kb. 23 perc olvasás
Eugéniusz:
Önsors-rontás/javítás ABC – IX.
pppppppppppppp
Emberélet mennyiség/minőség
Szócikk-csíra/vázlat gyűjtésem:
A létjavítás/rontás Jenciklopédiája
pár magyar mondatos előmunkálatai
pppppppppppppppp
Bölcs-balga, és boldog-boldogtalan lélek
Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol
Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló
Életminőség-vizsgálódások: típus-példatár
ppppppppppppppppppp
Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
pppppppppppppppppppppp
Petőfi Sándor
ARANY LACINAK
Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.
.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott…
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát…
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan…
Itt van…
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!
Szalonta, 1847. június 1 – 10.
*
Arany János
Töredék
Egyszer egy kis leány[*] mit tett fel magába?
Azt, hogy ő biz’ elmegy széles e világba,
Elbujdosik messze, a határon végig,
A mező párkányán leboruló égig,
Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl.
Fele sem bolondság, mert már épen indúl;
Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve;
Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? –
.
Hát bizony gyakorta megesik, nem újság
A gyerek-szobában az ily háborúság:
A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi:
Papa megdorgálja s a mama megfeddi,
Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek,
Az se hallatlan, hogy valakit megvernek,
Azzal kényszerítik a maga javára,
Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.
.
A mi kis lányunkat vereség nem érte:
De fájt neki a szó s megneheztelt érte;
Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút,
Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút.
Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja,
Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja:
De a keményszivű elveri a macskát,
Orrára nyomintván egy goromba fricskát.
.
Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán:
Ez a kis haragost megbékíti talán?
Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak:
Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak.
Majd összekeresi, ami csak az övé,
Szép rendetlenségbe köti mind együvé;
Nem marad ki semmi, vele megyen a báb:
Lesz kivel az úton beszélni legalább.
.
Akkor megcsókolja szüleinek kezét,
Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd;
Anyja szépen kéri: „Ugyan hova mennél?
Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél?
Ne menj el galambom! ne menj el virágom!
Ki lesz akkor az én kedves kis leányom?
Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?”
Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.
.
De az édes apja komolyan így szóla:
„Már fiam, ha elméssz, nem tehetek róla:
Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el;
Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel.”
Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez,
Otthon maradásra szinte kedvet érez;
De örökségét már kiadá az atyja,
Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.
Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott,
s nem mert világra menni.
A. J.
(1850)
[*] Arany Juliska volt, nyolc éves korában. A. J.
*
Arany János
FIAMNAK
Hála Isten! este van megin’.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
.
Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
.
Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!…
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
.
Majd ha játszótársaid közül
Munka hí el – úgy lehet, korán –
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret… de mostohán:
Balzsamúl a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
.
Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
.
És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk e földi téreken.”
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. –
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!
(1850.)
Aki
mindent,
még olyasmit is
szeretne, akar tudni,
ami feleslegesen túlterheli,
vagy netalán még másként is káros:
pl. akár halálos veszélybe is sodorhatja…
Aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik/hal…
Aki
rabló-
gazdálkodást folytat
a belső és külső természet ellen –
kizsákmányolja, lepusztítja mindkettőt,
mintha csak egy nap, egy év lenne a világ,
és csak rokkantság, halál, sivatag marad utána…
(mint anno sok oly nagynak tartott birodalom után)
Aki
egy „büszke”, gőgös,
egy ún. öntörvényű lény,
nem tiszteli se a természet,
se a társadalom törvényeit –
így megdöbbenve tapasztalja,
hogy amikor kiugrik a toronyból,
akkor ő nem repül, de szabadon
esve-gyorsulva zuhan a halálba…
Ha
ő képes
csúzlit gyártani,
és élet-halál ura
a nála kisebbek és
gyengébbek felett,
akkor úri passzóból
miért is ne lődözné le
például a szelíd galambot?
