kb. 12 perc olvasás
Ó, halhatatlan kecskeméti Bánk bán,
Ítéletet magad mondtál ki rád:
Az elbukó nagynak fejgörgetése
S hamvába holta öntragédiád…
Ne tessék keresni ennek az idézetnek a gazdáját honunk ódaköltői közt, mert úgyse kerül meg. Az az ifjú, tekintetes közvélemény, aki elkövette, mint érettségis deák, és szemébe is mondta a kecskeméti Katonaszobornak, én valék. A szobor nem szólt rá semmit, mert a szobroknak megvan az az áldott jó szokásuk, hogy mindent kiállnak. Deáktársaim is hallgattak, mert tudták, hogy a költőt tisztelet illeti, nem bírálat. Már nem Katonát, hanem engem. Kortársaim nem rajongtak a klasszikusokért, akik sok kellemetlenséget okoztak nekik, s különben is nagyon zuhogott az eső. Mindössze Szalay tanár úr, áldott irodalomprofesszorom jelentette ki, hogy egészen szabatos ódát míveltem. De ahogy visszanézek az esztendők alléjában, erős a gyanúm, hogy áldott professzorom ezt inkább jólelkűségből mondta, mint meggyőződésből. Tudniillik kerek gallérja kukuláját úgy a fejére húzta, hogy csak lelkes gesztusaimat láthatta, de alkotásomból egy hangot se hallott.
Ilyenformán csak a jó Isten meg én tudtuk, hogy az óda csakugyan szabatos. Volt abban titán, csillag, babér, sasmadár, mindenféle ódai herepfedény, ami elő van írva. Persze most már csak a jó Isten lehet rá a bizonyság, hogy milyen jeles költő voltam én tizennyolc esztendős koromban. A hajam, az bizonyos, olyan hosszú volt, hogy tíz mai ifjú lírikus kiruházkodhatna belőle, és az óda még hosszabb volt. Nem panaszképpen mondom, hogy a haj jobban bírta az idők viharát, mint az óda. Az összes herepfedényeket elvitte az ördög, csak ezt a négy sort hagyta meg, mindenféle omladékok alá temetve. Ez is csak most zöldült ki hirtelen a sok száraz gizgaz közül, mióta az asztalomon fekszik Kecskemét meghívója a vasárnapi centenáris ünnepre.
A nemes város bojtjaival összefűzött emléklapról a kecskeméti főfiskális képe néz rám. Úgy, ahogy Roskovits az egykorú arcképről megszépítette a városi tanácsterem számára. A szem szelíd mélabújáról megismerni a költőt, ezt kötelessége volt így csinálni a piktornak. Ez a Gyulai Pál feledhetetlen Katonája, aki legyilkolt eszméi és elevenen eltemetett érzései fejfáin borong. Csak azt nem tudom, hogy a főfiskális csakugyan viselte-e barna-piros arcán ezt az örökös gyászt a dicsőség ellobbant lidérceért? Hanem azt biztosra veszem, hogy a jó kiállás, a kemény tartás, az a magától való póz, amellyel a pecsétgyűrűs kéz hátracsapta a csípőről a zsinóros atillát: ez az övé. Ez a kecskeméti tekintetes úr, aki tudja, hogy ő kicsoda. Végzi a dolgát, hol szívből, hol kötelességből, és nem ural senkit a világon. Nem hétszilvafás nemes, aki elbohémkodja a hét szilvafát is, hanem alföldi cívis, aki szőlőt vesz és eperfát ültet a présház elé. Szeret kutakodni régi fóliánsokban, magános mécsese lángjában eltűnődik az előidőkön, de nem érzéketlen a disznótorok fidélis örömei iránt sem. Ritkázza a szót, mert nem érdemes sokat beszélni, de ha kihozzák a sodrából, akkor rétor lesz belőle. Kísértései bizonyosan vannak kezdetben, s a kecskeméti ágyban is pesti álmok hattyútollaival van megtöltve a kisvánkosa. Ki felé hajladozik most Déryné ifiasszony, a pesti szellőrózsa, az ártatlan pesti legyek és szemtelen pesti pókok közt? Ej, sohase lát többet olyan fehércselédet, aki úgy