kb. 11 perc olvasás
HUNYADY SÁNDOR: NŐI USZODA
Ez a történet nagyon régi. Majdnem negyvenéves. Abban az időben elképzelhetetlen volt a mostani strandok napsütött mezítelensége. Magyarországon talán csak a Balatonnál fürödtek együtt nők és férfiak, fülig felöltözködve. Az idősebb korosztályból ki ne emlékezne a nők klott fürdőruhájára, amelynek fodros nadrágja térden alul ért. A szalagos fürdőcipőkre és a fürdőharisnyákra. Mert ekkor még harisnyát húztak a fürdéshez a hölgyek, sőt akadt köztük, aki könyökig érő kesztyűt is húzott, és napernyővel ment be a vízbe, ha nagyon félt a szeplőtől.
Az uszodák akkoriban úgy oldották meg a fürdés kérdését, hogy kétfelé osztották a napot. Délelőtt a nők fürödtek, délután a férfiak. De akadtak nagyobb üzemek, ahol két medencét építettek egymás mellé. Fal vagy magas kerítés választotta el egymástól a nőket és a férfiakat. Az ilyen kettős uszodák építői meg lehettek győződve róla, hogy az erkölcsök sohasem fognak módosulni, és a nyáron mindig rajtamarad a fürdeni járó fiatalok nemi dolgokról való fülledt képzelődése.
A mi históriánk színhelye is ilyen kettős uszoda volt. A pénztárnál elváltak az együtt érkező társaságok tagjai. Jobbra mentek a nők és balra a férfiak, beletörődve a törvénybe, hogy együtt úszkálni szigorúan tilos.
Járt ebbe az uszodába egy szűkebb körű kölyöktársaság. Nyolc fiú. A legfiatalabb tizenkét éves, a legidősebb tizennégy. Nem voltak már egészen gyerekek, de még nem érettek legénnyé. Kora reggel érkeztek, és késő délben mentek haza ebédelni. Kiadósan élvezték a nyári szünidőt, a vizet. Fejeseket ugrottak, sprinteltek, versenyeztek, fogócskát játszottak, nagy csatákat rendeztek, spriccelték egymást, sistergett körülöttük a víz. Az „öregek”, akik a parton napoztak vagy a mellüket locsolgatva komótosan sétáltak a medence „nem úszóknak” szolgáló részén, haragudtak ezekre a szeplős, pirosra sült vagy barnára égett kis pirátokra, és mindennap panaszkodtak az úszómesternek vagy a gondnoknak, hogy csináljon rendet, mert nem lehet a gyerekek rosszalkodása miatt békésen fürdeni.
De hát ez persze nem sikerült. A fiúk olyanok voltak, mint a pezsgő habja. Azonkívül világosan érezték, hogy a nyár és az uszoda az övék, fütyültek a felnőttekre, nem is értették, hogy miért jönnek ide, miért nem fürödnek otthon, a kádban?
Történt egy nap, hogy az egyik fiú, a legidősebb, akit Lacinak hívtak, búvárúszás közben egy nagy kerek nyílást talált a medence falán, másfél méterre a víz színe alatt.
A fiúk sokszor buktak le nyitott szemmel a víz alá, megmutatni, hogy megtalálják a bedobott kavicsot vagy pláne krajcárt. Most is lebuktak, sorba mind. Izgatta őket a nyílás. Hová vezethet? Nem a kanálisba, ez tiszta dolog, hanem valami szabad helyre, a nyílás másik oldalán világos volt a víz, látszott, hogy napsugarak sütnek beléje.
A gyerekek jól gondolkoztak. A víz alatti kerek nyílás annak a három méter hosszú betoncsőnek a bejárata volt, amely a férfi és a női medencét összekötötte egymással. Ugyanis mind a két medencét a férfioldalon töltötték, azon a nagy csövön ment át a másik részre a víz.
Hosszú tanácskozás után akadt a fiúk közt egy hős, aki elszánta magát rá, hogy lebukik a víz alá és keresztülúszik a titokzatos csövön, felfedezi a másik világot. A kalandban félelmetesen sok kockázat volt, végre is nem lehetett bizonyosan tudni, hogy milyen hosszú a cső, és mi van odaát. De a kölyökben, aki vállalkozott rá, a nagy fölfedezők bátorsága lángolt. Sovány, vörös hajú, szeplős, kancsal kisgyerek volt, tizenkét éves. Kíváncsi is volt, a hiúság is izgatta, hogy kitüntesse magát az idősebbek előtt.
