Helmeczy Mihály (Királyhelmec, Zemplén vármegye, 1788. szeptember 27.[1] – Pest, 1852. december 1.) magyar író, a Kisfaludy Társaság tagja és a nyelvújítás jelentős alakja.

Írta: Nagy Jenő · 2025. június 17.

kb. 10 perc olvasás

Helmeczy Mihály | Új Szó

Virág Benedek

HELMECZI MIHÁLYNAK

A Duna háta varas, s nem kis baj rajta hajózni.

Én ugyan egykönnyen nem merném járni, de mást is

Intek, tartóztassa magát, és ülve vagy állva,

Vagy hogyan, ott ahol van, békével legyen. Akkor,

Akkor egyem, ha gonosz vagy jó története hívná,

Mozdulhatna talám ki helyéből. Én nem ijesztlek

Téged Helmeczi, sőt inkább bátornak akarlak

Tenni, de gondolom azt, hogy üdőd sincs általevezni.

Így hát nem várlak, levelem fog szólni helyettem.

.

Amire már régen megkértelek, amire szíves

Készséged, mint gyenge viasz, meghajla legottan,

Azt csak eszedbe hozom, nem kérem tőled ezúttal.

Amit kértem volt, és amit látni szeretnék,

Versezet az; ha lehet tégy szert rá, s hogyne tehetnél?

Jó környűlállásaidat tudom. Eddig utána

Várakozó Músám, ha továbbra halasztod, aligha,

Jambusiban lágyan fog bánni fejeddel. Azonba

Míg e zordon tél hidegét ki nem önti magából,

Míg ezen országos folyományt nem ereszti le tisztán

Csendes várakozás fog bennünk lenni. Siethetsz,

Lassan. Siskovicsunk, nem kétlem, nagyra törekszik

S ami dücsőséges, mint sas, csak arra tekintget.

Légy neki, mint eddig voltál, jó Mentora, híve.

.

Ujságúl vedd tőlem imezt: Terbócsai Husztit,

Werbőczit, Kitonicst, Cynosúrát, mind odahagyta.

Csak Helikon, Helikon, kedves helyem énnekem, úgymond.

Nem mosdik: megereszti szakállát s körmeit, a borz

Nem borzasb, mint őneki a feje: tántorog, ásít,

Virraszt; a kakukot készűl megkérdni (jövendő

Mondóját) versköltőséget nyerhet-e, s laurust.

Illyent mit böfögött mint náthás, s elmene tőlem.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Helmeczy Mihály
Született Bierbrauer Mihály
1788. szeptember 27.
Királyhelmec
Elhunyt 1852. december 1. (64 évesen)
Pest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Foglalkozása író

Helmeczy Mihály (Királyhelmec, Zemplén vármegye, 1788. szeptember 27.[1] – Pest, 1852. december 1.) magyar író, a Kisfaludy Társaság tagja és a nyelvújítás jelentős alakja.

Családi neve

[szerkesztés]

Családi neve születésekor Bierbrauer volt, ám a gimnáziumban már Serfőző néven ismerték. Kazinczy Ferenc javaslatára vette fel a Helmeczy nevet. Bár neve a lexikonokban általában Helmeczy írásmóddal szerepel, neve Helmeczi Mihály alakban is előfordul, például így szerepel az általa kiadott Berzsenyi-verseskötet kolofonjában, valamint Berzsenyi Helmeczi Mihályhoz című versének címében és magában a versben is.[2]

Életpályája

[szerkesztés]

Tanult Sátoraljaújhelyen a Piarista gimnáziumban, majd Pesten, ahová végleg átköltözött. 1804-ben, 16 évesen jelentkezett a Piarista Rendbe, de még az örök fogadalom letétele és a pappá szentelés előtt kilépett a szerzetből. Később a pesti egyetemen a jogtudományokat hallgatta. 1817-ben ügyvédi oklevelet is nyert, ám kizárólag az irodalom, különösen a nyelvújítás terén kezdett dolgozni. 1810-ben Horvát István előadásait látogatta a magyar nyelvészetről és 1811-ben bölcsészettudományi oklevelet szerzett. Határozottsága, amely sokszor a durvaságig ment, oszlopos tagjává és egyik vezérévé tette a nyelvújító iskolának. 1817-től kezdve három éven át nagy szorgalommal tett tudományos előkészületeket egy nagy európai körutazásra, amely azonban külföldi politikai viszonyok folytán meghiúsult, de ez idő alatt szerzett nyelvkincseinek később nagy hasznát vette.