tudná kellemeztetni magát! Mikor mosolygott és a gráciák incselkedtek az arcocskája gödriből – nini, hol is volt csak a kis barna lencse, a szája jobb sarkában vagy a bal sarkában? No nézd, hogy felejt az ember! A főfiskális úr ezelőtt sóhajtott, most már csak nevet egyet magán. Veszedelmesebb emlékek is úszkálnak néha a porszemeken, amelyek a hivatalszobába behulló sugarak pászmájában táncolnak. Kóbor lovagok, szerelmes várúrnők, hősök és gonosz súsárlók, Monostori Veronkák, Ziskák és Berenicék, Petur bán lépte alatt pedig a padló is megcsikordul. Ilyenkor összehúzódnak a kemény szemöldökök, s megveti a lábát a lúdtoll a protokollum papirosán, de aztán csak szót fogad, s percegve adja át az úriszéknek a kazalgyújtogatásban vétkesnek talált Kanász Nagy Antal összeütközését az erkölcsi világrenddel. Néha belesajdul a szívébe az a gondolat, hogy az ő poharában a halhatatlanság nektárja habzott valamikor, s mivel kellemetlen az elmúlt italok emléke, a szülőföld hámozott szőlőjén felejtkezik. Nem olyan édes ugyan, mint az istenek itala, nem is szédít olyan könnyen, de éppen azért nem muszáj csöppenkint mércsikélni. Egyszer-egyszer, valamelyik kecskeméti honleány varróasztalán kezébe akad a Pesti Divatlap is, amelyből még csak a divatképek találtak megértő kebelre. Egy kicsit habozik, kelletlenül vágja fel a penecilussal a füzetet, lapoz benne, aztán unottan visszaejti. Áh, a pestiek még mindig Kisfaludy Károlynak tapsolnak. Még mindig a Tatárok-é, meg az Ilká-é a hazafiúi tömjén? A Bánk bán költője feláll és kifeszíti a vállait. Hát hiszen ez is csak valami, ez a pesti tapsikolás. Utóvégre nem lehet mindenkiből kecskeméti főfiskális, akiről az egész város apraja-nagyja elismeri, hogy nagyon okos ember. Még Sárközy és Gassich tanácsos uraimék is. Csak a lányos házaknál veszik tőle rossz néven, hogy nem akar megházasodni. Ilyen derék, jóállású, szépkeresetű ember létire.
Ámbár hiszen az is megeshet még, úgy lehet, nem is soká. A főfiskális úr mosolyog a titoktartó bajusz alatt, s figurázva mondja legintimusabb barátjának, Elszánt prókátor úrnak:
– Te, Ferkó, majd meglátjátok, hogy engem ér valami Malachiás napja körül. Vagy sok pénzem lesz, vagy megnősülök, vagy meghalok.
Amúgy bizonyosan szebb, ahogy Gyulai Pál látta, aki sose volt akkora költő, mint Katona-tanulmánya néhány lapján. A magános akác a buckán. A töröttszárnyú pusztai sas a tyúkudvaron. A rab oroszlán, akinek a végtelen birodalom helyett adának egy irodaketrecet. Én is ilyennek láttam, mikor ódát szavaltam neki.
Most már, hogy prózára gyalogosodtam, úgy gondolok rá, mint a magyar puszták kopolyakútjára.
*
Hogy mi az a kopolya? Erre mifelénk minden ember tudja. Azoknak a más tartománybeli magyaroknak a kedvéért, akik nem tudják, a Tájszótár-ból kerestem ki a szabatos értelmezését. Ásott kút, amelyik nincsen kitéglázva: ez a kopolyakút, a tudós könyv szerint. A magam tudományából azt teszem hozzá, hogy kávával sincs körülkerítve, mint a városi kút. Nincs annak semmije, csak vize. Láthatatlan erekből ered, föld alatt bujdosó vadvizekből szivárog össze a sívó homok agyagteknőiben, pásztorok ásója nyomán. Én éppen a kecskeméti határban, a bugaci pusztán láttam az elsőt, még futkározó gyerekkoromban. Csakhogy abban már akkor nem víz volt, hanem lenge nád meg vadliliom. Az már akkor halott kopolya volt.