Vagy szívtelenül-esztelenül
irtja az ún. káros élőlényeket…
Aki
süni létére
újra és újra
úgy akar a hegyet mászni,
sziklákon ugrálni, mint a zerge,
sőt repülni, mint a fecskemadár:
így garantálja magának nem csak
a gyakori kudarcélményeket, de
a lerokkanást, sőt a korai halált is…
Aki már
olyan mocskos,
annyi sok és súlyos,
„halálos” bűnt követett el,
hogy így már nem is mer
az „Isten színe elé állni” –
úgy hiszi, nincs bocsánat,
pedig Jézus főleg érte jött el…
Aki
rejtett,
bevallani nem
akart/mert bűnei miatt
sokáig, akár életfogytiglan is
a lelkiismerete kínpadján szenved
(nem is beszélve a zsarolhatóságról,
ami új szégyellt bűnök eredője lehet,
és – sajnos – többnyire tényleg lesz is,
ha időben nem száll ki az ördögi körből…)
Aki
szenvelegve
nyavalyog, panaszkodik,
sőt akár még istent káromol
az ő botrányos halandósága miatt,
de már legkésőbb koradélután dög-
unalomtól szenved, és magát is unja,
nem tud mit kezdeni magával,
isteni ajándékú élet-idejével…
„Tetszhalott”
Aki beolvad környezetébe:
folyamatos mimikri, mintha itt sem lenne
Mint kinek a „játékban” nem ér a neve…
A szklerózis multiplex vészjelet nem érti –
ő csak eltűnne, beleszürkülne a háttérbe…
A vészhelyzetben életmentő taktika
hosszabb távon már életveszélyes…
Minden
egyes napod
egy folyamatos és súlyos
vészhelyzet, amit túl kell élni?
Mintha árvíz, tűzvész stb. lenne…
(A hiba nem a te készülékedben van?)
Úgy rohangálsz, száguldozol, mint aki
épp vizet visz a már-már szomjan halónak…
Mint aki örökkön bizonyítási kényszerben van,
hogy ő milyen nagyon fontos lény/munkát végez…
„Létminimum”
Ép testben még éppen, hogy élek
Mindent csak átvészelni, túlélni, kibírni?
Vagy csak takarékon, sosem csúcsra járatva
Mindig tartalékolva – mindig csak a cserepadon
Mint aki folyton csak készül, bemelegít, edz stb.
Ön-
túlélő
Nemcsak
egy életveszélyt,
egy súlyos betegséget,
de horribile dictu, vagyis
még kimondani is szörnyű:
önmagad is túl lehet élni?!
A „Száll a kakukk fészkére”
filmben az indián kegyelem-
döféssel megöli az ún. lobotómia
után már csak roncs, biomassza főhőst…
Aki
ha már egyszer,
az anyja félelméből
kór-házban született,
akkor ott is akar meghalni,
hátha ott van halál elleni orvosság…
Nyugtatózva, „fájdalom-csillapítóktól
elkábítva, félrebeszélve, eszméletlen,
emberi méltóságát veszítve távozik el…
Carpe diem
Ragadd meg a napot,
de ne vágd le a tyúkot,
amelyik aranytojást tojik…
Mintha csak egy nap lenne a világ,
úgy tékozlunk és élősködünk a jövőn –
mindegy mi lesz, utánunk a vízözön?
Éljünk mi jól, mit törődjünk mi az utódainkkal?
Bolond, aki nem az örökkévalóságra rendezkedik be…
Aki
rabló-
gazdálkodást folytat
a belső és külső természet ellen –
kizsákmányolja, lepusztítja mindkettőt,
mintha csak egy nap, egy év lenne a világ,
és csak rokkantság, halál, sivatag marad utána…
(mint anno sok oly nagynak tartott birodalom után)
Majd holnap?
Időm van temérdek!
Pedig már születésedkor,
vagy még hamarabb elkezdődik
a végső visszaszámlálás,
és mi, emberek sosem tudhatjuk,
hogy ez most éppen hol is tart…
Ej, ráérünk arra még?
Bármely napod lehet utolsó!
