Unitárius költészet – Fiátfalvi György pokolbeli látomása – Egy katolikus pokol vízió

Írta: Nagy Jenő · 2024. október 13.

kb. 26 perc olvasás

Fiátfalvi György: [POKOLBELI LÁTOMÁS]

Gonosz bűnben heversz, oh emberi nemzet,
Kiért az Úristen néked jóval fizet,
Gonoszságod tudja, érette el nem veszt,
Sőt érdemed felett sok jó útra vezet.

Égnek magosságát bűnöd már felérte,
Gonoszságod bűnnel mind már föl…
Az föld … alig tart vétked …
Kiért az Istennek rajtad büntetése.

Oltalmát mindenkor rajtad megmutatta,
Vagyon felségének nem kedvessé tartja, [?]
Hogy bűnös lelkednek vesztei nem akarja,
Sok bűnből térését mindenkor kívánja.

Rontott nemzetünkén ezen ígéretét,
Melyet Ezékiel könyvében így megírt,
Gyakorta mutatja, megbékélünk itt,
De az ember gonosz, kiről egy példát írt.

Gyötrő nagy tüzéről pokolnak most szólok,
[……………………………………………………]
Kit az szent írásban világoson  látom,
Külső írásban is sokat feltalálok.

Itt az írásomnak, hogy ne legyen vége,
Isten angyalának az ő követsége,
Egy bűnös embernek testi békessége,
Íratik meg benne egy példa rettentve.

Ugyan az embernek ő csuda látása,
Plutó országának szélijei bejárása,
Az bűnös embernek szörnyű kínvallása,
Pokol kínja miatt fogak csikorgása.

Senki füle mostan bedugva ne legyen,
Hogy ez írásomnak foganatja legyen,
Ez nem hazugság volt, minden meg rettenjen,
Hogy az másvilágon vígan örvendezzen.

Első rész, azmelyben megíratott az szent angyalnak elküldése

Felhőből énhozzám egy követ eljuta,
Egy szép fejér galamb, mint Isten angyala,
Nagy rettentő szóval énnékem így szóla,
Melyben követsége be vala foglalva:

,,Ím az Isten engem hozzád  azért külde,
Hogy meg mondjam néked, ki nagy lelked terhe,
Kiért az Istennek rajtad büntetése,
Mert vagy őnekié nagy bűnös edénye.”

Arra én ezt mondám: „Szabad az Úr velem,
Ő kezében vagyok, mert csak ő Istenem.”
Azonban az galamb enyészik előlem,
Nehezedik testem, lőn nagy betegségem.

Testi egészségem változék nagy kínra,
Mely fél esztendeig mind rajtam regnála,
Tagomban engem úgy el sanyargata,
Hogy egyik ujjam sem volt kész mozdulásra.

Fogadásokat én nagy sokakat tettem,
Az egek urának sokat esedeztem,
Mindenre magamat nyavalyámban kötém,
Melyekkel az Istent felette terhelem.

Az sok fogadásnak csak kevés híja lőn,
Bűnök elhagyása mert közétek nem lőn,
De hogy az Istennek az is fogadást tőn,
Bűnömet elhagyám, csak jönne meg erőm.

Lábamra felállék száz ember láttára,
Még el nem múlt vala tőlem az az óra,
Melyben az Istennek ezt fogadtam vala,
Meggyógyulás mindjárt az napi látásban.

Változék nyavalyám nagy jó egészségre,
Mint ha száz esztendőt éltem volna véle,
De fogadásomnak nem lőn semmi helye,
Mert testemet adtam az fertelmességnek.

Igen hamar egy nap hétszer fertőztettem,
Az paráznasággal lelkemet terheltem,
Sok ördögi bűntől magam meg terheltem,
Kiért az Istennek büntetését érzem.

Második követsége az angyalnak

Galamb ábrázatban ismét hozzám jőve
Az Isten angyala, de engem rettente,
Sok fogadásimra rá emlékeztette,
Ilyen szókat nékem az angyal beszéle:

„Nagy te fogadásod, kit az Úrnak tettél,
Mikor hütöd miatt tőle verettettél,
Nyavalyádban akkor nagy sok jót ígértél,
Jó egészségedben arról felejtkeztél.”

Ezekre azt mondám az Úr angyalának:
„Bizony a Sátán csalt meg és így Istennek,
Az kiket fogadtam ő szent felségének,
Nem töltettem bé, mert hittem az ördögnek.”

Az angyal bíztatta, énnekem azt monda:
„Noha nagy sok, úgy mond, bűneidnek száma,
Az Isten nem akar így vetni pokolra,
Nem akarja lelked így vetni halálra.

Akarja szent nevét, hogy higgyed, ki légyen,
Ostora tereád egy kevéssé legyen,
Hogy az te példádon sok ember rettegjen,
Bűnből nagy sokokat veled teríthessen.”

Mondék én ezekre az Úr angyalának:
„Az élő Istennek nagy nevére kérlek,
Mondd meg, ha angyal vagy, avagy mit reméljek,
Ha késértet vagy is, mond meg, téged kérlek.”

Kemény szóval nékem erre így felele:
„Vigyázz rá te mostan ez cselekedetre,
Majd meg bizonyítom, hogy Isten követe
Vagyok, és nem járok kísértet képébe.”

Az palota mindjárt igen fényesüle,
Noha jelen vala immáron az estve,
Az asztal is készen vala meg terítve,
Asztalnak előtte tűnék ember szembe.

Egyik szárnya vala az ágy szegletin,
Az másik más felöl az ház szegletin,
Én is megrettenek az angyal beszédén,
Melyeket szól vala az égnek kezdetén.

Ismét nekem monda: „Bizony, bizony mondom,
Hogy énnekem mostan mennyből lejövésem
Csak te hozzád volt. Most tőled én válásom
De jó hittel légyen, tőled azt kívánom.”

Azonban el mene, én is el ámulék,
Ottan énreám is nagy álom érkezek,
Egy rút képű embert előmbe találék,
Kit hogy én megláték, igen meg rettenek.

