Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek életminőségei

Az önsorsrontó/javító ember – III.

Írta: Nagy Jenő · 2025. június 30.

kb. 20 perc olvasás

Eugéniusz:

Az önsorsrontó/javító ember – III.



Életminőség vizsgálódások

Egy mondat a bölcs vagy balga,

és boldog vagy boldogtalan lélekről

Régi intelmek/bátorítások magyarán



Táltos paripa vagy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke – ördög/sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok

Ön-sorsjavító vagy rontó típusok példatára



Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki, testi és társas életek/halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)



Ujfalvy Krisztina

A magánossághoz

Most oh csendes magánosság!

Öleld meg lelkemet;

Életbarát jó reménység!

Most ne hadd szívemet.

Midőn sorsom hideg szele

Kedvemről mindent leszele:

Bennetek találom

Életem s halálom.

Nedves szemem titkon gyüjti

Könnyeit egymásra;

Szorult keblem sohajtásit

Halmozza rakásra.

Lehelletem útját bontja

Kinzott életemet rontja

Méltatlan szenvedés,

Fájdalom s epedés.

Lezárt szivem tűrd békével

Sorsodat s hallgassad:

Szemeimnek reád hulló

Cseppjeit olvassad.

Majdan egy komor sírhalom

Keblében nem lesz fájdalom.

A lelkesítő vér

Ott újulást nem kér.

Majd – ha más nyugvó szemekre

Az éjjel álmot hord,

Zöldült sirom pazsintjain

Fényit az ezüst hold:

A kis filemile nyelve

Budolja: itt van benyelve

Az aki, míg volt s élt

Hosszú élettől félt.

A magánossághoz

szerző: Csokonai Vitéz Mihály

Áldott magánosság, jövel! ragadj el

Álmodba most is engemet;

Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,

Ringasd öledbe lelkemet!

Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;

Hogy itt Kisasszondon reád találtam.

E helybe’ andalogni jó,

E hely poétának való.

Itt a magános völgybe’ és cserében

Megfrisselő árnyék fedez,

A csonka gyertyánok mohos tövében

A tiszta forrás csergedez.

Két hegy között a tónak és pataknak

Nymphái kákasátorokba laknak;

S csak akkor úsznak ők elő,

Ha erre bölcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát,

Estvéli hűs álommal elborítja

A csendes éjnek angyalát.

Szelíd magánosság! az ily helyekbe’

Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe

Gyakran vezess be engemet,

Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,

Kerűlöd a kastélyokat;

S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd

Ott a fogyasztó gondokat.

A félelem s bú a vad únalommal

Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.

A nagy világ jótétedet

Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel

Goromba lelkét bünteted;

A nagyravágyót kérkedő hiszemmel

A lárma közzé kergeted.

Futsz a csatázó trombiták szavától,

Futsz a zsibongó városok falától:

Honnyod csupán az érező

Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak

Csak a te szent erődbe’ van,

Hol bíztatásit titkos égi szónak

Hallhatja a boldogtalan.

Te azt, ki megvetette a világot,

Vagy akinek már ez nyakára hágott,

Kiséred és apolgatod;

Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted

Naggyá az olyan bőlcseket,

Kiknek határtalanra terjegetted

Testekbe’ kisded lelkeket.

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

Mint a sebes villám setétes éjjel;

Midőn teremt új dolgokat

S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted

Gyakorta mint sohajtozom,

Mert szívemet baráti módra érted,

Midőn veled gondolkozom.

Ártatlanúl kecsegtetel magadba’,

Nincs tettetés sem csalfaság szavadba’

Hív vagy, nem úgy, mint a mai

Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak

A büszke lelkek napjai,

Kőről kövekre görgenek, zajognak,

Mint Rajna bukkanásai. ─

De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,

Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,

Tisztán, magába, csendesen:

Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán

Vak kárpitot sző az halál:

Ott a magánosság setét világán

Béhullt szemem reád talál.

Síromba csak te fogsz alá követni,

A nemtudás kietlenén vezetni:

Te lészel, ah! a sírhalom

Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott magánosság! öledbe ejtem

Ottan utólsó könnyemet,

Végetlen álmaidba elfelejtem

Világi szenvedésemet.

Áldott magánosság! te légy barátom,

Mikor csak a sír lesz örök sajátom.

De ez napom mikor jön el?

Áldott magánosság, jövel!

p 1

p Ő

p még

p a fülemile

p hangjáért is

p ádázul pereskedik

p a kertszomszédjával

p (egy közeli jóból, aki

p állandó segítő lehetne,

p egy rossz barátot csinál…!)

p Aki megveszi,

p megvesztegeti

p vagy megzsarolja

p az erre kapható ügyészt, a bírót stb.

p (mint Arany János: Fülemile meséjében)

p És ő döbben meg, háborodik fel a legjobban,

p ha ezt más nála jobban teszi, és így ő nyer….

p Nagy

p kíméletlen

p igazságával

p agyonveri, vagy

p „csak” elüldözi, elvadítja

p még a közeli jóbarátait is…

p És még büszke is: ő őszinte

p (egy szalonképes szadista hóhér)

p Aki

p megtanulta

p az arcvonásait

p ön-fegyelmezni,

p sőt póker arcot is vágni:

p de ez túlságosan tetszett neki,

p és a vesztére végleg így maradt

p (elsorvadtak kifejezéstelen érzelmei)

p Mint

p két süket-

p néma „pár-beszéde”

p a vaksötét éjszakában:

p sötétben tapogatózó, tébláboló…

p Mintha

p időkorlát nélkül

p szigorú házi őrizetben,

p kijárási tilalomban stb. „élne”,

p úgy zárkózik be és el a világ elől…

p Aki

p „nagylelkűen”

p trójai falovat ad/

p küld/hagy neked ajándékba,

p és az óvó-féltő hangokat elnémítva

p te magad viszed be az ostromlott várba…

p Nem

p úgy él:

p pedig minden,

p pl. a mai napja is

p lehet-lehetne a legutolsó

p Akko készít bakancslistát,

p amikor már a végét járja

p (az orvosok szerint)

p Ő olyan

p könnyelmű,

p mintha csak

p egyetlen egy

p nap lenne a világ –

p megeszi azt a tyúkot,

p amelyik aranyat tojna…

p Ő álnokul

p szembe dicsér,

p pont azért, hogy

p te önkárodra, vesztedre

p túlontúl is elbízzad magad…

p Ő

p csak

p „javadat akarva”

p tukmál rád drága

p szert, szirszart/mérget,

p mert te gyermetegen naiv,

p ősbizalmas jóhiszemű vagy

p Akik

p akár kis

p semmiségből is

p presztízskérdést csinálnak:

p és ezért egyikük sem enged,

p mindkettő szamárként szenved…

p (mint az a két kecske a hídon,

p akik ki nem térve pusztulnak el…)

p Aki

p egy

p rafinált

p (ön)áltató:

p trükkösen kikerüli

p az igazi megmérettetést –

p de így maga se tudja meg,

p hogy ő mire van teremtve,

p amúgy meg úgyis lebukik…

p A

p könnyű

p rászokás,

p rövid öröm,

p „paradicsom”,

p majd a tartós üröm,

p a kínzó, kínkeserves leszokás:

p élet-pótszerek, kábítószerek stb.

p Ő ilyen

p alma mater:

p csak kisebb-

p rendűségi érzést

p táplálna tebeléd…

p Leértékel(tet)i kultúrádat,

p a nem verbális műveltséged,

p sokféle készséged, képességed…

p Ingyen

p szórja a rádió,

p vagy ma már a világháló

p a zenei kulturális kincseket,

p a legjobbakat hallgathatná,

p mint anno a királyok se –

p de ha neki nincs vájt füle,

p nincs „vevőkészüléke”?

p Addig jár a korsó

p a kútra, míg el nem törik:

p előbb-utóbb úgyis lebukik –

p vagy tökéletes bűntényt tervez,

p de egyszer rálép egy banánhéjra…

p Aki úgy él, mintha

p hasonmás-versenyre

p vagy a dublőr-szerepre

p készülne az egész életedben.

p Csak másol, utánoz, kopíroz stb.

