kb. 24 perc olvasás

Eugéniusz:
Egy mondat: boldog(talan)-ok – XXVII.
Szabad ötletek vázlatos jegyzéke
Egy-egy mondat a nem bölcs, de balga,
a nem boldog, de boldogtalan lélekről…
Életminőség-vizsgálat magyarán szólva
Táltos paripa helyett egy állatorvosi ló
Isten édes gyermekéből ördög/sátánfajzat
Édenkert-aranykor helyett vaskori poklok
Nem ön/társ-sorsjavító, de rontó típusok tára

Magadon szörnyülködsz vagy kacagsz,
a mese rólad szól: ismerj hát magadra,
a baj felismerése a „gyógyulás” kezdete:
bölcsen bátran változtasd meg az életedet…
*

Aranka György
Élet regulája
Boldogság kapui nyílnak csak idővel,
Dolgod, élted ne kezdd ott hol végezni kell.
Ne siess. Nyelvedet tartsa mindenkor zár;
Sarkában okos nyelv igen vígan nem jár.
Ez a világ soha tökéletes nem lesz,
Százszor ha jobbítják, csak száz új formát vesz.
A prófétáihoz kivált háládatlan,
Megrúg ha közel jársz hozzája csinatlan.
Ha jobbítni tetszik, jobbítsd meg magadat,
És megjobbíthatod magad világodat.
Aki a világnak egy jó embert adott,
Egy ember éltire eleget dolgozott.
*
Aranka György
Élet
Élet lelke vagyon mindenben. Él e világnak
Roppant teste. Nagyobb és kissebb részei ennek,
Élnek. Nincs hólt része az egészre nézve. Ha hóltnak
Egyet-mást nevezünk: az holt is él az egésznek.
Csak kissebb neminek holt meg; s ez is él a nagyobbnak,
Visszatér a’melybe: a főld, víz, levegő, só,
Nyílt kebelekbe veszik pártolt részeknek apróját.
És az egész melly élt, lassann-lassann elenyészik.
Lesz soká, s a kötél melly őket az egybe kötötte,
Elszaggattatván az halállal egyik a mássát
Esmérni nem tudja tovább, nincs arra a végre
Melyre egészbe elébb együvé rendelve valának.
*
Aranka György
Egy szépség kínjainak látására
Panasz
Az a lélek mely mozgatja
Világ roppant testeit,
Egybeköti és fenntartja
Nagyobb kissebb részeit;
Az a lélek avagy erő,
Minek mondjam nem tudom;
Ámbár mint én nem lehellő,
Mégis élőnek mondom.
Mert magát, és alkotványát,
Mint egy élő újítja,
Változik, nő, apad, s héjját,
Új résszel nagyobbítja.
Melynek vékonyb részecskéji
Forgatják az egeket,
S hétszer lejárt tüzecskéji
Formálják embereket.
Száz apró részt száz szeszekkel,
Egybekötvén beléjek,
S azok egybeöntésekkel,
Eggyé tévén személyek.
Az az erő ha alkotó
Mikor szerzi létünket;
Igen mostoha; és nem jó,
Mikor elront bennünket.
Minden ami van, képének
Egy eleven árnyéka,
Az ember pedig kedvének
Csak gyermeki játéka.
Mint kő olyan érzéketlen,
Szerencse ostromiban;
Vak, és siket a kegyetlen
Nyavalyák fájdalmiban.
Bölccsel, széppel, formátlannal,
Száll egyaránt csatára;
Vétkessel és ártatlannal
Bánik mind egyformára.
Egy elalélt érzékeny szív
Haragját nem enyhíti,
Oktalan törvényéhez hív,
A miénk nem tekinti.
Kérdem tőle: tévelygését
Hogy vajon mi okozza?
S ő emberi végességét
Az elmének okozza.
Mert az ember ha magában
Legokosabb létére,
Egy cseppnyég is átallyában
Nem veheti eszére:
Hogy nő, apad, hogy származik,
Ő magát fenn hogy tartja,
És emberré hogy változik,
A só, ég, föld, s víz habja?
Világ roppant testeiben
Észre azt hogy vehetné,
Titkát véges elméjében
Annak fel hogy lelhetné?
Valami az emberben van,
Mind az egész szolgája;
Jő, s búcsúzik ismét gyorsan,
Midőn szükség kívánja.
Mikor eléhívják nem szól,
Beül maga helyére;
Mikor küldik nem panaszol,
Sorsának bal ügyére.
Rendetlennek tetsző útja,
Ember épületének,
Jó-é, rossz-é, nem vizsgálja:
Hagyja maga mentének.
De az ember síránkozik,
Ha a szükség szólítja,
Mikor az egész változik,
Hogy ő is részét adja.
Szép okosonn önnönmagát
Mintegy önként megcsalja.
Midőn világ alkotványát.
S erejét úgy gondolja:
Miként egy ember munkáját,
Mely mesterség gyermeke,
Vagy egy óra rugócskáját,
Melynek nincsen élete.
Ez a világ mint az ember
Él a maga nemibe,
S éltet mintegy őtőle nyer,
Minden tagja részibe.
Mint embernek ha porai,
Benne egybeköttetnek,
Élnek együtt, s mint tagjai,
Éltet egésztől vesznek.
