Három affér – magyar tévéfilm, 1972 (Hunyady Sándor Kártyaaffér hölgykörökben, Júliusi éjszaka és az Aranyifjú című novelláinak tévéváltozata)

Írta: Nagy Jenő · 2024. november 22.

kb. 54 perc olvasás

Három affér


12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott magyar tévéfilm, 107 perc, 1972

Oldalnavigáció

Hunyady Sándor Kártyaaffér hölgykörökben, Júliusi éjszaka és az Aranyifjú című novelláinak tévéváltozata. A három elbeszélés főszereplőinek közös sorsa, hogy afférokba keverednek, de ez nem bukásukat, inkább felemelkedésüket segíti… A novellák önmagukban is érdekesek, de a televíziós változatnak megvan az az előnye, hogy az 1972 óta már az égi társulathoz csatlakozott színészek és színésznők minden apró gesztusát megőrizte a filmtekercs. Az a zsigeri elegancia és az a hihetetlen nőiesség ami Domján Editből, Váradi Hédiből és nem utolsó sorban Tolnay Kláriból sugárzik beragyogja a képernyőt.De kitűnű férfiakból sincs hiány, hiszen az ifjú Lukács Sándor, a ma már leginkább csak hangjáról ismert Szersén Gyula vagy a mester, Várkonyi Zoltán is szerepet kap az irodalmi adaptációban.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Júliusi éjszaka
A darab első közlése
A darab első közlése
Adatok
Szerző Hunyady Sándor
Műfaj vígjáték
Eredeti nyelv magyar

Szereplők
  • A ház úrnője
  • A ház ura
  • A menyasszony
  • A vőlegény
  • Gábor
  • A herceg
  • Isti
  • A szép özvegy
  • Lajos
  • Lici
  • Dadus
Cselekmény helyszíne Falusi arisztokrata kastély
Cselekmény ideje nyár

Premier dátuma 1929. december 31.
Premier helye Budapest, Vígszínház

A Júliusi éjszaka

Hunyady Sándor 1929-ben bemutatott első darabja, amelynek hatalmas vígszínházi sikere jelentette színdarabírói pályafutásának kezdetét. Nemcsak ezért méltányolandó azonban, hanem mint kitűnő vígjáték is: humora, nyelvi leleményessége, remek helyzetei és figurái miatt. Nyoma sincs itt az első darabokat jellemző ügyetlenségnek a témaválasztás és atmoszféra-teremtés szempontjából, csupán az apróbb szerkezeti gyengeségek mutatják a még kiforratlan drámaírót.

A darab először a Színházi Élet című hetilap 7-es számú, 1930-as számának mellékleteként jelent meg.

Cselekménye

Alább a cselekmény részletei következnek!

Egy falusi arisztokrata család kastélyában vendégeket fogad: a kisasszony vőlegényét, annak nagybátyját, Gábort, Evelint, a tüzes vérű özvegy úrinőt, és több léhűtő vidéki urat. A szivarozó háziasszony és folyton elszundító ura tökéletes házigazdák: a társaság szalonjukban hosszan, de igen kifinomult modorban társaloghat a semmiről. A vendégeskedés elsőrendű célja azonban az, hogy megsürgessék az esküvőt, ami elől – a fiatalok házának elkészültével – immár minden akadály elhárult, csak a menyasszony vonakodása hátráltatja. A menyasszony saját hidegségét a vőlegény megváltozott viselkedésével magyarázza: a fiú már nem szerelemmel szereti őt, hanem mohó vággyal, ami ijesztő számára. A vőlegény nem is tagadja, hogy fiatal férfi lévén, nem tudja elfojtani a benne izzó nemiséget: amikor a gramofonon tangózene csendül fel, a kacér özveggyel olyan buja táncba kezd, hogy a menyasszony megszégyenülten elrohan. A vőlegény most minden vágyakozásával Evelin felé fordul, szaglássza, tüzes fantáziái új főszereplőjévé teszi, az özvegy azonban csak flörtöl vele, majd otthagyja: igazi szerelme a megközelíthetetlen, rejtélyes Gábor, a vőlegény nagybátyja.

A zaklatott fiatalembernek azonban nemcsak ezt az egy vereséget kell elszenvednie nagybátyjától, nem sokkal később szobájában iszonyatos dorgálásban részesül tőle menyasszonyával való viselkedése miatt. Lassanként kiderül, hogy Gábor nemcsak egyszerűen figyelmes, hanem szerelmes a menyasszonyba, de titkolja, hisz majd negyvenéves fejjel túl öreg lenne a lányhoz. Boldogságát azonban gondos szemmel vigyázza, s kéri a vőlegényt, adjon meg neki minden szerelmet. Gábor távozása után a vőlegény gerjedelme még mindig nem csitult, az inastól azonban megtudja, hogy a komorna az inas menyasszonya, a falu lányait őrzik, a falu egyetlen „rosszlányát” pedig a múlt héten vitték el, így csak három csöbör hideg víztől remélhet megváltást. A vizet behozó komorna azonban nem viseli olyan komolyan mátkaságát, szívesen segítene a megszorult fiatalemberen. A féltékeny inas ront el mindent: a menyasszonyával cicázó vőlegényre ugrik, s a dulakodás közben egy pisztoly is elsül. Bár baja senkinek sem esik, mégis a legteljesebb a katasztrófa: az összefutó háznép előtt a vőlegénynek egész kálváriáját el kell mesélnie. A házigazdák természetesen azonnal semmisnek tekintik az eljegyzést, de Gábor meggyőzi őket: szemet kell hunyniuk az eset fölött, hiszen olyan nehezen találnának még egy ilyen „comme il faut” vőlegényt, aki szereti, s boldoggá fogja tenni lányukat. A kérdezősködő menyasszony előtt pedig rá, Gáborra foghatják az egész incidenst.

Reggelre az inas és a komorna már kibékültek, az inasnak bocsánatot kellett kérnie a vőlegénytől – hisz ő szolga – és bele kell törődnie jövendőbelije könnyű erkölcseibe. A másik jegyesség azonban Gábor minden csele ellenére felbomlik: a menyasszony visszaadja gyűrűjét a vőlegénynek, hiszen ő csak azért ment volna hozzá, hogy Gábor rokona lehessen, akit igazán szeretett, a szörnyű éjszakai tett elkövetéséig. A vőlegény tisztázza a helyzetet és összehozza a szerelmeseket. Gábor és a menyasszony boldogságát szánalomra méltó megtörtséggel veszi tudomásul a mindig ragyogó Evelin, a vőlegény azonban egykedvű: hátha most jön majd valaki, aki valóban szereti.

Előadástörténet

A Vígszínház 1929. december 31-i bemutatóján a menyasszonyt Fáthy Erzsébet, a vőlegényt Ráday Imre, Gábort Törzs Jenő, az özvegyet pedig Makay Margit játszotta. A menyasszony szüleinek szerepében a Góth házaspárt lehetett látni, Licit, a komornát pedig Dajka Margit alakította. Azóta egy felújítást ért meg a Júliusi éjszaka, a Népszínházban, 1987-ben Beke Sándor rendezésében, ekkor a főbb szerepeket Poór Mária, Zalavári Béla, Garay Róbert és Kertész Katalin játszották.

1972-ben Horváth Z. Gergely rendezésében tévéfilmre vették.

*

JÚLIUSI ÉJSZAKA

Szivarfüst és pompás feketekávé-illat járta át a csillagos júliusi estét.

A politikus gróf kibámult a teraszról a sötét kertbe. Elragadta a falu hangulata.

– Isteni este! Hogy ciripel a tücsök!

A ház asszonya összehúzta a szemöldökét:

– Látszik, hogy maga egészen odaszokott már a városba. Talán a zabot is búzának nézné. Hiszen ez nem tücsök. Ez lótetű! Az ördög vigye el! Tönkreteszi a violagruppjaimat!

Egy dekoratív, magas dáma fölállt párnás nádkarszékéből:

– Nem bánom, akármi ciripel. Kimegyek sétálni egyet. Nézzék csak! Lehullt egy csillag! Látták?

– Én láttam! – mondta a ház ura, a szibarita gróf. – Ez már a harmadik tíz óra óta. Pedig még messzi van augusztus.

A hölgy kiment, hosszan, vékonyan, a fűtől, virágtól, szivarfüsttől és feketekávétól szagos estébe beléhúzva a parfümjének cérnaszálát.

A vendégek közül három fiatalember tüstént utánaeredt, mint három egyforma kölyök airdale-terrier, akiknek a szimatját megmozdította valami.

A ház asszonyában ingerült érzés villant meg. Berenice ötvenéves. Alig valamivel fiatalabb őnála. És egyszerre három fiúval megy ki sétálni a csillagok alá. Persze meddő, nincs másra gondja, mint a vonalaira és a gyönyöreire.

A politikus gróf, a plébános és egy legitimista dzsentri, akinek minden törekvése az volt, hogy a mágnásokhoz számítsák, a közeledő választásról diskurált. A szibarita gróf szunyókálva hallgatta őket. Politika! Ásított, és meleg szeretettel gondolt a királyfira, amiért olyan tapintatosan viselkedik a száműzetésben. Milyen jó, hogy nem türelmetlenkedik. Rémes volna, ha egyszerre csak megjelenne és színt kellene vallani, kockára téve mindent, vagyont, nyugalmat, a más gyeplőn járó hatóságok csöndes protekcióját.

Tizenegy órakor a szobalány üvegburás gyertyákat hozott a teraszra. És csakugyan, röviddel utána a villany elaludt. A villanyvilágítást ugyanis az uradalom küszködő kis szeszgyára szolgáltatta. Az áram termelése drága volt, spórolni kellett vele. Így aztán a ház éjfél körül áttért az ősi gyertyavilágításra. Szép, régi gyertyatartók álltak az összes szobákban, hosszú gyertyákkal, amelyeket a személyzet minden alkonyatkor frissel cserélt ki.