Nem annyira eredeti író, mint fordító és mások remekműveinek gondos kiadója volt. Így 1813–1816 között az akkor még nagyon fiatal, lelkes férfi felügyelete alatt jelentek meg Dayka Gábor versei, Kazinczy Ferenc földijének, akit rajongva tisztelt és szeretett, Poétai berke, Báróczi Sándor munkái, Berzsenyi Dániel költeményei, akinek benső barátja volt, s kinek művei közt fennmaradt hozzá intézett episztola; ugyanezek a költemények második kiadást is megértek 1816-ban, kísérve Helmeczynek a nyelvújításról szóló értekezésével. Sokat fordított francia, angol, német, spanyol és olasz nyelvekből, de fordításaiból csak kevés látott napvilágot. Fordította nevezetesen már 1813-ban Karl von Eckartshausen híres munkáját, amelynek címe: Gott ist die reinste Liebe, s e fordítása két kiadást ért meg (Pest, 1813 és 1821[3]); megjelentek továbbá akkori zsebkönyvekben Schiller néhány költeménye és Tasso Megszabadított Jeruzsálem-ének egy-két éneke, zengzetes, de olykor erőltetett, cikornyás fordításban. A sok idegennel kevert és kifejezések szegénységével küzdő magyar nyelv csinosításában, s új szavak részint szerencsés, jól sikerült, részint erőltetett, túl merész faragásában sokat fáradozott, s nála bátrabb újító senki sem volt; tagadhatatlan érdeme, hogy sok jó és életrevaló és életben is maradt új szóval és fordulattal gazdagította a nyelvet, melyeket tőle mások is átvettek. E téren kifejtett merészsége sok támadásnak és többször igazságtalan és méltatlan gúnynak is tette ki a vaskalapos ortodox nyelvészek részéről, s országszerte keringett felőle az ismeretes élc: „Helmeczy, ki a szókat elmetszi”.

A század első negyedében fennállott irodalmi köröknek, a Kultsárénak és Bártfayénak kedvelt és befolyásos tagja, a kor nagy íróinak benső barátja, s az ósdiaknak, a Kazinczy iskolája ellenzőinek hatalmas pörölye és korbácsa volt. A magyar akadémia felállítása után azonnal, 1830. november 17-én, mint az alapító gr. Széchenyi István, gr. Teleki József és a gr. Károlyiak kedves embere, s a vele az ízlés hasonló útján járó első akadémiai titoknoknak, Döbrentei Gábornak barátja és szellemi rokona, az akadémia pénztárnokává nevezték ki, s mint az ilyen az ülésekben szavazási joggal is felruházták és e hivatalát haláláig folyamatosan viselte.

Kisfaludy Károly 1830-ban bekövetkezett korai halála után engedélyt kapott a Jelenkor című politikai lap és melléklete, a Társalkodó kiadására, melyet a Kisfaludy Társaság tagjainak: Vörösmartynak, Bajzának, Zádor (Stettner) Györgynek és Bártfaynak és társaiknak óhajtása szerint és segédkezésük mellett, Kisfaludy Károlynak, majd ennek elhunytával Vörösmartynak kellett volna szerkeszteni, s a vállalat remélhető dús jövedelmének egy részét a magyar irodalom javára fordítani. Helmeczy azonban, a kormányhivataloknál élvezett pártfogás folytán, a többiek háta mögött a saját maga részére eszközölte ki az engedélyt, és a lapot 17 évig szakadatlan folyamban szerkesztve, annak jövedelméből meggazdagodott, és Törtelen, Pest vármegyében birtokot szerezve, ezen szép kastélyt építtetett, míg hoppon maradt társai a magyar írók hagyományos szegénységének jármát tovább viselték és tőle elidegenedve, a baráti viszonyt megszüntették. A lap azonban Helmeczy szerkesztése alatt is jól megfelelt rendeltetésének, és nagy politikai jelentőségre tett szert azáltal, hogy gr. Széchenyi István, akinek Helmeczy a nyelvben mestere volt, kizárólagos közegévé választotta és a reformcikkeivel gazdagította. Ezáltal fontos tényezővé vált politikai és közgazdasági nagy átalakulásunk mozgalmaiban, különösen addig, míg versenyképes pályatárs nélkül állott a magyar hírlapirodalom terén, nagyszámú előfizetőkkel bírva. Hosszabb időn át központja volt az ébredező nemzeti érdekek egyesülésének és eszköze nyelvünk fejlődésének, bár a szerkesztő sokszor ízetlen és cikornyás stílusú és túlvitt nyelvújítási iránya sok rosszallásra talált. Nem lehet tagadni, hogy a Jelenkor a későbbi magyar zsurnalisztikának útját egyengette, és hogy Társalkodó melléklapjában, melynek kitűnő szerkesztői és munkatársai voltak (Bajza József, Szenvey József, Csató Pál, Nagy Ignác stb.), alkalmat adott számos fiatal tehetség kiképzésére, sok új eszme és indítvány előterjesztésére és állandó olvasóközönség egybegyűjtésére. Midőn azután a zsurnalisztika újabb és kitűnőbb közegeket nyert, az öreg Jelenkor is iparkodott ugyan csinosított külalakja és dúsabb tartalma által a kor fokozottabb követeléseit jobban kielégíteni, de főleg azért is, mert határozott, önálló politikája nem volt s pártokon kívüli függetlenséget hajhászott, Széchenyi István gróf hűséges pártolása mellett is, csekély hatású alárendeltségbe süllyedt, s végül már inkább csak a napi események száraz regisztrálásánál maradva, s eszmék fáklyáját nem lobogtatva, mindinkább meglátszott rajta, hogy az élet már terhére van. Már inkább csak korábbi érdemei iránti hálás elismerés és néhány hű pártolójának morzsáin táplálkozott, és az 1848. év nagy eseményeit csak kevéssel élte túl. Helmeczy, letette a szerkesztőséget, Kereszturynak adta át a haldokló lapot, mely csakhamar teljesen megszűnt. Könyvtárát özvegyen maradt neje a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Sok új szót alkotott, pl. pénztárca, illatszer, körmenet, hallgatag.[4]

