kb. 43 perc olvasás
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Arany János:
ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS[*]
Mint a Noé hű galambját,
Ki reménynek viszi lombját,
Várnak engem mindenek;
Sok sötét arc lángra lobban,
Sok kebel ver hangosabban,
Ahol én megjelenek.
Kérdik: van-e levél Tüge?
S kiki, amin szíve csügge,
Arra gondol hirtelen:
Ez rokonra, jó barátra,
Az geschäftre, actiákra
S hogy kél a rozs odafenn.
Ez, ha rózsaszín kopertát
Hoztam neki: egy sechsert ád,
Máskép nincs becsűletem;
Amaz reszket, ha nincs frankó,
S bár majd fölveti a bankó,
Rám kiált: nem fizetem!
Pénzt vár a diák gyakorta,
De ha atyja jól lehordta:
Hogy reám néz, mily vadon!
Úrfi, legyen jó reménybe:
Nem búhattam a levélbe,
Ahogy vettem, úgy adom.
Így bolyongok télen, nyáron,
Porba, fagyba, vizen, sáron
Tisztem teljesítni kész;
És most boldog új esztendőt
Kíván szebbnél szebb jövendőt
Tüge Sándor
levelész
(1853)
[*] Alkalmi bolondság, de mely az illetőnek nem tetszett.
(N.-Kőrös). A. J.
*
DE GUSTIBUS
Magyar Miska olyan ember,
Hogy a könyvet nem szereti,
Csak azt hányja, csak azt veti:
Minek a könyv? kell is neki.
Egyszer mégis, (ha nem lopott),
Ajándékba könyvet kapott,
És, így levén az állapot,
Olvasni kezde egy lapot.
„Hallja maga, János deák!
Mi van ebben?” – Hát ídeák
Felel neki a kérdezett,
Költői finom ídeák.
„Értem. De mért nem rak tehát
Belé vaskosabb ídeát?
Én úr vagyok, nem böjtölök;
Sódorral mártom a theát.”
(1853 jan. 2)
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc:
EXTRA HUNGARIAM
A szerelem fájdalmai
Szép Erippe kétezernéhányszáz esztendővel ezelőtt a legszebb asszonya volt Miletosznak, aminél nagyobb dicséretet azidőbeli görög nőre nem lehet mondani. Ha a halhatatlan istenek még akkoriban is lejártak volna a földre, akkor bizonyosan nagy bicskázás lett volna az Olimposzon az ibolyaszemű miletoszi asszony miatt, és szép Erippe csakúgy felkerült volna az égre csillagnak, mint Androméda, Berenice vagy a többi antik dáma.
Mivel azonban a halhatatlan istenek már akkor megöregedtek, és otthon maradtak a suton, szép Erippének be kellett érni egy földi halandóval, akit úgy hívtak, hogy Xanthosz. És szép Erippének nem volt semmi oka megbánni, hogy nem a halhatatlan istenekkel lépett balkézről kötött házasságra, hanem egy halandó terménykereskedőnek lett törvényes hitvese. Mert Xanthosz a szárnyas bokájú Hermesz isten pártfogásával kereste kenyerét, és olyan fürge üzletember volt, hogy nem akadt párja a jóniai kalmárok közt. Boldogulását a miletoszi pletyka azzal magyarázta, hogy az istenek hírnökével is üzletet kötött, aki tulajdon bokáiról kölcsönözte neki oda a szárnyakat, külön oltárt kötvén ki ezért magának. Már tudniillik a konkurrens Apolló isten bosszantására, akinek híres jövendőmondó szentélyt emeltek a miletosziak, nem csekély hasznára városuk idegenforgalmának. Mi volt igaz a pletykából, mi nem, azt ne keressük, mert mi értelme volna egy olyan boltosnak az üzleti könyveit felturkálni, akit már úgyse lehet megadóztatni? Érjük be vele, hogy Xanthosznak tíz hajója nyüzsgött a Meander torkolatában, görög árut és művelődést cserélve a keleti barbárok javaival. Miletoszból vitték a rózsát, a gyapjút és a tajtékot, és hozták helyettük a gabonát, szárított halat, a vadbőrt és az eleven rabszolgát. Olyan ügyesen forgatta magát ezekben a dolgokban a kalmár, hogy nemcsak bíborban, bársonyban járathatta szép Erippét, hanem még rangot is szerzett neki.
Az történt ugyanis, hogy a miletoszi törvényhatóságban hajbakaptak egymással a város vénei és írástudói, de olyan csúnyán, hogy a belviszályoktól megcibált üstöküket a legügyesebb miletoszi fodrászok se tudták kigubancolni. Annyira nem találták az eszüket a miletosziak, hogy el kellett menni a szomszédba, Párosz szigetére, ami olyan borzasztó dolog volt, mintha Kecskemét Nagykőröstől kérne tanácsot. A párosziak jószívű emberek voltak, igazlátókat küldtek Miletoszba, akik olyan bölcs tanácsot adtak, amilyen csak kétezer évvel ezelőtt telhetett az emberektől. Azt mondták, ki kell keresni, melyik miletoszi polgár tartja legnagyobb rendben a házatáját, s azt kell megtenni polgármesternek, mert annak a keze alatt bizonyosan rendben lesz a község szénája is. Így lett miletoszi főember Xanthoszból, s így lett főasszony szép Erippéből is. Eddig csak a férfinemen levők forogtak utána, mint a trójai öreg huncutok szép Heléna után, de most már asszonytársai is olyan tiszteletet adtak neki, hogy mind felállással köszöntötték, ha szép Erippe betette a lábát az amfiteátrumba.
Szép Erippe meg is érdemelte ezt a nagy megbecsülést, mert ő is beleadta az eszét a közügyekbe, s ki tudta segíteni az urát, ahol az megakadt. Mert a miletoszi polgárokat ráncbaszedte Xanthosz a maga emberségéből is, de már az asszonyok kifogtak rajta. Ugyan nem is az asszonyok, hanem a hajadon lányok. Azok közt akkor az volt a divat, hogy nem várták meg, míg valaki rászánta magát, hogy beköti a fejüket, hanem jobbnak tartották lányfejjel kiszökni az életből. Azt mondták otthon, hogy elmennek pántlikát venni, aztán kikeresték a parton a legmagasabb sziklát, és arról levetették magukat a tengerbe. Lehet, hogy ez szép járvány volt, lehet, hogy nem, de Xanthosznak mint polgárnagynak, kötelessége volt véget vetni neki. Meg is próbálta, összehívta az eladó lányokat, és magas szárnyalású beszédet intézett hozzájuk. Az a haszon lett belőle, hogy másnap kétszer annyi miletoszi szűz ölte magát a tengerbe, mint előtte való nap. Erre Xanthosz elállatta törvényszolgákkal a tengerpartot, és meghagyta nekik, hogy amelyik kisasszonyt ugró szándékon kapják, annak tövig kell nyírni a haját, és három esztendőre el kell tiltani a szájpirosítótól. Ez se ért semmit, a miletoszi lányok most már nem a tengerpartra mentek pántlikát venni, hanem a szőlőbe, és fölakasztották magukat a cseresznyefára a saját hajukkal.
Xanthosz már arra gondolt kétségbeesésében, hogy leteszi a hivatalát, mikor szép Erippe a nyakába borult.
– Ne emészd magad, édes uram, tudok én rajtad segíteni. Olyan az én fajtám, hogy mentül magasabban akasztják neki a tilalmast, annál jobban kapkod utána. Látod, egy asszonynak se jut eszébe levágni az orrát, de ha törvényt hoznál róla, mindnyájan orrunk-vágottan szaladoznánk. Nem az élőket kell büntetni, hanem a holtakat. Hirdettesd ki, hogy aki megöli magát, annak a mezítelen tetemét kitéteted a tanácsház asztalára, hogy az egész város rátáthassa a száját. Majd meglátod, mi lesz ebből.
Az lett abból, hogy egy miletoszi lány se ment el többet maga jószántából asphodelust szaggatni az elíziumi mezőkre. S ebből nemcsak az látható, hogy milyen nagyeszű asszony volt szép Erippe, hanem az is, hogy milyen szégyenlős természetű. Ami annál nagyobb dicséretére vált, mert akkor már egy kis Xanthosz meg egy kisebb Erippe kapaszkodott a khitonjába.
A jó Xanthosz, példás férjek szokása szerint, fűnek-fának eldicsekedett vele, hogy házának úrnője ész dolgában felveszi a versenyt Pallasz Athenével, amit a miletoszi hölgyek azzal honoráltak, hogy szép Erippét megválasztották nőegyleti elnöknőnek, noha ez a tisztesség abban az időben csak korosabb úrhölgyek osztályrésze szokott lenni. Nagy tapasztaltságot kívánó tiszt volt ez, mert a thesmophoriák rendezése járt vele. Azok voltak a férjes görög asszonyok legnagyobb ünnepei; olyankor négy napra kivették magukat valamelyik szent ligetbe, s ott mindenféle ájtatoskodásokkal tisztelték Demetert, aki nem az Olimposz bajuszos lakói közé tartozott, hanem a termőföld és vele együtt a szép családi élet istenasszonya volt. Hogy miben álltak igazában azok az ájtatoskodások, azt máig se tudja senki, mert a thesmophoriákra férfi be nem tehette a lábát, titkot pedig a görög asszonyok is tudtak tartani, ha az rájuk vonatkozott.
