Létrontás/javítás ABC – V.

Írta: Nagy Jenő · 2025. március 21.

kb. 28 perc olvasás

Könyv: Összes költeményei (Bessenyei György)

Eugéniusz:

Létrontás/javítás ABC – V.

pppppppppppp

Emberélet mennyiség/minőség

Szabad ötletek szorgos gyűjtése

A létjavítás/romlás Jenciklopédiája

pár magyar mondatos előmunkálatai

pppppppppppppppp

Bessenyei György - A Turulmadár nyomán

Bölcs-balga, és boldog-boldogtalan lélek

Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol

Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló

Életminőség-vizsgálódások: típus-példatár

ppppppppppppppppp

Bessenyei György - Könyvei / Bookline

Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)

ppppppppppppppppppp

Bessenyei György: A filozófus

BESSENYEI GYÖRGY MAGÁHOZ

Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?

Hol voltam? s hogy esett; hogy világra lettem?

Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok

S élek, melynek útján szüntelenül halok:

Létemet táplálván testemet emésztem,

Élni törekedem, s életemet vesztem.

Gyötrelmek közt vigad szívem a veremben,

Fájdalommal öröm így laknak szívemben.

Halandó sorsomat ekként ha szemlélem,

Benne szabadságom rabságával lelem.

Hányszor kell érezni változásaimat?

S hogy kerülhessem el hányattatásimat?

.

A történeteknek veszélyes tengerén

Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén;

Ennek világánál sok oly kőszálakat

Kerülök, hol mások lelték halálokat.

Nézek, gondolkodom, bujdosok, reméllek,

Járok, ülök, mozgok, s nem tudom, hogy élek.

Testemben hánykódik valamely valóság;

Lélek, elme, tűz, ész, millyen világosság!

Nem tudom érteni; formája, sem színe

Nincsen, melybe létem valamit meghinne.

De mégis jól érzem küszködő munkájit,

Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit;

Örökös élettel biztatgat létembe,

Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.

.

Így az ég, föld között szüntelen hánykódva

Nyögök s majd nevetek, élvén sohajtozva.

Felettem kékellik az égnek térsége,

Reng alattam gyakran e földnek mélysége.

Örökkévalóság kiáltja lelkemet,

De halál árnyéka fedezi testemet.

Érzékenységimnek rabságában vagyok,

S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.

Minden semmivé lész, látom e világban,

S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.

Csak az Isten maga örökös igazság;

Többi mind szenyvedés, árnyék s mulandóság.

Bessenyei György - Könyvei / Bookline

Bessenyei György

AZ IFJÚSÁGNAK PANASZA

Tüzes ifjúságunk vigassága bomlik,

Életünk öröme lassan-lassan romlik.

Bágyadott szívünknek pusztul nyájassága,

Hidegszik véribe, s lankad kívánsága.

Csendesedni kezd majd tüzes szelességünk.

Baját jelengeti tikkadt egészségünk,

Ifiúi erőnk fárad ereinkbe,

Mindég hidegülést érzünk heveinkbe.

Gyönyörűségünkbül buzog fel csömörünk,

Mindenkoron búra változik örömünk.

Gyermeki időnket mennyire hagytuk már!

Ifjúságunkban is számosodott a kár.

Ezelőtt boldogok, mindég nyájaskodtunk,

Vidám szíveinkkel vég nélkül mulattunk.

Már most természetünk nevelvén adóját,

Keserűvel főzi fel ajánlott javát.

Fogy lassan vigságunk; lankadnak tagaink,

Titkosok, ravaszok nyelvünkön szavaink.

Gyermek életemnek kedves esztendeit

Óhajtom, most látván éltemnek veszélyit.

Mostani életem tele mesterséggel,

Kívánságiban él, kínos nyereséggel.

Erejétül tovább fosztatik napokként,

Kedve, egészsége enyészik lassanként.

Gyönyörűséginktül fájdalmakat kapunk.

Minden nyájasságot végtére megununk.

Néha keseredvén, siratom életem,

Teréhnek találván mindenben a létem.

Ifjúságom feddem hasztalanságáért,

De megént ölelem sok nyájasságáért.

Mint az asszonynemet, mit futunk s kedvellünk,

Előlünk elvetünk, majd ismét ölelünk:

Ifiúságomat úgy tartom éltembe,

Alig tudom, vele mit tegyek vesztembe.

Néha haragomba akarnám múlását,

De megént változván kérem újulását.

Napjait, hogy múlnak, titkosan siratom,

Folyt gyönyörűségem szívemben óhajtom.

A repülő idő húz koporsóm felé,

Ah, mi módon kelljen dűlni ebbe belé!

Bessenyei György: Magyarság; A magyar néző

p 1

p

p Aki

p úgy lesz

p kifosztott balek, hogy

p nem tudja elfogadni, hogy

p pl. neki csekély az arcszőrzete,

p ez neki férfiassága fogyatkozási jele,

p és bármily sarlatán tortúrának aláveti magát,

p ahogyan ez Arany János Bajusz c. versében is van.