1852. december 1-jén Pesten halt meg, ideiglenesen Pesten, a ferences atyák sírboltjában helyezték el, később pedig – végakarata szerint – Törtelre szállították földi maradványait.

Emlékezete

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]

*
Helmeczy Mihály,
bölcseleti doktor, a m. tudom. Akadémia lev. tagja s pénztárnoka, családi neve Bierbrauer volt és Király-Helmeczen Zemplénmegyében született, 1788. szept. 27. kereszteltetett meg; nevét később Serfőzőre, majd Helmeczyre változtatta; tanult Sátoralja-Ujhelyben és Pesten, hol 1804. szept. 26. a kegyestanítórendbe lépett; a szokott előképzés után 1806-ban Tatán az első elemi, 1807–9-ig pedig Veszprémben a gymnasium alsó osztályaiban tanított. 1809-ben elhagyta a rendet és Pesten 1810-ben az egyetemen Horvát István rendkívüli előadásait hallgatta a magyar nyelvészetből; 1811-ben bölcseleti doktorrá avatták; azután jogi tudományokat hallgatott. 1817-ben ügyvédi oklevelet nyert és a következő három év alatt. növendékével Siskovics Józseffel tudományosan készült egy nagy európai körútra, mely azonban az 1820. nápolyi zavaroknál fogva meghiusult. Ekkor szerzett nyelvismereteinek később nagy hasznát vette. Pesten Melczer László hétszemélynök mellett titkári állást nyert, melylyel egyszersmind az ügyvédi gyakorlatot is összekapcsolta. Kazinczy Ferenczczel 1815. ápr. 19. ismerkedett meg, ki aztán a Trattnernél megindított jeles magyar írók (Dayka, Kazinczy, Báróczy) kiadásánál az ő segedelmével élt. Berzsenyi Dániel verseinek 2. kiadását (Pest, 1816.) «Kalauz Értekezés»-sel vezette be, mely negyvenöt lapra terjed ugyan, de hatása egy egész nagy munkáéval ért fel. 1836. nov. 12. a Kisfaludy-társaság alapítótagja lett. Sokat fordított az olasz, franczia, angol és spanyol nyelvből, ezen fordításaiból azonban csak igen kevés jelent meg; dolgozatai a magyar nyelvnek akkor még kevéssé mívelt korszakában leginkább lexicographiai tekintetből voltak fontosak. Számos új szavat és fordulatot köszönhetünk neki, melyek csakhamar a többi írók nyelvébe is átmentek. E tekintetben merészsége sok megtámadásnak és igazságtalan kifakadásnak volt kitéve. Ezen időből maradt fenn az ismeretes mondás: Helmeczy, ki a szókat elmetszi. A század első negyedében fennállott irodalmi köröknek, a Kulcsárénak és Bártfayénak kedvelt és befolyásos tagja, a kor nagy íróinak benső barátja, s az ósdiaknak, a Kazinczy iskolája ellenzőinek hatalmas pörölye volt. 1830. nov. 17. kineveztetett a m. tud. akadémia pénztárnokának. Kisfaludy Károly még 1830 elején egy Jelenkor cz. politikai lap kiadhatásáért folyamodott, melynek ő lett volna a szerkesztője, de ebben nov. 21. történt halála megakadályozta. H. megujítván a kérelmet, az engedélyt 1831. márcz. 