p Csak egy epigon, nem eredeti lény…

p Aki tényleg

p csak simogatni

p akarta a riadt nyuszit,

p de ha „buta”, és ellenkezik,

p sőt menekül jóakarója elől,

p akkor ő annyira dühbe jön,

p hogy akár még agyon is veri…

p Ha

p nem tehet

p meg mindent,

p vagy valamit nem tud

p tökéletesre megcsinálni,

p például egy gulyáslevest,

p akkor inkább nem tesz semmit

p (Az éhen haló büszke perfekcionista)

p Az

p önkritikátlan

p termékeny dilettáns,

p aki elég tehetség és ihlet

p nélkül is nagyüzemben „alkot”

p Csak

p egyszer,

p egyetlenegyszer

p volt ő holt részeg,

p de emiatt az élete

p végéig műlábbal jár-kel…

p (és még jó, hogy életben maradt)

p A

p gyűlölet-vak

p zsarnokkal dacoló,

p testvérét eltemető

p „polgári engedetlen” nő

p Ám a zsarnok megbűnhődik…

p (lásd az Antigoné tragédiát)

p A

p zsarnok

p stréber alattvalója,

p aki még akár anyjára

p is vall, sőt parancsra lő is

p (bérbe adta a lelkiismeretét)

p Az

p állatkirály

p ön-kényéből egeret öl:

p nem lesz, aki kirágja majd

p őt a halálos hálócsapdából

p Nem hiszi, hogy ő valaha is

p rászorulhat a legkisebbre is.

p Viszik is a ketrecbe/állatkertbe…

p Dafke

p mindent

p pont fordítva csináló,

p dackorszakába ragadó,

p az örök elvből ellenkező,

p mint a népmese Szusza „hőse”,

p neki mindig az ellenkezőjét kell mondani,

p hogy teljesítse azt, amit az „ura” joggal vár el…

p Aki nem

p vészhelyzetben,

p szükségállapotban

p is betegesen spórol,

p mert végleg úgy maradt,

p de közben dohog, morog:

p miért vízízű a zaccból főtt kávé!?

p x

Csokonai Vitéz Mihály

A tihanyi ekhóhoz

Óh, Tihannak rijjadó leánya!

Szállja ki szent hegyed közűl.

Ím, kit a sors eddig annyit hánya,

Partod ellenébe űl.

Itt a halvány holdnak fényén

Jajgat és sír elpusztúlt reményén

Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek

A boldogság karjain,

Vígadoznak a kies Fürednek

Kútfején és partjain;

Addig én itt sírva sírok.

És te, Nimfa! amit én nem bírok,

Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!

Harsogjátok jajjaim!

Tik talám több érezéssel bírtok,

Mintsem embertársaim,

Kik keblekből számkivetnek

És magok közt csúfra emlegetnek

Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak

Még felkőltek ellenem,

Űldözőim pártjához hajoltak:

Óh! miket kell érzenem,

Amidőn már ők is végre

Úgy rohannak rám, mint ellenségre,

Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,

Oly barátim nincsenek;

Vállat rándít, aki sorsom hallja;

Már elhagytak mindenek.

Nincsen szív az emberekbe:

Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe

Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek

Még egy élesztője volt,

Jaj, Lillám is a tiran törvénynek

S a szokásnak meghódolt.

Hogy vagy most te, áldott lélek?

Én ugyan már elhagyatva élek

A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,

Régi barlang, szent fedél,

Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást

E setét hegyekben lél?

Hol csak egy kő lenne párna,

Hol sem ember, sem madár nem járna,

Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal

Ellenkezni nem fogok,

Hogyha én egy megvetett virtussal

Itt egy kőben helyt fogok,

S e szigetnek egy szögében,

Mint egy Russzó Ermenonvillében,

Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel

Ébresztgetni lelkemet.

A természet majd az értelemmel

Bőlcsebbé tesz engemet.

Távol itt, egy más világban,

Egy nem esmért szent magánosságban

Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben

A szomszéd pór eltemet.

Majd talám a boldogabb időben

Fellelik sírhelyemet:

S amely fának sátorában

Áll egyűgyű sírhalmom magában,

Szent lesz tisztelt hamvamért.

Faludi Ferenc

REMETE

1. A kemény kősziklák kietlen kebelében,
Járatlan barlangok elrejtett mély öblében,
A vadon erdők közt találtam kedvemet,
És lelkem-kihültig itt töltöm éltemet.
.

