Amnesztia. köz- és egyéni kegyelem a jogrendben – Az 1963-as amnesztia

Írta: Nagy Jenő · 2024. október 15.

kb. 19 perc olvasás

Amnesztia

(gör. ‘nem emlékezés’): 1. az ókori görögöknél kiengesztelődés, mely forradalmak és politikai pártharcok után jött létre a polgárok között. A győztes esküt tett rá, hogy nem emlékezik többé a sérelmekre. Az ~ után senki sem volt felelősségre vonható azokért a pol. cselekedetekért, melyeket a viszály idején követett el. – 2. →közkegyelem. **

Pecz 1985:119.

közkegyelem, közbocsánat (gör. amnesztia): bűncselekményekért elítélt személyek csoportjára vagy bűncselekmények meghatározott körére kiterjedő kegyelem, mellyel az illetékes hatóság mentesít a büntetés további végrehajtása alól, esetleg minden jogkövetkezménytől is.

→korlátozott közkegyelem, →részleges közkegyelem. – Megkülönböztetendő az egyéni kegyelemtől. M.B.-88

Kúriai teljes ülések, népbírósági statisztikák, IM-állásfoglalások, kegyelmi előterjesztések, Nagy Imre és társai ügye 1989-ben. Bp., 1995:977.

*
Amnesztia és egyéni kegyelem a jogrendben
B. Szentgáli Anikó
Időről időre felbukkan olyan hír, hogy az államfő megkegyelmezett valakinek, illetve amnesztiában részesített valakit. A dolgot kérni kell? Vagy az elnök véletlenszerűen választja ki, hogy ki legyen a megkegyelmezett személy? A kérdést – olvasói levélre reagálva – ifj. Mészáros Lajos boncolgatja.
Érdekes
Húgom, miután férje elvált tőle, nagyon rossz társaságba keveredett. Drogokkal kapcsolatos bűncselekmények miatt tavaly három és fél évi szabadságvesztésre ítélte a bíróság, amely büntetésének még a felét sem töltötte le a nyitrai börtönben. Két kiskorú gyermeke a nagyszülők gondjaira lett bízva, de a nagypapa a télen meghalt, a nagymama pedig súlyos cukorbeteg. Én, a gyerekek nagynénije, ápolónőként dolgozom Ausztriában, a családommal is alig tudok együtt lenni, ezért a beteg mamának is keveset segítek. Szerintem a húgom már rég megbánta, amit tett, a megoldás ezért az lehetne, ha „amnesztálnák” a hátralevő büntetését, és hazajöhetne a gyerekeihez. Van erre a törvények szerint lehetőség?
Olvasónk leveléből egyértelmű, hogy a kegyelmezési jogról és eljárásról szeretne tájékozódni. A kegyelmezési jogot minden korban leginkább az államfők gyakorolhatták. A mi esetünkben ilyen joga a köztársasági elnök asszonynak van. Az Alkotmány 102. cikke alapján a Szlovák Köztársaság elnöke mérsékeli és enyhíti a büntetőbíróságok büntetőeljárásban kiszabott ítéleteit, és egyéni vagy közkegyelem formájában elengedi a büntetéseket. Ha a köztársasági elnök kihasználja alkotmányos jogát, és kegyelemben részesít egy meghatározatlan számú embercsoportot, akkor beszélünk közkegyelemről, görög szóval amnesztiáról. A köztársasági elnök ilyen közkegyelemmel kapcsolatos döntése akkor lesz érvényes, ha a miniszterelnök, vagy az általa megbízott miniszter az amnesztiadöntést ellenjegyezte.
Abban az esetben, ha az államfő egy konkrét személlyel kapcsolatban gyakorolja a fent leírt alkotmányos jogát, egyéni kegyelemről beszélünk, amely érvényességéhez nincs szükség a miniszterelnök vagy az általa megbízott miniszter ellenjegyzésére. Olvasónkat természetesen az egyéni kegyelmezés foglalkoztatja, ezért a továbbiakban elsősorban erre fókuszálunk. Az az alkotmányos jogosultság, amellyel a köztársasági elnök mérsékeli vagy enyhíti a büntetőbíróságok jogerős ítéleteit (agraciacio), az eddig végre nem hajtott büntetésekre vonatkozik.
A köztársasági elnök elengedheti az egész büntetést vagy csak annak egy részét. Adott esetben pl. a három és fél évből elengedhet két évet, vagy a törvényi kereteket figyelembe véve a hátralévő feltétel nélküli büntetést akár feltételes büntetésre változtathatja. A köztársasági elnökhöz bárki fordulhat kérelemmel. A kérelem elbírálásához a szükséges iratanyagot az igazságügyi miniszter köteles bebiztosítani. Senkinek sem jár viszont alanyi jogon (vagyis, úgymond „automatikusan”), hogy kérelme alapján kegyelemben részesítsék, és a köztársasági elnök nem köteles megindokolni a kegyelemmel kapcsolatos döntését, bár a média miatt – amely ilyen esetekben is őrködik a legfőbb közjogi személy határozatainak tisztasága felett – általában röviden indokolja a kegyelmezést. Kegyelemben leggyakrabban humanitárius, egészségügyi, családi okokból (főleg, amikor a családtag sorsa szorosan az elítélt személyéhez kötődik, mint levélírónk esetében is) és súlyos szociális körülmények miatt, vagy a károsultak kimondott kérésére részesítik az elítélteket. A Covid-19-járvány miatt több államfő is úgy döntött, hogy a börtönökből több egészségileg veszélyeztetett elítéltet bocsát szabadon, mivel zárt térben a vírus könnyebben terjed (pl. 2020-ban New York államban 1100 elítélt szabadon engedéséről döntöttek).
*
Írta: Marschal Adrienn
PolitikaiVáltozó idő, változó emlékezet