De hagyom a tébolygását;
Talám könnyebb fellelni,
Magamra nézt, orvoslását;
Mely ebben áll; vagy semmi.
Egy fő valóság érzése;
Felséges gondolatok;
Jónak, szépnek követése;
Mind őrajta kűl-valók.
Ezeket odaeresztem,
A lelkek országába,
Kezdetemben honnan vettem,
Magok tisztaságába.
Amim pedig vagyon tőle;
Veszem mint nem magamét,
Nem tészek semmit belőle,
Úgy tekintem, mint övét.
Ajándékit, s létemet is,
Míg adja, tartom becsbe,
S visszaadom éltemet is,
Mikor hozza rosszkedve!
p 1
p
p Aki nehezen felépített képét egy rossz mondatával összetöri
p
p Aki nem „erőlködik”: jóízűt köszönjön, s mellé még valamit…
p
p Aki nem a jobbik, de az idealizált arcát mutatná fűnek-fának
p
p Aki nem a másikért hagyja el apját-anyját, de előlük menekül
p
p Aki nem a rinocéroszt másolja, hanem a róla készült képet
p
p Aki nem a szegényekért él, hanem a szegényekből gazdagon
p
p Aki helytelen – nem a templomba megy misére, s nem a pályára focizni
p
p Aki nem akar bizonytalanságot: kurvára/cselédre vevő legény
p
p Aki nem akarja kinőni a háromkerekű bicajt, eldobni a mankót
p
p Aki nem akarja otthagyni a meleg családi fészket – ott is ragad
p
p Aki nem alkalmazhat erőszakot, s ezért inkább meghunyászkodik?
p
p Aki nem dobja ki a ballasztot a süllyedő élet-léghajóból
p
p Aki szenved, ha nem mindig mindenki tud az ő jóságáról
p
p x
*
Aranka György
Vilándból próba
Gondolj egy asszonyt szépséginek ifjú tavasszán,
Vénus után milyent irhatna Apelles ecsetje;
Álmélkodva csudálja írígy szem teste szabását,
Színén liliomok hava játszék rósa tüzével,
Két szemeit villám, ajakit mozdítsa mosolygás,
Kedvességeitől lobbanjon a búja kívánság,
S ezt erkölcs felséges méltósága megoltsa.
Gondold mind, s legyen az hozzá csak nem csupa árnyék.
*
Aranka György
Az essőhöz
Essél, essél kedves esső,
Melyet földünk kebele,
Rég várt, és az őszi idő,
Hozott áldással tele.
Csípi vala szemeinket,
A könnyű por fellege,
Kiszárasztván földeinket
Az aszály nagy melege.
Kiapadtak volt vizeink
Eleven forrásai,
Elasztanak volt mezeink
Engedetlen hantjai.
A jövő nyár reménysége;
Mely beléjek zárva volt,
Szántóvetők nagy ínsége;
Vagy elhervadt, vagy meghólt.
Essél, essél kedves esső!
Földünk meleg kebele,
Rég várt; s a jó őszi idő,
Hozott áldással tele.
Újítsd zöldűlő mezeink
Meghervadt jövéseit,
Elevenítsd vetéseink
Bétemetett szemeit.
S mint nap éltető tüzei,
Megtöltötték pincénket,
Vized termesztő cseppjei,
Majd töltsék meg csűrünket.
Csendes esső, essél essél;
Küküllő mellyékére
Vágyok menni (addig késsél)
Egy Szép tiszteletére.
Ha elvissz, osztán eshetel,
Ha jövök is nyakig sárba,
Onnan vissza; csak most szűnj el,
Hadd repűljek Bonyhára.

p 2
p
p Aki nem bocsát meg, míg a másik térden állva nem könyörög
p
p Aki nem dobja vissza – hálapénzért simogatja partra vetett halat
p
p Aki nem egy derék ember szemével nézetve éli le az életét
p
p Aki nagyon nem egy keljfeljancsi – egy arcul legyintés után K.O.
p
p Aki nem él az ének kifejezésmódjával – vagy épp mást se tesz…
p
p Aki nem előlegez, csak viszonoz szeretetet – előszeretet nélkül
p
p Aki sohasem nem engedi meg, hogy a szükség törvényt bontson
p
p Aki soha nem engedi magát szeretni, de untig panaszolja hervadását
p
p Aki nem érti: miért nem boldog, hisz oly erényes és istenfélő
p
p Aki nem érzi elég fontosnak a kapus posztot: gólt is akar lőni
p
p Akinek a bravúr a minimum: bekapott gól miatt önmarcangoló, kap egy potyát
p
p Aki nem fogad örök hűséget, mert ő egy olyannyira Szabad Ember
p
p Aki nem fogadja el az Istentől rá osztott szerepet: örök lázongó
p
p x

A’ FALUSI NÓTÁRIUSNAK ELMÉLKEDÉSEI,
BETEGSÉGE, HALÁLA, ÉS TESTAMENTOMA,
MELLYEKET
két soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli Ajándékba,
Hazánk Dámáinak, és Gavalérainak nagy szívességgel nyújtya
GRÓF GVADANYI JÓZSEF
Magyar Lovas Generális
ezen bé-állott 1796. esztendőnek első napján.
ELSŐ PARAGRAPHUS.
A’ Nótárius egésségében meg-gyengűlvén az emberi sorsnak változásáról elmélkedik.
