kb. 40 perc olvasás
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Arany János:
ÖLDÖKLŐ ANGYAL
I.
Elzönge oltár zsámolyán
A „holtodiglan – holtomiglan.”
Férj a legény, nő a leány;
Áll a menyegző napja vigan.
Ősz Bay háza, e komor
Hajlék, örömtől pezsgve forr:
Minden zugában oly tele
Torokkal harsog a zene,
Hogy át- meg átrezeg bele
A vén fal, mintha érzene.
A nagy szobák, a bő terem,
Nem hallgatóznak néptelen
És a belőlük elvadult
Visszhang – ki minden ott esett
Kicsiny neszt oly mohón lesett –
Most rengeteg közé vonult.
Zászlók, sikárolt fegyverek,
Cserággal ékes címerek,
És néhol egy kép a falon,
(Kövér szinekben dúska rajz)
És jobbra, balra boldog arc:
Előre hátra vígalom!
Mert első nász ez a mai,
Mit ünnepel a vén Bay,
Mióta elmult az övé:
Mióta oltárhoz vivé
Azt, aki már csak néhai.
Első, utolsó… Haj! korán,
Évek következő során
Hullottak sirba gyermeki,
Örömét oly gyorsan elvivén,
Amily hamar hozák neki.
S gazdátlanúl maradt szivén
Oly sok apai szeretet;
De ő megőrzé ezeket,
Mig, kései vigasz gyanánt,
Fiai helyett nyert egy leányt,
Hogy annak adná mind együtt
Szerelmét, mely szivébe gyült.
II.
„Helyet!” – Menyasszonytáncra jő
Szép Anna s a derék Jenő;
A vőlegény s kit jobb karára
Fűzött, szemérmetes arája.
A férfi büszke, gyors, merész;
Dacos, kihívó módra néz
És mintegy azt jelenti arca:
E boldogság nem fog ki rajta
De a hölgy inkább csüggeteg,
Szemei földre függenek,
Szokatlan érzéstől remeg,
Ugy, mintha felriasztott vére
Özön boldogságától félne,
Ama boldogságtól, miért
Talán sokall is ennyi bért
S míg áldozatúl nem esék,
Lázad a szűzi büszkeség.
Magyar leánykint – nem henyén,
Hivalkodásban – nőve fel,
Az apai lak tűzhelyén
Oly ép maradt e szűz kebel,
Mint a gyümölcs, mint a gerezd,
Melyen érettség hamva rezg,
De illető kéz nem nyomott
Reá még szennyet és nyomot.
Előtte a szerelmi vágy,
Hosszú napok, álmatlan ágy,
Fülmile szó, rejtett magány
Holdas, sejtelmes éjszakán, –
A seb, mit a szem nyila vág,
A támadó s védő csaták
Az édes győzedelmek és
Az édesebb legyőzetés, –
A titkos óra, esti hely,
Virágbeszéd, vagy bármi jel,
Ág-moccanás, lomb-zörrenet,
A néma kérdés, felelet,
A csalfa „nem” s hév „igen”-ek:
Előtte ismeretlenek.
Igaz, hogy vére könnyű folyama
Futtában olykor meg-megdobbana,
Ha közelén ifjú leventék
– Mint szilaj őzet – megrebbenték:
De helyrepótlá gyors szökése
A veszteséget csakhamar –
És újra higgadt lőn verése,
Nyomot nem ejte a zavar.
Ma is, midőn oltár előtt,
Szeretni esküvé Jenőt,
Nem volt ez ifju kebelen
Se gyűlölet, se szerelem.
Tizennyolc év öntudata,
S főkép atyja kivánata
Akár jogúl, akár okul,
Elég volt, hogy kezet ada.
A szív? előtte oly csecsebecse,
Minek nem tudja, ha van is, becse;
A szívre ő kicsit adott:
Tán lételét sem érezi;
Miként nem szoktuk érzeni
Az ép egészséges tagot.
Ő erre mind nem gondola;
S gondolna bár, mit mondana?
„Hisz’ ő mindenkit úgy szeret:
Miért ne épen ez egyet?!”
Szivét alig zavarja más,
Mint a szokatlan változás,
Egy édes, lázas sejtelem,
Mely jól esik de mit nem ért,
Melyet szégyenl s nem tudja mért:
Maga magának rejtelem.
III.
Most a hegedű és oboj[*]
Mélán merengő bús-komoly
Méltóságos zenéje foly;
És átrezeg a dallamon
Egy szende, lassu cimbalom.
Most elbocsátja hölgye kis kezét
A vőlegény és halkan visszalép;
Mértékre illeszti bokáit,
És mintha súgár jegenye
Szellők dalára lejtene:
Úgy andalog, külön, sokáig.
És szembe, mindig szembe járja,
Mozdúlatit követve, párja,
Ki mindenben és mindenütt
Őtőle vár, őtőle függ,
Őrája néz, mint hold a napra
Kitől szelídebb fényét kapja.
De majd élénkül a zene
Vidámul a tánc is vele,
Merészebb a nyirettyű, – s olykor
Egy réztülök mély öble horkol.
És délcegebb és bátorabb –
És majd közelb, majd távolabb
Jár a legény – míg, mintegy díjul,
A szép arával összesímul.
Művészi lépteit kimérve
Majd bal felé, majd jobb felé
Forgatja most azt, de kimélve,
Mint a zene mérsékelé.
A hölgy pedig fordúl vele;
De úgy lép, mintha lengene
S lábak helyett a hosszu öltöny
Redői tartanák a földön.
Egy fordulat még! és Jenő
Magára hagyja kedvesét;
Harsány zenébe tör elő
A trombita és klarinét.
Vidám toborzó lángja kel,
Mitől a vér gyorsan szökell,
A sarkantyú mértékre peng,
A hó kebel gyér fátyla reng;
A szív siet, az arc tüzes,
A szem ragyog – szemet keres…
S ha majd fokonként, a zene
Szilaj csárdásba átmene
Nem lejt az ifju már külön:
Mint villanyszikra pattan át
S hévvel ragadja meg ölön
Mosolyra gyult menyasszonyát.
A hölgy pedig kendős kezét
Nyugasztja vőlegénye vállán
És perdül – egy darabbá válván,
(Mikéntha része volna csak
Vagy szárnya a gyors ifjunak),
Mig pajkosan lebbenti szét
A szellő suhogó mezét.
De végre a szilaj zene
(Mintha fáradtan dőlne le)
Ketté szakadván hirtelen
Megcsöndesül a táncterem:
S a hölgy, kit a legény vezet,
Pihegve néz ülőhelyet.
IV.
De „három a tánc!” így riad:
Pihenni most még nem szabad;
Gyöngéden visszakészti hát
Jenő fáradt menyasszonyát.
Együtt feláll több fiatal legény
Az ugrós táncba vígszökellve mén,
S mint hajdan Róma hősei
Vendég szabin leányokat,
Társul magához lejteni
Hölgyet szemel, hölgyet ragad.
Most a szilárd tölgy deszka pad
Dübögve majdnem leszakad;
Száz pár mozog, egyszerre mind,
Lesz véghetetlen labyrinth,
Egy összeszőtt-font tömkeleg,
Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben, ahány pár, annyiféle
A tánc alakja és szeszélye,
Mégis azonegy zenemérték
Kormányozza mindenki léptét.
Ennek kimért mozgása dölyf;
Az csúszni látszik, mintha kérne;
Amaz, sebes szemmel kisérve,
Galambját űzi, mint az ölyv.
Itt jobbra balra, a terem
Széltében egy oldalfelez,
Mint a hajó a tengeren
Midőn széllel szemközt evez.
Ott egy ledér ölelni tárja
Keblét, s midőn rádőlne párja
Csalfán odább áll s neveti,
Hogy a cserbenhagyott leány
Pirulva megfenyegeti, –
Kit mégis rászed azután.
Ez csattogó sarkán dobol,
Az társa helyt más nőt rabol,
S büszkén mosolyg az elcsapott
Félvállról, hogyha ő is mást kapott.
De vajmikép irhassam én le,
Oh nemzetem, szép táncodat!
Busúlni és vigadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?
Ezt látni kell és érezni,
Mint a magyar sziv érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jókedvét vázolom.
„Hajrá!” riad némely legény,
A másik igy: „csováld! csováld!”
A harmadik dévaj pedig
Egy „szembe szívem”-et kiált:
Midőn az ajtó küszöbén
Megáll egy fáradt jövevény,
Egy por-belepte vén csatár
És így üvölt:
„Jön a török! jön a tatár!”
V.