Az 1963-as amnesztia

Az 1963-as amnesztiával szabadult Bibó István (1970)

Az 1956-os forradalom leverését követően 12.479 embert internáltak és közel 26.621 szabadságharcos ellen indítottak pert, közülük 231 főt kivégeztek. A megtorlás egyértelmű politikai jellege és túlzottsága miatt a hatalom számára is egyértelmű volt, hogy idővel amnesztiát kell majd hirdetnie. Ennek fényében sürgette Szénási Géza legfőbb ügyész 1957 nyarán a büntetéspolitikához szükséges pártutasítás elkészítését, hogy a később adandó amnesztiára való tekintettel szülessenek meg az ítéletek is. Mindehhez Kádár János azt fűzte hozzá: „ez olyan dolog persze, mindenki tudja, egyszer lesz kegyelem… de nem mindegy, hogy mikor és hogyan”. Majd az 1957. december 21-ei KB ülésen mindehhez még hozzátette, hogy „amnesztia akkor lesz, ha az megfelel a Népköztársaság érdekeinek.” Vagyis nem a megbocsátás gesztusa, hanem politikai szempontok fogják meghatározni ennek időpontját. Ezzel párhuzamosan az ENSZ a „magyar kérdés” napirenden tartásával évekig igyekezett nyomást gyakorolni Kádárra a börtönben lévő ’56-osok kiengedése érdekében.

A forradalom leverését követően először 1956 decemberében hirdettek közkegyelmet, ekkor a külföldre távozók esetében tekintett el a hatalom a tiltott határátlépés miatt indítandó eljárásoktól, amennyiben az emigrált személy 1957. március 31-ig visszatér Magyarországra. A következő részleges közkegyelmet az 1959. évi 12. számú törvényerejű rendelettel április 4-én hirdették ki. Ezt a sikeresen lezajlott választások, a Nagy Imre és társai elleni, valamint a többi nagy per lezárása tette lehetővé. A rendelkezés a két év alatti büntetésre ítélteket mentesítette büntetésük letöltése alól, valamint a négy év alattiak büntetését csökkentette a felére. A négy évnél hosszabb időre elítéltek pedig részleges vagy akár teljes kegyelmet is kaphattak, ha „a megjavulás komoly jeleit mutatják”. A büntetés időtartamára való tekintet nélkül részesültek kegyelemben továbbá a fiatalkorúak, az állapotos és a tíz évnél fiatalabb gyereket nevelő anyák, az 50 év feletti nők és a 60 év feletti férfiak. A kegyelem azonban nem terjedt ki azokra, akiket háborús, népellenes bűntettért, szervezkedésért vagy hűtlenségért ítéltek el, illetve azokra sem, akik köztörvényes bűncselekményeket is elkövettek, így számos szabadságharcosra sem. Azokra sem továbbá, akik korábban már büntetve voltak, vagy 1956 előtt már kegyelmet kaptak. Mindennek ellenére ekkor 4.428-an részesültek kegyelemben, közülük 1.610-en voltak politikai elítéltek. Egy két évvel később készült jelentés szerint ekkor 3.950-en kapták vissza szabadságukat. Az 1960-ban és 1963-ban hirdetett amnesztiához képest is ekkor szabadult a legtöbb politikai elítélt, mivel közülük sokan kaptak néhány éves büntetést.

