kb. 19 perc olvasás
„Eleddig ilyesmiről nem is álmodtam” I.
Kodolányi János levelei Várkonyi Nándornak a második világháború idején
Várkonyi Nándor (1896–1975) könyvtáros, kultúr- és irodalomtörténész hagyatékának egy része, levelezése és személyi dokumentumai 2020 nyarán kerültek a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe. Tevékenységének fő helyszíne a pécsi Egyetemi Könyvtár volt, ahol 1924-től egészen nyugdíjba vonulásáig, 1956-ig dolgozott. Várkonyi kiterjedt levelezést folytatott kortársaival: egyrészt a pécsi Janus Pannonius Társaság egyik alapítójaként, a Sorsunk című folyóirat szerkesztőjeként, másrészt a pécsi Egyetemi Könyvtár munkatársaként számos íróval, költővel és irodalmárral lépett kapcsolatba. Dr. Sulyok Bernadett, a Kézirattár főmuzeológusa kétrészes blogbejegyzésében Várkonyi Nándor és Kodolányi János kultúrtörténeti szempontból is jelentős levelezésének egy eddig kevésbé ismert időszakával foglalkozik.
Kodolányi János, 1931 körül, a Nyugat-Barátok Köre sorozat levelezőlapja, Rónai Dénes fotója (magántulajdon)
Legjelentősebb a Kodolányi János íróval folytatott, 1928-tól 1956-ig tartó levélváltás, Kodolányi mintegy 250 db levelével, valamint Várkonyi Kodolányinak szóló 13 levele másolatával. A Várkonyi által írott levelek az Országos Széchényi Könyvtár Kodolányi János személyi fondjában találhatók; ezúttal a Várkonyi hagyatékában fennmaradt levelekről lesz szó. Ezek jelentős része Levélről levélre – Fejezetek Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezéséből címmel megjelent az író fia, ifj. Kodolányi János válogatásában és szerkesztésében, 2000-ben. A kötet az 1945 előtti levelekből azonban alig közöl néhányat. Várkonyi Nándor visszaemlékezésében, a Pergő évek cenzúrázatlan, az eredeti kéziratot rekonstruáló, 2004-es kiadásában olvasható néhány szemelvény 1941–45 közötti levelezésükből. Kapcsolatuk ekkor vált intenzívvé és egymás műveire termékenyítően hatóvá, ezért érdemes ezt az időszakot részletesebben bemutatni.
Várkonyi Nándor, Pécs, 1928 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Első levélváltásuk 1928-ban történt: Várkonyi A modern magyar irodalom írói portrékat felvázoló kötetéhez kért életrajzi adatokat, melyre Kodolányi részletes beszámolót küldött. Személyesen 1931 nyarán találkoztak Pécsett, majd az első munkakapcsolat Kodolányinak a Janus Pannonius Társaság ügyeibe és a Sorsunk című folyóirat megindításába való bevonása volt. A közművelődési és szépirodalmi periodika összevont, 1–2. száma 1941 elején jelent meg, a politikai és szellemi értelemben egyaránt válságos időket hozó második világháború idején. Várkonyi mellett a lap társszerkesztői Lovász Pál költő, a Társaság alapítója és főtitkára, Makay Gusztáv irodalomtanár és Weöres Sándor költő voltak. Várkonyi programadó cikkében reflektált az 1930-as években kibontakozott népi–urbánus vitára, mely a ’40-es években tovább gyűrűzött.
„Elítéljük az ellenséges magatartást, mely e két eszme: a népi és a polgári gondolat képviselőit szembefordítja egymással s amely az öncsonkítás egy nemét követteti el velünk.”
Kodolányi János, Schubert Ernő szénrajza, 1928 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Integráló személyisége, széles körű irodalmi ismeretei, értékközpontú szemlélete biztosította a lap kiegyensúlyozott szerzői bázisát.
