Móricz betyár-regényei

Írta: Nagy Jenő · 2024. december 1.

kb. 16 perc olvasás

Betyár-regények

205
Betyár · Móricz Zsigmond · Könyv · Moly
Betyár-regények
Móricz Zsigmondnak indulásától kezdve a népi jellem megrajzolása volt egyik fő törekvése. A Sárarany Turi Daniját, a Pillangó Darabos Jóskáját és A boldog ember Joó Györgyét szokták idézni népi hősei közül leggyakrabban, ezek az alakok, illetve nevük jelzik parasztlátásának alakulását is: miként közeledik az őserős, naturalisztikus parasztszemlélettől a bensőséges, egyértelműen realista parasztlátásig. Rajzolt jellemei között, miként az életben, voltak lázadók és beletörődők, az a hőse, kit leginkább életből előszólítottnak éreztek az irodalomértők, egyenesen jobbágyi tudatú. Dolgos, derék, de fészkébe húzódó, a „hőkölő harcok” népére emlékeztető. Móricz Zsigmond becsülte „mintaszerű” életét, de egyre kevésbé tudta példamutatónak elfogadni. A boldog ember után eszményként az embertelenséggel cselekvőn szembefordulókat mutatja fel az Egyszer jóllakniban, az Életem regényében, s főként Betyár-regényeiben (Betyár, 1936; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét 1942).
A betyárt az eredeti tőkefelhalmozás „termékeként” jellemzi a történettudomány, a levéltárakban őrzött szolgabírói jelentések rablást, fosztogatást emlegetnek vele kapcsolatban. A népi emlékezetben, a népköltészetben a betyár – az igazi – szegénypártoló testvér, hős, már-már a szabadság pogány istene, és nemcsak a magyar, de valamennyi kelet-európai nép folklórjában. A görög Vukovállász, a bolgár Radul, a szerb Radojica, a román Korbea, a szlovák Jánosik, az ukrán Dobos – s a magyar Rózsa Sándor: valahányan szipolyozó uraik vagy rabló idegenek ellen küzdöttek a folklór szerint. A betyár-balladákat minden nép személyes vallomásként énekli.
A folklórból és emlékezetből a betyárhős korán belépett a ponyvába, sőt a magasabb irodalomba is. Nem ennyire egyértelműen: az irodalom erősebben különböztetett betyár, zsivány és haramia között, a polgári öntudat nemegyszer élesen tiltakozott is a betyár-kultusz ellen. A legerősebb tendencia azonban itt is az volt, ami a folklórt meghatározta. A betyárok a magyar ponyvában – Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Patkó Bandi – sok romantikával, a nemzeti és szociális hőst képviselték. Az volt a legigazibb betyár, aki egyszerre volt a szegénység védője és Kossuth katonája – a magas irodalom a betyár alakjával világított a mélybe, s mutatta meg, hogy küzd levegőért és napfényért az emberi vágy. Feudális keretben a lázadó, a bosszúálló csakis betyár lehet; az úr–paraszt szembenállásának ez a legélesebb formája. Festőket, muzsikusokat, írókat a betyárságban testet öltő „emberi tartás” ihletett a feudális kor után is: a hatalommal szembeszegülő tragikus elszánás, mely azzal sem törődik, hogy „ki mossa ki a vérbül”. A Karádi nótákban, a Mátrai képekben éppúgy ez a betyár-felfogás munkál, mint a Betyárban és a Rózsa Sándorban. Ezért is idézte ifjúságától kezdve annyiszor Móricz Zsigmond a betyárokat, novellákban, regény-epizódokban, s tervezett már indulása idején regényt Rózsa Sándorról.