.
Az embernek sorsát ha ki meg-gondollya,
Mint foly az élete, aztat meg-fontollya,
Nem tudom, szívének mint lehet nyugalma,
Mert tűnik szemébe, tsak sok inség halma.
Nagy fájdalmak között őtet Annya szűli,
A’ bába motskokból testét ki-törűli,
Ártatlan és még-is mingyárt rabbá teszik,
Pólyákkal kötözik, karjokra úgy veszik.
Vígan e’ Világra nem jön, hanem sírva,
Mint lesz dolga, nintsen homlokára írva.
Annyát a’ szeretet reménnye táplállya,
Hogy benne, ha fel-nő, istápját talállya.
Azért-is örömmel, mind nappal, mind éjjel,
Szoptattya, melyjébűl ki-szivárgó téjjel.
Szenved körűlötte nyughatatlanságot,
Sok álom szakasztást, ‘s több más fáradtságot.
Ha láttya, hogy őtet leg-kissebb rosz érte,
Ó a’ szegény Anya mit nem tészen érte.
Bőltsüből fel-kapja, karján bellőkézi,
Ha nem sír, él-é még; gyertyánál őtt’ nézi.
Ha sír, ő-is vele jajgatásra fakad,
És érzékeny szíve majd hogy meg-nem szakad.
Ha gyenge korába meg-talál himlőzni,
Keserveit akkor nem tudgya meg-győzni.
Eped és két kezét feje felett töri,
Belső részit bánat félelem gyötöri.
Mindent a’ mit tehett, körűlötte meg-tesz,
Nints drága orvosság, a’ mellyet meg-nem vesz.
Más betegségben-is szint’ eztet miveli,
Gondollya’ hogy meg-hal, már helyét nem leli.
Ha fel-gyógyúl, tágúl keserves bánattya,
A’ szívét anyai öröm által hattya.
Látván mosolygását, ó mint nem tsókollya,
Éneklés, ‘s tántz között szívéhez kótsollya,
Lelkének, kintsének mondgya, ‘s alakának,
Tartya magát lenni már bóldog Anyának.
Ha fiú, az attya arról álmodozik,
Hogy gazdagíttsa-meg, abba fáradozik.
Lót ‘s fut jószágokat gyűtni igyekezik,
A’ kints gyűjtés mellett, ő maga éhezik.
Ha Leány még pitzíny, már-is piperézik,
Pántlikázzák, testét bokáig tsipkézik.
Igyekezik annya, hogy légyen ruhája;
Mert véli, más képpen nem lészen mátkája.
Gyöngyökre, kövekre nagy summákat el-költ,
Sok más entzen bentzel több ládákat meg-tölt.
Hogy ha szülőitől őtet kérik férjnek,
Ződűl a’ kérője, olly moringot kérnek.
Illyen a’ szüléknek az ő szeretetek;
Nem-is változhat-meg az ő természetek.
Tudom, nints határa azon szeretetnek,
Mellyel gyermekikhez szülők viseltetnek.
De tompa elmémmel azt meg-nem foghatom,
Semmiképpen okát ki nem tanúlhatom;
Hogy ő jó szándékok mint fordúlhat roszra,
Hogy vetemedhetnek magzattyok gonoszra?
Olly szülőkrűl szóllok, kiknek van értékek,
Kik nagy nembűl valók, Tisztségeik szépek.
Mert fiokat ezek oskolákba adgyák
Tanúlt mestereknek kezeik közt hadgyák,
Oktattyák-is ezek őket mindenképpen,
Gyengén bánnak vélek eleintén ‘s szépen;
Ha láttyák, hogy velek így nem bóldogúlnak,
Keményebb módokhoz ők azonnal nyúlnak.
Feddik, pirongattyák őket, és dorgállyák,
Másokat ditsírnek, őket meg ótsárlyák.
Ha ezen módok-is keveset használnak,
Két három Fogdmegek már itt készen álnak;
A’ veres nadrágot ezek ki-porozzák,
De fájdalom! őket jóra még sem hozzák.
Ha szárnyokra kelnek, szabadon repűlnek,
A’ sok hívságokban torkig el-merűlnek.
A’ mit Attyok gyűjtött, azt hamar el-költik,
Az időt tékozló gaz társokkal töltik.
Hogy lehet ez? mivel jó az Attyok és bőlts,
‘S annyokat ruházta szelídség, ‘s jó erkőlts.
Meg-vallom: okain az elmém háborog,
És több illyen dolog még elmémbe forog.
Mert már megint szóllok egy Paraszt fiáról,
Kire nem maradhat sok jószág attyáról,
Nem-is lehet tenni Nagyokkal egy sorban,
Mivel illyt űltette születése porban.
Szülői mind addig, meddig meg-nem hóltak,
Keresztény, és jámbor életűek vóltak,
Együgyűn, de még-is őtet jól nevelték,
Rosztól tartóztatták, mivel őtt’ kedvelték,
Té túl fársángolni, nem hagyták kedvére,
Jóra tanították, ‘s Isten félelmére;
Hóltok útán, hogy ne jusson kóldúlásra,
És ne adgya magát zsiványos lopásra;
Paraszti munkákra őtt’ meg-tanították,
Mint táplállya magát, módgyát meg-mutatták.
De ez mihent maga kenyerére jutott,
A’ módot el-hagyta, és más úton futott.
