetértene –, hogy a tekintélyelvű rendszerek (legyenek azok liberálisok vagy éppen populisták) joga elleni lázadásnál kevés demokratikusabb tett képzelhető el.
A jog elleni lázadás új korszaka áll előttünk…
Címfotó: Oscar Chan – Pexels