Kodolányi 1941-ben a lapot kiadó Janus Pannonius Társaság társelnöke lett, és rendszeresen jelentek meg írásai a folyóiratban. Ez év nyarán hosszabb időt töltött Pécsett, ekkor olvasta el a Várkonyi alapművének tekinthető Sziriat oszlopai kéziratát. Az olvasmány megvilágosodásként hatott rá:
„[…] belemerültem könyved olvasásába. Lelkem mélyéig fölkavart. Sokat foglalkoztam az aztékek és peruiak kultúrájával, az egyiptomiakéval – újabban a kínaiakéval is –, de arról, amit Te írsz, még nem hallottam s nem is álmodtam. […] szívesen láttam volna, ha az emberiség ősvallásáról, a csillagászatról többet mondasz. Ez az a terület, amit sürgősen fel kell tárni. Húszezer éves csillagászati ismereteink nagy része – s éppen a látszólag »okkult része« – nagyrészt veszendőbe ment. […] Könyved ugyancsak belenyúlt regénytervembe is, leginkább azzal, hogy ismét kezdem haszontalannak látni mindazt, amiért lelkesedtem: fajtánkat, a harmonikus társadalmat, s még azt a bizonyos »örök magyar szellemet« is, ami, tudjuk, nem örök, semmi sem lévén örök. Valahogy közvetlen kapcsolatba kellene jutni Istennel, vagy kivel, hogy az ember biztosan s nyugodtan nézhesse a világ forgandó dolgait s változatos disznóságait.” (Balatonakarattya, 1941. jún. 16.)
A Janus Pannonius Társaság értesítése Kodolányi Jánosnak, hogy az egyesület társelnökévé választották, Pécs, 1941. szept. 27., gépirat a Társaság cégjelzéses levélpapírján, Lovász Pál főtitkár és Fischer Béla elnök autográf tintaírású teljes névaláírásával (MNMKK OSZK, Kézirattár)
Kodolányi ekkor írta a honfoglalás és az államalapítás közti 10. században játszódó regényciklusa első részét, mely Istenek címmel 1941-ben meg is jelent. Az „örök magyar szellem” kibontakoztatásának, megőrzésének igénye Kodolányi több tanulmányában, a Márai Sándor röpiratára (Röpirat a nemzetnevelés ügyében) reflektáló Márai és a kultúra, illetve a Kelet népe címűekben markánsan megfogalmazódott. Várkonyinak az évezredek távolából fennmaradt mítoszokat és mondákat mint ősi bölcseletet feltérképező esszéjének megismerése után még e számára kardinális törekvést is hiábavalónak vélte. Magyarország földrajzi szempontból Kelet és Nyugat határán fekszik, az akkoriban számos tudományos munkában felbukkanó néplélek fogalmának elemzési kísérletei a magyar nép küldetését ennek fényében fejtegették, legitimálni kívánva létjogosultságát. A második világháború alatt népek és etnikumok állítódtak egymással szembe, így a kategorikus imperatívusz, Kant idealista erkölcstanának központi fogalma, amely szerinte öröktől fogva jelen van az emberben, a 20. században, immár egy második világméretű konfliktusban vált semmissé. Vörösmarty Az emberek (1846) című versének ismert metaforája, az „ember sárkányfog-vetemény” újfent beigazolódott.

Kodolányi János, 1920-as évek vége (magántulajdon)
Az 1942-es és 1943-as két szárszói konferencia között lezajlott egy hivatalos írói összejövetel is Lillafüreden, mely kissé előjátéka volt az utóbbi szárszói találkozónak. 1942. november 20–21-én a Kállay Miklós vezette kormány minisztere, Antal István összehívta a magyar írók legismertebbjeit, hogy a magyarság helyzetéről tanácskozzék velük. Az értekezlet jegyzőkönyvét Kristó Nagy István publikálta, aki még fiatal minisztériumi tisztviselőként a jegyzőkönyv sajtó alá rendezésének feladatát kapta. Szerkesztői előszavában így emlékszik vissza:
„Előkészítésében, lebonyolításában nagy részük volt az Antal-féle minisztériumban dolgozó Magyar Közösség-i személyiségeknek, elsősorban két osztályvezetőnek: Bende Istvánnak és Molnár Sándornak. Eredetileg csak Molnár lett volna felelős az ügyért, őt azonban (korábbi párizsi s későbbi itthoni baloldali kapcsolatai miatt) nyilván nem találták eléggé megbízhatónak, így a lebonyolítás dandárja dr. Bende István külkereskedelmi felügyelő (!) feladatává lett, akinek azonban a Közösségen belül még nagyobb súlya volt, s tán óvatosabban, ravaszabbul járt el.”