Első betyár-regényét, a Betyárt 1936-ban írta. Romantikus história: a haraszti grófok kastélyában megjelenik egy betyár, másodmagával, elveszi gróféktól a pénzt, aztán nyugodtan megvacsorázik a grófi asztalnál, szociológiai igazságokat fejteget tisztán, félelmes logikával, amilyeneket akkor a parlamentben sem hallottak. Aztán hazamegy falujába. Körözi egy ország 206csendőrsége, hiába: élére áll egy lázadásnak, aztán visszaküldi az aranypoharat a kastélyba, és a gatyájáról is az aranyrojtot a kastély egyik asszonyának, akit annyira magához méltónak talál. Majd újra megjelenik a kastélyban, hívja a szépasszonyt, vándoroljon vele Amerikába. Történik pedig mindez a regényben az Úr 1896. esztendejében, a millennium nagy idejében…
Mintha a régi betyárromantikát támasztaná fel halottaiból. Hol voltak már 1896-ban a betyárok? Sírjukat rég benőtte a fű. Rózsa Sándornak, Patkó Bandinak, Sobri Jóskának meg Bogár Imrének már csak az emléke élt. De ez nagyon is elevenen. Kétféle színezésben. Kastélyokban, jómódú polgárházakban rabló volt a nevük, a szegények meg fényes legendákat színeztek emlékükhöz s várták, hogy majd csak megjelennek megint, darutollasan, mordállyal, az urakon igazságot tesznek és szabadságot hoznak a szegénynek.
Móricz Zsigmond ennek a képnek az újjáteremtésére vállalkozott s egyben saját kora „félelmes” igazságainak bemutatására. A Betyárban a mese, a romantika csak keret, alkalom a valóság ábrázolására. Azt idézi, amit az egykori ponyva takar: a társadalmi és gazdasági elnyomás elleni harc időszerűségét. Amit mond, az az 1930-as évek problémája, a regény eszmeköre, indulata, tárgyi anyaga egyaránt a harmincas évekből való. A millennium idejére csak szükségből tette a történetet, a Betyár meséjét is szükségből költötte, hogy elmondhasson másként elmondhatatlan igazságokat. A legidőszerűbbeket: például azt, hogy a föld azé, aki megműveli, s hogy munka kell és kenyér. A mese, a keret így a korra is jellemző: a legnagyobb magyar író 1936-ban kulisszákkal volt kénytelen eltorlaszolni magát, hogy elhallgathatatlan mondanivalóit közölhesse. Innen adódnak azok a különös szövevények, amelyekre Gaál Gábor 1937-ben a Korunkba írt hódoló tanulmányában felfigyelt: Avar Jani a betyárvirtus teátrális gesztusaival szedi el a haraszti kastély vacsorázó grófjaitól a pénzt, hogy ezen a pénzen embereket mentsen ki Amerikába, munkára és életre a századvégi magyar temetőből. A romantikus szerelmi történet során leplez le Móricz minden leleplezhetőt az arisztokráciáról, közviszonyokról, s egy körözött betyárral –, akit egy ország csendőrsége hajszol – fogalmaztatja meg a parasztság időszerű politikai jelszavát. Romantizáló ponyva és társadalmi realitás keveredik így a regényben: benne a ponyvát – ismét Gaál Gábort idézzük – a romantikus irodalmi elem, az irodalmat a betyár realizmusa jelenti.
A Betyárban a szerelmi történet a legvitatottabb szál. De Móricz Zsigmondnak szüksége volt erre a regényes történetre, hogy egyetlen mese keretében rajzolja meg az arisztokrácia, a szolgák és a szegénység világát. S azért is, hogy személyes üzenetet küldhessen valakinek, egy asszonynak Debrecenbe, akivel 1924 óta levelezett: vele másként nem lehet jönni, csak életre s halálra. A vágyát, a hitét is elmondatta Avar Janival a szerelmet illetően: „Valamit kell csinálni evvel az egész világgal, hogy a fejér cselédek maradjanak tisztán és olyan a sors, hogy mindegy legyen, akár hogyan, bármiféle állapotbul kerül össze egy férfi meg egy nő, ha egymásnak valók, ne csak szeressék egymást, hanem meg is tudjanak egymással élni… mert most nem úgy van az istenit… nagyon is nem úgy… Mert ez az asszony úgy tudott volna engem szeretni, ahogy némber még nem szeretett férfit… De nem lehet.” Nem lehetett. Dea miatt sem. A szíve meg lett volna hozzá, az akarata hiányzott. 207Tudta ugyan a nagy igazságot – a szerelemben nincsenek hercegek és cédák, csak emberek és végletek – de élni nem tudott, nem mert a felismert igazság szerint. Tudta, hogy a betyár lenne a neki való férfi, de követni nem merte. Matolcsy Miklós, Szakhmáry Zoltán és Kopjáss István lelki rokona ő is, vívódón hulló hős, illetve gyáva ember. Avar Jani mondja el fölötte Móricz búcsúját: „Ha meghal, az neki a legjobb.”
