Reggeli fél nyolczat ütött a czisztercziták egri székházának torony-órája. A reggeli mise már véget ért, a gimnázium iskolaszolgája, az úgynevezett pedellus pedig elsőt csengetett.

A diákok egyszerre ellepték a székegyház nagy udvarát, kis udvarát; a szellős nagy, de homályos folyósokon, a bolthajtásos tanúlótermekben alig lézengett még egy-két fiú. Némely hanyag diák, aki itt akarta megtanúlni a leckét; egy-két kitünő szorgalmú tanúló, aki még egyszer elismételte, a mit tudott.

A többség vígan beszélgetett, szaladgált, vitatkozott a partoldalba épített szentek szobraival ékesített udvarban, nekidűlt az akáczfának, amely éppen virágzott Mária havának e gyönyörű utolsó napján, az 1846-ik esztendőben.

Körűlbelül félszáz esztendeje, de a diákok jórészt akkor is csak arról beszélgettek, amiről manapság. Legfeljebb beszédjük módja volt más, nem egyszer latin szóval szóltak és sok olyan mondást ejtettek, ami azóta dívatját multa. Leginkább tanulmányaikról, a bizonyitványról, tanáraikról s játékaikról beszélgettek.

A labdázás hónapjában leginkább kis és nagy métáról, körbe rótáról meg duplexről beszélgettek az egri diákok.

– Gyerünk, ki gyön délután nagy métára? Pompás helyet találtam a páston!

– Jobb a vár alatt!

– Gyerünk a sánczokba.

– Bekötötted-e már a bőrlabdám?

– Oláh Guszti tegnap duplexban úgy megütötte a hátam, hogy most is sajog bele!

Ezek és ilyen mondások hallatszottak mindenfelől. Különösen a kisebbek csoportja volt az igazi játszó-kedvében. És sok fejecskében megfordult az a bűnös gondolat, vajha szombat délután volna, amikor nincs előadás s nem kell vasárnapra leckét tanulni.

Itt-ott a nagyobb diákok is belekeveredtek a tervezgetésekbe, de jórészt külön csoportot alkottak, beszélgetve csendesen, vagy némán hallgatva egy-egy társukat, aki lassan majd hirtelen nagy hévvel olvasgatott nekik.

Petőfi, Tompa, Arany s Vörösmarty friss versei ragadta el ugy őket, hogy a pedellus első csengetését se hallották. Olvasgattak a pesti postával épp most érkezett mindenféle lapokból, folyóiratokból. És mig szemük csillogott a költészet tiszta gyönyörétől elragadtatva, beszélgettek a költőkről, akik közűl nem egy városukban járt, mint Petőfi, vagy a dicső emlékű egri várról írt, mint Vörösmarty örökszép hőskölteményében, amelynek a cime is „Eger”.

Csak a toronyóra zavarta meg őket egy kissé. Újra ütött s jelenté, hogy már csak egy negyed hiányzik a nyolczból. És lassanként páros sorrendben jöttek a növendék papok, akik ide jártak iskolába.

Jöve legelőször a világi kispapok fekete csoportja, akiket egy magas, karcsu, fiatal pap vezetett. Nem diák már nyilván, csak preczeptora ezeknek.

– Ni Tárkányi Béla! – suttogták a versolvasó ifjak tisztelettel teli.

– Ez írja azokat a szép verseket? – kérdé egy fiatal tót diák.

– Ennél volt látogatóba Petőfi is, – jegyezte meg egy idősebb.

Alig hiányzott már egy pár percz a nyolczból, amikor az ifju népség egyszerre csak hullámzani kezdett.

– A pedellus! Hosszú levél! Mi történt? – suttogták mindenfelé, össze-vissza.

Csakugyan a pedellus jelent meg a rendház kertjének ajtajában, bizonyosan a folyton kertészkedő rendfőnöktől jön, hóna alatt egy hosszú alakú paksamétával, s egyenesen az igazgató lakása felé tart.

Egy-egy szakálas diák – mert akkortájt ilyenek bőven jártak a felső gimnáziumba – megtudakolta az öregtől:

– Tán valami baj esett, Nagyfejeő bácsi?

Az öreg pedellus pedig a félelmetes tömlöcz ismert hangzású kulcsait csörgetvén zsebében, foghegyről csak annyit felelt:

– Hosszú levél!…

– Hosszú levél! Hosszú levél! – visszhangzott végig a bűvös szó át az egész téren, be a lassanként népesedő tanúló termekbe.