Mert nem bolond, úgy mond, hogy ő magát rontsa,
Véres veritékit munkák alatt ontsa.
No illy-is szülőit mért hát nem követi?
Szép oktatásokat, mi oka? meg-veti.
Honnan van? egy fiú, bár sok jókat tégyen,
Életébe még-is semmire sem mégyen,
Mint lehet? hogy egynek nagy a’ tudománnya,
Nagy az Attyáról-is, rá szált hagyománnya;
Még-is a’ Világtól el vagyon felejtve,
Az érdemetlenek számába van ejtve.
Szerentséjét tenni illy bár mint probállya,
Nem megy! akadállyát mindenbe talállya.
Pedig életébe senkinek sem vétett,
Sőtt sok emberekkel sokszor nagy jókat tett.
Hogy van? mindenekbe, hogy olly mégyen elő,
Kinek fejét tölti tompa, ‘s gyenge velő.
Miként lehet? hogy egy, vagy más nem rég’ szolgál,
Még-is a’ fő Rend közt’, a’ legfőbb póltzon áll.
Nem láttyák erkőltsét, nem-is tudgyák nemét,
Tsak a’ vak szerentse vetette rá szemét.
Ó melly tsudállatas ember sorsa ‘s dolga,
Sokbúl nagy Úr lészen, sok pediglen szolga.
Sok paplanos ágyba hal-meg, sok pokrótzon,
Ki-terítve sok van, bársonyon, sok kótzon.
Edgyik Márs piatzán hal-meg ditsőséggel,
Más magát öli-meg, nagy esztelenséggel;
Ezt mint tolvajt húzza hóhér három fára,
Ama meg mint gyilkos kerűl pallossára.
.
Majd hasonló sorsok a’ Leánykáknak-is,
Bár melly szorgalommal neveltetnek ők-is.
Sok alatsony rendbűl hamar Gróffné lészen,
Sok kis aszszonyt béres czigány-is el-vészen.
Soknak nintsen férjek, még-is meg-kettőznek,
Illyek kerítőkkel allattomba főznek.
Soknak a’ fejébe nő pedig a’ párta,
Bár festette magát ‘s a’ voltzerist járta.
Nehezen várja illy, a’ szent Vasárnapot,
De nem hogy Templomba láthassa a’ Papot,
Hanem hogy ott magát tzifrán látathassa,
Estve meg a’ bálba a’ tántzot járhassa.
A’ Salakok közűl sok megy a’ táborba,
Végre fövény alatt halnak-meg a’ porba.
Sok tér hazájába onnat meg-nyírt fővel,
Midőn meg-tarkázta magát Frantz himlővel.
Ki mondgya meg? ezen dolgok így mért mennek?
Ember sorsa, hogy így foly, mi oka ennek?
Sok azt tarttya, hogy a’ meg-romlott természet
Oka, és szívébe a’ rosz el-tenyészett.
Más a’ rosz társasság oka, azt álíttya,
Ez sok tündérséggel őket meg-vakíttya.
Sokat a’ gazdagság ront-meg; más azt mondgya,
Mert tsak a’ hívságra van illyennek gondgya.
A’ szegénység terhét sok nem viselheti;
Azért minden roszra a’ fejét rá veti.
De ezen okokkal nem vagyok meg-győzve,
Nintsenek-is azok helyesen ki-főzve.
Mert ha jó természet vagyon szülőikbe,
Ez mint változhatik roszra gyermekikbe?
Főkép ha az anyák erkőltsel tellyesek,
Istent félők, józan életűk, ‘s kegyesek.
Ezeknek vérekbűl azok formáltatnak,
Emlőjökbe gyűllött téjjel tápláltatnak.
Azok természetét, szívják hát magokba,
Anya vér tsergedez ő minden tagokba.
A’ jó vér soha se változhatik vízzé,
Sem édes, és jó íz, keserű ‘s rosz ízzé.
Szelíd juh-is ellik mindég szelíd bárányt,
Osztya a’ természet magát itt egyaránt.
Ember; tökélletes Isten alkotmánnya,
Hogy okos lelke van, az ő adománnya;
Azért teremtette, hogy mindég jó légyen,
És ditsőségébűl hogy ő-is részt végyen.
Már illyen teremtés, ugyan hogy változhat?
És önként fejére gonoszszat hogy hozhat?
A’ rosz társaságot, ha ki allegállya,
Ezen ok probámnak kövét ki nem állya.
Mivel a’ jó szülők eztet tilalmazzák,
Önnön magokat-is attól óltalmazzák.
A’ józan természet ettűl kit-kit el-zár,
Mert illy társaságból következik tsak kár.
A’ jót, és a’ hasznost a’ gyermek szereti,
Jó természet, mellyt nyert, ezekhez vezeti;
Tíltott társaságba menni nem fog merni,
Mert tudgya; hogy ezért majd meg-fogják verni.
Hogy a’ gazdagság-is erkölts meg-rontója,
Az egésségnek-is lenne meg-bontója,
Nem hiszem: mert illynek már mindene vagyon;
És tsak a’ zsiványok verhetik őtt’ agyon.
Ügye fogyottakhoz adakozó lehet,
Vendégségeket-is jó étkekkel tehet.
Ezek erköltsének bizonyos jelei,
Egésségbe tarttyák őtet jó étkei.