Teleszívta levegővel a tüdejét, lebukott a víz alá, és beleúszott a csőbe.
A többi fiú feszülten várakozott. Számolták a másodperceket, az idő végtelen hosszúnak tűnt előttük. A negyedik másodpercnél lelkifurdalás fogta el őket. A legidősebb kijelentette, hogy még tíz másodpercig vár, ha azalatt nem kerül elő a „Kancsi”, ő is beúszik a csőbe, megnézni, hogy mi történt.
De a kis vörös kölyök ekkor nagy buborékok után felbukkant a medence színén. Kipislogta a szeméből a vizet, és vigyorogva közölte a szenzációt, hogy a női medence van odaát. Könnyű a csövön keresztüljutni. „Csak egy stószt.” És ugyanolyan könnyű visszaúszni. Akárki átmehet, megpróbálhatja. „Nincs benne semmi kunszt!”
A felfedezőt ostromolták a kérdések:
– Láttad a nőket?
– Láttam!
– Milyenek?
– Rondák!
– Manyit is láttad?
– Láttam. Felöltözve szebb!
Ez a Manyi tizenhárom éves kacér kislány volt, a társaságtól többen voltak beléje szerelmesek. Egy Béla nevű fiú rögtön le is bukott a víz alá, hogy másodiknak tegye meg az utat a csövön át, egyes-egyedül Manyi miatt, senki más nem érdekelte a nők medencéjében.
Béla már három hosszú percig maradt odaát. Amikor visszakerült, rengeteg mesélnivalója volt. Szabadon úszkált a nők medencéjében, senki sem vette észre. A saját nővére, Mici sem ismerte meg, csak akkor sikított egyet, amikor a víz alatt megfogta a lábát. De megmagyarázta neki, hogy mi van, amire Mici röhögött és megesküdött, hogy nem árulja el őket. Manyit is látta, de nem mehetett hozzá közel, mert a mamájának kibicelt, akit pedikűröztek. Magda, aki „sokak szerint szebb, mint Manyi”, a kisvíz-lépcsőn ült, kibontott haját szárította a napon. Tény, hogy szép nagy, fekete haja van, derékig ér, de egyébként semmi különös nincs rajta, a lábszára pláne szőrös.
Ilyen módon a kölykök birtokukba vették a nők medencéjét is. Eleinte diszkréten viselkedtek, és vigyáztak magukra. Csak néhány percre jelentek meg odaát, teleszívták magukat látnivalóval. De ettől csöppet sem lettek romlottabbak. Titokzatos dolgok közömbös tényekké váltak szemükben. A nők idomai fétisekből becsületes testrészekké alakultak át, sok ideges ingerük elmúlt, a „másik nem” világa emberibbé lett előttük. Béla vidámabban, tisztábban, szinte gyerekesebben tudta imádni Manyit, mióta látta vizes haján a piros vászonsapkával fickándozni a csillogó medencében.
De később túlságosan elszemtelenedtek. Jóformán egészen átköltöztek a nők oldalára. Vihogtak, spricceltek, buktatták a lányokat. Így sem törődtek velük, az arcuk még csupasz volt, őket is lányoknak nézték messziről a felnőttek. Egyszer azonban egy csúnya kislány, akit a kompánia mellőzött, minden különösebb ok nélkül, csak a benne összegyűlt dühös irigység miatt, hangosan visítozni kezdett:
– Fiúk! Fiúk! Fiúk vannak az uszodában!
A parton nagy nyüzsgés támadt. Kövér, öreg nők riadtan mozdultak meg, mint a tehenek. Voltak kisasszonyok, akik ijedten bújtak a kabinjukba, vagy hirtelen törülközőt terítettek a vállukra. Más kisasszonyok viszont éppen erre a kiabálásra izgatottan szaladtak előre a korláthoz.
Ám a fiúk már nem voltak sehol. Az üres medence színén nagy platánlevelek ringtak nyugodtan. A kölykök egy pillanat alatt a víz alá buktak, és a betoncsövön át visszaúsztak a férfioldalra.