S mi lesz Avar Janival? 1936-ban Móricz Zsigmond nem sok lehetőséget látott sorsa itthoni jobbrafordulására, kivándoroltatja a már kivándorolt kétmillió után: „Szemei zölden világítanak bele a reménytelenségbe.”
Ez az utolsó mondata a regénynek; szigorúbb ítéletet aligha lehetett volna mondani az 1936-os olimpiai győzelmeket ünneplő Magyarországról, s a millenniumi állapotokról sem. Ezért volt szükséges a betyár-romantika elemeinek az újraköltése: így lehetett a valóságból legtöbbet kimondani. A hivatalosság így is felháborodott. Támadták a regényt, a regényből készült színdarab bemutatására sor sem kerülhetett. A Nemzeti Színház igazgatója – bizonyára jóindulattal – közölte Móricz Zsigmonddal az első két felvonás ismeretében: „Ezt a témát ilyen tálalásban nem az állam színpadán, de egyetlen magánszínház színpadán sem merészelnék eljátszani”, a grófi és a szegényparaszti világ puszta egymásután következése „minden agitációs beszédnél erősebb lázítás a mai állapotok ellen”.
Az volt, lázítás. De az volt már minden Móricz-írás. A társadalmi felelősséget érző író nem talált, nem találhatott ártatlan témát. A Betyár után Dózsát akarta megírni, nem lehetett, nem akadt vállalkozó a kiadásra. Másik régi tervét vette elő, a Rózsa Sándort. Hőst rajzol újra, népi hőst, az emberség hősét, aki ütött, cselekedett. A szegénység és a haza érdekében.
Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor (Magyar Népkönyvtár 1. szám) | könyv |  bookline
Rózsa Sándor
A betyár hőse tulajdonképpen agrárszocialista, Móricz Zsigmond csak azért formálja betyárrá, hogy a kastélyt és a lázadást kiáltó szegénység életét szembeállítsa. Az igazi betyár regényét, amelyre egész ifjúságától kezdve készült, a Rózsa Sándorban írta meg, élete végén. Nagy remeklésnek szánt regényét három kötetesre tervezte, a feudalizmusból kitörni akaró magyar történelmet, illetve magyar szegénységet akarta megírni benne. Az első kötetben a Rózsa Sándorokat termő jobbágy-sorsot, a másodikban az 1848-as jobbágyfelszabadítást – a harmadik a szabadságharc bukása utáni nép életéről beszélt volna. A regény már régen élt fejében, – az első és második kötetet egy-egy hónap alatt írta, napi tíz–harminc-lapos részletekben – de a közbeszóló halál megakadályozta a teljes terv valóra váltását. A harmadik kötethez hozzá sem kezdhetett, első fogalmazásban maradt a második rész is, véglegesnek Móricz Zsigmond csak az első kötetet (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941) tekintette. Ez a kötet Móricz művészetét teljes pompájában ragyogtatja. Ami a Sáraranytól kezdve a Tündérkerten át, a Kivilágos kivirradtigon és A boldog emberen keresztül különös értékként megvalósult regényeiben, az szinte mind felragyog itt, olyan új értékekkel, amelyek a regényt eposzi ízekkel telítik.