p Sokat fizet semmiért: a szélhámos cigányok még

p közben ki is rabolják, és köznevetség tárgya is lesz…

p

p

p Aki

p már nem

p is borotválkozik,

p és ehhez humoros/

p magasztos indokot kreál,

p hogy ne kelljen tükörbe néznie,

p és ezúton közvetítve a saját arcát,

p és így magát a lelkét is meglátnia…

p

p

p Aki

p megszorulva,

p bármire kaphatóan

p látatlanban odaígéri

p az ördögnek azt, amiről

p ő még nem tud, nem tudhat:

p az otthon, távollétében, előtte

p még titokban fogant/születendő gyermekét

p (vagy jóhiszeműen biankó aláír egy üres papírt)

p

p

p Aki

p nyalizó, stréberkedő,

p és ezért csak olyat kérdez,

p amire tanára biztosan tud válaszolni –

p erősítve a „mindentudó” jó tanító imázst…

p Vagy aki a hazug, rossz tanítási rend ellen

p csak renitens magatartással tiltakozik, lázad,

p de ebben ki is merül – autodidakta nem lesz…

p

p

p Aki

p olyan, mint

p a rossz szülő/tanár –

p a gyerek legyen visszhang,

p vagy egy szajkó, egy papagáj,

p a válaszban magát hallaná vissza,

p aki el sem tudja képzelni, hogy ő is

p tanulhatna a gyerektől/diákoktól

p (és nem is keveset, de elég jó sokat)

p

p

p Aki

p nyeglén

p fittyet hány

p Rómában/eszkimóknál

p az ott élőknek, nyilván nem

p ok nélkül, a hely szellemében

p is rég kialakult szokásaira, sőt:

p esetleg ostobán még gúnyolja is,

p ha az eltér attól, amit ő eddig ismert…

p

p

p Kapu

p Be-rontó,

p vagy be nem lépő…

p Aki a nyitott ajtót,

p vagy a kaput döngeti,

p vagy aki kopogás, vagy

p zörgetés nélkül csak vár

p akár még a végtelenségig is…

p (Kafka: A törvény kapujában)

p Vagy pedig ajtóstól beront a házba…

p

p

p Aki

p önhitten

p nyugodtan ül

p a régi babérjain,

p a tegnapi sikerből élne ma –

p vagy aki előre iszik a medve bőrére,

p de ittasan a medve fog belőle lakomázni…

p

p

p Aki

p odakint

p előadja, hogy

p ő a barikádok potenciális

p rettenthetetlen utcai harcosa –

p otthon viszont egy lekvár, egy papucs

p (övé az utolsó szó joga: – Igenis, drágám!)

p

p

p Aki

p az utcán,

p idegenekkel,

p vagy a megrendelőkkel

p egy földre szánt angyal,

p nyájas, sőt alázatoskodó,

p otthon viszont már egy ördög,

p egy pokróc, egy goromba fráter,

p aki lépten-nyomon alázza családját…

p

p

p Aki

p „abszolút

p pofátlanul”

p nem csak hogy

p odakakál az ablakod elé

p de még a nagydolga végeztével

p be is kopog hozzád vécépapírért…

p

p

p Aki

p az a beszédhibás,

p aki a szülők tetszésére

p oly aranyosan selypített,

p beszélt pöszén, raccsolt stb.,

p hogy a végén úgy is maradt…

p Vagy éppen ellenkezőleg téve,

p az erős dadogását csak csúfolták,

p ill. egy születési hibának fogták fel…

p

p

p Aki

p olyannyira

p földhözragadt,

p hogy ő még csak

p nem is látja Daidalosz

p és Ikarosz szárnyalását

p (sem az utóbbinak hübrisz

p miatti bukását, lezuhanását…)

p A másik meg csak ég-kémlelő,

p aki merengve nem néz a lába elé,

p és a nyakát töri az első árokban…

p

p

p Aki

p szégyell

p bűnbánóan,

p önkritikusan stb.

p végleg hazatérni és

p megtérni az önként

p vállalt „száműzetéséből”,

p vissza az őt éltető gyökereihez

p a csúnyán, rútul elárult övéi közé –

p inkább tovább ócsárolja a hazáját,

p így könnyítene számkivetett életén…

p

p

p Aki

p szégyelli

p a magyarságát,

p ha épp rossz a kormányos,

p és passzív-aktív ellenállás helyett

p a süllyedő hajóról menekülő patkányként

p egy gyökértelen, súlytalan világpolgár lesz –

p ő csak addig magyar, amíg igen jól megy a sora…

p Keveselli, amit kapott a hazájától,

p és sokallja, amit ő adhatna…

p

p

p Aki

p hagyta

p átmosni az agyát,

p és maga is azt vallja,

p hogy a magyar egy utolsó csatlós,

p egy született örök vesztes, egy széthúzó,

p pártoskodó, viszálykodó stb. szolganép…

p Vagy egy örök dzsentri, aki szorgos munka

p helyett eltékozolja ölébe hulló, örökölt kincseit…

p

p

p Aki

p magyarként

p eleve leértékeli magát,

p mert nem ismeri népének

p nem ellenség-írta történetét,

p múltjának oly dicső fejezeteit

p és a világraszóló kultúrkincseit,

p nyelvünk szellemi csodafegyverét,

p a magyarság történelmi küldetését stb.

p

p

p Isten népe

p Fent vagy lent

p „Annyiban is Isten népe vagyunk,

p hogy ha nem akarunk és nem tudunk

p Isten törvényei szerint élni, akkor nálunk

p rongyabb, szemetebb társaság nincs a világon”

p Karácsony Sándor

p

p

p Aki

p nem látja:

p a gondolkodás szóban

p mennyire ott van a „gond” …

p Fölöslegesen-károsan terheli magát,

p nem figyel a megérzéseire, intuíciójára stb.,

p mindent csak ésszel-logikával rosszul old meg –

p nem hallja csendmeditációban a szív isteni hangjait…

p

p

p Akinek

p terhes elmemunka

p a legkisebb gondolkodás is,

p rögtön megfájdul tőle a feje,

p így ő előbb vág, azután mér,

p előbb beszél, utólag töpreng,

p milyen károkat okozott vele,

p ami miatt tényleg fájhat a feje…

p

p

p Aki

p nem legális,

p bűnös eszközökkel,

p ferde, tilos utakon érné el

p egy ideig a reklám álomvilágát,

p az ő nyílt-titkos, de hamis célját…

p (egy nap a sóvárgott „dolce vita”,

p majd meg a sok éve börtön…)