Mért változna illy meg, mivel van mindene,
Más kedvét keresi, senki sints’ ellene?
Atya szegénységbe ha fiát neveli,
Annyával e’ terhet ha békén viseli,
Hozzá szokik ehez, követi-is őket,
Ha mingyárt minden nap nem-is eszik főttet.
Iparkodni-is fog mindég többre menni,
Munkás lesz, és nem fog tolvaj, gyilkos lenni.
Mért jutt hát sok ember az akasztó fára?
Mért vernek száz páltzát soknak a’ farára?
Attya természete mért lesz ollyba vásott?
A’ ki főldbe soha kapával nem ásott?
Mért egy Császár, Király, Hertzeg, Gróff-vagy nemes,
Mért ezekre paraszt, Czigány nem érdemes?
Mért egy Nótárius, más meg tsak kis bíró?
Egy petsenyét eszik, másnak jó az író?
Tokai bor soknak szájába kedves íz,
Másoknak itala ser, tiszta, vagy nyir víz.
Emez jár bársonyba, ‘s több drága ruhába,
Amaz meg ködmőnybe, szűrbe vagy gubába.
Egy lesz száraz beteg, a’ mást vízí kórság,
Bántya; tsömörleni szokott tsak a’ pórság.
A’ gazdag Urakat podagra kínozza,
Chiragrát mint lyányát a’ kezén hordozza.
Szörnyű fej fájásba sok szokott vajlódni,
Sok meg fogaival mint örűlt bajlódni.
Kit szomorúság ér, kit pediglen öröm,
Ezeknek okain, az elmémet töröm.
Sokszor gondolkodom, még pedig okossan,
De még sem tudhatom fundamentomossan:
Mi légyen, melly ember sorsát úgy forgattya,
Hogy jót roszra; ‘s roszszat jóra változtattya?
Nem más tsak Gordius kötötte e’ bögöt,
Mellynek fel-óldásán már sok elme nyögött.
A’ Lázári bíró rég már töri fejét,
De még sem értheti e’ dolgok velejét.
De házamhoz gyűjtöm mind a’ Tudósokat,
Körűl belől lakó Philosophusokat.
Természet okait majd ki fogjuk főzni,
Meg-fogjuk mint Plátót, ‘s Cátót ebbe győzni.
Írok tehát nékik, ‘s magamhoz citálom
Levelemmel őket, most otthon találom.
Nintsen most sok dolgok, a’ sarjú kaszállás,
Már véghez ment, szint úgy a’ málé kapállás.
Tudom bizonyossan, hogy meg-is jelennek,
Sár vagyon, az Halmi vásárra sem mennek,
Isten kegyelmébűl vagyon ázalékom,
Szalonnám, és borom, szárnyas aprolékom;
Majd jól tartom őket, borom meg-hevíti
Fejeket: mert elmét tsak ez élesíti.

p 3
p
p Aki nem fogja fel a láthatatlan kasztrendszert, s bele is rokkan
p
p Aki nem fogja fel: kis bűneit elnézve cinkosságra kényszerítik
p
p Aki nem hisz a meséknek, minden a saját kárán tanul
p
p Aki nem gyanakszik: az őt ölelgető a gyenge pontjait keresi
p
p Aki nem hiszi el: ha nem mozog, az örvény kidobja – rúgkapál
p
p Aki nem hiszi el: már megbocsátottak neki – kérése zaklatás lesz
p
p Aki nem képes belelátni a ronda lárvába a gyönyörű lepkét
p
p Aki nem hiszi Istent, míg nincs frenetikus megtérés élménye
p
p Aki nem hiszi, hogy ő a kisegér is tud segíteni a nagy oroszlánon
p
p Aki nem izgul bűnei miatt, hisz Isten megbocsát, ez a mestersége
p
p Aki nem kéri meg a medvét: törölje a halállistáról
p
p Aki nem kér baráti jótanácsot, vagy csakazértse fogadja meg
p
p Aki nem készül rá, míg a sors teret nyit neki – egy nap a világ
p
p x

Gvadányi József
PÖSTÉNYI FÖRÖDÉS
részlet
Első Történet a’ Czigányokkal.
Én egy Vasárnapon érkeztem estvére,
Jó Gazdához száltam falu’ közepére,
Kápolna, Mészárszék nem vóltak meszszére,
Udvarán jó konyha, szakácsom’ kedvére.
.
Szeredrűl már itt vólt, egy új Magyar chórus,
Elől melly hegedűlt, vala jó Muzsikus,
Nem vétetett tőle, semmi hamis Tónus,
Tsudáltam: hogy kereszt-neve vala Ambrus.
.
A’ mint vacsoráltam, öten meg-jelentek,
Elől szolgám által hozzám bé-üzentek,
Jőjjenek-bé, mondám: bé-jövén köszöntek,
Szóltam: jó barátim! honnan valók kentek?
.
Szerediek vagyunk, és fürödni jöttünk,
Szólt Ambrus: Kettő van, kesvinyes közöttünk,
Nékem-is, és Ferkó-ötsémnek a’ fejünk
Sédül: meleg víztűl, tám jobbúlást nyerünk.
.
Feleltem; engem’-is szint illyen baj gyötör,
Nincs appetitussom, ha eszem bánt csömör,
Tsak hogy nem keringek, mint keréngös ökör,
Olly nagyon fáj fejem, lábamat köszvény tör.