11. megnyerte s a lap 1832. jan. 1. megindult kis 4rét féliven hetentént kétszer. Midőn Széchenyi István gróf, ki a lapot organumául választotta, nyilt levélben figyelmeztette őt lapjának célszerűtlen alakjára; H. a régi szokástól eltérve, lapját 1836. jan. 2-tól ivrét alakban adta ki; a Jelenkor iparkodott ugyan külformára s tartalomra nézve a kor követeléseihez simulni, azonban pártonkívüli függetlenséget hajhászva, mindvégig csekély hatású alárendeltségben maradt; 1848. ápr. 18-tól fogva Társalkodó cz. melléklapjával együtt Királyi Pál vette át a szerkesztést, mire azon év június 29. megszünt. H. azután csendes visszavonultságban élt és 1852. decz. 1. meghalt Pesten. H. özvegye 1675 kötet könyvgyűjteményét a m. tudom. akadémiának ajándékozta.
Költeményei az Aurorában (1822–24., 1828. eredetiek és Tasso, Schiller, Matthisson után ford.); Czikke a Tudom. Gyűjteményben (1828. III. Vízalatti hajózás és háború időrend szerint és hazánkhoz illesztőleg.)
Munkái:
1. Széphalom urához, midőn Mark, Emil, Ferencz nevű első fimagzata születnék. Hely n., 1811. (Költemény.)
2. Nemzetes Czibulka Anna asszonysághoz, a pesti német szinjátszó társaság első énekesnéjéhez; midőn a magyar közönséget nemzeti nyelvünkön éneklésével gyönyörködtetné. A Duna melletti régi játékszinben márcz. 25. 1812. Hely n. (Költ., két kiadásban.)
3. Az Isten legtisztább szeretet, az én imádságom és elmélkedésem. Eckartshausen után… Pest, 1813. (2. kiadás. Pest, 1821.)
4. Felsőbüki Nagy Klára kisasszony s boldogasszonyfai Igmándy Antal menyekzőjök alkalmára febr. 26. 1816. Pest, 1816. (Költ.)
5. Méltgs Szögyény Zsigmond úr beszéde, melyet a szokásként végzett törvénytétel határidejekor az 1724-ben megállapított kir. kuriának százados emlékezetére 1824. decz. 20. mondott. Próbafordításban. Pest.
6. Bártfay Jozefinának kedveskedésül. Így vagy úgy… Lampe Károly után. Hely és év n. (Költemény.)
Levele Patakihoz, Pest, 1814. nov. 6. (Tört. Lapok I. 1874. 3. sz.), Wesselényi Miklóshoz 1814 és 1830. (a gróf Wesselényi-család görcsönyi levéltárában), Horvát Istvánhoz, Pest, 1824. nov. 17. (a m. n. múzeumban), Fábián Gáborhoz, Pest, 1838. decz. 30. (Irodalomtört. Közlem. 1893. 362. l.)
Költeményeit Toldy Ferencz gyűjtötte össze; ezek azonban kéziratban maradtak.
Álneve: Palingenius.
Tudom. Gyűjtemény 1827. XI. 119.
Rajzolatak 1837. 55. sz.
Társalkodó 1835. 1., 103., 104. sz.
Oesterr. National-Encyclopädie II. 547.
Kisfaludy-Társaság Évlapjai I. k. IX., X. l.
Magyarkák. Lipcse, 1845.
Ujabbkori Ismeretek Tára IV. 242.
M. Hirlap 1852. 937. sz.
M. Akadémiai Értesítő I. 1852. 387. l. 1853. 1. sz. (Toldy F. gyászbeszéde).
Ferenczy és Danielik, Magyar Irók I. 183.
Pesti Napló 1855. I. 75. sz.
Egyetemes M. Encyclopaedia IX. 186. l.
M. t. Akadémia Almanachja 1863. 274.
Toldy Ferencz Nemzeti Irod. Története és Összes Munkái V.
Lauko, Multról a Jelennek 36.
Figyelő V–IX., XIIL, XXI., XXI.
Kath. Szemle 1890. 527–716. l. (Takáts Sándor).
Petrik Bibliogr.
Irodalomtörténeti Közlemények 1893. 184., 270., 1894. 435. l.
Pallas Nagy Lexikona IX. 29. l. (Tóth Lőrincz) és gyászjelentés.