ERKÖLCSI BESZÉLYKÉK ÉS MESÉK. (1800-1825.)

Írta: Nagy Jenő · 2025. június 13.

kb. 26 perc olvasás

Kis János (lelkész) – Wikipédia

KIS JÁNOS

ERKÖLCSI BESZÉLYKÉK ÉS MESÉK.

(1800-1825.)

IBRAHIM.

Midőn a spanyol hazája
Maurusokat is zárt,
Guzmán bajvivó szablyája
Elejtette Ómárt.

A gazdag maurus éltének
Vétő Guzmán futott,
S gyötrelmi közt félelmének
Egy kert mellé jutott.

Gyorsan behág ijedtében,
Bár a kertnek fala
Magas volt. Egy ernyejében
Az ur maga vala.

Véd kéretik. Jobb kezével
Egy barackot szakaszt
Emir Ibrahim, s víg szívvel
Közli Guzmánnal azt.

Vedd tőlem ezt, vendégem vagy,
Ez védelmem jele;
Nálam bátorságban maradj:
Mond, s kezet fog vele.

Alig lőn ez, egy szolga már
Urát kihivatja;
Ki, hogy Guzmánt ne érje kár,
Kertjét bezáratja.

Itt ez négy órákat töltött
Kínzó gyötrelemmel,
Mig végre jóltevője jött
Könytől ázott szemmel.

„Az én fiam hóhéra vagy,
Mond, gyilkos keresztyén,
Édes bosszúlni, de szép s nagy
Ha megbocsátok én!

Szaladj, a legjobb lovam vár
Itt a kertajtóba,
A tengeren keresnek már,
Szaladj Toledóba.”

Nem félisten-e ez a vén?
Ki ura szivének,
Akárki az, azt tartom én
Isten emberének.

A FÁKLYA.

Hajdan hogy három nap Mózes kérésére
Vak setétség borúlt Aegyptus földére,
Pharao a Nilus meredek partjára,
Hol pompásan épűlt ősi lakóvára,
Egy obeliscuson nagy fáklyát gyújtatott.
Minden polgár, kire ennek fénye hatott,
Hajborzadva látván honja veszedelmét,
Szívéből áldotta királya védelmét.
Egy bolond is, vasát eltépvén lánczának,
Mohón fut setétben a fénylő fáklyának,
Rá mereszti szemét, felmász a sziklára,
Kezébe ragadja, fúriák módjára
Dühösen csóválván, szalad az utcákban,
S porrá tesz fél várost kevés minutákban.
A láng villámai száz jajt szórnak széljel,
S megtöltik a várost iszonyú veszélylyel.
Csak ez kellett volt még! így kiált mérgesen
A nép; oltsátok ki a fáklyát sebesen!
Veszszen! íme végső romlásunk okozta! –
Nem, kiált egy bölcs vén; nem a fáklya hozta
Mireánk a veszélyt. Annak szép világát
Köszönnünk kell s áldnunk királyunk jóságát.
Hány tántorgó lábat vezérlett útjában,
Hogy halált ne leljen Nilusnak árjában!
A tébolygó bolond vétett: Láncra vele!
A mihez jó ész kell, ne akadjon bele.

Kit jelent a bolond? Azt az esztelent-e,
Álnokság tetteit ki először kente
A világos észre? Vagy azt a bolondot,
A ki a vallásra első csúfot mondott,
Belé kevervén azt ezer dühösségbe,
Mellyet szent lárvában rosz daemon vitt végbe?

A BÖLCS ÉS A BOLOND.

Egy bölcs, kit a világ tartott bálványának,
Szédülő örömmel örűlt nagyságának,
S előre részegen szemlélte magában,
Melly dicső helye lesz a hír templomában,
„Én vagyok a tudós világ szeme fénye,
Nemzetemnek dísze, hazám fő reménye,
A legkésőbb idők emlékezetében
Első csillag leszek bölcsek seregében.” –
Igy kérkedett a bölcs öröme árjában,
De, mint gondolhatni, csak titkon s magában.
Külső tetteiben alázatost játszott,
S a hír előtt magát rejteni is látszott,
Ezer mentséggel élt, ha ki őt dicsérte,
S arra érdemesnek magát nem ismérte.

Egykor sétálni megy, s múlató tárgyának
A bolondok házát választja magának. –
A bolondok házát? – de vajjon mi végett?
Mit keres ott egy bölcs? – Mit mást? bölcseséget.
Hallj meg csak, olvasó, egész végig mindent,
S magad is megvallod, hogy nem rosz helyre ment.

A nagy sereg közzül előáll egy bolond.
„Borúlj le előttem, ember fia! úgy mond,
Tanúld megismérni dicső érdememet,
S a legnagyobb bölcsnek nézni személyemet.
Én vagyok a tudós világ szeme fénye,
Nemzetemnek dísze, hazám fő reménye.
A legkésőbb idők emlékezetében
Első csillag leszek bölcsek seregében.”

A bölcs bámulással hallgatja ezeket,
S elmenvén, szívébe írja e verseket:

„Minden ember kevély teljes életében,
Ez külsőképen is, amaz csak szivében.
A világ az elsőt bolondnak nevezi,
Az utolsót bölcsnek hívja, s tömjénezi.”

A TUDOMÁNYOK VÉDELMEZÉSE.

Mikor az arabok arany idejében,
E világ urai királyi székében
A nagy khalif Harun al Rasid parancsolt,
Ki thronusa dísze s népe szemfénye volt.
Hozzá járult egykor Muszafer vezére,
S kérte méltóztatnék adni értésére,
Hogy a tudományok hív dajkálásában
Vajjon mire céloz titkosan magában?
Mért kedvez mindenkor csak a tudósoknak?
Mért ád annyi ifjat s iskolát azoknak?
S széles tartományit melly szemmel tekinti,
A mindentudásnak magvát hogy úgy hinti?
„Te, kinek mindenkor thronusod angyala
Örökös barátod s boldogítód vala,
Reménylesz-e ebből örömet szívednek?
Virágzik-e haszon belőle népednek?
Örömestebb fog-e tenéked engedni,
Ha majd dolgaidról tanúl bölcselkedni?”