.
De most Bécsbűl jövök, Császár Doctorával
Szóltam bajaimról, én önnön magával,
Adott orvosságot, esküdött szavával,
Semmi bajom nem lesz’, élvén Curájával.
.
Tsak egyszer kelletik a’ porát bé venni,
Hólnap hogy ha élek, fogom eztet tenni,
De szükséges erre harminczszor fördeni,
Hólnap után el-is fogom ezt kezdeni.
.
De azért Barátim! Hogy mi most szenvedünk,
Nem szükség, a’ mellet szomorúk-is legyünk,
Húzd rá magyarossan, Ambrus! igyünk ‘s együnk,
Hóltunk után majd meg-láttyuk, hogy mit tegyünk.
.
Nem-is kémélték ők, hegedűk’ húrjait,
Régi Magyaroknak palotás tánczait,
Úgy meg-vonák, hogy a’ halgatók lábait,
Mozdulásra hozták, köszvényes inait.
.
Egy jó nagy palatzkal, bort nékik adattam,
Vacsorálván; velek ‘magamat mulattam,
Rákóczi, Bertsényi, nótáit hallgattam,
A’ Nagy Idait-is, velek el vonattam.
.
Laczkó fiúnak-is, el-húzák keservét,
Annyával meg-történt szerelmes esetét,
Pihegő hangokkal el-mondák énekét,
Az öreg Czimbalmos, húlatá itt könyvét.
.
A’ mint el-végzettem, immár a’ vacsorát,
Fel-költem: el-hagyták ők-is a’ muzsikát,
Az asztalra tettem, egy kis iskátulát,
Szóltam: im nézzétek ezen medicinát.
.
Császár Doctorátúl, drága pénzen vettem,
Nagyon bóldog vagyok, tsak hogy megejthettem,
Egy seres pohárba egy dózsist hintettem,
Szép tiszta kút-vizet reája öntöttem.
.
Sal Anglicánum vólt: más Laxativával
Én nem szoktam élni, tsak ennek savával,
Minden más szer bántá gyomrom rágássával
Ez nem kínzott soha tulajdonságával.
.
Czigányokhoz szóltam: így kell ennek lenni,
Reggel ezt bé-fogom, mind egy tseppig venni,
Úgy fogok azután a’ fördőbe menni,
A’ Doctor tanított, mint kell mindent tenni.
.
Barátim! Kivánok, már most jó étszakát,
Mig itt fogok lenni, minden nap muzsikát,
Fogtok nékem tenni, mert a’ Magyar nótát
Ti olly jól húzzátok, mint Ditters concertyát.
.
Majd fél éj vólt, hogy ők, én tőlem el-mentek,
Egy csűrbe tsak közel hozzám, szállást kértek,
Más nap korán regvel már nálam termettek,
És mikép’ nyugodtam, engemet kérdettek.
.
Mondottam: Barátim! Keveset aludtam,
A’ fej-fzédűléstűl ágyamba forgottam,
Erre a’ poharat, asztalrúl felkaptam,
És utólsó tseppig, előttök ki-ittam.
.
El-kűldöttem őket, hogy ők tsak mennyenek,
A’ he-vízbe, mellyben bátran förödgyenek,
Estvére minnyájan hozzám el-jöjjenek
Alkalmatlanságot addig ne tegyenek.
.
Szavamat fogadták: estve nyóltz órakor
Meg-jelentek nálam, napnak le-száltakor,
Ditsekedtem; hogy melly nagyon használt a’ por;
Hogy most már jól esik, mind étel, mind a’ bor.
.
A’ Köszvényt nem érzem, a’ két lábam könnyűl,
Szemem homályt veszti, a’ fejem sem szédűl,
Már forróság sem bánt, érzem, a’ vérem hűl,
Szóval: azon portúl, minden tagom enyhűl.
.
Ezt halván, közűlök négyen, menyre főldre
Kértek: hogy tekéntsek beteges ügyökre,
Mert szörnyen szenyvednek, lábokra, ‘s fejekre
Ezen porral legyek én segedelmekre.
.
Szívessen, Barátim! feleltem; szolgálok,
Hogy Tik jobban lesztek, a’ mellet-is állok,
Ha el-fogy is; Bécsbe majd frisset találok,
Örűltek: beszédem kedvet nemzet nálok.
.
Az Iskátulát itt, mingyárt elő-vettem,
Négy seres pohárba, jó négy Dózsist’ tettem,
Fris vizet reájok, mint szükség öntöttem,
Porcelán-tálczákkal, azokat bé-fedtem.
.
Valamit mást adnék, nem vóltak kétségbe,
Az én bé-vevéssem látták, mint ment végbe,
Minden czigány vala, igen jó kedvébe,
Mert gyógyúlásának juta reméltébe.
.
Vacsorálván szóltam: no muzsikállyatok,
Ma néhány szép Lengyel tánczokat vonnyatok,
Majd mingyárt néktek-is, ennetek adatok,
Kivánom azután, hogy jól nyugodgyatok.
.
Lengyel-táncz vonáshoz, hozzá-is fogának,
Négyet-is ők egybe, öszve kavarának,
De nem vólt itt hijja, a’ czigány czifrának,
Újjal húrokon-is, gyakran pattogának.
