Kodolányi János: Süllyedő világ – öncenzúrázva…

olvasható:

https://reader.dia.hu/document/Kodolanyi_Janos-Sullyedo_vilag-42484

1940-ben ​jelent meg először a Süllyedő világ, Kodolányi János életrajzi regénye. A húszas évek drámai novellái, a harmincas évek nagyszabású történelmi regényei után saját gyerekkorába és ifjúságába nyúl vissza. A századforduló és az első világháború magyar életében keresi az előzményeket és az okokat, amelyek őt és kortársait a harmincas-negyvenes évek eseményeihez elvezették. Megrázó erővel eleveníti meg családja, gyerekkori környezete indulatoktól és szenvedélyektől terhes légkörét, azokat a rendkívüli alakokat, akik ifjúsága élményeit meghatározták, s egyéniségének kibontakozását befolyásolták. Az önéletrajz nehéz korban született. „Ezekben az apokaliptikus időkben – írja Kodolányi – rajtam is keresztülsivított nemegyszer a pusztulás vihara, az én álmaim is nyomasztóak voltak, éjszakáim gyötrelmesek, nappalaim pedig ellentétes erők vonzásának-taszításának szédületében teltek el.” Évtizedek múltán vette csak ismét kézbe ezt a művét, és az első kiadás szövegéből néhány részletet kihagyott. Kiiktatta őket mint életművébe „oda nem tartozókat”. És így rendelkezett: „A halálom után netán elkövetkező kiadásba felvételüket megtiltom, és csak azt a helyes, igaz és hiteles szöveget jelentem ki autentikusnak, amit ebben a kiadásban vesz kézbe az olvasó… Dixi et salvavi animam meam. És így lesz ez a kis írás is végrendeletté.”
Önéletrajzi regényciklusának ez az első és önálló fejezete ma már történelem, korhű dokumentum. De csodálatos lélektani regény is, őszinte, könyörtelen, kegyetlen önelemzés, amire csak a legnagyobbak képesek.

*

Valahány szívügyemnek számító írásomhoz hozzáfogtam, úgy éreztem, hogy a végrendeletemet írom. Sokszor vallottam is erről barátaim előtt, fiatal írótársaimat pedig sohasem felejtettem el figyelmeztetni, hogy úgy üljenek a papír elé, mintha életük utolsó, legfontosabb mondanivalóját fogalmaznák meg. Valóban, nemcsak az író, de bizonyára minden művész ezt érzi, amikor munkába kezd: a végsőt, az igazit, az elnémíthatatlant, a summázót fogja formába önteni, élete minden tanulságát, minden tapasztalatát, a kvintesszenciáját, azt, aminek okvetlenül meg kell maradnia, ha ő netán meghalna, és nem szólhatna többé az emberekhez.

De hát az ember nem mindig a végsőt, a változhatatlant, a lényeget fogalmazza meg. Csupán élete egy-egy szerencsés pillanatában tökéletes művész. Egyébként gyakran uralkodnak rajta a társadalom lappangó és fenyegető erői, vonzásai és taszításai, uralkodnak rajta a maga egyéni, nyílt vagy titkos félelmei, vágyai, sőt, uralkodnak azok az erők is, amelyek gyermekkorában hatottak rá, és alakították tetszése-nemtetszése szerint. Mert ki lehet olyan tökéletes, hogy lelki életének egész beláthatatlan, tudatos és tudattalan világa fölött tudna uralkodni, és mindig résen álló ítélete tévedhetetlenül tudná elhajítani vagy megtartani a rosszat és a jót, ahogy majd évtizedek múltán az elfogulatlan szemlélő ítél? Bármennyire is a végrendeletét írja az író, végső akarata és szándéka gyakran eltorzul, és rövid idő múlva, túlélvén a végrendeletet, sőt, a végrendeletek sorát, visszapillant rájuk, és tökéletes mérték alá veti őket. Nem lehet a legtökéletesebb művészi alkotás sem „isteni kinyilatkoztatás”, és gondoljuk meg, hány, évezredeken át meg nem döntött, kétségbe sem vont „isteni kinyilatkoztatás” bizonyult csalókának, tarthatatlannak, a legjobb esetben szép illúziónak!

E sorok írója nem egy művét szánta végrendeletnek, és nem egyről bizonyosodott be, hogy egy-két évtizeden át megtartotta érvényét, belső igazságát és tisztaságát. És ha az ember elnéző önmaga iránt még akkor is, ha elnézésre nem hajlamos, könnyen megesik, hogy nagy általánosságban helytállónak, igaznak és tisztának tekinti műveit, noha tagadhatatlanul nem ilyenek, némi mentséget keres és talál számukra.

Ilyen elnéző gyengeséggel gondoltam én olykor-máskor Süllyedő világ című önéletrajzi regényemre. Azok a részletei, amelyek szívfacsaróan igazak és tiszták, a távolból mint havas hegycsúcsok ragyogtak felém még életem alkonyatán is, amikor napom a látóhatár mögé kezdett szállani. Megnyugodva művészi részleteiben, avagy inkább ezeknek emlékeiben, sohasem vettem le a polcról, sohasem lapoztam bele, sohasem próbáltam meg új, más szemmel nézni, mint azzal, amivel erőim teljében megírtam. Az a szüntelenül munkáló hatalom, amely az ember láthatatlan, ismeretlen mélységeiben örökké dolgozik, fúr, farag, vés, csiszol, lakkoz és simít, bennem is szüntelen munkálkodott, hogy olyan Kodolányi Jánost állítson elém, amilyen szerettem volna lenni, azzal az elhitető erővel, amellyel végül olyannak mutatott, amilyen gyermekkorom óta kívántam lenni – de amilyen sohasem lehetek. Az így csiszolt, fényezett Süllyedő világ vált bennem évtizedeken át reális valósággá, megélt és betetőzött megvalósulássá.

Azt írtam egyszer valahol, hogy az embert az választja el döntő módon az állatvilágtól, hogy azzal szemben sohasem befejezett, sohasem végleges, sohasem betetőzött lény. Nyitott koponyával születik, messze megelőzve azt az évmilliók múlva elkövetkező lényt, aki az anyaméhből már készen és bevégzetten lép ki a világba, és többé nem alakul, nem fejlődik, nem bővül tovább. Az ember istenalakokat állít maga elé normául, hogy azokhoz igazodjék, azokká váljék. (A görögök.) Vagy önnönmagát helyezi maga fölé istenül, hogy megistenüljön. (Egyiptomiak.) Az állat nem alakít ideált magából, bezárt, befejezett képletként kerül a világba. Eszményei, istenei, etikai és esztétikai normái nincsenek.

„Ezért nem lehetek és nem leszek soha egzisztencialista” – írtam akkor, és ez a kijelentés is a „Nagy Végrendelet” pontjai közé tartozik.

Pedig, ha legalább egyszer kezembe vettem volna újra ezt a könyvet, meg kellett volna döbbennem, mennyire elmaradtam saját eszményeimtől, saját normámtól, attól a mindig éber, éjjel-nappal dolgozó lénytől, aki tudatom alján a magam isteni alakján munkálkodik.

A szó szoros értelmében megrendültem és megdöbbentem, amikor egy – és hangsúlyozom: csak egy! – barátom művemnek ezekre a hozzám méltatlan és tőlem távol álló, merőben idegen részleteire fölhívta a figyelmemet. Nem tudtam elhinni, hogy valóban én vagyok e nem is túlságosan jelentékeny részleteknek egykori írója. Szédülten álltam és bénultan, mert még a reménye sem tűnt föl bennem elfogadható mentségnek. Ez nem én vagyok, ez nem azonos velem, itt a hang Jákobé ugyan, de a kéz Ézsaué…

Szinte tudományos elemzéssel próbáltam ismételten magyarázatát, mentségét találni akkori mondataimnak. Magamba néztem, és ott láttam azoknak a régi barátoknak kedves arcát, akikkel több-kevesebb évig ugyanazon az úton jártam, járok ma is, és akik már nem valamennyien vesznek körül, mert az egyik eltűnt, a másik meghalt, a harmadikat megölték, a negyedik pedig megtagadott. Csak kevesen maradtak meg számomra ma is, szinte elférnek fél kezem ujjain. Azután megpróbáltam fölidézni az 1941. esztendő rémületes történetét. A démoni rontást, ami ezrek és százezrek csontján süvöltött keresztül, és közöttük az én csontjaimon is. A teuton szörnyeteget, amely napok-hetek alatt országokat taposott a sarka alá, ősi városokat borított lángba, és az emberek millióit tette földönfutóvá, őrültté, halottá. Éppen 1940-ben, e mű írásakor kellett látnom és hallanom, amint egy szkizofréniás, félművelt ámokfutó sok millió németet tett magához hasonló szkizofréniás ámokfutóvá, és más népekből is varázserővel választotta ki a hozzá hasonlókat. És látnom kellett az általam mindég csodált Franciaország elbukását hetek alatt, hős kis népek heroikus küzdelmének hiábavalóságát, majd egy hónap leforgása alatt a Szovjetunió nyugati területeiből Franciaország nagyságú tömb leszakadását, s közben a vert seregek még egyre hátráltak tovább-tovább, maguk sem tudták: meddig, merre és miképpen.