Úgy van! felel Harun, adj elébb jó elmét,
Fejtegessed néki a törvény értelmét:
A ki a jó törvény okát módját érti,
Az annak szentségét nem egy könnyen sérti.

„Hát az adót, melly most kényszerítéssel jár,
Ezután örömmel fogja fizetni már?”
Lesznek szép javai, s készen szolgál velek,
Mert a szükségesnél többet nem préselek.

„Hadi tiszted, adván magát tanulásra,
Alkalmatos lesz-e a hadakozásra?”
Tapasztalás és ész hol szül bölcseséget,
Könnyü ott gerjesztni igaz vitézséget.

„De hát ha bölcseid azt találnák vélni,
Hogy a köz dolgokról ők tudnak ítélni?”
Még többet is tesznek, Harun így felele,
Ha szándékomnak lesz jó kimenetele:
Népemben a köz jó szerelmét gerjesztik,
S ha miben hibázok, előmbe terjesztik.

„Felszabadítod-e ezeket egészen?
A tanulás kinek kinek szabad lészen?”
„Mellettem csak okos lelkeket szeretek:
Bolondok tanácsán bátran nem mehetek.

De a bölcs is néha nem tud-e botlani,
Tévedésbe esni s tévedőt mondani?”
Lesz nálánál bölcsebb, ki őtet szereti,
S a szent igazsághoz, melly csak egy, vezeti.

„Elődbe kell adnom, urak ura, néked
Mindent, szól a vezér, mitől félhet széked.
Előtted még azt a veszélyt sem rejthetem,
Mellyben én, ha a nép esze nő, tétetem:
Alig hogy az térdet hajt ez új istennek,
Híveid közzűl is kötve hisz mindennek.
A kire szemed nagy kegyelemmel tekint,
Azt is olcsárolja, arra is csúfot hint.
Én magam is…” – Értem, mond a fejedelem
Nem soká háborgat téged e félelem…

Dzsiafárt érdeme hogy vezérré tette,
A ki urát s népét egyaránt szerette,
Minden tudománynak hív édes atyja lett,
S velek az országra dicső fényt gerjesztett.
Az elmét becsűlte s világosította,
Az emberek szemét látni tanította,
Hogy méltókép tudnák becsűlni s bevenni
Mind azt a jót, mellyet akart vélek tenni.

AESOP ÉS AZ ÚTAS.

Egy útas Aesoppal öszvetalálkozott,
S tőle célja felől imígy tudakozott:
Jó ember, még mennyi ideig kell mennem,
Míg eme városban meg lehet pihennem?
Menj, felele Aesop. – Helyes! tudva vagyon,
A ki akarja, hogy előre haladjon,
Annak mennie kell. De azt add tudtomra,
Hány óráig érek óhajtott célomra?
– „No, eredj hát tovább!” – De már bizony látom
Akárhova tevéd, nincs eszed, barátom;
Fogó, a ki kicsíp egy két szót belőle. –
Így dörmög az útas, s elfordúl előle
S megy. – Aesop rá kiált: Atyafi! egy szóra!
Míg a városba érsz, eltelik két óra. –
A vándorló hallja s megáll háborodva:
Tudsz hát becsűletet! így szól álmélkodva. –
Mikép fejthetném meg elébb kérdésedet,
Úgy mond a bölcs, míg nem láttam menésedet.

Ti, kik hebehurgyán ítélni szoktatok,
Az eszes Aesoptól, jertek, tanúljatok.

AZ EMBER ÉS A MADÁRKA.

Egy madarász fogott egyszer egy kis madárt,
Melly így szólott ahhoz: oh ne tégy nekem kárt;
Tekintsd könnyű s kicsinyded voltomat,
Hiszen úgy sem veheted hasznomat.
Bocsáss el, hadd legyek szabad az erdőben;
Meghálálom szép szívességedet,
S egy szép versre tanitlak tégedet,
Mellynek bizony hasznát vehetd jövendőben.

No, mond az ember, kezdd el hát
Azt a tanulságos nótát.

A kis madár nagy vígsággal
Illy verset mond hamarsággal:
A bölcs mint a legjobbik ló
Megbotlik néha, mert gyarló;
De még is mindég előre
Az eszét veszi kérdőre,
S ollyan min, a mi képtelen,
Nem busúl soha szertelen.

Derék vers, az ember úgy mond,
Illyent tud akármelly bolond:
De, isten néki, elmehetsz,
Nékem hasznot úgy sem tehetsz.

A madár mihelyt szabad lett,
Közel egyik fán helyet vett,
S így gondolkodott magában:
Ez az ember bolondjában
Az én versemet fitymálja,
Lássam, a próbát mint állja.

Oh! így szól, s kacag reája,
Oh ostobák ostobája,
Hová tetted az eszedet.
Hogy egy csíz is így rá szedett!
Mert tudd meg, reám úgy tekints,
Tetétől talpig vagyok kincs,
Egész testem drága kővel
Teljes, ezreket érővel;
Mondhatatlan kárt vallottál,
Hogy engem elbocsátottál.

Az ember, kit felfújt előbb bölcsesége,
Felejti kérdezni, ha ez lehetség-e,
Minden gondolatja a nagy kincsre vesze,
S úgy búsúla rajta, majd elméne esze.

A KÉT KUTYA.