Az első komolyabb betegséged,
vagy közeli hozzátartozód hirtelen halála
döbbent csak rá: mily rosszul gazdálkodtál,
eddig mennyit tékozoltál, vesztegettél el
hiábavalóságokra, vagy hagytad rabolni azt…
Kvantitatív
A minőség-érzéketlen
mennyiség-centrikus életszemléletű,
ő az egy, de elég jó helyett a rossz(ab)ból
vesz, eszik, habzsol, halmoz, tesz stb. jóval többet
Kudarc-kerülő
Aki csak megúszni akarja az életét,
akinek az a siker, ha nincs (nagy) kudarc,
ezért Ő szinte semmit nem is kockáztat…
De: aki nem mer, az nem is nyerhet semmit…
Aki
csak
a Vidám Park
álveszélyes kaland–
játékaira fizet be,
azt nagyon élvezi is –
de életútján már nem vállal
semmilyen nagyobb kockázatot
Aki
ő maga
nem boldog,
mert életgyáva,
a nehézségei miatt
magának felmentést ad,
és aki kihívásnak éli meg,
ha hasonló körülményekben
mégis ilyen embereket lát –
amire az az ő válasza, hogy
próbálja azt csak illúziónak,
megtévesztő látszatnak bemutatni…
Aki
meg se próbál már
a saját lábán megállni,
pláne nem járni – nem kel fel…
Esetleg azért, mert beleszeretett
a szimulált rokkantsággal járó
anyagi előnyökbe, segélyekbe,
az ezzel járó Élet alóli felmentésbe:
nyugdíjas ülés, fekvés
(hamar a tepsibe) …
Aki
önerőből,
támogatás nélkül életképtelen –
mintha vastüdős vagy rokkant lenne,
aki élete végéig magatehetetlenül
mindig mások segélyére szorul,
aki így „ússza meg” a saját életét
ebben az áldozat-szerepcsapdában…
Aki
gyerekként
sérelmeit tovább-
adva, továbbverve
a végsőkig kiélvezi,
hogy ő élet-halál ura,
vannak nála is gyengébb,
védtelenebb kiszolgáltatottak,
és mint egy kegyetlen szadista
kínoz-öldös hangyát, lepkét, később
akár így már könnyebben még embert is…
(lásd például.: Csáth Géza: Wittmann fiúk)
Aki
ön- és
közveszélyes,
mert óvatlanul
nem tudatosítja:
az a motor, amin ül,
a civilizációs vívmány,
az egy kibiztosított fegyver:
elég egy óvatlan mozdulat,
és emberi életet olthat ki,
vagy maga lehet rokkant…
Vagy ezért nem is mer
felülni rá/autót vezetni,
mert az önhibáján kívül
bármikor embert ölhet….
Aki
retteg
minden egyes
új élethelyzettől,
pláne a krízistől,
és csak valahogy,
minél kisebb bajjal
megúszni akarja azt:
nem is látja bele, hogy
ezzel, illetve ez után jobb,
szebb, igazabb élete lehetne –
pláne, ha még engedné, hogy
jól és jót segítők beavatkozzanak,
ne önerőből akarjon a gödörből kimászni…
Aki
csak egy
betanított munkás,
aki amúgy egészében is
egy betanított életet él(ne) –
vagyis egyszer és mindekorra
mondják meg, hogy mit kell csinálni,
minden lehető esetre legyen kész szabály…
(s ha elakad, akkor a főnöke adjon eligazítást)
Aki
rettegve,
és menekülve
a felnőttség kihívásaitól,
a szabadság felelősségétől
egy regulás Rendbe menekül,
vagy rendőrnek-katonának áll,
vagy „óriáscsecsemő” marad otthon,
az őt maximálisan kiszolgáló mamahotelben,
vagy férjhez megy egy atyáskodó társhoz…
A
külcsín-centrikus
Aki a belbecse, lelki élete rovására
csak a „kirakatát” rendezgető, szépítő,
aki nem lenni akar boldog, csak annak látszani
(előbb-utóbb ki is ül arcára is a sivár lelkivilága)
Egy bolond: ő nem a halhatatlan lelkével törődik,
vagyis nem az örökkévalóságra rendezkedik be…
Aki
a két végéről
elégeti a gyertyát:
az éjt is nappallá teszi,
mintha vészhelyzet lenne,
mintha közeledne a világvég,
mintha másnap reggel kivégeznék,
mint aki már mielőbb megboldogulna…!?