Ezekben az apokaliptikus időkben rajtam is keresztülsivított nemegyszer a pusztulás vihara, az én álmaim is nyomasztóak voltak, éjszakáim gyötrelmesek, nappalaim pedig ellentétes erők vonzásának-taszításának szédületében teltek el. Éjszaka is felriasztottak álmomból a telefon ijesztő visításai, és a fenyegető hangok, amelyek a családom és magam életének csúfos végét jelentették be. Ki tudja ma már azokat a felejtésre ítélt, de mégsem felejthető időket írói eszközökkel ábrázolni! Néhány tény, mint hatalmas szírt, áll ki ebből a zavaros, háborgó, mocskos áradatból: barátsági szerződések, üdvözlő táviratok, hódoló pohárköszöntők, hízelgő vezércikkek, díszmenetek, zászlók és zenekarok olyan államfők, államférfiak, hadvezérek, írók és művészek részéről, akiknek meg kellett volna állítaniuk a Fenevadat már az első lépés megtételekor… És akik aztán a szeplőtelen bíró palástjában léptek föl, és ítéltek elevenek és holtak fölött, egyben végre is hajtva az ítéleteket.

Fölöttem is ítéltek anélkül, hogy tévedéseimre rámutattak volna, és én, belső titkos lényem idealizáló tevékenysége folytán, nem értettem, nem láttam és nem is képzeltem: miért éppen engem, aki egyébként az életemet tettem kockára a németek ellen vállalt feladat teljesítésével. Súlyosan hibáztattak olyan írásokért és tevékenységekért, amelyekben velem együtt voltak legjobb írótársaim, és Kossuth-díjat meg egyebeket nyertek elismerésül. Csoda-e, ha ezek után a méltatlanul üldözött ember lelki habitusát öltöttem magamra, s hovatovább pszichotikus állapotba kerültem. Alig fogadta valaki a köszöntésemet, alig vett észre az utcán, házamat elkerülte, leveleimet válaszolatlanul hagyta sok-sok régi hívem, akikről azt hittem, ugyanazon az úton járunk halálunkig, és ugyanazon a művön munkálkodunk, amíg a szerszám ki nem hull a kezünkből. Vádak, rágalmak özönlöttek körül, amelyekre felelni nem tudtam, fenyegetések és uszítások hajszoltak éveken át, miközben betevő falatom sem volt.

Mindennek a gyökere pedig abban a néhány maroknyi, gyávaságból, vakságból és – mert szabad kezet akartam biztosítani magamnak a németekkel szemben – jól-rosszul megfogalmazott mondatból táplálkozott, amit a háború legfélelmesebb szakában vetettem papírra. És aminek akkor jómagam nem tulajdonítottam jelentőséget. Ilyen és hasonló mondatok ellenére lehetett az egyik barátom kivégzett vértanú, a másik miniszter, a harmadik koszorús költő.

A döbbenet és meglepetés első órái után nyomban éreztem, hogy a Süllyedő világban található néhány antihumánus részlettel nem vállalok azonosságot, a nyilvánosság előtt is, műveim egész hatalmas egységéből pedig, mint oda nem tartozókat, kiiktatom. A halálom után netán elkövetkező kiadásba felvételüket megtiltom, és csak azt a helyes, igaz és hiteles szöveget jelentem ki autentikusnak, amit ebben a kiadásban vesz kezébe az olvasó. Teszem pedig ezt teljes szabadsággal, hitem és meggyőződésem szerint, megkönnyebbülve most már életem e zavart korszakának felelőssége és lelkiismereti súlya alól.

Végül meg kell mondanom azt is, hogy hálás vagyok annak a jó barátnak, aki – igaz, csak ily későn, a munka megírása után huszonhárom évvel – figyelmeztetett az elítélt szövegekre és az azokhoz kapcsolódó írói felelősségemre. Sohasem tudjuk eléggé megköszönni azoknak a barátainknak szolgálatát, akik hibáinkra, tévedéseinkre, sőt vétkeinkre figyelmeztetnek, és segítenek a magunk megtisztulásának gyakran nehéz, fájdalmas munkálásában. Ők az igazi jó barátok!

Hogy ellenségeim miként használták föl ellenem a saját hibáimat, az ezek után már csak rájuk tartozik és rájuk jellemző. Csaknem két évtizede már sem szóban, sem írásban nem mutattak rá ezekre a hibáimra. Általánosságokkal bélyegeztek meg, szólamokkal ítéltek el, és frázisokkal álltak a bosszú segítségére. Mindez ma már érdektelen, és úgy emlékszem rá, mint egy nyomasztó, hosszú kábulat szakadozott rémképeire. Barátom ma több, mint amikor barátomnak vallották magukat sokan, ellenségeim lassanként kénytelenek elhallgatni életművem előtt. Ez sem rám tartozik, hanem a végre is eljövendő szocialista kritikára és irodalomtudományra.

Dixi et salvavi animam meam.

És így lesz ez a kis írás is végrendeletté.

Kodolányi János

KODOLÁNYI János

SÜLLYEDŐ VILÁG

Kodolányi önéletrajzi regényét 1940-ben írta. Élete első húsz esztendejének történetében számot vet mindazzal, ami emberré, íróvá nevelte. Nem pepecsel lényegtelen részekkel, hanem regénnyé, művé formálja egyéni sorsát. Érzelgősség nélkül, tárgyilagosan írja le hajdani önmagát, akkor is, ha lírával színezi a sorokat, ha indulatosak a mondatai, egy befejezett regény eseményeinek vagyunk tanúi. Élete legfontosabb szereplőit e személyes formában is regényalakokká formálja: kegyetlenségében tragikus, erényeiből is ostort fonó, börtönt építő apját; betegségbe, halálba üldözött anyját; tanárait és barátait; parasztembereket és úri rokonokat egyaránt.

A könyv első része lélektani forrásműnek nevezhető: a magyar szépprózában kevesen rajzolták meg hitelesebben a gyermeki magányt, a szeretetéhségei, a világ szépségei felé tapogatódzó lélek vívódásait. Később egyre több lesz a gondolati elem. A fiatalember életútja elválaszthatatlan gondolkodásának állomásaitól. A gyermek kiszélesedő tapasztalás-világa háborúval, forradalmakkal találja magát szemben. Itt válik a pszichológiai regény kor- és társadalmi dokumentummá, hiszen a diákévek zaklatott magyar kisvárosa, egy dunántúli falu világa, a félig nemes, félig polgár Kodolányi család egyszerre tükre és cselekvő részese a történelem eseményeinek. Míg a mű első részében a pszichológiai hitelesség, a táj, az alakok a megragadóak, addig a zárófejezetekben az ifjú sorsa egyre drámaibb jelképpé válik. Egy szétvert forradalom utáni ország mélypontján nem törődik mással, csak azzal, hogy íróként az igazságot hirdesse – s romantikus lázadással kiutat találjon családja süllyedő világából.

Kodolányi János

Süllyedő világ

(részletek)

Hajnal van, apám gyertyával a kezében belép, és csöndesen így szól:

– Itt az idő…

Mindig tisztelte mások álmát, s ha fel kell ébreszteni valamelyikünket, óvatosan, gyöngéden teszi, hogy meg ne riasszon.

Én már ébren vagyok. Mindig pontosan ébredek, beállítom magam, mint valami ébresztőórát, és a kellő időben fölébredek. Most izgatottan öltözöm: utazunk Fehérvárra. Gyorsan elkészülök, csakhamar kint állunk a kicsiny vajszlói állomáson, s a derengő hajnalban várjuk a vonatot. Hűvös van, a hold ezüstlapja kék fénnyel szórja be a szelíd tájat, élesen megvilágítja a lábunk alatt csikorgó homokot. Csakhamar bedöcög a vonat, s fölszállunk. Szinte szótlanul utazunk Harkányig, ott át kell szállnunk. Még holdvilágnál megérkezünk. Élesen látom az állomás mellett fölnyúló néma jegenyéket, egy kis ezüstfényű tó csillogó fodrait, hallom a teljes zenekari készültséggel brekegő békák ütemes zengését.

Az út elég körülményes, Harkányból Pécsre, onnét Adony-Pusztaszabolcsra kell mennünk, majd a kis Börgöndön át érhetjük el Székesfehérvárt. Egész úton alig beszélgetünk, apám cigarettázik, én titkolt izgalommal méregetem az időt, s a háborús állomások tolongó embertömegét figyelem. Olykor-olykor előveszem vázlatkönyvemet, s lerajzolok egy arcot, egy figurát.

Már nem tudom, hol szállunk meg Fehérvárott. Talán a Fekete Sasban, nem messze a főreáliskolától. Délelőtt ott vagyunk a vaskerítéssel, fákkal övezett, barátságos iskolában, s egykettőre végére járunk a beiratkozásnak. Apám gyorsan összebarátkozik egy deresedő szakállú, fölfésült hajú, németes, zömök tanárral, ebéd után hozzá megyünk feketére. A joviális, kissé nyers hangú, fölényes, vidám tanár ajánl szállásadót számomra. Fekete után nyomban odamegyünk. Nem messze az iskolától, a folyócskán túl, egy görbe, kisvárosias, poros utcában, a Tobak utcában tanyázom le, hogy három esztendeig itt éljem különös sodrú, nemegyszer igen zavaros diákéletemet.

Egy özvegyasszonynál a reáliskola néhai tanárának feleségénél kapok egy kis szobát, melyben egy vaskályhán, ágyon, kicsiny asztalon, vasmosdón és két széken kívül egyéb nem is fér. Az ablak szűk udvarra néz. Egyszerű a szobám, de tiszta. Tulajdonképpen cselédszoba, konyhából nyílik. A kis lakás két nagyobb szobája a csendes, majdnem falusias, poros Tobak utcára tekint. Éppen egy kocsma boltíves zöld kapuja van szemközt, csizmás öreg parasztok nyitogatják a kaput.