Ennek ábrázatja utálatos vala,
Szeme vérmes vala, s nagy szélű az orra,
Mondhatatlan büdös, és dohos a szája,
A szájában pedig egy-egy arasz foga.

Teste rút fekete, mint a szerecsennek,
Köntöse rút meszes, és a süvegének
Számtalan lyuka van annak tetejének,
Test állása neki nem különb, mint ebnek.

Körmei horgasok, mint az keselyűnek,
Egy arasz sarkantyú sarkán csizmájának,
Mint törött vérből szőtt ruhája testének,
Olyan színe vala véres köntösinek.

Kegyetlen rút szóval énnékem így szollá:
„Készen vagy-e te tested,” ördöngesen monda.
Én is mint szólhatnék, így szólék  azokra,
Mert rút ábrázatja megrettentett vala.

,,Az mit Isten hagyat, mindenre kész leszek,
Akaratja ellen semmire nem térek,
De immár hova visz, én is téged kérlek.”
Felele: ,,Pokolba tégedet vezérlek.”

Kérdem őtet, mire visz engem pokolba.
„Az nagy Úrnak, mondja, hogy ez akaratja,
Hogy láttassék tőled pokol rút országa,
Az miképpen álljon, hogy ne készülj oda.”

Egy fekete grádits előttem áll vala,
Arra mint egy lyukra ugyan alá vona,
Kérdem, hogy ki volna, engem mit hurcolna,
Monda, hogy ő volna Plútó komornyikja.

Mihelyt az gráditson engem alávona,
Szörnyű folyóvízre énvelem indula,
Melynek rettenetes nagy zúgása vala,
Pokolnak torkából ki származik vala.

Ez folyóvíz felől írnak az poéták,
Úgy mint Virgilius, Plinius szóllattak,
Hogy pokol országán úgy elcsudálkoztak,
Vizeknek neveit részekre osztattak.

Acheron  az egyik, az másik Chocius,
Harmadik Plegeton, ki szörnyű rabitus,
Az negyedik Lethé, kis mentis oblitus,
Az ötödik nagy Styx, pokolbéli palus.

Vizeknek neveit ki tudni kívánja,
Rettenetes dolog csak ki mondania,
Mint az aludt vérnek, olyan ő folyása,
Melynek neve szerént ez tulajdonsága.

Acheron vizében valaki ijandik,
Attól minden öröm mindjárt elfogatik,
Cocitussal pedig sírni indíttatik,
Minden bánatjára vissza fordíttatik.

Mellyet az ember egész eletében tett,
Minden elmúlt dolgot Lethe el felejtett,
Styxnek folyó vize sírni kényszerített,
Valaki megiszik a vízben egy cseppet.

Az folyóvizeken mihelyt által kelénk,
Szörnyű sötétségre azonnal érkezénk,
Nagy sebes zúgással egy ajtóra érénk,
Melyet hogy láték, igen megrettenek.

Kis világosságban írás látszik vala,
Melyre hogy tekintek azt tanultam vala,
Mely világosság az ajtónál vala:
Hallgass, te is vigyázz, ne készülj pokolba!

Tüzös ördög, tüzös ember, tüzös békó,
Tüzös ökör, tüzös olló, tüzes bika,
Tüzes kígyó, tüzös szabja, tüzös lándzsa,
Tüzös skorpió, tüzesek mind ezek.

Szörnyebb forma kaput azontúl megérénk,
ördögök serege én tőlem láttaték,
Lánggal mind a szájok, kin igen rémülék,
Szörnyű bőgésektöl mert a föld mozgaték.

Komornyiknak ismét ördöngösön monda:
„Előlem vidd el, hogy földemet meg lássa!”
Előle elmenék egy futamósnyira,
És hirtelen érénk egy nagy büdös tóra.

Egy égő kemencét láték tűzzel égni,
Mind kívül, mind belől tűzzel-lánggal vala,
Egy embert is láték abban szomorkodva,
Ki csak semmivé lőn a tűznek miatta.

Mint az öklöm annyi benne megmarada,
A sebes tűz miatt teste úgy el fogya,
Az ördögök mindjárt azt kivetik vala,
Rút fekete lével azt öntözik vala.

Hirtelen az ismét egy emberré válék,
Mely embertől én ott szörnyű átkot hallék,
Az nagy kínzás miatt sokat átkozódék,
Az ördögök közül ilyen szókat hallék:

Az Istent is végre szörnyen meg átkozá,
Mind mennyeieket szörnyen le karomlá,
Iszonyú nagy kínja őneki észt hozá,
Rettentő például előmbe így adá.

Kérdem, mi az oka, a komornyik monda:
„Fösvénységgel élt ez, az immár jutalma,
Az Úrhoz nem tére, sőt nekünk szolgála,
Örökkön örökké ez lészen jutalma.”

Második látásom csuda lőn pokolba,
Egy tövisből rakott ágyat láték abban,
Sok kosza, beretva volt nagy lángolásban,
És nagy átkozódást hallék az órában.

Mezítelen oda egy embert hozának,
Az ördögök közül környüle állának,
Úgy vetek az ágyban, hogy test állasának
Semmié nem lőn ép csontjának, hasának.

Ízenként az ember hogy elmetéltetek,
Hamar mint azelőtt öszveforrasztaték,
Ember ábrázatban megelevenedék,
Az okát is kérdem, melytöl ilyent hallék:

„Sok ártatlan vérnek volt szomjúhozója,
Bűntelen az embert gyakorta kínozta,
Mikor nem ölhetett, ugyan szomjúhozta,
Immár mindörökké ez lészen jutalma.

Méltatlan haragvás 1.

Egy kádat negyedszer tűzzel égni láték,
Mely kádban egy ember hirtelen vetteték,
Nagy hamar semmivé lőn, nékem úgy látszék,
Melynek oka felől illjen dolgot hallék:

„Nagy haragossággal ő magát viselé,
Haragjában nyelvét folyni eresztette,
Bűntelen az embert átokban keverte,
Ezt hozta ő néki az ő mérgessége.”