Abban bízik, hogy így jobb létre szenderül?
Aki
a nehezen,
áldozatos erővel
felépített pozitív képét,
jó hírnevét, a hitelességét,
akár fél élete egyik főművét,
egy rossz mondatával összetöri,
visszamenően is megkérdőjelezi,
és kezdheti az egészet elölről,
nulláról, vagy mínuszból…
Önhitt
személyválogató
A taníthatatlan/nevelhetetlen
Magad mindenkinél különbnek gondolod
így elesel attól a lehetőségtől, hogy tanulj
hiszen így meg sem látod azt, amiben más jobb,
okosabb, műveltebb, jellemesebb, szebb, bölcsebb,
képzettebb, tájékozottabb, tapasztaltabb stb. stb.
Ehhez az is elég, ha „csak” személyválogató vagy,
és így eleve kizárod a lehetséges ismerősök közül
a cigányt, a zsidót, a gójt, a szegényt, a priuszost…
Társas köröd/életed kóros előítéletesen beszűkíted …
Aki
sajnálja az időt
a nagycsaládi összejövetelekre,
saját élettörténete megismerésére,
hogy milyen sorsokat „örökölt”, milyen
szokást, döntésmintát követett vakon,
legfeljebb csak a temetésekre jár el,
de ahol már nincs halotti tor, vagyis
emlékfelidéző búcsú-összejövetel se…
Arany László
TŰNŐDÉS
Virrasztok árva lámpa mellett,
Olyan nyomasztó a lehellet,
A lég olyan nehéz!
Künn a világ vigalma, zajja,
S a „honfiság” lármás zsivajja
Tompult morajba vész.
.
Mily felfuvott, önhitt dicsekvés,
Kótya-vetye, koncon veszekvés;
Dobot ver az ima;
Nincs időnk az időre várni,
S mit szánk, szemünk meg bír kívánni,
Mind kell, egyszerre, ma.
.
Remény, öröm jelzője-é ez? –
Oh félek, inkább vesztet érez,
Ki élni így siet;
Mint a hajósnép örvény szélén,
Már csak néhány percet remélvén,
Élvbe dől – s elsülyed.
.
S mindezt a költő némán lássa?
Nem volna-é szent hivatása
Mellt szegni ellenök:
„Megállj, korán e lázas eszmék.
Kitartás! A küzdőkre lesz még
Idő, pihenniök.”
.
Hajh, volt – alig egy emberöltő –
Szebb korszakunk, midőn a költő
Zenghetett szózatot;
Betölté égi hivatását
És tisztelék Olymp varázsát
És meghallgattatott.
.
Oh ti dicsők, kik telve hittel,
Haladtatok szent ihletettel
Az ifjodás terén;
Az éjhomályból fölverétek
Régi dicsőségünk’ – s tiétek
Volt a legszebb remény.
.
Aztán te, pezsgés nemzedéke!
Dalodban harcok lángja ége,
Mely gyújt, hol megjelen:
Buzdítva mást, csatára kelni,
Ágyuk zajában énekelni!
– Tied volt a jelen.
.
De sőt ti is, kik tört reménnyel
Küzködtetek tiranni kénnyel,
Viselve láncait:
Tudtátok, él, bár csendbe némult,
A nemzet s a megélt dicső múlt
Volt a jövőre: hit.
.
Volt célotok, mely vont előre;
Szent küzdelem a költő bére,
S ha zenge ajkatok,
Akár csatán, veszélybe híva,
Akár rabláncon, rejtve, tiltva:
Egy nemzet hallgatott.
.
S megértett és figyelt reátok,
Veletek érze, ti valátok
Testében az ideg.
Mily pálya, így, magasba törni,
Vagy a kétségb’esést kiölni,
S táplálni a hitet.
.
Ma álmainknak, íme, vége. –
Ha felvillan multunk emléke,
Fáj tőle a jelen:
Fáj a dics, amit elfed a múlt,
Fáj a viszály, mely ím megujult
S megujul szüntelen.
.