A kopolya addig él és addig éltet, míg víz van benne. Addig ő a homokországi tengerszem. Csókolódzik a nappal és ringatja az örök csillagokat, nézi magát benne az ég, a felhő és a vadmadár, meglibben rajta a villám lobogó pántlikája és megborzolja a mennydörgés. Kökény szirmok havával kedveskedik neki a szél, a pillangók leszállnak rá inni, és megáldják a szomjas emberek, mikor merítenek belőle. De a szomjukat vett emberek aztán tovább mennek. Nekik más dolguk van, mint rovással körülszegni és márványkővel kitéglázni a pusztai kutat, amit Isten keze fakasztott a vadvizekből. Nem is mesterségük ez nekik, fájuk se, kövük se hozzá. A kopolya gyorsan öregszik. Szélei beomladoznak, apadozó vizét ellepi a békalencse. Egyet-kettőt még csillan, ha göröngy vagy törött faág, vagy elhullott madár loccsan bele, és meghasítja szemfödőjét. Aztán iszappá válik, összekeveredik a korhadékkal, szelek játéka feltöltögeti, s a kerek folton előbújik a nád meg a sásliliom. Zöld sírhalom a sárga sivatagban.
– Ni, itt kopolya volt valaha, mondja az arra ténfergő pásztorgyerek, és virágot szakít róla a kalapja mellé.
Furcsa magyar szó az a kopolya. A nyelvészek kölcsönszónak mondják, úgy rémlik, a szláv kopelából, ami fürdőt jelent. Semmi kétség benne, hogy a nyelvészeknek igazuk van. Hanem azért nekem mégis az az érzésem, hogy a magyar kopolya a kupolából lett. Ami másfelé az égnek feszül, az minálunk a homokországban lefelé gödröződik, a földbe.
De ez nem a kopolyák tragédiája, hanem azoké, akik a kopolyák földjén élnek.
*
Egészen biztos az, hogy a kopolyakútból márványos szökőkút lesz, ha a kecskeméti takács fia ottmarad a pesti színjátszó társaságnál, hol húzni, hol tolni Theszpisz kordéját? Száz évvel ezelőtt nagyobb garanciája volt a sikernek a fixa, mint a fixum? A géniuszt jobb erőben tartotta a hajléktalanság, a rongyoskodás, az éhenhalás, mint az eperfás présház polgári tisztességgel terített asztala? Jobb volt becsületes csizmadiák és nagyszívű szabómesterek emberségéből tengni-lengni az örökös bizonytalanság úszó szigetén, mint kikötni a városi kancellária szárazán? Boldogabb emberek voltak azok, akik kiköhögték a tüdejüket, mire a meredekek éles kövein feltörték magukat a magyar Olümposzra, mint az, aki egy vállrántással hátat fordított neki, és megvetette lábát a campestris laposságon? Az Olümposz hőseit ásítva nézték, jó, ha ki nem röhögték és meg nem hajigálták; a főfiskálist tisztelet vette körül a maga városában, és senki se hányta szemére a sötét múltat, mikor még ő is a Pieridák berkei felé csellengett. Mindenkinek be kellett látni, hogy egészen derék ember lett belőle, aki véglegesen jóba foglalta magát, és nem könnyelműsködte el az életét.
Mikor a lángoszlop kitört a behorpadt sírból, és az emberek rájöttek arra, hogy csoda járt köztük, amit nem vettek észre, álmélkodva kérdezték, ki volt ez a Katona József, és összeszedték minden nyomát, amit a kecskeméti homokon hagyott. Egyetlenegyet se találtak köztük, amellyel a csillagok útjára akart volna visszatérni. Egy verssort se, egy névnapi rigmust se, egy félbehagyott rímű sóhajtást se. Ez nem szándékosság volt, ilyent nem lehet akarni, mint ahogy a seb nem határozhatja el, hogy többet nem vérzik, az eleven parázs, hogy többet nem izzik, a tenger, hogy többet nem harsog. Ez a kopolyakút sorsa volt, amely kiszárad és beomlik.
*
Malachiás napja április 15-én volt a régi kalendáriumban – a maiban már nincsen, mert a kalendáriumcsinálók is lépést tartanak a korral -, és a főfiskális április 16-án halt meg. Úriszék után, hivatalos bankett után, kávéház után: délután öt óra tájban, a hivatala küszöbén.
– Jaj! – kapott a szívéhez, amely abban a percben már megállt, mint az előhívott főmedikus konstatálta. Az irodalomtörténet számára már tíz évvel azelőtt megállt. Bánk bán költője az utolsó sort a főfiskális bevételi diáriumába írta be, amit nagyon pontosan vezetett:
„Április 16: Szabó Pál perében 12 húszas, azaz 10 forint.”