Vajjon mi lesz benne? A kétrét összehajtott durva diós-győri papiros belső része vajjon mit foglal magában? Hiszen csak új iskolaévet szentelő isteni tisztelet után, bizonyítványosztás, vagy hosszú ünnepek, nagy vakácziók után szokás ilyesmit írni, kiadni. Ezeken a kérdéseken törték a fejüket sokan, míg mások, különösen a harmadosztálybeliek, minden kérdés és kétkedés nélkül örűltek annak, hogy ilyenformán a magyar nyelv, amely nyelvet, mint minden tantárgyat, latin nyelven tanítottak, elmarad, vagy legalább is ebből az akkor nehéz tárgyból nem kérdez a tanár.

Pont nyolcz óra volt. A diákok csendesen ültek padjaikban.

De minden tanár – példátlan eset – késett, csak nyolcz óra után lépett be osztályról-osztályra a pedellus és szólt:

– Az egész osztály szép rendben jőjjön rögtön a gyülésterembe.

II.
Mi volt a hosszú levélben.

A tanácsteremben együtt ült már az egész rend. A hosszu zöld posztóval leterített asztal fejénél ült az ősz prior, a rendház főnöke, violakék kis sapka volt a fején, egy korán kinyílt labdarózsát szagolgatott. Jóságosan mosolygó arczán eloszlott ama diákoknak a félelme, akiknek volt okuk a rendkívüli eset miatt megszeppenni. Jobbról a szigorú arczú igazgató ült, balról a legöregebb tanár, fehérhaju, de üde s remek szép arczú férfi, az iskola ünnepi szónoka. Aztán jobbról, balról, sorba az egész tanári kar, végűl a legfiatalabb, a tanácsülés jegyzője.

Mindannyian fekete övű fehér reverendájukban, minden dísz nélkül, csak a prior nyakán csüggött széles arany lánczon nagy arany kereszt.

A fiatalság lassankint elhelyezkedett. Elől a kicsinyek, hátul a nagyobbak. Az ajtókban a pedellus s az egyházfi állt.

Néma csend lőn, alig hallatszott innen-onnan suttogó hang, az is elnémult, a mint a prior megszólalt:

– Édes fiaim! Összehíttunk benneteket, mert rendkivűli alkalom késztetett rá. Valamelyik méltatlan társatok letért az erény utjáról s azon van, hogy megcsufoljon benneteket. Még mi magunk se tudjuk, ki az, de rossz cselekedetét igen is tudjuk. Van itt valaki köztetek a ki – kimondani is iszonyodom – a máséhoz nyúlt… lopott.

Ez a rettenetes szó megremegteté az egész ifjúságot. Izgatottan néztek össze. Kiki kereste a bünöst.

Az ősz prior felállt, már most eldobta kezéből a labdarózsát s szigorú hangon ismételte:

– Igen, lopott! S itt van közöttetek. Nektek tudnotok kell, ki az. Mutassátok meg, mutassatok rá újjal és mondjátok neki: Eredj közülünk, hozzánk ne érj!

Kínos elnémultsággal feleltek erre a felszólításra.

A prior folytatá beszédét:

– Szóljatok, ki a bünös?

Nem szólt senki.

– Hallgattok, jól van, tehát menjen a dolog máskép. Pedellus, bocsássa be Szürszabó uramat.

Szürszabó János lépett be a terembe s megállott az ékes testület előtt s köszönt illemtudóan, de egy kissé megszeppenve.

– Ni, a madaras kofa! – suttogták maguk közt a diákok.