Nem áll magasztos cél előttünk,
Mint szétriadt nyáj tépelődünk,
Megrezzent bármi nesz,
A holnap is már fél-sötétség,
Lépnénk, de visszatart a kétség,
A tett aggályba vesz.
.
És a költő buzdíthat-é mást?
Ki még nem élt, csupán csalódást,
Hirdethet-é reményt?
Futók ösvényét hogy jelölje?
Az égi láng eltünt előle,
Nem lát semmerre fényt.
.
S ha szólna is tán, – hangja elhal;
Ki érti, annak biztató dal
Kételyén nem hat át;
Ki meg vakon hisz s ront előre,
Reá zúg a kételkedőre:
„Eladtad a hazát!”
.
S átok, gyanu, gúny égve terjed, –
Mindig erősebb lángra gerjed
E szenvedély loha
A vész ütött törzs így kiépül? –
Igen, fattyusarj nő tövébül
A fa, félek, soha.
1868
Számkivetés
Akik szóvá teszik,
hogy a király meztelen,
azokat örökre száműzik a hazájuktól,
elvágják őket az élettő gyökereiktől –
(mások meg tkp. önként emigrálnak,
álindokokkal elmenekülve a honból,
hazájukból, erőt sugárzó szülőföldjükről,
mintha magukat akarnák büntetni…!?)
Aki
szégyell
bűnbánóan,
önkritikusan stb.
végleg hazatérni és
megtérni az önként
vállalt „száműzetéséből”,
vissza az őt éltető gyökereihez
a csúnyán, rútul elárult övéi közé –
inkább tovább ócsárolja a hazáját,
így könnyítene számkivetett életén…
Ha
más
anyanyelvű,
és így kultúrájú
a választott élettársad:
konyha-angolos érintkezés
extenzíven-intenzíven redukálja
a mindennapi életminőségeteket…
Ez így nem bölcs kompromisszum,
de balga önfeladó megalkuvás…
Élő-
égő fáklya
Aki bármire képes,
hogy legalább öt percig
csak őróla beszéljen a világ –
akár még fel is gyújtja magát…
Keres is hozzá valami „nagy ügyet”,
ami magasztossá tenné mártírkodását…
Szalmalángként lobban ki az élete,
amivel pedig álhatatosan, kitartva stb.
éppen azt sokkal jobban szolgálta volna
Aki
nincs résen,
aki itt és most
nem ragadja meg
az egyetlenegyszer
átrepülő ihletet, sugallatot –
az így az örökre messze száll,
és utólag meg sopánkodni kár…
Ezért is teljesen ötlettelen,
vagyis fantáziátlan, unalmas,
szürke, egyhangú, uniformis stb.
az öltözködése, a lakberendezése,
a beszéde, az udvarlása, a főzése,
az étele stb. – vagyis az egész élete…
Aki
nem nyugszik
bele a végleges válásba,
és a rész/féligazságaival
évek múlva is még hidegháborúzó –
saját élete javítása helyett az erőit
az őt megbocsáthatatlanul elhagyó
egykor „imádott”, rosszul szeretett
Ő élete megkeserítésére pocsékolja,
amihez a gyerekeket is felhasználja…
Akinek
még ma is
tilos a válás,
mert tiltja a „vallása” –
a legvégsőkig, sőt azon túl is
ki kell tartania az egyszer rosszul
beválasztott élettárs mellett, akkor is,
ha naponként háromszor bele is döglik,
és a közös édes gyermekek is megsínylik –
odaát ezért majd nagy jutalomban lesz része…
Aki
csak
kesereg,
összeroskad
háza/élete romjain,
mert nem látja az esélyt,
hogy új, szilárdabb alapra
egy sokkal jobbat építhetne,
az utolsóból így egyik első lenne…
Akinek
ez a földi élet
még nem az igazi „fellépés”,
ez csak gyakorlás, kísérletezgetés,
vagy ez még csak a (fő)próbaidő –
folyamatos mindennapi vizsga,
kiválasztódás az igazi örök életre…
Aki
a bátorság próbát
gyáván kerülő, illetve
azt gyáván rendre elbukó,
vagy a bizonyítási kényszer,
netán imponálási vágy miatt
esztelen hazardőr mutatványos,
aki nem kisebb dologgal, mint
az egyetlen életével játszik…
Annyira
letompítod
a veszélyérzéked,
hogy istenkísértésben élsz:
mint aki még keresi is a veszélyt…
Pl.: az extrém „sportok” preferálója.
