A legszebb hivatásokból a leghitványabb mesterségek – IV.

Bölcsek-balgák, boldog-boldogtalanok

Táltos paripák és/vagy állatorvosi lovak

Jóisten országai és/vagy földi-égi poklok

Életminőség tesztkönyv: példamondat-tár

Az áruló – magyar – elit portréja, arcképcsarnoka

A legszebb hivatásból a leghitványabb mesterség –

aki dudás akar lenni, de pokolra nem akar menni

Szabad ötletek gondolatébresztő/vitaindító jegyzéke IV.

Kosztolányi Dezső

SZÁMADÁS

1

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

Inkább egészen és kínzó-csigába,
mint félig így, alkudva oktalan,
ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,
vagytok ti itt a földgolyón sokan.

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,

Siess te is oda, igaz körödbe
s – égő kanóc – lobogj velük örökre
elégedetlenség szent olaján.

2

Nem vagy magad – jobb néked erre, hidd el,
sok furcsa ember néz bámulva rád,
nem üdvözöl téged, nem istenít fel,
nem göngyöli a lelkét sem alád,

Csak rád tekint fásulva, tompa hittel,
rokon közönnyel, s néha kezet ád,
de ha ezekkel a testvéreiddel
élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.

Családtalanok óriási családja,
mely a többség törvényét túlkiáltja,
komor kisebbség, szívós és kemény,

Elégedettek hangos lelki vádja,
íratlan, láthatatlan bírói tábla,
örök, hatalmas ellenvélemény.

3

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

Nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,

S ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.

4

Ki adna másképp inni a betegnek,
ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,
támadna hívő, vértanú, eretnek,
ki egy rögeszmén részegülve csüng,

Látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek,
ki sírna, ha nem hallaná fülünk,
s élnének-e ők is, kiket szeretnek,
mi lenne a világ minélkülünk?

Mi lenne máskép a világ s ki lenne
az állatok irgalmas társa benne,
ki lenne hűség és mi lenne ír,

S ki lenne az, ki száguld éjjelente
a lámpa fényénél a végtelenbe,
csodák között s Nirvána-ködben ír?

5

Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,
kinek a falba koppan szelleme,
s fia holttestén az anya, ki barbár
jaját okádja – iszonyú zene -,

Aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,
hol tiltakozhatsz és hogy ellene?
De hát hova mehetnél? Mit akarnál?
Mi érdekelne még, mi kellene?

Sok pénz talán? Kenyér zsíros karéja?
Egy mozicsillag rossz szalag-paréja?
Vagy gépkocsi? Kaland? Mily nyomorék,

Pezsgős ricsaj? Cicázó, éji réja?
Az ócska élet mily rongy kabaréja,
melytől a fő zúg és a gyomor ég?

6

No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid,

Idézd fel őket dolgozószobádba,
adj villamosabb életet nekik,
s ha majd megéled a sok néma lárva,
a te szavad ők még megérthetik.

Megértenek téged s őket megérted,
kiket sirattál, sírni fognak érted,
hisz végzetük egy nékik és nekünk,

Kik eldobáltunk minden harci vértet,
nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,
nincs semmi sem, amit elveszthetünk.

7

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,

És félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,

De a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.

*

I. Egy karikatúra/gúnyirat után visszakozik, félreáll

II. Ótestamentumi szerecseneket szentmisén mosdató

III. Halálos ágyán se ismeri be: életműve tévedés volt

IV. Alkotómunkája nyugalmát spicliskedése biztosítja

V. A nem tájidegen, őshonos gyümölcsfákat kiritkító

VI. A hatékony nagyüzemi műtrágyás „földművelő”

VII. A természet legyőzője: földre beton, hegyre ház

VIII. Uniform, lelketlen-szervetlen irodaházak tervezője

IX. A Gonoszság elleni szellemi védőlánc gyenge szeme

X. Ő nem művelt csodát – másét irigyen magyarázó

XI. Csak akkor ad elismerést, ha Ő már a végét járja

XII. Erővel le nem gyűrt mozgalom rafkós megvezetője

XIII. A tüntetéseken a Hálózat megbízásból „néptribun”

*

Költő a huszadik században

Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.