p

p

p Kép-más

p Aki soha nem

p pl. magát a rinocéroszt másolja,

p hanem mindig csak a róla készült képet,

p ahogy egyszer valaki hallomásból lerajzolta,

p aminek esetleg csekély köze van az eredetihez…

p

p

p Aki

p nem mer

p bátran elindulni,

p jótettel megnyert

p szellemi segítőkkel

p szerencsét próbálni,

p mint a népmese hősök,

p inkább otthon siránkozik

p és versenyt sajnáltatja magát,

p és mindörökre mostoha sorsú

p Hamupipőke, Kukorica Jancsi marad…

p

p

p Aki

p nem segít

p a kis hangyának

p kimászni a pocsolyából –

p sőt „kegyelemdöfésből” rátapos…

p E kegyetlen lelkületével hiába vár

p természetfeletti segítséget, isteni áldást…

p

p

p Aki

p nem érzékeli

p a biztató tekintetet,

p és nem egy nagylegény:

p nem meri a lányt megcsókolni –

p annyira fél, retteg az elutasítástól:

p mi lesz, ha nem kapja vissza?

p Inkább agglegény marad,

p vagy megöli a riválisát,

p vagy a kútba öli magát…

p

p

p Aki

p nem meri

p a piacra kitenni portékáját:

p neki ez nem mérvadó értékítélet,

p ha az emberek az ő munkatermékére

p a megdolgozott pénzüket áldozzák rá…!?

p Inkább beáll a sorba közmunkáért, segélyért…

p

p

p Amit te állítasz elő

p és viszel ki a piacra,

p az kőkemény és nem

p fair play versenyben van,

p de amit neked kell venni:

p áram, gáz, benzin stb. stb.,

p azt mesterséges monopol-

p árakon kellene megvenned!?

p Akkor inkább feladod mesterséged,

p és havi fixért elmész bérmunkásnak

p egy életen át lélekölő robotolásra…

p

p

p Aki

p kedvtelésből,

p ún. műkedvelőként,

p autodidakta dilettánsként

p nem festeget otthon képeket,

p saját örömére és leli fejlődésére,

p ha ezt nem tudja záros határidő belül

p „piacon” árura váltható forintért eladogatni…

p

p

p Aki

p nem nyugszik

p bele a végleges válásba,

p és a rész/féligazságaival

p évek múlva is még hidegháborúzó –

p saját élete javítása helyett az erőit

p az őt megbocsáthatatlanul elhagyó

p egykor „imádott”, rosszul szeretett

p Ő élete megkeserítésére pocsékolja,

p amihez a gyerekeket is felhasználja…

p

p

p Akinek

p még ma is

p tilos a válás,

p mert tiltja a „vallása” –

p a legvégsőkig, sőt azon túl is

p ki kell tartania az egyszer rosszul

p beválasztott élettárs mellett, akkor is,

p ha naponként háromszor bele is döglik,

p és a közös édes gyermekek is megsínylik –

p odaát ezért majd nagy jutalomban lesz része…

p

p

p Aki,

p ha elmúlt már

p az újdonság varázsa,

p akkor le is cseréli úgy

p a használati eszközeit,

p mind az élettársát, barátját,

p de házát és hazáját is, ha lehet…

p Minden csoda csak három napi tart…!?

p Majd nulláról/mínuszról kezdheti elölről…

p

p

p Aki

p ötletesen

p és módszeresen

p keresi és így vesztére

p hamar meg is leli a bajt,

p pl. az oroszlán bajuszát ráncigálja,

p nem nyugszik, míg fel nem ébreszti

p az éppen szelíden szundikáló szelindeket…

p

p

p Aki

p egy áldott,

p szófogadó „jó gyerek”,

p aki nem okoz anyjának fájdalmat:

p az ő kedvéért akár még orvos is lesz,

p ha amúgy semmi kedve/tehetsége hozzá,

p és így boldogtalan pályatévesztettként él,

p aki a bizalommal hozzá fordulóknak is árt…

p

p

p Pályatévesztő

p Botcsinálta doktorok

p Milyen doki kése alatt vagy?

p „Mert félt a vértől, s a szagtól,

p Nem lett ő orvos, csak doktor…!?”

p Mert vonzotta a pálya presztízse/bére

p (Vagy egy annyira szórakozott professzor,

p hogy ő kérdi: most műtünk vagy boncolunk?)

p

p

p Hivatástévesztő

p Leereszkedik a remete a hegyről,

p bemegy a vendéglőbe: kér ételt-italt, nőt…

p Kap is mindent, de nőt nem tudnak adni.

p Amikor sokadszorra ismétlődik a dolog,

p akkor kínjukban felajánlják neki a Bélát.

p – A Béla? De hát én nem vagyok olyan!!

p Legközelebb nagy szükségében alább adja,

p de kiköti, hogy ne tudjon róla senki…

p – Nem fog róla tudni más rajtunk kívül,

p csak még az a két ember, aki lefogja a Bélát,

p mert a Béla sem olyan…!

p

p x

Bessenyei György: Ágis tragédiája öt játékban, versekben Béts, 1772. | PIM

Bessenyei György

AZ IRIGY ELMÉRÜL

Egy zaklató elme mindég prédát keres,

Gonoszt és igazat ösvényin lopva les.

Tövisses vackában rejtezvén mindég túr,

Valamelyfelé fut, mindenhez hozzászúr.

Mint a tolvaj, itt-ott csak titokban szökdös,

S ha dicsőséget lát, arra kiált, köpdös.

Csak ő tud igazat szóllani magábul,

Felkél, mint megveszett, s amit lél, mindent dúl.

Az okos, ez ökör, úgy szóll hatalmával,

Maga tanácskozik egyedül magával.

Törvényeket csinál tövisses vackában,

Mellyeket aki nem követ munkájában,

Öröködött átok s ostobaság lészen,

Mivel áldozatot a Bálnak nem tészen.