Miért éppen Rózsa Sándort választotta Móricz Zsigmond egyik fő művének 208szánt regénye hőséül? Az okok egyikére már utaltunk: a cselekvő jellemeket kereste, a nemzeti pusztulás szorongató érzései közben azt a keményebb, nemesebb anyagot, amelynek a nemzetbe emelésével a nemzetet is erősíteni lehet. A múlt század derekán élt Rózsa Sándor különösen alkalmasnak látszott így regényhősnek; akkor volt a szegénység követe, mikor a nép nemzetté válásának lehetőségét ígérte a történelem, sorsa egy időben összefonódott a szabadságharcéval, s a rosszul sikerült jobbágyfelszabadítás után is a fejlődéstől elzárt nép képviselője. A történelem szerencsétlen alakulása folytán a népi hős nem tud nemzeti hőssé emelkedni, hosszú időre kimarad a történelemből. A nép magára maradva magába fordul, kialakul külön morálja és külön észjárása.
Móricz Zsigmondot erre a folyamatra emlékeztette Rózsa Sándor sorsa. Itt, Rózsa Sándor korában kereste az 1940-es évek elejéig tartó „népsüllyedés” gyökereit. S úgy érezte, hogy a tegnapi történet során saját korának kérdéseire is figyelmeztethet: az 1830-as évek felmutatásával a feudális maradványok elleni harcra, a gyarmati sors ábrázolásával pedig a függetlenség fontosságára. A dátum jelzi harca időszerűségét: a Rózsa Sándor első kötete 1941-ben, a második része 1942-ben jelent meg, két esztendővel Magyarország náci megszállása előtt.
A nemzeti, a népi célok szolgálatának igénye vezette elsősorban Móricz Zsigmondot a Rózsa Sándorhoz, de erre vezette művészi ösztöne is. A realista regénynek további lehetőséget ígért a mély rétegek folklóron keresztüli megközelítése, a népi élet költészetének, a faragatlanabb, nyers, természetes emberségnek a teljesebb regénybe emelését. Ebben a mély rétegben szinte elmosódik az emberi és állati lét határa, az arc szinte mindig ugyanaz: az emberség közös vonásait mutató; a bennük ábrázolt mondanivaló könnyebben egyetemes jelentőségűvé emelkedhet. Arra a törekvésre, mely az egyetemességet a mítosz segítségével törekedett elérni, Thomas Mann Józsefét szokták idézni; Móricz Zsigmond a közelebbi folklór, a valóság-teremtette betyárköltészet regénnyé emelésével szélesítette egyetemesebb érvényűvé a Rózsa Sándorban ábrázolt tizenkilencedik századi magyar világot. Betyár-hőse túlmutat a magyar sorson: Kelet-Európa hosszú századokra jobbágyságba rekedt népeinek sorsát példázza, s az emberség minden időkben érvényes etoszát.
Az a Rózsa Sándor, akit Móricz Zsigmond az első kötetben bemutat, már-már mesehős, „a népdalok gavallérja”. Ember, aki igazságot tesz, gazda, aki mindent tud, mindent számba vesz, mindent elintézhet. Már a regény elején így tűnik fel patkolatlan jó lován, hetykén, parázs szemekkel. Összegyűl köré a falu, hogy nézzék a lova patkolását, s ő leckét ad a pandúroknak „egy égően reális, mégis mesés nagy jelenetben…”
Ilyen népeposzi hangú az indítás, s ilyenek a következő fejezetek is: Rózsa Sándor beüzeni a nemes vármegyének, hogy a „szögény is ember”, Pruksa doktorokat tanít rendre és fényt hasít az éjszakába: egymagában rálő a magyar fiúkat idegenbe vívő ármádiára… Most már csakugyan gazda, a szegénység meghallott szava viszi új meg új vállalkozásba, s a „lesötétedő kis házakban egyre nagyobbra gyullad körüle a mese lámpása…” Róla szól a mese, de ez a mese az alföldi tanyák népét is mutatja, akik szeretetükkel egyengetik az útját, hogy Rózsa Sándorból, a csikóslegényből Rózsa Sándorrá, a gazdává váljék a lelkükben, s színezi, befolyásolja egész életüket. A jellemeket 209árnyaltan mutatja be. Rózsa Sándornak számbaveszi valamennyi, az adott helyzettől függő érzéseit, gondolatait, a társadalomban való helyét, szerepét, az asszonnyal, az öccsével, a betyártársaival való kapcsolatát; a testvért, a férfit, az emlékeket, a feladatokat, mindent, ami az embert formálja. Nem elemző ez a jellemrajz, hanem láttató, érzékeltető, s ilyen láttatón, érzékelhetőn idézi fel a múlt századi vadvizek, nádasok, parasztok és pásztorok életét. Ami az Erdélyben csak egy fejezet volt, itt egész regény, külön világ, magára utalt; az uraival való szakításra érett.
