Péteri Takáts József művei

Írta: Nagy Jenő · 2025. június 17.

A költő

PÉTERI TAKÁTS JÓZSEF
KÖLTEMÉNYES MUNKÁJI.

————–

Aut prodesse volunt, aut delectare Poetae,
Aut simul et iucunda et idonea dicere vitae.

HORATIVS.

BÉTSBEN,
BILLE KÁROLY’ BETŰIVEL.
1 7 9 6.


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2010
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-406-6 (online)
MEK-07780


MÉLTÓSÁGOS
TOLNAI GRÓF
FESTETITS GYÖRGY
ÚR’
Ő NAGYSÁGÁNAK.

MÉLTÓSÁGOS GRÓF!

Légyen e’ zsenge munka is eggyik bizonysága azon ország-szerte isméretes buzgóságnak, mellytől lelkesíttetvén Nagyságod, példa nélkűl óhajtja, keresi, támagatja mind azt, valami a’ Haza’ hasznára ‘s díszére szolgálhat.

Nem szándékom, hoszszas is volna, Nagyságodnak jeles tetteit magasztalni, és azokat, mellyek a’ tudományok’ ‘s köz-hasznú igyekezetek’ elő-mozdításokra még tsak kezdetben vagy készűletben vannak, elő-számlálni: mind azért, mivel könnyen meg sérthetném ritka szemérmetességét, melly szerínt inkább ditséretre méltókat tselekedni, hogysem ditsértetni kíván; mind pedig, mivel magam is el akarom az alatson hízelkedés’ gyanúját kerűlni, – azok előtt, kik, a’ dolog’ valóságát nem tudván, balúl vélekedhetnének.

Sok értelmes Hazafi-társai azt szokták mondani Nagyságodról: hogy fényesebb állapotban tündöklenék a’ Magyar Név nem sokára, ha Országunknak tekéntetesebb Fijai közűl számosabban volnának, kik a’ kedvező szerentsének bő adományit elmés szorgalommal ‘s józan kímélléssel nevelvén, azokból – mint Gróf FESTETITS GYÖRGY – hatsak egy részetskét is Hazájoknak áldoznának.

Melly édes öröm tehát énnékem, egy illy nagy-tiszteletű Hazafinak szép érdemeit még közelebbről ismérnem, és örök emlékezetre méltó tselekedetinek, úgy szóllván, mindennapi szemmel-látó tanújok lennem! Melly boldogító gyönyörűség énnékem, egy illyen Atyának nagyra szülött eggyetlen egy Fiját a’ tudományoknak és a’ jó erköltsnek ösvényein vezethetnem! ‘s a’ régi nevezetes Férjfiaknak követésre serkentő történeteiket e’ kedves Gyermekkel eggyütt – olvasgatván, belső meg-győződéssel nékie mondhatnom, hogy előttünk áll szakasztott mássok. Mély tisztelettel vagyok

NAGYSÁGODNAK

alázatos szolgája  
TAKÁTS JÓZSEF.

AZ OLVASÓHOZ.

Ha mindenütt olly kedvezö szemet vetnének verseimre, a’ millyen kegyes volt irántok több jó Barátimnak itéletjek: már úgy soha nem bánnám meg, hogy a’ gyakor ösztönözésre másokkal is meg ismértettem azokat. De – szíves barátok’ kívánságának engedni, édes kötelesség; minden ember’ helybe-hagyására számot tartani, el bizott vakmeröség.

Arról tsak ugyan meg vagyok magam is gyözödve, hogy, ha sokat nem használ is, leg alább nem fog ártani könyvem’ olvasása; mert a’ szelíd erkölts, a’ szép természettel való ártatlan el múlatás, a’ józan gondolkodás, a’ haszonnal nyájaskodó gyönyörüség, volt ki szegzett tárgya írásomnak.

Ha a’ beszéd nem jár olly fenn, ha nem olly tzifra, mint talántán a’ kényesebb íz szeretné: vagyon kis mentségem. Leg inkább a’ fiatal észhez és szívhez iparkodtam férni; ‘s a’ mit irtam, pihenő üres órákban írogattam: mert jobbára másútt, tisztem’ részein járt gondom. Nem hinném tehát, hogy valaki meg ítéljen, vagy szinte meg vessen.