Bomlott elme, mit téssz kiabálásiddal,

Részegen csatázván ködös álmaiddal?

Mit ítélsz? mit tudhatsz? hol van igazságod?

Hol emelkedel fel? s hol alacsonyságod?

Amit mielőttünk helyesnek tartottak,

Közzülünk már abból sokan sokat untak.

Mi úgy szóllunk, hogy már megvilágosodtunk,

S nem látunk sok dolgot, melyben vakoskodtunk;

Az írásnak módja, nyelv, gondolat, szokás,

Törvények, tett rendek és jeles oktatás

Mind változtak, látod, amint az idő fut.

Mondd meg, meddig mehet ezek közt egy fő út?

Cirkalmazd a szókat, fontolj minden dolgot,

Formálj, ahol tetszik, ott világosságot;

S mikor kínos munkád osztán elvégezted,

Bocsásd a világra fontos ítélleted,

Lásd meg, ha nem lelsz-é olly éles fogakat,

Mellyek megtehessék rajtad marásokat.

Szabd oskoláinknak törvényihez magad,

Vizsgálj minden szócskát, keresgessed javad.

Tökélletes munkád add ki aztán köztünk,

Hidd el, hogy elmédben hibát mi is lelünk.

Éppen úgy eshetik egy, ki vizsgálódik,

Mint az, ki fáradva ír és gondolkodik.

Amit ő hibának mond, azt más dicséri,

Ki-ki amint érez, tetszését úgy kéri.

Hogyha hiba nélkül akarnánk dolgozni,

Mi módon kellene élvén fáradozni?

Ki mehetne férjhez, ha tökélletesen

Kívánná kiszülni gyermekét mindenben?

A természet nagyot, kicsinyt, szépet, rútat,

Setétet, világost, holtat, élőt mutat.

Mutasd meg, hogy hol van itt tökélletlenség,

Nagyobb jóság, haszon vagy egyenetlenség.

Van-é ollyan sunda, kit a természetben

Semmi nem szeretne ez örökös rendben?

Egy személyt tekintesz: sunda, te azt mondod,

Elmégy tülle; de más megszereti, látod;

Aki osztán aztat kedvelli, kit te futsz,

Mondd néki: tárgyod rút, úgy felel majd: hazudsz.

Így egy emberrül is, aki munkát csinál,

Világunk tetszése kettős csatát formál;

Egyik dicséretet ád fáradságának,

Másik nevetője lészen munkájának.

Kinek van igaza természeten kívül?

Mind téved az, aki nem ítélhet ebbül.

Gondolj egyenesen vezérlő lelkeddel,

Kövessed pennádat érzékeny szíveddel.

Igaz barátidnak vedd fel intéseit,

Ne halld az oskola sok csevegéseit;

Hidd el, megigazít a szív érzésedbe,

Hogyha kifuthatott mellyedbül versedbe.

Édes érzés nélkül hiába gondolunk,

Ha nincs igaz szívünk, balul okoskodunk.

A zaklató elme oskola porával,

Hadd rágja törvényink csikorgó fogával.

Ő mindent régulán húz mesterségével,

Kiált, de nem érez édessen szívével.

Ez a nemes törvény egy író kezében,

Ki csak igazságot vész célnak lelkében.

Szólj a természethez, jó régulán beszélsz,

Gondolj valósággal, és helyesen ítélsz.

Mihaszna formálunk annyi régulákat,

Csak pusztítjuk vélek az édes dolgokat.

Ti zaklató elmék, lármázó mesterek,

Irigy tanácsosok, szövevényes lelkek,

Szűnjetek meg zajos törvényeitekkel,

Bánjatok józanul éh lelkeitekkel!

Bessenyei György - Könyvei / Bookline

p 2

p

p Aki

p nem örül

p a váratlan szerencsének,

p mert nem is kalkulált vele:

p emberi tervezését, számítását

p zavarja, felborítja az Isten végzése…

p Teljesen lebénulva futni hagyja ezt…

p Esetleg a jóból még balszerencsét is csinál…

p

p

p Aki

p egy büszke

p tántoríthatatlan –

p csinálja, amit fejébe vett,

p vakon és süketen a visszajelzésekre:

p sebességét fokozva nyomul a tévúton,

p mert már eleve rossz irányba indult el,

p így egyre távolabb kerülve az oázistól…

p

p

p Aki

p nem őrzi,

p és helyreállítja,

p hanem újra és újra csinálja

p az aznapi, mindig más rendet,

p alaposan megnehezítve az életét,

p ellehetetlenítve, hogy fő dolgához lásson…

p Vagy megengedi/tétlenül tűri, hogy ott

p mindig másvalaki csináljon neki „rendet” …

p

p

p Ideális viszonyok…

p Mire mindent tökéletesre beállítanál,

p a székedet és az asztalt, a monitort, a klaviatúrát,

p a fényviszonyokat, a háttér hangulat zenét, és a többit,

p a kávét, a pipát, a betűtípust-méretet, a tipográfiát stb.,

p addigra már el is felejted, hogy mit akartál bepötyögni…

p Elszökött, elillant az illékony ihlet kegyelmi állapota…

p (s ezt ráfogod a „transzból” kizökkentő kutyaugatásra)

p

p

p Aki

p nincs résen,

p aki itt és most

p nem ragadja meg

p az egyetlenegyszer

p átrepülő ihletet, sugallatot –

p az így az örökre messze száll,

p és utólag meg sopánkodni kár…

p Ezért is teljesen ötlettelen,

p vagyis fantáziátlan, unalmas,

p szürke, egyhangú, uniformis stb.