E szókra az ijedt zenész
Elejti kongó műszerét;
A vígadó nép összenéz,
Megfagyni érzi szíverét.
A tánc hevétől felpirult
Arcokra sápadtság borult;
Hasonló a kisérteti
Szinhez, midőn éjjel szesz ég,
S egy dőre társaságra kék
Világát rémesen veti.
A szó zavartan tétovázék,
S az ajk kilincsét nem lelé,
Mint az, kinek fején a ház ég
És nem lel útat kifelé.
A legszemesb lélekjelenlét
Sem látta a teendők rendjét,
Csak tapogatva keresett,
Keresvén a vezérfonalt,
Mely most, e meglepő, zavart
Percben, kezéből kiesett.
Majd lőn tolongás összevissza,
Egy eszme: „fussunk!” lett közös,
„Hová?” az mindegy, közönyös,
Azt kiki véletlenre bizza.
De most gátolva lép elő
A vőlegény, harcos Jenő:
Kardját feszíti hirtelen
Keresztül az ajtófelen
És felkiált:
„Ha! mit jelentsen e dolog?
Csak nem leszünk mind asszonyok?
Ám fusson el a védtelen,
A gyönge kor, a gyönge nem;
Még van idő: még a veszély
Elől vonúlhat a madár;
Csak most borul a láthatár,
Alig jelentve némi szél
A vészt, melynek morajja kél,
Mely mintegy álmában beszél.
Ám fusson el, ki vén, ki nő:
Lesz menekülni hely, idő.
Hanem mi, kik ama nevet
Hordjuk, mely büszkévé tehet,
Mely, csak kiejtve szárazon,
A bátorsággal egyazon –
Mi férfiak!… a férfi küzd,
Futásban néki nincsen üdv,
Acél- csöngetve vár acélt,
Keresve kerüli a veszélyt.
Mit csevegek, mint egy mesélő!
Futni korán, habozni késő:
Munkára! lássuk, hogy kiki
Hány főt bir állítani ki.
Gyűlőhely: e ház udvarán;
Idő: egy óra lesz talán,
Ha a sietség öt-hat percnyi
Toldással önként meg nem szerzi.
S ha összegyült a kis csapat,
Meglátjuk mi dolog akad;
Csatlakozunk majd oda, hol
Nem ingyen foly a vér, ha foly.
Vezérhez, akinek csata
Előtt még nincsen vert hada;
Sereghez, mely, amerre az út
Rövidebb, mindig arra fut:
Nem hátra, míg előre tud.”
VI.
Immár az összegyült csapat
Már indulási jelszavat:
Maga Jenő késik csupán
Szép Anna mellett búcsuján.
Nem fog soká tartani az:
Bucsúja nem meddő panasz,
Mit a pityergéssé fajult
Erőtlenség órákra nyujt.
Bucsúja férfias, rövid:
De arca rögtön elsötétül
Amint elválna hitvesétül;
Fájlalja pusztult örömit.
Fájlalja, hogy első heve
Oly hirtelen lépést teve:
Álbüszkeségét, önmagában
Átkozza… de későn, hiában.
Mit tehet ő? csekély hada?
Mit egy reménytelen csata?
Bujdosva bár, üldözve bár,
Nem boldogabb-e a páros madár,
A rengeteg páros vada?
Így elveszítni mindenét:
Mint Ádám egykor Édenét…
Nem annyit – ah! el nem veszett,
Nem vetteték Édenre zár,
Mielőtt a bűnös földi pár
Minden gyümölcsöt élvezett!
Kebellázító sejtelem
Kigyói marják szertelen,
……………………
(Itt a kézirat félbeszakad)
***
[*] Hautbois. A. J.
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc:
EXTRA HUNGARIAM
Széphistória a szép takácsnéról
Mikor a boldogemlékezetű VI. Károly igazgatta Franciaországot, akit különben Bolond Károly néven lajstromozott el a történelem, élt Reims városában egy nagytekintélyű takácsmester, Thibaut nevezetű, aki dísze, virága volt a maga szakmájának. Ügyes keze olyan hírnevet szerzett neki, hogy a jámbor király mindig vele szövette a szeretői ingeit, és ezért minden hónapban színe elé hívatta bizalmas tanácskozásra. A reimsi takácsok büszkék is voltak arra a dicsőségre, amely kitűnő kartársuk révén egész iparukra háramlott, és mindnyájan egyetértettek abban, hogy őt illetné a céhmester tisztessége, azonban a tisztesség megadásának elvi akadálya volt. A takácsok védőszentje minden időben Szent Pál volt, aki tudvalevőleg fiatal korában kitanulta a sátorkészítés mesterségét, és mint apostol is azzal kereste kenyerét, mikor országról országra hordozta a hit világosságát a világtalan világban. Thibaut mester is tudta ezt mint jó keresztény és tanult ember, azonban mégis pártot ütött ellene, mégpedig a lakodalma éjszakáján. Azért történt-e, mert az esküvőre menet nagyon megcsodálta azt a vízköpő manót, amelyik a reimsi katedrális esőcsatornájáról lógatta a nyelvét a világba, vagy mert a jó Isten próbára akarta tenni, azt véges emberi elme meg nem mondhatja; de az biztos, hogy hajnaltájban a démon odakuporodott az új házasok közé, és sugdolódzni kezdett az új férj fülébe. Az, abban a hitben, hogy Nicolette kér tőle vizet – így hívták a menyecskét -, elkezdett tapogatni a kancsó után, és nagyon meglepődött, mikor két kemény szarvacska került a kezébe.
– Én vagyok – hallott valami duruzsolást, és mintha valami büdöskőszag is megcsapta volna az orrát -, nem ismersz rám?
Thibaut mester egyszerre tisztában volt vele, kinek a szarvát szorongatja, és ez nagyon megnyugtatta. Ha a vendég a templom tetejéről jött, akkor nem lehet pokolszaga.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a különös szentet.
– Azt akarom, hogy engem válassz védőszentednek és gyújts gyertyát minden pénteken a tiszteletemre.
– Miért tegyem én azt?
– Azért, mert nagyon megtetszettél nekem, és téged választottalak ki arra, hogy jóban legyek veled. Ha te barátságot mutatsz énhozzám, én is tejbe fürdetlek, mézbe hempergetlek, lángosba törülgetlek téged.
Thibaut mester értelmes férfi volt, és kézadással válaszolt az ajánlatra. Kissé hosszúaknak találta ugyan a védőszent körmeit, de ezt az észrevételét abban a pillanatban el is felejtette, mert Nicolette asszony is akkor nyújtotta ki álmában a kezét, és éppen urának a szívére találta ejteni.
Reggel azonban az volt az első dolga a mesternek, amint az álmot kimosta a szeméből, hogy elszaladt a katedrálishoz, és megkereste rajta az éjszakai látogatót. Ott könyökölt az most is az esőcsatorna felett, két hegyes szarvval, kos orral, szilvamag szemekkel és egy kicsit álmosan, bizonyosan az éjszakai csavargástól. Thibaut mester kénytelen volt belátni, hogy az ő szabad akaratából választott védőszentje határozottan ördögöt formáz.
Kétséget kivetni, megkérdezte az első tisztelendőt, aki a sekrestye ajtaján kilépett:
– Atyám, miféle szent az?
A páter elnevette magát.
– Az a lógós nyelvű, Thibaut mester? Az bizony maga a valóságos Belfegor.
– Aztán mit tud ez a Belfegor?
– Az sok mindent tud, fiam, mert a bujaság ördöge.
– De hát hogy kerül az ördög a templom tetejére?
– Ő is Isten teremtése, fiam – vont vállat a jó tisztelendő -, s látod, ezen a helyen ő is Neki szolgál; mert itt nem mocskosságot művel, hanem a tisztaságot munkálja.
A takácsot egészen megnyugtatta ez a felvilágosítás, s pénteken reggel minden aggodalom nélkül meggyújtotta a gyertyát a műhely sarkába állított tőkén. S amikor megkérdezték tőle, hogy mi az ördögnek mécsel fényes nappal, bátran felelte:
– Mi az ördögnek? Hát Szent Belfegornak.
– Hát az miféle szent?
– Az az én védőszentem.