Kodolányi János levelezőlapja Várkonyi Nándornak, Budapest, 1941. okt. 11., gépirat autográf tintaírású rájegyzésekkel (MNMKK PIM, Kézirattár)
Azonban az írók nem azt mondták, amit vártak tőlük, feszegették a rendszer és a háború megszabta kereteket. Kodolányi a sajtóval és a cenzúrával szemben fogalmazott meg éles kritikát. Várkonyi is részt vett az összejövetelen, ahol Szijgyártó László (1906–1983, álnevén Szij Gábor, kritikus, műfordító, a Sorsunk főmunkatársa) jegyzetelte számára a felszólalásokat az író siketsége miatt. Kodolányi kiábrándultságának adott hangot 1942. december 2-i levelében:
„Senki sem felelős azért, ami történik, így a magyarság lelkének elsikkasztásáért sem. Értem sem. Én gyenge vagyok azok ellen az erők ellen, amelyek rendeletek és paragrafusok mögé húzódva eldöntötték, hogy ne írjak. Egykedvűen várom sorsom alakulását. Mondhatom, semmi jó sem mutatkozik körülöttem. Óriási vész közeledését érzem minden csontjaimban, de ha ezt mondom, rámfogják, hogy angol propagandát folytatok, mint Bende Pista mondta, amikor Tőled elváltam s nála ebédeltem.
Nekem egyre erősebb a gyanúm, hogy az egész lillafüredi ún. írótalálkozó semmi más nem volt, mint a nyeregben ülő s ott megmaradni akaró cinikus politikusok ügyes kémkedési manővere. Most megtudhatták, hogy miként gondolkozik és érez az írótársadalom együttesen és minden író külön-külön. Sokkal kényelmesebb eljárás ez, mint elolvasni a műveiket.” (Balatonakarattya, 1942. dec. 2.)
Következő levelében folytatta a politikai vezetők magatartásának elítélését:
„Barmok őrködnek a magyar szellemi élet fölött! Akarom mondani: a germán hiúság fölött. Ez sehol sincs így. Finnországban cenzúra sincs. Iszonyú, milyen szolganéppé süllyedtünk. Bachék alatt még volt önérzetünk, most már saját hatóságaink és vezető osztályaink szolgáltatnak ki minket, gondolkodókat s teljes dühvel taposnak ránk mindenért, mintha legsajátabb s legszentebb érzelmeikben turkálnánk, mintha arcul csapnánk legmagasztosabb eszményeiket. Mindegy, megpróbálok írni tovább.” (Balatonakarattya, 1942. dec. 10.)
Kodolányi János, 1943 körül, Bérci László felvétele (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Magántermészetű eseményekről is beszámolt; amikor kilencéves macskájuk elpusztult mérgezés következtében, újra belehasított, ami gyermekkora óta nyomasztotta, az élet és a halál titkainak megfejthetetlensége:
„Nagy növénykedvelő volt, bejárta a kertet és megszagolgatta a virágokat, szeretett itt éldegélni. Keservesen megsirattam s napokig arra ébredtem éjjel, hogy nyávog az ajtó előtt, be kell ereszteni. A halál borzalma ismét belém vájkált. És az élet titkának megdöbbentő sötétsége úgy rám borult, mint mostanában talán soha. Igen, Tengri sok alakban megmutatja magát, még egy szegény cirmos macska képében is. Mély megrendüléssel gondoltam saját életemre és halálomra.” (Balatonakarattya, 1943. jan. 29.)

Kodolányi János, Havas László fametszete, 1941, megjelent a Sorsunk 1941. 3. számában (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A Zárt tárgyalás a kolozsvári Termés című periodikában látott napvilágot, Kodolányi szinte mentegetőzve írta Várkonyinak, hogy nem a Sorsunk közölhette:
„A Zárt tárgyalást Neked szerettem volna elküldeni, de igen hosszú lett, 25 gépelt oldal, s egyébként is csak a júliusi számban jelenhetett volna meg.” (Balatonakarattya, 1943. jún. 5.)
A pamfletszerű elbeszélést Kodolányi május 20-án fejezte be, amikor a tisztán látók előtt nem volt kétséges a második világháború kimenetele, a hitleri Harmadik Birodalom összeomlása, hiszen a német hadsereg Sztálingrádnál már letette a fegyvert. A titkos per elbeszélője egyes szám első személyben maga a vádlott, akit kenyéren és vízen tartanak fogva egy sötét, nyirkos cellában. Kihallgatásra viszik, ahol összes műveinek halmával szembesül, huszonnégy évi munkája termésével, melyekben a vádlóknak nem tetsző nézeteit hangoztatta. A bíróság három tagja egy-egy 20. századi ideológiát testesít meg: a náci, a bolsevik és a liberális-kapitalista nagypolgár más-más nézőpontból, de mind halálra ítélik az írót.

