kb. 8 perc olvasás
Odaveszett árnyalatok – Vass Norbert kritikája Kálmán Áron Csontváry című képregényéről
Képek forrása: Scolar Kiadó
„Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább, mert minden ami van a pozitívum akaratából fejlődött ki s ami lesz a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni.”* Így zárul Csontváry Kosztka Tivadar önéletrajza. Kezdhettem volna másutt is persze, a szöveg szinte végig ilyen. Nem könnyű olvasmány. Meg kell küzdeni minden mondatával. De a hebehurgyán központozott, aritmikus írást mégiscsak átjárja valami torz zene. Az olykor rímelni sem rest curriculum traumák és megszégyenülések között kutat, de kronológiára fittyet hányó epizódjaiból kiolvasható a meg nem értettek sértettsége is. Na és, nem nehéz kitapintani a Rubenst mesefestőnek tituláló és Raffaellóra is csak legyintő öntudatot sem. Nyugtalanító lüktetés járja át a szöveget. Mintha egy megfejthetetlen ember önmagához írt, titokzatos megoldókulcsa lenne. Itt-ott líraian szárnyaló, összességében mégiscsak zavaros. Akár a festészeti életmű, hermetikusan zárt ez is.
Csontváry, ez a csodálatos, megborult elme a grammatikát is széttöri akár, csak hogy elmondja az igazát. Az igaza az, hogy olykor el- elcsüggedve ugyan, és dacolva minden nehézséggel, végtére csak beteljesítette a jóslatot. A jóslat, mint tudjuk, így szól: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”** Az egész művészettörténetet tervezte két vállra fektetni. Ami egy huszonhét éves gyógyszerészfiútól merész vállalás. Az ismert klub tagjai akkor tették le a lantot, amikor ő ecsetet ragadott. És hát – tulajdonképpen – megcsinálta. Még akkor is, ha Urbinóban aligha tudják, hogy élt egykor egy Raffaellónál is nagyobb napút alkotó. Körbeutazta bár a világot, Csontváry mégis a mi hősünk lett és maradt. Vagy még inkább, a saját maga hőse. Hivatással élő, egy-ügyű, eltévedt, tiszta próféta.
És hogy milyen Kálmán Áron Csontváry-ja? Pasztell-képkockákon csodálkozó, lapról lapra gyarapodó arcszőrzetű, kölyökkutyaszemű eltökélt kételkedő, aki a képregény utolsó oldalainak lüktető látomásjelenetében eggyé válik önnön művével. Semmi több. Így hát minden fentebb sorolt tónus, dilemma, a festészeti mégismorál-program a Csontváryból sajnos kimaradt. Úgyhogy hiába a kötetzáró, nagy ívű allegória, valahogy sokadszorra is hiányérzettel csuktam be a sovány kötetet. A következőkben annak igyekszem utánajárni, vajon mi lehet ennek az oka.
Kálmán Áron Csontváry című, a festő halálának századik évfordulóján, a Scolar Kiadó gondozásában megjelent karcsú képregénye nagyban épít a címszereplő 1910-es években írt önéletírására. Nem csak szókapcsolatokat és szimbólumokat csen belőle a 2015-ben Alfabéta-díjjal kitüntetett szerző, erre a forrásra építi lényegében az egész dramaturgiát. Ez pedig amennyire kecsegtetően hangzik, épp olyan nehéz. Hiszen bármennyire kitűnő képregény-alapanyag is Csontváry mitizált remeteélete, az önéletrajza – amint fentebb is kiderült – nem könnyű olvasmány.
Először az önéletírás ismerete nélkül olvastam végig a képregényt. Így néhány epizód kifejezetten nehezen volt érthető. Miféle árvíz? – ráncoltam a szemöldököm tanácstalanul. Mi ez a tűzeset? Hát a hajóút? Hasonlóan jártam a curriculumból kölcsönzött, bárminemű felvezetés nélkül a képregénybe illesztett, különös kifejezésekkel is. Olyanokkal, mint a „világfejlesztő nagymester” (41) vagy a „láthatatlan Szellem”. (42) Csontváry írását abszolválva aztán helyére került persze minden – sőt, az vált már-már zavaróvá, hogy ennyire szorosan követi a szöveget az adaptáció –, de vajon elvárható-e minden olvasótól az önéletrajz beható ismerete?