Elég az hozzá, hogy három nap eltelt a kegyes ünnepekből, s a tömérdek asszony addig szépen megfért egymással, de bizonyosan megfért volna még a negyedik napon is, amit Kalligéneiának, vagyis szépgyerekes anyák napjának hívtak, csakhogy akkorára beütött az ördög a határba. Férfiak törtek be a szent ligetbe, mégpedig nem az istenfélő férjek, nem is valami csellengő görög férfiak, hanem lovas barbárok, otromba, rőt hajú óriások, akik fülükben aranykarikát viseltek, és szőrös mellüket nemigen lehetett megkülönböztetni a medvebőrtől, amit ezüstlánc fogott össze a vállukon. Azok a rettenetes gallusok voltak ezek, akik valahol a ködös Okeanosz partjain elhatározták, hogy most már ők is belépnek a világtörténelembe, s először kirabolták Rómát, cserében otthagyván a megjavított mértékrendszert, s azt a mindmáig érvényes szállóigét, hogy „jaj a legyőzötteknek!”, aztán pedig körülnéztek egy kicsit a hellének földjén. Hogy miféle istentelenségeket műveltek ott, az megtudható Diodorus Siculusból és Pausaniasból, mind a kettő hiteles haditudósító, aki még olyan apróságokat is följegyzett az utókor számára, hogy a gallusok győzelmi lakomáik céljaira gyerekeket hizlaltak. Ami olyan szép adat a francia konyha történetéhez, hogy Brillat-Savarin bizonyosan bevette volna a könyvébe, ha tudott volna róla.
A miletoszi raid alkalmával azonban kiderült, hogy a barbárok nem is olyan válogatósak, s jobb híján asszonyhússal is beérik. Nyájas vigyorgással nyeregbe emeltek egy-egy sikoltozó nőszemélyt, volt olyan, akinek kettőt is megbírt a lova, s mire kihajnallott, akkorra elnyelte őket a Tartarosz, amely kiköpte őket magából. A márványpalotás várost meg se nézték az érzéketlen barbárok, oda csak az a néhány korosabb hölgy vitte meg a rémhírt, akiknek már nem jutott hely a nyeregben.
Miletoszban nagy volt a megrökönyödés, de csak ideig-óráig, mert a görög férjek mind született filozófusok voltak, és különben is nagy megnyugtatásukra szolgált Xanthosz bölcs intézkedése, amely véget vetett a lányok öngyilkossági járványának. Az egyetlen Xanthosz volt az, aki pótolhatatlannak érezte veszteségét, s nem találta helyét sehol, különösen mikor a szem- és fültanúktól a részleteket is megtudta. Szép Erippét úgy körüldongották a barbárok, mint legyek a mézet, de egy nagy, piros képű gigász szétkardlapozta őket. Az lehetett a zsiványok vezére, mert a legkócosabb volt köztük, s aranyperec világított a nyakában. Ő kapta aztán az ölébe szép Erippét, aki védte magát foggal, körömmel, s az ő jajgatása hallatszott legtovább:
– Xanthosz, Xanthosz, szabadíts meg!
A boldogtalan kalmár éjjel-nappal hallotta ezt a sikoltozást, s elhatározta, hogy megszabadítja az asszonyt, ha a világ végéig kell is utánamenni. Csakhogy a világnak több vége van, merre induljon? Elment jóslatért Apolló szentélyébe, s egy ezüst drachmáért a következő választ kapta:
Fölleled napnyugaton, mit csillagos éjszaka vitt el,
És igaz értéke hajnalon tárul eléd.
Ez olyan rejtélyes jóslat volt, hogy hitelességéhez szó nem férhetett, ezt csak maga Apolló adhatta. Annyi azonban világos volt benne, hogy az elgurult gyöngyöt nyugaton kell keresni, s Xanthosz nem is kívánt többet. Pénzzé tette hajóit, raktárait, földjeit, palotáit, s kapott értük ötezer arany dareikoszt. Aztán a két kisgyereket a rokonság gondjaiba ajánlva, kiválasztotta négy leghűbb rabszolgáját, mindegyiknek a bocskorába rejtett ezer-ezer dareikoszt, ezret magánál dugott el, s kézügyben tartván egy kis költőpénzt, elindult a négy helótával asszonyt szabadítani, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, mindig csak nyugatnak. Átment a griffmadarak országán, akik emberi nyelven beszélnek, és a tollukkal lövöldöznek; áthaladt azon a tartományon, ahol a népeknek csak egy lábuk van, de azon akkora talp, hogy azt esőben, kánikulában tető helyett tarthatják maguk fölé; járt az egyszemű emberek közt, megismerkedett a fejetlenekkel, akiknek a mellükön nyílik a szájuk, s összekerült a lótestű emberekkel, akiket görögül kentauroszoknak hívnak. Sehol se történt semmi baj, sőt minden szörnyetegnek a szíve megesett rajta, mikor elmondta nekik, mi járatban van, s megkérdezte tőlük, nem látták-e, akiket ő keres. De bizony mindenütt azt a választ kapta, hogy odább van az az idébbnél, ahol a gallusok laknak.
Három esztendő telt el, és tizenkétszer kellett bocskort cserélni, mire Xanthosz eljutott Massiliába, a nagy víz mellé, ahol magaformájú görögöket talált. Azok ijesztgették is, hogy tovább már ne menjen, mert ide már egészen közel van a világ vége, csak ennek meg ennek a gallus királynak a birodalma esik még közbe, annak pedig olyan bolond törvénye van, a tökéletlennek, hogy nemkevésbé tökéletlen istenei tiszteletére minden idegen piros vérét kiontatja a fehér kövön. S mondtak valami olyan barbár nevet, hogy azt Xanthosz hiába próbálta utánuk mondani, mindig tüsszentés lett belőle. Utoljára megkérdezte honfitársait, hogy nem lehetne-e ezt a nevet görögül mondani.
– Lehetni lehet – válaszolták azok -, görögül körülbelül annyit tesz az, hogy „Csillagos Éjszaka”.
– Hiszen ezt keresem! – gyúlt világosság a miletoszi vándor fejében. – Megmondta nekem Apolló, hogy a Csillagos Éjszaka vitte el a feleségem! Át is íratom rá a Hermesz oltárát, mihelyst hazakerülünk.
Ötödnapra már ott volt Xanthosz az embereivel a Csillagos Éjszaka székvárosában, sőt magában a királyi palotában. Persze csak annyiban volt az palota, amennyiben város a székhely. Agyagputrik közt egy nagy fahodály, az ajtó szemöldökfája fölé egy farkasfej kiszegezve címernek. Lobogó, nagy tűz a közepén, körülötte vadbőrök, azokon hever félkönyéken a Csillagos Éjszaka, tulajdon az a bikaölő nagy brontesz, amilyennek a miletoszi matrónák leírták. Csak éppen a sörénye nem olyan gubancos, de nagyon is rendben tartott, ahogy olvadt bronz módjára lezuhog az aranydiadéma alól, amit térden állva éppen most csatol össze szép Erippe, a rabszolganők térdig érő, ujjatlan, durva vászon tunikájában.
– Ó, te szegény! – jajdította el magát Xanthosz, ahelyett, hogy azt mondta volna, hála Zeusnak, mégse ette meg a drágát ez a fenevad!
Szép Erippe pedig először fehér lett, mint a vászon, azután piros lett, mint a tűz, s mikor egy kicsit magához tért a nagy örömtől, úgy ugrott az ura nyakába, hogy a két fehér lábát is fölkapta a levegőbe, százat csókolt rajta egy végből, s az volt hozzá az első szava:
– Ej, de soká jöttél értem, milyen csúnya nagy szakállad nőtt azóta, te rossz ember!
Az óriás mordult egyet, szép Erippe ráeszmélt, hogy nem otthon vannak, s bemutatta egymásnak a két urat. „Az uram.” „A gazdám.” Először görögül, aztán gallusul.
– Ámbár – tette hozzá mosolyogva – ő is gagyog már annyit a mi nyelvünkön, mint én az övén.
A barbár csakugyan törte annyira a görögöt, hogy a maga nyelvén üdvözölte Xanthoszt, letessékelve a tűz mellé. Az pedig elmondta, ahogy kellett, szép Erippe tolmácsolásával, hogy haza akarja vinni az asszonyát, akiért három év óta járja a világot.
A barbárt szemmel láthatóan meghatotta, hogy egy görög férfiban ennyi hűség van.
– Barátommá fogadlak – nyújtott neki kezet elérzékenyedve, aztán háromszor tapsolt, s a belépő pohárnokkal előhozatta a méhsörös fakupát. Egy kicsit beleloccsantott áldozatul a tűzbe, aztán maga vette elsőnek a szájára. Hadd lássa az új barát, hogy nincsen benne bolondító.