Fehérvárt szeretem. Otthonosan érzem magamat benne, akár a házikabátomban. Tetszik a belsőváros kanyargó, szalagvékony utcáinak régi barokk képe, a külső részek falusias, parasztos hangulata, tocsogó, sásos-bokros környéke, a kakasugrás szélességű folyócska, mely az iskolakert mellett ballag, s széles rétek vizét gyűjti össze, a távolban kéklő Vértes hosszú háta. Tetszik a barátságos külsejű iskola, udvarán a suttogó jegenyékkel. A bokros, csalitos közkertek, az Erzsébet-liget árnyak közt kanyargó útszökevénye. Tetszik a kövezeten halkan kopogó cipősarkok álmatag muzsikája, a Hal tér, a falusi szekerekkel körülvett Pontykocsma, amelynek falát egy sereg lézengő „Ponty-lovag” támogatja. Íme, ez az ősi koronázó város, nagy királyaink temetkezőhelye, itt hirdették ki az Aranybullát. Itt mondta a németbarát Péter király szemébe sötét jóslatait a prímás, és nem messze innét hányták el a megvert teutonok vértjeik ezrét.

Az iskola egészen fogamra való. Szabad, bajtársi hang uralkodik itt, nyomát sem érzem a gőgös, puffadt tanári uralomnak. Igazgatónk is tetszik, Kelemen Béla ő, ugyanaz, akinek szótárait használjuk. Mosolygó, kissé szkeptikus arcú, pirosas orrú úr, iparkodik félelmes ábrázatot vágni, ha végigmegy a folyosókon, de magában mosolyog. A tanárok, akár fiatalabbak, akár öregek, jó emberek. Rigolyásak, hiszen tanárok, de megértők, bölcsek. Igaz, a hittanár különös fogadtatásban részesít, de ez is jól sül el.

– Hát te honnét jöttél? – kérdi.

– Pécsről.

– Miért?

– Mert választanom kellett: vagy a számtantanárom megy el, vagy én.

Az osztály elégedetten röhög.

– Na és milyen a bizonyítványod? – folytatja katonás szigorral a pap.

– A múlt évben kettőből buktam, most van egynéhány hármasom.

– Nem jósolok hosszú életet ebben az iskolában sem, te gazember. Hittanból hányasod volt?

– Jelesem.

– Úúúgy? Na majd megmutatom, hogy elbuktatlak. Igen szolid hittanárod lehetett. Gyere ki.

Nyugodtan kimegyek. Kérdezget. Tökéletes válaszokat adok. Fogasabb kérdésekre tér át. Magamban nevetek, s kitűnően megfelelek. Dühbe gurul, forgatni kezd. Én csak mosolygok, s vagdalom hozzá a jól megfogalmazott válaszokat. Egész órán birkózik velem, hiába. Én ekkoriban már olyan filozófusok ismereteivel dicsekedhetem, akikről az osztály nem is hallott. Idősebb is vagyok osztálytársaimnál, s olyan iskolában töltöttem hat évet, ahol nemcsak tegeztek, de pofoztak is, és ahol a „gazember” enyelgésnek számított. Nem ijedek meg hát tőled, te farkasbőrbe bújt pap.

Az óra elteltével kibékül velem.

– Látom, nem tudtalak megfogni, jó fejed van – mondja furcsán szégyenkezve kudarca miatt. – Lásd, hogy igazságos vagyok. Egyest kapsz.

Nyomban be is írja noteszébe az egyest.

Tízpercben körém gyűlnek a fiúk, s tisztelettel beszélgetnek velem.

A többi tanár még ennyi ellenérzést sem mutat irányomban.

Igazi, munkában gazdag, békés diákélet kezdődik számomra Fehérvárott. A vad romantika, a szenvedélyes érzések, a fáradhatatlan munkakedv, a harsány vidámság és néma halálvágy, a csendes, termékeny séták, a telhetetlen kíváncsiság, a késre menő viták és nagy tervek korszaka.

Lakásadóm, a tanár özvegye, idő, sovány, merev tartású, hallgatag, zárkózott és módfelett szigorú erkölcsű asszony. Fanatikusan katolikus, minden vallás eretnekség vagy sötét pogányság a szemében. Hitbuzgalmi lapokat olvas, hírlapok közül is a legványadtabb, legklerikálisabb lapokat. Ez a hibája. De nem türelmetlen, nem hangos, inkább lesújtó hallgatással, gúnyos mosollyal, elsötétült ábrázattal ítél. Azt hiszem, gyakran érez orrfacsaró, kénköves illatot, ha a könyvtárból hazacipelt kötetekre tekint. Az elkárhozástól való félelme nagyobb, mint a Mennyországért való lelkesedése ami egyébként igen gyakori eset. Az ő szemében pap nem is lehet hitvány. Akin reverenda van, egyszersmind csalhatatlan is. Püspökökért, kanonokokért, prelátusokért rajong, a lila szegély vagy cingulus elbűvöli. Az események megítélésében egyedül a plébános irányelveit követi. Ha egyik-másik öregasszony rokonával vagy barátnőjével összeül tereferélni, akörül folyik az eszmecsere, hogy melyik templomban ki prédikál, ki mit prédikál. Prohászka, az aranyszájú püspök, melyik pap mit mondott ennek vagy annak a bennfentesnek, hová került új pap s kicsoda, mit ír a Szív, s miben törik a fejüket a szabadkőmívesek, a protestánsok, a zsidók, a liberálisok. Állandóan folyik az élethalálharc a katolikusok meg az ördögök között. Az ördögök Baltazár debreceni református „szuperintendens” alakjait veszik föl, mert ez a Baltazár a legveszedelmesebb megrontója a hitnek és az országnak. Az ő kezében futnak össze a szálak. Ő dirigálja a szabadkőműveseket és a zsidókat. Egész sereg ördög várja intézkedéseit: a legkülönbözőbb „szuperintendensek”, a rabbik, politikusok, írók és költők. Szegény néni, ha odább kell tennie az asztalomon Voltaire-t, Rousseau-t, Diderot-t, bizonyosan undorral s irtózattal cselekszi, s megtörli utána a kezét.

Egész sor jó tulajdonsága van a néninek. Nem veszekszik, nem árulkodik sem apámnál, sem tanáraimnál, nem akarja megmenteni kárhozatba rohanó lelkemet, nem esik kétségbe erkölcstelenségem miatt, ha megtudja, hogy lánnyal sétáltam, nem égeti el titkon a könyveimet. Nem ismeri a modern magyar irodalmat sem, csak annyit tud, hogy a francia irodalom istentelen. Nem avatkozik iskolai dolgaimba, s ha igazoló irat kell, hát ad. Mindenek tetejébe: felséges, pazar, utolérhetetlen babfőzeléket tud készíteni.

Bármi rossz tulajdonsága lett légyen is a néninek, mind el kell felejteni, meg kell bocsátani a csodálatos babfőzelékért.

A néni pontos, akár az óra. Olyan a járása is, mint az óra ingájáé. Ketyegve, lassan, jobbra-balra imbolyogva, lengve, egyenesen jár, mint az inga. Beketyeg a szobába, kiketyeg a szobából. Elketyeg látogatóba, templomba. Lassan, kimérten, megfontoltan ketyeg. A pontos néni tehát a hét minden napjára megállapítja az ételsort. Három éven át minden kedden babfőzelék az ebéd. Minden szerdán meg pénteken tészta. Nem érheti az embert meglepetés. A keddi bab csodálatos illata ott tekereg az osztályban az utolsó óra alatt, s összefuttatja számban a nyálat. Csengetéskor fölkapkodom könyveimet, s iparkodom a Tobak utca felé. Disznók és marhák ügetnek ilyen buzgalommal hazafelé. Nem nézve semerre, vakon a legcsinosabb lányok iránt, nem érezve hideget vagy hőséget, nem törődve szekundával vagy jelessel, nem köszönve a legszigorúbb tanárnak sem, nem bánva égszakadást-földindulást, rohanok a Tobak utcába. Belépvén a szobába, a terített asztalon már ott a leves, hamar essünk át rajta, hogy befogadhassuk a csodálatos remeket, a sült szalonnával cifrázott babfőzeléket.

Több mint húsz év távlatából párolog felém a néni babfőzeléke. Bejártam országot-világot, de nem találtam mását. Nemegyszer elszántam magam, hogy kicsikarom a sorstól a hajdani babfőzelék ízét, zamatát, illatát. Leltem is babra imitt-amott, amely közel járt a régihez, de olyat nem találtam sehol.

(Apám halála után a néni egyszer csak beperelt, hogy fizessem meg a, szerinte, kifizetetlenül maradt ellátási költséget, a húsz esztendővel ezelőtti babfőzelék emléke elhomályosította az igazságot, s beleegyeztem a fizetésbe.)

Az iskolaévek minden ember emlékezetében aranyfüstben csillognak. Pécsi emlékeim között köd és korom kavarog, a fehérvári iskola azonban megragyogtatja aranyfüstjét, s a vajszlói gyermekkori emlékek, a régi ormánsági élet aranyfüstjével együtt itt lebeg ma is írógépem fölött, ha megoldódik bennem a komor szorongások bilincse.

