kb. 4 perc olvasás
Kerékgyártó Dénes
Manók és emberek
/Rókivers/
Ha a jövő lyukas zokni,
Jelenben kell megstoppolni,
Én megtenném, akár még ma,
De kell hozzá varázscérna.
.
Keressük meg, na de merre?
Gonosz manó elrejtette.
Csodatevő a sipkája,
S vezérli a kapzsisága.
.
Ha felteszi, köddé válik,
Füle-botja, az sem látszik.
Na de mégis meg kell lelni,
Mert, ha jövőnk nem egy zokni,
.
Akkor bizony száraz vekni,
De szeretnék jókat enni.
Hogyha te is így vagy ezzel,
A keresést sose add fel,
.
Ám nagy sumák ez a manó,
Emberszívben található,
Így hát magát sokszorozza,
S a jó tündért meg felpofozza.
.
Persze van, ki ezt nem hagyja,
És lehull a varázssipka,
Így egy nap megláthattam,
S szívemből kiebrudaltam.
.
Megteheti majd ezt bárki,
Nem kell a csodára várni,
Hisz csoda-e földi élet,
Ha nem húzza ki majd a széket,
.
Magad alól önző éned,
S gonosz manó visszatérhet.
Lyukas zokni, száraz vekni,
Van, kinek a jussa ennyi.
.
Sok manó él még közöttünk,
A sipkát kéne tűzre vetnünk,
De csak akkor leszünk nyerő,
Ha van hozzá lélekerő,
.
A manó magát majd nem hagyja,
S vezérelne tévutakra…
Mit érdemel, épp azt kapja,
Képletesen rúgjuk farba.
https://meskete.hu/mese/a-gonosz-zokni-lopo-mano/5718
*
Puck [puk] – csínytevő szellem, Oberon tündérinasa a Szentivánéji álom című vígjátékban. Ura parancsára megszerezte a bűvös virágot, amelynek nedvét az alvó Titánia szemébe cseppentve szerelemre lehetett bírni őt az első lény iránt, akit felébredve megpillant. Az is az ő dolga volt, hogy szamárfejet varázsoljon Zuboly nyakára, majd gondoskodjék róla, hogy Titánia közelében legyen annak ébredésekor. Ugyanazt a bűvös nedvet kellett volna Oberon utasítására Demetrius1 szemébe cseppentenie, hogy annak szíve visszatérjen Helená1hoz; ám ~ tévedésből Lysandert bűvölte el, ami bonyodalmakhoz vezetett. A félresikerült varázslatot Oberonnak is csak második kísérletre sikerült helyreütnie s a szerelmesek dolgát végleg eligazítania. – ~ angol népmesei figura, más neve Robin pajtás; Spensernél gonosz manó, Shakespeare-nél az egyszerű embereket bosszantó, ártatlan tréfákat űző játszi szellemlény.
*
Caliban [kalibán] – félig emberi, félig állati lény A vihar című színműben. Anyja Sycorax boszorkány volt, aki halála után őrá hagyta a szigetet, amelyen éltek. Itt vetődött utóbb partra leányával, Mirandával a száműzött milánói herceg, Prospero. Birtokának háborítója ellen ~ fellázadt, de tapasztalnia kellett, hogy a jövevénynek sokkal nagyobb varázserő van birtokában, mint valaha anyjáé volt. Prospero egyébként eleinte mindent megtett, hogy ~ durva lelkét finomítsa és nehézkes elméjét csiszolja, de a hálátlan tanítvány erőszakot akart tenni Mirandán; attól fogva a varázsló csak a legalantasabb munkákat bízta rá, és engedetlenségét szigorúan büntette. ~ban tehetetlen düh és bosszúvágy fortyogott kemény gazdája ellen. Amikor a viharban elsüllyedt hajóról partra vetődött két cimborára bukkant, a részeges Stephanó1ra és Trinculóra, az udvari bolondra, eléjük borult, s arra biztatta őket, öljék meg orvul a varázslót, s akkor a sziget urai lehetnek. Az együgyű merénylők próbálkozását Ariel1 segítségével Prospero nevetségessé tette; végül, távozása előtt még mihaszna szolgájának is bocsánatot és szabadulást ígért. – A XVI. század a tengeren túli utazások időszaka volt, és az utazók beszámolói nyomán népszerűvé vált a romlatlan, civilizációtól nem érintett vadember alakja éppúgy, mint ennek ellentéte, az erkölcs és törvény nélkül élő, kegyetlen emberevő képe. Shakespeare inkább az utóbbit vette példának ~ alakjához, akinek a neve is valószínűleg a cannibal alakváltozata, jóllehet a boszorkafi nem mutat emberevő hajlamot. – Browning Caliban Setebosról című drámai monológjában a vadember anyja „istenéről” elmélkedik, s annak kicsinyes és kiszámíthatatlan minenhatóságával párhuzamba állítja azt a fölényt és önkényt, amit ő maga érvényesít a neki kiszolgáltatott apróbb teremtményekkel szemben. Ezt a költő ironikusan „természeti teológiának” nevezi, és bár nem egészen szándéka szerint, de az istenfogalom keletkezésének egyik lehetőségét példázza vele. Szabó Lőrinc a kultúrpesszimizmus és a dacosan hirdetett ösztönkultusz emblémájává emelte a vadembert Kalibán c. korai kötetében, ezen belül is az Égesd el a könyveket, Kalibán! című versben.
*
Kalibán
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kisértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
büvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.