A görög fintorogva húzott egyet a barbár italból, s mint jó kereskedő mindjárt áttért az üzletre.
– Ezer aranyat ajánlok föl az asszonyomért, uram, minden vagyonomat – szedelődzött elő a gubája alól. Azonban szép Erippe elszisszentette magát, a Csillagos Éjszaka pedig megszólalt:
– Megállj, barátom. Te meg az asszonyod meg a két gyereked, az ugye négy? Úgy oszd el a vagyonodat, hogy neked négyszerannyi maradjon belőle, mint amit nekem adsz váltságul. Ez a barátság, és ezt az igazságot kívánják az istenek.
Xanthosz megnémult csodálkozásában, hogy a barbárok isteneiből mennyire hiányzik minden üzleti érzék. Szép Erippe azonban mindjárt föltalálta magát. Asszonyos könnyedséggel ütött az óriás vállára.
– Ej, hát ilyen keveset érek én az én gazdámnak, és ilyen könnyen elengedi leghűségesebb szolgálóját?
A vacsoránál, ahol szép Erippe szolgálta ki mindkettőjüket, hol az új férje, hol a volt gazdája mögött állva, ki-derült, hogy helyénvaló ez az enyelgő hang. Szép Erippének nem volt rossz dolga a gallusnál, se kocsit nem húzatott, se malmot nem forgattatott vele, mint a többi rabnővel, csak éppen a haja rendbentartását bízta rá. Márpedig az olyan szolgálat, tudhatja mindenki a borbélyáról, hogy egyszerre összekomáztatja az embereket.
Vacsora után a Csillagos Éjszaka saját hálókamráját engedte át a vendégnek, aki nem is nagyon kérette magát. Indulni akart első kakasszóval, rövidre fogta a búcsúzást. A gazda szerencsés utat kívánt mind a kettőjüknek, megölelte a férjet, térdet hajtott az asszony előtt, aki úrnő lett a rabnőből.
– Nem hittem volna, hogy egy barbárban ennyi emberség legyen – nézett Xanthosz az asszony szemébe, ahogy egyedül maradtak.
Szép Erippe azonban durcásan megvonta a gömbölyű vállát.
– Én meg nem hittem volna, hogy egy miletoszi kereskedő ilyen esztelenséget csináljon! Micsoda ostobaság volt ezer aranyat ígérned értem, mikor egész biztosan nincs is ennyi pénzed. Rá se merek gondolni, mi lett volna belőle, ha ez a medve szavadon fog.
Xanthosz halkan felkacagott.
– Még négyezer arany van a négy emberem bocskorában, mind neki szántam én azt. Van-e a világnak annyi kincse, amit oda ne adnék teérted!
– Csöndesebben, te legdrágább! – fogta be szép Erippe az ura száját.
Mikor aztán olyan csönd lett, hogy egyéb nesz se hallatszott a világon, mint Xanthosz horkolása, de az lármának is kiadósán, akkor szép Erippe kisuttyant az ura mellől, besuttyant a gazdájához, elmondta neki, amit megtudott, és megkérdezte tőle, ennyi hűségért csak nem azzal fizet, hogy odaadja annak a toprongyos görögnek, aki többet nem kell se testének, se lelkének?
A barbár nem szólt semmit, csak megsimogatta szép Erippe aranyhaját, és megcsókolta ibolyakék szemét. S mire a kakas megszólalt, a miletoszi asszony hajszálai hegyével csiklandozta éberre az ura szemét.
– Hát nem akarsz velem hazaindulni, te álomszuszék?
Szép Erippét nem is lepte meg olyan nagyon, hogy a palota kapujában a barbár várta őket.
– Meggondoltam a dolgot – mondta ásítozva. – Elkísérlek benneteket a határig. Gyanús nekem ez a négy rabszolga.
Xanthosz elsápadt, szép Erippe mosolygott. A két hallgatag férfi közt ő vitte a szót egész a határig. Ott a félhomályban fehér kő derengett.
– Megálljatok – dobbantott a Csillagos Éjszaka -, szerencsés utazási okért áldozatot akarok bemutatni az isteneknek.
Elkurjantotta magát, két szakállas druida fehér üszőt vezetett elő a cserjék mögül.
– Fogd csak a kötelét – mondta szép Erippének, aki mosolyogva fogadott szót.
Az óriás pedig kirántotta a kardját, és úgy ütötte le a fejét szép Erippének, hogy az még a porban is mosolygott.
Xanthosz elüvöltötte magát, és ráugrott a gallusra, de az ellibbentette magától.
– Ide hallgass, jó ember – ölelte aztán magához, és odább rúgván szép Erippe fejetlen testét, elmondta a görögnek, hogy ki volt ez az asszony. Aztán megcsókolta mind a két arcát:
– Menj békével, testvér.
Miletoszi Xanthosz felnézett az égre, amelyen éppen úgy piroslott a hajnal, mint otthon.
– „És igaz értéke hajnalon tárul eléd” – morogta maga elé, ahogy megindult az úton, amely Massiliának vezet.
Ezt a történetet Parthenius kollégám írta el a filmírók elől, az Erotika pathematában, ami annyit tesz, hogy Szerelem fájdalmai. A kolléga rabszolga volt Rómában, Miletosz vidékéről került oda, és ő tanította görögre Vergiliust. Nem nehéz eltalálni, hogy szép Erippe történetét sokkal klasszikusabban írta meg, mint én.
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
MINT KELL A KERESZTYÉN LEÁNYT NEVELNI
2.
Kimondhatatlan bolondságokat látunk néha a leányokban. Némelyek, mintha a házasság reménységétűl viseltetnének, ifjú legényekhez adják magokat; és a szép, hízelkedő szónak, ajándékocskának, írogatásoknak és izengetéseknek helyt adván, nyilvánvaló szerelmeskedésbe esnek. Mert igazán írja Nazianzénus, hogy a szeretet kezdeti az egymás szépségének szemlélésén kezdetik: azután egymásra mosolygás, suttogás, és végre bátorságos nyájaskodás következik. Mivel pedig a szeretet akarva kezdetik, de ha meggyökerezik, akarva mindjárt le nem tétetik: annyira mennek a bolond leányok, hogy csaknem mint férjekkel, oly bátran nyájaskodnak szeretőjökkel. Nem veszik eszekbe, hogy ezzel házasságok szerencséjét bégátolják. Mert mihent eszébe vészi a legény, hogy enged annak, aki nem ura: ottan általérti, hogy házasság után is, künnyen máshoz szokik. Azért nemhogy feleségül venné, de kedve töltése után meggyűlöli és csúfolja. Annak okáért a keresztyén leánynak tudni kell, hogy senkivel nem szabad néki szerelmeskedni, hanem csak férjével. És mikor hízelkedő beszéddel hazudoz az ifjú legény, hogy halálra szereti őtet: bizonyoson higgye, hogy nem őtet szereti, hanem a maga gyönyörűségét, melyet bé akar tölteni. Mint marad azután a szegény leány tisztessége; és ha pokolba mégyen-é vagy mennyországba? semmi gondja arra; csak ő tölthesse kedvét, buja kívánságiban. Azért a keresztyén leány, úgy hallja az ifjak dicsíretit, mint ördög incselkedésit; ajándékit úgy nézze, mint kígyó fullánkit: és ha veszni nem akar, minden tehetségét arra fordítsa, hogy idején kiadjon tisztessége rontására igyekező ellenségén. Mely dologban, adná Isten, volnának sokan oly okosok, mint ama dicsíretes asszony; ki hogy szeretőjét elidegenítené, büdös káposztát tartott sok ideig szájában; és az iszonyú rút szaggal úgy elkergette incselkedőjét, hogy azután feléje sem ment; gondolván, hogy természetből oly dohos a szája.
Némelyek a leányok közül elkerülik a szemtelen szerelmeskedést: de eszek, kedvek táncra vész. Ezek is oly közel járnak az esethez, hogy közelebb nem lehetnek. Szent Antoninus írja; hogy ritkán lehet a tánc halálos bűn nélkül. Okát adja Petrarcha: Mert senki a táncot csak szökdösésért nem szereti; hanem a kézfogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú beszélgetések tetszenek: melyekből olyat tanul az együgyű leány, hogy teljes életében megsiratja.
A pogányok között, noha férfiú módon ugrándozva a testet gyakorlani dicsíretes volt; de a jóllakásban asszonyemberekkel táncolni, gyalázatosnak ítíltetett. Azért dicsíri Plutarchus a perzsákat, hogy mikor részegeskedni és táncolni akartak, feleségeket elküldötték, és feslett életű asszonyokat hívattak: ismertetvén ezzel, hogy az ital és tánc között nem bátorságos az asszony tisztessége. Tiberius császár kiűzte Rómából a táncmestereket; fejek vesztése alatt tilalmazván, hogy senkit táncolni ne tanítsanak. Nagy úriembert kivetett a tanácsból, csak azért, hogy táncban gyönyörködött. Sallustius Catilinának, Cicero Gabiniusnak, gyalázattal szemekre vetették, hogy táncot jártak: mert senki nem táncol, hanem vagy részeg, vagy bolond. Azért okoson cselekedtek az ázsiai követek, kik látván, hogy a spanyolok táncba kerekedtek; megijedtek, és elfutottak; alítván, hogy a táncolók megbolondultak.