Benne élek osztályom kicsiny, harsányan vidám, zabolátlan társadalmában, de azért mégsem vagyok benne teljesen. Idegenből jöttem, idősebb is vagyok társaimnál, testi hibám miatt egy kissé félrevonulok tornáiktól, táncmulatságaiktól, korcsolyaversenyeiktől és hatalmas csatangolásaiktól. De jó bajtárs vagyok, szívesen alávetem magam íratlan törvényeiknek, soha meg nem tagadom az önkéntes szolidaritást. Súgok, ha súgnom illik, néha négy-öt magyar dolgozatot diktálok egyszerre, míg a magamét ugyanakkor írom, csínyjeikben velük tartok, titkaikat nem árulom el, ha bizonyos ügyekben az egész osztálynak hallgatnia kell holmi kihágások esetén, én sem mukkanok, s kész vagyok a legőrültebb tettekre, ha elhatározzák, hogy egy akarattal őrültséget követünk el.

Aranyos és furcsa emberek a tanáraink. Vegytantanárunk a rövid szakállú, fölfelé fésült hajú, németes úr. Harsány, erőteljes kifejezéseket használ, két lány jár velünk, néha pirulva süllyednek a pad alá szégyenletükben. Egészségtant is tanít a tanár úr, s nem titkolja az emberi test működését és szerveit. Afféle Burschenschaft-szellemet képvisel, leghőbb vágya, hogy az iskolának tányérsapkája legyen s ezt végre sikerül is elérnie. Szívesen vezet kirándulást, reggeltől estig gyalogol és énekel a fiúkkal, harsányan magyaráz, pöröl és rendszabályoz, mint egy cugszfűrer. Egy ízben Kápolnásnyékre rándultunk ki, hogy megnézzük Vörösmarty lakóházát. Az árnyas kertben álmodozó régi kúria előtt verseket szavalunk, énekelünk, a költő emlékét idézzük, költészetét elemezzük. Este meghatottan, lelkesülten vonulunk a hosszú, poros úton az állomásra, a környék visszhangzik a nótától:

Az iskolaajtó szakadjon ki, A diák szabaduljon ki!

Nem bánja, hogy az iskolát csúfoljuk vagy szidalmazzuk, sőt maga zendít rá olyan dalokra, amelyek leszedik a keresztvizet iskoláról is, tanári karról is.

Á kvadrát plussz bé kvadrát, Nem tudom az algebrát, Szinusz alfa, szinusz pi, Décsi Mózsi, ne hijj ki…

Órán nem ragaszkodik az előírt anyaghoz, hanem fantasztikus történeteket mesél északi-tengeri heringhalászatról, alaszkai jávorvonulásról, az angolnák csodálatos életéről, s két vegytani képlet között elhullajt egy-egy anekdotát németországi diákéletéből is.

A matematikát egy száraz humorú, szőrszálhasogató idősebb tanár tanítja. Hatalmas, vastag talpú, rettenetesen csikorgó cipőben jár, nyilván elvből. Élvezi cipője recsegését, állandóan ide-oda járkál a dobogón. Engem mélyen megvet, minthogy nem vagyok valami híres matematikus. Még az elsőfokú egyenletekről sincs fogalmam. Érintkezésünk rövid és kényelmes: ő felhív, én megmondom, hogy nem tudok semmit, erre beírja a négyest. Néhány lopott dolgozattal félbukásra igazítom kilátástalan helyzetemet, a konferencia pedig kegyelemből átereszt.

Nemrégiben találkoztam a tanár úrral a Berlini téren. Ráköszöntem, illendően fogadta, majd megállt. Szöget ütött a fejébe, ki lehetek.

– Mondja, kérem – szólított meg a jól ismert hangon, mely hasonlít a gombóccal teli fazék sustorgásához és pöfögéséhez. – Honnét ismer ön engem?

– Tanítványa voltam a tanár úrnak hatodikban.

– Úgy? És hogy hívják?

– Kodolányi vagyok.

– Úúúúgy. Hatodikban nálam tanult. Nem emléksem, megbocsásson, nem emléksem.

– Én emlékszem tanár úrra.

– Igen, de annyian voltak az ostályban – így mondja: ostályban. – Ki járt önnel, jó matematikus?

– Köhler, Tattay…

– Ááá, igen, Köhler… Emléksem… Jó matematikus volt. De ön… ön gyenge volt, nem?

– Sohasem tudtam felelni.

Mély megvetéssel pillantott rám, szinte fölháborodott. Vastag talpú cipőjét megcsikorgatta az aszfalton. Némi szünet után vigaszdíjként odavetette:

– No, és most mivel foglalkozik?

– Író vagyok.

– És ír is?

– Természetesen – mondtam, mosolyogva a kérdésen. Csak matematikus lehet ilyen logikátlan.

– Mit ír? Nem hallottam magáról.

Az „ön”-ből egyszerre „maga” lett.

– Érdekes – mondtam nevetve.

– Pedig figyelemmel kísérem az irodalmi élet minden ágát. Olvasom a … (És itt egy közismert hetilapot mondott, amely „minden művelt család asztalán” megtalálható.) No, Isten vele – fejezte be a beszélgetést lehangoltan, s úgy nyújtott kezet, mint a gróf a lókupecnek. Cipőjét erősen csikorgatva elballagott. Nyilván bántotta már, hogy nem volt erélyesebb, nem buktatott el irgalmatlanul, talán megszabadította volna a társadalmat egy naplopó szélhámostól…

Magyartanárunk az öreg M., Isten nyugtassa. Hosszú, vékony, kemény tekintetű, aszkétaforma ember, félfarral föltelepszik a katedra sarkára, szárazon kinyúló orrán át hangosan beszívja a levegőt, arcát a mennyezet felé fordítja, szemét behunyja… de mi tudjuk, hogy ez csak ravasz fogás, mert szempillái alól lesi az osztályt.

– Lelkem gyermekeim – kezdi a magyarázatát, s úgy megrág minden szót, úgy agyon elemez minden mondatot, úgy körülcirkalmaz minden kérdést, hogy ránk száll az unalom bűvös álompora, alig tudjuk nyitva tartani szemünket. M. tanár út kijavítja a költőket, s minden órán szenvedélyes haraggal kel ki a rossz magyarság ellen. Két szigorú alapköve van oktatásainak. Egyik az „önbecsérzés”, erre biztat bennünket minden órán, bármiről legyen is szó.

– Mert mi a legfontosabb az életben? – kérdi rejtelmes arccal.

– Az önbecsérzés! – harsogja az osztály, fölriadva bódultságából.

A másik az a szilárd meggyőződése, hogy a világ minden nyelve a magyar nyelvből származott. Ismerjük a műsorát, minden érvét előre tudjuk, hiszen már a kis elsősök is azt hajtogatják, hogy M. tanár úrnál tudni kell a „szószármaztatásokat”.

– Mert, lelkem gyermekeim – kezdi patetikusan a jó öreg -, itt van az a név, hogy Ginevra. Miből származik ez a szó? Miből?

Néhány pillanatig feszült csend uralkodik az osztályon, a bóbiskolók fölriadnak.

– Gyöngyvér! – vágja rá egy fiú, aki kedvence a tanár úrnak ezek miatt a közbevágások miatt.

– Úgy van! Gyöngyvér! – kiált föl diadalmasan, s ráncos ábrázatát túlvilági fény önti el. – Ginever… Ginver… Gingver… gönvér… Gyöngyvér!

Más:

– Honnét származik az a szó, hogy caballo?

– Gebeló! – vágja rá a kedvenc.

– Úgy van! Kabaló… Kebelő… Gebe ló! Lássák!

Néhány ragyogó szószármaztatása még: a magyar „tuskó” és a német „Tisch” azonos. Természetesen, magyar. Asztalt ugyanis úgy csináltak az ősi időkben, hogy elfűrészelték a fa tövét – „tüssét” -, s a tuskón ettek. Így lett a „tüss”-ből „Tisch”. A francia „beurre” (vaj) nem más, mint a „tejnek a bőre„. Ugyancsak a francia „poche” (zseb) is magyar szó, ami kitűnik, ha a névelővel együtt mondjuk ki: „la poche”. Mi az, ami lapos? Hát a zseb!

– Mit nevet? Mit nevet, maga szemtelen fráter?

– Őszintén szólva, én ebben nem hiszek – mondom, mert már nem hátrálhatok.

M. tanár úr kikel magából. Ráncos madárarca vörös, hangja rikolt.

– Hát majd kiigazítom én innen a maga szekere rúdját! – rikácsolja. – Majd eltakarodik maga innét! Nem hiszi? Hát majd adok én magának!

Így szidalmaz csengetésig.

Most már kicsapat ez is, gondolom, mi az ördögöt csináljak? Bízom ugyan az igazgatóban, de egy öreg tanár mégis hatalom.

Másnap előállok egy mentő művelettel. Szólásra emelkedem, s bevallom, hogy tévedtem. Mindent elhiszek. Elhiszek pedig azért, mert magam is meglepő felfedezésre jutottam.

Beugrik a csapdába, mogorván kérdi, mi az a felfedezés. Engedélyt kérek, hogy a táblához mehessek, fogom a krétát, s mérhetetlen hosszú levezetést irkálok föl, tele a legszebb nyelvészeti jelzésekkel. Levezetésem magja az, hogy a magyar „kalapács” szó, a francia „marteau”, a magyar „marni” és a latin „mors”, a magyar „martalék” és a „harap” s a francia „mort” keresztül-kasul nemcsak rokonok, de magyar eredetűek is. A levezetésbe néhány gyönyörű szanszkrit meg mai orosz szót is keverek. Ha a matematikában is így tudnék levezetni, kisujjamban volna a Lorenz-féle egyenlet. Az osztály eleinte vihogva, majd szélhámosságnak ekkor fokától szédülve lesi működésemet. Én írok és törlök. Három táblát irkálok tele.

