kb. 6 perc olvasás
Petőfi
ZÖLD MARCI
Négyágú épűlet, amely be sincs fedve,
Mely akasztófának vagyon keresztelve,
Akasztófa mellett hollók károgása,
Nem volt Zöld Marcinak hét országban mása.
Pej csikó szájában fényes acélzabla,
Hányta a szikrát, ha a csikó harapta.
Rajta, Zöld Marci, te futottál, röpültél,
Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.
Ugyancsak megteszi!… Marci, hol vehetted
Lobogó gatyádat, lobogó ingedet?
Szép menyecskék varrták fehér patyolatból,
Csók lett érte díjok piros ajakadról.
Szép legény volt Marci, szerették a lyányok.
Ha én utánam is annyian volnának!…
Amerre Marci járt, volt harang szólása,
Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.
Minek volt sarkantyú kordován csizmáján?
A szép szó is fogott sörény paripáján.
Nem is a ló, hanem hát a tánc számára
Verette a csengőt csizmája sarkára.
Rátermett a táncra Marci, nem tanulta;
De őtőle sokan tanulhattak volna.
Betért a csárdába, ha szólt a muzsika,
S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.
Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe,
Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be,
Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő,
Ugy ragadja torkon, aki arra menő.
Marcinak Hortobágy volt rendes tanyája,
Hortobágy, a puszták óriás királya,
Kiállt az országút síkjára, s az utas
Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.
Ha gazdag utas jött, Marci így kiáltott:
„Ide az erszénnyel, ha nem kell halálod!”
Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen:
„Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!”
Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta
Szegény jó Zöld Marci halálát okozta,
Négyágú épület volt halálos ágya
S temetési dala varjak károgása.
Pest, 1847. április

*
Arany János: A BETYÁR
| Dallam: „Bort ittam én, boros vagyok.” |
Gulya, ménes ott delelget:
Csárdabeli szép asszonynál
Bort iszik az öreg-bojtár.
A főcsikós után való;
Leányokért élő-haló,
Menyecskék kedvire való.
Furcsa rovás megy odabent:
Hiba van a kréta körül:
Egyet felír, kettőt törül.
Elszeretik a menyecskét!…
El van az már réges-régen,
Afelől már alhatik ken’.
Csak vihogna, enyelegne :
De a betyár búsan hallgat
A karimás kalap alatt.
Hogy ma szavad se vehetem?
Mi lett volna! duzzog Pista,
S a rossz bort mint tejet issza.
Vagy haragszol? mondd ki nyilván
Nem haragszom, semmi bajom:
Csak magamban gondolkozom.
Míg a nap is lehanyatlik;
Néha-néha egyet kurjant,
Azt is a legszomorúbbat.
Visszafordul az ajtóban:
Már most Juci, Isten hozzád!
Tartsd még azt a piros orcád.
Rosszat sejtek a szemedben:
Hova készülsz? katonának?
Egy-fiú vagy: nem kívánnak.
De most ennek így kell lenni.
Jaj ne menj el, gyöngyvirágom,
Jobb, pihensz a vetett ágyon.
Nyugovásom nincs már nekem:
Sem éjjelem, se nappalom:
Mindig az ágyuszót hallom.
Fölkeresi ménes-lovát;
Juci csak úgy néz utána
Míg behal az éjtszakába.
A menyecskét körülveszik
De Jucinak egész estve
Odavan a játszó-kedve.
Holnap is, holnapután is,
Akkor is ha más öleli:
Pistával van feje teli.
Válogat a ménes lovában;
Mint a kanász pergő dolgában,
Válogat a csikók javában.
Kiereszti pányvás kötelét,
Sárga csikó hurkon megakad,
Mond a betyár ilyen szavakat:
Tud-e imádkozni a csikós?…
Uram Isten! lásd meg dolgomat:
Most lopom az utolsó lovat.
Nem cselekszem többé, de soha;
Ezt se teszem, bár is, magamért:
Teszem… a jó Isten tudja mért.
Veti magát sárga lovára,
Vágtat a ló messzi határra,
Csak úgy bámul a hold utána.
| Dallam: ” Pej paripám patkószege…” |
Arra veszi Pista betyár futását.
Adjon Isten! Hozott Isten! mi bajod? –
Semmi bajom; huszár lenni akarok.
Így kötődik a bojtárral egy vitéz:
Még huszár, hé? nagy kivánság, nagy dolog,
Sokat akarsz édes öcsém: hát gyalog?…
Gyalogoljon aki szokta, én soha!
Lovon nőttem, növekedtem ennyire:
Kardot ide meg sarkantyút izibe!
Ilyet ugyan komisz lóba’ nem adnak;
Szegény magyar! hogy is győzné a huszár:
Nem ád neki őfelsége a király.
Addsza tehát azt a vaskos tenyered;
Itt a kulacs, bor van ebben, nem lőre;
Ihatunk ma – holnap aztán: „előre!”
| Amilyen egy huszár lehet; |
Meg se is gyalázta
| Azt a nevet, a gyöngy nevet. |
| Ha beszálla, ha beszálla: |
Csirkefiú nem sok:
| A’ se veszett el utána. |
| Soha semmit nem hibáza; |
Azt se tudta, milyen
| Az a pálca, káplárpálca. |
| Szomjuságról, szomjuságról; |
Káromkodó sem volt
| Különben, csak haragjából. |
| Kapitány úr is felőle: |
Haj! ha írni tudna,
| Káplár lehetne belőle. |
| Ütközetben, ütközetben! |
Akkor volt ő ember
| A tizedben, a tizedben! |
| Fel lehetett volna tenni – |
Ha huszár nem lett vón’
| A többi is, valamennyi. |