Innét elébb menék, láték más kádat is,
A melyben ül vala egy ember az áll is,
Minden kádban pedig sok testi férged is,
Valának, kik járnak száján ki is, bé is.

Ennek okát kérdem mi lehetett volna.
Monda az komornyik, morgosságnak oka,
Hamis, hitehagyott, monda, hogy lett volna,
Szitkos, átkos volt ez, s ez lészen ő dolga.

Hamis papok, írástudók és prókátorok, az igazat hamisra fordítók jutalma 2

Innét elébb menék, láték csuda dolgot,
Egy embernek nyakán fúrnak vala lyukat,
A nyaka csigolyáján ki vonják a nyelvét,
Melyet nyűnek mondanak, ki mondat sok gonoszt.

Éles beretvával a nyelvet metélik,
Az ördögök közül sokan azt csipdesik,
Az ember nem szólhat, mert nyaka törődik,
Kivel az ő nyelvét erősen metélik.

Ennek okát kérdém, mi lehetett volna,
Komornyik felele s énnékem azt monda:
„Az igazat hogy ez meg hamisította,
A sok hamisságát igazra csinálta.”

Uzsorások jutalma 3

Innét elébb mének, laték egy szekeret,
Tűzlovat előtte, kiket ördög vezet,
És a szekérben ülni láték egy embert,
És az ember előtt tüzes ördögököt.

Mindenik ördögnél egy-egy fogó vala,
Tüzes vasfogóval azt fogdossák vala,
Mindenfelől szörnyen azt szaggatják vala,
Egy pénz és két pénz ez, erigyj, mondják vala.

Valamíg ezerig a pénz telik vala,
A testét mindaddig ők szaggatják vala,
Mindaddig, míg teste mind elapad vala,
Minden pénz számára egy-egy darab vala.

Mingyárást az után összerakják vala,
Ismét test állása felállatik vala,
És elevensége mindjárt megjő vala,
Melynek ilyen okát én értettem vala:

„Uraság,  gazdagság ennek elég nem volt,
Minden kis kölcsönre uzsorát kívánt volt,
Sőt atyafián is sok bitangot elvont,
Mostan már ez kínja, mivel abban megholt.”

Kártya-, kockacsapók jutalma 4

Innét elébb menék, találánk játszókra,
Ez világban kártya, kocka csapdosókra,
Sok ezer ördögtől kínoztatnak vala,
Kártyát, kockát tűzben mert játszódnak vala.

Tűzkártya kezekben, előttük tüzes szék,
Szörnyű esküvéssel a kártyát leüték,
Világán kártyával élteket keresték,
Sok kártyajátszással lelkeket terhelték.

„Az oka ennek az, mongya a komornyik,
Es az ki közülük ily szörnyűn esküszik,
Ez világban is igy örökké kínlódik,
Tűzkártya, kockával itt is gyötrettetik.”

Kevélyek  jutalma 5

Láték más helyen is egy férfiat állván,
Kire egy nagy tüzes mente vala adván,
Tüzes fej ebben félre vala nyomván,
Az ördögök rajta igazgatják aztán.

Egy asszonyembert is láték azonképpen,
Ékesítvén vala sok tűz öltözetben,
Az ördögök közül ugrálnak seregben,
Vagy az hátát ütvén csúfolják erősen.

Kérdem okát ennek, a komornyik monda:
„Élete folyása volt csak cifraságba,
Nem volt igaz, mondják, soha járásába,
Hanem kevélységben és maga nagyzásba.

Immár mindörökké jutalmak ez lészen,
Az kevélység nékik ilyen hasznát tészen,
Életekben cifrák voltak, most is készen
Vagyon öltözetek itt is szép tüzesen.”

Más ember marháját kívánók jutalma 6

Tizedik látásra engemet hogy visznek,
Egy embert kínzásra oda vezetének,
A bélit testének fogókkal szegénynek
Vonogatták vala apronként is ennek.

Okát komornyiktól kérdem, erre monda:
„Más ember marháját ez szívből kívánta,
Maga keresménye nem volt elég soha,
Ez leszen őnéki örökre jutalma.”

Tormentum non resipiscentum 7
[Akiknek nem használt a bűntetés]

Innét elébb visznek engemet más helyre,
Az hol szemeim tekéntek egy hegyre,
Az hegy alatt pedig nagy sok emberekre,
Sok tüzös köveket azoknak kezekbe.

Által hajtania akarnak a hegyet,
Sok tüzös kövöket, de soha nem lehet,
Mert ha meg lehetne szabadulni innét,
Hogy ha ez kínoknak vethetnének véget.

A komornyik monda énnékem ily okát:
„Megjobbulásokat bűnből nem mutattak,
Hanem elébb menvén nyomtak bűnnek utat,
Immár most veszik el annak ő jutalmát.”

Tolvajok jutalma 8

Tolvajok voltak ők, ez immár jutalmak:
Tűzhalmok láboknál vérből állítottak,
Kenyeret tolvajlás szerzett nekik  s innok,
Erdőben lappangás volt ő palotájuk.

Részegek  jutalma 9

Halld meg, itt mit láttam, ne keszülj azokhoz!
Engemet elvisznek egy nagy szörnyű tóhoz,
Melly hasonlíttatik egy széles világhoz,
A színe hasonló büdös törött májhoz.

Énnekem úgy tetszik, hogy ez világ volna,
A vize fekete, szörnyű, büdös vala,
Mint az rothadt májnak olyan színe vala,
Avagy mint aludt vér szintén olyan vala.

Kénköves nagy lánggal és a tó ég vala,
Melynek közepére engem vittek vala,
És mint egy szőrszálon csak úgy függök vala,
Én velem fogadást így tétettek vala.

Valamíg ott voltam, a kiket ott láttam,
Mindennek erősen hűtőmre fogadtam,
Soha nem követtem, csak megszabaduljak,
Egyszer őközülük örömre juthassak.