2. A büszke szin világ sétáljon fris bársonyban,
Egy kevés rongygyal is béérem én azonban.
Ma holnap a kigyók felbontják testemet,
Az apró férgecskék elosztják bélemet.
.

3. Tobzódó torkosok felkészült jó lakási,
A borral töltöző iszákok tombolási
Nem kisztik torkomat; én nálom édes iz
Egy marok fű gyökér, egy ital forrásviz.
.

4. Ha buba merülek, ha szivem kezd lankadni,
Ébreszt a forgó ég, vigasztalást tud adni,
Éjjel a csillagok viditják szivemet,
A hajnal felderül, meghozza kedvemet.
.

5. Ha test, vér megindul, háborgat rut ostrommal,
Böjttel sanyargatom, megtöröm ostorommal,
Tüskébe keverem áruló testemet,
Igy óltván tüzeit, megmentem lelkemet.
.

6. Eltelvén napjaim, nem félek a haláltul,
Elválok örömest ez árnyék rossz világtul,
Ohajtva járulok tehozzád Istenem!
Jutalmam, örököm, kincsem és mindenem.
.

7. A lelkem öltözik, reméllem, fényességbe,
A csontom itt hever, mig társul megyen égbe,
Egy buzgó gondolat engem itt temete;
Ha kérded, ki valék: – egy szegény remete!

Kölcsey Ferenc

REMETE

Bal sors akit számkivete

Kedv és öröm közűl,

Cellájában a remete

Kulcsolt kezekkel űl.

S egyszerre lágy emlékezet

Álomként lepte meg,

S szemén, mely rég nem könnyezett,

Egy tiszta csepp remeg.

És ím keresztűl ajtaján

Lassú sohajgás jő,

Felpillant, s egy vándorleány

Roskadva lép elő.

Vállán sötét hajfürtje leng,

De képén siralom,

S melléből, ah, hörögve zeng

Szívmetsző fájdalom!

Sejdítve néz a remete,

Forr s küzd érzelmivel,

A lyány, kit egykor szerete,

Lelkében tűnik fel.

De az, mint rózsa mely virúl

Ha május napja kél,

Ez itt, mint rózsa mely elhull

Támadván őszi szél.

„Ki bút visel fáradva járt,

O vándor űlj le itt,

Vedd tőlem e habzó pohárt,

S kertem gyümölcseit.”-

„Nem kell gyümölcs, s habzó pohár,

Mond a vándorleány,

A szenvedő csak helyre vár,

Meghalni hol kiván.-

Futottam szél s hullám előtt

Keresni hívemet,

Egy év eltűnt és másik jött,

S a sors ím eltemet.

Kerestem itt, kerestem ott,

Sehol sem volt a hív,

Remény emelt, kétség nyomott

És megrepedt e szív!”

Mond a leány, s halálra dűl,

Végsőt mélyen sohajt,

Kifejlett a láncok közűl

Többé nem érez bajt.

Borongva néz a remete,

Forr s küzd érzelmivel,

A lyány, kit egykor szerete,

Lelkében tűnik fel.

Röppenti a hervadt felé

Bús pillantásait,

Majd elveszté, majd fellelé

Kétes vonásait.

S ím lánc övedzi hűlt nyakát,

S a lánc alatt egy kép,

S fátyolhüvelyt a képen lát,

Mit gyorsan öszvetép.

Borzasztva lobban fel neki

A rettegett villám,

Önképét, hajh, ismerte ki

A holt baloldalán.

A képet, melyet a legény

Örök jegyűl adott,

Midőn szerelme szép egén

Szebb hajnal víradott.

Mély gyászt reá fájdalma von,

De hangot nem lele,

Itt fekszik, akit egykoron

Szent tüzzel kedvele.

Akkor mint rózsa mely virúl

Ha május napja kél,

De most mint rózsa, mely elhull

Támadván őszi szél.

Egy gödröt ás árnyék alá ,

S hivét letészi ott,

Mohot virággal hint reá,

Rak földet s pázsitot.

Puszpáng a sír zöld fedelén

Kupresszel párosúl,

Mely nyár mentén, mely tél jöttén

Örök búként virúl.