S ez már nem mese. A fényesedő legendát, a nép vágyaiban táplált mesét és a szigorú történeti valóságot egyszerre fogalmazza a regény. A betyár-költészet, a társadalmi korkép és tájrajz együttesen egy gyarmati sorban élő feudális ország képét adja.
A népéletet belülről, a történelmet alulról nézve ábrázolja Móricz Zsigmond, az élet nagy összefüggéseit világosan látó ember tekintetével. Regényben az szólhat ilyen hitelesen belülről, szinte a fonóbeli mesemondó természetességével, aki a regényírásnak azokat a titkait is tudja, amelyeket a naturalizmus és a realizmus kívülről és felülről nézése ad, s aki már egy elintézett élet – személyes élet – nyugalmával szólhat. Korábbi műveiben Móricz olykor szinte „beleállt” a hősbe, erős szubjektivizmus színezte a sorsokat, itt szinte személytelenné válik, felolvad lelkével a mesét formáló közösségben. Még Rózsa Sándort is így rajzolja, pedig Rózsa Sándor Turi Daninak és Báthory Gábornak – a lelkéhez nagyon is közel álló szép szilajoknak – őserő-romantikától megtisztult rokona.
Móricz Zsigmond mesélő kedve talán itt a legteljesebb. Meséje a természet bőségével és spontaneitásával áradó, oly varázslatosan örökíti a műbe a természeti és emberi szépet, ahogy csak az élet ritka pillanataiban tűnhet fel még a szem előtt is. Nádasok, mezők, csobogó erek, tavaszi rétek – az olvasó még az illatukat is érzi – s tanyák, emberek, lehetőségek és ostoba hiányok: a korabeli Alföldről minden, mindenki megjelenik a tiszai áradat nyugalmával folyó mesében. A nyelv a tájhoz, emberekhez igazodik: a Szeged-környékiek bugyogó, színes, minden pátosztól mentes nyelvén beszélteti a hősöket; olykor ezen a nyelven fogalmazza még saját gondolatait is. Nem naturalista elképzelésből. Nyelvében a „magyart, az emberit, s a mindnyájunkkal közöset” akarta, csak színt keresett a szegedi tájnyelvben, s jelezte, hogy az úri és paraszti világ még nyelvében is mennyire más. „E táncvigalom emlékezete szívem húrjain visszhangzand” – rebegte táncosnője előtt egy ifjú úr a szegvári bálon, s édeskés zöngésébe belevág a fustélyos betyárok kemény szava: „Héj, az atyaistenit, valahun egy van köztetök, urak! Hát jól esik mulatni, mikor münk éhössen fagyunk el a sütét éccakában!.” – Sok helyütt pontatlan a regényben a „szögedi hangokba” való „átkottázás”; értelme azonban nyilvánvaló, s eredménye is: a hősök gondolatain haladó beszéltetéssel a magába záruló népi világ rajzát teljesebbé, a fent és lent közötti szakadást pedig érzékletesebbé tette.