Az meg mondott helyről engemet le vőnek,
Az tónak szélire és helyheztetének,
Szélijei nézvén halljam nagy sok embereknek
Szörnyű sírásokat, számtalan sok népnek.

Az meg mondott büdös és kénköves tónak,
Nagy sok embereket az kik kínra méltók,
Kanalak kezekben, kik tűzzel lángolnak,
Merítik és isszák, de rút büdös szájok.

Mentől többet isznak szörnyebben szomjaznak,
El annyira hogy eleget nem ihatnak,
De amit megisznak azzal okádanak,
Azon rút okádást ital helyet isznak.

Kérdem mi lehetne ez  dolognak oka.
Az komornyik monda: „Részegségnek oka,
Az másvilágon is tobzódás volt dolga,
Itt sem ihatnak már eleget a tóba.”

Rágalmazók jutalma  10

Egy tüzös kemencét elébb menvén láték,
És annak felette nagy sok asszonynépet,
Tüzeket kapdosván kit alá nyélének,
A kemence előtt meg élesztetének.

Ennek dolga felől ilyen dolgát hallék,
Hogy rágalmazással élteket kerestek,
Még atyjok fiát is hírben ők keverték,
Ilyen ő jutalmak, kit szemeim néztek.

Szegényeket nyomorgatok jutalma 11

Csak közel azokhoz mást is mutatának,
Véres tajtékokat szájakon túrának,
Szegényeket kínzók, és az sok árváknak
Nyomorgatója volt; ez kínja magának.

Paráznák jutalma 12

Ennél elébb láték asszonyembereket,
Kiknek tüzes vassal szeméremtesteket
Sütögetik vala szörnyen az ördögök,
Tüzes vasrudakkal forgatják beleket.

Az asszonynépeknek szeméremtesteket
Kis bévonják vala iszonyú tüzesen
Az nagy vas rudakot. Kérdém okát ezen,
Az komornyik monda s ily feleletet tőn:

„Ezeknek férfiak soha elég nem volt,
Ezeknek minden csak ágyasak társak volt,
Fertelmes kurvaság előttök kedves volt,
Életek bujaság és paráznaság volt.

Bizonnyal elhiggyed te is szinten így jársz,
Feleséged kívül más feleségével hálsz,
Feleséged lévén ki mást bűnre kívánsz,
Feleséget tiédnél tés ha szebbet kevánsz.

Ha az szem meglátja, az szív meggondolja,
Szemét az hunyásra senki ne fordítsa,
Mert az bűn dolgára szemednek hunyása
Lesz legelső grádits gonosz kívánásra.”

Innét elébb menénk egy kis setét boltba,
Az mely sok arannyal ékesítvén vala,
Énnekem azt monda, hogy felvegyek abba,
De nem vőn lelkem rá, hogy felvegyek, s monda:

,,Jó szerencséd neked, hogy abban fel nem vől,
Mert fel gyúlasz vala annak melegítői,
Az arany azt hozta volna nagy szép színből,
Hogy meg emésztettél volna mindenestől.”

Innét elébb menénk nagy setét piacra,
Melyre mint egy ködből világosság juta,
Ördöngösök által ez is csak lött volna,
Lucifernek mert az fő piaca vala.

Széljeltekintek és láték kufárokat,
Sok kígyót és békát pénzen árulókat,
Vas lepény kenyeret sütő billérnékat,
Ezekhez hasonló hamis kalmárokat.

Innét más piacra, homályosra visznek,
Sok hajdú katona sereget hogy nézek,
Ördögökkel vívnak az kik szemben mennek,
Tűz láng jő szájokon kópiát úgy törnek.

Közülük valakit megölhetned vala,
Az ördögök mindjárt feltámasztják vala,
Előbbi erejét ők megadják vala,
És ismét harcolni elbocsátják vala.

Harmad piacra is nagy setétre vűnek,
Hol sok pogánysággal összeütkezének,
Sok vagdalkozással bajok szegényeknek,
Szörnyű ordítással fejeket szednek.

Negyed piacra is ők elvisznek engem,
Sok ördögi sereget hol szélijei elnéztem,
Annak szörnyűségén elnézni nem győztem,
Lucifer várának az helyét szemléltem.

A város piacán tüzös kalitkákat,
És az kalitkában szörnyű ordítókat
Láték hét ördögöt, szörnyön kínlódókat,
Neve Beldigjia, ki tart sok foglyakat.

Császárok, királyok és urak serege,
Onnét elébbmenénk, mert így vala rendre,
Mint a mi szekerünk itt a mi földünkre
Vagy sokadalomban a sok szekérrendre.

Az kik őközülük velem beszelhettek,
Egy tüzös vesszővel előbb megverettek,
Míg velem beszéltek kénoktól megszűntek,
Velem míg beszéltek addig nem gyötröttek.

De mihelyt beszédet velem nem mutatta,
Vagy ha öntöztetni énvelem akarta,
Az ördög réáment, arról megdorgálta,
És ott kellett mindjárt félben elhagynia.

Mondom, mihelyt beszédét velem ő elhatta,
Mindjárt atyját s anyját szörnyen leátkozta,
Mennyet, földet, azt is, ki világra hozta,
Sokszor holt-eleven voltam kínok látva.

Ördögök azonban sírásra készülnek,
Számtalanul őket láttam hogy elmentek,
Nem messze előttünk ők nagy sírást tőnek,
Fővebbiket hallám, ily szókat ejtenek.

Minden bizonyoson azt bátor elhiggye,
Pokolban szintén van ördögök serege,
Kik emberek után járnak leselkedve,
Mint itt evilágan, ki prédára menne.

Ez világat szerte az ördög nyargalja,
Hogy ember szívében konkollyát hányhassa,
Mellyel Lucifernek kedvét találhassa,
Azon vagyon, hogy mind pokolba hajthassa.

Éjjel-nappal fut az ördög ez világan,
Keres mint oroszlán, hogy kit bekaphassan,
De hogy te megrettenj az dolgon magodban,
Higgyed, hogy úgy vagyon az, mint írván hattam.