A’ gánts-keresöknek elég légyen azt említeni, a’ mit Faludi Ferentz Udvari Emberében írt felőlek: „A’ gonosz elmék, ha száz szépet találnak a’ könyvekben és tsak egy megvetöt, erre rohannak, ezt martzangolják, ezt verik dobra; és annak, a’ ki írta, gyalázatjára híresítik. – Nem veszik észre, hogy evvel az embertelenséggel magok büntetik magokat; mert az okosabb világ nem tulajdonítja ezt a’ betsület-keverést serény elméjeknek, hanem roszszalkodó akaratjoknak.”

Tudni való még, hogy találtatnak e’ munkában hellyel közzel ollyan darabok is, kivált a’ rövidebbek között, mellyeknek foglalatját más könyvekben is olvashatni. Én ezeket tsak magyarságokra nézve vallom sajátimnak. Reménylem mindazonáltal, hogy azért szívesen el múlatnak velek azok, a’ kik Magyarok; annyival inkább, mert a’ nem igen sok között is alkalmas nagy lévén a’ külömbség: a’ már magok szárnyokon járóknak sem szülhet únalmat; noha tsak ugyan leg több jut a’ serdülö kornak.

Bétsben, Szent Jakab hava’ fogytán. 1796.

LAISTROM.

ELEGYES VERSEK.

A’ hazai szeretet
A’ Barátság
Barátom’ felelete
A’ Költőkhez
A’ tavasz’ kezdete
A’ fösvény
A’ fák
Barátom’ levele
Válasz
Tavaszi reggel
A’ pásztori élet
A’ szánakodás
Az olvasásról
A’ reggel
Nem lehet mindent tagadni
Damet és Doris
A’ holdhoz
A’ galambok
A’ tsavargó patak
Vallás-tétel
A’ Kisdedek Attyok’ neve’ napján
A’ Rózsa
Irin, Kleist utánn
Öröm kert
Öszi sétálás
Egy levél’ töredékje
A’ habozó Pásztor
A’ Publikán madár’ halálára
A’ fergeteg
Név napra
Az átokról
A’ hálaadatlan nyúl
Örömre ébresztés
Az Ember’ méltósága
A’ hársfa
A’ bokor-irtó
Az estve
A’ tél
Ne gyanakodj
A’ méh és a’ galamb
Mi leg könnyebb, mi leg nehezebb
Dídó Eneáshoz

ÉNEKEK.

A’ költéshez
A’ pásztori század
A’ középszerűség
A’ nagy szívű Jámbor
Egy keresztes Dáma tiszteletére
A’ nagy szívű gyermek
A’ hazúg gyermek
A’ hervadt rózsa
El-változás
A’ fetske
Egy jó gyermeknek reggeli éneke
Egy jeles Ifjú köszöntésére
Köszönő válasz
A’ kisdedek Annyok’ neve’ napjára
Örömre vált szomorúság
Egy lepkéket gyűjtő úrfihoz
A’ pille ‘s a’ méhe
Gyöngyösi
A’ festett rózsa
A’ viola ‘s a’ tulipán
A tavasz
A’ mohó hal
Az árnyékának örűlő gyermek
A’ paraszt
Amornak fegyverei
A’ fegyvertelen Amor
Az ártatlan ifjúság
A’ nyár
A’ könyörűlő gyermek
A’ Fejér ‘s a’ Szeretsen
Egy Urfi édes annya’ neve’ napján’
Égi háború utánn
Zsuzsi
Az ujjonnan ültetett fához
Kerűld a’ pört
A’ változó szerentse.
Öszve hasonlítás
A rózsa ‘s a’ téli-zöld
A’ holdhoz
Kívánság
Sohajtás a’ békesség utánn
Egy haldokló’ szavai
Uj esztendőre

ÁGNES’ TÖRTÉNETE

ERKÖLTSI ‘S MÁS VELŐS MONDÁSOK

MESÉK


ELEGYES VERSEK.

A’ HAZAI SZERETET.