A következő év tavaszán szintén részleges közkegyelmet hirdettek az 1960. évi 10. törvényerejű rendelettel. Ekkor engedték ki a börtönökből a hat évet meg nem haladó büntetést kapott személyeket, valamint elengedték a javító-nevelő munkára ítéltek büntetését is. Szabadulhattak az egy év alatti büntetésre ítélt, tíz évnél fiatalabb gyereket nevelő anyák, és a háborús, népellenes bűncselekményért elítéltek, ha büntetésükből már tíz évet kitöltöttek. A rendelet megszüntette továbbá a közbiztonsági őrizetet, vagyis az internálást is. Továbbra sem kaptak viszont kegyelmet az 1956-osok, ha köztörvényes bűncselekményt is elkövettek, illetve, ha 1956 előtt már kegyelemben részesültek. Az amnesztia eredményeképpen 558 fő szabadulhatott a börtönökből, 818-an a tököli internálótáborból, illetve 2.759 fő a javító-nevelő munka alól.

A két rendelet mellett nagyon jelentős volt az egyéni kegyelmet kapók száma is. Így nyerte vissza szabadságát 1959-ben Tildy Zoltán, majd 1960-ban 63 személy, köztük Déry Tibor, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Haraszti Sándor, B. Szabó István, Váradi Gyula, Sándor András, Zimányi Tibor és Kosáry Domokos, de Farkas Mihály és Farkas Vladimir is. Utóbbiak szabadon engedése ellen még a Központi Bizottságban is tiltakoztak.

Ezen két részleges közkegyelmet követően került sor 1963-ban az újabb, általánosnak ígért amnesztiarendelet kihirdetésére. Az intézkedést ekkor sem a szabadságharcosokkal szembeni kegyelemgyakorlás gesztusa motiválta, hanem kül- és belpolitikai események tették lehetővé és indokolttá.

Külpolitikai szempontból a Kádár-kormány szerette volna elérni a „magyar kérdés” levételét az ENSZ napirendjéről, s ezzel javítani az ország nemzetközi megítélésén. Magyarország 1955 decembere óta volt az ENSZ tagja, melynek napirendjére amerikai-brit-francia javaslatra 1956. október 28-án került fel a „magyar kérdés”. Az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet segítséggel való leverése miatt a szervezet nem fogadta el a Kádár-kormányt, ezért hazánk ENSZ tagságát évekig lebegtették. A feszült viszonyról árulkodott, hogy az ENSZ megfigyelői nem jöhettek Magyarországra, valamint, hogy Kádár 1960-ban az ENSZ-ben tartott beszédéről a küldöttek egy része kivonult. Csak ezután kezdődött meg a diplomáciai közeledés, Washington, illetve az ENSZ a kormány elismerésének három feltételt szabott, ebből az első és legfontosabb az általános amnesztia volt. A magyar kérdés végül még a közkegyelem kihirdetése előtt, 1962 decemberében lekerült az ENSZ napirendjéről, így megszűnt a külpolitikai nyomás.

Belpolitikai szempontból a megtorlás évei után új korszakot akart nyitni Kádár, ezért már a Központi Bizottság 1962. február 9-ei ülésén, a VIII. pártkongresszus tervezése kapcsán elmondta, hogy egy év múlva amnesztiát akar hirdetni. Továbbá leszögezte: ha a kongresszus deklarálja, hogy „Magyarország szocialista ország, ennek mindenféle következtetései vannak a politikára, a társadalmi életre, akkor az a feltételezés: ez aligha mehet egy általános politikai amnesztia nélkül.” Így az MSZMP 1962. november 20–24. között tartott VIII. kongresszusán elhangzott, hogy befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása, vagyis a konszolidáció időszaka. Az új korszak feltétele volt azonban a megtorlások amnesztiával való lezárása. Ezt segítette az is, hogy 1963 februárjában 97,2%-os részvétellel lezajlottak az országos általános választások is, ami 98,9%-ban a Hazafias Népfront győzelmét hozta. A külpolitikai nyomás megszűnése mellett a rendszer belföldön is megerősödött, így Kádár eredeti szándéka szerint a rendszer erejéből hirdethetett közkegyelmet.

A rendelet szövegét végül Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes készítette el 1963. január 29-ére, s így került a február 5-ei PB ülés elé. Ezt követően március 8-án a Központi Bizottság, a Központi Revíziós Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes ülésén is megtárgyalták. Kádár ekkor úgy értékelte, hogy az amnesztia „erősíti a Magyar Népköztársaságot, a szocializmus bázisát idebenn az országban és nemzetközileg is. Azt mindenki tudja, hogy ezt csak erős rendszer és a saját akaratából határozhatja el. Azt hiszem, eléggé meggyőztük már ellenségeinket és ellenfeleinket, hogy nyomás hatására nem engedtünk ki még egy nyúlfiókát sem a börtönből, nemhogy ellenforradalmi bűnözőt.”

A végleges változat elkészülte után az amnesztiát az Országgyűlés 1963. március 21-ei ülésén elmondott beszédében jelentette be Kádár János: „Hazánkban a szocialista törvényességet minden tekintetben és teljesen helyreállítottuk. Ma rendszerünk ellen büntetlenül senki sem léphet fel. […] Ugyanekkor emberiességtől áthatva meg tud bocsátani azoknak, akik a rendszer vagy a közrend ellen vétettek; és lehetőséget kíván adni számukra, hogy becsületes munkával a társadalomba újra beilleszkedjenek.” Az 1963. évi 4. számú törvényerejű rendelet alapján közkegyelemben részesültek, akik 1956 előtt és után államellenes vagy háborús bűntettet követtek el, és büntetésük kétharmadát már letöltötték, akik visszaéltek hatalmukkal vagy akik engedély nélkül emigráltak. A büntetés időtartamára való tekintet nélkül engedték el a fiatalkorúakat, a terhes és a tíz év alatti gyereket nevelő anyákat, az 50 év feletti nőket és a 60 feletti férfiakat, valamint a gyógyíthatatlan betegeket. A köztörvényes bűncselekményeket elkövetők közül az 1 év alatti ítéletet elengedték, a 2 év alattit felére csökkentették, a 6 év alattit harmadolták. Továbbá a javító-nevelő munkát és a pénzbüntetést is eltörölték.

Ekkor sem kaptak azonban kegyelmet, akiket hazaárulás, hűtlenség, kémkedés, gyilkosság, rablás, gyújtogatás, robbantás miatt ítéltek el, illetve a visszaesők sem. A büntetett előélethez fűződő hátrányok alól viszont minden 1945 előtt elítélt mentesült, illetve azok a köztörvényesek is, akiket 1957. május 1-je előtt 5 év alatti büntetésre ítéltek, valamint akiket 1957. május 1-je után 2 év alatti büntetésre ítéltek.

A börtönökben 1963. január 12-én a hivatalos adatok szerint 13.072 elítélt volt, közülük 10.764 volt köztörvényes, 2.308 pedig politikai, akikből 1.057 fő számított ’56-osnak. A közkegyelem során április 4-éig összesen 3.558-an szabadulhattak, valamint elengedtek 2.860 büntető munkára kötelezett embert is. 1965-ös adatok szerint viszont ennél többen, 4.123-an szabadultak a börtönökből, 4.629-en pedig a javító-nevelő munka alól. Emellett az amnesztiának köszönhetően 9779 fő esetében megszüntették a bírósági eljárást, a szabálysértések, pénzbüntetések elengedése pedig további több mint 80 ezer embert érintett.

Hazamehetett többek között Kopácsi Sándor, Bibó István, Zólomy László, Marián István, Rácz Sándor, Bali Sándor, Nagy Elek, Ádám György, Obersovszky Gyula és Fekete Sándor. Az amnesztiarendelet kezdeti pontatlan értelmezéséből azonban 15 ember esetében olyan lehetetlen helyzet is adódott, hogy néhány nappal kiengedésük után visszavitték őket a börtönbe hátralévő büntetésük letöltésére, például Szakács Albertet.

Az amnesztia hazai és nemzetközi fogadtatására is külön figyeltek, ezért a Népszabadságban megjelentettek egy Nezvál Ferenc igazságügyminiszterrel készített interjút. A rendelkezés nemzetközi megítélése is jó volt, valamint az emigráns magyarság körében is optimistán fogadták: „az amnesztiarendelet nagyfokú érdeklődést váltott ki az emigránsok körében, a visszhangja inkább pozitív volt, és sikerült elérni vele az emigráns szervezetek polarizációját is”.

Az amnesztia után hazánk nemzetközi elismerésének jeleként U-Thant ENSZ főtitkár 1963 júliusában Budapestre látogatott. Ezen alkalomból hangzott el Kádár János beszéde Csepelen, melyben kijelentette, hogy az amnesztiát követően nincsenek már ’56 miatt politikai foglyok a börtönökben: „Szent kötelességünk, hogy mi nem engedjük a népköztársaságot bántani, ezért mi tűzzel-vassal harcolunk és ha kell, büntetünk. De ez alatt az egész időszak alatt egyetlen olyan ember sem volt, akit olyasmiért csuktak volna be, amit nem csinált. Kemények voltunk, amikor ez szükséges volt, de végül eljutottunk oda, hogy amnesztiát hirdethettünk. Az, hogy közkegyelmet gyakorolhattunk a rendszer erejéből következik. Ténylegesen ma Magyarországon politikai bűncselekmény miatt senki sincs börtönben.”

Kádár János kijelentését azonban a valóság cáfolta, az 1963-as amnesztiarendelet után is maradtak még börtönben ’56-osok. Ez úgy volt lehetséges, hogy a forradalomban való részvételük okán köztörvényes bűncselekmények miatt is elítélték őket. Továbbá azok a szabadságharcosok sem szabadulhattak, akiket 1956 előtt is elítéltek már, mert visszaesőnek számítottak. Így 282 ’56-os maradt börtönben, köztük L. Kiss Margit, Hrzova Erzsébet, Wittner Mária, Puchert János, Földes Péter, Pákh Tibor és Cserbakői Endre.

A kiszabadultak sorsa sem volt könnyű, sokan nem kaptak képzettségüknek megfelelő állást, és útlevélkérelmüket még évekig elutasították. Továbbá utasították a II. és a III. Főcsoportfőnökséget, hogy szervezzék meg a kiszabadulók többségének ellenőrzését, főleg azokét, akik „súlyos államellenes és köztörvényes bűntettet követtek el, és nem mondtak le ellenséges terveik megvalósításáról”. A kiszabadultak többsége politikailag passzív volt, 19 fő ellen viszont 1963 után ismét eljárást indítottak.

A börtönben maradtakért Bibó István lépett fel. Először vádlott társaiért, Göncz Árpádért és Regéczy-Nagy Lászlóért, akik kiszabadulásukat végül Kodály Zoltánnak is köszönhették. Ezt követően Bibó 1969, majd 1970. februárjában is levelet írt Kádár Jánosnak az 1956-os politikai foglyok ügyében, de leveleire nem érkezett válasz.

Az 1963-ban bent tartott ’56-osok közül többen csak a hetvenes évek elején szabadulhattak ki, például Wittner Mária vagy Pákh Tibor is. A Kádár-korszakban további öt közkegyelmet hirdettek, 1970‑ben, 1975‑ben, 1985‑ben, 1988-ban és 1989-ben, melyek viszont már nem vonatkoztak az 1956-os forradalmárokra.

https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia/az-1963-as-amnesztia

*

Az amnesztia

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A kegyelem jó dolog,
de előbb egy kicsit akasztunk.
Felix zu Schwarzenberg, 1849

Ennek az egésznek a tendenciája nincs rendben.
Kádár János, 1957

Nagyobb mérvű politikai változások természetes hozadéka valamilyen amnesztia. Amnesztiát hirdettek a Szovjetunióban Sztálin halálát követően, Magyarországon 1945 után, majd 1953-ban, az új szakasz jegyében. A „Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavításáért” is sorompóba lépő Kádár-kormányzattól joggal várhatta volna a magyar társadalom a közkegyelmet. Ez ugyan egyelőre nem szerepelt a kormány napirendjén, mindenesetre „a legutóbbi idők eseményeiben részt vetteket” már első nyilatkozatukban igyekeztek megnyugtatni: nem engedik, hogy bármi ürügy alapján üldözzék őket. Ezt három héttel később, november 26-án elmondott rádióbeszédében is megerősítette a párt és a kormány első embere: „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett”. Igaz, ekkor már az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” törvény előtti felelősségre vonását is meghirdette, ám a forradalomban és szabadságharcban részt vettek (és majdan elítéltek) döntő többsége még nem kellett, hogy ezért fenyegetve érezze magát. A társadalom döntő többsége úgy értelmezte: Kádár amnesztiát hirdetett a forradalmi eseményekben részt vettek döntő többsége számára, legföljebb a valóban reakciós, fasisztoid cselekmények elkövetőit fogják felelősségre vonni. És természetesen az sem vált széles rétegek számára ismertté, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácsvezetője, Molnár László az 1957. március 28-án tartott országos bírói értekezleten milyen finom érveléssel győzte meg kollégáit, hogy a tényleges bírói függetlenség jegyében nyugodtan ítélkezzenek csak olyan ügyekben, amelyek a kormány elnökének szavai szerint büntethetetlennek látszanak.

Sajátos módon éppen a módszeres és tömeges represszió beindításával egyidejűleg, sőt azzal kapcsolatban került ismét napirendre az amnesztia gondolata, azért, hogy a fokozatosan ismét zsúfolttá váló börtönökben helyet tudjanak szorítani az ’56-ért elítélendőknek. A megtorlás levezénylői előterjesztésükben arra figyelmeztetik az MSZMP legfőbb vezetőit, hogy előreláthatólag 1958 elejére feltétlenül tele lesznek a börtönök, ami lehetetlenné teszi a további elítéléseket. Ennek elkerülése érdekében javasolják az 1956 nyara előtt köztörvényes cselekmények miatt kisebb időtartamra elítéltek további büntetését felfüggeszteni, és szabadon hagyni azokat is, akik a nyári mezőgazdasági munkák elvégzése érdekében kaptak halasztást. A Politikai Bizottság mereven elutasította az amnesztiának még a gondolatát is. „Nem tartunk még ott, hogy nagylelkűségről beszéljünk, és olyan hangulat alakuljon ki, elég volt a megtorlásokból” – állította Apró Antal; „az amnesztia a bírói karban, az ügyészségi karban zavart okozna” – vélekedett Kiss Károly, és emellett foglalt állást Kádár János is: „a közkegyelmi hangulatot vissza kell utasítani.” Ugyanakkor a büntetéspolitikai irányelvek kidolgozása, a beérkező jelentések meghallgatása során az is nyilvánvalóvá vált, hogy rosszak a bűnüldöző szervek statisztikái, az elítéltek között nagy többségben vannak a munkásosztály gyermekei, míg elhanyagolható az osztályidegenek, osztályellenségek száma; a párt vezetése úgy látta, hogy „a minőséget mennyiséggel igyekeznek pótolni” a bíróságok. Az MSZMP PB 1957. december 10-i ülésén Fock Jenő vetette föl, hogy „hiányzik egy olyan pont, hogy a nem osztályidegen, olyan munkásemberek tehát, akik nem is megrögzött bűnözők – csúnya szót használok – amnesztiában kellene hogy részesüljenek”. Kádár János ekkor még nem használ ilyen csúnya szavakat, és az ő javaslata válik majd ténnyé a belügyminiszter, az igazságügy-miniszter és a legfőbb ügyész közös utasításában, amikor függőben tartják a büntetés végrehajtását azok esetében, akik a mezőgazdasági munkák elvégzése érdekében kaptak halasztást, és azon államellenes bűncselekményt elkövetők vonatkozásában, akiket egy évet meg nem haladó szabadságvesztésre ítéltek.