Ha igennel válaszolunk, és Csontváry mondatait sorvezetőül használjuk a képregény felfedezésekor, adódik egy következő kérdés is. Hogy teljesít Kálmán műve, mint feldolgozás? Nos, a képregény legfőbb kútfőjeként tételeződő szövegből áradó keserűséget és indulatot, az önéletírásban fortyogó megmásíthatatlan dacot, a kiválasztottság-érzés kábulatát érzésem szerint nem sikerült maradéktalanul képsorokká formálni. Kálmán Áron megtartja az önéletrajz monologikus, visszatekintő szemszögű narrációját, amelyet következetesen alkalmaz, ám ez a választás töredékessé, darabossá teszi a dikciót. A forrásmű beszédhelyzetéhez való ragaszkodásból következik az is, hogy a szöveges részek az eredetihez hasonló patetikus-modoros regiszterben mozognak, ami az önéletrajznak jól áll, de a képi kulissza környezetében meglehetősen idegenül hatnak az afféle mondatok, mint például a most következők. „A Vatikáni Képtárból visszatérve lelohadt bennem a bizonytalanság legutolsó fokozata.” (17) „Gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében.” (28)
Pár sorral föntebb úgy fogalmaztam, a dikció töredékes, darabos. Ezt úgy is értem, hogy a képregény médiuma által egymásba játszható nyelvi és képi sík szinergiáját csupán elvétve használja csak ki Kálmán Áron. Mintha a szöveges részek elnehezítenék a jobbára lendületes, szép szekvenciák színesítette vizuális történetmesélést. (A jelenetezés kétségtelenül dinamikus, még ha a fekete-fehérrel elkülönített látomásjelenetek ábrázolása nem is nevezhető különösen invenciózusnak, az egyebütt használt fakó színek pedig meglehetősen távol állnak Csontváry világától.)
Arról sem könnyű biztosat mondani, vajon milyen olvasókkal számol a kötet. A képi világ mintha kiskamaszok felé nyitna, vagy olyanoknak szólna legalábbis, akik először találkoznak Csontváryval. Csakhogy a nyelvi szint, valamint a szüzsé inkább – ahogy arról esett már szól – a Kosztka karakterét és művészetét behatóbban ismerő befogadókra számít. Hiába hát Kálmán remek ötlete és alapossága, nálam sehogy sem lobbant be a sztori.
Csontváry megközelíthetetlen magaslat, bő vízzel zúduló vízesés. Ezt látjuk a festő 1896 körül készített önarcképén is. A festmény jól mutatja a csontváryesque drámáját. A művész riadt, fátyolos szemei elfogadást kérnek, közben üres palettáján mintha az egész glóbusz látszana kirajzolódni. Az odakinn vonuló felhők kínálta végtelent egy szűk és túlságosan geometrikus szobából igyekszik számba venni a kép hőse. Szorongás és elszánás egyszerre van jelen a vásznon. Élére vasalt ingujj és csálé nyakkendő, szétesettség és állhatatosság, ecsetekkel uralni kívánt káosz. Ez a Csontváry esendő és megingathatatlan, épp olyan, amilyennek a két évtizeddel később írt önéletrajzában láttatja magát. Az élete alkonyán papírra vetett, intuitív, szabályszegő, formákat odahagyó, foltszerű szöveg valamiképpen szavakkal közelíti az életmű színeit. Kálmán Áron kötetének lapjain azonban elvesznek az életmű és az önéletírás árnyalatai. Mindazonáltal mégiscsak megsüvegelendő a fiatal szerző bátorsága, és bízom benne, hogy ez a könyv nem marad úgy magára, ahogy a Csontváry-oeuvre.
*Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz, Holnap Kiadó, Budapest, 1999, 55.
**Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz, Holnap Kiadó, Budapest, 1999, 31.
(Budapest, Scolar Kiadó, 2019, 72 oldal.)
Vass Norbert (1985, Kaposvár)
Író, szerkesztő, kritikus. Portréját Végh László készítette.