A szomorú újság híre egyszerre szétszaladt a városban, s mindenütt nagy fejcsóválással fogadták. Szegény főfiskális úr, ki gondolta volna? Márton-napkor töltötte volna be a harmincnyolcat. Nagy kár érte, finom ember volt, ha az Isten tovább élteti, okvetlenül polgármester lett volna belüle.
Öröm csak a Valentin zsidóék házában volt. Ennek a jó embernek tollszedés volt a szakmája, s éppen abban az időben vett egy nagy kazal tollat két paraszttól. Csakhogy kiderült, hogy ezek a jó emberek nem igaz úton jutottak a tollhoz. Rablással párosult lopásért kötélre ítélte őket a törvényszék. A főfiskális azonban orgazdasággal vádolta Valentint, s az osztó igazság nevében neki is juttatni akart a kötélből, akárhogy mentekezett. Éppen ebben az ügyben akart fölmenni a hivatalába, mikor a legfelsőbb Bíró magához szólította, s így Valentin zsidó nem került akasztófára. Ilyen váratlan dolgokon fordul meg az emberi élet.
*
Nemcsak a halandó emberi élet, hanem a halhatatlan emberi alkotások élete is. Mikor Katona, jogszigorló korában, a Bánk bán-t megírta, a cenzúra nem engedte előadatni a darabot, mert sérti a királyi tekintély elvét. Hanem az ellen nem volt kifogása, ha a deák úr kinyomatja elmeművét. Mert akárki mit mond, a cenzúrának mindig volt magához való esze. Először is miből nyomatná ki ez az éhenkórász fiatal a kéziratát? Másodszor, ki az ördög olvasná el, ha kinyomtattatódna is?
Nem is érte volna a királyi tekintély elvét mindmáig semmi csorba, ha a fiatalembernek eszébe nem jut, hogy ő ezt az utolsó munkáját felajánlja szülővárosa közönségének. Nem szerencsepróbálás okából, hanem csak úgy tiszteletből. Legalább otthon hadd tudják meg, hogy literátus ember lett a Katona takács fiából.
Már hogy aztán elolvasták-e otthon a kéziratot vagy nem, azt még eddig senki se kérdezte, én se kérdezem. A fő az, hogy a tekintetes tanács gráciájába vette a törekvő fiatalt. A mi fiunk az, no, aztán az ügyvédi cenzúrát is letette már, meg az apja is tisztességes, rendes szegény ember, aki lám, mégiscsak urat nevelt a fiából, akármilyen nehezére esett is. Hát szavazzunk meg a gyereknek száz forintot az érdem jutalmául!
Meg is szavazták, s ebből a kecskeméti száz forintból nyomatta ki Katona József a pesti Trattnernál a halhatatlanság fényében ragyogó első magyar drámát. Igaz, hogy tíz év alatt se kelt el belőle húsz példánynál több, de többet jelentett volna-e, ha a valahányszáz példányt mind széthordják? Hiszen akik olvasták, azok közül senki se érezte meg a „numen adest”[1]-et. Egyetlen szem kerekre nem ámult, egyetlen száj hozsannát nem mondott. Nem jött még meg a csírát zsendítő idő. Sebaj, Trattner boltjában nem kértek enni a könyvek, amelyekben az örökkévalóság tűzszemei várták a maguk idejét.
De mi történik, ha a kecskeméti tanácsurak levéltárba dugják az ő fiuk ajándékát? Ha becsukják előtte a szívüket és a város kasszáját? Ha azt mondják – mint ahogy sok városban mondták már azóta is -, hogy a közpénz nem ilyen bolondságokra való? Akkor nem történik semmi. A Bánk bán kéziratát elviszi a szél, mint előtte Katona több ifjúkori darabját. Akkor nincs dicsőség és halhatatlanság a halottnak se, akkor nincs centenárium és máig sincs a magyar irodalomnak nagy nemzeti tragédiája.
Bizony a száz esztendő koszorújából egy-két levél megilleti a kecskeméti tekintetes urak névtelen árnyait is. Hogy Bánk bán-unk van, abban ezeknek a parlagi cíviseknek több érdemük van, mint a Katona kora egész hivatalos irodalmának.