Csakugyan az volt a Szűrszabó uram, egykoron kemény foglalkozásban mester, sarkantyús; de vénségére a szelíd madarak barátja, bolondja. „Madaras kofa, madaras kofa!” kiabáltak utána a csintalan gyerekek az utczán. Pedig nem is kofáskodott, magának tartotta meg azokat a szebbnél-szebb galambokat, haragosnál-haragosabb papagájokat, hollókat, csókákat, amelyeket mindenfelé összevásárolt, nagy szorgossággal táplált, tenyésztett. Híressége volt ő akkortájban Egernek, majdnem olyan, mint a nagy lyceum palotája, amelynek annyi az ablaka, ahány napja van az évnek. Neki meg galambja volt ennyi, háromszázhatvanöt. Kis, fekete csőrű, nagy, sárga szájú, fehér, fekete, úri fajtájú s közönséges tanyai galambok, pávafarkúak, bóbitásak. Elsötétítették egy darabon az eget, ha a mester felrebbentette őket. Egyszer eldöntöttek egy négy éves kis leányt, amint a kaba elől menekűlve, lecsaptak az udvarba. De hát a galambok csak galambok! Lehet mindenkinek, de a madaras kofának volt két olyan madara is, amelyet nagy költséggel hozatott külső országból. Két kis kolibri madár, olyan mind a kettőnek a farka, akár egy lant s olyan a szine, mint a szivárványé. Nagy híre is volt a városban ennek a két madárnak, amelylyel együtt éppen ötszáz, minden fajta madara volt a jó Szürszabó Jánosnak. Madara ötszáz, de felesége, gyereke, családja egy csepp sem. A madarakat szerette hát úgy, mintha gyermekei volnának, a kolibri madár pedig közöttük két legkedvesebb cselédje. És épp annak kellett elvesznie, épp azt vitték el!

– Szűrszabó uram, halljuk, beszélje el az esetet, a bűnös tán magába tér s előáll.

A madaras kofa siralmas arczczal nyögé:

– A madaraim… szomorúak voltak… kitettem éjjelre… az eszterhéj alatt háltak… reggel sehol, csak a kalitka üresen… Üresen! – ismétlé és sírva fakadt, de hirtelen abban hagyá, s dühvel fordult az egész diákság felé. – Hanem most már nyomon vagyok. A tollakat ma megláttam egy kert sövényében, a köszmétebokrok között.

– Kié az a kert? – kérdé az igazgató szeliden, de hirtelen.

– Potyoró kötélverő mesteré.

Lakik-e diák nevezett mesternél? Ha igen, álljon elé! – folytatá az igazgató.

Két kis diák kászólódott ki a többi közül s inogó lábbal megállott a tanácskozó asztal előtt. Hallotthalvány arczú két fiú: Szíhalmi Pál és Viparína Ákos.

III.
Szíhalmi Pál meg Viparína Ákos.

– Lépjetek, fiaim, közelebb! – szólt az igazgató, aki ettől fogva maga vezette az ügyet.

A két fiú közelebb lépett. Szép, barna, karcsú fiú volt az egyik. Ezt Szíhalmi Pálnak hívták. A másikat, a szőke, tömzsi széles képűt pedig Viparína Ákosnak. Az előbbi vagy tizenhárom, az utóbbi tizenkét éves lehetett. Az iskolában egymás mellett ültek, barátok, lakótársak s földiek valának.

– Szóljatok, fiaim, Szíhalmi Pál, Viparína Ákos, tegyetek töredelmes vallomást. Egyiketek okvetlenül bűnös. A szóban forgó kolibri madarakat el nem vihette más, csak közűletek egy; szóljatok! Ime, a tiszta váljon most el a bünöstől s mutasson rá: te voltál, te vagy, – hangzott fel az igazgató harsány hangja.

A két fiú pedig nem vált el egymástól, sőt még jobban összebujtak. A kis Viparína a Szíhalmi Pál kezét szorongatta. Szólni egy hangot se tudott egyikük sem.

– Ők voltak, bizonynyal ők voltak, valamelyik közülök, tegnap hajnalban még láttam is azt a friss nyomot, amely az én portámtól az ő házukhoz vezetett, – jajveszékelte Szürszabó uram.

– Nagy volt a nyom? – kérdé az igazgató.

– Nem, kicsiny, egy fiú lába nyoma! – válaszolta mohón a madaras kofa.

A meglepetés hangjai hallatszottak most fel az ifjúság között: tehát ezek közül valamelyik, Szíhalmi Pál vagy Viparína Ákos, egyképen jó fiú mind a kettő s most az egyiktől meg kell válniok.

Vajjon melyik? A két fiú kérdőleg nézett egymásra: te voltál volna s nekem nem mondtad, miért tetted? Ez a kérdés lebegett elkékűlt ajkukon. S bár szerették egymást mind a ketten: kölcsönösen biztosra vették egymásról, hogy a másik tette. De miért tette, hogyan juthatott az eszébe? Mind a kettőnek most hirtelen világosság jelent meg. Emlékeztek arra, mit mondott az elmúlt napokban házigazdájuk haldokló felesége: „Meggyógyúlnék én, ha megehetném azokat a szomszédbeli arany madarakat becsinálva!” Talán valamelyikük – csakhogy betöltse a szegény asszony kivánságát – azért vitte el a madarakat.