Cseke, 1823. április

p 2

p Aki

p dicsérve szid,

p rafinált iróniával, hogy

p az így neked még jobban fájjon,

p hogy nyíltan nevetségessé tegyen…

p Ha

p nem értik

p egyetlen nyelvét,

p akkor szótagolva-

p hangosabban beszél,

p mindent ismételget,

p majd még le is írja…

p A bolond,

p aki még vagy pont

p azzal is kérkedik, dicsekszik,

p amit pedig szégyellnie kellene

p Az

p elbizakodott nyulat

p pont abban, amiben ő a jobb,

p vagyis pont a versenyfutásban

p legyőző cammogó teknősbéka…

p Az

p esélytelenség

p nyugalmával játszó,

p és ezért a papír-formát felborító,

p meglepetés győzelmet arató kiscsapat

p Amikor

p a jó csapatszellem

p pótolja a hiányokat, gyengeséget,

p például ahogy az igaz ügy szolgálata

p megtáltosította az egri várvédőket…)

p Aki

p nem lát előre,

p maximum az orráig,

p és ráharap a mézesmadzagra,

p amibe azután bele is ragad és

p így már könnyű berántani a verembe

p (lásd például az ún. deviza hiteleket…)

p Aki

p magát kevésre tartva,

p inkább felkent szakértőkre

p bízza hitét, Istenképét, életcélját.

p a gyerekei tanítását-neveltetését,

p az egészsége őrzését, helyreállítását,

p a napi szellemi eledele kínálatát stb. stb.

p Nem él az istenadta szabadság csodájával,

p sőt még menekül előle, hárítja a felelősséget,

p magát barommá, beszélő szerszámmá redukálva…

p Aki

p a szerelem

p megvallása helyett

p inkább hegycsúcsot hódító,

p vagy külhonban vitézkedő:

p egy – heroikus – pótcselekvő

p Aki

p piperkőc

p öneltorzító

p divat-majom,

p vagy egy koszos, rongyos

p és büdös madárijesztő…!?

p Aki

p nem érti, hogy

p hogy/hogy nem,

p de mindig az ő bőrét

p viszik a vásárra, és

p mindig az ő farkával verik a csalánt

p Aki

p mindhiába

p drágakő, gyémánt,

p ha ő egészen élete végéig

p nyers maradt, csiszolatlan marad…

p Akinek

p külhonban

p az idegen nyelve határa

p egyben a szellemi-lelki világáé is:

p ő egy szűk látókörű, egy korlátolt lesz…

p Akinek

p a jégvirág

p a kedvence –

p igaz, eddig még

p mást nem is látott, szagolt…

p (tél után örökzöld művirágja van)

p Aki

p az iskolai

p szépírást erőltette,

p majd meg már senki,

p még ő se tudja elolvasni

p macskakaparás kézírását:

p így szerződik, végrendelkezik stb.

p Aki

p krikszkraksz,

p ákombákom „írást” küld

p az egyértelmű S.O.S segélyhívás helyett

p Akinek

p a gyász jelentése,

p illetve a halála oka,

p a halottkém beírása:

p ő belehalt a félelmeibe…

p Aki

p belenyugszik,

p és beletörődik, hogy

p ő csak egy kapcarongy/

p lábtörlő szereplő ő ezen a világon

p Aki,

p ha megütik

p az egyik arcát,

p akkor gépiesen,

p automatikusan már

p oda is tartja a másikat is?

p Aki

p lemond

p az elemi jogos

p önvédelemről is:

p aki egy dogmásan

p erőszakmentes áldozatjelölt

p Aki

p hősködve,

p feleslegesen

p fegyvert ragad,

p de hamar elveszik tőle

p és éppen általa vész el…

p Aki

p mindenkivel

p ősbizalom alapon áll:

p a lakáskulcsa a lábtörlő alatt,

p és ezt még ki is írja a falára is…

p Aki,

p ha egyszer

p valaki őt becsapta,

p akkor ezentúl mindenkivel

p beteges gyanakvó, rosszhiszemű

p Akiről

p mintázódott

p Ady Mesebeli Jánosa:

p idegenben idegenért harcoló,

p aki ágyútölteléknek pont jó lesz

p Aki

p semmiben sem

p alakított ki még rutint,

p mint aki mindent itt és

p most legelőször csinálna…

p Aki

p változatlan

p utánnyomásban,

p gépies gyilkos rutinban

p tölti élte napjait – nemcsak

p a mosakodás, öltözködés stb. terén…

p Aki

p van olyan

p jellegtelen,

p ami védettséget ad neki:

p még csak ki sem figurázható…!?