*
A halott főfiskális íróasztalában egy lezárt levelet találtak, Elszánt Ferenc ügyvéd úrnak címezve. Azt kérte tőle Katona József, hogy ha őt valami hirtelen baj találná érni, meghidegült ujjáról majd húzza le a gyűrűt, és adja át, tudja már, kinek. Elszánt ügyvéd úr természetesen eleget tett barátja végakaratának. Elment Katona takácsékhoz, fölolvasott nekik a levélből annyit, amennyi rájuk tartozott, s a halott férfi gyűrűjét elvitte az élő asszonynak, akinek a neve titok marad mindörökre.
– Vigye vissza – mondta az élő asszony a halott követének -, mit csinálnék én vele? Maradt utána elég szegény rokon, adja azoknak, ők jobban hasznát tudják venni.
Az én szememben ez az emberi tragédia nagyobb, mint az írói. Ha a halottak még százesztendős korukban is éreznek, ennek a keserűségétől koccannak össze még dicsősége nagymiséjén is a költő csontjai.
MÓRA FERENC
NAPOK, HOLDAK, ELMÚLT CSILLAGOK
A FELE SEM TUDOMÁNY
A SZÖVEGET GONDOZTA VÉSZITS FERENCNÉ
TARTALOM
NAPOK, HOLDAK, ELMÚLT CSILLAGOK
A JÓ ÖREG DUGONICS
RÉGI ASSZONYOKRÓL
KOPOLYAKÚT
…SZÓT KÉRT EGY FIATAL HUSZÁRKAPITÁNY…
PETŐFI-MORZSÁK
BOLOND ISTÓK
VAN-E PETŐFI-KULTUSZ?
KERTBENY
EMLÉNY
A SZABADSAJTÓ RABJA
MAGYAR NYELVMESTER BÉCSBEN
A VÁRMEGYE EMLŐI
KI ÍRTA AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-T?
ARANY-EMLÉKEK
JÓKAI
A LÁTHATATLAN EMBERNÉL
GÁRDONYI ISMERETLEN MUNKÁI
DON VIGOLE
ÉLŐFA ÜNNEPÉN
A KÖLTŐ
ÉNISZ-TENÖM, JÓISZ-TENÖM – AVAGY MAGÁNVÉLEMÉNY AZ IRODALOMRÓL
A HALHATATLANSÁG KÖRÜL
TÖMÖRKÉNY
STEINGASSNER A POSZTON
A LEGOKOSABB MAGYAR EMBERRŐL
AZ ÉGIG ÉRŐ DIÓFA
KEDVES ÖREG ÁRNYAK
UTOLSÓ LÁTOGATÁS A VÁRÚRNÁL
A FELE SEM TUDOMÁNY
FÖLKAROLOM KOPERNIKUSZT
EGY ÉSZRE NEM VETT MILLENNIUMRÓL
JUBILEUM
A NÖVÉNYEK CSODÁLATOS ÉLETE
UTAZÁS GRAMMATIKÁBAN
A CSODA – A HAMLET-ELŐADÁS BEVEZETÉSE
AZ ELSŐ OKTÓBER 6.
FODOR JOZEFA
MAGAS VENDÉGEM VOLT
TÁRSASÁGOS VÍG MULATSÁGOK
KÖZÉPISKOLA
ENYHEGES, BELÖRMÉSZ ÉS EGYÉB ALTISZT
IJEDŐS EMBEREKNEK
JÓ GYEREKEKRŐL ÉS NEM JÓKRÓL
CONSISTORIUM CALVINISTORUM
MIKOR A FÉNY BETEG VOLT…
NYELVTANÓRA
USUK-PUSUK, AVAGY ATYAFIAK FÖLTEKINTÉSE
SZERETNÉM MEGNYUGASZTANI AZT A SZEGÉNY SPENGLERT!
HOGY KÉSZÜLT AZ AKADÉMIA?
BORT ISZIK A MAGYAR EMBER.
A MAGYARSÁG VIRÁGAI
RÉGI SZÁMOK
A KRÁK
MAGYAROK SZIMFÓNIÁJA
NYELVRONTÁS
LEGKEDVESEBB KIRÁLYAIMRÓL
FATA NUMMORUM
NAGI MAGIAROSODÁS HONUNKBAN
AZ ELSŐ AKADÉMIKUSOK
AZ ÚT AZ ICHÓRIG
A HÁLA AZ AKADÉMIA NAPIRENDJÉN
ROSSZ CSILLAGOK JÁRNAK
NÉPIES NÖVÉNYEK A KISKUNSÁG FLÓRÁJÁBAN
RÉGI PESTI „INTÉZETEK”-RŐL