A szentatyák csudálatos kemény szókkal tiltják a mennyegzős táncokat. Aranyszájú Szent János, magyarázván, mely tisztességesen szolgáltattak menyegzőket a szent pátriárkák; azzal magasztalja, hogy nem voltak akkor a menyegzők lakodalmában ördögi táncolások. Másutt azt írja, hogy a tánc nem egyéb, hanem ördögnek mulatságos játéka és pokolra vivő eszköze: mert valahol csintalan táncolásokat látsz, bizonnyal higgyed – úgymond -, hogy az ördög ott vagyon. Azért amely asszony táncol, megmocskolja és rútítja az asszonyok nemét. Szent Ambrus nem egyszer írja, hogy a táncolás, társa a dobzódásnak; tréfája a bujaságnak.
Azért az istenfélő keresztyén leány, mint ördögi kísértetet, úgy távoztassa a táncot.
Második szükséges dolog a szüzesség oltalmára az, hogy testének ne kedvezzen, aki szereti a szüzességet: hanem az ifjúság tüzét szünetlen oltogassa; böjtöléssel, vigyázással, ostorozással és egyéb testi sanyargatásokkal. Azt is tanácsolja Szent Jerónimus, hogy a régi római szokás szerént bort ne igyék a leány, míg férjhez nem mégyen: Jobb – úgymond -, a gyomor szenvedjen, hogysem a tisztaság. Mert nem égnek annyira az Etna tüzei, mint gyulladoz az ifjak veleje, mikor a bortúl és jó étkektűl megmelegszik.
A testi öltözetet, ami illeti, arrúl törvényt szabott Isten, mikor apostoli által azt mondotta; hogy nem a hajok sodorgatása, aranyak fényeskedése, öltözetek cifrasága ékesíti a keresztyén asszonyt: hanem a szűnek Isten előtt való tisztasága, az ájtatosság és tekéletes cselekedetek. Nem tiltja Isten a tisztességes öltözetet; sőt akarja, hogy az asszonyok ékes öltözetben járjanak: de úgy, hogy szemérmetesen és józanon ékesgessék magokat.
Ne kenje tehát a keresztyén leány orcáját idegen festékkel; de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítse verőfényre festett haját; de boglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hagyja fejét. Pézsmaszagokkal ne füstölögjön; de dohosságot se szenvedjen maga körül. Értéke felett drágában ne öltözzék; de amibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe avégre ne nézzen, hogy magát cifrázza; de hogy fején vagy orcáján dísztelen és illetlen valami légyen, megtekintse tükörében magát. És ha szép; eltekélje, hogy meg nem rútítja feslett élettel ékességét: ha rútacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölccsel szépegesse magát.
De amellett hatalmas okok és kemény fenyítékek alatt tilalmazzák a szentatyák, hogy a keresztyén leány se kendővel ne mázolja, se cifrákkal ne ékesgesse magát. Tertullianus egynéhányszor írja, és őutána Cyprianus, hogy ördög találta és tanította a kendőket; avégre, hogy aki a bűn által megrútította lelkünket; külső festékkel az Isten alkotmányát ábrázatunkban elváltoztassa. Bizonyos, hogy jót nem tanított a gonoszság mestere. Bizonyos, hogy temérdek gonoszság, az Isten alkotmányát ördögi találmánnyal fedezni. Mert a Szent Cyprianus mondása szerént, minthogy Isten minket maga hasonlatosságára teremtett: Istenre támad, és tudósbnak akarja mutatni magát a teremtőnél, valaki az Istentűl teremtetett ábrázatot, idegen színekkel változtatja. Nem tetszik Istennek, amit ő nem alkotott: magáénak nem tartja a festett bálványt, melyen keze munkáját nem isméri. Egyszóval: A régi atyák azt jelentik, hogy ördög zászlója és bélyege a kendőzés. Nem is isméri Isten azokat magáénak, kik az ő hasonlatosságát szégyenlik, és ördögi álorcával fedezik; mert akinek nem tetszik az Isten alkotmánya, és azt jobbítani akarja: az alkotót tudatlanságrúl dorgálja, ördögi toldalékkal vesztegetvén alkotmányát, Isten azt az ítílet napján meg nem isméri, és magátúl elkergeti, akiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét látja.
Tovább: Szent Cyprianus írja, hogy a szüzek, virági az anyaszentegyház kertjének: fényesebb részei a Krisztus nyájának. Azért tudtokra kell adni, hogy a cifra öltözet, a festett orca kurvák és bordélyok zászlója. És amint Tertullianus mondja: testét árulja, és ha vevőt talál, eladja, valaki színét változtatja. Mert ura kedvéért, a házas asszony sem festi magát; hanem azért, hogy a külsők előtt szebbnek láttassék, és a férfiak szemét és szívét, sőt fohászkodását, utána vonja. Ura szeme előtt; természetinek színe forog: mivel a mosdás vagy izzadás után, elolvad a festék. Nem is hon ültében, hanem szem eleibe menésben kendőznek az asszonyok. És ebben világi mód szerént is, esztelenül cselekesznek: mert nemhogy szerettetné, de sőt utálatossá teszi őket a kendő; mely az asszonynak gyenge bőrét összvevonsza, megégeti: fogait oly feketékké tészi, mintha holtszén darabok volnának: lélegzetit megdohosítja: ábrázatját töpörödteti: és ha e világon annál szebb asszony nem volna is, a festék megrútítja. Egyszóval: Nem egyéb a festett orca, hanem ifjak tüze, bujaság taplója, szemérmetlen szűnek cégére.
Azzal mentegetik némely bolondok kendőzéseket; hogy ezzel mátkát keresnek: azok szemének kedveskednek. Ah, ki nagy vakság, ha azt ítílik, hogy a kenőcsét rajtok meg nem ismérik! Ki nagy gondolatlanság, ha elhiszik, hogy a festéket szereti, aki személyeket nem szereti! Jobb férjhez nem menni, hogysem oly emberhez menni, kinek inkább tetszik a festék, hogysem a személy. Mert ha bolond volna, aki lovat akarna venni, és nem nézné a lovat, hanem öltözetit; annak sem lehet esze, aki festékét nézi mátkájának, nem tekéletességét. Azért bolondok a férjek, kik feleségekben; a szülék, kik leányokban; a mátkák, kik jegyesekben szeretik és elszenvedik efféle büdös kendőzéseket. Mert a természettűl adatott színen kívül nagyobb ékessége nincs az asszonynak, mint a tiszta öltözet. Azonkívül egyéb öltözeti és cifrája, rútítása: a többi ördög tőre, pokol horga, kárhozat lépes vesszeje: azaz idegen tüzek gerjesztése: bolond ifjak csalogatása: veszedelemnek terjesztett hálója.
A keresztyén leányban nem elég, hogy maga nem vétkezik: tartozik azzal is, hogy másoknak veszedelmet ne szerezzen; ördög eszköze ne légyen, a lelkek kárhozatjára. Mert ha te ment vagy a fajtalan tekintetektűl, de egyebeket ingerelsz magad ékesgetésével: lelkedet mocskolod mások vétkével. Boldogasszonyrúl régi doktorok írják; hogy noha szépséggel mindeneket megelőzött: de erkölcse és magaviselése oly ájtatos volt, hogy soha senki az ő tekintetiből, fajtalan gondolatokra nem indult, sőt mint a tüzes vas, megaluszik a hideg vízben; úgy eloltattak minden testi képezések az őreá nézőkben. Ezt kell követni, erre kell igyekezni a keresztyén leánynak, hogy senki veszedelmének eszköze ne légyen cifrájával.
De úgy tetszik, a leányok neveléséről eleget szólánk: két szóval, házasításokrúl emlékezzünk.
Hogy az emberi nemzet tisztán és szentül szaporodjék; hogy az atyák éljenek fiokban, és az Isten népe világ végéig megtartassék, a házasságot rendelte Isten: és azt hirdette, hogy aki leányát férjnek adja, nem vétkezik, csak Isten szerént légyen a házasság. Tizenhét vagy tizennyolc esztendős korokban tanácsolja Plato és Aristoteles a leányok házasítását; mivel akkor a szülésre és gyermektartásra elégséges erejek vagyon. A férfiak házasulására pedig Aristoteles harminchat esztendőt kíván.