Amikor a bűvészmutatványnak vége, krétával-spongyával a kezemben, szerényen félreállok, mint egy hindu, aki a kalapból eleven galambokat röppentett föl. A tanár úr arca lassan kiragyog. Nagyot sóhajt.

– Lássák – mondja diadalmas pátosszal -, itt van. Tessék. Belátta, sőt csakugyan nem mindennapi eredményre jutott. Menjen a helyére, fiam, és tanulja meg, hogy nem szabad elhamarkodva ítélni.

Szószármaztatásit nem fogadom ugyan el, de jól megtanulom a magyar mondatszerkesztés törvényeit. Ő érteti meg, hogy a magyar mondatszerkezet mellérendelő, s nem alárendelő. Üldözi a mutatószó nélkül használt vonatkozószókat, s tökéletesen igaza van. Amit ma a magyar mellérendelő gondolkozásról hallunk az idegen alárendelő gondolkozással szemben, azt mind megmagyarázta M. tanár úr több mint húsz esztendővel ezelőtt. Mellérendelő mondataim M. tanár úr óráin álltak abba a szigorú rendbe, amelyben most is sorakoznak.

Hát az öreg H., akit Babosnak csúfolunk? Áldott jó lélek, csupa szeretet és jóhiszeműség. Az egész iskola csínyjeinek a céltáblája. Ideges, kapkodó, roppant rövidlátó kis ember. Egyszer cserebogárpotrohot cincér torral ragasztottunk össze. Megmutatjuk neki, s beszámolunk róla, hol fogtuk. Szegény Babos töri a fejét, vizsgálja a furcsa bogarat, fölforgat minden szakkönyvet, de nem tudja kisütni, miféle sohasem látott szörnyszülöttet fogtunk. Más alkalommal egy darab megfehéredett, kiszáradt kutyaürüléket adtunk át neki mint ásványt, s lelkes figyelemmel várjuk a savakkal és mikroszkóppal végzett szigorú vizsgálat eredményét.

Egyik fiatalabb tanárunk nőiszonyban szenved. Nem mer ránézni a két lányra, aki velünk tanul. Az utcán lehajtott fejjel lohol, elfordítva szemét a bűnre csábító asszonyi állatokról. Száraz ember, minden mozdulatában van valami riadt menekülés. Egyszer meg akar győzni róla, hogy az ábrázoló geometria nagyobb művészet, mint egy Munkácsy-festmény. Nyíltan megmondom, hogy a kettő között annyi a különbség, amennyi a tehénbőgés meg egy Ady-vers között megállapítható. Adynak még a nevétől is irtózik, nem csoda, hogy kegyetlen hasonlatom vérig sérti. Ettől fogva, mértani rajzaimat kénytelen vagyok a kitűnő Köhlerrel készíttetni, nehogy elbukjam.

Drága jó történelemtanárunk, Z. Gergely, halk, szelíd, beteg ember. Szívbajos. Lassan lépeget az utcán, a lépcsőn meg-megáll, az előadást is félbeszakítja, s tenyerét szívére nyomva, szomorúan néz maga elé néhány pillanatig. Reggelenként találkozom vele az utcasarkon. Együtt megyünk az iskolába, együtt ballagunk hazafelé. Ez a néhány perces séta valami ki nem mondott, nem is hangsúlyozott baráti kapcsolatot teremt közöttünk. Ilyenkor mondja el gondolatait a történelemről, s ezek nem egészen azonosak az iskola hivatalos történelemfelfogásával. Kérdéseimre szelíd jóindulattal válaszol, könyveket ajánl, és sohasem mulasztja el, hogy megkérdezzen, mit csinálok, mit olvasok, mik a terveim.

Az egész fehérvári iskolaidő koronája azonban a franciatanárunk, T. József. Róla könyvet kellene írni. Az egész város közismert „Maszőr Pistája” ő, néhány vonással fölkanyarított karikatúrája ott látható szerteszét Fehérvár kapuin, házsarkain, a parkok fáin a háncsba vésve, padjain bicsakkal kifaragva. Miért nevezzük „Maszőr Pistának”? A Maszőr eredete a francia ma soeur-re nyúlik vissza, de a Pistát senki sem tudja megmagyarázni. Órái pokoliak. Nyilallik az oldalunk, megfájdul a fejünk a gyötrelmes röhögési rohamokról. Tiszta, ártatlan, jóhiszemű lélek, annyi évtized tanári munkája sem győzte meg, hogy a diákok találékonyan kegyetlenek a kínzásban, fáradhatatlanok az ő kifárasztásában. Kalapjába titkon pókhálót nyomkodunk, vastag, poros, nehéz pókhálót. Erre a célra gyűjtjük a padláson. Télikabátja hátára krétával keresztet rajzolunk, mint valami kereszteslovagnak. Névnapján falnagyságú csomagolópapírra ékes francia köszöntőt írunk, két fiú kifeszítve tartja a papírt, a harmadik szavalja a szöveget. Óráin jóízű bőgéseket, nyerítéseket és kukorékolásokat lehet hallani a legváratlanabb pillanatokban. Dallamot szerzünk az Athalie szövegére, s karban zúgjuk. Amikor elordítja, hogy „az egész osztály álljon föl, amíg én az igazgató úrért megyek”, az osztály glédában áll a padok tetején. Gerendai egy havas, sáros napon szalmával bélelt klumpában, fülig érő kobakkalapban, hóna alatt óriási vörös kofaesernyővel jelenik meg, a tanár úr nem ismer rá. Ferenc József halálakor bömbölve zokogunk, miközben teli van a szánk vajas kenyérrel.

Kékül-zöldül a dühtől, reszket az idegességtől, bömböl, ahogy csak ziháló melle bírja, s dühében összezavarja a szavak, hasonlatok értelmét. Mi röhögünk, visítunk, pad alá bújunk görcsös jókedvünkben, s hiába iparkodunk ártatlan pofát vágni. Tollheggyel dallamokat pengetünk a pad szélén. Selyemszálat kötözünk néhány száz légy lábára, s egyenként föleregetjük őket, hogy gyönyörködjünk a tanár úr csodálkozásában. Hógolyót csapunk a mennyezetre, a katedra fölé, hogy a víz az ő kopasz fejére hulljon. Radírgumit égetünk a kályhán. Cukrot szórunk szét a padlón, s egymást verjük érte. Mikulás napján méteres krampuszt hozunk ajándékba a tanár úr lányának, s még meghatódik tőle az öreg. Úgy szeretjük Maszőr Pistát, ő az iskola nagy attrakciója, ő a mindennap megújuló Nagy Mutatvány. Minden kincset megér. A nagyobbak a kisdiákokat szakszerű oktatásban részesítik a maszőrségből, hogy a legnagyobb teljesítményt préseljék ki belőle, ha majd a keze alá kerülnek.

Egyszer fogadok valamelyik társammal, hogy nyilvánosan lemarházom, lehülyézem Maszőrt. Ezt úgy rendezem, hogy az ablak elé ülök, háttal az ajtónak, s nagy hangosan olvasok egy Ady-könyvből. Maszőr belép, néhány percig álmélkodva nézi a helyzetet, aztán rám szól:

– Hagyja abba. Elég volt, hagyja abba.

– Ne szólj bele, te marha – kiabálom én, hátra sem nézve. – Ne zavarj!

– Mi? Micsoda? Kikérem magamnak! Hagyja abba!

– Kuss, te hülye – szólok én. – Nem látod, hogy nagyobb ember beszél itt, mint amilyen te vagy? Megmondtam, ne zavarjatok!

– Ez már aztán… ez már mégis… – bömböli Maszőr. Hátranézek, s rémülten ejtem ki a könyvet a kezemből…

– Tanár úr… – dadogom elképedve. – Nem tudtam, hogy a tanár úr…

– Menjen a helyére – kiáltja dühösen. – Máskor nézzen hátra, ha szólnak magához.

– Ígérem, hogy ezután mindig hátranézek – fogadkozom ártatlan pofával.

De azért az iskola nem áll csupa rigolyás, tehetetlen csodabogárból. Nyolcadikban ragyogó filozófiatanárt kapunk, fiatal, nyugodt, előkelő megjelenésű, szerény és finom modorú embert, s egyszerre mindenkit erősen érdekel a lélektan és a filozófia. Nem tart rettegésben senkit. Mindenki büszke rá, hogy ért a lélektan legszárazabb kérdéseihez is, buta fiú nincs. Mennyi érdekesség lappang az olyan salabakterekben, mint Stuart Mill, Henry George vagy Spinoza! Minden fiú olvas valamit, s aki mit olvas, arról beszél a maga módján. Még Jókaiból is lehet kivonni valami érdekeset a mesén kívül: azt, hogy hogyan ábrázolja a parasztot, a földesurat, a hivatalnokot, a rendőrspiclit. Tanárunk a Tökéletes Tanár. Óráinkon halálos csend van, soha egy figyelmeztető szó el nem hangzik. Senkinek sem jutna eszébe tollhegyet pöngetni vagy kukorékolni.