A Rózsa Sándor első kötetének még egy szembetűnő sajátosságára kell feltétlenül figyelnünk: a népdalok epikai felhasználására. A Rózsa Sándorról szóló nóta („Mikor Rózsa Sándor | felül a lovára, | arany-rojtos gyolcs gatyája | sej haj úszik a Dunában”) már az első jelenet álmélkodó parasztjainak száján formálódik, s végig követi Rózsa Sándort. A népdaloknak az 210epikában többnyire csak színező szerepük van, Móricz a népdalokat szerkezeti, lényegi elemmé emeli, népdalmotívumokra építi regényét. Az illusztráció helyett nála a népdalok cselekvő személyiséget nyernek, az emberek dalokban beszélik ki magukat, dalban ragyogtatják fel belső értékeiket. Népdal, illetve népballadai hatásúvá hangszereli Móricz Zsigmond itt az epikát, napfénnyel telíti, s mítoszi villanásokkal.
Amit mondtunk, az a Rózsa Sándor első kötetéről igaz, hiánytalanul, a második kötettel máig sem békéit meg egészen a köztudat. Történetietlenséget, mozaikra töredezettséget emlegetnek vele kapcsolatban, a „töretlen erejű pusztai képek vérszegény történeti kartonokká” nagyítását. Ezzel a kötettel – Rózsa Sándor összevonja szemöldökét – Móricz Zsigmond is elégedetlen volt. Írás közben is könnyebbnek érezte, mint az elsőt; az elkészült művet, elsősorban Kossuth szerepének a tisztázatlansága miatt át akarta írni.
A sokrétű anyagot első nekigyürkőzéssel nem tudta Móricz Zsigmond maradandó formába önteni. Amit a tudomány és a szépirodalom előtte mondott 1848-ról, arra alig-alig építhetett. 48-ért inkább csak lelkesedtek, – vigyázva persze, hogy túl ne hevüljenek – a szabadságharcot mint szép színjátékot nézték, páholyból, amelyet igazi hősök játszottak egykor el, és statisztaként a nép; arról, hogy ennek a népnek nemcsak statiszta-szerepre volt és van igénye, hogy a nemzeti egység nem volt vita nélküli, s hogy a nagy küzdelem igazi célját végre szükséges lenne megvalósítani, – nemigen szóltak a legendák. Egy-egy írás persze figyelmeztetett a 48 parádés eseményeiből kimaradt rétegekre is – a szabadságharc alulról nézett képe töredékesen már fel-fel villant Adynál, Illyésnél, Darvasnál, Veres Péternél, s már korábban Szabó Ervinnél – de rájuk legerőteljesebben Móricz Zsigmond fordította a figyelmet. A jobbágyság életéről, a szabadságharc és a parasztkérdés összefüggéséről, a történettudományt megelőzve adott költői freskót, s a freskóra a maga korát is ráfestette. Rózsa Sándor „csak ürügy” volt, az „ország dolgát” tárgyalta ebben a kötetben. Sietett elmondani a múlt üzenetét, okulásként.
1848-ban – mondja regényében – a parasztság érett volt a felszabadulásra, s az idő – a feudalizmus általános európai válságának ideje – alkalmas arra, hogy helyes politikával, belső demokratizálással, a népi erők mozgósításával kivívja a magyarság nemzeti függetlenségét. Így kerül a regény középpontjába a jobbágyfelszabadítás kérdése. Ezen méri a 48-ban szereplő osztályok és történelmi személyiségek forradalmiságát. Csak ezt a kérdést nézve, 48 nem a forradalmi gondolat győzelmét jelenti; a középnemesség fél a földosztástól, a kormányzat ebben a vonatkozásban a forradalmat akarja „veszélyteleníteni”. Ezen a mértéken a nagy nevek, Kossuth és Deák értéke is devalválódik, s megnő a Rózsa Sándoré. „A magyar revolúciót, a magyar dicsőséges forradalmat két név hajtotta végre – mondja – Petőfi Sándor meg Rózsa Sándor.” Szerinte a nemesi vezetés elsikkasztotta a forradalom demokratikus tartalmát, a szegényparasztság életében nem történt semmi, „egész 48 törvénytára nem is volt vívmány, csak részletekben”.