.
Egy tánczot el-vonván, meg-mondák hogy kié,
Uram! ím’ ezs a’ táncz, Fiscanusunké,
Ezs a’ más pediglen, mi Kasztnar Urunké,
E’ pedig a’ hídnál lakó Vámosunké.
.
Ezek után mondám: mennyetek már enni,
Jöjjetek-el korán, orvosság bé-venni:
Mert én a’ fördőbe, jókor fogok menni,
Majd megint estvére, vígan fogunk lenni.
.
Regvel öt órakor, már Konyhámba áltak,
Mig Kávémat ittam, udvaron sétáltak,
Láttam, láb-hegyen-is, ajtom előtt jártak,
Mikor szóllítom-bé, ők tsak arra vártak.
.
Kávézásom után, gyertek-bé! mondottam;
Vizeket kanállal fel-zavarítottam,
Kinek, kinek az ő dózsissát nyújtottam;
Igyátok-ki frissen! bíztatva szóllottam.
.
Egybe mingyárást-is, ők azt fel-hajtották,
De szemeket rútúl bé hunyoritották,
Testeket meg rázván szájok’ görbén vonták,
Be fojtos ital ezs, Uram! azt mondották.
.
Rájok rivaszkodtam; mért hunyorganak úgy?
Felelt a’ Kontrahás neve vólt Perepúlty,
Jaj Uram keseri, bides mint a’ ló-húgy,
Semem zsöld karikát hány, tám jön reám súly.
.
A’ pora-is enyves, mert inemhez ragadt,
Úgy tetzik, hólyagzsik nyelvem tüle, ‘s dagadt,
A’ vér a’ Lelkembe egészsen fel-áradt,
Még jó a’ fejembe, hogy esem meg-maradt.
.
Hallyátok Barátim! egy sincs jó orvosság,
Hogy rosz, roszszat hajt-el, hidgyétek: valóság,
E’ rosz majd meg-gyógyit, és ér nagy boldogság
Titeket: hogy ezt most tészitek, bolondság.
.
Mind így vólt, szolgámmal a’ förödő házba
Sétáltam; bé mentem rendelt kamarámba:
Fel öltözvén itten förödő ruhámba,
Bé űltem he-vízzel meg-töltött vannámba.
.
Bandám-is utánnam hamar el-érkezett,
Köz fördőhöz érvén, gatyára vetkezett,
Helyt nyerni sokaság között igyekezett,
De még-is mind a’ négy közikbe férkezett.
.
Ennek nagyobb része, vala Katonaság,
Fördött sok Németh-is ‘s Tóth, Magyar Polgárság,
Sváb, Hijentz, sok Hanák, falusi Parasztság,
Leányok, Aszszonyok, nem kevés zsidóság,
.
Itt mind a’ Vannákba, a’ víz sokkal hévebb,
Mert a’ főldbűl fakad, azért-is melegebb,
Padokon űlnek itt, kik aláb, kik fellyeb,
Sarábá bé-menvén, már ott sokkal mélyebb.
.
Nem sok idő múlva, hallottam nagy zajgást,
Üssed! udri! slág tzú! e’ szókat ‘s pufogást,
Vannámba fel-áltam; lássam a’ lármázást,
Láttam-is, hogy Bandám tészen már szaladást.
.
Mivel a’ he-vízbe ők nyakig be-űltek,
Ennek forrójátúl gyomrokba hevűltek,
A’ dózsis operált, hogy szint úgy ződűltek,
Izzadot homlokok, majd hogy el-nem dűltek.
.
Hamar a’ gyomrokon a’ só hatalmat vett,
Rotyogott füstösök, rút ‘s nagy büdösség lett,
A’ víz zavarodott, sok színre lett festet,
Mellyért ki ki, ki itt fördött, nagy szitkot tett.
.
A’ sok ütéssek közt, vízbűl ki-ugrottak,
Czigány-mézgát még-is, sűrőn botsájtottak,
Akkor-is inokon folyt, mikor futottak,
Ugyan tsak a’ sűrő füzesbe jutottak.
.
Kik velek fördöttek, vízből ki-költöztek,
Pfi! Pfi! kiáltottak, hirtelen öltöztek,
Sokan ruhájokat, csomóba kötöztek,
Dohos vólt a’ Czigány-Myrha, mellyt öntösztek.
.
Katonaság főkép’, haragra fel-indúlt,
Hogy őket meg-verik, nagyon készűlt dúlt ‘s fúlt,
Sok már köztök bothoz, sok pallosához nyúlt,
Látttam rosz lesz vége, parasztság-is mozdúlt.
.
Azért a’ ruhámat szaporán fel-vettem,
És közikbe menni felette siettem,
Szerencsére még-is köztök hamar lettem,
Czigányok mért jártak így, el-beszéllettem,
.
Meg-értvén a’dolgot, minnyájan nevettek,
Hogy nem bántyák őket, ígéretet tettek,
Nem vólt más beszédgyek, a’ mint ők öltösztek,
Tsak a’: hogy czigányok miként rá szedettek.
.
Szolgám ruhájokat a’ füzesbe vitte,
Semmi bajok nem lesz, vélek el-hitette,
Parancsolatomat nékiek meg-tette,
Nálam vacsorájok lészen jelentette.
.