De hogy tudta így eltitkolni a másik elől?

Csak úgy rajzott fel a sok fogas kérdés a fejükben. Egyre se tudtak válaszolni. Hanem hirtelen elhatározás kelt bennük: az egyik meg akarta menteni a másikat. Szíhalmi Pál fel akarta magát áldozni barátjáért, akit bűnösnek vélt s a büntelen Viparína magára akarta vállalni azt a rossz tettet, a mit szerinte csak Szíhalmi Pali követhetett el.

Ez a nagylelkű, de botor felbúzdulás egyszerre csak pirosra festette az arczukat. S egy percz alatt történt mindez, egy percz munkája volt, a míg az idősebbik ilyesfélét gondolt magában: „Nekem még megbocsájt az én jó apám, más iskolába is adhat, ember lehet még belőlem, de a szegény Viparínának soha meg nem bocsát az édesapja, módja sincs máshová iskolába adni, mint éppen csak ide. Elpusztul, ha innen kicsapják a szegényt!”

A szegény Viparína pedig ezt forgatta az eszében: „Minek is kínlódjam én itt? Úgy se nekem való az iskola. A kis testvéreimtől vonom el azt a tíz sájin forintot, amit apám hónaponta nekem küld. Jobb lesz ha mesterségre megyek, vagy az apámhoz állok, legyen vénségére, aki átveszi a hivatalát: az egyházfi szép tisztét s nemes mesterségét a harangozóságnak. Velem semmi baj nem történhetik, ha el is kergetnek innen, de milyen csúfság az olyan úri fiúnak, mint a Pali! Az emberek tolvajnak nevezik, otthon a mamájának kiég a szeme szégyenletében!”

Néma csend volt a tanácsteremben. A fiúk visszafojtották lélekzetüket, amint megszólalt Szíhalmi Pál:

– Én voltam!

És fejét lehajtva, megtörötten várta az itéletet. Fel sem hangozhatott az itélet, midőn a kis Viparína vékony hangja is megcsendűlt. Zavarodottan, töredezett hangon mondja:

– Én voltam!

– Tehát együtt voltatok? – kérdé az igazgató összevonva szemöldökét.

– Nem, csak én egyedűl! – szólt Pali most már nyugodtabban.

De Ákos nem engedte az igazát, hebegett, motyogott, összezagyválta a szót, mindent magára akart vállalni s így csak jobban belesodorta a bajba barátját.

A madarak barátja ott állt mögöttük, vérben forgó szemét feléjük fordítá, szólni s kiabálni akart örömmel, gyönyörrel: ime, megvannak! Majd hogy rájuk nem rohant, de türtőztette magát, a hogy tudta, hanem beszélt, hadonázott:

– Hát ti vagytok, szép madarak! Tudtam, láttam azelőtt is, amint vedertétek a galambjaimat, csúfoltátok a páváimat! Ti tettétek – tudtam! Láttam az arczotokon, amint másnap elmentem hozzátok keresni az édes kis arany madaraimat. Hát kellett a tolla, kalap mellé kellett, biztosan ott van most is!

Egy osztálytársat elszalasztottak hirtelen a két bűnös kalapjáért. Két egyforma kalap kerűlt a tanácskozók asztalára. Színre, nagyságra egy, csak abban különbözött az egyik a másiktól, hogy alig látható picziny kolibri madár tolla, vagy helyesebben pihéje volt az egyik szalagja mellett.

– Kié ez? – kérdé az igazgató.

– Az enyém! – szólt Pál.

– Az enyém! – nyögte Viparína.

– Csend, elég! – szólalt meg a prior. Aztán a tanító szerzetesek felé fordúlva félhangon mondá:

– Tisztelt rendtársak, határozzunk ez elveteműlt ifjak felett.

IV.
Az itélet.

Még aznap délelőtt meghozták az itéletet. Szíhalmi Pált és Viparína Ákost kicsapják a rend főgimnáziumából. Meghozták, de nem hirdették ki a fiúk előtt. Irnak mind a kettő apjának, hogy jőjjenek a fiúik után, vigyék el az intézetből. De a fiúk megtudták, hogy mi vár reájuk. Bizony kicsordúlt mind a két fiú szeméből a köny, amikor az itéletről értesültek.

Csak most tudták meg, mit jelent innen elválni. Egy pár órával előbb még örültek a délutáni vakácziónak, bezzeg nem repesett most szívük annak a vakácziónak, melynek a végét se látták.