Hittanárunk eltűnt, azt mondják, sarokba csapta a reverendát, huszártiszt lett. Némelyek állítólag látták is, amint kardját csörtetve loholt egy fiatal hölgy mellett. (Minket arra tanított, hogy a szerelmi élet olyan, mint az anyagcsere. Piszkos fiziológiai folyamat.) Teológusnak huszár volt – huszárnak talán nem teológus. Helyébe egy nagy termetű, jó parasztkoponyájú papot kapunk, valláserkölcsi dolgokban kemény kezű parancsolót. Nyilván föltette magában, hogy Szent Istvánként kemény járomba hajtja pogány fejünket, megtérít, ha addig él is. Vasárnapi prédikációit élvezettel hallgatjuk, mert különös szavai vannak. Gyakran magyarázza, hogy az ördög úgy vadászik a lélekre, mint pók a légyre, s ez a sátáni „pókhájó” itt feszül körülöttünk, vigyázzunk, fönn ne akadjunk benne. Hogy miért mond „pókhájót”, nem tudjuk, de lessük, s ha végre megkaptuk, elégedetten megyünk haza a vasárnapi ebédre, mert nem ültünk hiába oly hosszú ideig.

Derék, egyenes, jóindulatú férfi a hittanár, minden szigora mellett. Rendkívül igazságos. Azt is meg kell hagyni, hogy apologetikai fejtegetései izgalmasak, mert vitába száll a kételkedőkkel és kíváncsiakkal. Engem különösen érdekel az apologetika: vajon hogyan lehet bebizonyítani Isten létét, a túlvilági élet valóságát, a Szentháromság tanát, azt, hogy Isten föláldozta egyszülött Fiát az emberiségért (bár annyira mégsem szerette az embert, hogy meg ne büntesse Ádámot és Évát kíváncsiságáért). Órákon át folyik a vita, a pap rendíthetetlen türelemmel és önfegyelemmel hallgatja ellenérveimet, halmozza érveit. Lázadás csak akkor tör ki ellene – de aztán annál bőszültebb -, amikor lenézően nyilatkozik Bocskai Istvánról meg Kossuth Lajosról. Megragadjuk az alkalmat, hogy nemzeti érzéseinket tűzcsóvaként lobogtassuk az iskolában, ünnepélyesen tiltakozzunk nagyjaink „sárba rántása” ellen, zúgolódjunk, csoportosuljunk, veszekedjünk, protestáljunk és kardjainkat csörtessük. Jól tudjuk – mondja az egyik szónok, aki a pap tudomására adja érzelmeinket -, hogy itt nemcsak katolikus vélemény hangzott el protestáns hőseinkről, hanem a Habsburg-uralom burkolt dicsőítése is. Mi nem teszünk különbséget katolikus meg protestáns hősök között, azt pedig nem tudjuk elviselni, hogy akár legkedvesebb, legtiszteltebb tanáraink is együttérezzenek a Habsburgokkal s az ő udvari katolicizmusukkal, nem, ezt nem viseljük el. Inkább meghalunk. A főtisztelendő tanár úr tehát magyarázza meg szavait.

Megmagyarázza, tiszteli Bocskait, Kossuthot, esze ágában sincs a Habsburgot malmára hajtani a vizet. Mosolyog, mi pedig elégtétellel dörmögünk. Hüvelyébe dugjuk kardunkat, és elállunk a vérengzéstől.

Első félévi bizonyítványom alapján fél tandíjmentességet kapok, hiszen apán köztisztviselő. Ha paraszt vagy munkás volna, nem kapnék, mert van egynéhány hármasom. De örülök, hogy megszabadulok a bukás rémétől. Ha szigorúak lettek volna hozzám, elbuktattak volna számtanból s tán másból is, de méltányolták egyéb eredményeimet, irodalmi tevékenységemet. Drága jó tanárok, nem vallják tantárgyukat egyedül üdvözítőnek, mint valami vallást, nem tekintik eretneknek, aki más iránt érdeklődik, nem égetik meg, nem tapossák ki a tisztességes emberek társadalmából, nem vitatják el tőle az emberi lelket. Ez a szerencsém Fehérvárott.

Olyan matematikatanárral áld meg később jósorsom, akinek alakját különös tapintattal és gyöngédséggel idézem emlékeim között. Hosszú, sovány, hajlott, fekete férfiú, kis hegyes szakállt viselt, azt szereti marokra fogva megbirizgálni, ha kinéz az osztály ablakán, s megfeledkezik arról, hogy hol is van tulajdonképpen. És akkor is megfogja, amikor hamiskásan rám néz sötéten sütő tekintetével, s komoran kérdezi:

– Nos, Kodolányi úr, óhajt felelni?

– Nem óhajtok, tanár úr – felelem szerényen.

– Nos, akkor beírom a négyest, a fene egye meg – mondja, beírja a négyest, s én visszamerülök a könyvbe, amit éppen olvasok.

Megtörténik, hogy a tanár úr magyarázni akar, fölveszi a krétát, hosszasan vizsgálja, majd nagyot sóhajt s hozzáfog:

– Felveszünk egy pontot, nevezzük Á-nak. A pont elindul. Megyen a pont, megyen, megyen… De már tovább nem megyen – fejezi be, mert a kréta a tábla széléhez ért, s nincs tovább. Az ablakhoz sétál, hátratett kézzel hosszan kinéz, s gondolataiba merül. Mi csöndben tereferélünk, hogy ne zavarjuk.

Nyilván zenei problémákon töri a fejét – gondoljuk. Rajong a zenéért. Megesik, hogy már fél kilenc, s a tanár úr mégsem jelentkezik. Elszalasztunk a lakására egy jó hegedűst. Elmegy, ottragad. A tanár urat az ágy szélén ülve találja, amint éjszakai ruházatban buzgón hegedül. A küldönccel vitába bocsátkozik, egyik is eljátszik egy tételt, másik is, az idő pedig múlik. Mígnem csenget a pedellus, és vége az órának. A tanár urat nem is láttuk.

Azért aki jó matematikus, jó fizikus, annyit tanulhat, amennyit csak bír. Mert a tanár úr néha nekiveselkedik, és villámgyorsan pótolja a hiányt. Alig tudjuk követni szaporán táblára vetett képleteit, összevonásait, behelyettesítéseit, gyökvonásait, szinuszait és koszinuszait. Én nem is követem. Matematikai érdeklődésemnek végképp szárnyát szegte az operáció, s utána következett megaláztatásom.

Néha megáll előttem, fölemeli a könyvet, amit olvasok, megnézi s mosolyog.

– Érdekes?

– Nagyon.

– Csakhogy el fog bukni. Tele van szekundával. Hat ökör sem húzza ki belőle, úgy megbukik, Kodolányi úr. Mi a véleménye?

– Nem buktat el engem a tanár úr. Nem olyan ember – mondom szelíden.

– Nézze, a noteszem tele van négyesekkel. Ez mind a magáé.

– Majd átenged a tanár úr. Nem tesz olyat, hogy megbuktasson.

Odébbsétál, fekete bajusza alatt sejtelmesen mosolyog.

De nem buktat meg. Azt a nyomorult hármast megadja. Megadja a könyvekért, melyeket föl-fölemel a padról, versekért, melyeket az Önképzőkörben fölolvasok, magyar dolgozataimért, francia tudományomért, folytonos, bár másfajta munkámért. Még az érettségin is átbocsát. Igaz, nem sokra megyek azzal az érettségivel, de akkoriban még azt hittem, egyetemre megyek, s megszerzem a magyar-francia tanári oklevelet.

Jótevőm ez az okos, zárkózott, fölényes tanár, meghagy békében a magam fészkén, s finoman érezteti velem, hogy bár matematikus és fizikus nem lesz belőlem, de lehet író, s az sem alábbfaló a matematikusnál.

(Tanárom fia nemrégiben fölkeresett, és elmondta, hogy zenei tanulmányai Finnországba csábítják. Készséggel adtam neki ajánlóleveleket finn barátaimhoz. Később Helsinkiben találkoztam vele: fiatalos buzgalommal tanulmányozta a finn népzenét, s végezte munkáját a zeneiskolán. Néhány kompozícióját itt-ott előadták, maga is dirigált. A háború kitörésekor az állomás előtt légvédelmi óvóhelyre igyekezett a bombák elől. Egy bomba repeszdarabja elérte, bal karját amputálni kellett. De mindez nem vette el a kedvét, hogy Finnországban maradjon és tovább dolgozzék. Zenerajongó, mint apja.)

Ekkoriban a tanárok nem irkálnak minden órára „tanmenetet”, nem kötelezik őket arra az abszurdumra, hogy előre fölvázolják előadásaikat, megölvén így a tanítás frissességét, a szabad képzettársítás elevenségét. Nem vezetnek az igazgatói irodában „titkos minősítéseket” a diákokról, minősítéseket, amelyek nemcsak a diákok előtt titkolnak, de még a szüleik előtt is. Nem demoralizálják a fiúkat azzal, hogy osztályozzák a diák külsejét: ruháját, járását, viselkedését. Nem ismerik a lelketlen iskolai Bedeaux-rendszert. A világháború csúcspontján, a magyar-német szövetség legforróbb szorításában nem süllyedtek az iskolák a német szellem szolgai utánzásába, hogy megöljék a magyar fiúk lelkét. Azt is tudták a pedagógusok, hogy a fejlődő tanulónak pihenőre, játékra és főképp zavartalan táplálkozásra van szüksége, gondjuk volt hát arra, hogy a diákok hetenként kétszer már déli tizenkettőkor hazamehessenek, s ne kelljen rögtön visszarohanniok az iskolába, egyáltalában, hogy ne töltsék egész napjukat tüdősorvasztó, szemrontó, gyomorpusztító és kedélyromboló görnyedéssel kora reggeltől késő estig. Emberséges emberek voltak a régi, lenézett, konzervatív tanárok, irtóztak a rendszabályoktól, az iskolai adminisztrációtól, de annál inkább lelkesedtek a lendületes előadásokért, az eleven eszmecserékért, a diák szabad érdeklődésére bízott művelődésért, a bátorságért, vidámságért, egészségért. (Pécs az egész országban páratlan kivétel volt.) Tanáraink nem lelték örömüket abban, hogy óra kezdetekor egy „napos” haptákba vágja magát előttük, és „alázatosan” jelentse, hogy az osztály létszáma ennyi és ennyi, a hiányzók száma ennyi, közülük beteg ennyi.