Hanem a stikli mégis felfedeződött. A mamák közül néhányan panaszt tettek. A gyerekekkel szemben kialakult az ellenséges front. Az élen a legnagyobb ellenség a gondnok. A gondnok sovány, fakó, szőrtelen képű, galád tekintetű ember volt, drapp színű vászonruhát hordott, amely elöl teli volt ételpecséttel. Nem kiabált, nem fenyegetőzött. Néma gyűlölettel nézte a mezítelen fiúkat, körülsétálta a medencét, aztán leült az úszómester mellé egy székre, és úgy tett, mintha újságot olvasna, de az újság mögül mindig a vizet figyelte.
A kölykök megijedtek egy kicsit a gondnok nyomasztó jelenlététől. De egy óra múlva megszokták, és nem törődtek többet vele. Mit árthatott nekik a gondnok? Mintha egy görény fenyegetné a parton ülve a patakban úszó halakat.
Tovább tartottak a női medencében a látogatások, annál élvezetesebbé válva, minél több lett bennük az izgató kockázat. Néhány nap múlva Béla, akit a szerelem motorja hajtott, kora reggel elsőnek akart átúszni a másik oldalra.
Lélegzetet vett, lebukott a víz alá, és nagy lendülettel beúszott a csőbe. De most nem jutott át. A feje akadályba ütközött a csatorna másik végén. Kinyitotta a szemét, és a víz alatt is látta, hogy a cső kijárata sodronnyal van elzárva.
A fölfedezés oly rettenetes és váratlan volt, hogy a kisfiú közel járt az elájuláshoz. Egy pillanatig a halált érezte, olyasmit, hogy lehetetlen ebből a víz alatti koporsóból kiszabadulni. Ijedtében kitátotta a száját, mintha segítségért akarna kiáltani, és nyelt egy csomót az uszoda langyos vizéből. Aztán összeszedte magát. Megfordulni nem lehetett a csőben, úszni is nehéz volt visszafelé. Idő pedig nem volt a gondolkozásra, a levegő nagyon fogyott. Nem is az esze, az ösztöne találta ki, hogy mit csináljon. A hínáros, síkos falú, szűk hengerben, mint egy hátrafelé mozgó rák, a kezével tornászta vissza magát a szabad nyílásig. A melle már nagyon szorult, a füle zúgott, a szíve a torkában dobogott, amikor az utolsó levegőbuborékkal együtt fölmerült a medence színére.
Derék kis kölyök volt, csak egy percig gondolt saját magára, rögtön a pajtásait kezdte félteni, hogy valaki a kompániából úgy járhat, mint ő. Vagy sokkal rosszabbul. Könnyű ott pusztulni abban a bedrótozott végű csőben. Ott maradt őrnek a csatornanyílásnál, várta a többieket. Nemsokára összegyűlt mind a nyolc fiú. Átalakultak izgatottan tárgyaló parlamentté. Megbeszélték, hogy a dolgokat nem lehet ennyiben hagyni. Hátha van más társaságból való, hozzájuk hasonló fiú, aki ismeri és használja ezt az alagutat. Meg ne fulladjon benne valaki talán délután, amikor ők nincsenek az uszodában és nem vigyázhatnak. Volt bennük lelkiismeret és generációs együttérzés. Elhatározták, hogy közlik esetüket a „felnőttekkel”. Ők mégiscsak gyerekek, nincs hatalmuk intézkedni, hogy vagy nyissák ki újra a csövet, vagy tegyenek sodronyt a bejáratra is. Pedig ehhez a tetthez kellett egy jó adag önfeláldozó jellemesség. Be kellett vallaniok csínytevéseik hosszú sorát, el kellett készülniök a büntetésre.
A vörös kisfiú, aki elsőnek úszott át a csövön, az apjával járt az uszodába. Az „örege” negyvenéves férfi volt, mérnök, kék pápaszemmel az orrán a medence kőpadján napozott hosszú órákon át, amíg a fia a vízben hancúrozott pajtásaival.
Hozzá mentek a gyerekek, köréje guggoltak, és előadták mondanivalójukat.
