kb. 3 perc olvasás
Herczeg Ferenc és a Nobel-díj
Herczeg Ferenc elfelejtett magyar író a dél-magyarországi, akkor svábok lakta Temes megyei Versecen született 1863. szeptember 22-én. Édesapja, Franz Joseph Herzog, Versec polgármestere volt. A család a 18. században Sziléziából vándorolt Magyarországra. Édesapja nem tudott magyarul, de fiát az Osztrák–Magyar Monarchia magyar urai közé akarta juttatni, úgy ítélte meg ugyanis, a magyar a világ legéletrevalóbb nemzete. Gimnáziumi tanulmányait Temesvárott kezdte 1874-ben, 1876-tól Szegeden folytatta, hogy tökéletesen elsajátítsa a magyar nyelvet. 1881–1884-ig joghallgató volt Budapesten, 1885-től ügyvédjelölt Budapesten, majd Versecen és Temesvárott.
A bálozó, kártyázó jómódú ifjúság életét élte, katonatisztekkel barátkozott, mulatozott. 1886-ban jelentek meg első novellái a Pesti Hírlapban. Gúnyosan szemlélte a magyar úri világot, de arra törekedett, hogy ő is minél teljesebben részese legyen annak.
Gunyoros stílusa, leleményes meseszövése révén hamar népszerű író lett. Sikerét az is előkészítette, hogy botrányhősként is ismertté vált: párbajban megölt egy embert, emiatt néhány hónapra börtönbüntetésre ítélték. A párbajozás azonban akkor hozzátartozott a dzsentri világhoz.
Zárkában írta első regényét, melyet beküldött a Singer és Wolfner kiadó Egyetemes Regénytárának a pályázatára. Első díjat nyert (Fenn és lenn, 1890).
Mikszáth Kálmán, a legtekintélyesebb bíráló is neki ítélte a díjat. A vidéki kastélyok, kaszinók világában játszódó szomorkás karriertörténet gazdagokról és szegényekről szólt, a munka megbecsüléséről, a léhűtők elmarasztalásáról, a karrierista bukásáról. Nagy sikert aratott, népszerű könyv lett. Herczeg Ferencet 1891-ben beválasztották a Petőfi Társaságba és meghívták munkatársnak a Budapesti Hírlaphoz. A Hétben is rendszeresen publikált. Üde hangvételű, csattanóra kihegyezett ironikus és érzelmes novelláit országszerte kedvelték. A Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta. Egyre népszerűbb lett. A 19. század végén ő volt a legnépszerűbb magyar színpadi szerző is. A 20. század elején évtizedeken keresztül ő és Molnár Ferenc uralja a magyar színházakat. 1894-től a Singer és Wolfner cég rábízta az Új Idők (1894–1949) című népszerű, szórakoztató hetilap szerkesztését, 1944-ig irányította ezt a lapot. 1896-ban kormánypárti országgyűlési képviselő lett. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választotta. 1904 és 1920 között a Petőfi Társaság elnöke volt. 1920-ban a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke lett. 1925-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nobel-díjra jelölte Az élet kapuja című regényét. Gyűjteményes köteteit díszkiadásban jelentették meg. Önéletrajzi emlékezései értékes kordokumentumok. 1949 után évtizedekig nem jelenhettek meg Magyarországon a művei.
Negyvenötben elmúlt nyolcvan éves, halálakor kilencvenegy. Kilenc évet húzott le a moszkvai négyesfogat által rendezett új világban. „Herczeg ugyanis szemléletének alapjaiban liberális. Ennek a liberalizmusnak az ellenforradalom idején már semmi társadalmi alapja nincs. A forradalmakkal szemben természetesen az ellenforradalom oldalán volt, de úri ízlése undorodott az ellenforradalom módszereitől. A dzsentrihez történt asszimilációja természetesen magyar nacionalistává teszi, s minthogy ez a magatartás köti az ellenforradalomhoz, a szélső sovinizmusnak lesz a szószólója. A fasizmustól azonban undorodott, illetve a német fasizmussal szemben az olasz fasizmustól várt valamit, ami jobban megfelelt az ő társadalmi elképzelésének. A Horthy-korszak uralmi rendje viszont nagyon is ragaszkodott hozzá, mert az ellenforradalmat vállaló írók közt ő volt a legszínvonalasabb” – írja róla Hegedűs Géza.
1954. február 24-én halt meg Budapesten.
Herczeg Ferenc a Horthy családdal
Ebből a kategóriából nagyon kevés olyan magyar író létezik, akitől ne olvastam volna legalább tucatnyi regényt. Herczeget nem. Pedig kóstolgattam egy időben, nemigen ízlett, meg nem mondom, miért. Talán a háttérszél hiánya. Herczegről nem beszélt senki és semmi. Herczeg egyik-másik regényét senki nem ajánlotta, hogy de ezt mindenképpen. Ki gondolná egy ma prosperáló magyar író-sztárról, a kánon lovagjáról, hogy Nobel-ajánlás ide, állami kitüntetések oda, vacsorák és villásreggelik a politikai elittel amoda, húsz év múlva törlődik a tudatból, a könyvtárak kiszórják remekműveit, a lapok nem írnak róla, a folyóiratok elfelejtik, az olvasó nem találkozik a nevével, kikopik az olvasói emlékezetből is. Egy generáció elteltével, az öreg olvasók halálával lakásfelújítás alkalmával könyvei a kuka mellé kerülnek. Kész, az írónak vége még úgy is, ha éppen nem politikai tisztogatás végez vele, mindössze az olvasói szokások megváltozása. Bár politikai tisztogatást némi aggodalommal írom, Magyarországon semmi nem örök, minden elképzelhető. Az elképzelhetetlen is.
Herczeg Ferenc (született: Franz Herzog, Versec, 1863. szeptember 22. – Budapest, 1954. február 24.)