Monda szolgám, a’ mint ő reájok talált,
Még akkor-is a’ só gyomrokba operált.
Ki nyár-fa tövébe kukorodva purgált,
Ki hasát meg-fogván, görnyedezve járkált.
.
Még-is csak eljöttek estve nyólcz órakor,
Szóltak, hogy veszsen-el a’ Császári Doctor,
Pokolba, és vele, azson átkozsot por,
Mert azzsal rajtok vólt azs Erdegi ostor.
.
Uram! a’ Lelkünket, azs úgy által-járta,
Hogy Czimbalmos Bátyánk, már halálát várta,
Gyomrunkat, bilünket, rútúl fel-zsavarta,
Ködökünket-is majd hogy ki-nem csafarta.
.
Turgyelunkat ugyán soritánk bé-felé,
Nem mehetet vólna, gombos tő-is belé,
De az a’ gyilkos por, tsak mind elé elé
Igyekezset, hamar gatyánkat-is tellé.
.
Mondottam: Barátim! nagyot vétettettek,
Hogy a’ port bé-vévén, mingyárt förödtettek,
Valamint én tettem, ti úgy nem tettetek,
Azon nap, nem más nap, fördeni mentetek.
.
De semmi: mert így-is, a’ por testetekbűl,
Minden roszt ki-űzött, ‘s gonoszt lelketekbűl,
Ki-kergette a’ rút vért ti szívetekbűl,
Köszvényt lábotokbúl, homályt szemetekbűl.
.
No bizs igazs Uram! szólt a’ vén Czimbalmos,
Semem mint a’ gyengy-házs, már ollyan velágos,
Lábam mint nád páltsa, könyü, gégém hangos,
Most látom, a’ Császár’ Doctora hogy okos.
.
A’ czigányok vóltak igen jó kedvekbe,
Mert a’ Persvasio munkált a’ fejekbe,
El hitték, lennének, már ők egésségbe:
Az első történet így ment itten végbe.
*

Második.
Egy Zsidónéval.
Egy nap: fördők között fel ‘s alá sétáltam,
A’ köz fördő előtt, kevessé meg-áltam,
Kik fördenek benne néztem, és vizsgáltam
Több sok sétálókkal, imé! eztet láttam.
.
Egy Zsidó Aszszonynak el-szédűlt a’ feje,
Tám víznek gőzétűl bódúlt meg veleje,
Bé-düllöt a’ vízbe; de teste’ eleje
Ki-látzott Urának a’ sábes teklije.
.
Vaj mír! Ura aztat, gyakran ordította,
Rifke! e’ vólt neve, azon szóllította,
Ki-emelvén vízbűl, orrát rázta ‘s fogta,
Fel-eszmélvén Rifke szemeit nyitotta.
.
Azután fel-vette Rifkét a’ hátára,
Mint zsúpot vetette, őtt egy targonczára,
Úgy húzta, mint dögöt sírva szállására,
Kaczagot, ki nézet e’ Tragædiára.
.
Targonczárúl Ura itt-is le-emelte,
Nem vélte, testébűl, ki-bújt vólna Lelke.
Fülébe ordítá nevét: Rifke! Rifke!
De meg-hólt: már bőgöt, vele négy Gyermeke.
.
Vág’ vizének partyán sírt néki ásatott,
A’ Galgóczi Rabin, itt fördöt, mulatott,
Azért-is ő mingyárt elő-hívattatott,
Vele a’ zsidoság mind ide szaladott.
.
A’ Talmuibúl mörmölt, magát hajtogatta,
Többi-is hajlongot, a’ Férje siratta,
Fekete posztóval végre bé-takarta,
Négy zsidó a’ főldrűl vállára fel-kapta.
.
Sírjához el-érvén szörnyen meg-ijedtek,
Mert a’ sírba döglött malaczot ők leltek,
Mellyet az ott fördő katonák vetettek,
Mig ők Ábrahámhoz háznál könyörgöttek.
.
De semmit sem szóltak, hanem a’ Vág’ partyán,
Jó meszsze el-mentek, egy fánál meg-álván,
Uj sírt ásatattak, itten ők szaporán
El-temették: ki-ki mene dolga után.

Életünk végtelen pozitív-negatív minőségei
A jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét
Magyarán szóló szellemi segítség lélekbátor
bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek
p Miért töltöd egyszeri ajándék istengyermeki életed
p balgán, ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
p ön/társemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
p fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
p
p Idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
p közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
p napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
p rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
p
p Alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban.
p hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
p talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
p elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
p
p Balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
p házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
p betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
p lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
p
p A mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség
p nem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.
p A tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd az okot,
p és jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!
p
p Jóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból
p magaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!
p Elsősorban önmagadtól, majd „jóbarátaidtól” védjen meg az isten,
p az ellenséggel elbánsz majd magad is – sőt: a hasznukat veheted…
p
p A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
p Arra kellene időben ráeszmélnünk, amit a közmondás tanít:
p jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
p és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
p
p ?
p Érzékenyítő, felfedeztető, elképzeltető, rácsodálkoztató,
p megértető, megítélendő, értékelendő, súlyozandó, vitára
p és tovább-gondolásra serkentő, igaz, jobb önismeretre és
p szeretetre: bölcs változásra indító, magyarán szóló gondolatok…
ppppppppppppppppppppppppppp