Nehéz iga a házasság. Azért mikor a tudós emberek között az a kérdés támadott volna: Micsoda rend és szerzet terhesb és nehezebb? Némelyek azt mondották, hogy legnehezebb a carthusianusok rendi: mivel mint némák, senkivel nem szólanak: soha, még betegségekben is, húst nem esznek: közel tíz óráig, éjjel és nappal a templomban énekelnek. Mások azt állatták, hogy sanyarúbb a Szent Ferenc szerzete. De egy, aki minden állapotokat jól megvizsgált, azt mondotta; hogy nehezebb állapot nincs a házasságnál: mellyel holtig köteleztetik ember, és ha rosszul talál házasodni, semmi künnyebbsége nem lehet; tűrni kell és szenvedni. Ez az oka, hogy ha valamiben kívántatik, a házasulásban kívántatik a vigyázás.
A keresztyén leánynak nem szabad férjet keresni vagy házasságrúl szorgalmatoskodni: hanem édes szüléire bízza magát, kik őtet szeretik; kik a világ állapotját tudván, messzére néznek; és jobban gondolkodhatnak szerencséjérűl, hogysem maga a leány; ki otthon rekesztve élvén, nem tudja erkölcsét és állapotját a férfiaknak. Sőt mikor a házasságrúl emlékeznek szüléi, Istenhez emelje szívét a leány, és azt mondja Sárával: Úristen, te tudod, hogy férfiú után nem vetettem szívemet. Azért hagyja szüléire igyét: maga pedig szünetlen könyörögjön Istennek, hogy adjon oly férjet, ki őtet Istentűl el ne szakassza, hanem tekéletes szent életre vezesse.
A szülék is eszeken járjanak, és úgy válasszanak társot leányoknak, mintha magoknak választanák. Kövessék a Temistocles példáját: kirűl azt olvassuk; hogy mikor sok kérői voltanak leányának, jámbornak adta inkább, hogysem gazdagnak: inkább akarván oly vőt, aki pénz nélkül, hogysem oly gazdagságot, mely emberség nélkül szűkölködjék. Sokan a szülék közül pénznek adják, nem embernek, gyermekeket; mivel csak arra néznek, hogy kedvek szerént való vőt találjanak, ki előkelő, gazdag, nemzetes légyen: arra pedig keveset vigyáznak, micsoda alkalmatos az ő leányoknak, kinek holtig együtt kell élni jegyesével.
Ebből vannak gyakorta szerencsétlen házasságok; hogy magok hasznára kufárkodnak és kereskednek gyakorta a szülék leányok házasításában. Bezzeg nem ezt mívelte amaz istenfélő Noëmi: ki midőn Rutnak férjet keresne, azt mondotta néki: Édes leányom, nyugodalmat keresek néked, és gondot viselek, hogy jól légyen dolgod. Leányok nyugodalmára, leányok javára nézzenek a szülék, mikor házasítani akarják. És elhiggyék; hogy nagy dolgot cselekesznek, ha leányokat értelmes embernek adják; jól házasítják.
A külső jók között első és legnagyobb tekintet légyen annak erkölcsére és okosságára, akinek akarják adni gyermekeket. Azután értékére és nemzetségére: csakhogy felettébb nagyobbnak – én tanácsommal -, ne adja senki leányát, ha szolgálóvá nem akarja tenni. Idejét és termetét is kell a legénynek nézni: mert ha gyermek, nem tudja megböcsülleni a házasságot: ha igen üdős, egyéb kedvetlenséget is szerezhet; de hihető, hogy hamar özvegységben hagyja feleségét, és árvaságra neveletlen gyermekit.
De mindenekfelett elsőben is a religióra és vallásra nézzen a keresztyén leány: meglássa, hogy a Római Anyaszentegyház engedelmes fia és tagja légyen, akihez mégyen. Mert valamely okokért Isten erős parancsolattal kötelezte választott népét, hogy idegen nemzetek házasságába ne kötelezze magát: azon okok tartóztatják a keresztyén leányt, hogy hamis vallású férjet válasszon: Először: Mindennapi kedvetlenségek, vesződések, háborúságok, idegenségek félelme vagyon a különb vallású férfiútúl. Másodszor: A böjtök, innepek és egyéb egyházi parancsolatok megszegésére ok adatik a tévelygő házastárstúl. Mert a Tertullianus mondása szerént; aki mellett ördög szolgája vagyon, Istennek nem szolgálhat, amint kellene: mivel ez akadékot szerez a keresztyéni hivatalokban. Mikor a templomban kellene vigyáznod, förödőbe viszen: mikor böjtöléssel tartozol, lakodalmat szerez: mikor processióba kellene menned, házi foglalatosságokkal terhel. De ami ezeknél nagyobb: Hittűl szakadás félelme vagyon efféle idegen hitű házasságban: mert a szép szó, a szeretet, a fenyegetés, a pántolódás; és ha ezek nem fognak, végre a vereség megcsalja, és hiti vesztésére viszi sokszor az asszonyt. Adná Isten, ezt példákkal ne próbálnók: Valaki nem kerüli a veszedelmet, nyaka szakad benne. Senki magát ne biztassa, hogy efféle veszedelmek őbenne nem lésznek: mert ha Salamont vénkorában az asszonyok szerelme bálványozásra vitte; nincs egy asszonynak is bátorsága, hogy férjétűl meg ne csalassék. És az okos embernek nem kell üdvössége vesztését arra függeszteni; hogy talán efféle veszedelmektűl ment lészek: hanem arra kell nézni, ami közönséges szokás efféle dologban. Tehát aki férjhez mégyen: Isten házában, Isten szolgájához menjen! Végezetre: Sok dolgokért elválasztják és új házasságra indítják a mostani tévelygők az embereket: mert vélekedések szerént, oldható az ő házasságok. A Római Anyaszentegyház vallása szerént pedig semmi okon új házasságra nem mehet ember, valamíg él házastársa. Ebből következik; hogy a pápista és kálvinista emberek házasságában nagyobb és erősebb kötelesség vagyon a pápista személyben, hogysem a kálvinistán. Ellenkezik pedig a házasság kötelével, hogy egyik személynek vastagabb kötelessége légyen, hogysem a másiknak. Mit mondjak a fiakrúl, kiket veszedelmes állapotra szülnek az anyák, ha tévelygőhöz mennek?! Az atyák szavából és példájából egyházi rendek gyalázását; anyaszentegyház szidalmát; az igaz tudomány rágalmazását tanulják a fiak és leányok. Tévelygő mesterek oktatásával veszedelemre vezettetnek és eretnekségben neveltetnek. Azért jobb volna holtig a leánykoszorút viselni, hogysem gyehennára menendő fiakat szülni.
Meghallátok, szülék, mire kell a leányok nevelésében vigyáznotok. Azért gyakran eszetekbe jusson, amit Szent Pál mondott; hogy a szülék üdvözülnek, ha szentül nevelik gyermekeket: kemény ostorozást szenvednek, ha szájokra bocsátják őket; mint a Héli pap példája kimutatja. Azért ne legyetek olyanok, mint akiket Isten szű nélkül való galamboknak nevez. Ha ki fészkéhez nyúl egyéb madaraknak, hozzácsapdosnak, körüle röpdösnek, és minden tehetségekkel oltalmazzák fiokat: a galamb távul nézi; feléje sem mégyen, mikor látja, hogy fiait fészkéből szedegetik: és mihent azokat a konyhára viszik, mindjárt azon helyre tojik; mert nincs szíve és szerelme fiaihoz. Távul légyen ez a vadság a keresztyénektűl! Hanem azon igyekezzetek mindnyájan, hogy nevekedő leányotokat az ördögnek és világnak incselkedésitűl oltalmazván, a mennyei vőlegény házasságának örömébe bocsássátok: és Szent Dáviddal abban dicsekedhessetek, hogy nemcsak magatok lelke Istennek él, hanem maradéktok is néki szolgál. Melyre segítsen benneteket az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Amen.
* * *
IV.
LATKÓCZY MIHÁLY.
SZLÁV MYTHOLOGIA.
Talán helyesebb lett volna, ha azt mondjuk: a szlávok mythologiája. Mert az egyes szláv törzsek nem kötötték magukat ahhoz, hogy az egyes mythologiai képzeteket közös néven nevezzék el. Még a közös és kétségtelenűl közösen is tisztelt természeti tünemények (nap, levegő, szélvihar) is különféle törzseknél különféle neveken szerepelnek. Az egyedül egységes vonás az, hogy a szlávság ősvallásában nagy jelentőséget játszanak azok a természeti erők és tünemények, melyek a földművest és pásztort érdeklik és melyeket, mint személyeket hol kérlelni kellett, hol pedig dicsérni és hálaáldozatokkal ünnepelni.
Ugyancsak közös vonása a szlávok mythologiájának az a nagy szerep, melyet a megholtak szellemei játszanak, a kik aztán hol jótékonyan, hol gonoszul bánnak el az életbenmaradottakkal. Tündérek és sellők járják be a világot és ezek a csoportos szellemek, melyek az összes elemekben lakoznak és jóformán mindenben elrejtőzve lappanganak csaknem oly számosak, mint a görög-római mythosban.