Madách Imre:
A betyár
Bujdos az ezüst hold halvány fellegek közt,
Míg alatta a nyír csendesen terül el,
Itten árny, sugár ott, éles körvonallal
Számtalan ábrándos alakot idéz fel.
.
Reszket a fehér nyír, – a sötét bokor zúg,
Messziről döbörgve hallik ló futása.
Néha-néha csendül, szikra pattanik fel,
S mint fehér kisértet felhő száll utána.
.
Éjsötét a ló, úsz lobogó sörénye,
Ámde még sötétebb a lovas alakja,
Csak kettő ragyog rajt: a fegyver kezében,
S mint baljóslatú tűz barna szeme párja.
.
Puszta halmot ér, ott nyujtozik sötéten
A bitófa kettes ága meredezve.
A szokatlan zajra a bagoly kireppen,
És víjog – csapúdik – kört írván felette.
.
Horkol, tüsszög a ló – borzad a lovas is,
Ámde sarkantyúba kapja s messze vágtat,
Hátra nézve többször, hogy vajjon felhő-e
Vagy halvány kisértet, mit nyomában elhagy.
.
Csakhamar csendes kis helység áll előtte,
Mindinkább szelídűl a lovasnak arca,
S mintha a betyárnak tudná gondolatját,
Csendesülni kezd a hű ló is alatta.
.
Ugatás köszönti, felnyerít fogadva,
Míg gazdája egy kis mécs világra néz csak;
S úgy megértik egymást, egy kicsinyke háznál
A falucska végén önként hogy megállnak.
.
A lovas lepattant, arca mosolyog most,
Ablakhoz siet, nincs fegyver a kezében,
Furulyát keres ki a szüre ujjából,
Bétekint; – mi lelte, hogy megáll meredten.
.
Csak néz, néz sokáig, míg izmos kezével
Haragos szemében egy könyet fakaszt szét,
A kicsiny tilinkót ablakon felejti
S nyalkábban mint egykor üli újra nyergét.
.
Vigan fütyörészve vágtat el legottan,
Hetykén félre tolja süvegét szemébe,
Lelkének viharját csak lova gyanítja,
Mert hogy most erősebb sarkantyú döfése.
.
„Lány, nem bántalak, nem, mormogá magában,
Hisz te olyan gyenge, oly haszontalan vagy.
Onnan a csárdából halld, mint mulatok ma,
És ne örvendezz, hogy tán bizon sajnállak.
.
Ámde most jőjjön már a pandúr előmbe,
Ha veszek, hát vesszek, vagy miért is élek;
Hej, de bosszut állok e hitvány világon,
Melyben a leány is ilyen törpe lélek.”

Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- A betyár – Jókai Mór2024.11.30.
- Csáth Géza írásai – MEK2024.11.28.
- A boldog(talan) ember: életminőség vizsgálódások – XXI.2024.11.28.