Az sem teszi boldoggá ezeket az öreg vagy régimódi tanárokat, ha valamely szörnyűséges bűncselekményen kapnak egy-egy diákot. Például azon, hogy lánytársaságban ment végig az utcán. Vagy megbújva egy kapu alatt, sebten elszívott egy cigarettát. Más iskolák tanárai közül mindig cserkész valaki az utcákon alkonyatidőben, hátha rajtakap egy delikvenst az iskolai szabályok megsértésén. A mieink inkább elfordítják az arcukat, s másnap négyszemközt figyelmezetik a dohány szerelmesét, hogy vigyázzon, mert „ha valaki más” kapná rajta, még bajba kerülhetne. Az öreg M. szerint a kedves, tisztességes, vidám lányok társasága a legjobb nevelés a fiúk számára – s ezen a véleményen vannak mások is. Némely tanárunk – mint a németes vegytantanár is – tudja, kinek ki a szerelme. Ha valaki rosszul felel vagy elbámészkodik, ugratja: „Úgy látszik, megint sokat gondol a Rózsira, mi?”

Majdnem minden osztályba jár néhány diáklány. Ekkoriban még nincs leánygimnázium a városban. De sem a lányokra, sem a fiúkra nem szakad rá az Ég, nem nyílik meg alattuk a Pokol, mert egy iskolába járnak. Mostanság katolikusok, reformátusok egyaránt hallani sem akarnak arról, hogy Isten két nemet teremtett: férfiút és nőt. S mert ezzel tisztában vannak a férfiak is, a nők is, jobb volna, ha a pedagógia is tisztában volna vele, s megértené, hogy férfi-nő együtt tesz egy egészet, együtt kell élniök, dolgozniok tehát. De ebből a belátásból „különféle veszélyek” származnak, például a fiatalok beleszeretnek egymásba. Holott mi éppen a leánytársainkba nem szerettünk bele, mindössze jó pajtások voltunk, ha tudtunk, segítettünk egymásnak.

Az igazi munka az Önképzőkörben folyik. Több kör van: fizikai és matematikai kör, gyorsírókör meg Vörösmarty Önképzőkör. Előadások, viták, pályázatok zajlanak mindegyikben, pártharcok dúlnak, korteskedések viharzanak. Hirdetmények hemzsegnek a lépcsőház fekete tábláján. A matematikai körbe szakfolyóiratok járnak, fogas kérdések körül füstölnek az agyak. A gyorsírók olyan sebességre tesznek szert, hogy súlyokat kellene kötözni a csuklójukra, mint az egyszeri kengyelfutónak a bokájára, nehogy elfusson. A tulajdonképpen Önképzőkör pedig egy hűvös, tárgyilagos, szinte személytelen tanár felügyelete s néhány fiú vezetése alatt gyűjtőmedencéje minden irodalmi, kritikusi, tudósi ambíciónak. Itt találom meg igazi munkahelyemet, ebben a szabad, vidám, kíváncsi és lelkes társaságban.

Rögtön fejest ugrom az önképzőköri életbe. Rousseau-t, Voltaire-t tanulmányozom. Rousseau forradalmi hatással van rám. A Társadalmi szerződés meg az Émile fölforgatja az emberről vallott nézeteimet. Lihegve, elfúlva olvasom, s boldog fölszabadultságot érzek: az ember természettől jó, csak a társadalmi körülmények, a helytelen nevelés teszi rosszá. Idealizmusomnak soha ki nem apadó forrása ez a rousseau-i fölfogás. A társadalmi berendezkedés hibái, bűnei egyszerre könnyen kiküszöbölhetőkké válnak a szememben, hiszen csak arról van szó, hogy visszatérjünk az alapszerződés elveihez, a közjóhoz és igazsághoz, meggyőzzük az embereket, hogy új szerződés kötése szükséges, és máris megállapíthatjuk egy boldog, magasrendű, harmonikus társadalom körvonalait. Vajon mi akadályozhatná meg az embert, hogy jobban rendezze be társadalmát? Új megállapodásra kell jutni egymással, új szerződést kell kötnünk, s minden rendben lesz. Világos viszont, hogy az elromlottak s azok, akiknek van mit félteniök egy új társadalmi szerződéstől, ellenállnak. Nos, ez is igen egyszerű: félre kell állítani őket. A francia forradalom megmutatta, hogyan.

Egyik fölolvasást a másik után tartom az Önképzőkörben Rousseau-ról. A fiúk lelkesen hallgatják, s félszegen, de nagy lendülettel vitatkoznak a fölmerült kérdések fölött.

Változatlanul kínoz a nagy kérdés, a kérdések kérdése is: mi a világ, hogyan keletkezett, s mi a jövője. Már nem tudom, miféle műveket tanulmányozok, de végül is kilyukadok az energia és entrópia ellenpárjának elméleténél, s úgy érzem, megtaláltam a teremtés titkát. Mintha lehullott volna a saisi fátyol: hitem szerint tisztán látom, miként lesz az energiából mozgás – a mozgás az energia megnyilvánulási formája -, s a mozgás mint vész el a szétsugárzó energia fölemésztődésében, az entrópiában. Lám, itt vannak az égitestek, például a Nap. Mozgásban – a hő is mozgás, az elektromosság is, a fény is az – lassan-lassan elveszti energiáit, s végezetül győz az entrópia, a teljes megmerevedés, kihűlés, széthullás törvénye.

Elméletemben semmi helye az Istennek és semmiféle teológiának. A végső ok éppen olyan ismeretlen marad számomra, amilyen gyermekkoromban volt, legföljebb annyit mondhatnék, hogy az energia maga az Isten. De ebben is volna egy sor ellentmondás, egy sereg homályos pont. Így egyre szkeptikusabb szemmel nézem a végső okot, s úgy teszek végül, mintha nem is volna.

Ezekről a kérdésekről is tartok előadásokat. Mondhatom, mélyreható vita indul meg, s elfeledkezve szép időről, sétáról, szerelemről, vasárnapi ebédről, csak vitázunk, vitázunk, mint görög filozófusok a gümnászionban.

Hétről hétre teremnek új verseim is. Fölolvasom, a fiúk megbírálják. Egyik-másik belekerül a Kör Aranykönyvébe is – tán még most is ott van, ha szigorúbb kezek ki nem tépték onnan. Egy óriási regénybe is belekapok, írom éjjel-nappal, főhőse Petrovszkij, a hadifogoly, tartalma az ő szerelme egy előkelő leány iránt. A dolog véres tragédiába torkollik, mert a nyomorult, lenézett orosz hadifogoly számára elérhetetlen a büszke, finom úrikisasszony, annak a családnak féltett szemefénye, ahol a hadifogoly megalázó testi munkát végez.

Az a tervem, hogy a nagy művel elküldöm az Athenaeumnak, ott rögtön elolvassák, föllelkesülnek rajta, ajánlott levélben hívnak azonnal Pestre, a regényt kinyomtatják, szép pénzt adnak érte, az ország visszhangzik nagyságomtól, köpök a pécsi iskolára, odavágom apámnak, hogy mégsem vagyok Ólommadár…

Egy másik, régebben kezdett, csekély három kötetre tervezett regényemet az első kötet közepénél abbahagyom. Meg kell ugyanis vallanom őszintén, hogy gyerekes marhaság. De ez a másik, ez igen. Ez már kifogástalan remek.

Később egyes részeit eldobom, újrakezdem, kiegészítem. Sokáig gyúrom, forgatom, pancsolom a nagy művet. Új szempontok vetődnek föl, új világításba kerülnek a figurák. Olyan ez a Petrovszkij, mint egy lucaszék.

M. tanár úr zabolátlan nyelvészkedése és a turáni népek iránt táplált rajongása fölkelti kíváncsiságomat a turáni gondolat iránt. Megrendelem a Turáni Társaság folyóiratát, a Turán-t. Sok csodálatos dologról olvasok benne. Amit a történelemórán kellett volna hallanunk, most tanulgatom. Derengeni kezd előttem a magyarság kapcsolata más népekhez – törökökhöz, bolgárokhoz, vogulokhoz és osztjákokhoz -, holott eddig csak annyit tudtam – s azt sem az iskolában tanultam meg, hanem a Budenz-féle finn nyelvtanból -, hogy nyelvünk a finn nyelv rokona. Mint mindenben, ami föllelkesít, ebben az újabb kérdéshalmazban is nyakló nélkül rohanok valami nem látott cél felé. Megszerzem Reguly Antal osztják népköltési és nyelvészeti gyűjtését, a Munkácsi-féle fogul népköltési gyűjteményt, s hozzáfogok, hogy a nyelvészeti szakmódszerrel írt szövegből a magyar fordítás alapján „megtanuljak” osztjákul, vogulul. Honnét merítek erőt ennyi tevékenységre? Honnét van minden napomnak nem huszonnégy, de legalább negyvennyolc órája? Hogyan lehetséges ez, hiszen minden délelőttömet az iskolában töltöm, ennem, aludnom is kell, sőt mindig van egy halálos szerelmem is, aki versek tömegét csiholja belőlem, s akivel hosszú délutánok töltök az utcán, mezőn vagy a szobában? Hogy jut időm s erőm minderre a tevékenységre: olvasok francia, orosz, angol és német írókat és költőket, fordítok franciából és németből, tanulmányozom a legunalmasabb, legsúlyosabb filozófiai műveket, foglalkozom társadalomtudományi könyvekkel, tanulok törökül és oroszul, minden vasárnap szerepelek az Önképzőkörben, írok regényt, bújom a vogul meg az osztják gyűjtéseket, olvasom, s nyomban írásban bírálom Adyt, Babitsot, Móriczot, mellékesen átfutok úgyszólván minden Jókai-könyvet, Gárdonyit tanulmányozom, s írásban fejtem ki, hogy – bár a nyelve szép – érzelgős, puha, pepecselő dilettánsnak tartom, lélektani tudását pedig nullának. Buzgón bírálom iskolatársaim zsenge műveit, látogatóba járok, zongorát hallgatok – hogyan, miképp cselekszem mindezt? Hogy nem vagyok soha fáradt, álmos, hogy nem hasadok ötfelé? Ó, milyen hosszúak a napok, s milyen szikrázóan eleven az agyam!