Juha Kannisto (1874–1943) finn nyelvész professzor és Kodolányi János a kikötőben, Helsinki, 1936. szept. 13. (magántulajdon)
Június 18-i levelében arról tájékoztatta barátját, hogy utóbbi éveinek jelentős tanulmányai – a Zárt tárgyalás, a Márai és a kultúra, az Arvi Järventaus és egyéb emlékek – közös kötetben jelennek meg szeptemberben. 1945 után e könyv minden fellelhető példányát bevonták és valószínűleg bezúzták, alig maradt belőle.
A második szárszói tanácskozás előtt a szövetségesekkel titokban fegyverszünetről tárgyaló, a Mussolinit éppen házi őrizetben tartó olasz kormány helyzetében Kodolányi saját országa közelgő vesztének előképét látta:
„Az olasz események kísértetiesen ábrázolják, ami reánk vár. Róma, Milánó sorsa Budapestét példázza. Teljes zűrzavar elé megyünk. S az út nem is olyan hosszú. Szeptemberre várható a végső katasztrófa megindulása. De hagyjuk. Erről úgy is fogok beszélni Szárszón nyilvánosan is, mert a konferenciát én fogom megnyitni egy kb. egyórás előadással. Ott egyébként úgyis találkozunk.” (Balatonakarattya, 1943. aug. 17.)
Sulyok Bernadett
„Eleddig ilyesmiről nem is álmodtam” II.
Kodolányi János levelei Várkonyi Nándornak a második világháború idején
Várkonyi Nándor (1896–1975) könyvtáros, kultúr- és irodalomtörténész hagyatékának egy része, levelezése és személyi dokumentumai 2020 nyarán kerültek a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe. Tevékenységének fő helyszíne a pécsi Egyetemi Könyvtár volt, ahol 1924-től egészen nyugdíjba vonulásáig, 1956-ig dolgozott. Várkonyi kiterjedt levelezést folytatott kortársaival: egyrészt a pécsi Janus Pannonius Társaság egyik alapítójaként, a Sorsunk című folyóirat szerkesztőjeként, másrészt a pécsi Egyetemi Könyvtár munkatársaként számos íróval, költővel és irodalmárral lépett kapcsolatba. Dr. Sulyok Bernadett, a Kézirattár főmuzeológusa kétrészes blogbejegyzésében Várkonyi Nándor és Kodolányi János kultúrtörténeti szempontból is jelentős levelezésének egy eddig kevésbé ismert időszakával foglalkozik.
Kodolányi János olvas, 1943 körül, Bérci László felvétele (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Kodolányi a Magyar Élet Kiadó által 1943-ban, Balatonszárszón rendezett Magyar Élet-táborban tartott nyitóbeszédében a nyelvi megnyilatkozások elértéktelenedésére hívta fel a figyelmet:
„Nehéz ma szólni, jobb ma hallgatni. A bölcs tudja, mennél olcsóbbak a szavak, annál drágább a hallgatás.”
Korai távozásában a szervezés hiányosságai is szerepet játszottak:
„Hát Szárszón nemigen beszélgettünk. Meg kellett lépnem, képtelen voltam ötször-hatszor megjárni naponta a háromholdas kert hepehupás útját. S két árnyékszék van az egész telepen, egyik az egyik végében, másik a másikban. Négyszáz embernek. Sorban álltunk előttük, nőkkel vegyest. Végre sikerült benyitnom: egy cserkészt zavartam meg bölcselkedésében. Ez Ázsia, mondaná Keresztury [Dezső]. Ez a magyar rendezés, mondom én.” (Balatonakarattya, 1943. szept. 4.)
Keresztury Dezső (1904–1996) költő, író, irodalomtörténész, Várkonyi barátja.