Ezekhez hasonló pokolban kínzókat
Láttam sok számtalan bűnért jajgatókat,
Fogcsikargatással átkozódásokat,
Számlálni nem lehet azoknak számokat.

Csak vedd jól eszedben, hogy annak vége nincs,
Örökké kínlódik, kit oda viszen kincs,
Kezeken, lábokon vagyon nagy vasbilincs,
Nem nyílik azoknak az irgalom kilincs.

Pokol fenekének vége soha nincsen,
Ő tulajdonsága: napatlan s végetlen,
Kénköves, rút, büdös, sötét és kegyetlen,
Habarékkal telve, langgal nagy tüzesen.

Ne gondold, tekéntet legyen az urakon,
Kiket odavisznek nagy nyomorultakon,
Gazdag-é vagy szegény, nincs tekintet azon,
Nem menekedik meg, sőt mindenre kínt von.

Vagy gazdag, vagy szegény, ki azokban szolgált,
Higgyed, hogy meggyötrik, azki utakon járt,
Szegénység nem öl meg, nem is teszen a kárt,
Csak gazdagság oda senkit is be nem zárt.

Csak az, hogy légy jámbor, élj bár gazdagságban,
Légy gyors mindenkoron az alamizsnában,
Megválthadd lelkedet, nem gyötrik pokolban,
Ha azt cselekeszed, vígadsz boldogságban.

Melyet adjon nekünk Isten szent fiáért,
A szűz Máriától született Jésusért,
Ki magas keresztfán szenvedett bűnünkért,
Vérével áldozott Istennek lelkünkért.

Írtam ez verseket Böjtmásnak havába,
Kisküküllő mellett szöntgyörgyi schólába,
Ezer 600-ban és 26-dikban,
Nevét is feltette vers iniciumban.

Forrása: RMKT XVII, 4, kiad. Varga Imre, 55. sz. Kéziratos énekeskönyvekben fennmaradt, kedvelt unitárius história. A versfőkben („vers iniciumban”) valóban ott a szerző neve: GEORGIUS FIATFALVI.

Fiátfalvi György (Szabó T. Attila adatai szerint) Bethlen István erdélyi gubernátor íródeákja volt az 1620-as években. A levéltári adatok szerint a székelykeresztúri illetőségű unitárius vallású íródeák és skólamester jól házasodott; a hozománnyal jött pénzen felhagyott értelmiségi hivatásával és azután csak gazdálkodással foglalkozott – tisztes haszonnal. Az unitárius irodalomban eléggé egyedülálló ez a középkorias Pokol-história. Közvetlen forrását nem ismerjük; világa a Tar Lőrinc legenda históriás feldolgozásáéval rokon. Valószínűleg közös forrást használt a Mihály deák-kódexben olvasható prózai Szécsi János rettenetes dolga c. elbeszélés írójával. A Pokol témát ebben az időben Nyéki Vörös nagy költeményei tehették népszerűvé. Fiátfalvi versét a fiktív-személyes narratív keret teszi érdekessé. Mint valami mezővárosi Dante, a szerző kalaúz (a Vergiliust helyettesítendő komornyik) vezetésével járja be a Pokol gyászos bugyrait. A bűnösök persze nem Dante nagyszabású bűnösei, hanem jellegzetesen a mezővárosi közegben szokásos, „hétköznapi” vétkek elkövetői: csúnyán beszélő kártyások, piások, tolvajok, ügyeskedők. A szerző diplomatikusan röviden elintézi a szegényeket nyomorgatókat — annál nagyobb élvezettel részletezi a parázna asszonyokra váró szenvedéseket. Érdemes összevetni a katolikus környezetben terjedő egykorú verses Pokol-leírással.

A Pokolrul

Nyíljék meg pokol kapuja, örök barlangnak szája,
Cerberusnak vasrostélya, nyíljék meg kalitkája:
Ki kell tudódni a bűnnek s a bűnök védőinek,
Napfényt kell látni az éjnek  s az éj sötét népének.

Múzsa, mit reszketsz diktálni? Penna, mit rettegsz írni?
Nyelvem, mit rebegsz szólani ? s elmém, mit félsz feljárni
Plútónak sötét rekeszit, Proserpina konyháit,
Láncokkal csergő tömlöcit, dühösségnek míhelyit?

Anacreon, jer ki, jer ki, buja poéta, jer ki :
És amely kínt tűrsz pokolban (émetted s nem álmodban),
írd le világ eleibe, éneklő verseidbe,
Hogyha nem tetszik az írás,  tetszeni fog az sírás.

A földnek középső részén kapu nyílik szélesen;
Ezen a kegyetlenségnek sötét várába mennek,
Kinek bár zárja ne volna (ezer rúdja, vaslánca:)
De azt ugyan bézárnája az ő örök fátumja.

A kapu előtt hevernek tunya, rútságos szüzek,
Kik oda közel menőknek hízelkedvén cselt vetnek,
Aranypohárból köszönnek, de belé mérget töknek;
Ha iszol, Charon hajóját nyered s Cocytus árját.

Ott az kevélység puffadoz, a szerelem lövöldöz,
A restség szüntelen fekszik, a harag tüzesedik,
Szomorkodik az irigység, fakadoz a mérgesség,
Ékesen szól az hamisság, esküszik az hazugság.

Tirannusság irigységtől, torkosság gyúl étkektől,
Csácsogás szólja az csendeszt, a tunyaság a serényt,
A vakmerő általkodik, erő törvényen fekszik,
Ezek Charonnak vezéri, Pluto vára őrzői.

Ezeknek prédájokból ha részt vészesz bár tréfából,
Te magad is tréfájok lesz, tested, lelked odavész:
S jaj, nemes kép, mint vitetél, s mely nagy tőrbe vettetél!
Égni fogsz, Istennek képe, örökké égő tűzbe.