Fogyóban levő, kis török félhold sütött a csillagos égen. Meleg volt, szélcsönd. Ha repülőgép haladt volna el a dunántúli táj dombjai fölött, a pilóta a vadgesztenyék és jegenyék közé bújt barokk kastélyt a világ legboldogabb foltjának nézhette volna.

A negyedik airdale-terrier, „Laci gróf”, ahogy a cselédek hívták, egyedül cigarettázott a kertben. Szép, szögletes fiú volt, huszonöt éves. Olyan karcsú, hogy akármilyen szűkre fogta a szabó a kabátját, a derekán mégis üresnek látszott a szövet. A fiút két dolog is gyötörte. A menyasszonya, Emma comtesse egy másik férfival ült a lugasban. Úgy ültek, hogy rájuk volt írva, nem szeretnék, ha valaki megzavarná a kettősüket. A férfi nem volt fiatal, de az öregek mindig érdekesebbek a fiataloknál. Gazdag volt, nagyon „jó” gróf. Mindenféle veszedelmes dolgot föl lehetett róla tenni. Főleg a korossága miatt még azt is, hogy ezúttal végre házasságra gondol. A ház asszonya, akinek Emma comtesse a lánya volt, a pasziansz kártyája mellől néha a lugas felé pillantott. Megfordult a fejében: mi lenne, ha ez a Mosonyi György elcsaklizná a lányát mátkaságának utolsó heteiben a vőlegényétől? Nem lenne botrány, Laci úri természet, szépen elsompolyogna. És György olyan gazdag, olyan külön klasszist jelent, még az arisztokráciában is. Egy kicsit aggódott, mert az udvarlót a férfiaknak abba a típusába osztotta, akik szívósak, mint a krokodil. „Még mindig nem elég öreg, nem elég kipumpolt, még mindig nem ülhetne meg mellette nyugodtan egy asszony!” Töprengett. De végül is a Mosonyival való kombináció sokféle előnye úgy elcsábította, hogy a sorsra bízta a dolgot: „Ha Laci nem ül oda hozzájuk, én sem megyek a nyakukra harmadiknak!”

A fiú pedig nem mozdult. Nagyon üresnek, elhagyottnak, árvának képzelte magát. Azt a gyászt érezte, amely egy ambiciózus versenylovat foghat el, amikor a célegyenesen lehúzzák. A lugasra nézett, ahol a két cigaretta parazsa izzott, közel egymáshoz. „Kikaptam! – sóhajtotta magában. – Győzött a top wight!” Pillanatig sem gondolt rá, hogy odamehetne. Félt az öreg oroszlánvadásztól, aki olyan felülről szokott beszélni vele. És különben is a szerelmi bánaton túl a másik baja még élénkebben kínozta, ahogy a tüdőcsúcshurutnál is keservesebb lehet egy ártatlan, de akut bőrviszketegség.

A harmadik hete ült már Mogyorószegen, a menyasszonya házánál. Táncolt, flörtölt, sportolt. Nagy alvások után sonkával, három híg tojással, hideg csokoládéval kezdte a napot. Csupa fehérje volt, mint az osztriga. Lélek ide, lélek oda, óriási szüksége volt már valami gyakorlati megoldásra, amivel segítsen feszültségén. Hiszen ott tartott, hogy a fejébe ment a vér, és női idomokra gondolt már akkor is, amikor a melegágyban meglátta az érőben levő nagy, gömbölyű görögdinnyéket.

Bement az ebédlőbe, ahol az inas éppen a vacsoraasztalt takarította el. Fehér cérnakesztyűt viselt az inas, nyári vászon vadászlibériát, a pantallóján zöld lampasz, a paroliján ezüst makk. Kékre borotvált, komoly arca volt, tökéletesen angolnak festett, pedig Zala megyei parasztgyereknek született, csak a szibarita gróf házánál nevelték ki ilyen külföldiesnek. Laci egy darabig gusztálta az inast, aztán megszólította:

– Tud maga hallgatni, Károly?

Károly abbahagyta a dolgát, és illedelmesen haptákba állt:

– Tudok, méltóságos úr! – felelte egyszerűen.

– Hát ha tud hallgatni, akkor mondja meg nekem, hogy milyen lány a comtesse komornája? Az a szőke. Gondolom, Licinek hívják. „Olyan” lány az? Lehetne azzal kezdeni valamit?

Az inas angolba oltott magyar arcán a szempilla sem mozdult meg:

– Nem tudom, méltóságos úr! De nem szeretném, ha „olyan” lenne. Mert a menyasszonyom! Őszre készülünk megesküdni!

Az elegáns, fiatal airdale-terrier röstelkedve hallgatott egy kicsit, majd kitört belőle az őszinteség:

– A fene egye meg a dolgukat! – Amíg az inas csöndesen hajtogatta a szalvétákat, zavarodottan levakart egy viaszcsöppet a gyertyatartóról, aztán folytatta. – Mindig sütnek-főznek, mosnak-vasalnak ebben a házban, teli van ez a ház cseléddel, itt a falu is kétszáz lépésre. Nem akadna itt valami csinosabb lány vagy asszony? Kereshetne húsz pengőt. Esetleg harmincat is. Megígérheti.

Az inas ismét vigyázzba állt:

– Mikorra kéne? – kérdezte nyugodalmasan.

– Mindjárt. Mostanra. Még az éjjel.

Károly megcsóválta a fejét:

– Az nem megy, méltóságos úr. Ilyen hirtelen. Elromlott a nép, méltóságos úr. Nagyon körül kellene nézni előbb. Még tüzet kiálthatna, akire rányitok a méltóságos úr kívánságával.

A fiú újra csak azt mondta, még hangosabban, még bosszúsabban: „A fene egye meg a dolgukat, Károly!” Berenice jutott az eszébe. Tavaly megvolt neki is Berenice, holott majdnem úgy állt a dolog, hogy „néni”-nek kell szólítania. Nem hagyott jó emléket benne a kaland. Mintha langyos bőrrel bevont pulykacsontokat kellett volna ölelgetnie. Most mégis jó lett volna Berenice, faute de mieux, csakhogy rajta is hárman ültek egyszerre, azokat is megehetné a fene, az egész világgal együtt.

Az inas közben gondolkozhatott, mert megszólalt:

– Hanem volna itt egy asszony, méltóságos úr. Annak lehetne üzenni, hogyha tetszik.

– Miféle asszony?

– Olyan asszony, aki abból él. A postán túl lakik, megismerni a házat, telirajzolták a gyerekek mindenféle disznósággal a falát.

– Csinos? Fiatal?

– Nem idős. Olyan jó negyvenes. Egy kicsit ragyás.

Mintha timsó húzta volna össze a száját, úgy kérdezte a fiú:

– Nagyon ragyás?

– Tűrhetően. Különben tiszta asszony. Szép kis kertje van, teli virággal.

„Laci gróf” hirtelen visszaemlékezett rá, hogy már látta a nőt. A kertjét locsolta, kinézett rá a kerítésen, amikor arra hajtott, sőt kacsintani mert. Nem volt éppen csúnya, erőszakosnak látszott, izmos, nagyra nőtt napraforgó. Lehetett vagy hetven kiló. Szégyenteljes dolog, de az ilyesminek is megvan a maga varázsa. A fiú szinte érezte a fülledt parasztszoba keserű dunyhamelegét, ahogy benyit az ajtón. Csupa tűz lett az arca.

– Jól van, Károly. Itt van magának öt pengő. Szaladjon le a faluba. Mondja meg annak az asszonynak, hogy elmegyek hozzá az éjjel.

Az inas bólintott, aztán ijedten pattintott az ujjával:

– Jaj, ne tessék haragudni, méltóságos úr, itten is baj van. Majd elfelejtettem, hogy ez az asszony ellopta a szomszédja lepedőit a szárítókötélről. Tegnap bevitték a csendőrök a városba!…

A fiú ingerülten kinyitotta a száját, de a csalódás dühében még a „fene egye meg!” sem jött ki belőle.

Az inas belül röhögött, kívül megértő részvéttel nézte a vőlegényt:

– Teli hordom a kádat hideg vízzel, méltóságos úr! Olyan hideg a víz a kútban, szinte szúr. Tessék tán megfürödni benne!

A vőlegény meghökkent: mi ez? Szemtelenség vagy jóindulat? De mielőtt mondhatott volna valamit, bejött az ebédlőbe a menyasszony komornája, az a szőke lány, akiről beszéltek. Lici is falubeli parasztlány volt. Őt meg franciásnak nevelte ki a grófi ház önkénye. Fekete-fehér dresszében, feszes kis mellével, mint a fecske. A lábán a comtesse ajándékai, a cipője, a harisnyája. A sarok stoppolásából felfutott a szem. Látszott néhol a lány bőre. Emésztő dolog lehet olykor egy női lábon az ilyen stoppolás is. A fiú előbb felszívta szemével ezt a látványt, aztán mélyet sóhajtott, és kiment a szobából, becsapta ingerülten az ajtót.

Az inas csúfolódó grimaszt csinált utána:

– Tudja, Lici, hogy ez a kölyök azt kérdezte tőlem az imént, lehetne-e magával kezdeni valamit? Na, képzelheti, hogy erre megmondtam neki, hova dugja az orrát!

A lány félrehúzta a száját, úgy mondta szemtelenül, mintha csak ugratni akarná az emberét, de kicsengett a szavából egy kis akaratlan őszinteség is:

– Maga is mit rontja a bótomat. Hátha szerettem volna eljátszadozni az úrfival? Kedvemre való!

A tréfából veszekedés lett volna bizonyosan, ha a szolgálat szét nem választja a jegyespárt. De megszólalt a csengő, Károlynak a kártyaasztalt kellett előkészíteni, Lici elment, hogy megvesse az ágyakat a hálószobákban.

A pap hazakocsizott. Megalakult a bridzs. A ház asszonya, a politikus gróf, a szibarita gróf és a legitimista dzsentri leültek az asztalhoz, kiterítették a paklit, húztak az osztásra. Berenice és a három terrier a gramofonlemezek között válogatott. Emma comtesse és az udvarlója ott maradt összebújva a szúnyogmentes, sötét lugasban.