Az MSZMP PB azonban már 1957 nyarán is gondolt az ’56-osoknak majdan adandó amnesztiára. Előterjesztésében a legfőbb ügyész, Szénási Géza arra hivatkozva sürgeti a büntetéspolitika szabatos pártutasítását, hogy ha majd eljön az ideje, ne a véletlenen múljon, ki szabadul büntetésének felezésével, és ki nem. A kérdés megzavarta az igazságszolgáltató szerveket is, többen nem értették, miért szükséges, hogy kemény ítéleteket hozzanak, ha úgyis amnesztia lesz. Ismét Kádár sietett a zavarban lévők segítségére: „Meg kell mondani, hogy semmiféle kegyelem nincs. Ez olyan dolog persze, mindenki tudja, egyszer lesz kegyelem… de nem mindegy, hogy mikor és hogyan”. Vagyis: pillanatnyilag nem a kegyelem, hanem a megtorlás van napirenden, a kegyelmezés kora akkor jön majd el, ha a pártvezetésnek módja lesz arra magát minden külső kényszerítő körülménytől függetlenítve elhatározni.

A (régi)-új hatalom, egyben a megtorlás első éveiben valóban nem is került sor közkegyelemre, a magyar október első évfordulójától szorongó pártvezetés még a szovjet október negyvenedik évfordulóját sem tisztelte meg ilyen rendelkezéssel. Egyéni kegyelemmel azonban már ezekben az években is jöttek ki a börtönökből, akadt olyan, aki a rögtönítélő bíróság által kiszabott halálos ítéletet kegyelem folytán követő életfogytiglani börtönbüntetéséből szabadult egy éven belül. Az első részleges közkegyelmet 1959 nyarán, nem sokkal Hruscsov budapesti látogatása (és szinte napra pontosan egy évvel Nagy Imre és mártírtársai elítéltetése) után hirdették ki; az első javaslatok szerint ekkor szabadult volna többekkel együtt Déry Tibor is. Ettől kezdve minden év tavaszán – a felszabadulás, április 4-e tiszteletére – sor került részleges közkegyelemre, ezek közül talán az 1960. évi a legnevezetesebb, amikor – nem köz-, hanem egyéni kegyelem révén – kiszabadult Déry, vele együtt Donáth Ferenc és Jánosi Ferenc, valamint Farkas Mihály és Farkas Vladimir.

A kül- és belpolitikai események 1963-ban tették lehetővé az ’56-os elítéltek „nagy” amnesztiáját. A kubai válságon túljutó szuperhatalmak egyaránt hajlottak a magyar kérdés szálkájának eltávolítására, és a szocializmus alapjainak lerakását deklaráló MSZMP is méltán láthatta úgy – különös tekintettel az 1963 februárjában tartott tanácsi és országgyűlési választásokon aratott elsöprő arányú győzelemre –, hogy elérkezett a megbocsátás ideje. A szigorúan a színfalak mögött megtartott tárgyalások eredményeképpen az USA javaslatára levették az ENSZ Közgyűlésének napirendjéről a magyar kérdést, befejeztetett (de nem elvégeztetett) Sir Leslie Munro megbízatása, az eddig Magyarországra be sem engedett U Thant főtitkár meghívást kapott Budapestről. Megszűnvén a külső kényszer, a felelős magyar vezető körök szabad folyást engedhettek szocialista humanizmusuknak. Kádár hatalmát immáron semmi nem fenyegette; az USA-val való megegyezéssel egyidejűleg kikerült a hatalomból az ’56-osokkal szemben még ekkor is hajthatatlannak tűnő Marosán György, az eddigi második ember: csak Kádár maradt, és a többiek, rangsorolhatatlanul.