Csikorgást tévén a kapuk, ottan nyílik két mély lyuk,
Terjedvén kapuk szélesben, a hely tetszik szörnyebbel
Láttatik nagy, mély sötétség, csaknem feneketlenség,
Úgy tetszik a szörnyű mélység, mint föld felett a felség.

Ezekben a mély helyekben, ah! kínoztatik minden,
Valaki bűnben kimúlván s azt elébb meg nem szánván,
Számot arról Minős előtt, végső ítélet előtt
Nem adott, azt itt meggyónván s jobb életet fogadván.

Hallgassátok, fabulások, világi bölcs pogányok,
Igazságnak útján járunk, keresztyének nem jádszunk,
Ha ezer s több szám volna is, s nyelvem ércből állna is,
Csak egy véteknek is kínját, meg nem mondhatnám díját.

Köszöböt kétfejű scyllák ülik s kétfejű hidrák,
Tűz között undok kimérák fogókat csikorgatják,
Mindenik halált hozhatna, bár egyéb kín ne volna,
Harc esik a kínzás felett s a kegyetlenség lesz nyert.

Ott benn kik tüzes fogókkal forgódnak s kik horgokkal,
Kik Pyrakmo békóival, kik Brontes láncaival
S kik pedig hegyes nyársokkal, kik szigonyos dárdákkal,
Némelyet üstökön fogva hurcolnak a barlangba.

Ó, emberi változások! siralmas másolások!
Kiket imént aranyláncok, rubintok és gyémántok,
Többféle drága szépségek, függők ékesítettek,
Most kígyók és gorgonesek környékeznek s cenchrisek.

Helyt ád a gallér nyakvasnak, násfák varasbékáknak,
Aranyperecek bilincsnek, nusztsubák vesszőzésnek,
Halljátok ezt és hiszitek gonoszok? s megvetitek,
Ó, megátalkodott népek! ó, kőszikla szívűek!

Bevitetvén  a tömlöcbe, az örök sötétségbe,
S Plútónak kínzószerszámit szemlélvén és kínzásit,
Ó, mely nagy kétségbenesést érzesz s könyörgést tészesz!
De későn, nézsz, ha elfuthatsz? de csak lyukacskát sem látsz.

Fenekén a nagy mélységnek ropognak a nagy tüzek,
Lövellenék kék lángjai, felszóratnak szikrái,
Zúgnak kemencék lyukai, buzognak tüzes tavi,
Etna hegyének tüzeit, lásd ennek csak képeit.

S hát a sok tekervényekben s mélységes örvényekben
Berekesztetett vizeknek szörnyű veszekedések?
Egyik a másikat rontja, benyeli s kiokádja!
Hogy ily szörnyűséget látok, elfogy szóm, s nem írhatok.

Istentelen, mit fanyalgasz, bolondul mit sóhajtasz?
Későre kéred az Istent, elfogyott reménséged.
Nem látod vetett ágyadat, lángozó nyoszolyádat?
Ebben lészen már hálásod s örökké nyújtózásod.

Menj bé azért, istentelen, ki éltél törvénytelen,
Fel s alá mit nézsz ? heába, nincs mód az elfutásba:
Nem hagyattatott semmi lyuk, bezárattak a kapuk.
Zárját is bépecsétlették, s kulcsát Istennek vitték.

Ez ám amaz Averna tó, kénköves és büdös tó.
Kit annyi Próféták szava, sok Szentek bizonsága
Teli  torok kiáltással, mint egy trombitálással
Jövendöltek. Már hiheted, hogy nem tréfáltak veled.

Valami gonosz az égben vagyon, s rút a felhőben,
Valami rútság a földön, ide foly, s lészen özön,
Valami fekély Pokolban, megévedt, s rút gyomrában,
Az mind néked étked lészen, torkodon alámégyen.

Ott a nap soha nem süt rád, világosságot sem ád,
Lesz temérdek sötétségben, élsz örök rettegésben,
Mások pedig  nyomorultak, s Istentől elfordultak,
A pokolbéli seregek olyanok, mint az éjek.

Lángoznak ugyan a tüzek, és szörnyűképpen égnek:
De jaj, fényleni nem tudnak, csak égetni tanultak.
Égetnek pedig untalan, jóllehet táplálatlan:
Örök taplójok nékiek a kárhozottak lesznek.

S voltak-é inkább ily tüzek, kik ily taplókkal éltek ?
Vagy micsoda láng szikrázott, égetvén ily bokrokot?
Külön kévékben köttetnek ez tövisek, s úgy égnek,
De csak égnek, s meg nem égnek, sem meg nem emésztődnek.

Tüzeket hinti méreggel Ennyo, mint friss vízzel,
Együtt égvén a kárhoztak, egymásra agyarkodnak,
Egymást fogokkal mardossák, rútul nyúzzák, szaggatják,
Erynnis ezt csak kacsagja, a Pokol Királynéja.

Tantalusnak kévánsága, gyümölcs s  víz között kínja,
S hogy Sysiphus hegyre követ szüntelenül hengerget;
S hogy Prometheust sas rágja; másokot más kín bántja.
Ezek csak elmék messzéi, Pokol kínjának képi.

Kik itt megkeresztelkedtek, s keresztyénül nem éltek,
Ez szent és felséges névnek jól meg nem feleltének,
Kik a keresztségnek vizét bűnnel megferteztették,
Ezek nagyobb kínt szenvednek, s többi közül kitetsznek.

A frissen lakozó dúsok, bíbor-, bársonban járók,
Kik éh Lázárt meg nem szánták, de ebeket hizlalták,
Megszáradott nyelvvel kérnek egy csepp vizet, s nem lelnek;
Ábrahám sem ád egy cseppet: szomjú, vond bé nyelvedet.

De reménled, hogy tágulást ott a kínokban találsz?
Heába; nőnek azok is, miket itt szenvedtek is,
Egész testedben íz nem lesz, kiben magán kín nem lesz,
Nem fő, nem láb, nem szív, nem máj, nem ér, nem bőr, ki nem fáj.