Tehát valahára egyedűl lehetek!
A’ Nyugalom’ gyenge karjára dülhetek.
Múzsám! hív biztosa minden titkaimnak,
Légy te enyhítője bokros unalmimnak.
Valaki él, vidám játékra vágyódik;
Botsásd meg, ha szívem lantodhoz vonódik,
Hogy el verje rajta belsö érzéseit,
‘S felejtse, ha lehet, keserűségeit.
Látom: hogy a’ Tavasz siet virágival,
Már is mosolyognak a’ Nap’ súgárival;
Látom a’ Szépekkel a’ Világ’ Fiait
Vigadozva járni az öröm’ tántzait:
Nem kér az én kedvem illyen mulatságot,
Úgy nézi ezt, mint egy veszendő hivságot,
Mint egy futó patak’ tajtékzó habjait,
Mellyek meg szaggatják az árok’ gátjait.
Inkább gyönyörködik a’ Fülemülében,
Ha zokog szobámnak mély tsendességében;
Fel ébred bús lelkem ennek hallására,
‘S reá emlékezik édes Hazájára.
Távúl azon Tájtól, mellyet úgy óhajtok,
Melly utánn érzékeny szívemből sohajtok,
Harmadszor szemlélem, mint üzi a’ Telet
Ki pihent földünkről a’ nyájos Ki-kelet.
E’ gyönyörű idő’ mindenik részével,
Majd meg mérem ismét szomorú elmével,
A’ kedves Vidéknek tőlem meszszeségét,
Hajdani örömim’ tiszta édességét.
Egy tsoportba gyüjtöm szíves Barátimat,
‘S viszsza hivom velek töltött óraimat,
Igy a’ szárnyára kelt sebes emlékezet
Feles sohajtásim’ tárgyához el vezet:
S’ örvendezni fogok, a’ midőn tsalatom,
A’ keserű ürmöt mézzé változtatom.
Légyen az már ösztön, avagy hál-adóság,
De lakik szívünkben ollyan hajlandóság,
Melly által Hazánkat fő képpen szeretjük,
‘S távúl estünkben is azt el nem felejtjük.
Az éjszaki Tájok’ füstös barlangjai,
A’ napot boszszúlló örökös havai,
Nyugott lakosinak annyira tetszenek,
Hogy értek, ha szükség, még vért is öntenek.
Sőt ha e’ vad népet erővel el hoznád,
Bátor gazdag földel meg ajándékoznád:
Felelek, a’ bánat kebelét szaggatná,
‘S Hazája’ szerelmét el nem titkolhatná.
Ezen vonzó erő teszi hatalmával,
Hogy meg elégedik a’ Pór kunyhójával.
Ugyan is: mi jeles szerentsét remélhet,
Hogy Ősinek sovány tüz-helyénél élhet?
Tsupán a’ születés, ‘s szokás mivelheti,
Hogy keskeny udvarát olly híven szereti,
Hogy akár melly roppant úri palotában
Úgy kedve nem telik, mint kis hajlékában.
Ezt a’ Szem-fülesség, azt a’ Hivatalja,
A’ vagy a’ Fösvénység honnyából ki tsalja;
De akár melly kies ég alatt lakozzék,
Sorsa akár millyen boldoggá változzék:
Még is tsak más Föld az, hol a’ Nap szebben kél,
Hol az ember, noha kevésből, jobban él.
Hol sokkal szelídebb a’ Holdnak világa,
Szembe tünőbb a’ fris Viznek tisztasága.
El hagyott Hazáját ki ki igy ditséri,
Annak szeretete sírján túl késéri.
Úgy van; mert ha talán bújdosó útjában,
Az utólsó álom el érné ágyában
Előbb, hogy sem oda viszsza kerűlhetett,
A’ hol anya földjén nap fényre született:
Azt fogná lehellni végső pihegése,
Ottan eshetne meg vajha temetése!
Ottan fekhetnének tsendesen tsontjai!
A’ hol Eldődinek nyugosznak hamvai.