A vőlegény úgy érezte, hogy sehol nincsen helye e kis világban. Öt percig kibicelt a dzsentrinek, aztán eltűnt. Fölment a szobájába. Megfürdött, lefeküdt. Térde közé fogta a piképaplant, és az éjjeliszekrényre tett gyertya fényében olvasgatni kezdte azt a régi megyeri Turfot, amely még a múlt hónapról maradt valahogy a zsebében.

Egyszerre csak óvatosan kinyílt az ajtó. Csak egy picit, egy arasznyira. A résben megjelent Lici szőke homloka:

– Bocsánatot kérek, méltóságos úr! Csak azt nézem, van-e idebent gyufa meg pohár víz éjszakára?!

A vőlegény tarka pizsamájában kikelt az ágyból. Hosszú gólyalábával odalépdesett az ajtóhoz, megfogta a lány karját, behúzta a szobába.

– Jöjjön csak, Lici, éppen jókor jön, beszélni szeretnék magával!

Kötődni kezdett. A lány nyávogott:

– Mit akar tőlem a méltóságos úr? Hiszen nem is tetszem én a méltóságos úrnak, akinek olyan szép menyasszonya van, mint a comtesse!

A fiú gyöngéd erőszakkal az ágyára ültette a lányt:

– Üljön le, Lici! Tegye le azt az édes kis izéjét az ágyamra, ne vigye el az álmom. És ne mondjon olyan marhaságokat, hogy nem tetszik, hát ha nem tetszene, huzakodnék itten magával?!

A pillanat nagyon sűrű volt. A fiú előtt ott volt a cél ifjú gömbölydedségeivel. A lány pedig láthatta, hogy a fél alkalom, amit adott, milyen tökéletes alkalommá vált. Neki is melege lett. A kis gróf szemrevaló volt, korához illő. Belényújtotta a nyelvecskéjét a tejbe, mint a cica. Azonkívül az éjjeliszekrényen ott volt kiszórva a fiú pénze. Egy csomó ezüst, alatta meg a bankók. Licinek elég alapos kastélygyakorlata volt. Egy perc az egész, nem lehet belőle baj. Szinte kinézte már lelki szemével a maga részét, amikor éles parasztfüle olyasmit hallott, hogy kaparásznak kívül az ajtón. Ijedten eltolta a fiú kezét:

– Ottan mozgolódik valaki!

A vőlegény feje búbján felállt a haj, mint a kakastaréj:

– A fene mozgolódik! Ki mer itt mozgolódni? Várjon, megnézzük! Aztán bezárkózunk egy kicsit! – Odaugrott az ajtóhoz, hirtelen kinyitotta, mire a magas küszöbön keresztül bebukott eléje a szobába Károly.

Nyilvánvaló, hogy a féltékenységtől kínozva odakint guggolt, és homlokát a zárnak támasztva leskelődött a kulcslyukon. A partvis és a szemétlapát csörömpölve hullott ki a kezéből, ahogy hasra esett a földön. Jó nagyot eshetett, alaposan megüthette magát, ami még jobban felbőszítette.

Feltápászkodott, és megindult a mátkája felé, mint a vöröset látott bika:

– Megfogtalak mostan, te cafat!

Lici a fiú mögé bújt:

– Ne hagyjon, méltóságos úr! Meg akar ütni!

A fiatal terrier lovagias haraggal állott az inas elé:

– Ne csináljon színházat, Károly! Menjen innen a sárga fenébe!

Az inas munkában edzett vaskarjával félretolta a vőlegényt:

– Engedjen engem a méltóságos úr! Dolgom van ezzel a nővel!

A fiút annyi baj érte. Szerelem, csalódás, hideg vizet loccsantottak a nyakába a legsistergősebb pillanatban. És mostan még ez is, hogy el merje taszítani az útjából ez a cseléd. Felgerjedt benne az úri gőg, és kiszaladt a tenyeréből egy hatalmas, csattanós, kegyetlenül sikerült pofon:

– Nesze, te pimasz! Hozzám mersz nyúlni?

A társadalmi rend minden szabálya elveszítette értékét egy pillanatra. A megsértett paraszt felhördült. „A teremtésit!” És rávetette magát az úri kölyökre. De szinte ugyanabban a másodpercben már megfékezte az inasi lélek: micsoda szentségtörés! Kezet emelni a fiatal grófra! Hanem a nekilendült mozdulatot már nem lehetett visszacsinálni. Csak fékezni lehetett rajta, módosítani, félrecsavarni. Károly nem ütötte vissza a vőlegényt, csak átölelte a derekát, és negyvenéves férfiasságának teli erejével levágta az ágyra, hogy csak úgy nyekkent. Ott aztán már hagyta, hogy a fiú rúgja, tépje, karmolja. Csak feküdt rajta nehéz testével, és könyörgött:

– Kezit csókolom, méltóságos úr, ne bántson! Tetszik látni, méltóságos úr, nem ereszthetem el, kezit csókolom, egészen össze tetszik marni az arcomat!

A fiú vergődött, lihegett:

– Na megállj, komisz paraszt, majd a csendőrök! Agyonváglak! Eressz el, disznó paraszt! – dühös kapkodásában az éjjeliszekrényre tévedt a keze. Oda tette a browningját is, amikor vetkezés közben kirakta a zsebéből a pénzt, az órát, a tárcát. Megragadta a fegyvert és elsütötte. Kétszer egymás után, vadul, belé a levegőbe, mert a csuklóján már ott volt az inas kemény marka.

Károly hason feküdt a grófon, panaszosan szuszogta:

– Na, tetszik látni, méltóságos úr! Hát hogyan ereszthetem el? Még meg tetszik lőni valakit, kezit csókolom!

A levegő megtelt a lőpor csípős füstjével, Lici sikoltozott: – Segítség! – Robaj hallatszott. És a szobába berontott a felriasztott úri társaság.

Legelöl a ház asszonya, utána a férfiak, akik felállottak a fal mellett, mint a görög kórus.

Tulipiros, vastag szemöldökű, mély hangú, férfias egyéniségű hölgy volt a ház asszonya. Most is ott füstölgött kezében a szivar. Valami mirigyzavara lehetett, mert elég kövér volt, holott a mágnások nemigen szoktak elhízni sem az evéstől, sem a lustálkodástól. Hatalmas személyiségének megjelenése síri csöndet teremtett. A verekedők abbahagyták a dulakodást. Felálltak, bűnbánóan lehajtották a fejüket.

A kép oly világos volt, hogy szinte nem is kellett az inas töredelmes, mindent megmagyarázó mondata:

– Belestem a kulcslyukon, méltóságos asszony. Aztán itt láttam ezt a lányt, a mátkámat, amint az ágyon hancúrozott a fiatal méltóságos úrral!

A három terrier-iker alig tudta megfékezni mosolyát, a dzsentri merev arcot vágott, nem érezte tisztán, hogyan viselkedjék, tanújává lévén egy nagy tekintélyű család benső ügyének. A szibarita gróf szelíden, irigykedve csodálkozott: „Micsoda fickó!” A politikus gróf közéleti pechjére gondolt. Itt is ugyanaz a malőrje van. Ahogy felugrott az asztaltól, a kezében maradt a kártya. Felmutatta: „Tíz év óta először van hat trick a kezemben, és erre belédurrantanak a partiba!” – mondta panaszosan.

A ház asszonya szigorú szemét a vőlegényre szegezte:

– Igaz az, kérem, amit Károly mond? Feleljen. Becsületszavára!

A vőlegény alig hallhatóan rebegte:

– Igaz! – és ezzel egyidejűleg elkényeztetett, romlott, de nem rossz szemének szögletéből, a szégyentől és az izgalomtól kibuggyant egy borsónyi nagyságú naiv könnycsepp. A könny legördült az orra hegyére, ahol megállt könyörögve, tisztán, csillogón. Gyűrűbe lehetett volna foglalni, gyémántnak.

Nem is lett volna ízléses kivizsgálni a részleteket. Lici esküdözött: „Kezit csókolom, becsületszentségemre, a szüleim egészségére esküszöm, nem tehetek semmiről semmit. Én csak…!”

A ház asszonya rádörrent:

– Elég volt belőled! Mars innen a dolgodra! Indulj, dinnye – lódulj, zsák!

Károly a lány után nézett, ahogy kisurrant. Vége mindennek. A világ összeomlott. Odavan a becsület, a kenyér, a nő! Melle, hasa felfújódott a bánatos sóhajtástól, amit alig mert az urak előtt kibocsátani magából. Szívott egy keserveset az orrán!

– Hát reggel elmegyek én is, méltóságos asszony. Nem lopok én el semmit. Tessék megnézni a ládámat. Tessék beíratni a könyvembe, hogy huszonnyolc évig voltam itt. Egy helybe, tisztességesen! – A tekintete ráesett a fehér bokály-kályhára, és megtelt a szeme fájdalommal. – Ismertem én itt mindent, tudtam mindenik kályha fortélyát… Azt hittem, itt vénülök meg már a kertészházban!

– A pokolba mégy! Ki szolgáljon föl helyetted az asztalnál? Valami patkós, csizmás paraszt?! Itt maradsz! Punktum! – A ház asszonyának a hangja kemény volt, csattogóan hangos. De a harag az furcsa közvetlenséggel teliszőtt harag volt, amilyennel családbelit vagy csak olyan valakit illet az ember, akit nagyon szeret különben. Rendhez szokott szeme meglátta a földön a vőlegény szerteszórt ruháját, a harisnyáját, a cipőjét, ahogy lehullott minden a dulakodásban feldöntött székről. A földre mutatott:

– Szedd össze azt a holmit! – parancsolta irgalmatlanul.