Képregénykritika: Kálmán Áron: Csontváry (2019)
Összességében egy szép, de egy picit lélektelen képregényt kaptunk
„Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. Ezt az égi üzenetet kapta Kosztka Tibor patikussegéd 1880. október 13-án Iglón, miközben egy vénypapír hátuljára rajzolgatott. Óriási hit és hatalmas küzdeni tudás kellett ahhoz, hogy a fiatalember megfesse azokat a fantasztikus képeket, amelyeket ma már mindenki ismer, azonban saját korában egyáltalán nem értékelték a művészetét, magányosan és szegényen halt meg a festő, életműve is csak egy véletlennek köszönhetően maradt fenn. Mi, az utókor már tudjuk, hogy Csontváry Kosztka Tivadar milyen nagy művész volt, azonban életében soha nem kapta meg sem az erkölcsi sem az anyagi elismerést, remeteéletet élt, és ki tudja, mennyit gyötrődött azon, hogy érdemes volt-e feladnia ezért a biztos megélhetést nyújtó patikusi szakmát. Nem kis vállalkozás ezt a különleges életutat képregényre vinni, ezért bár én a történelem és az irodalom szerelmese vagyok, nem a képzőművészeté, nagyon kíváncsi voltam, hogyan birkózik meg a feladattal Kálmán Áron. Mert ez bizony egy magyar alkotás, nagy öröm, hogy már itt tart a hazai képregényműfaj, hogy ez az alkotás megjelenhetett. Elsősorban a látvánnyal hódít a szerző, a narráció minimális, ami valahol érthető, hiszen egy festő életét mégiscsak képekben érdemes elmesélni, azonban még ehhez a rövidke alkotáshoz is szükség lett volna egy kis mozgalmassághoz, mert önmagában a képek nem elég dinamikusak ahhoz, hogy mindvégig fenntartsák az olvasó érdeklődését. Összességében egy szép, de egy picit lélektelen képregényt kaptunk.
Csontváry Kosztka Tivadar 1853-ban született Kisszebenben, és 1919-ben halt meg Budapesten. Műtermének padlásán hevertek alkotásai, melyet a kortársak nem tartottak sokra, olyannyira, hogy zsákokként végezték volna, ha Gerlóczy Gedeon építészmérnök az utolsó pillanatban nem menti meg őket. Így nem lettek az enyészeté ennek a különc festőnek a művei, amelyekből közel 130 darab maradt ránk.
Nőiesen bevallom, alapvetően az életmű ismeretében leledző hiátusaim pótlása miatt terveztem már egy ideje, hogy alaposabban beleásom magam a festő életrajzába, és ekkor futottam bele ebbe a képregénybe, amelyre ilyetén módon nagyon kíváncsi lettem. Kosztka Tivadar önéletrajza alapján készült ez az alkotás, amelyhez nem kevés bátorság kellett, hiszen egy festő művészi fejlődésének stációit kellett bemutatni egy teljesen más műfaj keretei között. A végeredmény egyáltalán nem hasonlít a Marvel színes és harsány világához, annál inkább a festő csendesen szemlélődő stílusához, amelynek a mélyén azonban végtelen szenvedély izzik. Ilyen szempontból nézve tehát tökéletesen méltó Csontváryhoz a végeredmény, ami egy újabb bizonyíték arra, hogy a képregény egyáltalán nem felületes műfaj, nagyon is képes értéket teremteni.
Igencsak spirituális a hangvétel, ami nyilván a festő stílusából és a képregény alapjául szolgáló önéletrajzból adódik, azonban nem éppen kompatibilis az én racionális közgazdász beállítottságommal, ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy túl lett volna tolva az életrajz ezen vetülete. Mert nagyon erős látomás és lelkierő kellett ahhoz, hogy a fiatal patikussegéd elhatározza, otthagyja a rá váró békés életet, lemondjon a családról és minden pénzét arra fordítsa, hogy művészi téren kihozza magából a legtöbbet. Nagyon nem volt könnyű az út, ami Csontváryra várt és sem a tanárai, sem a kortársai nem értékelték az alkotásait, ő azonban ennek ellenére ment tovább azon az ösvényen, amelyet ő maga helyesnek látott.
Utolsó pénzén ment el Libanonba, hogy megfesse azt a magányos cédrust, amely a legismertebb alkotása, és a legjobban szimbolizálja önmagát is, hiszen remeteéletet élt, és úgy alkotott hosszú éveken át, hogy szemernyi elismerést sem kapott. Egyáltalán nem csak szolgai módon kerülnek követésre az életút állomásai, a képeken keresztül átélhetjük, miként élte meg a festő, hogy kinevették, elutasították, mennyire nem volt könnyű otthagynia a patikusi munkát és rálépnie a bizonytalan és sok lemondással járó festői pályára, és lemondani egy szerető feleség nyújtotta békés hátországról. A képregény nagyon szép, és tartalmas alkotás, azonban a katarzis mégis elmarad, elsősorban azért, mert túl gyorsan rohanunk végig ezen a tragikus életúton, nem marad idő feldolgozni az élményt, másrészt pedig a benne feltűnő karakterek túlságosan sablonosak lettek. Vagyis túl rövid lett ez amúgy értékes képregény ahhoz, hogy igazán bele tudjunk veszni Csontváry életébe és művészetébe, de legyünk büszkék rá, hogy megszületett, mert különleges alkotás.
8/10
A képregényt a Scolar Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.