Ovid! az emberi Szív’ bölts ismérője,
Víg ‘s bús járásinak édes Éneklője!
Nem de hogy Augusztus’ irígy félelméből,
Kül-földre kergetett Hazád’ kebeléből:
Az volt leg főbb kínja érzékeny szívednek,
Hogy vad Népek ásnak sír-gödröt testednek?
Azért Barátidat esdekelve kérted,
Ha szenvedésidnek vég határát érted:
Legyen gondjok szabad embernek porára,
‘S vigyék viszsza szabad Tiberis’ partjára.
Boldog, ki el hagyván a’ Tenger’ habjait,
Honnyában fel leli hív Attyafiait.
Örökös bútsút mond a’ tsalárd vizeknek,
‘S tömjént gyújt a’ kegyes Házi-Isteneknek.
De boldogabb, a’ ki saját örökében
Meg marad, és el jár jó Polgár’ tisztében;
Vígan él, ‘s bátran néz a’ Halál’ szemébe,
A’ ki el vezeti Ősei’ ölébe.
Lehet, hogy valaki tsendes hajlékában
E’ jót nem isméri maga el untában:
De mennyen, ‘s kül-földön töltse esztendejét,
Fogadom, meg érzi a’ Haza’ erejét.
Lám Ulissest Neptun akár mint zaklatta,
Calypsó bár mennyi kintsekkel biztatta:
Még is a’ szelekre bizta vitorláját,
Remélvén, hogy végre fel leli Hazáját;
Hol inkább porrá lesz Laërtes’ sírjában,
Mint sem halhatatlan Másnak birtokában.
Benyovszki! Hazánknak nagy hírü Magzatja,
Engedj meg, ha tollam jóvá nem hagyhatja:
Hogy azon szép Névvel, mellyet érdemlettél,
‘S a’ mellyel örvendő Hazádba siettél,
Ott meg nem nyughatván, ismét el bútsúztál,
‘S a’ hitetlen Mélység’ szinén addig úsztál:
Míg Ellenségednek gőgös örömére,
Életed általa gyászos véget ére. –
Bámúlásra méltó erő valójában,
Mellyet a’ Haza szül hív lelkű fiában.
Nemes mérészséggel fel fegyverkezteti,
Ha a’ bal szerentse kárral fenyegeti,
Dedalusnak elmés kezét ki vezette,
Midőn a’ fog-helyből magát ki mentette?
Hazája’ szerelme alkotta szárnyait,
Hogy meg győzze Minos’ ellenző gátjait.
Ő igaz kút-feje a’ Mesterségeknek,
Lelke a’ felséges tselekedeteknek,
Ő volt, ki Homerus’ tüzét élesztette,
Midőn Bajnokinak tettét le festette.
Ő vitte Achillest Trója’ vívására,
A’ szemtelen lágyság’ meg boszszúllására,
Ő volt tárgya Kodrus’ ditső halálának,
Detzius’, Kurtzius’ nagy áldozatjának. –
Tí! kik Hazátokat oda hagyhatjátok,
S idegen Nemzetek’ városit lakjátok;
A’ hol pénzeteket el vesztegetitek,
Vagy az ép Koldusok’ számát nevelitek:
Nem lehet olly színes mentő fegyveretek,
Melly alatt ne lássék fajúló szívetek.
Tsak a’ bün, félelem, hívság okozhatja,
Ha ki kész akartva Honnyát el hagyhatja.
Lám Cicero készszebb kard alá hajolni,
Mint sem idegen Föld’ hátán kóborolni.
Hires Balatonnak kies szomszédsága!
Hol először sütött r’ám a’ Nap’ világa;
Hol kényemre folytak gyenge esztendeim,
Mikor hullanak le szoros köteleim:
Hogy kedves öledbe viszsza kerülhessek,
‘S kevés mindenemből békével élhessek?
Nem szandékom Névre, Gazdagságra törni,
Mellyek rab Urokat szokták tsak gyötörni.
Hazámot szolgálni lesz kötelességem,
Érte ‘s vele élni, halni ditsősségem.