Részlet Kodolányi János leveléből Várkonyi Nándornak, Balatonakarattya, 1943. szept. 4., gépirat autográf tintaírású javításokkal (MNMKK PIM, Kézirattár)
A Sorsunk folyóirat szerkesztési gyakorlatában egyértelműen a népi irodalmat preferálta, elvi szembenállást fogalmazott meg az urbánus magatartással:
„Minden számot meg kell komponálni. Fő program: a népi irodalom, ill. Magyarország ideológiájának tisztázása a tudomány minden eszközével, még a népiek ellenére is, ha kell. Nyílt, határozott szembefordulás urbánusékkal az érv fegyvereivel. Támadásra támadás. Úri hangra tárgyilagos, finom hang. Magas szempontok, a magyarság kizárólagos szolgálata, autochton magyar szellemiség.” (Balatonakarattya, 1943. okt. 16.)
A Janus Pannonius Társaság egyik irodalmi estjének meghívója kapcsán a két irányzat alkotóit irodalmi, esztétikai értékük szerint egyenértékűnek ítélte meg.
„Lehet válogatni, vannak elegen a sorsverte hazában. És lesz közönség is, meglátjátok. Ajánlok egy ilyen formulát is: népi irodalom – urbánus irodalom, s eresszétek össze lovagi tornára Cs. Szabó Lászlót és Veres Pétert, a döntőbíró legyen [Fischer] Béla bácsi.” (Budapest, 1944. jan. 2.)
Fischer Béla (1877–1953) országgyűlési képviselő, 1931-től a Janus Pannonius Társaság társelnöke, 1941–44 között elnöke.
A népi–urbánus vita hátterében a polgári értelmiség városi, illetve paraszti gyökereinek kiaknázása állt. A következő címkéket kapták: az urbánus az innováció, pejoratíve az idegenszerűség, a népi a tradíció, pejoratíve a maradiság képviselője. Az irodalom nyersanyaga a nyelv, az anyanyelv gazdagságához, sokszínűségéhez pedig mindkét irányzat művei csak hozzáadtak.
Kodolányi a német megszállás után, a főváros egyik nyári bombázásakor szerzett benyomásait is megosztotta, így a jogfosztott állampolgárok deportálását, a közállapotok dehumanizálódását:
„Mondom, pesti élményeim lesújtók voltak. Éppen megérkezésem után jött a nagy amerikai támadás, a város olyan sötét volt, mint vihar idején, a nap nem sütött, óriási füstfelhők lepték el az egész világot. Ronda volt. A kár óriási. Tudnak, no. Az emberek lelkiállapota sivár. A nyilasok görcsösen ordítoznak, de az ő kis csapatukon kívül mindenki reménytelen. Most akciót indítottunk Sárközi [György] megmentésére, alighanem hiába. Viszik valamennyit a lengyel mezőkre, s aztán… De erről csak ennyit. Néhány jó keresztény s jó magyar barátom kerül velük a tömegsírba. Köztük háziorvosom is, a legnemesebb lélek, a legszeretőbb szív, a legalázatosabb keresztény… Nagy megpróbáltatás mindez számomra is. Bújnék már az ürgelyukba is, csak ne lássam ezt a borzalmas világot, s hát még az elkövetkezőt. No, de most már visszatérhet belém az idealizmus és a hit: állítólag rommá teszik Angliát a »szemet szemért« elv alapján. Most már boldog leszek tán én is. Európa elpusztítása után elpusztítják a Szigetet is, és ezzel helyreáll az erkölcs, az igazság és a béke. S az emberek örvendezni fognak, mert íme, az elme és a szív nagyot alkotott.” (Balatonakarattya, 1944. jún. 18.)
Sárközi György (1899–1945) költő, író, 1935–38 között a Válasz folyóirat szerkesztője. Tüdőbetegen vitték munkaszolgálatra, ahol rengeteg, szintén zsidó származású társával együtt, a front előli visszavonulás gyalogmenetében vesztette életét 1945 márciusában.
Utolsó mondatainak éjfekete szarkazmusa előrevetítette az 1946-ban írt Vízöntő, később Vízözön címűre változtatott szatirikus regényének hangvételét.

Várkonyi Nándor és családja: felesége, Schäffer Erzsébet és gyermekeik, Éva és Péter, 1940-es évek eleje (MNMKK PIM, Kézirattár)
Sokfelől szorongatott, egzisztenciális határhelyzetében a Várkonyival való barátságából próbált erőt meríteni:
„Nagyon-nagyon vágyom látásodra és hallásodra, öreg Lüke, tán egy kis vigasztalást adhatnál süllyedt állapotomban, bárha tudom, nem szereted a lelki klinikákat. De tőlem csak tűrd el egy darabig az érzelmek hullámveréseit, hidd el, szeretlek, ragaszkodom Hozzád, s ennyit meg lehet engedni egy volt írónak, aki még nem kerülte el ugyan a teutónok tarkólövését végleg, de máris várja a muszkák fejtető-lövését. [Kiemelés – S. B.] Egyre kevesebben maradnak körülöttem, Te légy azok között, akik végig mellettem maradnak.” (Balatonakarattya, 1944. jún. 18.)
Egyik júliusi levelében arról számolt be, hogyan vészelte át Óbuda bombázását, megtapasztalva az emberi kiszolgáltatottság új változatát:
„Jól sejtetted: pénteken utaztam Pestre a lányommal, a légitámadás után, azonban a vasárnapit, az igazit, Óbudán éltem át […], s hozzá nem is az óvóhelyen, hanem fönt a lakásban. Minek részletezzem: nyolcszáz bombázó kavargott odafönt, bombák, légiaknák süvöltöztek, mennydörgött az egész világ, rengett a ház, nyikorgott, csörgött, lengett és reszketett minden megmozdítható tárgy. Akkora volt a vész, hogy végül már a kabátomat is fölvettem. Azt hittem, sohasem kerülök ki onnét elevenen. Ezek után tisztelem az óvóhelyet, kukoricázni egyáltalában nem tanácsos. A véletlen hatalma vérfagylaló, egérnyi gyengeségünk rémítő. Eleddig ilyesmiről nem is álmodtam. És a romok, a tűzvész, a fekete égbolt, a jajgató nép… Szakértők mondják, hogy a front ehhez képest ringlispíl.” (Balatonakarattya, 1944. júl. 12.)

Kodolányi János előad a balatonszárszói Magyar Élet-táborban, 1943. aug. 23., Bérci László felvétele (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Szabó Pál, Kodolányi János a szárszói konferencia hallgatói közt, Balatonszárszó, 1943. aug., Bérci László felvétele (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A következő levélrészlet Kodolányinak a háborúból való kiugrásra tett kísérletben játszott szerepére utal, amit a Magyar Testvéri Közösség tagjaként tett. A Közösségről fentebb már esett szó a lillafüredi írói értekezlet kapcsán. Ez egy alulról szerveződő, öntevékenységre épülő mozgalom volt a két világháború között. A megközelítőleg 4-5000 sejtszerűen szervezett tagja révén kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett a parlamenti és parlamenten kívüli pártokban, társadalmi szervezetekben, intézményekben. Alapelvként utasították el a magyar szuverenitást veszélyeztető törekvéseket, így a német, majd a háború után a szovjet birodalmi politikát. Faragho Gábor vezérezredes, a csendőrség és a rendőrség főfelügyelője a hasonló célokért küzdő Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője volt, neki kellett megszervezni a fegyverszüneti delegációt. Megbízta Kodolányit, hogy készítsen a szükséges politikai és társadalmi intézkedéseket számba vevő memorandumot. Kodolányi ebben két kulcskérdést járt körbe: az egyik, hogy a magyar elit képes-e félelmein és fenntartásain túllépve együttműködni a Szovjetunióval, a másik, hogy képes lesz-e ezt a fordulatot a magyar társadalomra támaszkodva végrehajtani.
„Meg kell csinálnom egy memorandumot bizalmas használatra az ország mindenféle állapotáról, kül, bel, katonai, földkérdés, ipar, sajtó, oktatás stb. Nem afféle tudományos mű, csak a saját egyéni véleményem ezekről a kérdésekről. Mindez a háború végvonaglására való tekintettel.” (Balatonakarattya, 1944. aug. 13.)
A kommunista diktatúra első koncepciós persorozatának áldozatai a Közösség és a Függetlenségi Mozgalom szereplői voltak, 1947-ben a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával ítélték el őket. A kommunista párt hatalmi stratégiája folytán a Közösség köréhez tartozó írók, így Kodolányi János is kimaradtak ugyan a perből, de a nemzeti szuverenitásra épülő gondolataikat haladásellenessé, reakcióssá minősítették.

Várkonyi Nándor olvas, 1940 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Még a világháború alatt írt utolsó levelét Várkonyinak 1944. október 2-án küldte Balatonakarattyáról, nem sokkal a nyilas hatalomátvétel előtt.
„Irtózom a hatóságilag szabályozott levelektől. […] Jól belenéztem az ország verklijébe, s megpróbáltam közös programra bírni a legfontosabb embereket, hogy ezekben a halálos napokban egységesen cselekedjenek, s legalább tárgyalóképes fél lehessünk. Sok nemes erőfeszítést láttam, sok jó magyart, sok elfecsérelt energiát és sok kétségbeesést. Amit tudtam, megtettem. Az idők azonban egyre sötétebbek, elvesztettem minden reményemet. Vannak helyek, emberek és érdekek, amelyeken minden józan ész s minden jó szándék makacsul megtörik. Sohasem hittem volna, hogy a Vas fiai részleteiben is ennyire pontos jóslat. […] Csordák, ménesek és nyájak, szekerek ezrei, esőben vánszorgó családok, rendetlenség, pimasz cinizmus, zűrzavar és zabráló sógorok. Lesújtó dolgok ezek. Pest is tele van menekültekkel, hajléktalanokkal, a hivatalokban durván s félvállról intéznek mindent, a drágaság elviselhetetlen. […] Jucka lányomat egyszerűen Pestre rendelték munkaszolgálatra. Hogy nem ott lakik? Hazugság. Hogy nincs, aki etesse? Hogy a szülei Akarattyán laknak? Nem igaz. S így tovább. Egyszerűen nem eresztettem. Most várom a következményeket. – Az emberinek nevezhető élet legelemibb vonásai is elvesztek már. […] Az ereszcsatorna éjjel-nappal kopog, mint egy temetési menet posztóval bevont dobja. Igen valószínű, hogy megismétlődnek a márciusi napok. Szálasi még jó lesz pajzsnak és hátvédnek. Ne lepődj meg, ha egy napon váratlanul beállítok Hozzád! Ne részletezzük ezt. – Süket duma világszerte, elsivatagosodott lélek, tetszhalál s azután!! […] Ennivaló van még, de úgyis elviszik egyszer. Vagy ezek, vagy azok, vagy amazok. A kert bőven fizetett. Hideg tárgyilagossággal nézem, mint aki elszakadt ettől is. Elkívánkozom ebből a világból, magam sem tudom, hová. Agyon vagyok zaklatva, dúlva. […] Egy hétig reggel-este vertek bennünket bombákkal, baj nem történt nálunk, de egész kerületek megszűntek létezni. Láttál már ilyet? Ne kívánd látni! – No, de kitelt a hatóságilag engedélyezett fél ív. Isten áldjon Benneteket!”
1944 őszén, a front közeledtével Balatonakarattyát a polgári lakosságnak el kellett hagynia. Ifj. Kodolányi János Balatoni vadludak című memoárjában így emlékezett vissza erre az időszakra:
„Anyámék összecsomagoltak, a katonaság szekerekkel beszállította őket Veszprémbe, s ott egy megüresedett házban helyezte el őket. Anyám nem akart ott maradni, addig érdeklődött, míg talált egy teherautót, amelynek a vezetője vállalta az utat Budára. Mielőtt elérték volna a várost, majdnem a fronton találták magukat. Azokban az órákban zárult össze Buda felől az ostromlók gyűrűje. Valóban majdnem az utolsó pillanatban jutottak át egy még nyitott résen, s tudták elérni a Hidegkúti úti otthont. Leírhatatlan lett az öröm, apám is hazajött, mindnyájan újra együtt voltunk.”

Kodolányi János, 1940-es évek közepe (magántulajdon)
Befejezésül következzék néhány részlet Kodolányinak a főváros náci és nyilas uralom alóli felszabadítása után, valamikor 1945 tavaszán írt (dátum nélküli) első, Várkonyinak szóló leveléből.
„Buda, II. Hidegkúti út 31/b
Édes Eggyem! A Poklon túl vagyunk, s mind élünk. Apokaliptikus pusztulás, nyomor. Piszok a városban és az emberekben. Akarattya elpusztult, egyéb veszteségünk nincs. Hősileg viselkedtem s nem sikertelenül, de most már lelkileg súlyos állapotban vagyok. Élményeim borzalmasak, tapasztalataim sivárak, a jövő reménytelen.
Fiam rendőr. Lányom kertész. Magam semmi sem vagyok […]. Hétfőn kocsin átvergődtem Pestre, s beadványt intéztem ügyemben a Nemzeti Bizottsághoz. Talán sikerül igazoltatnom magam.