Mást az ilyen eretnekségért érdeme szerint megégettek volna, azonban Thibaut mesternek hajaszála se görbült. Mert tovább is megmaradt istenfélő jó kereszténynek, a templomból sohasem hiányzott, körmeneteken ő vitte a zászlót mint jó kiállású, szép szál ember, s fogolymadaras oltárterítőkkel ő látta el nemcsak a székesegyházat, hanem még Szent Remigius templomát is. Ennyi jámborságáért elnézték neki a bogarát, s az atyamesterséget se tagadták volna meg tőle a remekes takácsok, ha csak egy szóval is megtagadja a bolondságát. Thibaut mester azonban erre nem volt hajlandó, először azért, mert nem kapkodott világi hiúságokon, másodszor azért, mert szavatartó ember volt, s az volt a hite, hogy még az ördögnek adott szót is meg kell tartani. Különösen az olyan jó ördögnek adottat, aki a templom tetején lakik, nem leselkedik az ember lelkiüdvössége után, semmi dolgába nem üti bele az orrát, s csak egy-egy kacsintással adja tudtára, ha föltekint rá, hogy ők jóban vannak egymással.
Mert azt valóban jó lélekkel elmondhatta a takács, hogy amit szerzett, házat, földet, szőlőskertet, tallérokkal telt ládát, azt a maga szorgalmával és becsületességével szerzette. Hogy az Isten áldása van-e rajta vagy az ördögé, azt nem kereste, ámbár nyugodtan kereshette volna, mert az egyszál gyertyán kívül semmivel se rövidítette meg az Úristent, s Belfegor a szerződés megkötése után csak öt év múlva ült megint a vánkosára. Akkor is jót súgott neki, amivel nagy bajból segítette ki Franciaországot. Őfelsége, a király beleunt a szeretőibe, s azt vette a fejébe, hogy ő uralkodni fog, s csakugyan minden dolgába beleszólt az országnak, akárhogy próbálták erről a bolondságról lebeszélni a miniszterei. Ami a sok nagyeszű államférfinak nem sikerült, azt elérte az egyszerű reimsi takács. Kartonlapokra mindenféle figurákat festett, tollbarétos udvaroncokat, akiket elnevezett filkóknak, ártatlanságukon kívül semmi egyébbe nem öltözködő dámákat, és azokat elnevezte malacoknak, ezeket kiegészítette parasztokkal, favágókkal, mindenféle rongyosokkal, és az új találmányt a király lába elé fektette, mondván:
– Uram, ezeken a festett lapokon együtt van az egész országod, rakhatod, keverheted, oszthatod, pároztathatod őket kedved szerint, és akárhogy uralkodsz felettük, abból sohase lesz forradalom.
A király nagyon megszerette a kártyajátékot, s ezzel ő is jól járt, meg az ország is, amellyel nem törődött többet. Persze legjobban jártak a miniszterek, akik örömükben annyi font aranyat utalványoztak ki az állampénztárból a reimsi takácsnak mint az ország jótevőjének, ahány kartonlapból állt a pakli kártya.
Thibaut mester ezt a tömérdek kincset, amit nem a jó Istennek, hanem az ördögnek köszönhetett, mind a Nicolette asszony örömére szánta. Lehet, hogy ezt is a Belfegor sugallatára cselekedte, de az sincs kizárva, hogy csak a tulajdon szerelmes szívére hallgatott. Mert Nicolette asszony olyan tökéletes szépség volt, birtokában minden asszonyi gömbölydedségnek és minden asszonyi karcsúságnak, hogy mikor a reimsi szobrászok mintát kerestek a Porte de Mars elé tervezett kút márvány Vénuszához, nem találtak nála különbet. Ezt természetesen nagyon rossznéven vették a többi reimsi takácsnék, de még jobban felbosszantotta őket az, hogy Nicolette asszonyt üveghintóban járatta az ura, abban is aranypapucsban, aminek piros szattyánból volt a sarka, amihez pedig királyi dekrétum szerint csak a király szeretőinek volt jussa, ennélfogva minden asszonynak belefájósodott a szíve. Tenni azonban nem lehetett ellene semmit, mert mikor a városbíró le akarta húzni a tilalmas papucsot a szépasszony lábáról, az pecsétes írást vett ki a kebeléből, és nevetve dörgölte a városbíró orra alá:
– Tessék, királyi engedelemlevelem van rá.
S ha a városbíró olvasni tudott volna, ráismerhetett volna azon a kancellár aláírására, akinek jussa volt a király aláírását hamisítani, mivel őfelsége már nem tudott írni.
De nemcsak a reimsi takácsnék mozgolódtak, hanem a reimsi takácsok is, különösen a hajlottabb korúak. Thibaut mester akkor éppen negyvenesztendős volt, és az öreg emberek nagy erkölcstelenségnek találták azt, hogy ilyen fiatal férfiú ennyire cicomáz egy asszonyszemélyt, aki még harmincesztendős sincs. Mitévők legyenek akkor a roskadt inú öreg takácsok, akiknek már a tejbegrízbe is beletörik a foga!
Valószínű, hogy az az erkölcsi felháborodás, amely egyesítette a férfiakat és nőket, előbb-utóbb nyakát szegte volna a mesteréknek, ha Nicolette asszony elejét nem veszi a társadalmi igazságszolgáltatásnak azzal, hogy egy reggel semmi keltegetésére nem ébredt fel szerelmes urának. Szép szeme zárva maradt minden csókra, karja nem adta vissza az ölelést: Nicolette asszony halott volt.
Annak is maradt hét nap, hét éjszaka, de az enyészet még akkor se tudott erőt venni rajta, mert Thibaut mester szerelme legyőzte a természet törvényét. Felöltöztette a halottat legszebb brokátruhájába, lábára húzta az aranycipőt, karján hordozta egyik szobából a másikba, délben asztalhoz ültette, azután szép nótákkal elmulattatta, vacsora után levetkeztette, ágyat bontott neki, hideg két kezét a magáéba kulcsolta, megimádkoztatta Miasszonyunkhoz, a Boldogságoshoz, megcsókolta a homlokát, betakargatta a pehelypaplannal, reggelig vigyázta, hogy le ne csússzon róla, s akkor újra kezdte vele az élet játékát.
(folyt. köv.)
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
A KERESZTYÉN VITÉZEK KÖTELESSÉGÉRŰL
1.
Az Ótörvényben némely ájtatos asszonyok; a világi gondoktúl és pompáktúl elbúcsúzván, isteni szolgálatra adták mindenestül magokat; és éjjel-nappal az Isten sátorának ajtaja előtt vigyáztak, imádkoztak. Ezek Isten tisztességére akarván fordítani, amivel elébb a világnak kedveskedtek; amely tükörökbe nézvén csinosítani és szépegetni szokták volt magokat, azokat az Isten sátorának ékesítésére fordították. Mózes pedig azokból a tükörökből azt a rézmosdót mindenestül béfedette, melyben a papoknak életek vesztése alatt parancsolta Isten, hogy megmosnák kezeket, lábokat, valamikor a sátorba mennének vagy az oltárhoz járulnának.
Azt akarta Mózes, hogy az Isten sátorában oly tükörök légyenek, melyekben a papok magokat nézzék: és ha vagy orcájokon mocskok, vagy öltözetekben szennyek találtatnak, meglátván azokat; lemossák és megtisztogassák; hogy Isten eleibe éktelenség nélkül, tisztán és csinoson mehessenek.
Nem hagyta Isten tükör nélkül az anyaszentegyházat: sőt ebben minden rend és hivatal eleibe tulajdon tükört adott, azokat a szent és Isten előtt kedves híveket, kik különböző állapatban éltek, de szentül éltek. Azt akarván, hogy azok erkölcsét szemünk előtt hordozzuk; magunk szépségét vagy rútságát őbennek lássuk: és ha mi fogyatkozás találtatik erkölcsünkben, mosogassuk és szépegessük; hogy Istenünk tisztaságos szemeit éktelenséggel meg ne bántsuk; magunkat mocskos erkölcsökkel ne rútítsuk. Mert az Újtestamentom szentsége után nem mosdott kezet és testet, hanem tiszta lelket és szent életet kíván Isten tőlünk.
Miképpen a papoknak és világi fejedelmeknek, a szegényeknek és gazdagoknak, az uraknak és szolgáknak, az egészségeseknek és betegeknek, a férfiaknak és asszonyoknak, a szüzeknek és házasoknak, a nemeseknek és kézimunkás községnek tükörül adta Isten azokat a sok szent életű jámborokat, kik ezekben az állapotokban tisztán és tekéletesen viselvén erkölcsöket, szentek lajstromában írattak: Azonképpen a hadakozó embereknek, az anyaszentegyház oltalmazó bajnokinak, kik színesb és szívesb részei a keresztyénségnek; az Isten és igazság ellen tusakodók rontóinak; az árvák és özvegyek oltalmáért vérekkel kereskedő erős férfiaknak; a vitéz kenyeret évő több sok szentek között tükörül adta, főképpen a magyar vitézeknek, hazánkban, Sabariában született Szent Mártont: ki noha a püspöki méltóságban végezte életét; de vitézkedő állapotban nyerte az Istennek titkos jelenésit és világosításit, melyekkel a tekéletes vitézkedésnek és szent püspökségnek felségére emeltetett. Mert mikor Galliában vitézkednék, nemcsak minden katonai csintalanságtúl és feslettségtűl oltalmazta magát: hanem téli üdőben egy mezítelen emberre találván útjában; és egyebe nem lévén, mivel fedezné fázékonyságát, kapá kardját, kétfelé metszé köpönyegét, felével az elfázódott embert bétakará. És noha ezt sokan társai közül megnevették: de Krisztus oly kedvesen fogadá, hogy következő éjjel megjelenék néki, a koldusnak adott foltban öltözve, és azt mondá; hogy Márton adta reá azt a köntöst. Ezzel az isteni jelenésnek és tanításnak világosságával felindíttatván Szent Márton elhagyá a földi vitézkedést, és életének folyását isteni szolgálatra szentelé.
Mivel azért a vitézségben szentségre jutott Szent Márton; én is e jelenvaló órában először röviden megmutatom; hogy nem tilalmas, hanem böcsületes, szükséges és Isten előtt kedves a módjával való vitézkedés és hadakozás. Másodszor megmondom, mint kell vitézkedni az istenfélő keresztyénnek, hogy lelkét megtartsa és veszedelmes fáradságokkal elegyedett teste szakadásának jutalmát, mennyországban vegye.
Ha abban az ártatlanságban maradott volna ember, melyben Istentűl teremtetett; szép békességben, gazdag nyugodalomban élt volna, mind észveszés, háborgás, hadakozás nélkül. De mihent Isten ellen pártot ütött az engedetlen ember: több ostorok között hadak és visszavonások támadtak, melyek világ kezdetitűl fogva voltak, és lesznek világ fottáig. Csak két fia vala Ádámnak, és a gonosz megölé az ártatlant. Csakhamar az özönvíz után, Nemród, Assur és egyéb hatalmaskodók, országokat kezdének hatalmasul foglalni; és amint a teremtésrűl írt könyvnek tizenegyedik részében olvassuk, Chodorlahomor sok királyokat meghódoltatott. Azután a világ idejével, nevekedtek a hadak gyümölcsi; az emberhalálok, romlások, pusztulások, kegyetlenségek és mindennémű gonoszságok. Mert a hadak kiöltöztetik embert a természet szelídségéből, és minden fene állatoknál kegyetlenbé tészik. Elfelejtetik a vérnek és természetnek hasonlatosságát: az irgalmasságnak kötelességét: a mértékletes életnek tisztaságát. Azért sohult nagyobb és gyakrabb vétkek nem találtatnak, mint a táborokban: ott mulatság és deliásság, amiért a rendes várasokban megölik az embereket: ott a húzás-vonás, nyúzás-fosztás, az együgyű ártatlanok nyomorgatása, sőt halálos éhségre juttatása: ott az emberek kínzása, csonkítása, koncolása, gyilkos mészárlása: ott a szüzek rontása, a házasságok törése, a magok és egyebek lelkének örök kárhozatra bocsátása oly nyilván és szégyen nélkül uralkodnak, mintha ezekben vétek sem volna. Ebből a hadviselő emberek feslettségéből származott, amit írva hagyott Lucanus a római hadakozásokrúl; hogy nem találtatik a tábori emberekben jóság és tökéletesség. Erre néztek a deákok, mikor militiam & malitiam, a hadakozás és gonoszság nevét csak egy kis bötűvel különböztették, mint együtt járó szomszédokat: és mikor bellum, a hadakozást vagy undokságnak, vagy quasibelluinum, fenevadakhoz illendő dolognak nevezték.
A Szentírás a hadakozó embereket latroknak nevezi; mint a régi deákok a vitézlő emberek színét, kik a hadnagy körül forgódtak, latroknak hítták: jelentvén ezzel, hogy közel jár a vitézkedés a latorsághoz; és nehéz ezeknek egymástól elszakadni.
Meggondolván Szent Dávid, mennyivel veszedelmesb a hadakozás a döghalálnál, inkább választotta, hogy Istentül büntetődjék döghalállal, hogysem hadakozással: melyben az emberi dühösség minden rendtartást felforgat; és válogatás nélkül, bűnöst és bűntelent fogyat. Maga pedig, Isten, sok helyen és nyilván íratta; hogy a hadakozást ostorul veti azokra, kik őtet gonosz életekkel haragra indítják: ezekre ő küldi a dühös ellenséget. Mikor pedig haragját megengeszteljük, a hadakozást elrontja és békességet szerez.
A hadakban uralkodó sok gonoszságokra és veszedelmekre nézve nemcsak most a visszakeresztelők, de régen egyebek is azt állatták; hogy keresztyén embernek nem szabad vitézkedni és hadba menni.
Ez nemcsak eretnekség, hanem országárulás. Mert Szent Pál írja; hogy az Isten szentei, úgymint: Ábrahám, Mózes, Józsue és sok istenfélő királyok, igaz hit által országokat győztek: hadakban vitézül forgódtak: ellenségek táborát felverték. Krisztus urunk is, a százados vitézzel szólván; dicsírte hitit, de nem kívánta, hogy a vitézkedést elhagyja.
Mikor minden rendek Keresztelő Jánoshoz menvén, üdvösséges tanítást vettek tőle: hozzájárulának a vitézek is, kérdvén tőle: Mi tehát, mit míveljünk? Nem felelé azt nékik: Hagyjátok el a vitézkedést! Tegyétek le a fegyvert! Maga ezt kellett volna mondani, ha szabad nem volt vitézkedni. És ha Keresztelő János, kérdés nélkül, élete vesztésével meg merte mondani a királynak, hogy nem szabad atyjafiai feleségével lakni: sokkal inkább az üdvösség útjárul tudakozóknak megmondotta volna, hogy veszedelmes állapotjokat elhagyják, ha bűn nélkül nem lehetne a vitézkedés. De nem tilalmazta a vitézkedéstűl: hanem arra intette a vitézeket, hogy ragadománytúl és ártatlanok verésétűl oltalmazkodjanak. Ha bűn a vitézkedés; ha tilalmas gyilkosság, a harcon esett ölés: mennyivel nagyobb vétek a gyilkosság a lopásnál, annyival inkább kellett Jánosnak tilalmazni a harcolást. Bűn nélkül el sem mulathatta, hogy akik őtőle együgyű igazsággal és jó szívvel kérdezkedtek az üdvösség útjárúl, azoknak meg ne mondaná, hogy örök veszedelemre vivő állapotban vannak. De semmit effélét nem mondott Szent János; nem tanácslotta, hogy elhagyják a vitézkedést: hanem hadakozó emberhez illendő törvényeket szabott: és megtanította, minémű mértékletes igazsággal viseljék magokat, hogy se vereséggel, se félelemmel, se csalárd fogásokkal ne keresdkedjenek; se ajándékozásra ne erőltessenek senkit: hanem rendelt fizetésekkel megelégedjenek.
És ki nem látja, hogy ha a kígyók és farkasok, a dühös ebek és medvék ellen oltalmazzuk magunkat: sokkal inkább hazánk pusztító ellenségünkre; lopással és tolvajlással kárunkra igyekező gonoszakra, fegyverrel támadhatunk? mivel ezek gonoszságból ártanak, nem természetek dühösségéből, mint a vadak. Szinte oly szabad volt tehát Dávidnak megölni Goliádot, mint a juhait mardosó medvéket és oroszlánokat. Ha látod, hogy fiadat mardossa a kígyó, juhodat szaggatja a farkas; ölöd, vágod érette: tehát a fejedelem, mikor látja, hogy az ellenség kegyetlenül vágja, fogyatja híveit, csak elhallgassa-é? Természetbe oltatott törvény az; hogy szabad az erőszakot erővel elkergetni.
A hadakozás szükséges gonosz, és arra való, hogy bántás nélkül, békességben élhessenek a jámborok: hogy az ártatlanok oltalmaztassanak: hogy a gonosztévők büntetődjenek és zaboláztassanak. Azért nem gyilkosok – úgymond Szent Ágoston -, nem bosszúállók, akik a hadban embert ölnek: hanem törvényszolgáltatók, és közönséges szabadságoltalmazók. És vajon mi lenne belőle, ha szabad nem volna a keresztyén országoknak ellenségekkel viaskodni? Úgy járnánk fejenként, mint a zsidók; kik nem akarván szombaton harcolni, akkor méne reájok az ellenség, és mint a juhokat ölé, vágá.
Bezzeg a pogányok azzal kárhoztatták, és országrontónak mondották a keresztyén hitet, mintha tilalmazná a hadakozást, mellyel oltalmaztatnak a birodalmak. Erre a bolond ítíletre a Krisztus szavaiból vettek okot, mikor azt mondotta; hogy a gonosznak ellene ne álljunk: ha ki arcul csap, ha ki köntösünket elvonja, más orcánkat fordítsuk, más ruhánkat is odaadjuk. De nem vették eszekbe, hogy ezekkel a szókkal nem tiltotta Krisztus a fejedelmektűl, hogy hadat ne viseljenek; mert azért adott kardot kezekbe, hogy büntessék a gonoszakat; egyebeket sem fogott el attúl, hogy törvénnyel károkat ne keressék, vagy magok oltalmában másnak ne ártsanak. Hanem először, tiltja; hogy haragból és gyűlölségből bosszút ne álljunk. Másodszor, amint Szent Ágoston után írja Szent Tamás; a Krisztus parancsolatja csak arra kötelez, hogy ha szükséges a bűnnek távoztatására a szenvedés, készek legyünk minden gyalázatot és kárt szenvedni inkább, hogysem Istent megbántsuk. De ha bűn nélkül a gonosztévőt megzabolázhatjuk, és az ő rágalmazásából nevekedő botránkozást eltávoztathatjuk, nem kell a gonoszságra szabados utat adni a gonoszaknak. Erre tanított ő maga, Krisztus. Mert mikor őtet arcul csapá egy szolga, nem fordítá más orcáját; hanem szelíden okát adá, miért nem kellene annak lenni. Ezent cselekedte Szent Pál, mikor pofon ütötték. Úgy kell azért érteni a Krisztus szavát, hogy inkább másszor is arcul csapassuk magunkat; inkább kárunkat duplával szenvedjük, hogysem haragot, gyűlölséget, bosszút űzzünk; hogysem Istent megbántsuk: mert egyébaránt bűn volna, ha mást gonoszra ingerelnénk, és bűnét öregbítenők a vétkesnek.
Bizonyos tehát, hogy szabad az Isten népének hadakozni: de istenes hadakban, a keresztyénségért, az igazságért, az ártatlanok oltalmáért. És mikor így hadakoznak, nem ők hadakoznak, hanem Isten. Miképpen azért Szent Pál dicsíri azokat, kik igaz hittel és tekéletes igyekezettel hadakozván rontották az Isten ellenségit: úgy az anyaszentegyház, számtalan vitézlő embereket szentek lajstromába írván, esztendőnként innepekben emlékezeteket megújítja: úgymint Mauritiust, Szent Györgyöt, Achatiust, Alexandert, Floriánt, Anastasiust, Gallicanust, Marcellust, Nicostratest, és egész legiókat, hatezeres szent hadakat. Mert miképpen az Ótörvényben azzal szenteltettek a papok, hogy kezeket, lábokat megvéresítették: úgy akik törvényes, igaz hadban Isten ellenséginek vérét ontják; Istennek szentelik kezeket. Noha azért sok lelki veszedelmek között forog a vitézkedő ember; és arra nézve Szent Ambrus és Szent Ágoston minden egyházi embernek tanácsolja; hogy házasság és hadakozó tisztek szerzésére ne ereszkedjenek: mivel a házasok veszekedése és a vitézlő emberek gonoszsága azoknak szokott tulajdoníttatni, kik ezekben szerzők voltak. De az is igaz, hogy a vitézlő állapotban szentül élhet ember.
Az egyházi embereket, az anyaszentegyház törvénye eltiltotta a hadakozástúl, és azt kívánta, hogy a papok azért menjenek táborba, hogy a bűnöket feddjék és tiltsák, a félelmeseket bátorítsák: a betegeket és sebeseket halálhoz készítsék. De ez az egyházi törvény nem kötelezi a papokat, mikor magok vagy hazájok oltalma szükségképpen kívánja, hogy kardot rántsanak: mert akkor azt cselekedhetik, amit Mózes vagy a Machabaeusok: kik papok lévén nagy hadakat viseltek.
(folyt.köv.)
* * *
IV.
LATKÓCZY MIHÁLY.
MAGYAR MYTHOLOGIA.
A magyar mythologia létezését egyes tudósok még mindig tagadják. Pedig csak elfogulatlanul kell tanulmányoznunk a velünk rokon népek emlékeit (első sorban a Kalevalát); elfogulatlanul kell végignéznünk a magyar népmeséken és hagyományokon és tüstént elénkbe szökkennek azok az alakok, melyek az indoeurópai népek mythikus alakjaitól ép annyira különböznek, mint nemzeti géniuszunknak két páratlan bizonysága: nemzeti öltözetünk és nemzeti zenénk. Igaz, hogy a magyar annyira lemondott ősi mythosairól, annyira összetörte őket európai szomszédai kedvéért, hogy jóformán a mesebeli elátkozott tündérek sorsára jutottak, a kiknek feldolgozásához mindenkor egy-egy önfeláldozó hős kivántatik.
Ilyen önfeláldozó hősök mindazok, a kik daczolva gunynyal és kényelmes nemzetközi nembánomsággal a magyar mythologia létezéséről beszélni mernek. Voltak a multban, vannak a jelenben. Törekvéseikből, kutatásaikból, következtetéseikből, terjedelmes munka is* keletkezett, jeléül annak, hogy az átok enged és a tündér félig-meddig fel van oldva. Ennek a munkának nyomán adjuk az alábbi rövid ismertetést; buzdításul azoknak, kik a magyar müvészetben a nemzeti elemért lelkesednek; megnyugtatásul azoknak, a kik a tárgyért rajongnak, de a czél tudományos jogosultságáról maguknak és másoknak számot adni nem képesek.
A MAGYAR MYTHOLOGIA KORSZAKAI.
A magyar mythikus hagyománytól hasztalan várnók azt a változatos és mégis szigoru rendszert, mely az indoeurópai népek mythosait egyesíti. Nincs benne sem az a gyönyörü harmónia, melyet a hellén müvészet adott meg az Olympus lakóinak, sem az a szigoru rangsor, melyet a védák biztosítottak az indus szellemvilágnak. A magyar ősvallás eredete felett ugyanazon homály lebeg, mely a magyar nép őstörténetét takarja. De a mit e homályból is kiérzünk, a mit a vogul, finn és török hagyomány beszél, mindaz biztosan elárulja, hogy a magyar hosszu vándorutján nemcsak megőrizte ősi isteneit, hanem még másokat is kapott hozzá. Körvonalaikban ott látjuk a természet hatalmas erőinek megszemélyesítéseit, a jótékony égi testeket és azokat a szellemeket, melyek hol jók voltak, hol ellenségesek és melyeket azért hol bübájjal kellett fékezni, hol ajándékokkal megvesztegetni. A természetimádás mellett ott vannak az állatkultusz nyomai, párszi tüzimádás és sámán bájolás…
És mindezt, a mi Irán és Turán utjain az Uraltól és Volgától egészen a Dunáig lett a magyar géniusz tulajdona, egyszerre elkérte tőle a szeretet vallása, a megfeszített Megváltó fenséges tana. Eltüntek a tündérek, elbujtak a manók, mogorvák lőnek az óriások, az áldó kutak és oltárok vig népe elkomolyodott és a magyar nép csak titkos kegyelettel őrizett meg egyes mondákat, miknek javát szintén a felmagasztalt szüzanya és más szentek tiszteletére áldozta. Csak ha esténkint a csillagos nagy ég felüti csodás könyvét, akkor esik a magyar pásztor tekintete a «Hadak utjára», melynek mesgyején ősei e hazába jöttek és ujból látja megcsillanni a szőke Tiszának vizében az «utasok csillagát», a «vendég csillag»-ot és a «jámborok» csillagát. A Gönczölt, mely az istenek szomszédja és a Kis-Bérest, a mely megmondja, vajjon éjfél előtt vagy éjfél után van-e az idő… És beszél róluk és sok egyébről társainak és cselédeinek és tagja lesz annak a nagy, de egyre fogyó tábornak, mely megőrzi és tovább adja a tudomány eleven és tiszta forrását: a hagyományt.
Alább következő előadásunkban lehetőleg mellőztünk mindent, a mi vitás és csak azt soroltuk fel, a miben a rokon népek őshagyománya találkozik a jelenkori magyarság élő néphagyományával.
MYTHOLOGIÁNK ISTENCSALÁDAI.
Maga az isten szó az ősvallásban nem igen jelentett többet tündérnél, legfeljebb valamivel nagyobbat. Mégis annyira összeforrott a magyar nép lelkével, hogy még a keresztényiségnek egyedúrrá lett Istene mellett is fennmaradtak az ős istenek, miket a régi emberek öreg istenekre és kis istenekre osztva, családjuk és udvartartásuk szerint csoportosítottak. Minden család élén korlátlan tekintéllyel az apát, az öreget találjuk, ezüst fürtű feleségével, a kit fiúk és leányok vesznek körül. Ilyen családja van a Napnak és Holdnak. A Napnak van barlangja, aranyháza, melyet egy öreg asszony, az izzó vörösarczú Nap anya őriz. Ezt éjjelre hazajövő fia tisztességgel köszönti, ő viszont hüsítővel fogadja a tüzes képűt. Apja a Napnak a felső Ég, nevelő anyja a Hajnal, a ki viszont az Éj felesége. A Hold háza meredek ezüst hegy ormán van, ezüstből készült és magas árnyas fák veszik körül. Ezt is tisztes öreg asszony őrzi: a Hold anyja. A Napnak és Holdnak (a mesékben már napkirálynak és holdkirálynak) fiaik és leányaik is vannak, a kik közül azonban csak az utóbbiaknak jutott lényegesebb és jelentősebb szerep. Szeretik a halandó embert, sőt néha napján férjhez is mennek hozzá; rendesen azonban a szivárvány szélén vagy az ég piros fellegén ülve szövik azt az aranyvásznat vagy hímezik azt az ezüstgyolcsot, melyet aztán jó kis leányoknak vagy boldog menyasszonyoknak ajándékoznak. Megesik az is, hogy a földre ereszkedve pörgetik orsójukat és fonnak, szőnek, csak legyen, a ki kéri…
Közel a Napkirály birodalmához esik a Szélkirály, a ki anyjával (Szélanya) egyetemben szivesen segít bárkinek baján; sőt ha máskép nem megy, hátára veszi az ügyes-bajos embert és úgy juttatja czéljához. A Szélkirálynak is vannak fiai, a kik minduntalan összevissza járják a világot.
Mélyen a föld alatt, drágakövekkel kirakott barlangban lakik a Földanya. Férje a dörgés istene, gyermekei az óriások és törpék. Mogorva asszony, ki a barlangjába törő halandót azzal fenyegeti, hogy sohasem lát többé napvilágot, de ha «Jóltevő anyának» szólítják, megengesztelődik, sőt kőinget ad vendégének, hogy azt a meleget kiállhassa, mely a tűz országában uralkodik.
Az erdő és vadászat istenét Tápiónak hívták. Deres szakállú öreg; ködmöne famohából készült; süvegje olyan, akár a tűlevelű fák koronája. Az erdő közepén, hatalmas kiterjedésű udvarban lakik, körülötte gyermekei és cselédei, a kiket három várban helyezett el: a favárban, csontvárban és kővárban. Ott vonják meg magukat a karcsú fenyőszálak, az alázatos boróka és a jótékony berkenyefa tündérei. Az udvar kapui sugárzanak az aranytól és ha Tápió kilép rajtuk új lombot kap az erdő, méz terem a fa odvában és a vadak, akarva, nem akarva, a vadász útjára terelődnek. Fia és leányai hasonlókép igen jótékonyak, őket őrizte meg a magyar népmese «erdők leányai» néven, Tápióról pedig virágzó alföldi községeket nevezett el…
BOLDOGASSZONYOK, SZÉPASSZONYOK.
A magyar mythologia nőalakjainak egyik különleges érdekű csoportját képezik a Boldogasszonyok. Régi tiszteletüknek nyoma különösen a szegedvidéki nép között maradt meg. A szegedi nép úgy tudja, hogy hét Boldogasszony van, a kik közé nincsen befoglalva a Kisasszony, a Nagyboldogasszonynak mindvégig szűzen maradt leánya. Mikor a szegediek a hét Boldogasszonyt felsorolják, soha sem hiányzik a Gyertyaszentelő-, Gyümölcsoltó- és Sarlós, azonkívül mindenkor megvan az egyszerűen csak Boldogasszonynak nevezett jótékonyszellem és a Nagyboldogasszony.
Nagyboldogasszony volt az ősvallásban az életet adó istenasszony. Azért is ő a gyermekágyasok őre, láthatatlan segítője (Szülő Boldogasszony), ő viselt gondot a családra és mindezért az asszonyoknak rajongó tiszteletét élvezte. Szent napja a kedd volt, melyen a Nagyboldogasszony tisztelői régente is, ma is tartózkodnak a nehéz munkától. A jelenkori keresztény magyarságban Szent Anna alakja felel meg a Nagyboldogasszonynak; ő neki teszik meg és váltják meg keddi fogadalmaikat az anyák és anyajelöltek, neki tartanak hétszeres keddi bőjtöt. Ő az, a ki az újszülöttről és az édes anyáról gondoskodik, odaküldvén saját leányát, a Boldogasszonyt, a kinek tisztét a kereszténnyé lett magyarság magára Krisztus anyjára ruházta.
Korántsem olyan jóságosak, inkább félelmetesek a Szépasszonyok. Szinte a Boldogasszonyoknak visszájára fordított alakjai. Gyermekijesztők és éjszakák rémei, kik a gyermekágyas asszony megrontására törnek, kicserélik gyermekét, éjjel kiszólítják a beteget és kegyetlenül megtánczoltatják; szegény ember szénáját széjjelhordják, tehenét véresre fejik. A szépasszonyok közül tekintélyre nézve kimagaslik az, a kit a magyar nép egyes számban nevez Szépasszonynak, a székely Czifraasszonynak. Az ő kötényébe esik az a gyerek, a ki magát megüti; ő rontja meg azt a férfit, a ki borral bánni nem tud, az ő ágyát fekszi meg, a ki a szerelemmel visszaél. Maga mulatós, a ki éjfélkor jár bort inni, hétszer iszik belőle és azt a mi megmarad, a ház végére önti. A szépasszony csillaga az, mely a skorpió csillagképében a legszebben fénylik, vászna pedig, melyeket éjjelenkint kitereget, a «Hadak útja» (Tejút). Ezt a vásznat öntözgeti este-reggel és az alápergő viz, mely a szépasszony kezéből hull, nem más, mint a harmat…
KISISTENEK.
TÜNDÉREK, TÜNDÉR ILONA.
Hagyományaink szerint egykor hazánkban, de különösen Erdélyben Tündérország volt, aranyos vizű patakokkal, hol a fürdő tündérleányok aranyszálakat fésültek ki fürteikből. A tündérek jóságosak és vendégszeretők voltak, terített asztaluknál mindenki jóllakhatott, míg csak az emberek hálátlansága el nem riasztotta őket a földről. Sokan a nagy tündérországba tértek vissza, mások kőbálványnyá varázsolódtak, ismét mások hegyek rejtekébe, földalatti tündérlakásokba húzódtak, vagy fényes kastélyaikkal egyetemben a föld alá sülyedtek. Ilyen a firtosi aranyoszlopos palota Udvarhelyben, ilyen a Rapsonné palotája, melyet aranylánczon függő emberfej nagyságú három gyémántgolyó világit meg, rejtekeiben pedig garmadába rakva megmérhetetlen kincsek, aranyrudak, kárbunkulusszemű arany oroszlánok hevernek.
Ezek az elrejtőzött tündérek, nyilván a mythikus őrző szellemek, mindnyájan nők, a kik távol tartják magukat az emberektől, de azért láthatatlanul most is gondjuk van rájuk. Néha-néha ki-kijárnak holdas éjjeleken tánczolni, fürdőzni; tánczos lépteik nyomán virágok nyilnak és széles jókedvökben minden éjjel elnyűnek egy pár sarut. Szépségök közmondásos és bár jobb szeretnek hattyúalakot ölteni és fehér galamb formájában megjelenni, azért földi emberek is megleshetik őket örökifjú szépségökben, hófehér ruhában, sarkukat verő aranyhajjal, dagadó kebellel, melyen meglátszik, hogy tejtóban fürösztötték. Ajkuk hol dalol, hol kaczag; gyöngyöt sirnak és rózsát nevetnek, kék szemök megszégyeníti a nefelejtset.
Nem csoda, ha aztán a halandók szivét megejtik, a mint hogy a szerelemnek maguk is rabul esnek. Ilyen szeretkezések képezik azt a mesebeli aranyhidat, mely a tündéreket és tündérkirálynékat a mesebeli halandókkal összeköti. A kalandos tündérkirálynék a főtündéreknek, a Boldogasszonyoknak, földreszálló változatai, legjellemzőbb képviselőjük Tündér Ilona, vagy mint a nyitravölgyi magyar leányok nevezik: «selyem sárhajú (sáraranyhajú) Magyar Ilona». Neve is magyar, emléke is leginkább tiszta magyar vidékeken él. Mikor még az «aranykert», a Csallóköz, a tündérek hazája volt, Tündér Ilona a Dunaágban hattyú alakjában úszkált. De sehol sem maradt a bűbájos tündérkirályasszonynak annyi nyoma, mint a székelység ősi várában, bérczes Erdélyben. Lakását mutogatják a kovásznai várhegyen és Mikházán; várkastélyait a kebelei tetőn és Csikszent-Domokoson; a köszvényes-remetei várhegyen megtaláljuk Tündér Ilona leányának várát, a Firtos alján meg épenséggel a Tündér Ilona kocsiját. A hagyomány szerint ezen kocsikáztak ki a Firtos vár tündérei holdas éjjeleken. Egyszer annyira elmaradtak, hogy a kakas megszólalt és ők még mindig útközben voltak. Akkor a kocsi kővé változott. Tündér Ilona alakja többszörösen megihlette hazai költőinket és művészeinket. Példa rá a budapesti Vigadó freskói.
ÁLLATKIRÁLYOK.
Miként a tündérek mind nők, azonképen a magyar mythos állatkirályai mind férfiak. Óriások, a kikhez állatjaik hálni járnak. Egymástól messze, de mégis egy végben laknak a Napkirálylyal, Holdkirálylyal és Szélkirálylyal, a kik nem egyszer támaszkodnak rájuk és küldik hozzájuk a magával tehetetlen halandót, hogy boldogulhasson.
Gyakran maguk is valamelyik alattvalójuk alakját öltik magukra, oly módon, hogy észrevétlenűl adnak alkalmat az embernek, hogy érdemeket szerezzen, miket aztán busásan jutalmaznak. A ki velök (állatalakjokban) ételét megosztja, őket valamely bajukból kisegíti, számíthat segítségükre; vagy társául szegődnek, vagy bűvös szert ajándékoznak neki (tollat, szőrt, halpénzt). Ezzel ragadják ki a veszélyből, melyet ők előre tudnak, de melyet csak akkor hárítanak el, ha a földi ember az általuk felajánlott bűvös szerben bízik és azt igénybe veszi.
Ezek a Gondviselésszerű állatkirályok szép számmal vannak. Ilyen: a kácsakirály (megfelel a finn hitrege kacsatündéreinek, sotkotär); a békakirály (voguloknál Numitarom fia); az egérkirály (a kihez a szelek királya küldi a halandót); a farkaskirály és különösen a méhek királya, ki égi írt hoz a búsúló anyának, hogy kenje meg vele és ébressze életre megholt fiát.
További érdekes állatkirályok: a galambkirály, halkirály, de különösen a kigyókirály. Amaz varázseszközül tollából ad egyet jóltevőjének; a halkirály kétféle alakú, hol ember, hol valóságos hal, még pedig csuka (a vogul csukaóriás járkum párja). Az emberalakú halkirály birodalma a tenger alatt van. Lépcső vezet bele és a ki azon lemegy, annak a feje felett egyszer csak összecsapódik a tenger és rettentő nagy pusztán találja magát. A puszta közepén rengeteg gyümölcsös, benne a gyémántos aranyruhás halkirályné palotája, hol szerelmes urára várakozik. Jóságos és hatalmas a kigyókirály. Még kis fiainak fején is gyémántkorona ragyog, ő maga pedig oly bűbájos, hogy alattvalóival akár a földarabolt emberek tagjait is össze tudja forrasztani.
Befejezésül még néhány szót a rókakirályról, a sasok királyáról és a medvekirályról. A rókakirály hálás és szótartó, a sasok királya szivesen megcseréli erejét a megszorúlt halandóval; de mindezeknél nagyobb ereje lehetett a medvekirálynak. Hiszen a velünk rokon vogulok mondája szerint a medve felsőbb lény, Numi Tarom leánya, a ki hallja a hamis esküt és besúgja az égieknek. A Kalevala is kiváló állatnak tartja a medvét, a mely nem szalmán született, hanem «a hold mellett, a nap körül a nagy medve csillag vállán, a levegő lányainál, a természet szűzeinél!»
A TÁLTOS-LÓ.
Tündérló, melynek lényegéhez tartozik, hogy mesés tulajdonságait szánalmas külső alá rejti. Így teszi próbára a mesék hőseit, a kiket aztán jutalmul győzelemre segít. Egyik alakjában rendesen girhes-görhes állat, melynek csak csontja van, meg bőre, de azért beszélni tud, sőt kitalálja a gondolatot, előre látja a jövendőt. Ha pedig szükség van rá, egy tekenő parázstól megrázkódik és egy-kettőre aranyszőrű paripa lesz belőle. Ő mondja meg gazdájának, minő fegyvert vigyen magával, aztán pedig megkérdezi, hogyan repüljön: úgy-e, mint a szél, avagy úgy, mint a sebes gondolat. Még azokra az üveghegyekre is fel tud kapaszkodni, melyek tündérországot elrekesztik, de csak akkor, ha aranypatkója gyémánt szegekkel van kiverve.
(folyt.köv.)
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
7.
Ha nem gondolod azt,
hogy bántalom ért,
akkor nem is ért bántalom,
s ha nem ért bántalom,
akkor kárt sem szenvedtél.
8.
Ami az embert nem teszi rosszabbá,
mint amilyen,
az életét sem teszi rosszabbá,
és sem kívülről, sem belülről nem árt neki.
9.
A hasznos természete
kénytelen ezt tenni:
hasznot hajtani.
10.
Minden, ami történik,
igazságosan történik.
Ha pontosan megfigyeled, rájössz.
Nem csak azt mondom,
hogy bizonyos rend szerint,
hanem hogy igazságosan,
sőt,
mintha valaki érdem szerint rendelkezne.
Továbbra is erre figyelj tehát,
s bármit csinálsz, azzal a szándékkal csináld:
légy jó; jó a szó valódi értelmében.
Erre vigyázz minden cselekedetedben.
11.
Ne vedd úgy a dolgokat,
mint ahogyan rosszakaród felfogja őket,
se úgy, ahogyan ő szeretné, hogy felfogd!
Vedd inkább őket úgy, ahogy a valóságban vannak.
12.
Két alapelvet
tarts mindig készenlétben:
először,
csak azt tedd,
amit a királyi és törvényalkotó értelem
az emberek javára tenned sugalmaz;
másodszor,
változtasd meg véleményedet,
ha olyan valakire akadsz,
aki a helyes útra terel
és eltántorít balhiedelmedtől.
Ennek a nézetváltozásnak az oka
azonban mindig
az igazságosnak, a közhasznúnak
bizonyos valószínűsége legyen,
s egyedül ez vezessen,
nem pedig az,
hogy valami
kellemesnek vagy dicsőségszerzőnek látszott.
13.
Van-e világos értelmed?
– Igen!
– Miért nem élsz vele?
Mert,
ha ez betölti feladatát,
mi másra van még szükséged?
14.
Részévé lettél egy egésznek.
Egyszer majd visszaenyészel alkotódba;
jobban mondva:
valami változás következtében
felszívódol annak teremtő erejébe.
15.
Ugyanarra az oltárra
sok tömjénszem hull:
egyik előbb, másik később!
Nem számít!
16.
Tíz napon belül istennek látnak azok,
kiknek szemében most vadállat és majom vagy,
ha visszatérsz
az értelem alapelveihez és szolgálatához.
17.
Ne úgy élj,
mintha még tízezer évig akarnál lenni.
A kikerülhetetlen ott lebeg fejed fölött.
Míg élsz, míg módodban áll, légy jó emberré.
18.
Mekkora zavartalanságot biztosít magának,
aki nem nézi,
mit mondott, tett, vagy gondolt embertársa,
hanem csak arra ügyel,
hogy saját cselekedete
igazságos és feddhetetlen legyen!
„Ne nézd
– mondja Agathón –
a mások rossz erkölcsét,
hanem tétovázás nélkül, egyenes úton törj a cél felé.”
19.
Akit
az utókor adta hírnév
elkábít,
nem veszi észre,
hogy a róla megemlékezők mindegyike
hamarosan meghal;
ugyanoda jut a következő nemzedék is,
mígnem minden emlékezet megszűnik,
melyet alig kigyúlt,
máris elhamvadt emberek hordoztak.
De tegyük fel,
hogy a rád emlékezők halhatatlanok
és emlékezeted is örök.
Van-e ennek a te szempontodból értéke?
Számít-e valamit a dicséret?
Nem mondom,
hogy haló porodban nem számít.
De számít-e még életedben?
Csak akkor,
ha valami közcélú célt szolgál!
Helytelenül hanyagolod el a természet ajándékát,
ha másba veted horgonyodat, mint az értelembe.
* * *
VI.
MAGYAR KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
3538.
A mennyi ház, annyi szokás.
Igaz ez a régi szólás:
A mennyi ház, annyi szokás.
Népd.
3539.
Fehér a ház, fekete a kenyér.
3540.
A mit a ház ellop, elő is adja.
3541.
Ház nem templom.
Házasok közt megesik olykor a szóváltás.
3542.
Nagy ház mellett kis ház.
Bizonytalan utasítás, mely bennünket el nem igazít, hanem annál többet hagy kérdezősködni.
Péld. „menj keresd fel ez s ezt. – Hol lakik? – Tudakozódjál: nagy ház mellett kis ház.
3543.
Ég a háza, de nem látszik füstje.
Olyanra mondják, ki jó arczot mutat a szerencsétlenségben.
3544.
Se háza se tüze, mégis vendéget hí.
3545.
Kiment a ház az ablakon.
Megtudták mi történt a házban; kiment belőle a titok.
Egyébiránt ez találós mese, s jelenti „ház” a vizet, „ablak” pedig a belé vetett gyalmot, hálót, melynek lyukai ugyanannyi ablakok.
3546.
Ha a kutya megvész, elhagyja a házat.
Ezzel a kutya ösztönszerű hálás voltát akarják érteni, mintha veszett korában azért kerülné gazdája házát hogy jótevői közül valakit meg ne marjon.
3547.
Kár a jó házban valami rossz példa.
3548.
Rossz házban is jó a jó példa.
3549.
Kiki maga háza előtt seperjen.
Német: Jeder kehre vor seiner Thür.
3550.
Sok egy házban két okos.
3551.
A ki házat épít, meghal.
A házépítés sok gonddal, költséggel jár; az építés bajait nevezi halálnak a magyar.
Mégis van példa hogy némely épitkező
csak azért nem végzi be teljesen házát, hogy fejére ne teljék a km.
a) Rosz ház, melyben köpenyeg kell eső ellen.
3552.
Tovább egy házzal.
Azaz tovább; példaul ki nem akar enni valamelyik ételből, mondja: tovább egy házzal.
3553.
Háznál egy oszlopot tart a férfi, de az aszony kettőt.
3554.
Jaj annak a háznak, hol tehen bikának jármot vethet nyakába.
3555.
Ártalmas a háznál: haragos aszony, sürü füst, lyukas tál.
3556.
Két ház ebe.
Kétszinü, két helyütt nyalakodó.
3557.
Más házánál szemes, magáénál vaksi.
3558.
Korán házasodol, korán bánod meg.
3559.
Szokásból is lehet házasodni.
3560.
Nincs nagyobb szerencse mint a jó házasság.
3561.
Hoszu alku a házasság.
a) Utnak, szónak, házasságrul való tanácskozásnak nincs vége.
3562.
Házasság: rabság; özvegység: mentség; szüzesség: nemesség.
3563.
Hét tél, hét nyár választja meg a házasságot.
3564.
Házassági esküvést nem oly könnyü felbontani mint a rossz varrást.
3565.
Egész házhelyes.
Kövér, széles alakra mondják
3566.
Uti czifra, házi ronda.
3567.
Háztűz látni.
Lánynézőbe menni, körülnézni a házat, tüzet, mi a gazdaszony felől bizonyságot tegyen.
3568.
Szépen szól a hegedü, mert üres belőlrül.
Szép zengésű, üres beszédre illik.
3569.
Vén hegedűs minden nap egy nótát felejt.
a) Ritkán vagyon hegedüsben bornemissza.
3570.
Hegedüszóval tartja a vendéget.
Mulattatja, de ennie nem ad.
3571.
Hegedüszóban szép mese.
3572.
Nincs drágább a hegedüszónál: el is fárad az ember, meg is fizet érte.
3573.
Tüzfa hegedühöz nád vonu illendő.
3574.
Drága mint a hegedüszó.
3575.
Rosszul hegedülnek, ebül tánczolnak ma.
3576.
Hegynek hajts, völgynek tarts.
Német: Berg auf, sachte, Berg ab, achte, grad’ aus, trachte.
3577.
Hegyen, völgyön lakodalom.
Példaul ily előadásban: ha egy kis pénze van, mindjárt „hegyen, völgyön lakodalom.”
Azaz nem kiméli a pénzt, kedvére él.
3578.
Hegyen, völgyön egyiránt.
Akadályt nem nézve.
3579.
Nincs hely a világon, honnan pokolba ut ne volna.
3580.
Jó helyen tapogat.
3581.
Mit ember kicsin helyen megfordithat, ne keritsen annak széles feneket.
3582.
Helyét sem leli.
Igen örül, kedvez neki.
3583.
Helyén keresd, feltalálod.
3584.
Csak hült helyét lelték.
3585.
Helyét is megtörölnéd még valaha.
Igen jól fogsz rá emlékezni.
3586.
Ne henyélj; köszöntsd rám.
Borozók mondása.
3587.
Herczehurcza élet.
Bizonytalan, nem állandó élet.
3588.
Nem sok pálmája van here embernek. KV.
* * *
VII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Abszolút viccek
3.
− Ki az abszolút szemérmes nő.
− Aki annyira lesüti a szemét, hogy odakozmál.
− Ki az abszolút háziasszony?
− Aki a felhőszakadást is bestoppolja.
− Ki az abszolút magas?
− Akinek úgy fut végig a hideg a hátán, hogy közben megáll pihenni.
− Ki az abszolút sovány?
− Aki a mellét szappanozza, és a háta habzik.
− Ki az abszolút alacsony?
− Akinek talaj menti fagynál deres lesz a haja.
− Ki az abszolút peches ember?
− Aki magába roskad, és melléesik.
− Ki az abszolút peches?
− Aki magába zárkózik, és elveszti a kulcsot.
− Ki az abszolút peches?
− Aki zuhanó repülőgépről süllyedő hajóra esik.
− Mi az abszolút borzasztó?
− Ha az ember veszekedni akar, de nincs kivel.
− Mi az abszolút felelőtlenség?
− Ha az ébresztőóra elalszik.
− Mi az abszolút szemétség?
− Törpétől megkérdezni, mi leszel, ha nagy leszel.
− Ki az abszolút hajcsár?
− Aki az akasztott embertől is azt kérdezi, hogy miért lóg.
− Ki az abszolút katona?
− Aki görbe karddal megy a csatába, hogy a kanyarban is tudjon harcolni.
− Ki az abszolút erős ember?
− Aki nyakába veszi a várost.
− Milyen az abszolút keskeny folyó?
− Amelyiknek csak egy partja van.
− Ki az abszolút udvarias ember?
− Aki, ha elüti egy autó, és a vezető beviszi a kórházba,
megkérdezi tőle, hogy mivel tartozik a fuvarért.
− Mi az abszolút tapintatlanság?
− Törpétől megkérdezni, hogy mi leszel, ha nagy leszel?
− Ki az abszolút apáca?
− Akinek már az anyja is apáca volt.
− Ki az abszolút beképzelt?
− Aki a születésnapján dísztáviratban köszöni meg az anyjának,
hogy ilyen nagyszerű embert hozott a világra.
Abszolút rövid könyvek:
1. Logikus gondolkodás nők számára.
2. Minden, amit a férfiak tudnak a nőkről.
3. Kiváló szőke gondolkodók.
− Mi az abszolút humor?
− Amikor a nézők meghalnak a röhögéstől.
− Ki az abszolút humorista?
− Aki a szomorúfűzet is felvidítja.
− Mi az abszolút fejtörő?
− A buzogány.
− Ki az abszolút diplomata?
− Aki úgy el tud küldeni a fenébe, hogy alig várod az indulást.
− Mi az abszolút kínos?
− Ha valaki a saját hazájában próféta.
− Mi az abszolút tragédia?
− Amikor a tiszavirágnak peches napja van.
− Mi az abszolút pech?
− Ha a temetésen mindenki áll, csak te fekszel.
− Mi az abszurdum?
− Ha egy macska egérutat nyer.
− Mi az abszolút türelem?
− Ha valaki végighallgatja az abszolút vicceket.