Még ekkor sem érkezett el azonban az alkalom arra, hogy a hatalom az ’56-osoknak bocsásson, kegyelmezzen meg. Az amnesztiarendeletnek ugyan külön pontja vonatkozik rájuk, több megszorító rendelkezés érvényét veszti az ő esetükben, a törvényerejű rendelet mégis inkább általános, valamennyi korábbi ellenségnek megbocsátó jellegű. Cinikus fintorral már 1960-ban is együtt adtak kegyelmet a szocialista önkényuralom gyakorlóinak és áldozatainak, most tovább szélesült a kör, felölelve a teljes magyar politikai palettát fasisztáktól a kommunistákig. Kiszabadultak a börtönből a háborús bűnösök, ha büntetésük kétharmad részét már letöltötték, minden megszorítás nélkül visszanyerték szabadságukat azok, „akik hatalmukkal visszaélve, a szocialista törvényességet megsértették”, az államellenes bűncselekményekért elítéltek többsége, valamint köztörvényesek is. Ahogy 1969-ben a tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik, majd 1970-ben, felszabadulásunk huszonötödik évfordulója alkalmából Kádár Jánoshoz intézett levelében Bibó István kifejtette, az amnesztiarendelet – fennen hangoztatott humanizmusa ellenére – három szempontból is igen méltánytalanul bánt az ’56-osokkal. Először amikor kizárta a visszaesőnek minősítetteket, vagyis azokat, akiket 1951 után már egy alkalommal végrehajtható szabadságvesztés büntetésre ítéltek. Bibó okkal mutatott rá arra, hogy egy olyan korszak ítélkezési gyakorlatából, amikor futószalagon állították bíróság elé az embereket, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy akit már a forradalom előtt is elítéltek, az megrögzött bűnöző, és így nem méltó a kegyelemre. A rendelet szerint például akit 1952-ben feketevágásért elítéltek, annak 1963 után is folytatnia kellett büntetését. De – noha a szöveg más értelmezést is megengedett volna – kizárták az amnesztiából azokat is, akiket ugyan a forradalomban való részvételükért, de különösen súlyosnak minősített köztörvényes vádak (gyilkosság, rablás stb.) alapján (is) ítéltek el. Így a fegyveres felkelők túlnyomó része bent maradt, és azok a sorállományú katonák is, akik november 4-én parancsra felvették a harcot a szovjet csapatokkal. Azt, hogy ezen megszorító rendelkezés nélkül is lehetett értelmezni az amnesztiát az ’56-os elítéltekre, bizonyítják azok az esetek, amikor a fegyveres harcban részt vetteket szabadlábra helyezték, és csak amikor már beilleszkedtek volna a „szabad” emberek társadalmába, keresték meg őket, közölve, hogy tévedés történt, folytatniuk kell büntetésük letöltését. Végül nem vonatkozott az amnesztia az 1957. május 1-je után elkövetett hűtlenségre sem, így továbbra is börtönben maradtak azok, akik e dátum után fordultak elítélt felkelők ügyében valamely nemzetközi szervezethez.

Jóllehet az 1963. évi amnesztia valóban nagy volt, hiszen több mint négyezer ember nyerte vissza szabadságát, mégis jócskán maradtak még börtönben ’56-os elítéltek, akik a 60-as évek során egyéni kegyelemmel vagy a felszabadulás negyedszázados évfordulójára kiadott közkegyelemmel szabadultak. Nekik az amnesztia a zsúfoltság és egyes szigorú rendelkezések megszűntét hozta csak. A kutatás jelenlegi fázisában még nem merjük állítani, hogy pontosan tudnánk a dátumot, mikor szabadult az utolsó ’56-os. A soroksári nemzetőrség egyik tagja 1973-ban, az aradi vértanúk napján hagyhatta el a Budapesti Országos Börtönt. Őt a szervezkedésben való részvételen túl a bíróság bűnösnek találta gyilkosság és társadalmi tulajdon kárára elkövetett rablás bűntettében is. Előbbi alatt a fegyveres harc, utóbbi alatt az ehhez szükséges fegyverek megszerzése értendő. Ráadásul visszaesőnek, méghozzá többszörös visszaesőnek minősült, mivel 1950-ben négy hónap börtönre ítélték tiltott ajándékozás címén, 1952-ben tíz hónapra verekedésért, majd 1954-ben először nyolc, 1955-ben pedig már huszonkét hónapra, a katonaságtól való önkényes eltávozás vádjával. Egyik nemzetőr-, illetve pertársa pedig 1974. május 14-én hagyhatta csak el börtönét, de valószínűleg nem ő volt az utolsó.