p Aki

p a beszürkült

p nyárspolgári unalmas életét

p alkalmi különcködésével színezgeti

p Aki

p maga a középszer:

p ő minden kiválót lehúz, lealacsonyít:

p mert akkor ő így nagyobbnak látszik,

p és őt a jó példa nem kötelezi nagyra nőni

p Aki

p szerint

p a szerető szülő

p csak jót akarhat neki:

p ő választ neki életpályát/társat…

p Aki

p mindig

p csak igazat

p mond ugyan,

p de soha nem a teljest:

p ő így, elhallgatással hazudik…

p Ő

p is „tud”

p jól táncolni,

p de csak akkor,

p ha pont a kályhától indulhat el,

p máskülönben elvéti a lépést…

p Akinek

p a „vallása”

p csak a sorozatos,

p ismétlődő bűn-, kár-, szégyenvallás…

p x

Katona József

A Magányhoz

(Egy embergyűlölői órában)

Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéböl az
elmés Balgatagok dühzajogásinak!
Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.

Elhervadt Tavaszom Tölgyöm alá siet,
hol csendes Kalibám nádtetejére pörg
szárúlt gallyairol a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.

Ébredtétöl egész béragadó szemig
őröngésiben ott tapsol az Oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanással üt
vázképére sebet Fő Aranyistenén.

Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
igért boldogulás századi karjain:
üdvösség mosolyog nékem örökre itt.

Ott a Balgatagok Föld növevényein
árúlják örökét, Irgalom és Kegyét
a Kertésznek – egész Nemzeti kény szerént –
kalmárként szereik becsbetevésivel:

Felmetszik kebelét Isteneiknek, és
a pénzes Gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen Igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.

A Természeti Rény hamvaiban se van,
élő vedreit is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek – emberek –
s ország a neve, és – öszveszövetkezés.

Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.

A Szűlők, mikor a lelkek alig libeg
már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásikon
is örvendenek e vég uzsoráinak.

Mérges szájrol ered csókja Baráti Név-
sziv-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,
lelkét aki nekik híven od’áldozá.

Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz, és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkelütött balgatagok – gazok,

kik csak könnybe borúlt szembe’ lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!

És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé:
akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és
kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!

Párod bájpoharat csak maga hasznaként
kiván tölteni, és – gyermekeid vevők
elkábult Atya, tűzindulatod felett,
hogy csókért örömöd – véredet add nekik.

Igy tolják nyomorúlt emberi fajzatok
nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
mig a sír fenekén megszabadúlni vélt,
bűzhödt testi felett a Maradék – kacag.

Benned, boldogulást Lengedező Magány!
benned nincsenek illy ördögi angyalok:
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.

Nem szinlel csalogánydallal előttem itt
egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatos’ágomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.

Minden törzsök előtt állva találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, akit imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.

S a sárgúlt levelek húlltok az őszi szél
hangjával csevegik sírba vivő Telem
jöttét – tárt temetőm szenteli Istenem –
a végtort üli a bétemetett Tavasz.

Oh szent, drága Magány! egy menedékem a
mézzel kent viperák mérgeitöl – siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.

S elhervadt tetemem Mennyei része csak
csendedben susogó Geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd – ne Facsaróihoz –
a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!

Reviczky Gyula

EGYEDÜL

Magány! Magány! Téged szeretlek!

De csönded mégis fáj nekem,

Ha úgy magamban elmerengek,

S végigtekintek éltemen,

Egy szó, mint kő, szívemre nehezül:

Egyedül, egyedül!

Azt hallom a zajos teremben:

Ezek közt senki sem szeret!

S hallom: Nem ért itt senki engem!

Ha emberek közé megyek,

Szívem e hangtól sohse menekül:

Egyedül, egyedül!

Ott fészkel állandón szívembe’

Rossz álmival a bús magány,

S úgy megpanaszlok éjjelente

S kérdem: Nincs hát sehol tanyám?

És könnyre könny lassan szemembe gyül:

Egyedül, egyedül!