Szomorú szabadság!

„Könnyű a madárnak ágról-ágra szállni” – de nehéz, nagyon nehéz az emberfiának megválni szerette társaitól, a helytől, amelyet úgy megszokott, úgy megszeretett!

Úgy botorkáltak kifelé, alig látva, alig hallva, ami körűlöttük élt, körűlöttük hangzott. Csak kinn ébredtek fel ebből az államszerű állapotból. Bora néni a vén, rossz szemű zsemlyés kofa, aki már vagy negyven esztendeje árúlta a „marczit”, sóskalácsot itt, meghallotta a diákok sorsát s elejbük állott.

Erőnek erejével egy-egy czipót akart szegényeknek adni – hitelbe. „Majd megfizetitek, ha a lyukas hídon pénzt találtok” – mondá nekik.

Könnyezve köszönték meg s kereken utasították vissza a jó öreg asszony ajándékát:

– Nem eszünk mi már többet, Bora néni, a maga zsemlyéjéből! – mondá Szíhalmi Pál, aztán megtörülve szemét, odafordúlt társához:

– Törűld meg a szemed, ne menjünk így szégyenszemre keresztűl a városon.

De azért csak pityeregtek egyet-egyet. Valamelyik talán meg is bánta a nagylelkűségét, de csak egy perczre.

Még mindig nem tudták meggondolni cselekedetük következményeit, még mindig nem tanakodtak azon, mit fog apjuk mondani a dologhoz, ők maguk mivé lesznek. Csak az fájt nekik, az az érzés szorította össze a szivüket minduntalan, hogy ki vannak taszítva onnan, ahol még reggel otthon voltak s ma más ül a helyükön.

Aztán mit fog mondani házigazdájuk, Potyoró mester, ha meglátja őket, ha megismeri arczukon: mi esett meg velük!

Bizony az nem vett észre rajtuk semmit. Csendesen ült beteg felesége ágya mellett. Ott a hol a beteg volt, amikor ők reggel elmentek hazúlról, de most nem volt az többé:

Meghalt.

Tompa fájdalomba merűlve, némán ült a szegény mester felesége holtteste mellett s észre se vette őket, akik kezdetben nem látták, mi történt, de csakhamar meglátták vagy helyesebben megérezték, amint az ágyra pillantottak.

Megüvegesedett, nyitott szemekkel, sárgán, mint a viasz s mozdúlatlanúl, mint egy darab fa feküdt ott a mesterné asszony.

– Meghalt! – hebegte önkénytelenül Pál.

A mester, mintha álmodnék, igent bólintott fejével. A fiuk közelebb léptek a halottas ágyhoz. A halál, házigazdájuk fájdalma elfelejtette velük a történteket. Nem is szóltak egy szót se, hanem kifordultak a konyhába, ahol nyolcz árván maradt, kis gyermek – mind kisebb, mint ők – zsivajgott.

– Csitt! – mondá a legnagyobbik – anya meghalt!

– Meghalt! – ismétlé egy négy éves kis lány, kit Csin Terkának neveztek a gyerekek, mert nagyon csinos volt.

– Bizony, pedig apa megfőzte neki azokat az arany madarakat, amelyeket Szűrszabó bácsitól hozott el az éjjel s azoktól meg kellett volna gyógyulnia! – suttogta a hét éves Anti.

A szomorúság e sötétségében hirtelen világosság derűlt fel nekik. Hát egyikük se követett el bűnt, hanem a mester, hogy megmentse élete párját a haláltól. Babonából tette.

A kis Viparínának most eszébe jutott egy pillanatra, hogy ő visszamegy az igazgató elébe s fölfedez mindent.

– De akkor a szegény mestert bezárják, börtönbe vetik! – mondá az idősebb s okosabb Pál.

Megölelték hát egymást s megfogadták kölcsönösen: nem szólnak senkinek, szenvedjenek inkább ők, mint a nyolcz árva szerencsétlen apja, akit ha becsuknának: meghalnának éhen a gyerekei.

Azon nem is tünődtek, hogyan kerűlt az egyik kalaphoz a kolibri madár tolla? Véletlenül ragadt oda? Szíhalmi Pál inkább a fölött évődött, mi lehet az oka, hogy se levelet nem kap otthonról, se az élelmiszerekkel megrakodott társzekér nem érkezik meg, amelyet pedig minden második hónapban rendesen elküld az édes apja. Most már két hónapja múlt, hogy mind ennek se híre, se hamva.