A mérnök nagyon elkomolyodott. Minden részletet apróra elismételtetett, és egyre ingerültebb lett. Furcsa, amikor egy mezítelen férfi haragszik, az arca és a nyaka vörösre gyúlt a vértódulástól, a karján megfeszültek az izmok, ahogy önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Okos ember volt, és értett a technikához. Előbb csak bürokratikus ostobaságot talált a dologban, aztán meglátta benne az aljas rosszindulatot, mint a jó detektív, aki egyetlen adatból kibogozza a legbonyolultabb bűnügyet is.
Fölállt, odament az úszómesterhez, indulatosan kérdőre vonta:
– Mit csináltak maguk?! Miért nem figyelmeztették a gyerekeket, hogy a cső le van zárva?! Vagy miért nem ezen az oldalon drótozták be?! Miért amásikon?! Tudja azt, maga bitang, hogy az egyik gyerek majdnem megfulladt benne?!
Az úszómester hatalmas, kövér, de lágy ember volt, nagy mellével mint egy csíkos trikóba öltözött bajszos eunuch. Elsápadt, és szörnyű ijedten védekezett:
– Én nem tehetek semmiről, nagyságos úr! Én figyelmeztettem Szűcs urat, hogy így baj lehet, de Szűcs úr azt mondta, hogy fogjam be a számat, ő rendelkezik az uszodában!
– Ki az a Szűcs?! – kérdezte dühtől rekedten a mérnök.
– Ő a gondnok.
– Hol van most?!
– Kint ebédel a vendéglőkertben!
A mérnök bebújt a kabinjába, rettentő sebesen felöltözött, a fiúk alig tudtak versenyezni vele. Együtt mentek ki valamennyien az uszodából. Elöl a felnőtt vezér, utána a nyolc gyerek, mint a csirkéi.
A kölykök érezték, hogy nagy csata lesz az ő „főnökük” és az ellenség között. Izgatottan mutattak a vendéglőkert egyik asztala felé: „Ott ül, az, aki mákos nudlit eszik!”
A mérnök az asztal elé lépett, oly közel, hogy árnyékot vetett rá széles vállával:
– Ön Szűcs úr?! – kérdezte érdesen.
A gondnok letette tányérjára a villát és felállt:
– Én, kérem, tessék parancsolni! – felelte mézesen, megtisztelve csúszó-mászó alázatával a jól öltözött urat.
– Ön intézkedett így az uszodai cső dolgában?! – emelte föl a hangját a gyerekek vezére.
– Én! – mondta most már kihívóan a gondnok, mintha vissza akarna utasítani minden hivatalába való beavatkozást.
Nem beszélhetett többet. A mérnöknél szeges végű, görcsös turistabot volt. Fölemelte a botját, és végigvágott vele a gondnokon. A gyerekek csodálkozva bámulták, hogy az ellenségük nem üt vissza, még csak nem is kiabál, hanem némán, kissé meggörbülve áll az ütések zuhatagában, csak a bal karját emeli föl, hogy a fejét védje, és a jobb tenyerét teszi az arca elé.
Furcsa módon senki sem sietett a megtámadott ember védelmére. A dolgokból néha minden magyarázkodás nélkül roppant hatalmas erővel szól az igazság. A pincérek messziről, mozdulatlanul nézték, hogy mi történik. Mintha mindenki érezte volna, hogy ez nem verekedés, csak egy gyalázatos féreg szenvedi el megérdemelt büntetését.
Amikor a gondnok el volt intézve, a gyerekek attól féltek, hogy most az ő büntetésük következik. Nem az történt. A kis vörös fiú papája sorban megsimogatta mind a nyolc fiú fejét: „Derék kölykök vagytok, jól viselkedtetek!” – mondta melegen, mintha az édesapja lenne valamennyinek.
És az uszodát sem zárták be. De másnap már sodrony volt a víz alatti cső bejáratánál is, nem lehetett többé átjárni a nők klott-, fodor- és napkenőcs-szagú világába. Hanem a gondnok eltűnt, mintha egy denevér repült volna el. A gyerekek néha borzongva gondoltak vissza alakjára, pedig nem értették, csak sejtettek valamit sötét ellenségük természetéről.
*
BAKARUHÁBAN
VÁLOGATOTT NOVELLÁK
Usztics Mátyás