Egy nemes úrfinak volt egy pár kutyája;
Egyik vén, a másik ennek unokája.
A kölyök, a mellynek Pantalon volt neve,
Urának sokképen mulatságot teve.
Tanult mindenfélét: táncolni, strázsálni,
A talicskát húzni, holmit apportálni,
Állani, feküdni, szolgálni módosan –
Mind ezeket tudta fundamentomosan.
A vadász gyermeke Fercsi volt mestere,
S a tanítgatásnak hamar lett sikere,
A kölyök eb mindent hirtelen megfogott,
S sok tökfővel járó deákon kifogott.
Egyszer az úrfinak az lett gondolatja,
Hogy magát két tanult kutyával múlatja.
„A kicsiny ennyit tud, még könnyebb fog lenni,
Ezt gondolá, a vént tudósabbá tenni”.
Lombos egyéberánt a maga nemében
Megfelelt magáért, de gyermekségében
Nem bírták az új mód bölcs mesterségére;
Egyedül a házat bízták őrzésére.
A gyermek próbát tesz, az ebet tanítja;
Sokszor a fal mellé két lábra állítja,
De az mindannyiszor négy lábra leesik.
Tudósb professor kell, Fercsit felkeresik.
Az is mindent megtesz, valamit csak tehet,
De a vén tanitvány semmire sem mehet.
Talám, úgy mond Fercsi, a bot fog használni
S kezdi szegény párát a bottal dorgálni.
Lombos hajlékonyabb legkevesbbé sem lett;
Utoljára morgott s illy szemrehányást tett:
Hová lett eszetek? Mit vártok most tőlem?
Vén koromban tudós nem lehet belőlem.
Gyermekek, példámra, jertek, vígyázzatok,
Mig ifjúságtok tart, addig tanúljatok;
Ha azt butaságban el hagyjátok múlni,
Utóbb, ha akartok, sem tudtok tanúlni.

A BÁRÁNY ÉS A TÖVISBOKOR.

Egy bárány, kerűlvén az eső záporát,
Bokrok sűrűjében kereste sátorát.
Az esőtől ugyan szárazon maradott,
De a tövisekben gyapja fennakadott.

E bárány példáján boldog a ki tanúl:
Tanúlj te, ki gyakran perelsz oktalanúl,
Körmös prókátorra félve bízd magadat,
Ha nyersz is keveset, az szedi gyapjadat.

A TYÚK ÉS A SMARAGD.

Az állhatatlan sors csalárd indulatja
Kincsét csúfos kénye szerint osztogatja;
Sokszor tékozolja sok képteleneknek,
Hogy nevetni okot adjon a bölcseknek.
Hol találunk együtt, nevezz egy országot,
Pénzt s nemes lélekben égő buzgóságot!
Talán bölcs Platónak képzelt világában,
De nem a halandók szegény hazájában.

Elveszett egy püspök kincses szekrényéből
Egy smaragd, egy becses rész szép örökéből,
Mellynek harmatgyöngynél tisztább ragyogását
Ez nem felejthette, mert nem lelte mását.
E kincsre egy nőstény állat akad rája
Ama könnyü népből, mellynek toll ruhája.

Becses kincset talált a tyúk itt vaktában;
S melly sok úr sorsa ez, hogy talál álmában,
És hogy megveretvén vakság hályogával,
Ugy tesz, mint a tyúk tett talált jószágával.
Ez a szép smaragdot szemétbe kotorta,
Az sem veszi kincse több hasznát gyakorta.

„Vagy szűnj meg dúdolni, vagy kedvesb nótát fúj,
A smaragdról s tyúkról meséd nálunk nem új.”
Lassabban, barátom, ne hevűlj olly nagyon;
Mesém nem új, sok száz könyvben már megvagyon,
Versem változtatta csak külső formáját,
De mellyik igazság nyitja sokszor száját?

A PAP ÉS A BETEG.

Egy szegény napszámos, ki túl volt hetvenen,
Ágyában fetrengett már holt-elevenen;
Szalma volt párnája, csak az ég rokona,
Csak egy öreg fejsze s egy fűrész vagyona.
Édes atyámfia, örűlj, úgy mond a pap,
Nem soká feltetszik az a szerencsés nap,
Melly bús tömlöcéből kivesz e világnak,
Hol nyűgében nyögtél búnak és aggságnak.
„Tisztelendő uram, szépen megkövetem,
Nékem, felel a vén, kedves volt életem,
Sem szükség, sem sok kincs, inség sem terhele,
Volt kezem, naponként megkerestem vele
Azt, a miből kellett táplálnom éltemet,
Nem sinlődtem, bú sem kínozta szívemet;
Rab sem voltam: mi kell több a jó életre.”

A pap elbámúlván az illy feleletre,
Végre kérdi, talán meghalni nagyon fél?
„Mit féljen, mond amaz, a ki józanon él?
S mint rettentsen engem a halál kaszája,
Holott vagyok isten megérett búzája,
A ki eddig adott annyi sok szép jókat,
Az még ezután ád örökkévalókat.”

Vajha kiki hinné e boldog paraszttal:
Aki kevésre vágy, vígan él, vígan hal!

A FEJÉR EGERECSKE.

Egy különös egerecske,
Fejér mint a fejér kecske
S mint a hó, egyszer élt;
Síma atlasz volt a bőre
Selyemnél puhább a szőre,
S alig ért még egy télt.

„Fiam! éltünk ellenségi,
Mond egyszer az anyja néki,
Legyenek tudtodra:
Féld éjjel nappal a macskát,
Kivált téged könnyen meglát,
Vigyázz hát magadra.

A bagolytól is óvd magad,
Mert jaj néked ha elragad,
S körmébe fogsz jutni. –
„Anyám ne legyen rám gondja,
A kevély kölyök ezt mondja,
Tudom, mint kell futni.”