Életeszméd lehet az „Élj veszélyesen!” –
vagy még az utcára se mersz kimenni,
hátha a fejedre esik a tetőről egy tégla?
Önbeskatulyázó
Ő egy peches ember, aki
semmit nem bíznak a véletlenre –
A vajas kenyeret is direkt úgy ejti le,
hogy mindenki előtt bizonyítsa az igazát…
Az örökké képzelt beteg hipochonder,
akinek a sírfelirata a végleges cáfolata
az életképtelenségében kételkedőknek:
Na, ugye!
Ön-
beteljesítő jós
Tanult tehetetlenségét
a nagyon rosszul értelmezett
„büszkeségével” összepárosítva
igencsak megnehezíti magának,
sőt egyenesen lehetetlenné teszi,
hogy valaha is ki is kerülhessen
a halmozott és még halmozódó
úgynevezett hátrányos helyzetei
zártnak tűnő ördögi köréből…
Aki
egy kis
botlás után
még a saját lelkében is
önmagát javíthatatlannak,
egy téves orvosi diagnózis,
illetve egy protokollos sokk után
magát menthetetlennek könyveli el,
és tehetetlenül sodródik a bűn
és a betegség lejtőjén…
Akit
folyton csak
zavarnak az álmai,
(nem tudja kontrollálni…)
Aki a legszívesebben nem
is álmodna semmit, mert
pl. rossz lelkiismerete miatt fél,
hogy szörnyű rémálmai lesznek,
fél az álmok igazmondásától,
vagy amúgy is lemond arról,
hogy ebben a tudatállapotában
életmentő isteni üzenetet kapjon…
Álomfeladó
alkoholista „elit”
A rossz körülményekre hivatkozó,
a nehézségek elől gyáván meghátráló
(pedig tényleg itt-most lenne szép győzni)
a talentumát elásó, azt nem kamatoztató –
aki borba fojtja bánatát, így vigasztalódik,
és ezzel a „passzív ellenállással” tüntet,
mert ő büszke, hogy nem lesz megalkuvó…
(az értelmiségi előtt ma ez az út járható…)
Áldásból átok
Aki a tehetségét
egyáltalán nem hagyja parlagon,
de akarva-akaratlan, jó/rosszhiszeműen
szinte csak, vagy főleg rosszra használja…
Mint pl. Cirifischio, a Legyetek jók, ha tudtok
című film jobb sorsra érdemes bandavezére,
aki így már ifjan az akasztófán végzi
gyorsan és végleg eltékozolt életét…
Akinek
drágább rongy élete,
mint a haza becsülete:
vagyis aki életét mentve
csak egy erkölcsi nulla/hulla…
Anno a nemest, ha a hívásra
nem ment el, állt ki a csatába,
vagyon/fejvesztés fenyegette…
Aki
egy jó,
együttműködő,
a fehér köpenyt
kisistenként tisztelő,
már-már vakbizalmas „beteg”,
aki igen sok felesleges és káros,
kínzó orvosi vizsgálatot-kezelést
büszkén kibír, ha nem is használ,
sőt inkább árt is neki – szinte bármit,
csak neki ne kelljen változtatni életén…
Aki
soha
nem a magáét,
de mindig más bőrét
viszi a vásárra, a háborúba.
Aki mindig mással kapartatja ki
magának a tűzből a forró gesztenyét…
Aki mindig más farkával veri a csalánt…
Akinek mindenki más, csak egy eszköz,
hogy saját hamis, rossz céljait elérje –
de bírvágya elvileg kielégíthetetlen,
ő meg örökre boldogtalan marad…
Aki
mindent
meg akar őrizni
a süllyedő élet-léghajón,
nincs fontossági sorrend,
neki semmi sem ballaszt,
semmi sem felesleges teher,
ezért bele is zuhan a tengerbe,
vagyis a végén semmije sem marad…
Aki
informatikai,
számítógépes stb.
tudást bírva úgy véli:
aki előtte élt, hülye lehetett,
és a mesterséges intelligencia
majd bölcsebb életvezetési tanácsot ad,
mint saját digitális analfabéta nagyapja,
vagy Arisztotelész, a sztoikusok, Jézus stb.