p az öltözködése, a lakberendezése,

p a beszéde, az udvarlása, a főzése,

p az étele stb. – vagyis az egész élete…

p

p

p Aki

p nem tart

p szabadsága szülte

p saját rendet maga körül,

p annak nem terem rend lelkében se,

p csak terméketlen kaotikus állapotok…

p Ami azután kivetülve ismét csak rumlit szül,

p végtelen, ördögi rossz zárt körökben forog…

p

p

p Aki

p úgymond

p rendszerető ember,

p „ezért” mindig ugyanakkor

p megy el a nagydolgát végezni,

p s ha éppen akkor nem sikerül,

p annál rosszabb a kakijának,

p vagy egy napig őrizgeti azt,

p vagy később bent megy ki…

p

p

p Aki

p önmagát

p nagyon büszke

p ún. absztinensként

p oly szabad embernek hiszi,

p pedig csak egy mámorfóbiás,

p aki tart tőle, hogy borban az igazság,

p hogy ideig oldódnának káros gátlásai,

p vagy gyenge jellem: fél a kísértéstől,

p és tart tőle, hogy visszaesik a piálásba…

p

p

p Aki

p a kicsit nem becsüli,

p az a nagyot sem érdemli –

p ha nem sáfárkodtál jól zsebpénzeddel,

p a tévedéseken keresztül nem tanult meg

p vele jól gazdálkodni, azt jól beosztani stb.,

p akkor hogyan bízhatnák rád egy család pénzét?

p

p

p Aki

p a kis értékkel

p könnyelműen,

p pazarlóan bánik,

p a fillért nem becsüli,

p ha nem tud spórolni, ill.

p takarékosan gazdálkodni,

p akkor megtanulhat koldulni,

p folyton tarhálni, kölcsön kéregetni…

p

p

p Akinek

p mindig üres a zsebe,

p lepisálja még a kutya is:

p az örök tarháló, pumpoló,

p szorultságára való hivatkozással,

p – rendszerint kölcsön ürügyén -,

p gyakran tolakodó módon kéregető…

p (akit ezért nagy ívben el is kerülnek,

p ő meg váltig, hosszan és nagyhangon,

p a kifáradásig, de eredménytelenül

p panaszkodhat a közönyről…)

p

p

p Aki

p potyázó,

p ő nem tiszteli

p meg az ún. jóismerőseit,

p hogy ő is otthonába invitálja őket,

p és kiszolgálja, vendégül lássa őket…

p (nem ismeri, így nem is élheti át

p ennek a fáradozásnak a jutalmát,

p az előkészület-valósulás örömét)

p

p

p Aki

p nem szól rögtön

p a penetráns bűz miatt,

p mert még új tag a gyülekezetben stb.,

p akinek „Hallgass”, vagy „Kuss!” a neve,

p és ő ezt természetesként el is fogadja –

p és így majd végül már ő maga is megszokja,

p és majd az új tagokat is rászoktatja,

p így minimalizálva a frissülés esélyét…

p

p

p Aki

p még nem tud

p üzemi vakságáról

p és vak, automatikus,

p és így reflektálatlan,

p de már elavult, már káros,

p őt így már csak akadályozó

p „örökölt” megszokásairól…

p Ő már egy mindent tudó öreg szaki,

p akinek az újoncok ne adjanak tanácsot…

p

p

p Emberszabású majmok

p avagy a megszokás hatalma

p Vegyünk egy ketrecet, amiben öt majom van.

p A ketrecben egy madzagon lóg egy banán.

p A banánt csak a legfelső lépcsőfokról lehet elérni.

p Az egyik előbb-utóbb odamegy a lépcsőhöz

p és elkezd felmászni a banánért.

p Azonban ahogy hozzáér a lépcsőhöz,

p az összes hideg zuhanyt kap.

p Kicsit később egy másik is megpróbál

p felmászni a banánért – az eredmény ugyanaz.

p Ez még számos alkalommal megtörténik.

p Kis idő elteltével, amikor egy elindul a lépcső felé

p a többiek megpróbálják megakadályozni.

p Most zárjuk el a vízcsapot, nem lesz több zuhany.

p Cseréljük ki az egyik majmot egy újoncra.

p Az új „fiú” meglátja a banánt

p és megpróbál érte felmászni.

p A többiek azonnal megtámadják

p és nem engedik, hogy a lépcső közelébe menjen.

p Amikor minden mászási kísérlet kudarcba fullad

p a többiek támadása miatt, az új „fiú” feladja.

p Most cseréljünk ki még egy régi

p (zuhanyozott) majmot egy újoncra.

p Az új megint csak megpróbálja megszerezni a banánt,

p de a többi négy megtámadja ezért.

p Az előző újonc is aktívan részt vesz a támadásban.

p Amikor már ez is feladta,

p cseréljük ki a harmadik majmot is.

p Amikor ez is megpróbál eljutni a banánhoz,

p a többi négy megtámadja.

p Pedig a négy támadó közül

p kettőnek elképzelése sincs,

p hogy miért nem szabad a banánnal próbálkozni.

p Miután a negyedik és az ötödik majmot is kicseréltük

p a ketrecben lévő majmok

p egyikének sincs emléke a hideg zuhanyról.

p Mégis, meg sem próbálnak felmenni a banánért.

p Hogy miért? Mert ez mindig így volt

p és mindenki azt látta, hogy így kell ezt csinálni.

p

p

p Vak megszokás

p Gúzsba köt a szigorú házirended,

p Rossz hagyományokat is ápolgatsz,

p fölösleges-káros tabukat tartasz be,

p de „elfelejted”, hogy ezt egykor te hoztad létre,

p s fel sem merül a lehetősége, hogy változtass rajta,

p mert nem tart eléjük tükröt a mese, a jóbarát stb. stb.

p

p

p Majom-

p idomítás

p Majomparádé…

p Pompásan mutattak

p és díszlépésben masíroztak a majmok,

p Csak akkor borult fel a rend, de akkor nagyon,

p amikor valaki egy köteg banánt dobott közéjük.