A’ BARÁTSÁG.

Nintsen olly drága Kints a’ Föld’ kerekségén,
Melly ki tenne a’ hív Barátság’ szentségén.
Ha ő nem lakoznék az ember’ szívében,
Ki érezne igaz örömet éltében?
Szép a’ Természet, szép! minden munkájában,
Mert tsinnyán kérkedik Szerzője’ nyomában;
De értse bár annak mindenik tsudáját,
Visgálja a’ Nap’ ‘s Hold’ felséges Hazáját:
Tudománnya’ betsét félig érezhetné,
Ha szívét hív szívbe ő ki nem önthetné.
A’ magános élet unalomra fakaszt;
Nem emberi ösztön, melly embertől szakaszt;
Azért már az első Embert szövetséggel
Emberhez kaptsolta az Ég böltseséggel.
Barátság! tsudát is üzöl te közöttünk,
Kik ártatlan frigyet egymással kötöttünk.
Te vagy Kalaúzunk, ha útnak eredünk,
Ösvényre-térítőnk, ha el tévelyedünk.
Meg dorgálsz, ha szükség; ditsérsz, ha tsak lehet:
De szavad boszszontó hangot fel nem vehet.
Tanáttsal, példával nemzed erköltsünket,
Nemes bátorsággal őrzöd jó nevünket.
Ha ki szándékunkat bal részre tsigázná:
A’ te szívességed azt jól magyarázná.
El nézel tsendesen holmi gyarlóságot,
Tsak ne lásson szemed undok tsalfaságot,
Ravasz képmutatást, hazúg hizelkedést,
Ok nélkül a’ gyakor el idegenedést.
Ha néha bánattól bús szívem háborog,
Vídúlok, mihelyest Barátom mosolyog.
Söt ha nints is jelen, tágúlnak fájdalmim,
Ha elmémben vele közlöm aggodalmim’.
Ha a’ hév veríték szakad homlokomról,
Le veszi a’ terhet két kézzel vállomról;
Bádjadtan egy híves zöld fa alá ülünk,
Bajunkat felejtvén édesen enyhülünk:
Zúghat a’ dühös szél mérges ordítással,
Hulhat a’ rémítő menykő tsattanással,
Moshatnak a’ felhő szakadó árjai;
Mert egy takarónak fednek bé szárnyai.
Az Élet nem más, mint hív Barát’ karjain
Együtt örvendezni kedvező napjain:
A’ Barátság nem más, mint szív’ ösztönéből,
Hív Társal osztozni szívünk’ öröméből;
De a’ bajaknak is egy részét viselni,
A’ közös jó mellett vitézűl ki kelni;
‘S mint Patrocles hajdan Achilles’ fegyverét,
Magára válalni a’ fáradság’ terhét;
Sőt ha szükség hozná, Theseus’ módjára,
Le szállani érte a’ Halál’ honnyára.
Nem! soha nem méltók a’ Barát’ nevére,
Kik tsak a’ szép Háznak lépnek küszöbére.
Kik a’ hangyák szerint tsak oda sietnek,
Hol a’ gazdag tsürből bőven meg telhetnek.
A’ kik, mint az árnyék, tsak akkor forognak,
Midőn a’ fényes Nap’ sugári ragyognak;
De mihelyest ezek felhőkbe borúlnak,
Meg szünik az árnyék, úgy ők is el múlnak. –
Ha egymáshoz hajló Virágokat látok:
Előttem teremnek az igaz Barátok:
A’ mint azok önként illattal szolgálnak:
Úgy a’ szivességre ezek készen állnak.
De jaj bús gondolat! a’ gyenge virág szál
Majd örömet hintő életétől meg vál:
Igy a’ Barátok is tsak búval élhetnek;
Mert az el vallástól mindenkor félhetnek.
Félhetnek; de azzal még nyől szívességök;
Mert a’ halál által sem hal el hívségök.
Együtt ballagnak ők az élet’ völgyébe,
Együtt néznek a’ bús halál’ sír-gödrébe;
‘S mint a’ köd el oszlik attól irtózások;
Mert tudják, hogy boldog lészen ki mulások.
‘S oda fenn is azon boldogabb országban,
Jutalmok állni fog a’ szent Barátságban.
Barátság! te első Ember’ hagyománnya!
Az Égnek lelkünkbe öntött adománnya,
Édes vagy, mint midőn a’ Beteg ágyában
Már ép egészségét meg nyerte álmában.
Mi gyakran itatna a’ vak sors ürmével,
Ha fel nem élesztne jó Barát kedvével?
Ó szolgálj tovább is isteni fényeddel,
Vezérelj utamban anyai kezeddel.
Kis koromban gondot reám te viseltél,
Fel serdűlvén, hasznos jókban te neveltél.
Te adtad tudtomra gyáva lépésemet,
Te nyugosztaltad le habozó szívemet.
Azért áldlak: akár hordozzon kedvében
A’ szerentse, akár üldözzön mérgében;
Vigasztalást lelek Barátom’ ölében,
Ki ügyemben részt vesz mindenkor szivében.

BARÁTOM’ FELELETE.