kb. 5 perc olvasás
*
Idézetek – nevetséges
Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt – az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és megkeseredett várakozásaimat.
Mindig van valami nevetséges azoknak a szenvedésében, akiket már nem szeretünk.
Sokan vannak, akik azt állítják, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni. Ez az emberiség egyik nagy tévedése! A szerelmi fellángolásunkat ugyanúgy lehet nevelni, irányítani, mint bármi mást: szülőt, testvért, kutyát vagy matektanárt. Azt kérdezitek: hogyan? Egyszerű. Önmeggyőzéssel. (…) Csupán őszintén kell válaszolni néhány kérdésre. Vajon a sok millió ellenkező nemű közül miért pont ő tetszik? Mert szebb és csinosabb mint a többi? Na, bumm! És akkor mi van? Vagy talán mert látszik a szemén, hogy okosabb is? Hát igen. Véletlen adottság. Nem az ő érdeme. Így született. Vagy talán nem két lába, két keze és egy feje van neki is, mint a többieknek? Nevetséges! Pont olyan, mint más. Ilyeneket kell mondogatni magunknak szépen, lassan, nyugodtan, miközben közeledünk a kiválasztott személyhez, hogy bebizonyítsuk: minket nem vakít el a szerelem. Vagy talán az számít, hogy ha látjuk a kedves személyt, kiszárad a szánk, kiguvad a szemünk, remegünk, mint a kocsonya és a szívünk ki akar ugrani? Röhej! Ez csak biokémia! Az a helyzet, hogy az adrenalin-szintünk, vagy mi az izé emelkedik. Meg a vérnyomásunk. Meg a cukrunk. Ez kérem tananyag! No, most aki mindezt bölcsen és pontosan átgondolja, az a szerelmi fellángolást könnyedén kézben tudja tartani.
Mondtam az orvosnak, hogy engem mindenki utál. Azt mondta, ne legyek nevetséges, még nem is találkoztam mindenkivel.
Nevetséges, amit most elárulok magának: én már annyira egyedül vagyok, hogy elbőgném magam a boldogságtól, ha valaki akarná, hogy vigyázzak rá. Valaki…
Az élet nevetséges. Aki nem nevet rajta, azt kiröhögik, és az sokkal rosszabb.
Nevetséges, milyen nehéz feltenni egy kérdést, ha a válasz olyan sokat jelent az embernek.
Minden változás, ami előnyünkre válik, igenis fontos mérföldkő az életünkben, legyen az bármilyen apró, vagy éppen nevetséges.
Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett „barátságot kötni”, mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk oly komor és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bűntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.
Csak biztosítani akartalak a magam részéről, hogy nem fenyeget semmi, hogy valamikor fiatal, szinte serdülő koromban, őrülten szerettelek, de most már csak mulatok rajta, semmi sem maradt belőle, és ma már egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lehet ennyire szeretni valakit.
Kicsit mulatságosnak találom, mert valld be, hogy minden nagy szerelemben van valami megalázó és nevetséges.
Ha Krisztus isten volt, akkor a keresztre feszítésben nincs méltóság. Egyszerűen nevetséges, mert abban, hogy az Isten elvisel néhány órás szenvedést, nincs semmi hősiesség.
Néha olyan tökéletes az élet, nem? Muszáj, hogy az legyen, hogy feledtesse a nehézségeket, melyeket elénk gördít. Meg kell tanulni járni, megtanulni beszélni, fel kell venni azt a nevetséges kalapot, amit a nagyitól kaptál. Nincs beleszólásod a dolgokba. Aztán ahogy idősödsz, megválaszthatod, hogy milyen kalapot vegyél fel, de azt nem, hogy mit tesznek a fasírtba a menzán, vagy hogy szerelmes leszel-e. Történnek dolgok. És meg kell birkózni velük.
folytatás:
