kb. 37 perc olvasás
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Kányádi Sándor:
Isten háta mögött
üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok
sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat
megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet
előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Arany János
AZ ELSŐ LOPÁS
Költői elbeszélés
1853
„Ki ruházta fel a mezők liliomát?
Ki visel hű gondot az égi madárra?
Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát?
Kit nevez atyjának az atyátlan árva?
Él még a jó Isten! ő engem is szeret:
Megadja, ha kérem, a mai kenyeret.”
Gazdag Imre szólt így, aki e név mellé
Egy járomszeget se’ örökölt apjátul;
Nemes ember volt az, mindenét elperlé:
Húzza be az ajtót majd valaki hátul,
Ez volt az öregnek a szava járása;
Perlett is, ivott is; – a fia, ám lássa!
És szilaj tulokként nőtt volna fel Imre,
Ha szerető szívü édes anyja nincsen:
Az kapatta jókor isten-félelemre,
Hogy a puha földbe olyan magot hintsen,
Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos,
Melynek aratása mindenkor bizonyos.
Még fülében kongott a harang Imrének
Mely az anyja mellé apját elkisérte,
Még lelkében zengett a halottas ének:
Már felpattant a dob: „ki ád többet érte?”
És alig oszlott el a bús gyülekezet:
Nevetkélve, vígan, másik gyülekezett.
Semmi nélkül maradt Imre, mint az ujja,
Mert azért a törvény törvény, hogy nem enged;
Hej! ez egy szót: másé, nehezen tanulja,
Nehezen felejti az édes mienk-et;
Más kaszálja rétjét, földjét más takarja;
Elfordul, ha ott jár, nem is nézhet arra.
Benyelé az ős per amit csak talála,
Megmaradt a vén ház, a nagy ronda telek,
Édes jó anyjáról ez a birtok álla,
Nem bántá a törvény, de igen a szelek!
Őszre kelvén, gazzal, kóróval befedte,
Uj boron a szép lyányt belé is vezette.
Tizenhét esztendős mult a gazda épen,
Tizennégy az anyjok, kendernyövés óta:
Ilyen egy házaspár összeillik szépen,
Nem más húron pendül a kétféle nóta:
Mert a világtalan s az ő vak vezére
Mit tudjon egymásnak vetni a szemére?
Jól teszi ha olvas, aki ráér, könyvet:
Imre is jól tette, de ő mindig ráért,
Dereka megfájul, ha egy kissé görnyed,
Nem is nagyon él-hal kaszáért, kapáért:
Sanyarú élet az, egy darab kenyéren:
Meleg is van nyáron, hideg is van télen.
Kinyilott az idő: az égi madárnak
Erdőben, mezőben dús asztal terűle:
De nem úgy ám, bezzeg, a fiatal párnak!
Betevő falat is szűken van körűle;
Liliom’ köntösét meghozá a tavasz:
A menyecske száján örökös a panasz;
Hogy ő már az utcán végig menni sem mer,
Ünneplő ruháit viselőbe fogja;
Hogy ujjal mutat már őrá minden ember:
Ni! a régi kendő, a lyánykori szoknya;
Nemes asszony volna: mennyire szégyenli!
Az Isten házába sem tud ő már menni.
Egy tehén, fiastul, meg egy kapa szőlő,
Ennyi gazdaság volt, ennyit hoza Márta,
Elébb a tehenet önté fel az őrlő,
Majd a szölőcskét is a malom lejárta.
Most napszámba menjen? azt nem szokta Imre,
Ha birná se’ tenné, csúfra, szégyenszemre.
Körül-körűlnézte szegény háza-táját;
Egy rozzant nagy fészer volt még az udvaron:
Elbontá, eladta köveit és fáját,
Minek az ól, ha nincs semmiféle barom?
S minek a nagy udvar? elég volna fele:
Kicsi helyt megfordúl már az ő szekere.
Megevé az udvart körül, mint egy lángost,
(A szomszédok olcsón jutottak hozzája);
Önnön lakóházát is megkezdi mármost,
Annak is van egy-két heverő szobája;
Mint kazal szénának, eladá a végit:
Keresi a téglát amely ember épit.
Így eszi hajlékát az a féreg, melynek
Eledele torma, a háza is torma.
De hamar elfogyott csekély ára ennek,
Gondolkozik Imre, hogy mi van még sorba?
Könnyü kitalálni: fele-ház még ott van:
De neje várandós minden pillanatban.
Feje fölűl mármost a tetőt eladja?
Ezt ily állapottal a pogány se’ tenné.
Hánykódik erősen szive indulatja,
Gondjai füződnek véges-végtelenné;
Tiz-húsz koma csak kell, úgy illik, hiába!
S talpa fáradságát megveszi a bába.
Aztán a betegnek egy jó ízü falat,
Üres kamarához e’ sem utolsó gond;
Egy üveg pálinka, mindig feje alatt,
Erősödik attól… (hiszi ám a bolond!):
Mindezeket Imre megfontolva bölcsen,
Megindult, hogy a pénzt majd felkéri kölcsön.
De nem akadt ember, ki megemberelje,
Bár ajánlá, hogy tud irni jó levelet;
„Ha tegnap jött volna!… Jőjön őszre kelve…
Mért nem áll cselédnek?…” Ez volt a felelet.
Azt se’ bánná, ugymond, ha dolog fejében…
Adtak jó tanácsot; megköszönte szépen.
Nagy vásárra készült mind a világ mostan,
Kiki hazahajtá tinaját, üszőjét,
Hogy eladja holnap a szomszéd városban,
A feletlen ökröt, a felhízott sőrét;
Egyedűl Imrének nincs egy árva borja:
Mégis az a vásár neki legfőbb gondja.
Hazajött a csorda, elfekütt a pásztor;
Imre is lenyugvék a háza tövében;
Imádkozott volna, mindig tudta másszor,
Most elakadt benné a kellő-középen;
El-elmondta félig, meg-meg ujrakezdte,
Mint amely tanúlón kifogott a lecke.
Kínálgatja szemét, de nem kell az álom,
Minden legkisebb neszt; moccanást megérez:
Majd pók száll arcára láthatatlan szálon,
Majd egy dallos szúnyog téved a füléhez,
S hallik a szomszédból (sövényen át hallja)
Barmok kérődzése, lefekvő sohajja.
Darabos felhők közt bujkál a hold fénye,
Elő-előbukkan, majd fellegbe gázol:
Imrének is úgy tesz jó s rossz érzeménye,
Nagy kisértet néki az a szomszéd jászol;
Holdvilág elbúvik sűrü fellegen tul:
Imre fölkél lassan… Imre lopni indul.
Nézzétek a tolvajt: ahol megy, ahol megy!
Karimás kalapját a szemére húzta,
Azt gondolja, látszik homlokán a bünjegy
És hogy lesben fekszik kétfelől az utca,
És, amint hevernek a sötétlő házak,
Meg-megriad olykor, mintha mozdulnának.
Megyen öt-hat lépést, ujra visszafordul,
Minden kapuzugban lát valami rémet;
Ha! most jőnek, jőnek: az ajtó csikordul…
Nem, csak a szél lógáz egy sovány kútgémet.
Világos az utca, sötét a sikátor:
Rossz lelkiösméret egyiken se’ bátor.
S amint elcsapódnék egy homályos közön,
Ruháját valaki visszarántja hátul,
Szaladna, de nem bír: ijedtében köszön,
Csakhogy szabadulhat a kihajló fátul.
Ne menj tovább Imre! bizony a fa gallya
Nem azért fogott meg, hogy veszted akarja.
De Imre tovább megy, és az utca torkán
Ugy rémlik, utána lopódzott valaki:
Önárnyéka volt az, mert egy felhő sarkán
A hold fénye épen akkor pillanta ki, –
De alig nézett ki, azonnal megbánta,
Szemére azonnal vastag felhőt ránta.
S megeredt a zápor. Sűrü zuhogással
Vesszőzte keményen a lombos akácot.
A fa mellett Imre nagy szivdobogással
Leskelődött elébb, azután bemászott,
Kinyitá belül a sövénykapu felét;
S markába szorítá fokosának nyelét.
Egy öreg ősz ember volt a házigazda,
Házőrzeni hagyták sirba szállt cselédi;
Vékony vacsoráját egy tehén meghozta,
Nem sok kelle már, de mégis kelle néki.
E tudva, fokosát megszorítá Imre:
Szabad ütni, úgymond, önnön védelemre.
És talán ütött is volna bolond ésszel…
Imre, Imre! ha most a gazda kilépne,
Álmosan, ősz hajjal, üres, puszta kézzel:
Ifiú karodat reá emelnéd-e?…
Nem felelek róla, mit, mit nem csinálnál:
Olyan a bűn! nagyobb fiat szűl magánál.
Egy szó annyi, mint száz: kevés idő mulva
Saját udvarán volt az üszővel Imre,
Nagy lélekzetet vőn, nekibátorula,
Szája pedig ráment egy hála-isten-re:
Csak midőn kiejté az Isten szót ajka,
Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta.
Nem azt gondolá ő, hogy majd ráismernek,
Noha egész falu ott lesz a vásáron;
Nem is azt, hogy reggel friss nyomára lelnek,
Bár az is meglátszik az éjjeli sáron;
Vén tolvaj meghányja elejét, mint végét:
Ő elébbre teszi lelke űdvösségét.
Érzi, hogy csömör van az ő udvarában:
Akárhogy, akármint, ki kell annak menni!
Még nem volna késő – gondolja magában –
Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni.
Alig született meg ez a gondolatja:
A lopott jószágot visszafelé hajtja.
De megjárta bezzeg. Most fogák a tetten
Valamely kerűlők, a helység cselédi.
Hazudnia kell itt – gondolá ijedten –
Mert az igazmondás soha meg nem védi:
„Bitangjába’ lelte, gazdájához hajtja,
Az Isten előtt is ő csak ezt mondhatja.”
Az isten előtt?… a mindentudó higgye?…
Még az éji őr is kételkedik benne.
Másnap előfogta a vármegye tisztje
S úgy megvallatá, hogy fele is sok lenne:
De Imre csak abban veti meg a lábát,
Hogy bitangul lelte más ember jószágát.
„Eh!” kiált a biró – „azt én kötve hiszem;
Vagy te hazudsz, fiam, vagy a lábad nyoma,
Mely egyik udvarból a másikba viszen;
A kapu, sem nyílott magától ki soha.”
Imre látta ebből, hogy sarutalpának
Nagyobb hitele van, mintsem a szavának.
Most előbeszélte bűnbánó szavakkal,
Mikép orozá el, s hogyan hajtá vissza.
„Hát bolond vagyok én?” kiáltott haraggal
A biró, „vagy ittas, ki eszét megissza?
Vasat neki, láncot!… majd az ördög higye,
Hogy a tolvaj, amit ellop, visszavigye!”
Minek mondjam tovább? tudjuk már a többit, –
Szomorú ezentul szegény Imre sorsa:
Lakozván penészes börtönnek az öblit,
Csúszó-mászó féreg kenyeres pajtása;
Szellő oda nem száll, napfény oda nem hat,
Csak a bolthajtásról csepeg bűzös harmat.
Betevő falatját fojtó könnyel észi,
Hideglelős vízzel ingerli a szomját,
Rothadt a levegő, melyet ajkán bészí,
És rothadt beszédek sértik füledobját:
Mert nem egyedül van: ott az egész megye
Régen összeseprett salakja, szemetje.
Tolvajok, zsiványok, – kik rátarti kénnyel
Zörgetik a rabság nehéz sarkantyúját;
Dicsekesznek holmi balkörmű erénnyel,
A lopást, a rablást tanítják, tanulják;
S fiatal embernek, aki odatéved,
Arcáról letörlik a piros szemérmet.
Vén gazemberek, kik fényesre koptatták
A bilincset, s most már gyönyörködnek benne. –
Ezek a tanítást mindennap kiadták
Imrének is, hogyha valamire menne:
Oly nehéz betűkből ez a lecke álla,
Hogy Imrének borzadt minden haja-szála.
Azt irják mesében egy királyné felől,
Hogy, amit nappal szőtt, éjszaka fölfejté.
Imre is úgy kezdte mindennap legelől
A tanúlást, – éjjel mindig elfelejté;
Mert, ha lidérc álom a többit megnyomta,
Szép imádságait sorra mind elmondta.
Istenéhez tért ő; vagy magába szállott,
És, mig durva padján várta, hogy a hajnal
Néki is juttasson egy parányi álmot:
El-eltépelődék a világi bajjal.
Tenger baja addig hányta és vetette,
Míg kifáradt lelkét álomba rengette.
Az asszony miatt is temérdek a gondja:
Felőle csak egyszer hoztak üzenetet,
Hogy nem él a gyermek, halálán az anyja,
Fia elébb meghalt, azután született.
„Beh jól járt szegényke!” – Imre búsan szóla,
„Beh jól járt… csak egyszer élve láttam volna!”
Egyszer megláthatni… halálnak sem adni…
Fölnevelni szépen… gyönyörködni benne…
Mi haszna! mi haszna. – Bolondság siratni:
Szegényke! hisz’ úgyis világ csúfja lenne.
„Tolvaj volt az apja, tolvaj fészekbe nőtt -„
Meg lenne gyalázva Isten, ember előtt.
„Ember előtt igen” – monda Imre bátran,
„De nem az előtt, ki a szivet vizsgálja!
Ha gonoszul tettem, igazán megbántam,
A megtérő juhot befogadja nyája;
Becsületem is még talán visszatérül:
Vagy, ha már égnem kell, ne magam tüzérül!
„Vagy, ha már égnem kell gyalázat tüzében,
Ne öntsek ezentul magam arra olajt;
Ám maradjak tolvaj a világ szemében,
Csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt!”
Ez vala Imrének erős föltétele;
Szinte könnyült a vas kezén lábán vele.
Beteg gyógyulását, rab szabadulását,
Nem hiába mondják, hogy nehezen várja;
Imre is ugy várta esztendő mulását,
Nehéz esztendő volt, de csak leszolgálta;
Megszűré a fogság: halovány, szintelen,
Mint idétlen zöldség, mely pincékbe’ terem.
Tömlöce falától végre búcsut vévén,
Haza ért egy este önnön udvarába,
Nem fogadja senki; nem füstöl a kémény,
Elébe kutyája sem fut farkcsóválva;
Nem barátságos láng, – ijesztő sötétség
Néz ki a pitvarból: Imrét öli kétség.
Benyit a pitvarba, majd a kis szobába;
Ki az? kérdi egy hang, mintha sirbol jőne;
Nem soká egy mécsnek halovány világa
Odasüt az ágyra, holott fekszik nője.
Fekszik egy év óta, sem élvén, sem halván,
Isten nyomorékja: kemény hideg szalmán.
Jó, hogy ád az Isten könyörülő szívet
Aki meg tud esni irgalomból, ingyen:
A beteg ágyához is mindennap tévedt
Egy vigasztaló szó, hogy maga ne légyen;
Étellel is tartják, – de százszor több ennél,
Hogy reményt tápláltak a reménytelennél.
Sok epesztő gonddal, sanyarú munkával
Éli mostan Imre a földi világot;
Csüggedező lelke birkozik magával,
Elcsigázott teste könnyez izzadtságot;
Napja nem vidulás, éje nem pihenés:
Öröme, ha van is, az az öröm kevés.
Beteg ápolását bizni kelle másra,
Egész héten átal ő hozzá nem láthat:
Ő maga a földet irtja, töri, ássa,
Tüskével, bokorral ví nehéz csatákat;
Mert legelőbb is egy irtásföldet bérle.
Sok orcaveríték – nem pénz annak bére.
Eladá a telket, a nemesi házat,
Gunyhót raka földjén, sárbul, mint a fecske,
Nem palástolá mész oldalán a mázat,
Födeléül helyben termett a gaz, tüske;
Nem örökre épült: öt, hat esztendőre:
Annyi állandóság sem néz ki belőle.
Hajnalhasadástol késő éjszakáig
Imre a kemény föld durva kérgit vájja,
Néha egy tuskóval birkozván sokáig,
Mely az utját sokszor naphosszan elállja;
Néha a gyökeret, amint széjjelszalad,
Kergetvén kapája, messze, a föld alatt.
Tüske, tövis tépi, vad venyige vérzi,
Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;
Délben a rekedt nap fojtó hevét érzi,
Hűs hajnalban hullat fagyos veritéket;
Sokszor a hideg hold éjjeli sugára
Csodálkozva néz le a késő munkára.
De ha nehéz munka testét legörbeszti,
Fölemeli lelkét egy magasztos ének,
Mellyel bizodalmát táplálja, éleszti,
Könyörög s hálát ad a jó Istenének;
Munkája is halad, jobban mintsem várta,
Bizvást néz előre, örömmel néz hátra.
Minden talpalatnyi tiszta földet használ,
Mit kiváj a tövis körme közül bajjal;
Hol egyéb se’ termett istenverte gaznál,
Most tengeri diszlik, selyemszőke hajjal;
Nő a karcsu kender, vígan köt a dinnye,
Pénzt fog abból látni a gazda erszénye.
Erejét, munkáját megáldotta Isten,
Másik évben egy pár igavonót ragaszt;
Dolgozván sükerrel, dolgozik édesden,
A nagy tábla földbe már ekét is akaszt;
Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja.
Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.
Az asszony is épül. – Nem kuruzsló, bába,
De kitanult orvos tette rája kezét.
Mert való hogy Isten adott fűbe-fába
Gyógyitó erőt, ez helyes példabeszéd:
Nem is kételkedett Imre fűbe-fába,
Csak a vén banyáknak a tudományába’.
De nem írom tovább élete folyását,
Ki magán segíte, megsegíté Isten:
Visszaadá neki szerető jó társát,
Sokra ment magában, többre mentek ketten:
Évrül-évre mindig gyarapult a vagyon,
Az is lett idővel, hogy kire maradjon.
Ezt a történetet, még gyerek-koromban,
Egy öreg ősz ember beszélette nékem;
Nyájas, piros arca most is előttem van,
Jó gazdának tarták az egész környéken;
Isten háza mellett volt egy szép új háza,
Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.
Sokszor a kis padhoz mellé gyűltek este
Gyermeki, szomszédi, sőt az egész utca,
Ajakárul a szót minden ember leste,
Várta, hogy mozdúljon hófehér bajusza; –
Hol a szent írásból vette ő példáit,
Hol a magyaroknak beszélte királyit.
Mikor ezt elmondá, amit én leírtam,
Egymásra tekinte számos hallgatója;
Gyermek-ember lévén a nagyobb rész ottan,
Az öreg gazdához álmélkodva szóla:
„Nem hinné az ember, ha kelmedet látja
Hogy valaha lopott, édes Imre bátya!”
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
A BUJA FAJTALANSÁGNAK VESZEDELMESSÉGÉRŰL
2. rész
Javokat és gazdagságokat mennyin vesztegetik, mint a tékozló fiú? Mennyin jutottak fő állapotból csaknem koldusságra a fajtalanságért? Isten szava az: Aki fajtalan személlyel társalkodik, elveszti jószágát. Azért int a bölcs, hogy szűvedet bujaságra ne fordítsad, hogy magadat és jószágodat el ne vesztegessed.
Nem győzik előszámlálni a világ bölcsei, mennyi alkalmatlanságokkal és betegségekkel tölti és terheli az ember testét a bujaság. Némelyek azt írják, hogy szárasztja, fonnyasztja és erejét fogyasztja a testnek. Azért sem az atléták vagy küszködő bajnokok, sem a tábori vitézek nem közelgettek asszonynépekhez. Egyebek azt mondják, hogy elerőtlenedik, hamar megvénhedik, üdő előtt meghal a buja ember. Aristoteles szava, hogy a kacérok szeme meggyengül és foly, végre megvakul. Aëtius fogfájásokat mondja, hogy szerez a bujaság, és próbáltnak írja, hogy sokkal nagyobb fajdalmokat érez a fogvájó, ha a testi gyönyörűséget űzi. Cornelius Celsus kézben, lábban mondja, hogy köszvényt szerez a bujaság, és inti a köszvényeseket, hogy megtartóztassák magokat, ha gyógyulni akarnak. Ennek jelenségére azt mondja Galenus, hogy a heréltek nem szoktak köszvényesek lenni. Azt is ehhez adja Celsus, hogy a kórságnak, vízibetegségnek, vesefájásnak, kólikának nagy oka a bujaság; sőt ez maga sem egyéb, rövid kórságnál. Egyszóval mindnyájan igaznak mondják, amit Szent Pál írva hagyott, hogy a buja ember a maga teste ellen vét, azt megemészti, megerőtleníti, elfogyatja: és amint Pliniussal együtt Valerius Maximus írja: annyira elfogyatja, hogy Cornelius Gallus és Titus Aetherius szörnyű halállal holtak fajtalanságok cselekedetiben.
Meghallátok mely káros, mely veszedelmes és utálatos Isten előtt a fertelmesség. Kérlek, tanuljátok meg azt is, mint kell ennek a dögletes betegségnek oltalmazó orvosságokkal eleit venni és azt eltávoztatni. Először: Kívántatik, hogy megismervén a bujaságnak éktelenségét, attúl iszonyodjunk és a tiszta életet nagyra böcsüljük. Jusson eszünkbe, hogy az Isten tárházában semmi kincsnek annyi böcsi nincsen, mint a tiszta életnek. Annak okáért az Isten fia szűz anyátúl akara születni: minden testi gyönyörűségek nélkül, szűzen akara élni. Apostolit arra inté és intésével arra vivé, hogy feleségeket elhagyván, még a szabad és engedett szent házasságtúl is elfogák magokat. És nemcsak igazán mondotta a pogány poéta, hogy a mennyben lakó Istennek kedves a bujaság nélkül való tisztaság: hanem az is bizonyos, amit Tertullianus írt, hogy: Valahol Isten vagyon, tisztaság vagyon ott. Mert úgy szereti Isten a tisztaságot, hogy majd mintha csudálkozva kiáltja: Oh, mely csudálatosan szép a tiszta emberek fényessége! Azért nemcsak e földön angyalokhoz hasonlók, de a mennyei boldogságban is, egyebeknél felségesb helyen lésznek, Krisztushoz közelebb járnak, vígasságosb éneket mondanak, akik szűzen maradtak. És a jelen való életben is sok testi-lelki jókat ígér Isten azoknak, kik az Isten országáért lélek szerént magokat megmetszették. Mert miképpen Mózes levágatván az ígért földnek lakosit, a szűzek életét megtartá: úgy Isten kiváltképpen oltalmazza a tiszta élető híveket.
Ezeket tehát előttünk viselvén, jusson eszünkbe az is, hogy a tiszta élet Isten ajándéka, és különben meg nem tarthatni a test indulatit, hanem ha Isten azokat megzabolázza. Azért csak az jut a tiszta életre, kinek Isten ezt ajándékozza. Gyarlóságunkat tehát megismervén, Isten előtt magunkat igen megalázzuk és buzgó könyörgésekkel azt kiáltsuk Szent Ágostonnal, hogy: Mivel tiszta életre kötelez ő szent felsége, csak segítsen arra, amit parancsol, bár azt parancsolja, amit akar. Mert Isten segítségével gyönyörűségessé lehet, hogy a rút gyönyörűségektűl elfogja ember magát, melyek nélkül, úgy tetszett elébb, hogy nem lehetett.
Másodszor: Jól meggondoljuk, mely nagyra böcsüllötték, mely szorgalmatoson őrizték, mely erős orvosságokkal oltalmazták a tisztaságot a régi keresztyének, sőt a pogányok is.
Nagy Szent Gergely írja, hogy mikor egy asszonyembernek emlékezésével testi indulatokra gyulladozna Szent Benedek: mezítelen vétkezék és a tövises, csalános bokrok között addig hevére, míg minden teste vérben úszna: és így, testi sebeivel orvoslá belső indulatit.
Szent Bonaventura írja, hogy Szent Ferencnek térése után, még a test rugóldozott. Azért akarván eloltani belső tüzét, téli üdőben, sok havat egybehempelygetvén, mezítelen közikbe feküdt, és fagyos testének hidegségével oltotta a buja indulatok melegségét.
Szent Bernárd télben fagyos vízbe ugrék, mihent a testi indulatok gyulladozásit érzé: és torkig ülvén a vízben, addig fagylalá magát, míg a testet lelkének engedelmességére hozá.
Szent Macarius hat egész hónapig merő mezítelen, a szúnyogok sokasága között maradott, hogy a testnek indulatit, melyek sértegették, kiszívnák a férgek.
Egy szent remetérűl olvassuk, hogy mikor izgatnák a testi indulatok; eszébe jutván, hogy pokol tüzére vettetik, ha Istent megbántja, azt mondá magában: Megpróbálom elébb, ha a pokol tüzét elszenvedhetem; és az égő gyertyára nyújtá ujját. Addig égeté, míg a test megszelídüle a fájdalommal. És felkiálta: Ha ily keveset nem szenvedhetek, miért kell a pokolnak örök tüzére vetnem magamat egy rövid gyönyörűségért?
Egész könyveket írhatnánk azokrúl a szent férfiakrúl, kik sanyarú vereséggel ostorozták, vasláncokkal, vigyázással, böjtökkel sanyargatták testeket, hogy a fajtalanságot elkerülnék. De mindazokat elhagyván, egy böcsületes Nicétás nevű ifjúnak csudálatos cselekedetit említem. Ezt mikor Decius császár a keresztyén hitből szörnyű kínokkal ki nem téríthetné, azt gondolá, hogyha szüzességét elveszteti, künnyen hitit is megtagadtatja. És látván, hogy egyéb incselkedés nem fog rajta: egy szép, árnyékos kertben puhított lágy ágyra hanyattá fekteték a szent ifjat; hogy onnan fel ne ugorhatnék, gyenge selyemszélekkel úgy az ágyhoz kötözék, hogy tagjával ne bírna. Mikor mindnyájan eltávoztak volna tőle, egy szép, de tisztátalan menyecske hozzájárula, ölelgetésivel, édes beszédivel, és oly illetésivel, melyeket szemérem kimondani: izgatni kezdé a szent ifjat, hogy megindítván, reáfekünnék, és akit kínokkal meg nem győztek vala, fajtalansággal meggyőzné. Medgyen a Krisztus vitéze ilyen veszedelemben? El nem futhatott, el sem taszíthatta a gonosz személyt, mert kötözve volt! Mit mívele tehát? Oh, csudálatos találmány! Oh, isteni léleknek mennyei bölcsessége! Foga közibe szorítá nyelvét, kettéharapá, apróra rágá, vérrel együtt a veszett asszonynak orcájára pöké: és magában nagy fájdalommal, az asszonyban iszonyú rémüléssel, megoltá az illetlen indulatokat! Égig magasztalja ezt a cselekedetet Szent Jeronimus, és méltán! Mert ezzel a szent ifjú megmutatá, mennyire kell böcsülleni a tisztaságot, mely nagy kárral is kerülni kell a fajtalanságot.
De talán csak férfiakban találtatott ez a tiszta életnek böcsületi? Nem úgy vagyon. Az istenfélő leányzók és asszonyok nem kisebb sanyarúságokat szenvedtek, hogy tisztaságokat oltalmaznák. És hogy azokrúl ne szóljak, kik Judit asszonnyal szünetlen ciliciumot hordoztak; kik mindennapi vesszőzéssel és koplalással szelídítették testek délcegségét. Egy alexandriai gyenge szűzrűl olvasom, hogy mikor egy csintalan ifjútúl szorgalmaztatnék, megkérdé tőle: Mit szeret leginkább benne? A legény a szemét nevezé. Kapá késit a leány, és szemét kikerekítvén; légyen tiéd ez – úgymond -, és légy el nálam nélkül. Hasonlóképpen, mikor Szent Brigittát sokan szeretnék és kéretnék, hosszú imádságokkal könyörge, hogy Isten őtet úgy megrútítsa, hogy senki szeme ne kapjon rajta. Meghallgatá Isten és egyik szemét kivakítván, nagy rút kelíst ada helyébe. Ezek bezzeg igazán Isten szolgálói voltak: inkább akartak fél szemmel és rútított ábrázattal mennyországba jutni, hogysem kétszemmel és ép testtel pokolra vettetni.
Csuda találmány volt, amelyrűl emlékezik Bonfinius. A forojuliomi hercegnek szép két leánya vala. Mikor az avarok megvették volna Forum Julium városát, félvén a szűzek gyalázattúl, gyenge tyúkfiak nyers húsát mellyek alá rakák. Ezek megbűzhödvén, oly iszonyú dögbűzűk lének a leányok, hogy akik közel mentek hozzájok, alig várták, hogy kiszaladhassanak. És kiterjedvén híre, mely büdösök a leányok, tisztán maradának.
De hogy Nicétas meg ne előzze a szűz leányok találmányát: azt írják a régiek egy keresztyén leányrúl, hogy mikor ezt a pogány császár parancsolatja arra nem vihetné, hogy Krisztust elhagyván, bálványozzon: egy vitézlő ifjúnak adák, hogy erőltetéssel szüzességét megrontsa. Mikor együvé rekesztették volna, kérni kezdé a legényt, hogy erőszakot ne tégyen rajta: és azt ígéré, hogy ha kérését meghallgatja, oly kenetet ád, hogy soha semmi fegyver meg nem sérti testének kenetett részét. Ezt pedig bár ne higgye, míg őrajta meg nem próbálja. Kapa ezen a legény, és felfogadá, hogy szűzen marad, ha ezt a nagy titkot véle közli. A leány csakhamar egy kis viaszat faolajjal egybeolvaszta, és azzal jól megkené a maga nyakát, mondván a legénynek, hogy kardját vonja ki, és mennél nagyobb erővel lehet, úgy vágja. Csapá a legény, és egy csapással elvágá nyakát a szűznek: ki inkább akará életét, hogysem szüzességét elveszteni.
Efféle példákat gyakran szemünk előtt kell viselnünk, hogy egyebek cselekedetinek szemléléséből gerjedjen bennünk a tisztaság oltalmának és fertelmesség távoztatásának tekéletes kívánsága.
A szentatyák ezek mellé sok orvosságokat rendelnek a bujaság kigyökerezésére és a tisztaság oltalmára. Nevezet szerént ezeket:
Először: Hogy a testet gyengén ne tartsuk, hanem a fát elszedjük, ha a tüzet meg akarjuk oltani. Ostor és zabola kell ahhoz, hogy a testet száján hordozzuk: és ellenségünknek adunk fegyvert, ha kedvére tartjuk a testet. Azért Szent Pállal sanyargassuk és ostorozzuk ezt, mert aki az engedetlen szolgát gyengélteti és kényére tartja, hátrarúgóvá és engedetlenné tészi. Ennek felette sok gonoszra tanít a hivalkodás és lelki szegénységre jut, aki hivalkodik. Azért szükség, hogy a testet munkára fogjuk és gyakorta fárasszuk, ha tétovázástúl akarjuk oltalmazni. Eszünkbe jusson az is, hogy a borban bujaság vagyon, és sokan megestek a boritalból, kik erősen állottak józanságokban.
Másodszor: Aki testét őrizni akarja a bujaságtúl, minden vigyázással őrizze szűvét, mert a szűbűl származik minden fajtalanság. És ha a szűben meg nem gyökerezik, ki sem fakadhat a vétek. Tehát a gonosz gondolatokat és éktelen indulatok szikráit ne hagyjuk szívünkben fellobbanni, hanem idején, míg kisdedek, mihent fakadoznak, oltsuk el és gyomláljuk ki elménkből. Mert ha erőt vésznek, csaknem lehetetlen elleneállani a természet hajlandóságának, mivel ha több vétkek csalogatnak, de a testi indulatok édesgetés után ugyan elvonszák, akit megfoghatnak. Azért jó reggel, pázsitjában, füvében letapodjuk; mihent felkelnek megfojtjuk a gonosz gondolatokat. Jusson eszünkbe, hogy Isten és az ő angyali reánk néznek: azért amit egy böcsületes ember láttára nem mernénk gondolni vagy cselekedni, az Isten szeme és színe előtt gondolatinkba se vegyük. Megemlékezzünk, hogy ha Abiut megölé Isten csak azért, hogy idegen tüzet vitt az oltárra; inkább megbüntet minket, ha az Isten tüzét és szerelmét eloltjuk szívünkben és jajtalan tüzet rakunk helyébe. Meggondoljuk azt is, hogy majd megrothad ez a büdös test, melynek kedveskedni akarunk, majd eljő a számadás, és ha a testnek engedünk; testünket, lelkünket pokolra vetjük. Végezetre eszünkbe jusson, hogy ha József a Putifar feleségének szorgalmaztatását urának hozzája mutatott jó akaratjával megzabolázá: mennél inkább illik, hogy a mi teremtő, megváltó és szentelő Istenünknek sok jótéteményi megtartóztassanak minket, hogy az ő testét és templomát meg ne fertéztessük. Efféle gondolatokkal kell elnyomni az éktelen gondolatokat.
Harmadszor: A szemünket őrizet alatt tartsuk, mert egy nézés sokszor egy veszély, és igaz mondás, hogy: Amit nem szabad kívánni, nem szabad szemlélni. Ablakon szokott a léleklopó béhágni. A szem szokta tolvajlani a lelket, mert olyat mutat kívül, ami belől megrútít. Azért int a bölcs, hogy a leányt és asszonyt ne szemléljük, mert tekintetekből lobban a gonosz kívánság; és amint Ezekiel írja: megbotránkoztat látása. Elég példánk ebben Dávid, Sámson, Zsuzsánna vénei, a Putifar felesége, Sichem; kik egy látásból megestek, vesztek. Példánk Holofernes, kit egy tekintet fogságba ejte, megöle. Azért aki szemét meg tudja őrizni, erős kősziklán lakik. Aki szemét őrizetben nem tartja, ha tisztán marad is teste, parázna lehet lelke. Erre nézett Szent Jób, mikor kötést tett szemeivel, hogy tekintettel okot ne adjon asszonyrúl való gondolatra. Erős vitéz volt Szent Jób, szembe mert víjni az ördöggel: de nem merte szemét függeszteni egy asszonyra, mintha mérgesb nyilak volnának az asszony tekinteti, hogysem az ördög dühösségi.
Negyedszer: Aki tisztán akar élni, távul kerülje a más nemnek nyájaskodását. Mert ha meg nem éget a kebledbe tett eleven szén; ha mezítláb a tűzön járhatsz; ha megilletheted a lágy szurkot, kezed mocskolása nélkül; ha malomban lehetsz, hogy liszt ne ragadjon ruhádra: ámbár elhiggyed, hogy a férfi és asszony veszedelem nélkül együtt nyájaskodhatik. A több ördögi kísérteteknek ellene kell állni. A bujaságrúl a Szentírás sok helyen azt mondja, hogy elfussunk előtte. A Józsue vitézi elfutva lének diadalmasok, József futva marada tisztán. Mert hogy a tűz meg ne égessen, legjobb távul menni tőle. Hogy a förtőben kevert ember meg ne sárosítson, legjobb elkerülni, mert ha véle küszködöl, bár meggyőzzed is, megmocskoltatol. Azért futva, nem harcolva kell a bujaságot győzni. És ha a gyertyát kőfalhoz ragasztod, bár meg ne égesse is a falat, de megrútítja. Elhidd, hogy aki szereti és nem távoztatja a veszedelmet, elvész benne.
Sok több orvosságokat számlálnak a lelki tanítók ennek az undokságos véteknek távoztatására. És kiváltképpen az oltáriszentség gyakorlását; mivel abban vagyon a szüzességnemző bor. A buzgó és ájtatos imádkozást, melyrűl azt olvassuk, hogy megoltalmaz a kísértetektűl. A Krisztus kínszenvedésének emlékezetit, mert ha Urias szégyenlette feleségéhez mentét, mikor Joab táborban feküdt; illetlenb, hogy mi gyönyörködünk a Krisztus keresztje alatt.
De mivel mindezeknek magyarázására egy rövid óra nem elégséges, itt vetek véget mai tanúságunkban. Azon kérem a keresztyéneket, juttassák gyakran eszekbe, hogy Isten mindenütt jelen vagyon: látja és szemléli, mit cselekeszünk. Meggondolják, mely nagy kínokat szenvedett a mi édes Üdvözítőnk tisztaságos szent teste a keresztfán, hogy a mi testünket Istennek szentelje. Szemek előtt viseljék, mely nagy boldogság vesztésével jár a rövid gyönyörűség: mely végetlen kínokkal fizetik a kárhozottak a bujaság örömét. És mivel a bölcs mondása szerént: egy óráig tartó kínlódás elfelejtethet akármely nagy testi gyönyörűséget: az örökkévaló kínnak emlékezeti fojtsa meg bennünk a bujaságot, hogy a testi gyönyörködések tövisét kigyomlálván, az isteni tudománynak jó magva örök életre gyümölcsözzék bennünk. Melyre segítsen az Atya, Fiú és Szentlélek Isten. Amen.
* * *
IV.
LATKÓCZY MIHÁLY.
MÉD-PERZSA MYTHOLOGIA.
Természetvallás. Az iráni fensík árja lakói, a kik nyájaikkal egészen a természeti erők jóakaratára voltak utalva, már a homályos őskorban istenítették azokat a tüneményeket, melyektől féltek, vagy a melyekben bíztak. Vallásukban a fényes napkorong, a rózsás hajnal és a sötét éjjel ép úgy szerepeltek, mint a hogy megszemélyesítették a lobogó tüzet, a pázsitot emésztő aszályt és a kékellő égboltozatot. Utóbb aztán a jótékony erők és félelmetes tünemények önként egy-egy táborrá egyesültek: a világosság és sötétség táborává, melynek csak közös nevet kellett adni, hogy megszülessék az az ellentétes mythos-rendszer, melyet az alábbiakban ismertetni fogunk.
Heomo és Zarathustra isteneinek világa. A perzsa ősmondának kiemelkedő alakja Dzsemsid, az a daliás király, kinek kormánya az iráni aranykort jelenti. Amíg ő uralkodott, nem volt sem hideg, sem forróság, se vénség, se halál, kiki megmaradt olyan fiatalnak és virulónak, a minő tizenöt éves korában volt; de még az állatok sem pusztultak el, a termést sem érte pusztulás, nem volt se’ szükség, se’ inség. Ezt a Dzsemsidet választotta ki magának Heomo (Hom), egy jótékony szellem, a ki sziklacsúcson trónolt és védő ura volt a magaslatoknak és vizeknek. Dzsemsid útján nyilatkoztatta ki magát Heomo, az ő akarata szerint oszlott fel a zend nép társadalmi osztályokra, élükön a mágusokkal, kik később három rangosztályra oszlottak: herbed-ekre (tanulók), mobed-ekre (mesterek) és desztur mobed-ekre (nagymesterek). Heomo tiszteletére a perzsák havonkint egyszer a Daruns-ünnepséget ülték (kovásztalan kalácsot ettek és életfanedvből készült italt ittak rája, mely meggyógyított minden bajt). És a nagy Heomo örült ennek, mert szerette a fákat és mindazokat, a kik a fákat szerették.
Heomo azonban csak előfutója volt a perzsák nagy prófétájának, kinek neve Zarathustra (Zoroaster). Életét a mythos ép úgy fölékesítette csodálatos vonásokkal, mint minden nagy emberét. Kora is vitás, szülőhelye még inkább. A hagyomány szerint a hatalmukra féltékeny mágusok vesztére törtek, de csodás módon megmenekült és felnőve diadalmas hirdetője lett annak a tannak, melyet Ahuramazda (Ormuzd), a fény ura és világosság istene bízott rája. Ennek a tannak törvénykönyve a Zendaveszta, melyet állítólag Nagy Sándor megsemmisített, s a melyet emlékezetből jegyeztek le ujra. Töredékeiből ismerhetjük meg Zarathustra isteneinek világát.
Azt a nagy küzdelmet, mely a szabad természetben fény és árnyék, világosság és sötétség között egyre folyik, Zarathustra az erkölcsi világra alkalmazta, a miként hogy az ember lelkében is folyton küzködik a rosszra való hajlam a jó szándékkal. Minden ami létezik vagy Ormuzd urasága alatt áll és a fény országába tartozik, vagy a sötétség világának tagja, melynek fejedelme Ahriman. A jó és rossz elvének két megszemélyesítője mögött ott áll, mint a mindenség kezdete: Zervane Akerene (a «meg nem teremtett végtelenség»). A tulajdonképeni teremtés Ormuzdtól ered, a ki egyetlen szavával (Honover) több ezer évre a homályba száműzte Ahrimant és saját akaratához képest népesítette be a mindenséget. Legelőször az amsaszpand-okat teremté, a legtisztább fénynek hat szellemét, a kik Ormuzddal egyetemben a legfelsőbb lénynek trónja körül állanak. Nekik van alárendelve a huszonnyolcz ized, jó szellemek, kikhez naponta fohászkodni kell. Köztük leghatalmasabb Mithra, a Nap geniusza, a ki ezerszemű és ezerfülű; ős forrása minden fénynek és ragyogásnak. Alattvalói a Ferverek, számtalan fényes védőszellem, a világosság országának katonái, a kik a teremtést őrzik és Ahrimannal szemben védelmükbe veszik.
Ám a sötétség ura sem pihent. Mihelyt évezredes bilincsei lehullottak, Ormuzd minden alkotásán rontani igyekezett. A földön a hasznos állatok közé odahelyezte a kigyókat, a ragadozó állatokat és káros rovarokat. És hogy a gonosznak csiráit annál több sikerrel hinthesse el, körülvette magát gonosz démonokkal (dev), kiknek élén Esem állott, s a kik rangosztályokra különítve támadták a fény világát.
Az első emberek eleinte Ormuzdot imádták, de elpártoltak tőle és ennek folytán az eredeti száz boldogság, mellyel birtak, egyetlen-egyre csappant és helyökbe betegség jött és halál. Sokat szenvedtek, a míg Ormuzd elküldte számukra a fény törvényét és a jó szellemeket, a kik őket őrzik és ha szükséges, a jó útra visszatérítik. Ormuzd hive akkor jár jó úton, ha lelkét áhítattal és törvénytisztelettel tisztán tartja, a szent tüzet ápolja, hibáiért vezekel; a kártékony állatokat és növényeket pusztítja, a hasznosakat védi és szaporítja. E szerint kell élnie, e szerint birálják el a túlvilág küszöbén, a Csinavad hidon, a hol három biró mondja ki az elköltözött lelkekre az itéletet. A jóknak teste átszellemül és lelkük Ormuzd országába költözik, a gonoszok a pokolban tisztulnak, a kétesek egy közbeeső helyen (Hamestan) várják az utolsó itéletet, mely a világnak 12,000-dik esztendejében, Ormuzd és Ahrimán nagy harczának lezajlása után fog bekövetkezni. Eljön Sosios, a megváltó és elhozza a megoldást. Akkor az igazak az égbe szállanak, a gonoszok tűzfolyamban tisztulnak meg és úgy jutnak el a fény örök országáig.
Miként Ormuzd lényegének képe a tűz, azon mód hivei is annak képében tisztelték. Nem voltak templomai, hanem tűzházai, a hol szél és eső daczára vígan loboghatott a láng, a melyre még lehellni sem volt szabad. De nemcsak a tüzet tisztelték Ormuzd hívei. Szent volt előttük a víz, a nap és a föld. A vizet sohasem használták egyébre, mint ivásra és hasznos növények öntözésére. A földnek bort áldoztak, a napnak lovakat. Volt azonkívül a Napnak egy szent kocsija, melybe nyolcz fehér lovat fogtak, s a melyre senkinek sem volt szabad ülni. Végül Ormuzd jelvénye a gyűrű, melyre az irániak esküdtek.
Zarathustra hívei, a tűzimádók, sok és sokféle viszontagságon mentek által és hol ők vettek kölcsön másoktól hitelveket és szokásokat, hol őket vallották mások mesterüknek. Igy történt ez a magyarokkal is, kiknek mindmáig nem egy szokása vall arra az időre, mikor még a tűzimádó perzsák kultúrköréhez tartoztak. Ilyen a palóczok «menyasszonyégetése» és sok más.
«Mitras, a győzhetetlen.» Mig Zarathustra égi világának géniuszai a hellén istenek előtt lassankint háttérbe léptek, egyikök olyon hatalmas szerepre jutott, hogy még Rómát is, a világ urát, oltáraihoz vonzotta. Neve Mithras, lényege a hatalmas verőfény, mely legyőz mindent és a melyet le nem győzhet senki és semmi (Sol invictus). Tiszteletét titokzatos szertartások jellemzik, melyek az istennek barlangszerű szentélyében folytak le. Keleti katonák hozták magukkal, a kik aztán a római birodalom legtávolabbi zugaiba is elvitték, egyebek között a mai Magyarországba, annak is Dunántúli részére, melynek neve akkor Pannonia volt. Szentélyeiből soha sem hiányzott az isten képe: daliás ifjú, kinek fejét phrygiai sipka diszíti, s a ki egy térdeire rogyott bikának hátára térdelve, a hatalmas állatnak vérét veszi. Különféle állatok (kivált kutya és kigyó) mohón nyalják a vért; az egész a természet jelképe, melyet az éltető és mégis öldöklő napfény tart hatalmában.
Mithras hivei egyre szaporodván, tisztelete az Antoninusok korában hivatalos vallássá lett. Mysteriumai a tökéletesség nyolczvan fokát ismerték, melyre bőjt, sanyargatás, testi és lelki tisztaság által tette magát érdemessé az ember. Előfordult benne egy a keresztséghez hasonló szertartás is, melynek részesei «holló» néven szerepeltek. Ezekre következtek a «titkosok», a «katonák», az «oroszlánok» és «perzsák». A tökéletesség legfelsőbb fokán állottak a «nap után futók» és az «atyák» vagy «sólymok». A «katonákat» az isten homályos barlangjaiban avatták fel, ugyanott mutattak a többieknek mystikus jeleneteket. A hagyomány emberáldozatokat is említ, de nyomaikra eddig nem akadtak. A titokzatos homály, mely az egész Mithrast fedte, tekintélyének igen kedvezett, sokáig ő volt a kereszt egyik erős ellenfele és bár oltárait Rómában lerombolták, még a II. és III., sőt a IV. században Kr. u. vigan áldoztak neki a Balkán-félsziget rejtett völgyeiben és vadon erdeiben. Nálunk több szentélye vetődött fel, így Ó-Budán (Aquincum) és Rákoson a (Fertő vidékén), hol a tüzes verőfény aranyos gerezdeket érlelt Probus császár telepes vinczellérjeinek…
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
HARMADIK KÖNYV
1.
Nemcsak arra kell gondolnunk,
hogy minden nappal fogy az élet,
s mindinkább összezsugorodik a hátralévő rész,
hanem azt is meg kell fontolnunk,
hogy ha valaki magas kort ér el,
akkor is bizonytalan,
vajon csorbítatlanul elegendő lesz-e elmeereje
a körülmények mérlegelésére,
az isteni és emberi dolgok megértését célzó
szemlélődésre.
Mert,
ha valaki
másodszor kezd gyermekké lenni,
azt a lélegzés, táplálkozás, képzelődés, ösztönélet,
s más ilyesmik elkísérik ugyan,
de idő előtt elhagyja mindaz,
amihez föltétlenül gyakorlott belátás szükséges:
az önrendelkezés,
a kötelességgel való pontos számot vetés,
a jelenségek elemzése,
az a képessége,
hogy meg tudja állapítani
az élettől való távozás kellő pillanatát.
Sietnünk kell hát
nemcsak azért,
mert mindinkább közelebb jutunk a halálhoz,
hanem azért is,
mert
a dolgok megértése
és helyes megfigyelése
már előbb elmarad tőlünk.
2.
Az olyan dolgokat
sem szabad szem elől tévesztenünk,
hogy a természet alkotásainak
még a ráadásaiban is
van valami vonzó báj.
Így a kenyér egyes részei
sütés közben megrepedeznek,
s az ilyen repedések,
bár bizonyos módon
a pékmester szándéka nélkül valók,
valahogyan jól festenek ott,
sőt az étvágyat is ingerlik.
Így a füge is meghasad, ha érett.
A fán rajta hagyott érett olajbogyónak
valami különös szépséget ad,
hogy közel van az erjedéshez.
A fejjel földre húzó kalász,
az oroszlán haragos pillantása,
a vadkan szájából ömlő hab,
s más effélék,
ha önmagukban nézzük,
messze vannak a széptől,
de mint a természet alkotásainak járulékai,
vonzóak, szépek.
Ha valakinek van
érzéke,
mélyebb fogékonysága
a mindenség eseményei iránt,
az még a járulékos jelenségekben is
alig-alig talál olyant,
ami így vagy úgy,
kedvesen ne kelletné magát.
Az ilyen ember
a vadállatok tátongó torkát
a valóságban nem kisebb élvezettel szemléli,
mint a festők és szobrászok ábrázolásában,
és tisztult tekintetével
éppúgy meg tudja látni
az öreg nő és férfi tökéletességét,
korához illő szépségét,
mint a fiatalság ingerlő báját.
Van még sok olyan dolog,
ami nem mindenki ízléséhez vág,
csak azéhoz,
aki a természettel és a természet műveivel
őszintén összebarátkozott.
3.
Hippokratés,
miután sok betegséget meggyógyított,
végül maga is betegségbe esett, és meghalt.
A khaldeusok
sok ember halálát megjósolták,
aztán őket is elérte végzetük.
Nagy Sándor, Pompeius, Caesar,
akik
gyakran egész városokat elsöpörtek a föld színéről,
és
csatáikon sok-sok ezer lovast és gyalogost elpusztítottak,
egyszer csak maguk is távoztak az életből.
Hérakleitos,
a ki a végső világégésről
annyi tudományos tételt állított fel,
marhatrágyába burkolt testtel
vízibetegségben halt meg.
Démokritost elpusztították a férgek.
Sókratést másfajta férgek ölték meg.
Mit akarok mindezzel?
Beszálltál, áthajóztál, megérkeztél: szállj ki!
Ha másik életre kötsz ki,
ott is bizonyosan vannak istenek,
ha pedig teljes érzéketlenségre,
legalábbis nem lesz
sem fájdalmad, sem élvezeted,
s nem szolgálsz egy olyan edénynek,
amely annál hitványabb,
minél magasabb rendű a szolgálója.
Mert
ez az értelem és a te géniuszod,
az pedig csak föld és rothadás.
4.
Ne fecséreld el
életed hátralévő részét
másokról való képzelgésekben,
hacsak
valami közhasznú célra
nem vonatkoztatod gondolataidat.
Bizony mondom,
más kötelességed látja kárát.
Mert, ha azon töröd a fejed,
mit is csinál a másik ember,
miért csinálja, mit beszél, mit kíván,
min mesterkedik –
minden ilyen
megzavar és elvon téged
saját vezérlő értelmed figyelmes szolgálatától.
Zárj ki tehát gondolataid köréből
minden ötletszerűt,
minden hiábavalóságot,
még inkább minden hiúságot és rosszindulatot.
Szoktasd magad hozzá,
hogy csak olyant forgass eszedben,
amire,
ha valaki hirtelen kérdezne:
„Mire gondolsz most?”,
tüstént, kertelés nélkül rávághatnád:
erre és erre.
Ebből a vak is azonnal látná, hogy
benned
minden
egyszerű, jó szándékú,
közösségi életre született lényhez méltó,
aki nem legelteti képzeletét
érzéki, vagy általában élvezetes gondolatokon,
akiben nincs
versengés, irigység, gyanakvás,
vagy más olyasmi,
amiről csak pirulva vallanád be,
hogy eszedben forgattad.
Az ilyen ember,
aki nem halogatja tovább,
hogy a legjobbak sorába tartozzék,
valóban
mintegy papja és segédje az isteneknek,
és követi géniusza szavát,
aki benne templomot emelt magának,
és aki megóvja ezt az embert
minden élvezet mocskától,
minden fájdalom sebétől,
biztosítja minden túlkapás ellen,
érzéketlenné teszi minden gazsággal szemben,
őt,
a legnagyobb,
a minden szenvedéllyel szembeni
sebezhetetlenségért vívott küzdelem
bajvívóját,
őt,
aki átitatódott az igazságosság szellemével,
aki lelkének lelkéből örül mindannak,
ami csak éri,
ami az ő osztályrésze.
Az ilyen ember csak ritkán gondol
– s akkor sem nagy és közérdekű
kényszerítő körülmény nélkül –
arra, hogy
mit mond,
mit csinál,
mit forgat a fejében
más.
Tevékenységének egyetlen célja
a maga dolga,
gondolatának szüntelen tárgya
a mindenség rokkáján számára font sors:
amazt becsülettel végzi,
emezt meggyőződése szerint jónak tartja.
Mert
a kinek-kinek osztályrészül jutott sors
kényszerű, és kényszerít.
Nem felejti el,
hogy minden értelmes lény rokona;
rajta van, hogy
az emberi természet törvénye szerint
minden embertársa ügyét szívén viselje,
hogy
ne arra a hírnévre törekedjék,
amit akárkitől megkaphat,
hanem csak arra,
amit a természettel összhangban élők osztogatnak.
Azokról pedig,
akik nem így élnek,
mindig számon tartja,
milyenek otthon, házon kívül, éjjel, nappal,
s milyen emberek között forgolódnak.
Az ilyenek helyeslése,
akik önmagukkal sincsenek kibékülve,
semmit nem nyom előtte a latban.
* * *
VI.
MAGYAR KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
3378.
Szól a harang, de templomba nem megy.
Sok ember papol jót, de azért nem teszi.
3379.
Megkondították felette a harangot.
Mikép tüzre, mi veszélyt jelent; ugy neki is veszedelmére járnak.
3380.
Meghuzzuk neki a hármas harangot.
Azaz végveszélyére járunk, megbuktatjuk.
Huzd meg neki azt a hármas harangot,
Ne tanulja mástul a csalfaságot.
Népd.
3381.
Megfizet az öreg/a nagy harang.
Azaz soha senki meg nem fizet.
Mi a váltságot illeti,
A nagy harang megfizeti.
Népd.
3382.
Nem mindig ég, mikor a harangot félreverik.
3383.
A mint öntik a harangot, ugy szól.
3384.
Harangszóval megy nyulászni.
Előre kihireszteli, mit akar; elárulja tervét.
3385.
Egy harangot ver.
3386.
Hallgat mint nagyhéten a harang.
3387.
Hallotta hogy harangoznak, de nem tudja hol.
Német: Er hat läuten gehört, weisz aber nicht, wo die Glocken hängen.
3388.
Beharangoznak neki.
3389.
Orrában hordja a harangozó pénzt.
Közel van a halálhoz.
3390.
Hozzá fogna harangöntéshez is.
a) Apja sem volt harangöntő.
3391.
Harapófogóval sem huzhatnál belőle szót.
Makacs hallgatagra mondják.
3392.
Azért tart harapófogót a kovács, hogy meg ne süsse kezét.
3393.
Nem zörög a haraszt magátul. /szél nélkül. /ha szél nem fu.
3394.
Zörög mint a haraszt.
3395.
Tátog mint a harcsa.
3396.
Egy harcz nem győzelem.
3397.
Harcz és háboru!
3398.
Harist szaván fogják meg.
3399.
Sok haszontalan gondolat fordul meg egy harisnya kötésénél.
3400.
Harmad napi vendégnek czoki legyen neve.
3401.
Harmad napra mind a hal mind a vendég büdös.
3402.
Harmat nem eső.
3403.
A ki jókor felkél, harmatot szed.
3404.
Harmincz két ok.
Igy nevezi a magyar a lényeges okot, mely maga fölér harminczkét okkal.
Egy püspök egyszer faluról falura járt látogatni az egyházakat s csudálkozék hogy eleibe nem harangoztak valamelyik egyházban. Kérdőre vevén az egyházfit: miért nem harangoznának, ez egyszerüen felelé: „annak, méltóságos uram, harmincz két oka van. Első, mert nincs harangunk” … „Elég!” mondá a püspök. – Ez harmincz két ok.
3405.
Istene a has.
3406.
Nem kérdi az éhes has, hányat ütött az óra.
3407.
Keveset hall az éh has.
3408.
Üres hasnak nem elég a szép szó.
3409.
Legtöbb gondot ad embernek a has.
3410.
Nincs a hasnak füle.
Latin: Venter auribus caret.
3411.
Nincs a hasnak lelkismerete.
3412.
A teli has nem tanul örömest.
3413.
Tizenkettőt ütött a hasamban.
3414.
Akkor fájjon a hasam, mikor magam akarom.
3415.
Könnyü teli hassal a böjtről papolni.
Német: Voller Bauch lobt das Fasten.
3416.
Hasára esik.
Megárt neki.
3417.
Hasra esett.
Azaz rossz, nem sikerűlt valami,
p. hasra esett hasonlatosság, példa, bizonyítás.
3418.
Hasból beszél.
Azaz készületlenül, p. a pap, szónok.
3419.
Inkább haskó fájjon, mint leveske maradjon.
3420.
Hasonló hasonlóval hamar összebarátkozik.
3421.
Korom koromhoz nem hasonlóbb.
3422.
Semmi haszon munka nélkül.
3423.
Szeretné a hasznot, de fut a munkától.
3424.
Ki mint keresi, ugy vegye hasznát.
3425.
Nagy mi haszna.
3426.
Nézi maga hasznát, nem bánja más vásznát.
3427.
Ha kevés becsü dolgot jól használunk, sokkal többet ér a drágánál.
* * *
VII.
JEAN VICCEK
KUN ÁKOS GYŰJTEMÉNYE
− Mi ez a nagy nevetés odakint, Jean?
− Derül az ég, uram.
− Jean! Miért van egy nyitott könyv az ablakban?
− Mert betűz a nap, uram.
− Mi ez a nagy jajgatás odakint, Jean?
− Az alkalom szüli a tolvajt, uram.
− Jean, milyen csengést meg csaholást hallok kintről?
− A pénz beszél, a kutya ugat, uram.
− Tegye be az ajtót, Jean.
− Hová tegyem be, uram?
− Jean, nyissa ki az ajtót!
− Miért, uram?
− Mert megjött a kedvem.
− Hová lett a szürke kalapom, Jean?
− Tönkrement uram.
− Menjen utána!
− Jean, eressze be a parkettát.
− De uram, ki sem ment.
− Jean! Miért dobta bele az órámat a gőzölgő fazékba?
− Mert fő a pontosság, uram!
− Jean, kifutott a tej!
− Az lehetetlen, uram. Hiszen csukva van az ajtó.
− Jean altassa el a tehenet.
− Minek uram?
− Mert aludttejet akarok enni.
− Jean, fusson előttem egy égő gyertyával!
− Miért, uram?
− Fényűző akarok lenni!
− Jean, elég a pénzünk hó végéig?
− Csak ha meggyújtom, uram.
− Jean, tegyen a tűzre!
− Székestől parancsolja, uram?
− Jean, gyújtsa be a motort.
− De uram, már a garázs is ég.
− Jean, rúgja be a motort!
− Már berúgtam, uram. Ott hever az árokban.
− Mitől van itt ilyen huzat, Jean?
− A cúgos cipőjétől uram.
− Jean, kérem öntözzön meg!
− Minek, uram?
− Ki akarok kelni magamból.
− Hozzon egy nyugtát, Jean!
− Minek, uram?
− Hogy nyugtával dicsérhessem a napot.
− Forró a trombita, Jean?
− Nem, uram.
− Akkor, miért fújják?
− Jean, hozza be a baltát!
− Miért, uram?
− Embert akarok magából faragni.
− Jean, mi után kutat a kamrában?
− Kenyérkereső vagyok, uram.
− Jean, mi rotyog itt?
− Fő az egészség, uram.
− Hívja a mentőket, Jean!
− Mi a baj, uram?
− Elütötte az óra az éjfélt.
− Jean, milyen hangokat hallok a magasból?
− Bégetnek a bárányfelhők, uram.
− Húznak a vadlibák uram.
− Ne hagyja magát húzni Jean.
− Jean, hozzon be az istállóból lószerszámokat!
− Igen, uram… De miért?
− Mert ki akarok rúgni a hámból.
− Jean, adjon egy harapófogót!
− Minek, uram?
− Valami szöget ütött a fejemben, és ki akarom húzni.
− Maga szereti a legyet, Jean?
− Nem szeretem, uram.
− Akkor miért énekelte az imént, hogy „légy a kedvesem”?
− Jean, vannak állatkolostorok?
− Nincsenek, uram.
− Akkor hol laknak az állatbarátok?
− Jean, hallott már arról, hogy az állatok is lövöldöznek?
− Nem uram, de miért kérdi?
− Azt írja az újság, hogy agyonlőtte a menyét.
− Nem is tudtam Jean, hogy maga egy puska.
− Miért volnék én puska, uram?
− Mert amikor megkérdeztem milyen nap van, csütörtököt mondott.
Arisztid a tengerparton:
− Jean, én meghaltam?
− Miből gondolja, uram?
− Ott jön a hullám…
− Jean, hozza az ernyőmet! Átmegyek Taszilóhoz.
− Ilyen felhőszakadásban, uram?
− Igen Jean, mert azt mondta, hogy akkor menjek, amikor jólesik.
− Beteg vagyok, Jean. Hozzon néhány előre gyártott elemet!
− Minek, uram?
− Hogy gyorsabban felépüljek.
− Ön már vett fürdőt? – kérdik a gyógyfürdőben Taszilót.
− Még nem vettem. Hol árulják?
Jean, kormozza be a szobámat!
− De minek, uram?
− Mert az apám azt mondta, nagy koromban jön meg az eszem.