p Bal, jobb, bal, jobb,

p Mennek a majmok.

p Utca végén megállnak,

p Gombócával dobálnak.

p *

p Bal, jobb, bal, jobb,

p Futnak a majmok.

p Ha nem futnak, szaladnak,

p Úgyis majmok maradnak.

p

p

p Utánzó majom

p Mindig csak hasonmás,

p epigon, gyenge utánzat,

p imitátor vagy egy dublőr,

p vagy a másik karikatúrája stb.

p De soha-soha nem ő saját maga!

p Így – a mondás szerint – azután

p még meg is eheti, amit az kinyom…

p

p

p Idegen tollak

p A szajkóról.

p Szajkó egyszer fel ékesíté magát a pávának tallaiba,

p és mikoron magának ő maga szépnek láttatnék,

p meg utálá az ő feleit, és mene a pávák közibe.

p Amazok mikoron meg ösmerték volna az ő csalárdságát,

p a balgatag madarat meg foszták a nem ő talljától,

p és vereséggel illeték,

p osztán el haza szégyengeték.

p Értelme.

p Mindennek ő magát jól meg kell rostálni,

p És önnen feleit meg nem kell utálni,

p Ha szégyent fejére nem akar szirkálni.

p Esopus – Pesti Gábiriel

p

p

p A rút kiskacsa

p tanmeséje arról a lényről,

p aki eltévesztette a helyét,

p rosszul azonosította magát,

p így a társak gúnyolódása stb.

p miatt selejtként értékeli le magát,

p minden baja lesz – öngyilkos is lehet…

p Pedig amúgy gyönyörű hattyú lehetne,

p ha rájönne a végzetessé válható tévedésére…

p

p

p Aki

p nem tartja

p szárazon a puskaport,

p nem tartja karban fegyverét:

p Istenhite gyengeségére vallana,

p mert szerinte minden kegyelemből van!

p Majd bősz istenkáromló lesz, ha puskája

p a döntő pillanatban csütörtököt mond…

p

p

p Aki

p mindent

p ki akar érdemelni

p igyekezettel, szorgalommal stb.,

p azt is, amit csak a szerencse, ill.

p az isteni kegyelem adhat meg neki,

p amire például neki születni kellene,

p vagy ami csak ajándékként értékes…

p Az élet legjobb dolgai ingyen vannak,

p azokat nem lehet kiérdemelni, megvenni:

p mint például a talentum, a tehetség stb.,

p de persze lehet ezt nem/rosszul használni…

p

p

p Aki

p nem temeti,

p nem engedi el,

p nem gyászolja el

p lelkében is a halottat,

p mintha hullához kötözné magát –

p így az vissza is jár kísértetként

p őt riogatva éjjelente kísérteni,

p amitől csak rémálmai lesznek…

p Vagy az „otthonából” élhetetlen

p emlékmúzeumot kreál…

p

p

p Aki

p nem testi,

p érzékelhető fenyítő „pedagógus”,

p nem üti pofon isteni emberarcod,

p ő „csak” méltóságodban aláz meg,

p pl. hangosan felolvassa társaid előtt

p az általa elkobzott szerelmes leveled…

p

p

p Aki

p egy „büszke”, gőgös,

p egy ún. öntörvényű lény,

p nem tiszteli se a természet,

p se a társadalom törvényeit –

p így megdöbbenve tapasztalja,

p hogy amikor kiugrik a toronyból,

p akkor ő nem repül, de szabadon

p esve-gyorsulva zuhan a halálba…

p

p

p Aki

p mindig mások

p változó véleményére figyel,

p aki megfelelési kényszerben él,

p mint az öreg-gyerek-szamár-teher fabulában,

p amikor mindig az újabb, utolsó tanácsot követi,

p és a végén bele is bolondul, megöli a szamarát…

p

p Aki

p egy futóbolond,

p egy munkamániás,

p aki nem tiszteli meg

p annak a háznak lakóit,

p ahol ő épp most vendég,

p nem foglal egy ideig helyet,

p erre is sajnálja „drága idejét”,

p mert addig se tud pénzt keresni,

p önként beszűkíti a kapcsolatait,

p és így elviszi még a szép álmukat is…

p

p

p Aki

p nem tudja

p jól az „adjonisten” -t,

p s meg is kapja a „fogadjisten-t

p Minő kalappal köszönnek, olyannal fogadják…

p A magyar adjonisten/Nem annak ad,

p kinek nincsen. (Ady Endre)

p

p

p Aki

p nem tud

p disztingválni –

p egymáshoz nem illő

p egymáshoz nem tartozó

p személyeket vagy dolgokat

p megkülönböztetni, elkülöníteni.

p Például úgy beszél a tanárával,

p vagy akár a felkent királyával,

p mint az inasával/kocsis a lovával…

p

p

p Aki

p nem tud

p világos, határozott

p különbséget tenni

p akár a még olyannyira

p ellentétes dolgok, például

p a szép bók és sértés között –

p se, ha ő adja, se, ha ő kapja…

p (mintha marslakó lenne köztünk)

p

p

p Akiben

p nincs alázat,

p aki nem tisztelve

p élőlénytársait a teremtésben

p durván és balgán beavatkozik

p a természet ősi-örök rendjébe,

p és így ezért lassan, de biztosan

p felszámolja saját elemi létfeltételeit…

p

p

p Aki

p locsi-fecsi,

p szószátyárkodó,

p nagyon nem titoktartó:

p így egyszer és mindenkorra

p el is veszítheti a bajtársa bizalmát,

p de kocsmai indiszkrét fecsegésével

p még a házassága is zátonyra futhat…

p

p x

Bessenyei György - Könyvei / Bookline

Bessenyei György

VALLÁS

Nagy Isten! Miképpen végeztél felőlünk?