A kereszténység egyrésze elnyomta a szláv istenek táborát, de másrészt meg is szaporította. A nép oly szivesen foglalkozott régi isteneivel és oly szivesen ragaszkodott hozzájuk, hogy még a keresztény szenteket is a régi világtól kölcsönvett szinekkel vonta be. Ugyanezen szivósságnak eredményét képezik nyilván az úgynevezett prillwitz-i képek is; durva bálványok, melyeket a XVII. század elején találtak meg a tollenzi tó mellett brandenburgi területen. Eszünkbe sincs, hogy nekik az ősmythost illetőleg fontosságot tulajdonítsunk, de kétségtelen, hogy bennük a nép szunnyadó emlékezetének késő fellobbanását birjuk, a mely azért, mint a népléleknek erre vonatkozó megnyilatkozása, érdekes és tanulságos; arra az íróra és művészre nézve pedig, a ki idetartozó cselekvényekhez milieut és alakokat keres, épenséggel megbecsülhetetlenek.
Annyi tény, hogy egyes szláv törzsek még a történeti időben, pompás templomokat állítottak isteneiknek, mely templomok belül bálványképekkel, kivül az isteneknek dombormüvü képeivel voltak diszítve. Miért ne élhetett volna tehát a prillwitzi képek alkotóiban azoknak az emlékezete, a kik még a lant szavával dicsérték Perun-t, a villám és mennykő urát?
SVAROG.
Fényisten, egyuttal az istenek istene; úr valamennyijök felett. Tőle ered az ég és föld; tőle a fény és boru, világosság és vihar. Később midőn ezeket a tüneményeket külön személyesítették és a mystikus felfogásban mindeniket más-más egyéniségre bizták, Svarognak még mindig megmaradt a felhős égboltozat, melyből egyaránt jön a pusztító villám és a jótékony permeteg. Fontos szerepe daczára (vagy talán ép azért, mert a földi eseményektől oly távol állott) ábrázolásáról mit sem tudunk. Mythosok is gyéren füződnek hozzá. Gyermekei a Nap és a Tüz, a délszláv hagyomány szerint a Hold is, meg a hajnali Csillag is. Némely törzsnél az a hagyomány is előfordul, hogy Svarog meghal és karácsonykor ujjászületik.
PERUN (PERKUN).
A villám istene, kinek neve számos szláv törzsnél mai napig a villámot magát jelenti. Anyjáról (Perkuna tete) a lettek és litvánok azt tartják, hogy a poros napot esténkint megfüröszti és a következő reggel megint elbocsátja. Aggastyán képében ábrázolták, feje körül fénysugárral; hosszu ruhában, melyet testére öv szorít. Jobbjával bikára támaszkodik, baljában fáklyát tart. Az a szobor, melyet neki Hitvalló Vladimir (980-1015) még pogány korában Kijevben állított, fából volt, ezüstös fejjel, aranyos fülekkel. A fák közül neki szentelték a tölgyfát, melyhez ember módjára szóltak és borral kinálták. Szent füve a páfrány, mely Szentiván éjjelén virágzik, s melynek magva megtanít az állatok nyelvén érteni és kincset lelni.
NAPISTENEK.
A napnak egyfelül áldásos, másfelől öldöklő természetét különféle néven személyesítették meg. Teljes valójában Slnce a neve, a mi egyenesen a görög Heliosra emlékeztet. Másik neve Dazsdbog, a mit hol «jótétadó»-nak, hol «esőtadó»-nak szokás fordítani. Dazsdbog a napot mint az élet forrását, a gazdagság adóját jelenti; egyuttal azonban benne rejlik az égi tüz, az isteni szikra fogalma. Mint személyt az oroszok őt tekintik mythikus ősüknek. A harmadik napisten Chrys (az aranyos?), a kit máskép Svarožič (Svarogfi) névvel is jelölnek. A negyedik napisten Triglav, a ki azonban hadisten is volt. Már neve is elárulja, hogy hármas testünek, vagy legalább is háromfejünek képzelték. Különös tiszteletnek a balti tenger mellékén lakó szlávoknál örvendett. Fennt magasan a fellegek között lakik, a levegő-tenger közepében annak egy szigetén. Ide vonul el a napisten, ha napi munkájában elfáradt; itt laknak az elköltözött és még meg nem született lelkek, örök tavaszban, mely télen a természet barátságos erőinek is pihenőül szolgál.
SVENTOVIT, SZVANTEVIT
A tiszta, derült légnek megszemélyesítése, a termékenység ura, a kit azonban a jóslás istenének is tekintettek, lévén a jóslás felülről jövő világosság. Különösen Rügen szigetén tisztelték, a hol temploma Arkona városában állott. E templomban volt az isten fából készült szobra, mely óriást ábrázolt négy fejjel (talán a négy évszak?). Két kezében ijjat és bőségszarut tartott, melyet borral töltöttek meg. Övébe nagy harczi pallos volt akasztva. Maga a szentély szépen volt diszítve és drága piros szőnyegekkel a köznép szemei elől eltakarva. Csak a papnak volt megengedve, hogy évenkint egyszer a szentélybe lépjen, de annak is csak az ünnepség alkalmával, melyet aratás évadján tartottak. De akkor is csak úgy, hogy lélegzetét magába fojtotta, hogy lehelletével az istennek ne alkalmatlankodjék és környezetét meg ne szentségtelenítse.
Ilyenkor a pap megfogta a bőségszarut, kihozta és megnézte, vajjon mennyi hiányzik a borból. Ebből jósolta meg a termést. Minél több hiányzott, annál gyengébb termésre volt kilátás. A megmaradt bort kiöntötte, majd ujat tett a szarvba és áldomást ivott belőle az isten dicsőségére. Utoljára egészen megtöltötte és visszahelyezte az isten kezébe.
Ugyancsak Sventovit templomában kértek tanácsot a háboruk előtt. Lándzsákból összeállított akadályokon ugratták által az isten fehér lovát. Ha megbotlott bennök, rosszat jelentett. Majd kalácsot és más áldozatokat mutattak be neki, melyeknek sorában emberáldozatok is szerepeltek. Az egészet kicsapongó természetü, zajos lakoma fejezte be. Szerencsés háboruk után Sventovitnak ajánlották fel a zsákmánynak harmadrészét.
PODAGA.
Egyike azoknak az istenalakoknak melyek a prillwitzi szobrok közt előfordulnak, de a szlavista mythologusok szerint kétesek. A régebbi hagyományban mint a holsteini területen lakó vendek istene szerepel. Ő gondozta a vadászatot és halászatot, ügyet vetett a gazdaságra és az időváltozást is szabályozta. Öreg ember képében ábrázolták, néha oroszlánfejjel is ellátták, melléje pedig kisérőül vaddisznót tettek.
VELES, VOLOS.
Eredetileg napisten, a kit azonban hivei már nagyon korán pásztoristennek és a nyájak védőjének tekintettek. Különös tiszteletben az oroszok részesítették, a kiknél az istenek sorában mindjárt Perun után következett. Egyszemü óriásnak képzelték. ‘Novgorodban híres szentélye volt, melynek helyén később Szent Balázsnak temploma emelkedett.
STRILOG.
Zivataristen, a kit szelekben és viharokban lakva, velök járva képzeltek és áldozatokkal kérleltek.
VESNA ÉS MORANA.
Vesna a támadó életnek és kikeletnek, Morana az enyészetnek, télnek és halálnak istenasszonya. Morana rossz kedvében lidérczczé változik és úgy bántja az alvó embert.
DEVANA, SIEBA (SIVA).
Tulajdonképen egy és ugyanaz: a termékenységnek, szaporodásnak továbbá a szerelemnek, sőt az életnek istenasszonya. Devanát aranyhaju szép asszonynak gondolták, nemkülönben Sivát is, a ki azonban két kezében almát és szőlőgerezdet tart, homlokát is szőlővenyige koszoruzza.
SZELLEMEK (VILÁK, RUSZALKÁK, JAGA-BABA).
A szláv néplélek apróbb istenségekkel ép úgy benépesítette a természetet, mint a vele rokon árja népek mythosalkotó képzelete. Az erdőket hol semleges természetü és névtelen szellemek lakják (lesije), hol határozottan veszedelmes óriások (bersztukok). De ezek közül egy sem hagyott olyan mély nyomot a köznép tudatában, mint a Jaga-Baba, továbbá a vilák és Ruszalkák. Amaz a sötét viharfelhő megszemélyesítése; gonosz szellem, a kitől a szláv mesék hősének úgy kell szeretteit visszaharczolnia. Sima, mint a kigyó és ravasz mint a róka, a mely állat az állatmesében Jaga-Babának helyére lépett. A vilák hol vizi tündérek, hol sorsistennők. Felemás szellemek, hol az állatok testvérei, hol a hős királyfi, Kralyevics Marko nénjei. A délszláv hagyomány aranyhajunak képzeli őket; aranyos, ezüstös ruhában jönnek el Töviske királykisasszony bölcsőünnepére. A Ruszalkák inkább hegyekben és erdőkben élnek. Szeretik és védik a virágot, miért is a szlávok róluk nevezték el Pünkösd havát. Valamennyi megegyezik abban, hogy szeretnek a gyanutlan halandónak találós meséket feladni; a ki el nem találja, összetépik.