Aki
sűrűbben
váltogatja az elveit,
mint más az alsónadrágját, fehérneműjét:
olyan, mint a szélkakas, vagy a kaméleon…
Mert ő mindig a győzteshez stb. igazodik…
Életének nincs néhány állandó, fix vezérelve,
ezért nincs szilárd egysége, integritása,
tartása – csak egy szétfolyó híg massza…
… és így kb. ennyibe is fogják venni!
Tartósan,
és igazolatlanul
már régóta nem
vagy jelen-való
a névsorolvasásnál:
hiányzol az igazi Életből
Nosztalgiás fájón elvágyódó,
vagy fantaszta, ábrándozó álomlakó…
Mint akinek mindig „elmentek otthonról” …
Mint akinek itt és most nincs lélekjelenléte…
Igazolatlan hiányzó
Sohasem vagy itt és most jelen!?
Mindig máshova és más korba vágyódsz:
vagy nosztalgiával, értsd: fájó elvágyódással
egy olyan múltba, mely úgy sohasem lehetett,
vagy pedig futurisztikus fantazmagóriákba,
mely utópia, ha megvalósulna, szörnyű lenne…
Egyik sem késztet itt és most önváltoztatásra…
És így a sírig áltatod magad: ott boldog lennél…
A Niagara
vízesés felett
„kötélen táncolva”
akarod elkápráztatni a világot,
akarsz imponálni a hölgyednek,
de nem előre és föl, hanem hátra,
sőt lefelé nézel és így le is zuhansz…
Gyűjtő-halmozó
Mindenekelőtt azt szerzi be,
ami mulandó, könnyen elvehető „érték”.
Amit lophat, rabolhat, vagy pénzért vehet
Pedig a legjobb dolgok „ingyen” vannak…
Van nagy ruhatára, de nem tud táncolni stb.
Van háza, sőt palotája, de nincsen otthona
Van kitartott szeretője, de nem szerelmes
Vannak humoros könyvei, de nincs humorérzéke
stb. stb. stb.
Aki még
se jó bortól,
se széplány csóktól,
se játéktól vagy tánctól
nem került önfeledtségbe,
sőt misztikus élménytől extázisba,
aki még soha nem „részegedett” meg,
nem élte át ezt a jó Ámort/mámort…
Aki
kiszámított –
csak semmi spontaneitás,
semmi önfeledt rögtönzés,
pláne nem jóféle extázis stb.,
csak szolid-józan „bulizás”,
mulatás, szerelmeskedés
a betanított tánclépések
kényszerzubbonyában…
Az
őseid, szüleid,
vagy a regényhősök.
udvarlási szokásaiban
főleg csak a túlzásokat,
például az álszemérmet,
a prüdériát látod és gúnyolod,
és nem is tudod mi mindenről
mondasz le akkor, amikor úgy
ismerkedsz és szeretkezel,
mint a kóbor kutyák a téren…
(a diszkóban „táncra” felkérve,
majd a klotyóban megdugva…)
Az
első nőt
elveszed,
aki nem ellenkezik,
s még megüti a mértéket,
mert hamar le akarod tudni
ezt a családalapítási ügyedet –
vagy hagyod, hogy ő elvegyen:
direkt, élettáncos hölgyválasz…
Távolból/
részegen
még szép volt,
amikor elvetted,
de ezután túl közel jött
és ez lerombolt minden illúziót,
lehullott róla minden álarc, jelmez…
Mert nem volt előtte „próbaházasság”,
ismerkedés, együtt-járás, háztűznéző,
közös játék és munka, tánc, mulatás…
Még
soha nem
izzadtak meg együtt
a játékban/sportban,
vagy épp a táncban,
így nem is érezhették,
tesztelhették a másik szagát/illatát,
ennek hiányában esküdtek örök hűséget…
Semmi
„romantika”:
gyertyafényes vacsora,
zene, tánc, bók/udvarlás,
szerenád, kedveskedés stb.