Hogy kívánsz mindenkor tiszteltetni tőlünk?

Add ki akaratod teremtéseidnek,

Ne nézd tévelygésit ily sok népeidnek.

Egyik nyugotra fut, hogy majd ott talál fel,

Másik tanácskozik érted napkelettel.

Ez éjszakra kiált: amaz délre szalad,

Nagy világod érted széjjel ekként fárad.

Kedvedet keresné közöttünk minden nép,

A lélek mível így: ez az isteni kép.

E nagy élő világ, amiólta látszik,

Minden részeibül istene kitetszik.

Eztet tiszteli csak a föld kereksége,

Kinek mérhetetlen titkába mélysége

Mindenkor csak egy volt nagy természetibe,

Nem változik soha cselekedetibe.

Örök tetszésének magyarázója lett

A földön tévelygő nagy emberi nemzet.

Istenét a lélek látni jól akarta,

Mely miatt világunk magát annyit marta.

Kain áldozott volt először Ábellel,

Kik frigyet akartak kötni istenekkel,

Ez bárány vérivel kiált az egekre,

Más gyümölcsöt hány az oltári tüzekre.

A két testvér ezen egymás ellen kelvén,

Kain Ábel öccsét vérébe kevervén

Gyilkossá lesz önként az igaz istenért,

Kit áldozatjával engedelemre kért.

Így mondják ezt köztünk a nagy tönénetek,

Beszélhetünk véle a keresztyéneknek.

Eképpen a világ vérrel kezdette el

Azt érteni, kit még nem ismért lélekkel.

Az első emberek véres áldozatjok

Meghagyták utánok, szenyvedt is magzatjok.

Őket a nagyvilág továbbá követte,

Mely örök urát jól még meg sem érthette.

Az emberi nemzet magátul áldozván,

Fegyvert fog istenét sokként magyarázván.

Egyik: én értem csak, ugy mond, az egeket,

Kimagyarázhatom a végezéseket.

Másik ellent szökik, s eztet hazudtolja,

Áldozattételét mérgesen vádolja.

Ki-ki tüzesedik, a buzgóság hevül,

Fegyver, mely bizonyít, s vérünk a földön hül.

Pogány, mint keresztyén egymás közt csatázott,

Istenünk nevéért, ki ellen hibázott.

A francia haza többek közt magába,

Nagyon háborodott tévedvén dolgába.

Párizsra még ma is kicsoda nézhetne,

Hogy veszedelmére sírva ne könyvezne?

Mely benne régenten Istenünk nevébe,

Keresztyénségünket keverte vérébe?

Két ellenkező hit indult harcolásra,

A világ hű atyját hívta e vívásra.

Az erősb részekrül mindenfelé dúltak,

Férjfiak, asszonyok fegyverek közt fúltak.

Párizs utcáiba öldöklést, jajgatást,

Sok keserves nyögést, fuldokló kiáltást

Ide s tova futva hallott ki-ki széjjel,

Mely romlást okozott egy veszélyes éjjel.

Édesanyja előtt a gyermek vérébe

Általverettetvén, nyögött bölcsőjében.

Öszveölelkezve az asszony férjével,

Sok nemes ifiu kedves jegyesével

Rettegéssel fúltak kiomlott vérekbe,

Jajgatva pihegvén itt-ott fegyverekbe.

A felgyúlt dühösség emészteni nem szűnt,

Isten nevébe ölt, nem ismérhetett bűnt.

Mint égő tűz, széjjel olyan harsogással

Bolygott ordítozva, fegyvervillogással.

A vérpatakokat ekként árasztotta,

Keresztyénségünket ölvén pusztította.

A kisdedek testek kövekhez verettek,

Hol már atyjok, anyjok vérekbe hevertek.

Pusztulás, kiáltás iszonyú lármával,

Szaladás, kergetés a nép halálával

Töltötték Párizsnak temető utcáit,

Piros színre festvén szomorú falait,

Amely igaz Isten nevébe egyik rész

Öldöklött, a többi ugyanazért elvész.

.

Egyik úgy sóhajtoz: uram, érted halok.

Másik ismét kiált: Istenért bosszulok.

Az öldöklő fegyvert buzgóság vezette,

Mely a természetet ekkor felejtette.

Így vérezte magát, istene nevébe,

Az emberi nemzet sokszor fegyverébe.

Nagy károkat tehet a vakult buzgóság,

Hol jó cselekedet lehet sok gonoszság.

Ő pusztított régen az Újvilágban is,

Fegyverével vesztvén ennek sok népét is.

Mikor spanyol tűzzel Amerikát dúlta,

S az irgalmas Istent fel tűzbe mutatta.

Eképpen a világ buzogván, megtévedt,

Természetünk ellen erőszakokat tett,

Minekelőtte még meghatározhatja,

Hogy mi az Istennek titkos akaratja.

Fegyverrel áldozik annak, ki teremtett,

Nagy buzgóságába ekként tévelyedett.

Mindenütt majd más-más urat magyarázunk,

Noha mindnyájan egy Istenre vigyázunk.

Az egek titkain való vetélkedés,

Teremtőnk tetszésén tett sok kérdezkedés

Emberi nemünket véribe keverte,

A széles világot fegyverével verte.

Halandó sorsunkban széjjel tétovázván,

Tiszteljük Istenünk egymástól irtózván.

A testvér testvérjét utálatban vészi,

Az atya gyermekét veszélynek kitészi,

Isten nevéért a buzgóság felgyúl,

Mely annak szentsége ellen mindent feldúl.

Homályosult lelkünk a földnek porábul

Nem tudhat meg mindent isteni titkábul.

Irgalmas urunkat nevéért bosszuljuk,

Ember teremtésit prédába feldúljuk.

A természet, melynek józan érzései,

Igaz Istenünknek bölcs rendelései,

Maga ellen fordult egy oly Teremtőért,

Ki nem szenyvedheti az érte ontott vért.

