A forradalom iskolái?

Ha a nép­sze­rű asszo­ci­á­ci­ós já­té­kot ját­sza­nánk, amely­ben egy ki­fe­je­zés­re gon­dol­ko­dás nél­kül rá kell vágni azt a szót, amely el­ső­ként eszünk­be jut, akkor a „már­ci­us 15.”-re biz­to­san sokan „Pe­tő­fit” mon­da­ná­nak elő­ször. Az 1848. már­ci­us 15-i pesti for­ra­da­lom egyik ve­zér­alak­ja két­ség­kí­vül a leg­is­mer­tebb ma­gyar költő. If­jú­ko­rá­ban Pe­tő­fi – aki­nek a két­szá­za­dik szü­le­tés­nap­já­ra ebben az évben em­lé­ke­zünk – hat evan­gé­li­kus is­ko­lá­ban is meg­for­dult: vajon ezek­ben az is­ko­lák­ban „ta­nul­hat­ta” a for­ra­dal­mat?

A lé­te­ző szo­ci­a­liz­mus ko­rá­ban az evan­gé­li­kus egy­ház­tör­té­net­ről szóló írá­sok egyik leg­fon­to­sabb mon­da­ni­va­ló­ja az volt, hogy bi­zo­nyít­sák, a ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­ku­sok tör­té­ne­tük során min­dig a ha­la­dás (ma hasz­nált ide­gen szó­val a prog­resszió) ol­da­lán áll­tak. Nem­ze­ti sza­bad­ság­küz­del­me­ink során az evan­gé­li­ku­sok min­dig a ha­la­dás ol­da­lán har­col­tak, egy­há­zuk és nem­ze­tük jo­ga­i­ért akár fegy­vert is fog­tak az el­nyo­mók­kal szem­ben.

Mint min­den sar­kos ki­sa­já­tí­tás, úgy ez a meg­ál­la­pí­tás sem tel­je­sen igaz. Az evan­gé­li­kus egy­ház is in­kább sze­ret­te a nyu­godt éle­tet, mint a véres har­co­kat, pap­jai és ve­ze­tői is csak rit­kán ra­gad­tak fegy­vert, vagy buz­dí­tot­tak bár­mely for­ra­da­lom és lá­za­dás mel­lett. Is­ko­lá­ink meg­le­he­tős si­ker­rel igye­kez­tek lé­pést tar­ta­ni a leg­mo­der­nebb pe­da­gó­gi­ai irány­za­tok­kal, de nem volt jel­lem­ző, hogy a min­den­ko­ri tör­vé­nyes rend erő­sza­kos meg­dön­té­sé­re biz­tat­ták volna di­ák­ja­i­kat.

Sza­bad és kri­ti­kus gon­dol­ko­dás

Pe­tő­fi is­ko­lái sem vol­tak a fel­for­ga­tó esz­mék tűz­fész­kei, de a for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc ide­jén nem­csak a költő, hanem sok egy­ko­ri is­ko­la­tár­sa is ki­állt a vál­to­zá­so­kért. A 19. szá­zad pro­tes­tan­tiz­mu­sá­ban, kö­ze­lebb­ről a ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus egy­ház­ban is kulcs­szó volt a sza­bad­ság fo­gal­ma. A sza­bad­ság az egy­ház­po­li­ti­ká­ban, egy­ház­igaz­ga­tás­ban azt je­len­tet­te, hogy az egy­ház ön­ál­ló­an dönt­hes­sen a saját ügye­i­ben: sza­ba­don vá­laszt­has­sa meg tiszt­ség­vi­se­lő­it, be­lá­tá­sa sze­rint ta­nít­son is­ko­lá­i­ban, saját maga ha­tá­roz­has­son arról, ho­gyan gaz­dál­kod­jon, vagy mi­lyen jogi ke­re­tek kö­zött mű­köd­tes­se in­téz­mé­nye­it.

Fon­tos volt az is, hogy – leg­alább­is a mű­velt és ta­nult em­be­rek­nek – nem fel­tét­le­nül kell el­fo­gad­ni­uk azo­kat az egy­há­zi ta­ní­tá­so­kat, ame­lye­ket év­szá­za­dok­kal ko­ráb­ban fek­tet­tek írás­ba. A 19. szá­za­di ok­ta­tást sok he­lyen jel­lem­ző ren­ge­teg ma­go­lás mel­lett az erre fo­gé­ko­nyab­bak azt is meg­ta­nul­hat­ták, hogy a sza­bad, kri­ti­kus gon­dol­ko­dás nem bűn, hanem in­kább erény (ter­mé­sze­te­sen csak akkor, ha szi­go­rú­an meg­tart­ják az akkor is­ko­lai tör­vé­nyek­nek ne­ve­zett há­zi­ren­det.)