Sovány, rossz tartású, erős botra támaszkodó, nehezen járó fiú vagyok ebben az időben. Nem túlságosan rokonszenves alak. Arcom sápadt, vékony, hajam hosszú, s bizonyos kísérletezések után, hogy vajon fölfelé fésülve s laposra nyírva, avagy oldalt fésülve viseljem-e, abban állapodom meg, hogy hosszúra hagyva hátrafésülöm, mint ma is. Olykor kis bajuszt viselek, olykor meg leborotválom, viszont barkót hagyok. Kezem finom, gyenge. Hangom éles, kellemetlen. Télen-nyáron nyitott ingnyakkal, kesztyű nélkül járok, ha hideg van, fölveszem szűk, tobákszínű kabátomat, melyet apáméból alakítottak. Így baktatok az utcán, duzzadó zsebemben iskolakönyveimből kitépett lapok és füzetek, hónom alatt könyvtári könyvek. Igen, és szemüveget is viselek, mert kisdiák korom óta erősen rövidlátó vagyok. Ez arra jó, hogy csak azokat ismerjem meg, akiket éppen akarok.

Pénzem soha sincs, pedig csakhamar tanítványt is vállalok, hogy könyvéhségemet s mozirajongásomat kielégíthessem, meg dohányt vegyek. Mindamellett mélyen megvetem a nyárspolgárokat, amint romantikus költőhöz illik, undorodom a nehéz háborús világban örökké panaszkodó asszonyoktól, a fizetésük beosztásán kínlódó tisztviselőktől, a folytonos rémüldözésektől: hogyan éljünk meg, miből éljünk meg. Szó szerint veszem az Evangélium tanácsát a mindennapok gondjáról, de azért fél éjszakákon át töröm a fejem, honnét vehetnék pénzt könyvekre.

És mintha több énem volna, s örökké feleselnének bennem. Kozmopolita vagyok, de semmi sem izgat jobban, mint magyarságom, vigasztalanul pesszimista vagyok, a halálvágy néha úgy rám nehezedik, hogy attól tartok, öngyilkos leszek, de minden reggel új munkába kapok, s bizton tudom, sikerül. Kételkedem benne, hogy van-e értelme az életnek, de abban soha, hogy van-e értelme a munkának. Voltaire híveként ellensége vagyok az Egyháznak, de csak egy hajszál választ el attól, hogy az oltár lépcsőjére boruljak s imádkozzam, mint az együgyű öregasszonyok. Kegyetlen vagyok magamhoz, de sajnálom is magamat, javíthatatlan puritán vagyok sőt aszkéta is, de könnyen lennék pogány, mint egy néger. Felbőszít a szegénység, a szenvedés, a szolgaság minden jele, azonban titkon előkelőnek, úrnak érzem magam. Tele vagyok ellentmondásokkal, s folyton vizsgálom magam, hogy harmóniát teremtsek, s az ellentmondásokat kiegyenlítsem.

Mindezek tetejébe határtalanul indulatos is vagyok, egy osztálytársam kezébe kést ütök, amikor eltakarja könyvemet, hogy bosszantson. Azonnal támadón lépek föl minden ellentmondásra és bántalomra, az értelmetlenség dührohamot vált ki belőlem. De könnyen megbékélek, sokat meg tudok bocsátani, s barátaim előtt nem zárom be sem a pénztárcámat, sem az ismereteimet. Amikor többen lakunk együtt, dohányomat, borotvámat, ceruzámat, rajzlapjaimat, száz apró holmimat állandóan használják.

Iskolán kívüli életem csendes, sőt egy kissé szomorú. Mihelyt a vidám, harsányan egészséges tömegből kilépek, a magam egészen elkülönült, tépelődő életét élem. Szép napokon kisétálok a temetőbe, leülök egy padra, figyelem, hogy ring a megsárgult falevél, hogy pilinkézik a könnyű hópehely. Nagyon kedves gondolkozóhelyem a temető. Szép sötét ciprusok vannak itt, komorak és feketék, mint Lenau versei. Fonnyadt koszorúk, megfeketedett gyászszalagok, melyeken még kibetűzhető a felírás, hogy: „Emléked örökké él!” Olvasgatom a fekete márványkövek aranybetűit, az egyszerű keresztek rozsdás föliratait, s találgatom, milyen élete lehetett ennek a fiatalasszonynak, akit sirat a férje, annak az öregúrnak, akit gyermekei és unokái gyászolnak. A nevekből, életkor számokból, a föliratok hangjából, a síremlékek alakjából, a sírok állapotából, a koszorúk és virágok színéből családok seregét támasztom föl, s kiméricskélem életük útját.

Ott gondolkodom verseimen is. Újra és újra elsusogom a verssorokat, keresgélem az alkalmas rímeket, válogatom a hangulataimhoz illő jelzőket, aztán leülök, beleírom a noteszembe. Amit leírtam, hangosan elmondom. Nem hallja más különös szavalásomat, csak a nesztelenül ácsorgó fák és a merev síremlékek.

Többnyire ott száll rám az este. Télen hamar lehull az alacsony égboltozat sötétsége, szél kerekedik a zörgő, sóhajtozó fák között, a száraz fű borzong. Távol a város lámpái reszketnek. Nyáron vörösen száll le a nap a fekete fakoronák mögött, hosszan elnyúló felhők boronganak az alkonyatban, illat leng, mint könnyű, ezüstös fátyol, s a madarak új lelkesedéssel fognak esti csicsergésükbe. Ilyenkor gyászfátyolos nők indulnak hazafelé az elárvult otthonba, magukkal vivén kis öntözőkannájukat és rövid nyelű kapájukat, mellyel a sírt gondozták. Nem szeretem a gyászruhás, gyászfátyolos nőket: bánatukat hosszan vonszolják magukkal, mint az uszályt, arcuk puffadt és vörös, vádoló kifejezés ágaskodik rajta – mert a gyászoló asszonyok makacsul vádat emelnek az Isten, a Sors, a Végzet, a Gondviselés, az Élet, a Halál, egyszóval, mint mondják: a „világ” ellen. Én, ha gyászolnék. elvonulva, szinte észrevétlenül tenném, mélyen elmerülve bánatomba és emlékeimbe, s óvakodnék attól, hogy fekete ruhát, kalapot, kesztyűt vagy akár csak egy szalagot is viseljek. Az én szememben az igazi szép, méltóságos gyász a hófehér, amilyenben az ormánságiak gyászolnak.

Sötét este sétálok haza, szívemben békével, noteszemben verssel. Nem esik jól a beszéd, szívesen hallgatok, s fonogatom tovább az esti csendben belém lopakodott finom hangokat.

Szeretem azt a vizenyős, laponyagos rétet is, amely mintha a Vértesig terülne a Nagy Sándor utca végétől. Egyik határa a folyócska, a másik a temető felé vezető országút (Palotai útnak nevezik). Mint gyertyák a zöld asztalon, állanak a haragoszöld réten a nyárfák, az égbolt oly magas és távoli, mintha a végtelenbe tágult volna. A vízparton heverészve el lehet bámulni a tágas rétet, a Vértes kék gerincét s az egyenes, délceg nyárfákat. Meg azt a malmot is, amely a folyó megduzzasztott vizét nagy zúgással-zubogással zuhogtatja a tóvá szélesült mederbe. Szeretem a környéket, félig kidőlt palánk, néhány jegenye meg az út mellett egy-két szép formájú bokor van itt, s mögötte a város messziről idelátszó házai és kertje. Magammal viszem vízfestékemet, rajztáblámat, és megpróbálom megörökíteni ennek a csendes zugnak a hangulatát.

Sétáim hosszúak és magánosak. Ekkoriban elég jól és sokat tudok járni, roppant sovány, és így könnyű vagyok, a város síkon fekszik, az utcák simák, az utak nem kövesek. Kirándulásaim alkalmával mindig találok kényelmes, hangulatos, elhagyott helyet – egy padot, egy nagy terméskövet, gyöpös partoldalt, hűvös, árnyas dombocskát -, ahol letelepedhetem, elgondolkozhatom, figyelhetem a táj rejtett életét, s beleélhetem magam a természet csöndes munkálkodásának alig hallgató ritmusába. Egy faágat, egy dús fűcsomót, egy hatalmas lapulevelet, egy hangyabolyt órákig el tudok nézegetni a legcsiklandozóbb gyönyörűséggel, a legtisztább csodálattal és alázattal.

---