Ezek már elavult, ódivatú dolgok,
vagy legfeljebb az széptevésed
idején, a „hőskorban” volt a helyén…
„Egyszer már mondtam: szeretlek…”
Arany László
KÉSŐN
(Lenau után, – Szalay Gizelának.)
Már elnyit a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltünt, el van zengve dalja,
Üde virágát nyári hő aszalja,
– Munkára int, küzdésre hí az élet.
.
A ló nyerít, a harc lármája éled,
Körülvesz, elborít küzdés zsivajja,
S a küzködő, – míg majd sír nem takarja –
Nyugalmat, enyhülést ritkán remélhet.
.
Leányka! ó ama tavasz korában
Miért kerestelek mindig hiában?
Eszmény valál, kit vágyam üldözött;
Most megjelensz, szívemmel játszva játszol,
Föl-fölmerülsz s megint eltünni látszol
E zajgó életáradat között.
1875
*
Arany László
AZ IRGALOM
(Wörishofeni emlékül gróf Zichy Márthának.)
Mint purgatorium, kietlen, bús, setét,
Hol megtört vezeklő várja ítéletét,
Hol a lét epedés, az idő végtelen,
A lelken, mint köd ül aggasztó sejtelem, –
Hol Damoklesz-kard függ mindenik fej fölött,
S mint puszta szirten egy csoport hajó-törött,
Összebuj úr, szegény; nincs koldus, nincs király,
Bölcs és bolond csak azt tudja: hol mije fáj;
S Lázár, a nyomorék, Lancelot, a büszke hős,
Simon, a bélpoklos, és Sámson, az erős,
És Salamon, a bölcs, Markalf, a félbolond,
A gyáva Absolon, a vakmerő Roland,
Gottfried, a jó, kegyes, Filep, a zord s komoly,
Itt már egyforma mind, sorsuk közös nyomor;
Igy mulik perc, nap, év, száz év, örömtelen,
De bármilyen hosszú, gyötrelmes a jelen,
Nincs veszve a jövő s félig kihalva bár,
Felcsillan még nekik egy-egy reménysugár;
Egy szalmaszál, melyhez kössék az életet…
.
Ilyen hely volt, hová egykor sorsom vetett. –
Sivár, rideg tanyán szánalmas társaság,
Kit egyenlővé tett egyenlő árvaság,
Egy ínség, egy nyomor, ki-kinek önbaja,
Egyenlő reménynek hajszálnyi fonala.
De e bús nép közül két tünemény kivált:
Az egyik ifjú lány: kerub, ki földre szállt,
Hozván az egekből derűt, mosolyt, reményt,
Ragyogó csillagból egy-egy darabka fényt.
Ifjú, vidám kacajt, szikrázó szellemet,
Az ég kékjéből csent színnel festett szemet,
Pezsgő vér ingerét, tavasz friss bimbaját,
Hogy aki rátekint, felejti önbaját,
S megenyhül.
.
A másik pokol csúf fajzata,
Ocsmány ördögfiók, rút mint az éjszaka,
Sovány koszos kis eb, didergő, torz, sülye,
Mint halál-bagolyé mered szét tág füle,
Összecsapzott szőrét sárcsimbókok lepik,
Ránézni förtelem; rugják, ütik, verik,
Elűzik mindenütt, nyugtot seholse lel,
Mindenki arra vár, bár éhen veszne el!
S im ő a Tiszta, ő, leküzdve undorát,
Magához öleli, mint régi, hű barát,
Eteti, ápolja, becézi gondosan…
… Ott, hol kiről-kiről hiven beírva van,
Jó, rossz, miről egykor be kell számolnia,
Egy szót írnak be most: misericordia.
1892
pppppppp
Csakis az ember lehet
teljesértékű, boldog életű,
vagy egy ön/társ-sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