Volt egy olyan is­ko­lá­ja Pe­tő­fi­nek, ahol egé­szen biz­tos hall­ha­tott va­ló­di, fel­for­ga­tó, for­ra­dal­mi gon­do­la­to­kat. Sár­szent­lő­rin­ci tan­évé­nek ide­jé­re esett, hogy a kis­gim­ná­zi­um ta­ná­rá­nak, Haag Pé­ter­nek az el­mé­je meg­bom­lott. A kü­lön­ben ki­vá­ló bi­zo­nyít­vá­nyok­kal és nagy tu­dás­sal ren­del­ke­ző ta­nár­ral nem elő­ször for­dult elő, hogy józan esze el­hagy­ta. 1831 őszén ott­hagy­ta az is­ko­lát, és a kör­nyék fal­va­i­ban mint „ál­ru­hás Jó­zsef csá­szár” biz­tat­ta a pa­rasz­to­kat, hogy el­nyo­mó föl­des­ura­ik ellen ka­szá­val, ka­pá­val lá­zad­ja­nak fel. A ko­le­ra­lá­za­dá­sok miatt amúgy is nyug­ta­lan or­szág­ban még egy nyil­ván­va­ló­an bom­lott el­mé­jű em­ber­től is ve­szé­lyes­nek szá­mí­tot­tak ezek a gon­do­la­tok.

Haag Pé­tert Bony­há­don el­fog­ták, majd a me­gye­szék­hely­re, Szek­szárd­ra vit­ték. Nem ál­lí­tot­ták bí­ró­ság elé, nem csuk­ták bör­tön­be, hanem a helyi fe­ren­ces is­po­tály őri­ze­té­re bíz­ták. Innen ha­ma­ro­san meg­szö­kött, és vissza­tért is­ko­lá­já­ba, ahon­nan el­za­var­ta a he­lyet­tes ta­nárt, és immár a ka­ted­rá­ról ok­tat­ta „for­ra­dal­mi” esz­mé­it a harminc-​egynéhány cso­dál­ko­zó kis­ka­masz­nak.

A Petőfi-​irodalom ezt az epi­zó­dot úgy írta le, mint a for­ra­da­lom köl­tő­jé­nek első ta­lál­ko­zá­sát a for­ra­da­lom esz­mé­i­vel. Ha ez így volt is, a kilenc-​tíz éves kis­di­ák­nak in­kább le­he­tett trau­ma­ti­kus, mint lel­ke­sí­tő él­mény. Haag tanár úr meg­bom­lott el­mé­jé­ben ijesz­tő ele­gyet ké­pez­tek a tár­sa­dal­mi for­ra­da­lom esz­méi, az ül­dö­zé­si mánia, a be­te­ges fél­té­keny­ség és a di­á­kok előtt is ki­fej­tett sa­já­tos né­ze­tei a nemek közti kap­cso­la­tok­ról. Nem va­ló­szí­nű, hogy a kis Ale­xan­der Pet­ro­vit­sot Haag tanár úr órái tet­ték volna for­ra­dal­már­rá.

Há­rom­nyel­vű is­ko­lák­ban a ha­zá­ról

Mind­annyi­an em­lék­szünk ta­nul­má­nya­ink­ból a re­form­kor két jel­sza­vá­ra: haza és ha­la­dás. A már­ci­u­si ifjak, köz­tük Pe­tő­fi, egy­for­mán lel­ke­sed­tek mind­ket­tő­ért. Mit ta­nul­ha­tott vajon evan­gé­li­kus is­ko­lá­i­ban a kis Pet­ro­vits a ha­zá­ról? Azért is iz­gal­mas a kér­dés, mert a há­rom­nyel­vű evan­gé­li­kus egy­ház­ban az is­ko­lák is há­rom­nyel­vű­ek vol­tak.