Ott amaz vidám szemfények, mint sebes égő tüzek,
Vagy ráró szemhez hasonlók, vagy mint csillag, ragyogók,
Kertek helyett s képek helyett, játék és táncok helyett
Nézni fognak ördögöket, kormos szerecseneket.

Oroszlányok ordítása, füleknek tompítása,
Undok medvék bömbölési, fejeknek csábítási,
Ott vége lesz a lant szónak, Orpheus hárfájának.
Hallatik Pluto nótája, jajgató muzsikája.

Cocytus tó büdös szaga lészen orrod illatja,
Iszonyatosb büdösségek a tűzben égő testek.
Balzsamumban gyönyörködök, mirha- s pézsmával élők,
Büdöskőnek s nyüves dögnek illatjával tóköznek.

Bujáknak szívét gyullasztja tüzes szuroknak lángja,
Torkosok gyomrokat rágják, kígyók fel s alá járják,
Gyenge étkeknek ízei mérges kígyók epéi,
Gyümölcsös tálak teteit gömbölyű pókok ülik.

Elefántcsontból rótt ágyak ülővasakká váltak,
Melyeken mint tüzes vasat, verik az átkoztakat
A pokolbéli kovácsok, Brontesek, Cyclopusok,
Tüzes pörölyök és fogók tompulnak s olvadoznak.

Azonban míg így veretnek ez míhelyben a lelkek,
A kénköves üstök forrnak, rézkádak, vasfazakak.
Több számtalan sok edények, ónnal, rézzel téliek.
Láncról függnek serpenyők is, szurok forr azokban is.

Ez számtalan kínzás után és szenvedések után
Más edényekbe vettetnek, s újonnan gyötörtetnek,
Ó, halhatatlan éltetek, Pokolban kik így égtek,
Hamvig égnek s felépülnek, s meg élnek, hogy égjenek

Halljátok-é ezt, bűnösök? Halljátok s jól értitek,
Mindazáltal a bűnöknek soha véget nem vettek.
Hanem mind mennynek s mind földnek nehézségére éltek,
A mennyet akkor vesztitek, mikor a földnek éltek.

Jaj néktek is, egyháziak, püspökök, papok, pápák:
Valakik szent tisztetekben el nem jártatok hiven,
Kik megferteztetett kézzel bántatok a szentséggel,
Ti is Plútónak papjai lesztek és áldozói.

Jaj tyrannus királyoknak, Drako maradékinak,
Kik tartományt tartományhoz és országot országhoz
Foglaltok! ördög serege, fene kegyetlensége;
Mindazokból mit nyertetek? egy puntni volt kincsetek.

Jaj néktek is, képmutatók s hízelkedő csélcsapok,
Kik minden színben öltöztök, jót s gonoszt egynek mondtok,
Mert szoros kapcára juttok, Prometheussal laktok,
Levonjátok ott álorcátok, elfogy alakosságtok.

Jaj a gyöngyös nyakszirteknek, bogár ganéj köntösnek,
Jaj pávafarkú hölgyeknek, Juno nemzetségének,
Ültettek tüzes székekben, Pluto zeccel székében,
S porcogván alatt tűzetek, tüzet tűzzel éltettek.

Jaj néktek is, Narcissusok, csifra s fonyoka ifjak,
Kiknek fodorított hajók, szakállok és bajuszok.
Tüzes kéményt fog sepreni szakálltok, s tisztítani,
Medusa fűzi hajatok, gorgonesek bajusztok.

Tinéktek is jaj, pénzgyűjtők, zsobrák fösvényen élők,
Philargyria fiai s  Euclio unokái,
Kiktől egy fillyért vagy becset egy szegény sem kérhetett,
Őrizni fogják kincsetek Árgusok, de ti égtek.

Jaj néktek is, bordély tartók s buja személy kerítők,
Leány erkölcsű rút ifjak, szüzességrontó nyalkák.
Mezítelen lesz testetek, kénköves tóban égtek,
Tisztátalan edényetek, tüzes kő födeletek.

Jaj lopóknak s orgazdáknak, jaj mások fosztóinak,
Kiknek sokszor a Laverna, lopók Istenasszonya
Megengedett; de Aeacust megcsalnotok nehéz volt,
Prédátokat ez kirakja, s magatok lángban rántja.

Jaj néktek is hashízlalók, heliogabalusok,
Kik tömlőkkel duskát isztok, fél ökröt versben esztek;
Cerberusnak pervátája lészen torkotok szája,
Gyomrotok Lethen patakja itatja és áztatja.

Jaj, jaj néktek is, fondorlók, perpatvar-, gáncsforralók,
Kiknek szívek öszveveszés és hamis perlekedés,
Testetek megnyúzattatik, béletek kivonatik,
Úsz a Pokol véretekben: magatok úsztok tűzben.

Jaj, jaj új hit hirdetőknek s általkodott fejeknek,
Kik tudván az igazságot, vallják az hamisságot,
Mert miként ők válogattak a hitben s mást s mást mondtak:
Úgy Pokolban más s más kínnak táplálóivá válnak.

Jaj néktek is, pogány népek, kik hamis Istent hisztek,
Bacchust, Mársot, Mercuriust, Jupitert, Junót, Venust;
Mert Pokolban meglátjátok, égvén mint égnek azok,
Ott Jupiter miként dörög, s veletek tűzben görög.

Jaj ezerszer és többször jaj, ezerni ezerszer jaj,
Valakik a nagy Istennek törvényét megszegtétek,
Mert már  megítíltettettek, örök tűzre vettettek:
Ah! égni fogtok végetlen, míg Isten Isten lészen.

Heába, mert föld megvetett, Mennyország kirekesztett,
Isten szava kimondatott, a Pokol megnyittatott,
Megköttettél, elkárhoztál, reménségböl elfogytál,
Örök örökkévalóság benyelt, nincsen orvosság.