Szerencsétlen ember, ki csak okoskodol,

S gondolataidba szüntelen hánkódol,

Tudjad, hogy az elme megtévelyedhetik,

S okoskodásoddal elhitettethetik.

Világunk mélyébe alásüllyed lelked,

Befed a természet, s elveszted Istened.

Mély okoskodásod több-több semmiségre

Vezeti életed, kétségeskedésre.

Légy józan erkölcsű, emberséggel érezz,

Élj jól, s mint a vadak, másokat ne vérezz.

Gondolkozzál léted belső törvényére,

Vigyázzál lelkednek igaz ösvényére.

Ezek felsőbb részek halandó sorsunkba,

Ezen túl háború minden világunkba.

Bessenyei György - Könyvei / Bookline

pppppppppp

Csorba Sándor: Bessenyei György világa

EUGÉNIUSZ TESTAMENTUMA

A teljesértékű jó, vagyis boldog Élet

vagy a fogyatékos, ön/társrongáló lét a tét:

a pozitív-negatív végtelen lehetőségek tárháza

1.

A legeslegtöbbet én használhatok/árthatok magamnak –

a zsarnok akár meg is ölhet, de lelkemben kárt nem tehet?

Még egy kis gyermek is felgyújthatja házam, de otthonomat nem.

Hogyan védekezz a neked akarva-nem akarva ártókkal szemben?

2.

Önmagam után mindenekelőtt a jóbarátaimtól védjen meg Isten,

az ellenségeimmel elbánok magam is, pláne, ha ők nyíltan azok.

A bölcs az ellenségéből is hasznot húz, a balga a barátjából sem.

A bölcs nem is gyártja ellenségeit, sőt, akár barátaivá teszi őket.

3.

A nehezebb eset az álbarát, aki nem nyíltan akar, tesz rosszat.

Képmutatóan a javadat akarja, s ha nem ismered fel, el is veszi.

De még a Tartuffe is hamarabb lelepleződik, mint az a jóakaród,

anyád-apád, tanárod, orvosod stb., ki pokolba vezető utad kövezi…

4.

A legtöbbet ezért épp azok az előszeretteink árthatnak nekünk,

akik mindennapi életünk társai, és akikhez bizalommal vagyunk,

és kiknek, mint szülőknek kisgyerekként ki vagyunk szolgáltatva,

ill. a baráti-szerelmi bűbáj-bizalom miatt van hatalmuk felettünk.

5.

Ezek után/mellett állnak/jönnek a sorban azok a – profi – segítők,

akikkel közvetlen a kapcsolatunk: papok, tanárok, nevelők, orvosok,

edzők, tisztviselők, elöljárók, példaképek stb., akik a tudásuknál és

a pozíciójuknál fogva sokat használhatnak s még többet árthatnak…

6.

És ne felejtsük el a védtelen fogyasztót, megrendelőt stb.,

akire rászabadulhat egy Mekk mester, aki telve jószándékkal

és szorgalommal még azt is elrontja, ami eddig jó volt, működött.

A termelők, kereskedők, szakemberek, szolgáltatók, bankok stb. …

7.

És végül, de nem utolsósorban meg kell tudni védeni magunkat

a társadalom/állam szellemi, gazdasági, politikai vezető elitjétől.

Az egyházaktól, a bölcselőktől, tudósoktól, művészektől, íróktól,

egyetemektől, akadémiáktól, médiától, és a nagy döntéshozóktól…

8.

De az mégse máson, csak rajtam múlik, hogy boldogan,

avagy boldogtalanul élek: mindenkinek egyenlők az esélyei,

a Hamupipőkének éppúgy, mint az elkényeztetett királylánynak,

ha az előbbi rátalál segítő tündérére, utóbbi a Rigócsőr királyfira.

9.

A kunyhóban is lehetünk boldogok, lehet az otthonunk,

és a palotában is boldogtalanok. De a vermet ne lakjuk be.

Ismerjük, becsüljük, őrizzük és gyarapítsuk az aranyunkat,

de a szart ne mondjuk annak, bár csinálhatunk belőle aranyat

10.

Az „objektív” életminőség és annak „szubjektív” felfogása

nem két egymástól független dolog, de nem is arról van szó,

hogy ha részegek, kábultak, rajongók, bolondok stb. vagyunk,

mindent szépnek látunk – erre másnap kiábrándult cinizmus jön.

11.

Például a betegséget is lehet külső sorscsapásnak felfogni,

s vele a rosszat jól csináló protokoll orvoshoz menve szenvedni –

de ha isteni segítséget látunk benne: intő jelet az önvizsgálatra,

akkor megtaláljuk az okot és visszanyerjük, sőt az egészségünket!

12.

Istengyermek akarsz lenni, vagy állatorvosi ló maradni:

hiányzó/rossz egészség, játék, munka, hivatás, közlés-megértés,

humor, barát, szerelem, szex’ élet, házasság, család, lakás, otthon,

gazdálkodás, tudás, művészet, ízlés, evés-ivás, társasélet – Istenhit…

13.

A mese, példabeszéd rólad szól: ismerj magadra,

a baj felismerése már a gyógyulás kezdete, fél sikere –

gyáva önigazolásból ne hárítsd szabad felelősséged másra –

jó szellemben/istenképpel és lélekbátran változtass életeden!

p.s.:

megértető, elképzeltető, érzékenyítő, fogalmat alkottató,

emlékeztető, elgondolkodtató, megítélendő, megfontolandó,

súlyozandó, magunkra ismertető és jó változtatásra serkentő

versek, bölcs közmondások, életképek, mesék, jellemrajzok stb.

ppppppppppppppppppppppppppp

Bessenyei György: Tariménes utazása. Szatrikus állambölcseleti | Darabanth  Kft.