Pe­tő­fi­nek nem­igen volt 21. szá­za­di ér­te­lem­ben vett ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű ta­ná­ra: Schif­fen­de­c­ker, Haag, Lehr, Je­szensz­ky, Stuhl­mül­ler, Kol­lár, Koren, Li­chard tanár urak leg­több­jé­nek nem­csak a neve, de az anya­nyel­ve is ide­gen volt. Olyan is akadt köz­tük, aki nem vagy alig-​alig tu­dott ma­gya­rul, és per­sze olyan is, aki Ber­zse­nyi ver­se­i­vel ok­tat­ta a ma­gyar nyel­vet. A 19. szá­zad ele­jén a nyelv­tu­dás és a nem­zet­tu­dat nem mu­ta­tott olyan szo­ros egy­be­esést, mint aho­gyan ma meg­szok­tuk. Az is­ko­lai élet­ben egyéb­ként is a latin nyelv volt a leg­fon­to­sabb.

A for­ra­da­lom és a nem­zet jeles köl­tő­je evan­gé­li­kus is­ko­lai pá­lyá­já­nak min­den­eset­re ér­de­kes je­len­sé­ge, hogy ta­ná­rai közül töb­ben is szim­pa­ti­zál­tak a ma­gyar­ral kon­ku­rá­ló szlo­vák nem­ze­ti moz­ga­lom­mal. Jan Kol­lár, Pe­tő­fi hit­tan­ta­ná­ra a pesti pi­a­ris­ta gim­ná­zi­um­ban, il­let­ve kon­fir­má­ló lel­ké­sze az össz-​szláv együtt­mű­kö­dés (saját meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint a szláv köl­csö­nös­ség, kri­ti­ku­sai sze­rint a pán­szláv gon­do­lat) nagy ha­tá­sú pro­pa­gá­ló­ja, jeles szlo­vák/cseh költő és kul­tú­ra­szer­ve­ző volt.

Koren Ist­vánt, Pe­tő­fi aszó­di ta­ná­rát is több­ször il­let­ték pán­szláv vá­dak­kal, de a negy­ve­nes évek­ben a Pesti Hírlap éppen ma­gya­rul ki­vá­ló­an fe­le­lő szlo­vák és német ta­nít­vá­nyai miatt di­csér­te meg. Pe­tő­fi első fenn­ma­radt, ter­mé­sze­te­sen ma­gyar nyel­vű ver­sét is az ő le­jegy­zé­sé­ben is­mer­jük. Koren Ist­ván pán­szláv mi­nő­sí­té­se mö­gött az állt, hogy aszó­di, majd ké­sőb­bi szar­va­si ta­ná­ri évei alatt is rend­sze­re­sen ol­vas­ta a szlo­vák saj­tót, iro­dal­mat, és a szlo­vák nem­ze­ti moz­ga­lom több tag­já­val is le­ve­le­zett. Pe­tő­fi sel­me­ci ta­ná­ra, Da­ni­el Li­chard – aki nem átal­lot­ta ma­gyar tör­té­ne­lem­ből meg­buk­tat­ni ké­sőbb hí­res­sé vált ta­nít­vá­nyát – pedig vitán felül lel­kes tá­mo­ga­tó­ja volt a szlo­vák nyel­vi, nem­ze­ti, po­li­ti­kai tö­rek­vé­sek­nek.

Pe­tő­fi ebben az össze­tett nyelvi-​kulturális kö­zeg­ben is el­kö­te­le­zett ma­gyar köl­tő­vé, a ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom leg­na­gyobb ha­tá­sú for­má­ló­já­vá tu­dott válni. Aszó­don ala­pí­tott tit­kos tár­sa­sá­guk még in­kább a kis­ka­masz di­ák­csí­nyek (közös csa­var­gá­sok, egy kis pi­pá­zás és fri­vol nó­tá­zás) ke­re­tét adta. A sel­me­ci ma­gyar ön­kép­ző­kör­ben vi­szont már va­ló­di ma­gyar ver­se­ket írt, és olyan ba­rá­to­kat szer­zett, akik ké­sőbb iro­dal­mi am­bí­ci­ó­i­ban is se­gí­tet­ték. Már­ci­us 15. Pe­tő­fi­jé­ben a leg­hal­vá­nyabb két­ség sem me­rült fel, hogy a leg­ra­di­ká­li­sabb ma­gyar nem­ze­ti irány mel­lett kö­te­le­ződ­jön el.