Egykor holmit vacsorára,
Hogy kapjon, kimegy s tudtára
Anyjának nem adja,
Örűl, mert gazdag prédát kap,
De tüstént egy bagoly lecsap,
S körmébe ragadja.

Jaj, jaj, melly esztelen voltam!
Így kiált, hogy nem hajoltam
Anyám intésére! –
De hiába kiáltozott,
A bagoly nem szánakozott,
S egyben járt végére.

A LÓ ÉS A DARÁZS.

Egy darázs egy lovat megcsíp fullánkjával,
Ez nagy mérgesen rúg feléje lábával;
De ez csak imígy szól csendesen hozzája:
Lassabban vitézek kedvelt paripája!
Vedd jól gondolóra menedékhelyemet,
Hidd el, meg nem rúghatsz semmikép engemet!
Végre a kevély ló kérni nem átalja,
Mellyre a darázsnak illy válaszát hallja:
„A szelidség mindég győző szokott lenni
Lásd, én sem fogok már neked semmit tenni”

A BÁRÁNYKA.

Egy bárány, mikor elsőben
Legelni bocsáttatott,
A hegyes völgyes erdőben
Pajkos kedvvel mulatott.

Nem szűnt szerte szökdécselni;
Az anyjától hiában
Intetett, hogy mérsékelni
Kell magát vígságában.

A hasznos tanácsra nem tért,
S magát addig próbálta
Míg végre egy halomra ért,
S ott vesztét megtalálta.

A halomnak oldalába’
Egy nagy követ célul vett,
Rá ugrik s eltörik lába,
Kedve bezzeg oda lett! –

Gyermekek, kedvelt virágok,
Hallgassatok szavamra:
„A mérséktelen vígságok
Változnak fájdalomra.”

A SZAMÁR ÉS AZ AGÁR.

Szokott lassúsággal egy szamár útazott,
S előtte egy virgonc agár ugrándozott.
Egy útja, egy célja volt mind a kettőnek. –
Aha, mond az agár a lassan menőnek,
Illyen lusta dögöt bizony kár tartani:
Tovább lehetne ezt vetni mint hajtani.
Ezzel nyargalni kezd, feljebb s alább lót fut;
Sokszor a szamárhoz kerengve visszajut,
Gúnyolja, fut megint gyorsabban a nyilnál,
S minden egy mérföldből kettőt hármat csinál.

Útaznak sokáig hegyeken völgyeken,
Sűrű erdők között, tágas térségeken,
A szamár mindenütt lassú ballagással,
Az agár felhőket érő táncolással:
De addig táncol ez s fut magabíztában,
Míg epedve eldől még fele útjában.
A lassú oda ért hova volt célzása.

Vajjon mellyiknek volt szaporább járása?

FÜLÖP ÉS ASTER.

Mint az éles fegyver, úgy az éles elme
Annak a ki birja, sokszor veszedelme:
Csak vagdalkozni tud, nem semmit egyebet,
S a kit védni akar, azon is ejt sebet.
Boldog az egyűgyű, hallgat, száját tátja,
Senkit sem bánt, buját senkitől sem látja.
Nem kevés esze volt annak az anyának,
Aki első szülött kedves magzatjának,
Forró csókok között midőn megáldotta,
Hogy ostoba legyen, csak azt óhajtotta.

Hogy a nagy elmésség sokszor urának árt
Kitetszik, ha nézzük Fülöp király mint járt,
Mennyi kárt tett neki egy elmés tréfája,
S melly hathatós módon hirdeti példája,
Hogy (a mit mindenkor hittek az okosok,)
Száz barát is kevés, egy ellenség is sok.

Midőn hadát Fülöp vitte Thraciára,
S utjában akadályt tett Methone vára,
Itt szolgálatjával Aster kinálkozott,
Ő, kinél jobb nyilast a föld nem hordozott.
Az illy hasznos embert kiki ajánlotta,
Mert felőle a hír nyelve azt vallotta,
Hogy soha nem vesztett még célt lövésében,
S le tud ejtni bármelly madárt is reptében.
Jól van, monda Fülöp, társul fogjuk venni
Majd, ha madarakkal fog háborúnk lenni.
Az igy csufolt Aster, ki mérgében égett,
A bezárt várba fut boszuállás végett,
Annak buját észszel s kézzel orvosolja,
S Fülöp diadalmát vitézűl gátolja.
Eltelik a vívó had háborodással,
Mert egy nyíl, melly kijött illyen felirással:
„Ettől szemét veszti macedók királya”
A jól irányzott célt pontban eltalálja.

A király elvesztvén jobb szeme világát,
Bánja elméjének játszó pajkosságát,
S a nyilat a várba illy szókkal repíti:
„Astert, ha megkapja, Fülöp felfeszíti.”

Meglett a békeség: Aster kiadatott,
S keményen meglakolt, mert felakasztatott.

PHAETHON.

Az urfiak kevés észszel
Sokszor büszke legények,
Fejek tele van szélvészszel,
S más pénzével erszények.

Elbizván magát atyjában,
Phaethon is illyen volt,
S ha mit főzött tök agyában
Azért, tört szakadt, élt holt.

Későn korán dicsekedett
Phoebustól származtával
S gyakran perbe keveredet
Rút fenhéjazásával.

Egykor Epaphos igy szóla:
Te nem Phoebus fia vagy,
Bár mit regél anyád róla,
Annak hitele nem nagy.

Erre az úrfi fellobbant,
Veres pók lett képében,
Anyja szobájába robbant,
S igy szól sirván mérgében:

„Édes anyám, az emberek
Mit beszélnek felőlem,
Azt mondják hogy fattyu gyerek
Vagyok s csak rejted tőlem.

Én ugyan a csevegőket
Ki szoktam káromolni;
De megvallom, ebben őket
Nem tudom megcáfolni.

Vess célt a mendemondának,
Adj jelt, mellyről tudhatom
Hogy Phoebus-isten fiának
Méltó jussal tartatom.”

Clymene asszonyban a szív
Ekkor csaknem megszakad,
Benne méreg s szeretet vív,
Pirul s illy szókra fakad:

Azon tüzszekér fényére,
Mellyet lángszürkék vonnak,
Phoebus arany üstökére,
Esküszöm Phaethonnak.

Im jobbamat felemelem
Atyádhoz, ki olly fő s nagy,
S viszont hittel pecsételem,
Fiam, Phoebus fia vagy.

De ne hidd anyád szavait,
Atyád is megmondhatja;
Menj s kérdd meg sugár lovait
Itt közel sétáltatja.

E tanácson a gyermek kap,
Befog kis kocsiába,
S nyargal valamint tud, a nap
Ragyogó udvarába.

Phoebus gyémánt thronuson űlt
Ünnepi pompájában,
Minden szinekkel ékesűlt
Dicső palotájában.

Ovidnál ennek szépségi
Gazdagon lefestetnek;
Minek? az ész illy költségi
Ma roszul fizettetnek.

Fiát a fények királya
Megsejti jó előre,
Mosolygva fejét csóválja,
S igy szól: hogy jő a sőre!

Lángkoszorúját fejéről
Jó idején letette,
S az út okát már messzéről
Kegyes hangon kérdezte.

Atyám, Clymene szavára,
Phaethon még annak hisz,
Ha anyám más nők módjára
Szavával jégre nem visz.

Adjad nékem olly atyai
Szereteted zálogát,
Melly megrontsa sohonnai
Rágalmazóim fogát!

Jól van, jól, fiam, az meglesz,
Monda Phoebus, megadom,
Szíved akármelly kérést tesz;
Styxre szentűl fogadom.

Látván a hős, hogy elérte
Célját utazásának,
Atyja tüzszekerét kérte
Kocsikázni magának.

Haj! haj! felkiált az atya,
Rázván s vakarván fejét,
Mit kérsz? kezed nem bírhatja
Vad lovaim erejét.

Inti, kéri, cirógatja,
Minden veszélyt megjelent;
De semmikép nem hozhatja
Jobb észre az esztelent.

Int hát, bár mérge ég belül,
S befogják a lovakat,
A felhőkig hátul elül
Kirúgó tátosokat.

Felülteti ön helyére
A fickót, jó korbácsot
Ád kezébe s köt szivére
Egy tucat jó tanácsot.

S bucsút vesz könnyet hullatva:
„Menj, járj jó szerencsével.
„Adjő, papám,” s durrogatva
Indúl szeles elmével.

A lovak villám módjára
Nyargaltak, ég, föld rengett,
S mindjárt ennek látására
Phaethon füle csengett.

A ravasz barmok képzelték
Hogy nincsenek uroknál
A princet könnyebbnek lelték
Egy kis szalmacsutaknál.

Jobbra balra kiugráltak,
S elhagyván járt utjokat,
A jégpoluson csináltak
Ujdon új csapásokat.

Onnét ráróként repültek
Azon forró zonába,
Hol legmérgesb vadak gyültek
Éh gyomorral tanyába.

Itt a skorpió kinyújtja
Kocsisunkra fulánkját,
S a boszús oroszlán gyújtja
Haragja dühös lángját.

Ott a rák nyitja ollóját.
Hogy arca husát rágja,
S az ölyv is orra kampóit,
Hogy szemeit kivágja.

Az ifjú elhűlt féltében
S a lovak ugy futottak,
Korbács, kalap ijedtében
Hogy a földre hullottak.

Phoebe asszony olly lefelé
Látván testvérét járni:
Hogy hogy, bátyám, igy emelé
Szavát, nem győztél várni?

Mi lőn? olly nagy tűz gyúlada
Szegény földünkön ekkor,
Hogy kevesebb viz marada
Rajta, mint tokaji bor.

Szőlő minden táj részein
(Máskép nem is lehetett)
Elég volt, s Kárpát bércein
Rusti gerezd nevetett.

Más felül sok hegy, sok mező
Lobogó lánggal égett,
Sok kiesen csörgedező
Patak perselt gyeppé lett.

Tellus asszony végre magát
Nem győzvén már legyezni,
S megunván a sok füst szagát,
Mennybe ment értekezni.

Perselt fátyolával úgy fut,
Mint a kit ellenség űz,
S mihelyt Zeus hajlékába jut,
Sikolt: segélj, tüz van, tűz!

Hol? hol? kiált az isteni
Sereg, ebédelvén még;
Tellus siet jelenteni:
Az én szegény földem ég.

Az istenek felszaladtak
Atlas legfőbb csúcsára,
Bámúltak s majd elolvadtak
A láng csapkodására.

Ha Phoebus el nem kergeti,
Kiált Zeus, kölykét mindjárt,
Ez is ugy jár, elhiheti,
Mint mennykőmtől már sok járt.

Azonban még is sajnálta,
S akart néki kedvezni,
Azért esővel próbálta
A tüzet fecskendezni.

Felhők, gyüljetek! parancsolt.
Semmi sem jött, tenger tó
Mindenfelé olly üres volt
Mint most sok boros hordó.

Mit volt mit tenni? szertelen
Felgyúlt, mennykövét kapta,
S azzal a fattyút hirtelen
Poklok mélyire csapta.

A regének végső része.
Eléggé taníthatja
Az embert, hogy ne fürkészsze
Főrendü volt-e atyja.

A TÜNDÉREK VACSORÁJA.

Korán elholt gazdag szülék egy gyermeke,
Gróf Keszei, szépség s ifjuság remeke,
Mindennel birt, mire az asszonyok vágynak,
Még is gyülölője volt a házas ágynak.
Mammonnak, melly szívét rozsda gyanánt ette,
Magát már ifjontan szolgájává tette:
Szép, jó, nagy, felséges iránt érzéketlen,
Magához sanyarú, másokhoz kegyetlen,
Minden boldogságát csak abban találta,
Ha kincsét, s birtokát a vak nép csudálta.
Minden élők között csak gazdasszonyával
Éva lyányainak legravaszabbjával
Látta barátkozni, a világ csufjára,
A Rába balpartján épült régi vára.

Egykor dohos mécse halvány világánál,
Zárt ajtók közt ülvén almáriománál,
Szíve bálványait abból előszedte,
S aranyán s ezüstjén szemét legeltette,
S egyszer is, a miről nem is álmodhatott,
Midőn tizenkettőt az óra kongatott,
Egy három arasznyi emberke mellette
Teremvén, illy nem várt hírrel rémitette:
Engem a tündérek királya küld hozzád,
S általam tudtodra olly izenetet ád,
Hogy fél óra múlva szobádat megszállja
S itt egész udvarát pompásan traktálja.
Vagy akarod vagy nem: vendégeid leszünk.
Hajnal hasadtáig vígan iszunk eszünk,
S akkorra föld alá setét országunkba
Eltününk, hol senki nem érhet nyomunkba.
Parancsold meg: senki motszanni se merjen,
Hanem megholt gyanánt ágyában heverjen.
Elköltözésünkkor királyunk számodra
Három ajándékot hágy, fordítsd javadra,
Orvosold meg velek lelked nyavalyáját
S intézd jobb cél felé életed pályáját.”

Igy szólván a törpe, könnyű szép módjára
Láthatatlanná lett s elsuhant dolgára.
A gróf felejtett most mulatni kincsével,
Bezárta ládáját reszkető kezével,
Nyakra főre magát az ágyba temette,
Két cselédjét, Katit s Palkót, becsengette,
S meghagyta keményen, bár melly zajt halljanak
Magoktól legkisebb hangot se adjanak.
Takaródzójába fülig elrejtezve
Várván várta mi van felőle végezve,
S csak hamar repűlő lángsebességével
S ezer kas méheknek siket döngésével
Hivatlan vendégit hallja megjelenni,
S tág ebédlőjében asztalnál helyt venni.
Azt is a tréfálás, nevetés neszéből,
S poharak százszoros öszveütéséből,
Bár szemét behunyta, eléggé sejthette,
Hogy a társaságot öröm élesztette.

De mihelyt az első kakasszó hallatott,
A vendégek zaja tüstént elhallgatott,
S mint a szél, melly kurta tarlón fú suhogva,
Az ajtón kifelé mentek tódologva.

A ház ura látván a játék illy végét,
Felejti lassanként kinzó ijedségét.
Nyughatatlan várja, hogy az éj kárpitja
Széljel vonattassék, ebédlőjét nyitja,
S borzadások között, mint a kit a halál
A sírból kibocsát, kémleli mit talál.
S im egy nagy ezüst tált, melly tíz fontot tenne,
S egy szivet, egy gyürüt, s egy kulcsot lát benne.
Melly becses ajándék! mint örűl magában
Hogy még nem birt kincs van ismét birtokában.
Örűl, vagy örűlne! de jaj nem sokára
Reá emlékezik a törpe szavára,
Melly arra intette hogy az ajándékot
Úgy nézze mint jóra serkentő szándékot,
Hogy velek lelkének sebeit gyógyítsa,
Utját változtassa, életét jobbítsa.
Itt elfogja szivét új kin, új gyötrelem,
Sokkép töprenkedik millyen veszedelem
Lappang a dologban, minek lehet jele
A hármas ajándék, s mit kell tenni vele?
Egész nap gyötrődik, váltig gondolkodik:
Hiában, semmikép el nem igazodik,
Mig éjfélkor ismét a tündér szolgája
Meg nem látogatja s így nem szól hozzája:
„Néked, kemény lélek, nincsen érző szived,
Nincsen gyürüd által eljegyzett szép hived,
Kulcsod nincs ládádnak akkor nyitására
Mikor jót kell tenni szegények számára.
Vad ember, szégyenlve gondold meg ezeket,
S ha jó kell, vetkezd le a jelelt vétkeket.”

Ujobban megrémül e szók hallására
A gróf, s már a dolgot nem véli tréfára.
Egész életének tüstént uj rendet szab,
Eltépi láncait, mint megszabadult rab.
Kincseivel siet hasznos sáfár lenni,
S a szűkölködőkkel, mint illik, jót tenni
Hív párt keres, kivel nemz olly magzatokat,
Kikből az ország nyer dicső oszlopokat,
S egy szóval a mammon alacsony szolgája
Olly férfivá válik, kit áldhat hazája.

A VAKMERŐ MAJOM.

Egy mókus pajkos kedvében,
Egy cserfának tetejében,
Most lábain ágaskodva,
Majd körmével kapaszkodva
Ezerképen játszadozott,
Majd fel s alá ugrándozott.

Egy majom, melly a tréfára
Mindég kész, felnéz a fára,
Egy kis ideig csendesen
Látja, melly mesterségesen
Tud a mókus furcsálkodni,
Utóbb el kezd andalodni.

Egyszer hirtelen a fára
Felmász s mókusnak módjára
Most lábhegyeire állott,
Majd felszökött s alább szállott,
S ugrált sokkép szeleskedve,
De nem soká tartott kedve.

Mert elmerült játékába,
Leesett s kitört a lába.
Minden majom, melly jajgását
Hallá, megnézé pajtását.
S a fájdalom, melly szaggatta,
Nekik ezen intést adta:
A ki más esztelenségét
Követi, igy éri végét.

A GYERMEK ÉS AZ ÉLŐFA.

Fiam! e fiatal fát ajándékozom,
Egykorbéli veled, ha nem csalatkozom:
Ha tudod virágzó korában dajkálni,
Szép érett gyümölcscsel fog utóbb szolgálni.
Igy szólott egy atya. – A gyermek szemében
Háláló köny fénylett, táncolt, örömében,
S hogy észre vetesse örömét, csókokkal
Megtüzte kalapját virágzó gallyakkal.
S ezen uj bokréta neki ugy megtetszett,
S fájáról mindennap annyi ágat metszett,
Hogy minden virágától azt megfosztogatta.
S mint járt? a gyümölcsöt az ősz megtagadta.

Melly sokan megfosztják éltek tavaszában
A kivánt gyümölcsöt kora bimbójában!
Ifjak, heves ifjak! jertek példát venni
A szeles örömök melly kárt szoktak tenni.

A GYERMEK ÉS A DIÓFA.

Egy gyermek, ki diót enni
Felette igen szerete,
Fára szert akarván tenni
Kertjébe diót ültete.
Az atya mosolyog rája
S igy szól nyájasan hozzája:
Diófát akarsz nevelni?
Fiam, e célra későn jutsz,
Ha türni s várakozni tudsz,
Csupán ugy fog kedved telni.
Mert csak esztendők multával
Élhetsz ezen fa hasznával.
Pista, ki ezt nem gondolta,
Elébb elkedvetlenedett,
De a dolgot megfontolta
S utóbb ekép elmélkedett:
Restté hosszas várás nem tesz,
Nem bánom meg a szorgalmat:
Bár vén korban nyerjek jutalmat,
Akkor ez még édesebb lesz.

A VÉTEK ÉS A BÜNTETÉS.

Mikor otthon mindent feldúltak,
S nem volt italok sem étkek,
Pokolból utazni indultak
A sátánkölykek, a Vétkek.

A hol mentek, a fű elszáradt,
Az erdők s mezők gyászoltak,
Itt rút kigyók özöne áradt,
Ott komor baglyok huholtak.

Egyszer az utazóknak nyája
Visszanéz, s mit lát nyomain?
A Büntetést látja hozzája
Baktatni bankós lábain.

Nem érsz el, kiáltnak, s szaporán
Mennek a pokolfajzatok.
Sőt, mond amaz, későn vagy korán,
Bizony el, bár mint fussatok.

A FIATAL FA ÉS A SZÉL.

FIATAL FA. Lassan, ó szél gazda, lassan!
Egy magammal bánjál irgalmasan,
Csererdőkkel vívnod főbb dicsőség lészen,
Én gyenge vagyok, jaj! öszvezúzsz egészen!

SZÉL. Gyenge vagy? hát könnyebb s illőbb is hajolnod.
Nézd amott hány vén fák ledülének,
Mellyek velem kevélyen küzdének.
Ezt meg kell fontolnod.
Csak türj! rázásomtól mennél többet mozogsz,
Gyökért verni annál mélyebben fogsz.

A BORZ ÉS A MÓKUS.

BORZ. Hová, kis állat, hová futsz?
Jöjj egy szóra hozzám!
MÓKUS. Itt vagyok. Mi kell? mi jót tudsz?
Mi szükséged van rám?
BORZ. Házamból sokszor vizsgálom
Tettedet, sokszor csudálom
Serénységed s szorgalmad melly nagy,
S mellette melly vidám kedvü vagy.
Nem szünsz bokrok közt bujkálni
Vagy ágról ágra ugrálni.
Mondd meg, mikép tudsz ennyi fáradságot
Elbirni, s illy vig s gyors lenni,
S annyi állaton kitenni?
Taníts meggyőznöm a rút lustaságot.

MÓKUS. Könnyü e részben adni tanuságot.
Ha magatokat a lyukba zárjátok,
Mintha már élve megholtak volnátok,
S szivogatjátok hájtokat:
Ki ne látná az okokat,
Mért szül még a járás is bajokat.
Hiszen, a ki semmit sem tesz,
Az napról napra tunyább lesz;
A ki pedig a munkát kedveli,
Az a gyakorlással erejét neveli.

A LÓ.

Egy felkantárzott ló tovább két óránál
Urára, megkötve, várt a kapufánál.
Sütött a nap, csípték a legyek felette.
„Elbusult, s bús eszét igy hányta vetette:
Egy állat sem szenved, mint a ló, olly sokat;
Majd hátán kell vinni embert vagy zsákokat,
Majd terhes szekeret húzni hámba fogva,
S korbács is, a mi több, vagdalja durrogva.
Sokszor éhen szomjan napestig dolgozik,
Míg csak tart ereje, s másnak fáradozik.
Csupa rabság sorsa; s mi minden jutalma?
Egy marok zab, széna, vagy néha csak szalma.
Nem, a ki szüntelen rabja más kényének,
Nem örülhet soha kínos életének.”
Erre benne minden vér felháborodik,
A fékszárt eltépi, neki rugaszkodik,
S hegyen völgyön addig vágtat, míg végtére
Egy vadon erdőnek akadt sürüjére,
Itt uj sorsot cserélt s szabadságra szert tett:
De a farkasoknak hamar prédájok lett.

A MÉH ÉS A GALAMB.

Egy méh, midőn méznek virágot keresett,
Reptébe véletlen egy patakba esett.
A galamb egy ágról reá lát kínjára,
S egy falevelet vet a vizbe számára.
A méh felmász erre, s illy segitségével
A parton vergődik ritka szerencsével.
Ugyan ezen galamb egy kis idő mulva
Azon fán mulatott vígan turbékolva.
Egy vadász már neki szegezte puskáját,
Jő a méh, megcsipi a leső orcáját:
Ez orcájához kap félre sül fegyvere,
A galamb elrepül. A jótét jót nyere.

A nyomorultakat veszni ne hagyjátok:
A mással közlött jó visszaszáll reátok.
Ma te vagy a szegény gyámola s bástyája,
Holnap, ugy fordulhat, te szorulsz reája.

MARKALF.

Markalf, kinek feje tökkel ütött nem volt,
Egykor hegyes helyen többekkel gyalogolt.
Valahányszor hegyről alá kellett menni,
Lassan járt, jó kedve bucsut látszott venni,
S viszont ha melly völgynél másik hegy kezdődött,
Gyorsan indult s szokott jó kedve visszajött.
Hogy tudsz, monda neki egy utas, igy tenni,
Völgynek szomorúan, hegynek vigan menni?
Szokásommá vált az, monda ő, barátom:
Lementemben én már azt a hegyet látom,
Melly a völgy fogytával viszont következik,
S orcámról a nyájas vigság elrejtezik.
S hegyre felmentemben arról gondolkodom
Hogy közel lesz a völgy, s gyorsan kapaszkodom.

Jó s bal szerencsédben hogy mértékletes légy
Te is, ha eszed van, mint Markalf tett, ugy tégy:
Jó sorsodban rettegj az ellenkezőtől;
Ha szenvedsz, minden jót várj a jövendőtől.

A HOLLÓ.

Egy holló, ha mi szép szemébe akadott,
Gyürüt, órát, aranyt, mindent elragadott.
Egy okosabb kakas látván, kérdé tőle:
Mért gyüjt ennyit öszve, s mi haszna belőle?
Azt magam sem tudom, a válasz ez vala,
Csak szép birni kincscsel, s gazdagszom általa.

Mint itt a holló tett, a fösvény is ugy tesz.
Birtokából hasznot más sem, maga sem vesz.
Fáradhatatlanul csupán azért takar,
Mert csak birni sokkal s gazdag lenni akar.

A DIÓ.

Két elfáradt utas az út mellett lele
Egy diófát, szebbnél szebb gyümölcscsel tele.
Éhezék mindenik s kivánván jól lakni,
Siete kalapját tarsolyát megrakni.
Egyik, a városi, nem látván még diót,
S ugy nézvén, mint mind két héjával enni jót,
Ketté harap egyet, s igy szól: ej! ott veszszen!
Illyen fát s gyümölcsöt csak buta termeszszen.
Ebnek vagy disznónak ám jó étel lenne,
De ember, nem tudom, mi jót lelhet benne.
Mint epe vagy üröm ugy eszi nyelvemet,
S mikép elmocskolta ruhámat, s kezemet!
A másik igy felel: mint esztelen ugy tészsz,
Midőn csak héjára s külső szinére nézsz.
A belét kell elébb szép tisztán kivenni,
S ugy kóstolva, róla itéletet tenni.
Azután elébe adja, miben álljon
A dióval bánás, s azzal mit csináljon.
Megfejt, s feltör egyet s belét kóstoltatja,
S jó izét amaz is már nem tagadhatja.

Sokszor csal a külső ruha, szép ábrázat,
A benne lakót nézd, ifju, ne a házat.
Azt vizsgáld: kinek mit nyom belső érdeme,
Ne azt, kit millyennek lát testednek szeme.

A SZEGÉNY ÉS A SZERENCSE.

Egy szegény kenyeret keresvén kapával,
S nem elégedvén meg alacson sorsával,
A szerencsét kincsért szüntelen unszolta,
S közelebb találta célját mint gondolta.
Mert egyszer izzadva járván el tisztében
Két nagy arany rudat kapált fel kertében,
De azt a mi szivét olly igén igézte,
Az aranyt, a vaksi sárgaréznek nézte,
S egy csalfa kalmárnak eladta csuf áron,
Kincskérése pedig tartott télen nyáron.
Bohó, a szerencse végre igy felele:
Minek neked arany ha csak igy bánsz vele?
Ki volna boldogabb mint te lelt kincseddel,
Ha ugy éltél volna, mint kellett, eszeddel!

Bús aggodalommal vágysz szerencsés lenni
S panaszlod, hogy nem tudsz valamire menni.
Ne panaszolkodjál, csak legyen okosság,
Elébb utóbb kedvez az alkalmatosság.
Észt kérj, hogy hasznodra tudd ezt fordítani,
Ész nélkül sorsunkat nincs mód jobbítani.

A LOVAGLÓK.

Egy jó ember, kinek kevés vagyona volt,
Messze útra ócska paripán lovagolt.
Ez minden lépését bár vigyázva tette,
Megbotlott gazdáját földre terítette.
„Türnöm kell, nem tehet, szegény! erőn felül,”
A jószívü utas igy szól, viszont felül,
S utját, mint lehetett, folytatja ballagva.
Utána egy urfi jött s szélként suhogva
Elkerülte őtet. Negédesen játszott,
Inkább szárnyon menni mint nyargalni látszott.
Szűk volt a csinált út, a tért választotta
S délceg lovát árkon bokron ugráltatta.
De jaj nem is vélve veszélybe bukkantak,
Mind ló mind lovagló a földre rohantak,
S ennek nyaka szegett, annak eltört lába,
S a pajkos belehalt oktalanságába.
Ama jámbor pedig menvén szép csendesen,
Kivánt céljához ért ép egészségesen.

Bár melly talentomnak csekély az érdeme,
Ha nem vigyáz reá az ész s virtus szeme.
A kisebb elmék is e két bölcs vezérnek
Nyomán nagyobbaknál sokkal tovább érnek.