Muszáj volt engedelmeskedni ennek a hangnak. Károly nekilátott a munkának. Hajladozott, felszedte, színére fordította a visszájáról a vőlegény harisnyáját, és a karjára akasztotta a kabátot és nadrágot, két ujja közé fogta a cipőt. Nála volt már a partvis is meg a lapát. Menni készült már, teljes cselédfegyverzetében, amikor a ház asszonyának még az eszébe jutott valami:

– Most pedig kérj szépen bocsánatot a méltóságos úrtól!

Károly ijedten félrekapta a fejét, mintha orron ütötték volna. Ettől a kölyöktől kérjen bocsánatot? Éppen ettől? A ház asszonyának szeme hipnotikus szigorral mondta: igenis, ettől! – Hát hogyha muszáj! Odaállt vigyázzban, egyenesen, megrakva, mint a karácsonyfa, vállán, karján, kezében a sok holmival, a fiatalúr elé. Nyögött egy csöndeset, aztán kimondta:

– Alázatosan bocsánatot kérek, méltóságos úr!

– Jó. Nem haragszom már! – felelte halkan a vőlegény. Azt mondta, „nem haragszom”, de a hangja csupa lágy „pardon” volt. Károly megérezte ezt az árnyalatot, aminthogy megérezte azt is, hogy milyen benső kapcsolat fűzi a házhoz. Szeretetet érzett, részvétet. „Nem hagy engem az öreg méltósága meg a méltóságos úr!” Ó, nem veszett el a kenyér és a becsület sem, talán. Hanem a nő? Mi legyen hát a nővel?… Károly elköszönt egy megbékült kezit csókolommal, és a lépcsőn lefelé haladva az alagsor felé, azon töprengett, mit csináljon a mátkájával? Verje véresre, törje össze a csontját, aztán bocsásson meg neki is? Vagy nézzen el gőgösen a feje fölött, vegye levegőnek örökre?

A ház asszonya lesújtón végignézett a fiún, aki ott állt papagájtarka köntösében, letörve:

– Magára bízom, hogy mit fog tenni ezek után. Talán a legjobb, ha elutazik reggel, az első vonattal! – Gőgösen biccentett, és kivonult a szobából, haragos ruhasuhogással, sleppje után vonva az összes férfiakat, akik csak titkos kacsintásokkal mertek elbúcsúzni a barátjuktól.

Késő éjszaka a közös hálószobában a szibarita gróf a következő megjegyzést tette az esetről:

– Kedves Carola, emberek vagyunk mindnyájan. Igaz, hogy a fiú nagy hibát követett el, de azt is be kell látni, hogy végül roppant fessen viselkedett. Még sírt is!

A ház asszonya bőszen felfújta a tokáját, és rátámadt az urára:

– Jellemző magára, hogy a pártját fogja! Sírt! Istenem, még azt se?! Én nem találok mentséget erre az utálatos dologra! – Pedig talált. Ő is észrevette azt a rimánkodó nagy könnycseppet a fiú orrán. Hogy meg volt ijedve, milyen pisze volt! Meg lehetne nevelni ezt a fiút, olyan természet, akinek parancsolni lehet; hibás, gyönge, fiatal – pontosan vőnek való. Aztán meg homályos köd gyanánt gomolygott az anyai lélekben az érzés: e komisz csikó személyén keresztül unokákat kapna, annyi bizonyos.

Emma comtesse-nek az udvarló mondta el, hogy mi történt. Okosan, szellemesen, külszínre teli nemes önzetlenséggel. Nyíltan védelmezte a fiút, felvilágosultan magyarázgatta, hogy férfiaknál az ilyen hirtelen támadt, durva étvágy nem számít, még neheztelni sem érdemes érte. De titokban jót nyomott hüvelykujjával a vőlegény feje búbján. Merüljön a víz alá. Milyen komikus. Pórul járt a kölyök a menyasszonya házánál egy cselédkalandban.

A comtesse-nek finom füle volt, észrevette ezt a titkos rosszakaratot, amely felháborította. Nézte az udvarlóját, ahogy beszél. Irigynek találta, szikkadtnak. Ráképzelte vonásaira azt a hevülést, amit már látott fiatal vőlegénye arcán. És a kép, amely e játékból kialudt, undorította. Zavart volt. Megütöttek a zongorán egy billentyűt, és egészen váratlan hang szólalt meg utána. Távolabb ült a férfitól, kivonta magát lélegzetének, cigarettafüstjének és duruzsoló hangjának köréből:

– Megfájdult a fejem! – mondta hűvösen, és felment a szobájába.

A vőlegény ekkor már aludt. Azt hitte, amikor magára maradt és lefeküdt, hogy nem fogja a szemét lehunyni. Forgolódott is vagy húsz percig, amit ő maga óráknak érzett. Aztán a pikétakaróval a térde közt, arcát a párnába fúrva, szomorúan elaludt. Szomorúan aludt el, de olyan jól, olyan rettentő hortyogásba fogva, hogy egy bagoly, amely az ablaka alatti vadgesztenyén ült a sötétben, a nagy zajtól meglepetve egészen kerekre nyitotta sárga szemét.


A politikus gróf a kerületébe ment kortes-körútra. Elvitte az autót hajnalban. A fiúnak meg kellett várni a tizenegyes személyvonatot. Pedig kínos volt ott őgyelegni a házban. Hogy álljon oda beszélni az emberekkel?

Ki akart szökni a faluba. Nem búcsúzik senkitől, beül a jegyzőhöz diskurálni, amíg a vasút ideje elérkezik. A holmiját már összepakolta, majd telefonál, hogy bőröndjeit vigyék az állomásra.

Kidugta az orrát a teraszra – üres volt. Lement a kertbe, és az egyik bokorfordulónál szinte feldöntötte a kerti széket, amelyben hanyatt dőlve a menyasszonya süttette magát a kora reggeli nappal. Nem lehetett elsurranni mellette, köszönni kellett.

Emma comtesse sírva fakadt az idegességtől.

A fiút ez meglepte. Maga sem tudta, miért, de örült. A ravaszsága megsúgta, hogy odaülhet a menyasszonya mellé. Széket hozott a kertből, óvatosan leült. Nézte a lány nyakán a világosbarna pelyheket. A comtesse lábán nem volt harisnya. A lábszára is pelyhes volt egy kicsit, szúnyogcsípések nyomaival. Sohasem kapta még rajta a menyasszonyát ilyen neglizsében. Pedig így jobban tetszett neki, mint este, szellemszerűen, nyúlánkan, gondosan megfésülve, hosszú ruháiban. Élőbb volt, természetesebb, elérhetőbb. Nagy gusztusa lett volna hirtelen belécsókolni finom szeplőibe, könnyektől sós arcába. Fájt a lelke, hogy elrontotta nála a dolgát.

– Ne sírjon, drágám! – dünnyögte. – Először, nem sírna, ha tudná, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Másodszor, disznóság, hogy elmesélték magának ezt a dolgot. Engem kidobhatnak, de magát nem lett volna szabad beleavatni olyasmibe, amit nem érthet. Harmadszor pedig maga tehet mindenről. Egyes-egyedül maga!

A lány indulatosan felcsattant:

– Én?! Azt meri mondani, hogy én?!

– Igen! Maga! – makacskodott a fiú, és egyre lázasabb vitatkozásba kezdtek.

A pedigréjüket és mindenféle anyagi érdeket tekintve, a házasságuk ideális műnek ígérkezett. Máshol volt köztük a baj. A vőlegény „belföldi” gróf volt. Hazai készítmény, mint a barackpálinka. A kultúrájának szélső határai: Magyaróvár, a lóversenytér és a Grill. Édesdeden beszélt magyarul, túladunai dialektusban. A menyasszony legalábbis Bécsről álmodozott. Sokszor egymás után elolvasta a Lady Chatterley csonkítatlan angol kiadását, összes malacságaival. Vigyáztak rá otthon. Gyakorlata nem volt semmi, de aprólékosan kidolgozott elméleteket gyártott magában a szerelem mindenféle formájáról. A fiú viszont sem nem gondolkozott, sem nem beszélt sokat a szerelemről, ellenben csókolózni úgy megtanult Pest elegáns éjjeli lokáljaiban, hogy az már nem is csókolózás volt, hanem szájsebészet. Tetszettek egymásnak, meg unták is egymást. Miről diskurálhattak volna eddig? Most aztán kaptak anyagot bőven. Egymás szavába vágtak. Figyeltek, fontos lett minden árnyalat. Egymás vétkeinek számonkérése olyan érdekes volt, hogy a menyasszony észre sem vette, amikor a fiú gyöngéden leszedett a mezítelen nyakáról egy katicabogarat.

Reggel nyolckor ültek le egymás mellé. És háromnegyed kilenckor a ház asszonya úgy találta a fiatalokat, hogy csókolóznak. Amennyire nehéz teste engedte, lábujjhegyre állt és elosont, hogy észre ne vegyék. Tetszett neki, amit látott. Szépnek találta, természetesnek. Már az éjjel megijedt, amikor az a másik kombináció nyomult előtérbe. Igaz, szép volna a rang és a mód, ami megszédítette. De az öreg grófné sem volt mindig kövér, volt róla fogalma, hogy a leánya házaséletének intim vonatkozásaiban micsoda technikai megoldásokkal járna, hogy a férj huszonöt évvel idősebb az asszonyánál.

Elment. Hírül vitte a család fejének a békét. A szibarita gróf felsóhajtott: hála istennek! És azt ajánlotta, hogy ne várjanak az esküvővel télig. Tartsák meg már augusztusban idehaza. A falu olcsóbb, azonkívül jó ürügy lenne, hogy nem hívnak meg mást, csak a rokonokat.

Fél tízkor a ház asszonya visszament a bokorhoz. A csók még tartott. Talán nem az első, de semmi esetre sem több a harmadiknál. Hosszú csókok voltak ezek, tanulmányi bejárás a fiúnak, fölfedezés a lány részéről. A csók szoborpozíciója is csak egy árnyalatnyit változott. A menyasszony valamivel olvadékonyabb lett, a vőlegény tenyere egy fokkal bizalmasabb helyre került.

Az öreg grófné várt egy darabig, amennyi elég lenne egy híg tojásnak, hogy megfőjön, aztán tapsolni kezdett, hogy széthessegesse a fiatalokat:

– Én is voltam menyasszony, de ilyen túlzásokat nem ismertek a mi időnkben! – mondta nagyon kedvesen.

A dzsentrin kívül senki nem volt meglepve az ügyek alakulása miatt. A grófokban, sőt a hozzájuk tenyésztett környezetben is, megvan az a sajátság, hogy nem csodálkoznak el semmi emberi dolgon. Tapintat ez, bölcsesség, rutin, jogcím mindenkinek a számára, hogyha úgy esik, szintén elkövethessen valami furcsa dolgot. Ez pedig furcsa dolog volt. Mindenki tudja, még a tizenhat éves második inas is, aki a vőlegény holmiját visszapakolta a bőröndből a kaszniba, hogy itt nem bűnbocsánatról van szó… Éppen ellenkezőleg. A vak is láthatta, hogy milyen jót tett a bűn. A vőlegény egészen elveszett pozícióban volt már, el is savanyodott volna bizonyosan a ház környékéről lassanként, ha nem követi el azt, amit elkövetett. A tette olyan volt, mint a hirtelen kigyúló acetilinfény. Új megvilágítást adott a tájnak. Manifesztált valamit. Lidércláng lobbant a kincsen, elárulva egy fiatal férfi gazdag nyersanyagkészletét.

Ebédig a menyasszony szája egészen szétcsókoltatott. Az ajka bizsergett, mintha hangyák mászkálnának rajta. Odavolt, el volt ázva, szerelmes lett fülig. Megkapta elméleteire az első erős gyakorlati galoppot. Miért nem történt eddig köztük ilyesmi? Homályosan érezte, hogy csakugyan ő tehet róla egy kicsit. Sokat beszélt Huxleyről, Toscaniniért rajongott, fensőséges volt, liliomokat tenyésztett a homloka körül, a fiú nem merte úgy megfogni, mint egy pezsgőslányt. Most túljutottak a dolgon, meg voltak elégedve egymással. „Hát ilyen ez a lány?!” – gondolta a vőlegény. Sose hitte volna, hogy „ez van benne”. Büszke volt, boldog. Gazdatiszti ravaszságát majd elfújta a „holtomiglan-holtodiglan” mámorító lehelete.

Jött, hosszú pulykacsontjaival, a hegyes könyökű Berenice, a csuklóján egyiptomi karpereceivel, téglaszínűre festve, indigókék szempillákkal. Egy titkos, lapos mosolyt menesztett a vőlegény felé, mintha gratulálna vagy emlékeztetni akarná valamire. Az volt a kabalája, hogy mindenkinek szerencséje lesz, aki megérintette. Jólesett neki az is, hogy Mosonyi alulmaradt. Hetekig tartó nehéz „lelki ügye” volt egykor Mosonyival, és nem tudta soha megbocsátani, hogy a férfi abbahagyta őt, amikor neki még kedve lett volna a folytatáshoz.

Az „oroszlánvadász” kissé érzékenynek látszott, mint egy megbántott vénkisasszony, pedig belől nagyon megkönnyebbült. A veszély elmúlt önző magánya fölül. Tudta, hogy életveszélyes nehéz ételt ennie. Hála az égnek, hogy elvitték előle a csábító tálat.

Licivel a jobbik eset történt odalent az éjszaka. A mátkája nem hagyta el, csak megverte. Nagy, kék folt volt a szeme alatt. A haja fájt, a füle fájt, minden porcikája fájt. Mégis boldog volt, az egész ügy középpontjának képzelve magát. Elég szemtelen volt hozzá, hogy kissé lesajnálja titokban a menyasszonyt. „Ha ő akarta volna!” A jövője felől is megnyugodott. Igaz, hogy megverték, mégpedig kegyetlenül. Mégis kihámozta, sok jajongása és sivalkodása között is élesen figyelve, hogy az embere pacuha természet, megnyergelhető.

Károly komoly képpel hordta körül fehér cérnakesztyűs tenyerén a tálat. Ő is magán viselte az éjszaka nyomait, annak a szeszélyes csikarásnak az alakjában, amely olyan volt a bal arcán, mint egy komplikált török aláírás valami mohamedán levélen. Engedelmesen hajolt oda a vőlegényhez a sült kacsával. Nem volt már féltékeny, nem haragudott, sőt nem is szégyellte magát. A baj túlságosan felülről jött. Ha Lédának volt valami földi embere, bizonyos, hogy az sem sértődött meg túlságosan a hattyú miatt.

*

ARANYIFJÚ

Elég régen már, az egyik osztrák játékkaszinóban, ellenszenvesen jó külsejű krupié asztalánál ültem. A krupiét „gróf úr”-nak szólította a kollégája, amikor a munkában fölváltotta. Az ilyesmi nem nagyon ritka, rendszerint nem is különösen érdekes. De ennek a krupiének az esete elég érdekes volt, ahogy később elbeszélték nekem. Amiért most megpróbálom tovább mesélni. Kitöltve a hézagokat és kissé elmaszkírozva az alakokat. Mert undok bűnügy ez. Még egy országot sem illik kompromittálni vele. Nem is fontos, hol történt. A nagyvárosok és a világfürdők bizonyos szempontból és bizonyos negyedekben tökéletesen egyformák. Mindössze annyit mondok, hogy a színhely nem Ausztria. A gróf messzi idegenből került oda, új életet kezdeni.


A szoba csak hotelszoba volt, de nagyon fényűző, amilyenek luxushotelekben luxus-lakosztályokhoz szoktak tartozni. Kék, arany, fehér. A széles mennyezetes barokk ágy arany lábakon állott. Az ágy alatt sovány, borotvált szőke férfi feküdt, a kezén gumikesztyű, a zsebében szivacs, kloroformos üveg és egy nagyon élesre fent, keskeny pengéjű borotva.

A komorna egészen a falig hátrált, ahol leült, és kissé előrehajolt:

– Még így sem lehet az ágy alá látni! – mondta megnyugtatóan.

– A fene egye megy! Drukkolok! Szeretném abbahagyni az egészet! – mondta a férfi az ágy alatt, kellemes, mély, dünnyögő baritonján.

– Hát akkor hagyjuk! – felelte idegesen, kissé lenézően a komorna. Nem volt csúnya nő. Sasorra volt, kreol bőre, a bal arcán barna anyajegy, kicsit kancsított.

A férfi nem válaszolt. A feszült csönd, amely az ágy alól érkezett, azt éreztette, hogy az az ember, aki odabújt, döntött, végképp elszánva magát a tettre.

Finoman volt kidolgozva ennek a gyilkosságnak a terve, akár a csipke. Cselekvő személyei még menetrendi tanulmányokat is végeztek hozzá. Hol, mikor, milyen vonatösszeköttetéseket érnek el? Hová a legjobb menni, amikor a dolog után menekülni kell.

A komorna tudta, hogy az úrnője nagyon szabályosan él. Mindig éjfél után érkezik haza, mindig részegen. Le kell vetkőztetni, meg kell fürdetni, oda kell készíteni éjjeliszekrényére fél pohár vizet a veronállal. Az asszony megissza az altatót. Magára zárja az ajtót, lefekszik. Igaz, hogy a gyöngyét ágyban sem veszi le a nyakáról, de milyen könnyű végezni egy alkoholtól és veronáltól kábult, alvó nővel. Magához sem tér, már a másvilágon van, lehet menni a gyönggyel. Mert a komorna és a sofőr a gyöngyöt akarta megszerezni. Ez a dolog ugyanis még a gyöngydebacle előtt történt. A sok szemből fűzött hosszú lánc megért egy negyedmilliót.

A két cseléd főpróbát tartott a nagy jelenetből. Eloltották a villanyt. A komorna az ágyra feküdt. A férfi előbújt. Fölállt az ágy mellett, kinyújtotta a karját, kezével megérintette a komorna vállát:

– Jól van, Nelli, fölállhatsz! Látok!

Hogy lesz valaki gyilkossá? Talán születni kell ezzel a képességgel? Vagy olyan a lélek, mint valami mérgekből álló erős orvosság, amely ha vegyi összetartása fölbomlik, méreggé válik egészen? A komorna hirtelen azt a képet látta maga előtt, amikor egy csirkét megölnek. Látta az állat vergődését, ahogy hátracsavart nyakából freccsen a vér. Összeborzongott, elképzelte, hogy milyen vesződséges munka lehet ez egy nagyobb alakkal. Aztán elhárította magától a dolgot. Ezt nem ő fogja végezni. Mint egy paranoiás, csökönyösen szilárduló gondolatsor tért vissza belé: „Harmincnégy éves vagyok, mi lesz velem tíz év múlva, ha nem csinálok valamit?!” Rettegett az öregségtől és a szegénységtől. Sokat fájt a feje, és sokat unatkozott. Az unalom még a moziban is elfogta. Ásítozott és gyűlölködött. Sokszor kedve lett volna elpusztítani minden életet a világon.

A férfi könnyelmű volt, buta és hazárd. A szíve olyan izgalommal dobogott az ágy alatt, mint a kártyásoké a játék döntő pillanataiban. Klasszikus esete volt annak, amikor valakin a „rossz befolyás érvényesül”. Nemi rabszolgája volt az anyajegyes nőnek. Szerette az ízét, szagát, esze járását. Bár ebben a percben nem szerette. Valami halvány terv kezdett bontakozni benne, hogyan mártaná be, hogyan tenné meg felbujtójának a törvény előtt a lányt, ha mégis hurokra kerülnének. És a komorna sem volt lojális. Kész számítása volt, mi módon taszítja el magától a gyilkost, ha baj találna lenni.

Gyanakodva és gyűlölködve figyelték egymást, egyre nagyobb feszültségben, talán egymás torkának esnek, ha két óra körül nem hallják meg a közeledő lift zúgását.

Az asszony, aki a gyöngyöt nyakán viselte, az ajtótól egyenesen a toalettasztal tükréhez suhogott. Megnézte magát.

Amerikai nő volt, vagy talán még tágabban: „külföldi” nő. Fiatalos, karcsú alakja volt, vörös haja, szív alakúra festett, cseresznyepiros szája. Fekete ciré estélyi ruhát viselt, csincsillakeppet. Igazán gyönyörű fehér válla és dekoltázsa volt. De régen elmúlt már ötvenéves. Hamis felső fogsora volt, és az arcát egy hónappal előbb varratta föl a füle mögött.

Mikor a komorna a harisnyáját húzta le, idegesen fölkiáltott:

– Juj! Milyen hideg a keze! Máskor melegítse meg valahol. Ne érjen ilyen hideg kézzel a bőrömhöz!

Ezen az estén nem akart sem fürödni, sem lefeküdni. Az altatóspoharat ingerülten eltolta:

– Ne erőszakoskodjék! – förmedt rá a lányra.

A komorna bocsánatkérően hízelgett:

– Máskor mindig így szoktuk csinálni, madame!

Az asszony nem felelt. Némán válogatott a háziköntösei között. Fölvette a legszebbet. A parfümösüveg dugójával megérintette a tarkóját. Leült a tükre elé, igazgatta az arcát:

– Másik szempillát kérek! – mondta türelmetlenül.

A komorna, amikor a határozott parancsra ki kellett mennie a szobából, szilaj tekintetet vetett az ágy felé, legalább szólni lehetne annak a marhának, ott az ágy alatt, hogy a műsor megváltozott!

A sofőr azonban, bár kissé tompa esze volt, észrevette, hogy valami nincs rendben. A nő nem feküdt le. Az ágy alól látta ezüstpapucsba bújtatott meztelen lábát, a bokán az öregség kék erével. Majd lenyúlt egy kövérkés, gyűrűkkel borított nyugtalan kéz, és bepúderezte a két lábát, fehér felhőt keverve.

A gyilkosjelölt elkeseredett. Még az is átvillant az agyán, hogy csak őt akarják megfogni. Aztán kopogtak az ajtón. Halk kopogás volt, a röstelkedő bűn jelentkezhetik ilyen csöndesen.

A sofőr megijedt, de a szorongása mégis enyhült, mert magyarázatot kapott az aggodalmára: várt valakit a dög!

Férfi érkezett a szobába. Frakkban lehetett, olyan cipője volt, amilyent a férfiak estélyi ruhához viselnek.

A lábak közeledtek egymáshoz, suttogó hangok hallatszottak, majd csönd lett. „Most csókolóznak!” – érezte meg a sofőr, és mélységes erkölcsi fölháborodás töltötte el. „Ez a vén dög! Disznóság!” Később eltűntek a lábak. Akikhez tartoztak, leültek vagy lefeküdtek. A sofőr erkölcsi lázongása megerősödött. „Ki lehet ez a disznó?!” – törte a fejét.

A látogató D’Ajuda gróf volt, meghatározhatatlan származású és nemzetiségű arisztokrata. Belga útlevéllel utazott, de semmi esetre sem volt belga, inkább lehetett dél-amerikai spanyol, portugál, levantei, esetleg francia. Kitűnően tudott angolul, még jobban franciául. Mindenhová meghívták, pólóistállót tartott, kártyázott, táncolt, a lóversenyen rettegtek tőle a bukmékerek. Volt benne valami szívós és félelmes kedvesség, amely fönn tartotta a társaságban, pedig idegessé tette a nyugodtan emésztő gazdagokat azzal, hogy teljes homály födte a jövedelmeinek eredetét. A nők azonban fönntartás nélkül imádták, talán éppen a rothadtsága miatt. Nyurga volt, finom orra, szép kis füle, hízelgő hangja, beteges színű, gyöngéd arcbőre esti világításnál gyöngyházfényűnek látszott.

A sóhajokkal telt csönd után fojtott, de élénk diskurzus kezdődött a pár között. Az asszony úgy beszélt, mint egy színésznő. Megcsillantotta Sarah Bernhard régimódian patetikus színeit és Orska kokainos hisztériáját. Majd egy-egy pillanatra olyan lett, mint saját maga: tragikus, vén rom, komisz pofa, hangja az egyenletes, halk angol beszédből riadtan fölkotkodácsolt. A férfi inkább suttogott. Lágy suttogása mint a pókhálószál gombolyodott az asszony idegeire.

A sofőr alkoholszagot érzett az ágy alatt. Üveg csendült. „Whiskyt isznak!” – Most már tudta, hogy ki a látogató! – Megismerte a hangját. Sokszor vitte úrnőjének a kocsiján. Félt tőle, elszánt embernek tartotta a grófot, aki vele is hideg megvetéssel bánt, mint minden cseléddel.

A pár anyagi természetű dolgokról beszélt. Mind a ketten panaszkodtak. A férfi turfveszteségeket, lejáró váltókat, nagy zsetontartozást emlegetett. Az asszony kimerült csekkszámlájáról regélt.

D’Ajuda gróf megnyugtatta barátnőjét, hogy nem azért közölte vele bajait, mintha segítséget várna tőle. Csak éppen kiömlött belőle. Egyáltalában fáradt, nincs kedve küzdeni sem, omoljék össze minden. Végigfeküdt az ágyon. Megrendítően tudott feküdni, szólnia sem kellett, nyurga lába mozdulatlanul is zseniálisan fejezte ki az öngyilkosság előtti hangulatot.

Az öreg nő talpától a feje búbjáig végignézte az ágyán heverő szép fiút. Hirtelen a nyakához nyúlt, izgatott keze a gyöngy kapcsát kereste:

– Odaadom a gyöngyöm! Tudom, mi a kötelességem!

A fiú nem mutatott örömet, de nem is sértődött meg. Ravaszul hallgatott. Sima kezét, mint egy képzett orvos, jól kiválasztott helyen az asszony térdére tette, lehetetlen ellenállani az ilyen hatásnak.

A nő belelovagolta magát a drámai megalázkodásba. Rikácsolt, hogy jól tudja, mennyi minden áldozatot kell hoznia egy morzsányi gyönyörért. Fölborzolta a haját. Zokogott. Majd kijózanodva azt a gyakorlati ajánlatot tette a gavallérnak, hogy vigye el a gyöngyét. Adja el diszkréten, vagy tegye zálogba. És osztozzanak meg majd a pénzen.

Mintha a végzet trombitája recsegte volna a sofőr fülébe ezt a mondatot: „Odaadom a gyöngyöm!” – Hallgatózott és kombinált az ágy alatt fekve, egyre fájóbb derékkal. Igazán könnyű volt kiszámítani, hogy váratlanul egy másik akarat keresztezte az ő akaratát. Mintha ő állana a társadalmi morál alapján, ismét mélységes fölháborodás töltötte el.

Szótárának minden durva kifejezését a fiú fejére öntötte, gyomra szinte megfájdult a lenyelt szitkoktól. Fölháborodása egyre lángolóbb lett és keserűbb. Az aktuális esetről átvonatkoztatott az élet minden dolgára. Elnyomottnak és üldözöttnek érezte magát, akit kisemmiztek a hasznos jogokból. „Nincs igazság! – gondolta gyűlölettel. – Ez az alak idejön a frakkjában, és simán sikerül neki az, amiért én kockára tettem az életemet!”

„Odaadta a gyöngyét! – De vajon odaadta-e már?! – Vajon viszi-e már ez a selyem…? – Vagy rajta lesz a nyakán még, amikor elalszik?!”… Ezt nem lehetett kitalálni az ágy alatt. De a sofőr már nem is vágyakozott túlságosan az ékszerre. A vágyát csiga mászta meg. Feldühítette és letörte a másik terv, amellyel összeütközött. „Fulladjanak meg a gyöngyükkel!” – gondolta. Menekülni szeretett volna már. Elmenni az ágy alól. Kinyújtani a derekát, megforgatni a nyakát. Tüsszenteni, cigarettára gyújtani, mozogni, közelről hallgatni az édes zenét, amely a nyitott ablakon keresztül szűrődik valahonnan.

Amikor a fiú elment, az asszony úgy sejtette, hogy amit odaadott, mégis túl drága dolog volt. Megsimogatta a nyakán a gyöngy üres helyét. Akár a fejét vitték volna el. Mintha meleg víz folyna rajta, úgy érezte még mindig a babája undorodását. De hát ezt már megszokta. A fő, hogy mégis, benne volt valamiben!”. Most már megitta az altatót. A fogát beletette egy pohárba. Pillanatig gondolt rá, hogy becsöngeti a komornát. De fáradt volt a fürdéshez, ideges, nem akart látni senkit. Odament a falba épített szekrényhez, kinyitotta az ajtaját, hogy friss pizsamát vegyen ki éjszakára.

A szekrény ajtaja egészen a földig ért, és belül tükör volt rajta végig. Erre nem gondolhattak a gyilkosok. A kristálylap hidegen csillogott, és mintha csúfolódna az emberi elővigyázatosság végességén, megduplázva a szoba perspektíváját, szép tisztán, világosan megmutatta a sofőrt, aki ott feküdt az ágy alatt, éppen szemben a kinyitott szekrényajtóval.

A nő felsikoltott:

– Ki van ott?!

– Ne féljen! Nem bántom! – suttogta fenyegetően a férfi, és a keze, a válla már megjelent, ahogy sebesen bújt ki az ágy alól.

– Segítség! – visította az asszony. Illetőleg akarta visítani. A torka összeszorult, csak belül visított a mellében, a száján nem jött ki erősebb hang a csirke rémült csipogásánál.

Ki tudná pontosan megmondani, hogyan történik az ilyesmi? A sofőr elszánta magát valamire az ágy alatt. Aztán eltűnt a cél, amelyért gyilkolni készült. De az előre elképzelt mozdulatok még benne voltak az idegeiben, amikor megfogta az asszony karját, aki éppen a csengő felé nyúlt. Hirtelen keresztülcikázott rajta, hogy milyen csúnya lenne, ha a nő összeordítaná a házat, ha ittcsípnék, kezén a gumikesztyűvel, zsebében a kloroformmal és a borotvával! – Priusza is van már, az előélete csupa folt és radírozás. Mire ítélnék? Évekre! Aztán itt volt maga a nő, akit nem lehetett sajnálni. Itt volt a markában, kifestve, gyönyörű vállával, arcába lehelte a whisky gőzét. Birkózni kellett vele, mégpedig keményen, mert még egy ilyen elpusztult test is roppant erőt tud kifejteni, ha azt érzi, hogy az életét kell megvédenie. A nő megkarmolta. Amikor befogta a száját, hogy ne visongjon, megmaradt alsó fogsorával a tenyerébe harapott. Az összegyűlt düh, csalódás, bosszúvágy, rettegés, undor és idegesség együtthatása tette, hogy a szőke sofőr végigvitte a dolgot…

A test sokkal kisebbnek látszott, mint amikor élt. Az ágylepedőbe csavarva feküdt a földön, a vásznon piros foltok ütöttek át, mint a cseresznyekompót leve.

A komorna előjött a kamrájából. Ott állt a két gyilkos a halott mellett. Gyűlölettel néztek egymásra. Az ablakon megjelent a hajnal kék világossága. Öt óra múlt, a szálloda személyzete még aludt. De kint a folyosó szőnyegén már dolgozni kezdett egy porszívógép, behallatszott a zümmögése.

Az anyajegyes nő arca, szája elferdült, mintha szél ütötte volna meg. Szárazon mondta:

– Reggel van. Remélem tudod, hogy most már nem lóghatunk meg?! Minden vonatunkat elszalasztottuk. Délig ide föltétlenül bejön valaki. Telefon van és rádió. Ha hamarabb nem, a határon bizonyosan elcsípnek! – tekintete a cseresznyefoltos csomagra tévedt, szemfehérje sárga lett az epétől, amikor visszanézett a társára. „Ilyet csinálni, ingyen!”

A gyilkos esze megállt, bambán bámult maga elé. Lehúzta vékony hártyakesztyűjét, cigarettára gyújtott. Tehetetlenül kérdezte:

– Mit csináljunk?

– Gondolkozom! – felelte hidegen a komorna. Erőfeszítés látszott az arcán, szemöldökét összevonta, mint a sakkozók. Aztán megint fölvillant szemefehérjén az epés, sárga fény:

– Nem tudunk már elmenni. Elkéstünk. Miért is mennénk?!… Nem csináltunk mi semmit! Te nálam aludtál a kamrában, máskor is megtörtént. A vőlegényem vagy. Aludtunk. Nem tudunk semmiről!… De ennek a másiknak itt a hamutartón a kialudt cigarettája!… A poharakon a keze nyoma. Látták feljönni, látták elmenni!…

A gyilkos diadalmasan közbevágott:

– És nála van a gyöngy. Elvitte!

A komorna sápadt arcán mintha megsötétedett volna az anyajegy. Gyorsan körülnézett a szobában:

– Most az a legfontosabb, hogy teutánad ne maradjon itt semmi nyom!

A gyilkos foga vacogott:

– Én kimegyek innen! Nem bírom!

– Menj! – mondta nyugodtan és lenézően a nő. – Eridj a szobámba, feküdj le! – szinte súgva tette hozzá, inkább magának: – Állat!…


A gavallér, amikor elment, felcsöngette a liftet. A portással benzint töltetett az öngyújtójába és taxiért telefonáltatott. Zsebében megtapintotta a gyöngyöt. Számítgatta, hogy mennyit kaphat érte? Nem vesztett. Nem volt igaz, hogy becsületbeli adósságokat kell fizetnie. De sürgős szüksége volt egy csomó pénzre. El akart utazni. Meg akart szöktetni egy gazdag angol lányt. Már túl volt azon, hogy elcsábítsa, a kezét is megkérte már. A pedáns és óvatos család azonban elutasította. Nem volt más hátra, mint hogy elvigye erővel, kompromittálja. Maga a lány is úgy érezte, hogy fait accomplit kell teremteni a famíliájával szemben. Nagyon fiatal volt a lány, akarattalan, puhára főzött. D’Ajuda nappal foglalkozott vele, délelőttönként, pólóingben és bricseszben, mialatt az amerikai nő aludt vagy a bőrét preparálta estére. Ez elég fáradságos munka volt, de hát az élet nehéz. A szép, hosszú lábú, formás fiú a zsarolók gyönyörét élvezte, hogy személyének milyen határozott értéke van, ha valahol meg akarnak szabadulni tőle, ahol már bizalmasabb kapcsolatokat teremtett.

De ez csak szellemi öröm volt. Egyébként rosszul érezte magát. Émelygett, mintha sok kozmás tejet ivott volna. Nem egyszerű dolog fél éjszakát együtt tölteni az olyan hölggyel, mint Mrs. Pilkington. Rossz szájíze volt, szeretett volna valami fiatal nővel gargalizálni az öreg nő után.

Gondolt egyet, betért a játékkaszinó grilljébe. Körülnézett és kiválasztotta az egyik pezsgőslányt. Kedves kis lány volt, hamvas, festéktelen, tizennyolc éves. Hosszú első fogaival a nyúlra emlékeztetett.

Ötkor vitte haza, és fél hatkor már megunta a lányt. De lusta volt elküldeni. Föl kellett volna miatta kelni az ágyból. Figyelni, hogy ne csenjen el semmi apróságot, mert a lakása teli volt aranytárcával, versenyeken nyert serlegekkel, érmekkel és más csecsebecsékkel. Plümónak tekintette a lányt, párnának, takarónak, puszta változatosságnak az összegyűrt ágyban. Közömbösen keresztültette rajta a lábát, és nyitott szájjal, hanyatt fekve elaludt, mint egy kifáradt hős a csatamezőn.

Későn ébredtek föl, összeölelkezve, ami nem szerelemből történt, hanem önkéntelenül, álmukban. Kibontakoztak egymásból. A szerény anyagiak elintézése után a lánynak két kérése volt. Először: szeretett volna valami utcai ruhát hozatni hazulról, mert az éjszakai munkakosztümjében volt, ezüst lamében, ezüst szandálban, mezítláb, röstelt fényes nappal úgy menni haza, mint egy paradicsommadár. Másodszor: szeretett volna megfürdeni. Nagyon imponált neki a fiú fürdőszobája, amely dúsan föl volt szerelve mindenféle pipereeszközzel, mint egy kokotté.

A gavallér visszautasította mind a két kérést:

– Nem szeretem, ha idegenek fürdenek a kádamban! – mondta finnyásan a lánynak, akivel együtt aludt az éjjel.

Sürgette a vendégét:

– Siess! Mit készülődsz annyi ideig? Fésülködj meg majd odahaza.

Végre déltájban egyedül maradt. Ekkor fölhívta telefonon Negropontes urat, az ékszerészt, és sürgősen magához kérte, fontos, bizalmas és nagyszabású üzleti ügyben.

Az ékszerész dúsgazdag, nagyvilági ember volt, előkelő klubokba járt, szinte fontosabb volt számára a drágakőüzletnél a társasági élet és a tőzsde. Mégis, szinte elpirult az izgalomtól, amikor a fiatal gavallér telefonüzenetét megkapta:

– Repülök! – rajongta a kagylóba. Szegfűt tűzött a gomblyukába, és útközben lestoppolta az autóját egy virágkereskedés előtt. Vett tíz szál tearózsát, hogy ne állítson be üres kézzel ifjú barátjához.

Negropontes úr ötvenes, fényesen kopasz, festett bajuszú, elegáns, molett férfi volt. És csöppet sem a kínálkozó üzlet izgatta, az üzleteit rendesen a vállalatának bizalmi emberei intézték. De szerelmes volt egy kicsit D’Ajuda grófba. Régóta figyelte az életét. Szerette volna, ha bajba kerülne, hogy bizonyos föltételekkel kisegíthesse. Tett is neki néhányszor formális ajánlatot, amelyeket azonban a gavallér szemérmesen, de nem véglegesen elutasított.

Negropontes úrban valami halk sejtelem mozgott, hogy talán most érkezett el az alkalmas pillanat. Nem lesz olcsó ügy, számítgatta. De keleti vére lángolt. És úgy jelent meg a fiú lakásán, mint egy színésznőnél. Kecsesen átnyújtotta a virágot, szimatolta a levegőt, közeljárt hozzá, hogy kezet csókoljon.

A gavallér megmutatta a gyöngyöt. Kacéran és fenyegetően viselkedett. Bocsánatot kért, hogy reggeli pongyolában van, félig meztelenül.

Az ékszerész elsápadt:

– Ismerem ezt a gyöngyöt! – mondta halkan, ijedten. És irtózva tette le a láncot, mintha vipera lenne.

A fiú mosolygott. Néhány homályos célzást tett rá, hogy mennyi bajt tudna szerezni kedves barátjának, ha indiszkrét lenne, viszont milyen kellemessé válhatna az összeköttetésük, ha okosan viselné magát.

Az ékszerész nem alkudott. Habozás nélkül belement a gavallér árajánlatába. A kalapját, kesztyűjét kereste ideges szemével.

– Sietek! – mondta. – Intézkednem kell, hogy folyósítsák önnek a pénzt!

A fiú barátságosan, szinte melegen nézett utána, amikor elrohant: „Hogy igyekszik! Hogy tetszem neki!” – gondolta. Volt benne valami a kislány piruló öröméből, aki érzi, hogy szeretik, bár kissé kényelmetlen, hogy nem viszonozhatja tiszta szívből ezt a szerelmet.

Fütyörészve sétált a dolgozószobájában. Az inas már régebben bekészítette a postáját. Belepislantott a leveleibe. Kibontotta a déli újságot. A lap utolsó oldalán terjedelmes tudósítás volt Mrs. Pilington tragédiájáról. A gyilkos még nincs meg – közölte a tudósítás -, de a rendőrség már nyomon van. A tettes magával vitte az áldozat híres rózsaszín gyöngyét.