Kosztolányi Dezső

*

I. Kielégíti a happy endes mű fizetőképes keresletét

II. Ha Ő egyben jó, akkor bármi másban is szakért

III. Mű-balhé, álbotrány: figyelemelterelő manőverező

IV. A diabolikus szórakoztató: profin szétszórttá tevő

V. Egykor csövesek bálványa, ma show-műsor bohóc

VI. Hülyét csinál magából, hogy közfigyelmet keltsen

VII. Lejárt szavatosságú szellemi termékek végkiárusítója

VIII. A kocsma részegjeit kiszolgáló elvetélt hegedűművész

IX. A magánélete bűnfertőjében élő szent szörnyeteg

X. Hálószoba-titokra vadászó lesifotós, államvédelmis

XI. Nem hall, lehalkít „néma” S.O.S. segélykiáltásokat

XII. A mennyiségre utazó, állatkínzó tartó s tenyésztő

*

Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

Kosztolányi Dezső

*

I. Szellemi kábítószergyártó-forgalmazó kis/nagyiparos

II. Csak az okos gyerekkel foglalkozik, a butát leírja

III. Nyomorék gyerek konduktora? Inkább leselejtezni!

IV. Az igaz, szép jó kérdéseiről népszavazást követel

V. A családi kupaktanácsban övé az első/utolsó szó

VI. Lemond a kollektív bölcsességről: konzílium stb.

VII. Az ő megszólalása eleje: „Bezzeg az én időmben!”

VIII. Nem tart lépést a jó korral: egy élő anakronizmus

IX. A lelki üdvét féltve kocsmában/kupiban nem térít

X. Természetfóbia erősítő: a rét/erdő kullancsveszélye

XI. Lebeszél a veszélyes szellemi igazgyöngy-halászatról

XII. Lelki terrorral éri el gyereke „erőszakmentességét”

XIII. Nem formálja, csak kiszolgálja a közönség ízlését

*

Marcus Aurelius

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán,
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,
aranyszakállú,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol,
s én állok előtted.

Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegből visszahúzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt, reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját,
s szól: „ez van”, „ez nincsen”,
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.

Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm,
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított, császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannón
halmok alól, s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

Kosztolányi Dezső – Róma

*

I. Sosincs kisebbségben: mindig a többséggel tartó

II. Közpénzekből fedezi szellemi hóbortjai költségeit

III. A szellemi nagyságba belekötő krakéler párbajozó

IV. A humor nagyhatalmával visszaélve erkölcsromboló

V. Egyéni janicsár-mobilitást segítő, társadalmit nem

VI. A köztéri szoborral szellemi környezetszennyező

VII. Istenkereséstől elriasztó zaklató hittérítő ügynök

VIII. Ő nem lesz a tudomány szegény stb. szerzetese

IX. Leszólja, kirekeszti a Tudománya népszerűsítőjét

X. Leteszem a névjegyem: Néró vagyok, a véres költő

XI. Az alattvalói hajlongásra tanító tánc- és illemtanár

XII. Önsorsrontó/gyilkos élet/istenpótlékkal kereskedő

XIII. Önáltató illúzióba ringató, létrontó ábrándképfestő

*

A nem javító-segítő,

de passzívan-aktívan ártó elit

A lelki-szellemi, társadalmi, és

gazdasági/politikai vezetők árulásai

Ahogy mondjuk: a fejétől bűzlik a hal:

legszentebb hivatás/leghitványabb mesterség

Aki elmulasztja a jót, sőt még teszi is a rosszat.

Akár „csak” úgy, hogy éppen a rosszat csinálja jól.

Egy-egy velős gondolatú mondat azokról,

akiknek az átlagnál jelentősen nagyobb

a képessége, a lehetősége, a hatalma stb.,

hogy segítsenek/ártsanak embertársainak.

Tanítók és nevelők, szülők és edzők,

patikusok és orvosok, rendőrök és bírók,

tudósok és írók, művészek, bölcselők és papok,

törvényhozók és gazdasági/politikai vezetők stb. stb.

Mindenki érintve érezheti magát,

hisz csak gondoljunk bele pl. a szülői szerepbe:

ő egy személyben családfő-vezető, gazda, gondviselő,

és tanító, gyógyító, igehirdető, lelki pásztor, bölcs stb.

p.s.:

A vers, a képanyag, a könyvajánló stb.

nem csak az írástudók, segítők, vezetők stb.

hibáiról, vétkeiről, bűneiről, árulásáról stb. szól,

de kontrasztban a hivatásuk magaslatán állókról,

az emberi nem nagy jótevőiről, kis-nagy géniuszairól,

és a pályával járó áldozatukról: a pokoljáró dudás sorsról…