A di­á­kok és a for­ra­da­lom

1848 ta­va­szán Pe­tő­fi egy olyan evan­gé­li­kus is­ko­lai ta­nár­tól ka­pott szi­go­rú kri­ti­kát for­ra­dal­mi fel­lé­pé­sé­ért, aki őt ugyan nem ta­ní­tot­ta, de három évvel ko­ráb­ban ta­lál­ko­zott vele. Hun­falvy Pál bár Huns­dor­fer­nek szü­le­tett, de ma­gyar nem­ze­ti el­kö­te­le­zett­sé­gé­hez és a „ha­la­dó” gon­do­la­tok irán­ti von­zó­dá­sá­hoz nem fér­he­tett kér­dés. Ő volt az, aki a kés­már­ki lí­ce­um ta­ná­ra­ként elő­ször ta­ní­tot­ta a jogot ma­gya­rul – el­évül­he­tet­len ér­de­me­ket sze­rez­ve így a ma­gyar jogi nyelv ki­ala­kí­tá­sá­ban és a ma­gyar nyel­vű jog­rend­szer meg­al­ko­tá­sá­ban.

Ami­kor azon­ban 1848 áp­ri­li­sá­ban hírét vette, hogy a sop­ro­ni lí­ce­um di­ák­jai meg­csi­nál­ták a maguk is­ko­lai for­ra­dal­mát, azon­nal tol­lat ra­ga­dott, ag­gó­dó és fel­há­bo­ro­dott cik­ket írt „az evang tes­tü­let­hez, a szü­lék­hez és az egész ha­zá­hoz”. Hun­falvy nem túl hí­zel­gő pár­hu­za­mot vont a ta­ná­ra­i­kat, is­ko­lá­ju­kat, egy­há­zu­kat a ne­ve­lé­sük­re tel­je­sen al­kal­mat­lan­nak tartó sop­ro­ni di­á­kok moz­gal­ma és a már­ci­u­si ifjak for­ra­dal­ma kö­zött: „S kinek ké­pé­ben kö­ve­te­lik azon gyors in­téz­ke­dé­se­ket? [ti. a sop­ro­ni diákok az is­ko­lai re­for­mo­kat] ter­mé­sze­te­sen a nem­zet ké­pé­ben és ne­vé­ben, »mert ki ne is­mer­ne az ifjúi kebel pa­na­szos fel­jaj­du­lá­sá­ban a nem­zet ha­lál­ha­rang­já­nak rémes zú­gá­sá­ra?« – mert Pes­ten is egy­pár ember, ki azzal di­csek­szik, hogy sem­mit­sem ta­nult, s hogy a sok sza­már pro­fes­sor neki secundae-​t adott, szin­tén a nem­zet­tel iden­ti­fi­cál­ja [azo­nosítja] magát!” Az „egy­pár ember” Pes­ten, aki sem­mit sem ta­nult, egyest ka­pott, és ezzel még di­cse­ke­dett is, nem más volt, mint Pe­tő­fi. Deákpályám című ver­sé­ben írta:

Di­li­gen­ter fre­qu­entáltam
Iskoláim egy­ko­ron,
Sec­undába ponált mégis
Sok szamár pro­fes­so­rom.

Pe­tő­fi evan­gé­li­kus is­ko­lá­i­nak tan­rend­jé­ben nem ta­lá­lunk „for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc” órát. Haza- és sza­bad­ság­sze­re­te­té­nek ké­sőb­bi meg­fo­gal­ma­zá­sá­hoz azon­ban ezek­ben az in­téz­mé­nyek­ben kapta meg tu­dá­sá­nak és mű­velt­sé­gé­nek alap­ja­it.

* * *
A cikk ere­de­ti­leg az Evan­gé­li­kus Élet ma­ga­zin 2023. már­ci­us 19–26–i 88. év­fo­lyam 11–12. szá­má­ban je­lent meg.
Az Evan­gé­li­kus Élet ma­ga­zin kap­ha­tó a Lu­ther Kiadó köny­ves­bolt­já­ban (Bu­da­pest VIII., Üllői út 24.), az evan­gé­li­kus temp­lo­mok irat­ter­jesz­té­sé­ben, meg­ren­del­he­tő a kiado@lu­the­ran.hu e-​mail-címen, vagy di­gi­tá­lis for­má­ban meg­vá­sá­rol­ha­tó, il­let­ve elő­fi­zet­he­tő a kiadó hon­lap­ján.