Petőfi egykori álláspontjával rokon ez a felfogás, de részben mégis történelmietlen, – 48 olyan polgári forradalom volt, melynek vezetője csakis a középnemesség lehetett – s ez a regényen belül elrajzolásokra vezetett. Rózsa Sándor központi hőse volt a jobbágy világnak, de már kevésbé a szabadságharcnak. 211A szabadságharc ábrázolása körülötte még akkor sem lehet teljes, ha alakját, tisztánlátását az író megnöveli. A néphez, amelyet Rózsa Sándor képviselt, a politikai élet eseményeinek többnyire csak a tört hullámverései jutnak el, az írónak többször meséje egységét kell megbontani, hogy Rózsa Sándort színen tarthassa. Mozaikszerűen váltogatják egymást a paraszti és nemesi élet képei, Rózsa Sándornak és a kor vezető embereinek a portréi. S ezek a kegyetlen élességű portrék is vitathatók egy-egy ponton. Kossuthot, Deákot, Eötvöst, Jókait, Keményt elmarasztalás éri, mert nem voltak elég viharzók, mert megfontoltságukkal belefulladtak a mindennapok „percmutató lassúsággal haladó ütemébe”. Csak Petőfit érzi igazán forradalmárnak, a becsület, a karakter, a kristálytiszta akarat „mániákusának”, aki a körülmények kényszerítő nyomásának sem engedett. Ő lehetett volna talán regényének igazi hőse is.
Történelmietlen volt a kritikája a korral, a hősökkel szemben? A regény írása, a felülről jövő reformgondolatok idején volt jogosultsága: a kompromisszum nélküli népforradalmi megoldást hirdette; a merészséget, a mindentvállalást. A „történetietlenség” jórészt abból fakadt, hogy saját kora bajaira tapad szívszorító figyelemmel. Rózsa Sándor – idéztük már – csak „ürügy”; az „ország dolgát” – a tegnapiét és a maiét – tárgyalja. Ezért van még tévedéseinek is pátosza.
Ezeket a tévedéseket, vagy legalábbis egy részüket, ha ideje lett volna a tervezett átírásra, bizonyára kiküszöbölte volna, s talán a betyár-hős adta ábrázolásbeli problémáknak is szerencsésebb megoldását találta volna. A szándék: alulról nézni a történelmet, a történelem viharaitól felkavart, de abban alig részes kisember szemével – hatalmas volt, olyan vállalkozás, amely legjobb eredményeiben Reymont, Steinbeck nagy parasztregényeire emlékeztet. Az első kötet – Rózsa Sándor a lovát ugratja – a legjobb betyárregény, a második kötet töredékes voltában szintén a regény egy újabb fajtáját ígérte, amelyben az író mindent elmesél, amit tud a korról, eggyé ötvözve a publicisztikát, néprajzot, riportot, legendát, történeti kritikát és népmesei képzeletet. A Rózsa Sándor-regények riasztó lövésként csattantak az éjszakában, különösen a második kötet. A riasztásra mindenki saját álláspontjából felelt. Olyan vihar kerekedett a regény körül, mint Móricz-könyv körül még soha. A jobboldal tiltakozott „az erkölcsi világrendet” megsértő Rózsa Sándor „népi ideállá” nagyítása, vagyis a népforradalom eszménye ellen; a polgári értelmiség csak a líraiságot és gyöngédséget fogadta elismerőn a hősből. A népiek ünnepelték a Rózsa Sándort, de az ő ünneplésük sem volt egyértelmű. Méltatták a hősben a történelmi vágyálmok kifejezőjét, s egyben keresték benne a „mély magyarság”, a szellemi forradalom és a harmadik út igazolását.
A vitában nemcsak a Rózsa Sándorról volt szó, hanem a népi irodalomról és a magyar történelem további útjának a lehetőségéről, illetve irányáról; ezért volt olyan heves a hangnem. Móricz Zsigmond csalódottan nézhetett körül: mennyire értetlenül fogadják élete egyik legnagyobb művét.

Rózsa Sándor a lovát ugratja · Móricz Zsigmond · Könyv · Moly

Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor a lovát ugratja I-II ( Móricz Zsigmond ) |  antikvár | bookline