ÉVSZAKOK ÉS HÓNAPOK.
Érdekes az évszakok és hónapok megszemélyesítése. Amarra a fehér-oroszok mythikus hagyományában akadunk. Szerintök a tavasz (Ljalja) szépen megtermett fiatal leányzó; a nyár (Cecja) gyönyörü asszony; az ősz (Žicen) sovány, öreges emberke; kuszált hajú, háromszemü; végül a tél (Žjuzja) szürke szakállal, galambősz aggastyán, hajadonfővel és mezitláb jár, kezében vasbuzogányt szorongat.
Nem kevésbbé plasztikus, a hogy egy szlovén mese a hónapok gyülekezetét leirja. A hegytetőn nagy tüz égett, körülötte tizenkét kő, a tizenkét kövön tizenkét ember. Három deres szakállu volt, három ifjabb, három még ifjabb, de a három legeslegifjabb a legszebb volt. Egyik sem szólt, szép csöndesen a tüzbe néztek. Legfelül a Jéghónap ült (Leden); haja is, szakálla is fehér volt, akár a hó, kezében botot szorongatott… És történt, hogy a Jéghónap felkelt, odament legkisebbik öcscséhez és odaadta neki a botot mondván: «Eredj testvér és ülj legfelül!» Amaz pedig odaült és megcsóválta a botot a tüz felett. Abban a pillanatban a tüz magasabban csapott fel, a hó olvadni kezdett; az ágak rügyeztek, a fák alatt fü sarjadt, a füben virág nyilt; tavasz volt…
ÓRIÁSOK, HAZAJÁRÓ LELKEK, ŐSÖK SZELLEMEI.
Az óriások a szláv mythosban ép oly jelentős és sokoldalu szerepet játszanak, mint a magyarban. Kimagaslik közülök Licho, az orosz Polyphem. De még az óriásoknál is érdekesebbek a hazajáró lelkek (vlkodlak), nyugtalan szellemek, a kik nem lelik helyöket a tulvilágon, melybe az igazak a tejuton (szivárványon) által jutnak. Azért tanácsos bizonyos napokon az ablakok közé ételt rakni, hogy a hazajáró lélek ételben-italban kárt ne szenvedjen. Kettős gonddal ügyeltek a temetés kifogástalan voltára, mert a lélek addig a fákon röpked, mig neki a végső tisztességet meg nem adták. Sőt az ősök lelkei azontul is megkivánták a tiszteletet, cserében pedig ők is őrködtek a megmaradottak felett, lévén minden háznak külön védőszelleme (Ded, Šetek, Buozik, Hospodarik), az oroszoknál épenséggel házi istene (deduska domovoj) «a ki – mondja a népdal – melegít a láng tüzében, dalt fakaszt a lány szivében».
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
NEGYEDIK KÖNYV
1.
Ha belső parancsolód a természetet követi,
akkor úgy viselkedik az eseményekkel szemben,
hogy mindig könnyen igazodik ahhoz,
ami lehetséges és adott.
Nem kedvel különösebben
egyetlen meghatározott anyagot sem,
hanem a fontosabb dolgokhoz vonzódik,
de azokhoz is csak bizonyos fenntartással,
s ha helyettük valami mással kerül szembe,
azt is saját cselekvése anyagaként tekinti,
mint ahogyan a lobogó tűz is így csinálja,
mikor megemészti a belédobott anyagot,
amely a kis mécset kioltaná.
A lobogó láng viszont
hamar hatalmába keríti
és felemészti a rádobott tárgyakat,
sőt még magasabbra csap tőlük.
2.
Semmit se tégy találomra,
semmit se tégy másként,
mint
az élet igaz művészetét tökéletesen betöltő
elv szerint.
3.
Az emberek
búvóhelyeket keresnek maguknak:
falun, tengerparton, hegyeken.
Te magad is szoktál effélére vágyni.
Micsoda korlátoltság!
Hiszen megteheted,
amikor csak akarod,
hogy önmagadba visszavonulj.
Mert az ember sehová
nyugodtabban, zavartalanabbul
vissza nem vonulhat,
mint saját lelkébe,
különösen ha olyan a belső világa,
hogy beletekintve azonnal teljes békesség tölti el.
A békesség pedig azonos a lélek harmóniájával.
Ne vond tehát meg önmagadtól
egyetlen esetben sem
ezt a visszavonulást,
s újhodj meg lélekben.
Életelveid
legyenek alapvetők
és a lényegre szorítkozók:
puszta fölidézésük is
űzze el minden udvari gondodat,
és biztosítson róla,
hogy ha visszatérsz,
ne bosszankodj azon,
amire visszakerülsz.
Mert min is bosszankodnál?
Az emberi gonoszságon?
Vedd fontolóra a tételt,
hogy az eszes lények egymásért vannak,
hogy türelem az igazságosság egy része,
hogy az emberek akaratuk ellenére hibáznak,
hogy hányan már,
kik féktelenül gyűlölködtek,
gyanakodtak, egymásnak estek,
ím,
kiteríttettek és elhamvadtak –
s akkor hagyj fel a bosszúsággal.
Vagy talán
a mindenség végzése ellen
zúgolódol?
Idézd csak emlékezetedbe
ezt a két lehetőséget:
vagy van gondviselés,
vagy csak atomok vannak;
továbbá mindazt,
amiből bebizonyosodik,
hogy a világ olyan, mint egy állam.
Vagy talán
testi dolgok bántanak?
Gondolj arra,
hogy az értelem,
ha egyszer önmagára eszmélt,
és megismerte saját erejét,
függetleníti magát
az állati lélek kellemes vagy kellemetlen izgalmaitól;
továbbá gondolj mindarra,
amit a fájdalomról és az élvezetről hallottál,
s magadévá tettél.
Vagy talán
a hiú hírvágy játékszere vagy?
Nézd csak,
minden milyen gyorsan feledésbe megy,
tekintsd
a mindkét irányban végtelen idő
feneketlen mélységét,
a hír visszhangjának hiábavalóságát,
a téged látszólag magasztalók
állhatatlanságát, kritikátlanságát,
s végül,
hogy milyen szűk a tér,
melyre hírneved korlátozódik.
Mert az egész föld
csak egy pontja a mindenségnek,
s annak is micsoda kis zuga a te lakhelyed.
S itt is hányan,
micsoda emberek dicsőítenek téged?
Szánd hát végre rá magad,
hogy visszavonulj a saját kis területedre.
Mindenekelőtt:
ne kapkodj ide-oda,
ne erőlködj,
hanem szabad lélekkel,
mint férfi,
mint ember,
mint polgár,
mint halandó lény
tekintsd a világ dolgait.
S az igazságok közül,
melyekre szemedet függeszted,
kettő legyen mindig kéznél.
Először,
hogy a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez,
hanem kívül vannak rajta,
mégpedig mozdulatlanul;
minden izgalom tehát a belső felfogásból fakad.
Másodszor,
hogy mindaz, amit látsz,
hamarosan megváltozik, sőt megszűnik.
Állandóan gondolj rá,
hogy mennyi változásnak voltál már te is a tanúja.
A világ változás,
az élet felfogás dolga.
4.
Ha
gondolkodási képességünk közös,
akkor az az értelem is közös,
mely eszes lényekké avat.
Ha ez így van,
akkor általános érvényű az a meggondolás,
mely megszabja,
hogy mit tegyünk.
Ha ez így van,
akkor közös törvény alatt állunk,
és ekként valamennyien polgárok vagyunk.
Ha ez igaz,
akkor valami kormányzatnak vagyunk alattvalói.
Ha ez is áll,
akkor a világ olyan, mint egy állam.
Mert milyen más
közös kormányzat részesének
mondhatnád az egész emberi nemet?
Innen,
ebből a közös államból ered számunkra
a gondolkodási képesség,
az értelem,
a törvényalkotás képessége.
Vagy honnan máshonnan?
Mint ahogyan azt,
ami bennem földszerű, valami földből kaptam,
ami nedves, azt más ősanyagból,
ami pára, azt ismét más forrásból,
ami meleg és tűzszerű,
annak is megvan a maga eredete
– mert semmi nem lesz semmiből,
mint ahogyan semmi sem tér a semmibe vissza -,
így
a gondolkodási képesség
is
belénk szállt valahonnan.
5.
A halál olyan,
mint a születés:
a természet titokzatos műve.
Ugyanazoknak
az ősanyagoknak az egyesülése
ugyanazokká.
Egyáltalán nem olyasmi,
ami miatt valakinek szégyenkeznie kellene.
Nincs ellentétben az értelmes lény mivoltával,
sem alkatának tervszerűségével.
6.
Ez a végzet rendelése:
ilyen emberek ilyen dolgokat cselekszenek.
Aki ezt nem akarja,
mintha azt kívánná,
hogy a fügefának ne legyen nedve.
Általában gondold meg,
hogy rövid időn belül
te is, embertársad is meghaltok,
és nemsokára még a neveteket is elfelejtik.