Életünk végtelen pozitív-negatív minőségei

A jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét

Magyarán szóló szellemi segítség lélekbátor

bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek

A legeslegtöbbet én használhatom/árthatom magamnak –

a zsarnok akár meg is ölhet, de lelkemben kárt nem tehet?

Még egy kis gyermek is felgyújthatja házam, de otthonomat nem.

Hogyan védekezz a neked akarva-nem akarva ártókkal szemben?

Önmagam után mindenekelőtt a jóbarátaimtól védjen meg Isten,

az ellenségeimmel elbánok magam is, pláne, ha ők nyíltan azok.

A bölcs az ellenségéből is hasznot húz, a balga a barátjából sem.

A bölcs nem is gyártja ellenségeit, sőt, akár barátaivá teszi őket.

A nehezebb eset az álbarát, aki nem nyíltan akar, tesz rosszat.

Képmutatóan a javadat akarja, s ha nem ismered fel, el is veszi.

De még a Tartuffe is hamarabb lelepleződik, mint az a jóakaród,

anyád-apád, tanárod, orvosod stb., ki pokolba vezető utad kövezi…

A legtöbbet ezért épp azok az előszeretteink árthatnak nekünk,

akik mindennapi életünk társai, és akikhez bizalommal vagyunk,

és kiknek, mint szülőknek kisgyerekként ki vagyunk szolgáltatva,

ill. a baráti-szerelmi bűbáj-bizalom miatt van hatalmuk felettünk.

Ezek után/mellett állnak/jönnek a sorban azok a – profi – segítők,

akikkel közvetlen a kapcsolatunk: papok, tanárok, nevelők, orvosok,

edzők, tisztviselők, elöljárók, példaképek stb., akik a tudásuknál és

a pozíciójuknál fogva sokat használhatnak s még többet árthatnak…

És ne felejtsük el a védtelen fogyasztót, megrendelőt stb.,

akire rászabadulhat egy Mekk mester, aki telve jószándékkal

és szorgalommal még azt is elrontja, ami eddig jó volt, működött.

A termelők, kereskedők, szakemberek, szolgáltatók, bankok stb. …

És végül, de nem utolsósorban meg kell tudni védeni magunkat

a társadalom/állam szellemi, gazdasági, politikai vezető elitjétől.

Az egyházaktól, a bölcselőktől, tudósoktól, művészektől, íróktól,

egyetemektől, akadémiáktól, médiától, és a nagy döntéshozóktól…

De az mégse máson, csak rajtam múlik, hogy boldogan,

avagy boldogtalanul élek: mindenkinek egyenlők az esélyei,

a Hamupipőkének éppúgy, mint az elkényeztetett királylánynak,

ha az előbbi rátalál segítő tündérére, utóbbi a Rigócsőr királyfira.

A kunyhóban is lehetünk boldogok, lehet az otthonunk,

és a palotában is boldogtalanok. De a vermet ne lakjuk be.

Ismerjük, becsüljük, őrizzük és gyarapítsuk az aranyunkat,

de a szart ne mondjuk annak, bár csinálhatunk belőle aranyat

10.

Az „objektív” életminőség és annak „szubjektív” felfogása

nem két egymástól független dolog, de nem is arról van szó,

hogy ha részegek, kábultak, rajongók, bolondok stb. vagyunk,

mindent szépnek látunk – erre másnap kiábrándult cinizmus jön.

11.

Például a betegséget is lehet külső sorscsapásnak felfogni,

s vele a rosszat jól csináló protokoll orvoshoz menve szenvedni –

de ha isteni segítséget látunk benne: intő jelet az önvizsgálatra,

akkor megtaláljuk az okot és visszanyerjük, sőt az egészségünket!

12.

Istengyermek akarsz lenni, vagy állatorvosi ló maradni:

hiányzó/rossz egészség, játék, munka, hivatás, közlés-megértés,

humor, barát, szerelem, szex’ élet, házasság, család, lakás-otthon,

gazdálkodás, tudás, művészet, ízlés, evés-ivás, társasélet – Istenhit…

13.

A mese, példabeszéd rólad szól: ismerj magadra,

a baj felismerése már a gyógyulás kezdete, fél sikere –

gyáva önigazolásból ne hárítsd szabad felelősséged másra –

jó szellemben/istenképpel és lélekbátran változtass életeden!