Két hónapig bujkáltam. Ha elkaptak volna: rögtöni főbelövés a fegyverszüneti puccs írásos előkészítése miatt. Óbudán megmenekültem. Olvasd el újra a Zárt tárgyalást, ha megvan még. Prófécia volt.
Mentsetek ki innen!!! Pécsre akarok menni mindenáron. Könyörgök Neked, ments meg! Dolgozni akarok még. […]
Élelem nincs, orvosság nincs, közlekedés nincs, biztonság nincs, munka nincsen, pénz nincs, ez a nicsevo világa. […]
A mérleg: elveszett ország, nyomor, Budapest romjai, Pesten 180 000, Budán 40 000 halott, ötezer kivégzett magyar tiszt, csecsemők sírjai. […]
Nem tudok többet írni. Barátságunk szentségére kérlek, vigyetek el innét Pécsre, gyermekkorom városába, barátaim városába. Aztán külföldre megyek. Aludni nem tudok, ha behunyom a szemem, félelmetes vízióim vannak. Minden fáj. Minden, ami volt, s ami van, és lesz. Dolgozni szeretnék, s tudnék is más környezetben. Ez meggyógyítana. Érzem, életem nagy műveit ezután írhatnám meg. Tele vagyok kész művekkel s olyanokkal, amilyenekről legfeljebb álmodtam. […]
Isten Veletek. A szó szoros értelmében: legyen Veletek, ahogy eddig is volt, érdemünkön felül. Ölellek. Csakhogy megvagy! Ó, vén Lükém, de messze is van tőlünk minden, ami egy évvel, nem, fél évvel ezelőtt oly közel volt, hogy szinte megfoghattuk! De messze vagy most Te is. Ölellek.
Jánosod
Még valamit a veszteséglistára: a Fejedelem kézirata, egész levelezésem, fiam disszertációja elveszett. Mindegy. Csak a hitem maradt volna meg.”


Kodolányi János első levele Várkonyinak a főváros ostroma után, Buda, 1945 tavasza, gépirat autográf tintaírású rájegyzésekkel (MNMKK PIM, Kézirattár)
A levélben említett Fejedelem megmaradt részletei a Sorsunkban jelentek meg folytatásokban 1943-ban és 1944-ben, ezt adták ki könyv alakban 1996-ban Ojbarsz futása címmel.

Kodolányi János és Várkonyi Nándor, Pécs, 1955. szept. (magántulajdon)
A művek, melyek csírája ekkor fogamzott meg benne, a mitikus tetralógia regényei. Az 1946-ban íródott és 1948-ban megjelent Vízöntő, melynek címét később Vízözönre változtatta, az 1949-ben írt Új ég, új föld, mely 1958-ban látott napvilágot. Ezt követően született az Én vagyok 1950–51 folyamán, melyet cenzúrázatlan változatban csupán 2002-ben adtak ki, végül Az égő csipkebokort 1953-ban fejezte be, és 1957-ben publikálták.
Sulyok Bernadett
Bibliográfia
Kodolányi János bevezető előadása, in: Szárszó – Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata, Budapest, Magyar Élet, 1943, 7–11, 7.
Kodolányi kapcsolatrendszerét a Magyar Testvéri Közösség és a Magyar Függetlenségi Mozgalom képviselőivel az alábbi tanulmány részletesen bemutatja: Szekér Nóra: Kodolányi János és a magyar függetlenségi gondolat, in: A válságtudattól a megvilágosodás lehetőségéig – Konferenciakötet Kodolányi János születésének 120. és halálának 50. évfordulója alkalmából, szerk. Sulyok Bernadett, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, 2021, 112–136.
Ifj. Kodolányi János: Balatoni vadludak, Budapest, Szent István Társulat, 2007, 37.
Bibliográfia
Kristó Nagy István: A szerkesztő jegyzete, in: A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) Jegyzőkönyv, szerk. Kristó Nagy István, Budapest, Tótfalusi Tannyomda, [1993], Ezredvég folyóirat, Z-füzetek
Várkonyi Nándor: Sorsunk, in: Sorsunk,
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Miért vigad sírva a magyar?2025.01.09.
- Cinka Panna2025.01.09.
- Dankó Pista – magyar romantikus dráma (film, 1940)2025.01.09.