* * *
VI.
MAGYAR KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
3490.
Jobb a tisztességes háboruság mint a szines barátság.
Német: Besser offener Krieg, denn vermummter Friede.
3491.
Ki nagyot hág, nagyot esik.
3492.
Minden hágónak vagyon lejtője.
3493.
Nagy hágónak nagy a lejtője.
3494.
Nincs oly magas hágó, melynek lejtője ne volna.
3495.
Kivül a hája.
Czifrább mint gazdagabb.
3496.
Hamis hájjal kenték a segge táját.
3497.
Jól esett, mintha hájjal kenték volna seggit.
3498.
Megette a kutya a hájat.
Csikorgó tengelyre mondják.
3499.
Csak a háját növeszti.
3500.
Hadd kössön a hájunk.
Azaz üljünk még asztalnál egy kicsit, mikor már vége van is az ebédnek.
3501.
Ha én király megvónám, hájas pirítós megennám.
Igy fejezte ki egy szegény tót inas azt a lehető jót, mely reá királyságban várna.
3502.
Sok a lyuk a hálón, ha uj is.
3503.
Nagy vizbe veti hálóját.
3504.
Hálóba esett./került.
3505.
Hálóval takarózik.
3506.
Hályog van a szemén.
3507.
Kirugott a hámból.
Kirugott a hámfából.
3508.
Ne hántsd, ha nem hámlik.
3509.
Hányd el, vesd el módra.
Gond, rend, figyelem nélkül végezni valamit.
3510.
Egyik sem hányja a másikat.
Ha kérdenők szegény fiutól, kinek semmie, senkie: hány párnád van neked?
ő, puszta földön hálván, igy felelne alkalmasint: egyik sem hányja a másikat, azaz egy sincs.
3511.
Három a szent szám.
3512.
Három a táncz.
A „három” számot tánczára is átvitte a magyar.
Az első táncz lassu, csendes, komoly. Ezt magok kezdik és járják a legények, a körben álló leányok közül választgatva tánczosnékat. A nótát ekkor inkább magáért mint tánczért huzzák, ez hallgató nótának neveztetik. A test mozgása még csak készület a tánczra, hol fiu, leány illesztgeti, egyengeti magát. A második nóta már elevenebb, toborzói tempóval. Ebben fejlődik tánczczá a mozgás, s kifejezővé a táncz. Harmadik a fris, mely a jó kedv táncza, s a tagok költészete. Benne semmi egyéb szabály mint a lelkesedés tactusa. A két első tánczot körülbelül egyenlően járják mindenütt, a friset különbözőleg. Mert más a győries mártogató, más a csongrádi topogó (helyszerüleg: kutyakopogó), más a nyiri ugrós, pedig a nóta ugyanaz. –
Ugy látszik: a vidéki sajátságok a frisben tükröződnek, mig az elsőben általános népnemzeti, a másodikban délczeg katonai mozdulatok olvashatók. –
A km. jelentése: Omne trinum perfectum.
Három a táncz mind halálig,
Ki világos kiviradtig.
Népdal.
3513.
Három görög, három török, három zsidó: kilencz pogány.
3514.
Még a katona is három tyukmonyat szeret.
3515.
Három fa virága.
Azaz akasztófa virága.
Mustafa, Karafa és az akasztófa:
Mind ezen háromfa mind a három rosz fa.
Népd.
a) Adjon isten három é-t, három f-et, három b-ét.
3516.
Kettő helyett hármat lát.
Álmosra, borosra, korosra mondják, ha nem jól lát.
Latin: E duobus tria videt.
3517.
Hárman csendesen, ketten szerelmesen.
3518.
Nem titok, a mit hárman tudnak.
3519.
Feslik neki a hárs.
Azaz könnyen megy dolga.
3520.
Addig hántsd a hársfát, mig hámlik.
3521.
Hársat hántok hátábul.
3522.
Más a hát, más a kérdés.
Mivel a kérdést sokszor igy kezdik: „hát” p. hát te hol jársz? hát te mit csinálsz?
innen a km. „Más már a ,hát’, a kérdés is másfelé mász.”
Pósaházi.
3523.
Minden hátnak van egy hasa.
Azaz minden kérdésre van felelet. –
Játék a „hát” szó kettős (kérdő és Rücke) jelentésével, mikor ez utolsó esetben hátnak megfelel a „has.”
3524.
Viszket a háta.
Azt akarja talán hogy megverjék. –
Aggatózó legényekre mondják.
3525.
Hátán háza, kebelében kenyere.
3526.
Párduczbőr a háta.
Seb vagy ütlegfoltok miatt.
3527.
Hupikék a háta, jajvörös a czombja.
3528.
Hátamon is kivinném.
Példaul:
a mennyi becsületes ember van itt s itt, hátamon is kivinném a városból.
Tehát: kevés.
3529.
Mintha háta megé hányná.
P. ételt. –
Olyanra mondatik, ki kénytelen, kelletlen tesz valamit.
3530.
Akár akkor lássam, mikor a hátam közepit.
3531.
Hátat fordít.
Azaz gyülöl vagy legalább nem szeret.
3532.
Hátalt volna, ha hasát verték volna.
3533.
Sok küszöböt nyalt az ő háta vége.
3534.
Fordítja a hátibőrt.
Alsó Borsodban szokott viselet a hátibőr, mely tulajdonkép nem egyéb száradt báránybőrnél, a két első körömnél összekötve s nyakba vetve. Mezőn szántáskor, a mint szélnek fordul az eke, ugy a hátibőr is. A gyermek iskolában egész telet is kihuz vele, fordítván szél felé a hátibőrt. Innen a km.
3535.
Hátibőr is megszokja a bundát.
3536.
Egész nap a hátibőrön.
Heves, lustálkodik.
a) Terem az ember mint a hátibőr.
3537.
Roszabb a hátramenésnél.
* * *
VII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Abszolút viccek
(folytatás)
− Mi az abszolút nagyképűség?
− Trabanton vonóhorog.
− Mi az abszolút felháborító?
− Amikor az anyósod karambolozik az új kocsiddal.
− Mi az abszolút étvágytalanság?
− Ha a betegnek már az az étel sem ízlik, amitől az orvosa eltiltotta.
− Ki az abszolút optimista?
− Aki az utolsó forintjaiból pénztárcát vásárol.
− Ki az abszolút optimista?
− Aki a butik előtt járó motorral várja a feleségét.
− Ki az abszolút optimista?
− Aki azt hiszi, hogy a légy a szobában a kijáratot keresi.
− Ki az abszolút pesszimista?
− Aki zajártalomra panaszkodik, amikor a szerencse kopogtat az ajtaján.
− Ki az abszolút hipochonder?
− Aki csak akkor érzi jól magát, amikor rosszul érzi magát.
− Ki az abszolút hipochonder?
− Aki már ma tudja, hogy holnap mi baja lesz.
− Ki az abszolút allergiás?
− Aki az allergia elleni szerektől is allergiát kap.
− Ki az abszolút zenebarát?
− Aki ha énekhangot hall a női zuhanyzóból, akkor nem a szemét, hanem a fülét tapasztja a kulcslyukra.
− Ki az abszolút igaz barát?
− Aki alaposan ismer téged, ennek ellenére szeret.
− Mi az abszolút jó házasság?
− Amikor mindkét fél azt hiszi, hogy ő az úr a háznál.
− Ki az abszolút lusta férj?
− Aki a gyereket is mással csináltatja.
− Mi az abszolút demokrácia?
− Amikor meg lehet mondani, hogy nincs demokrácia.
− Ki az abszolút úriember?
− Aki ígéretéhez híven megmutatja a bélyeggyűjteményét.
− Mi az abszolút rábeszélő képesség?
− Ha egy férj meg tudja győzni a feleségét, hogy minden bunda kövérít.
− Mi az abszolút gyógyszer?
− Aminek csak mellékhatása van?
− Ki az abszolút udvarias?
− Aki a fáradt olajat is hellyel kínálja.
− Ki az abszolút környezetvédő?
− Aki még a húsevő növényre is szájkosarat rak.
− Ki az abszolút állatbarát?
− Aki megkéri a vajaskenyérre szállt legyet, hogy menjen odébb, mert oda szeretne harapni.
− Mi az abszolút szárazság?
− Amikor a fák szaladnak a kutyák után.
− Mikor van abszolút hideg?
− Amikor a családfát is eltüzelik.
− Mikor van abszolút hideg?
− Amikor a műfogak is vacognak a pohárban.
− Ki az abszolút szegény?
− Akinek még az aranyere is rézből van.
− Ki az abszolút elvtelen?
− Akinek elvből nincsenek elvei.
− Mi az abszolút pimaszság?
− Kegyelemkenyérre kaviárt kenni.
− Ki az abszolút fösvény?
− Aki a végrendeletében is mindent magára hagy.
− Mi az abszolút gond?
− Ami még a parókát is megőszíti.
− Mi az abszolút rémület?
− Amitől a paróka is égnek mered.
(folyt.köv.)