Forrás: RMKT XVII/7, 216. sz.
Kiadva még: Magyar költők a 17. században, I, kiad. Komlovszki Tibor, 735–742. Katolikus népszerű versgyűjteményekben szereplő középkorias, Nyéki Vörös-ös naturalisztikus Pokol-leírás a jámbor hívek rémítgetésére. A vers megtalálható A Cantus Catholici 2651-es és 1675-ös nagyszombati kiadásában is A’ Pokolrul címmel. A vers Johannes Niess német jezsuita Hiate fauces Tartari… kezdetű himnuszának (Alphabetum Diaboli…, Dilingae, 1624.) a fordítása–átdolgozása.

A szöveget érdemes összevetni Fiátfalvi György unitárius Pokol-versével.

Unitárius költészet

Az unitárius egyházat az erdélyi protestantizmus alakulásának belső logikája hozta létre. (Korábban az antitrinitárius ‘szentháromság-tagadó’ név volt elterjedtebb; ellenségeik inkább az ariánus megnevezést használták.) Hittételeit Dávid Ferenc dolgozta ki hosszas töprengések és lelki vívódás után. Dávid 1550-ben ortodox luteránusként tért haza wittembergi egyetemi tanulmányaiból. 1556-ban szülővárosa, Kolozsvár leklészévé választották. Egy év múlva erdélyi szuperintendens, ebben a minőségében fellép a zwingliánus nézetekkelszemben. Hamarosan azonban átértékeli teológiai nézeteit, és elfogadja Kálvin úrvacsora-tanát. 1564-ben János Zsigmond Unitárius címerfejedelem udvari prédikátora. A fejedelem orvosa, Giorgio Blandrata hatására megismerkedik Servet és a lengyelországi szentháromság-tagadók nézeteivel. Antitrinitárius teológiai elveit 1568-ban a fejedelem jelenlétében nyilvános hitvitán védte meg. (Ellenfele Melius Juhász Péter volt.) A vita döntetlennel végződött, de ez valójában az antitrinitárius nézetek engedélyezését jelentette. Ebben az évben fejedelmi támogatással unitárius nyomda kezdett működni Gyulafehérváron. Az unitáriusokkal nyíltan szimpatizáló Jánzs Zsigmonddal szemben az új fejedelem, Báthory István korlátozni akarta a protestantizmus „baloldalának” további radikalizálódását, ezért az országgyűlés 1572-ben a hitvitázó iratok kiadását korlátozó rendelkezéseket fogadott el. (Ez a rendelet, mellesleg, felvirágoztatta Edélyben a verses história műfaját – hiszen a nyomdák jobb híján ilyen művek kiadására használták fel szabad nyomdai kapacitásuk.) Az erdélyi fejedelemségben a következő évtizedekben egész Európában példátlanul toleráns vallási légkör alakult ki. Kolozsvár az 1570-es években szinte menedékhelyévé vált az egész Európából idesereglő radikális hitújítóknak és szebadgondolkozóknak. A nevezetes erdélyi vallásbékét valójában a négy bevett vallás (katolikus, evangélikus, református, unitárius) híveinek erőegyensúlyán alapuló reálpolitikai számítás tartotta fenn. Maga Dávid Ferenc is hamarosan megtapasztalta a tolerancia korlátait. Az 1570-es években egyre több kételyt fogalmaz meg Jézus isteni természetével szemben és közel került a gyermekkeresztséget elvető anabaptisták álláspontjához. Nézetei olyan hazájukban üldözött, Kolozsvárt menedéket találó gondolkodókkal folytatott eszmecserék során formálódtak, mint Jacobus Paleologus ( Khiosz szigetéről menekült görög humanista szabadgondolkodó), Johann Sommer (német nonadorantista, ‘Jézust nem imádó’ antitrinitárius), Matthias Vehe-Glirius (pfalzból menekült szombatos teológus). Amikor Dávid Ferenc az unitárius egyházban hivatalosan is megtiltotta Jézus tiszteletét és a gyermekkersztséget, radikalizmustól megrémült felekezettársai – modern szóval – elhatárolódtak tőle, és maga Blandrata doktor jelentette fel szuperintendensét a fejedelemnél. Az országgyűlés határozottan elítélte a veszélyesnek tűnő új tanokat, az idős Dávid Ferenc a dévai várbörtönben fejezte be életét.

Az untitarianizmus fellegvára a kezdetektől Kolozsvár volt, ahol gyakorlatilag kétszáz éven keresztül az egyház megtartotta vezető szerepét. A felekezett józan, racionális szemlélete jól megfelelt a város kereskedő-kézműves polgári lakosságának. Az unitárius költésztet is egyféle utilitarista, praktikus szakszerűség jellemzi. Virágzik körükben a históriás ének műfajából kifejlődő verses tanítóköltészet. Szentmártoni Bodó János, akit a kortársak máásodik Balassiként ünnepeltek, nagy költői öntudattal versel meg szinte bármilyen praktikus tárgyak.

Tartalom
Thordai János zsoltárfordításai
Fiátfalvi György: [Pokolbéli látomás]
Szentmártoni Bodó János versei
Oroszhegyi Mihály: A fenyőfa dicsérete

Linkek
A Spenót a vallási vitákról
Uniárius.lap.hu
Erdő János Az unitárius egyház történetének rövid áttekintése
Az unitárius egyház története évszámokban
Szegedi László, Az unitáriusok racionalizmusa
Az erdélyi unitárius egyház honlapja
Magyarországi unitárius egyház
Kersztény Magyvető
Unitárius honlap
Dávid Ferenc: De falsa et vera

Irodalom
Jakab Elek, Dávid Ferenc emléke, 1–2, 1879.
Zoványi Jenő, A reformáció Magyarországon 1565-ig, 1922.
Zoványi Jenő, A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig, Budapest, 1977.
Balázs Mihály, Az erdélyi antitrinitárizmus az 1560-as évek végén, Szeged, 1988.
Balázs Mihály, From Servet to Paleologus, Early Transylvanian antitrinitarism (1566–1571), Baden-Baden–Bouxwiller, 1995.