Amikor a gavallér elolvasta a cikket, káromkodni kezdett dühében. A halott asszony számára nem volt egy futó gondolata sem. Csak saját magával foglalkozott. Mi lesz vele? Mintha a cikkben egy csomó nyomtatott nyilat látott volna, amelyek a hegyükkel mind feléje mutatnak. Nem hitte, nem akarta hinni, hogy valaki őt tarthatná gyilkosnak. De milyen botrány lesz körülötte! Őt is ugyanaz a fajtájú erkölcsi fölháborodás bőszítette föl, mint a sofőrt az ágy alatt. Mert mindenki nagyon érzékeny, ha tevékenységében egy idegen bűn zavarja.

Most már értette, hogy miért volt olyan buzgó Negropontes barátja. Ő már olvashatta a cikket, amikor itt járt. Milyen pimaszság, hogy nem szólt! Csak nem gondolja ő is? És hol van most? Hallgat, vagy elkotyogja a dolgot?! – D’Ajuda úgy érezte, hogy először is az ékszerész után kell vágtatnia. Fel kell világosítani. Aztán körbe kell száguldani a redakciókat. Fölmenni a rendőrségre. Elébe kell vágni a dolognak, mielőtt őt érné el a dolog.

Negropontes valóban még a délelőtti grape-fruitja mellé olvasta a cikket, és szörnyű módon megrémült, amikor a gyöngyöt meglátta. Szerelmes fantáziája túlbecsülte a fiúja vakmerőségét. Elhitte róla, hogy gyilkolt és hogy utána őt próbálja beléhúzni a dolgába, orgazdának.

Messzire elment volna a kaland érdekében, de ez már sok volt. Vannak tévedt nemi életű emberek, akik egy darabig hagyják zsarolni magukat, de aztán egy ponton túl megbokrosodnak. Az ékszerész is ebben a morális hevületben jelent meg a rendőrségen, hogy elmondja tapasztalatait.

A két detektív éppen fürdés után találta a fiút. Borsózöld frottírköpeny volt rajta, inasa a hátát dörzsölte.

A gavallér büszke megvetéssel fogadta a detektíveket, ahogyan a társasági szabályok szerint alsórendű embereket szokás kezelni. Némi huzavona után átadta a gyöngyöt. De semmiképpen sem akarta őket a rendőrségre követni. Fenyegetőzött, hogy mindkettőjüket elcsapatja az állásából. Előkelő barátjait emlegette. Hercegeket, állásnélküli királyokat, aktív minisztereket. A detektívek makacsul álltak, mint a tulkok. Amikor a fiú már nagyon hangos és szemtelen lett, a magasabbik termetű szelíd mozdulattal kis acélbilincset vett elő a zsebéből.

Erre aztán felöltözött D’Ajuda gróf. Még gondolkozott is, hogy milyen ruha illik az alkalomhoz? Végül egy sétára való barna sportkosztüm mellett döntött. Gondosan kiválasztotta hozzá az inget, a nyakkendőt. Aranytárcáját megtöltötte cigarettával. Föltette a monokliját, és megvető arccal beült a csukott taxiba, a két tubákszagú detektív közé.


Az esti lapok már a gavallér nevét is közölték a bűnténnyel kapcsolatban. Még nem írták határozottan, hogy ő a tettes. De a kolerikusabb riporterek elég nyomós célzásokat tettek reá. „D’Ajuda gróf még tagad!” – ez volt az egyik újság cikkének háromhasábosan szedett, frontális címe. És ez a cím fejezte ki általában az egész sajtó hangulatát. Valóságos kis portrétanulmányok jelentek meg a gavallérról. Kikutatták, hogy élt, kikkel barátkozott, milyen cocktailt szeretett. Reggelre pedig már gyöngéden érintették a cikkek annak a lánynak a személyét is, akit D’Ajuda meg szeretett volna szöktetni.

Ez a lány negyednap meg is jelent a rendőrségen. Kis filckalapban, egy hegyesfejű, hülye és gyönyörű orosz agárral, ahogy tizenkilenc éves úrilányok el szoktak tűnni hazulról.

A lány meg volt róla győződve, hogy Pinto – ez volt a fiú keresztneve – érte gyilkolt, mert így akart pénzt szerezni a szökéshez. Lelke három álmatlan éjjelen át habozott, hogy merre dőljön. Taszítsa el magától a fiút, a szerelmet és a bűnt? Vagy álljon oda e dolgok mellé? June-nak sok őse súlyos alkoholista volt, tehát a regényes megoldást választotta. Elszökött hazulról, elment a rendőrségre, hogy bejelentse: voltaképpen ő a tettes, a felbujtó, miatta öltek. Végtelen naivságában azt hitte, hogy ezzel segíteni fog Pinton. Megfelezi vele a bűn terhét. Még olyan képzelődése is volt – mivel a szerelmet rendkívül enyhítő körülménynek hitte -, hogy őszinte és önfeláldozó föllépése után mindketten meg fogják úszni a dolgot szóbéli dorgatóriummal.

A rendőrség épülete négyemeletes ház volt. Karbolszagú folyosók labirintusa, rengeteg számozott ajtó. A finom agár mérhetetlenül élvezte ezt a helyet. A póráza feszült, erővel kellett elcibálni minden köpőcsészétől, ahol kíváncsian megállt szimatolni. A lányt összevissza utasították, az egyik ajtótól a másikig. Elkezdett vallani a bicikliosztályon, folytatta a bejelentőnél. Végül a tizenötödik szobában az ügyben illetékes rendőrtisztviselő elé került.

Azonnal szembesítették a fiúval. Pinto – micsoda malőr – valami fertőzést kapott már az első nap a cellájában. Szakállpenész támadta meg. A haját lenyírták, viszont nem borotválkozhatott. A feje és az álla be volt kenve sárga kenőccsel és meghintve xelophormmal. Balzac Vautrinjéhez hasonlított, amikor behozták a szobába. De June ezzel nem törődött. Zokogva borult ideálja nyakába.

A gavallér, amikor megtudta, hogy az aranyhala miért jött, dühöngve lökte el magától. Neki sem volt jogi tájékozottsága, de azt igen életrevalóan érezte, hogy ez a dolog tökéletes pszichológiai magyarázattal szolgálna tettéhez, ha valóban elkövette volna.

Elkeseredve szitkozódott:

– Mi a fenének jött ide?! Tört volna ki a lába! Mindenki engem akar besavanyítani?!!

A lány elájult. Fölmosták, mialatt gyönyörű agara bambán szaglászta a jelenlevők cipőjét. A fiút visszavezették a cellájába.

A nyomozás vezetésével megbízott tanácsos megvakarta a fületövét. Nem volt zseniális ember, mint Raszkolnyikov vizsgálóbírója, de nem volt buta sem. Túl világosnak tetszett előtte a dolog. Az összes tanúk vallomása, a liftboy, a portás, az ékszerész, az ujjnyomok a whiskysüvegen, a hamutartón a cigarettavégek és most az angol lány föllépése, bizonyítékokat jelentettek. Igaz, hogy a gyanúsított átkozódva tagadott. De még a tagadása is bizonyíték volt, oly ronda és szorongatott életre esett rajta keresztül kilátás.

„Ebben az ügyben valami nem stimmel! – gondolta a rendőrtanácsos. – Intelligens ember nem hagy maga után ilyen tiszta nyomokat!” Nem erőltette meg az agyát különösebben. Csak nézte az előtte lévő feladványt. Türelmesen várta, hogy segítsen neki az idő, belerajzolva egy-egy betűt a keresztrejtvény üres kockáiba.

A fiatal arszlánon kívül még négy embert vett őrizetbe a rendőrség. Egy lengyel magánzót, aki azon az emeleten lakott, ahol a gyilkosság történt. Huszonnégy óráig faggatták, de a huszonötödiken el kellett bocsátani. Azt a háziszolgát, aki a porszívógépet kezelte. Ennek a szegény embernek a nyelve nehezen mozgott. Mint Crainquebille, ő sem tudta pontosan megmondani, amit akart. Tények helyett inkább arra hivatkozott, hogy hadirokkant katona. Megverték, de a harmadik nap muszáj volt elbocsátani őt is.

Végül ott tartották a rendőrségen a sofőrt és a komornát. Nem irányult ellenük konkrét gyanú. Pusztán bürokratikus eljárásból történt, hogy őrizetbe vették őket. Nagyon közel voltak a bűntett színhelyéhez. Hátha többet tudnak annál, mint amennyit beszélnek?

A komorna nagyon elegáns volt sima, sötétszürke angol kosztümjében, mint délelőtti sétáján egy úrhölgy. Amikor tanúvallomását megtette, el akart menni. Nem engedték ki a szobából.

– Szóval letartóztattak?! – kérdezte sértődött mosollyal.

Megnyugtatták, a finom rendőrségi disztinkcióval, hogy mindössze őrizetbe van véve. „Kérem! Ha ez így szokás!” – mondta udvarias belenyugvással a nő. Mindössze annyit kért, hogy engedjék meg, beszélhessen vőlegényével, a sofőrrel. Üzenni szeretne vele a városba. Nem engedték meg. Különben sem lenne értelme. Hiszen az sem mehet ki az épületből.

Ez már megijesztette a komornát. Úgy mutatta, mintha nagyon meg lenne lepve, bosszankodna, de a hatóságok iránti tiszteletből elnyomná az indulatát. Olyan tehetségesen viselkedett, hogy még bocsánatot is kértek tőle, az elkerülhetetlen kényelmetlenségért. Bevezették egy üres szobába, ahol kérlelhetetlenül csöpögött az elromlott fali vízvezetékcsap. Nem csukták rá az ajtót, csak betették. A nő leült, nézte az asztalt, a kiszáradt tintatartót. Összeszorította száját. A sofőrre gondolt. Elég okos-e? Nem követ-e el vajon valami ügyetlenséget?

A sofőr úgy tett, mintha nagyon mérges lenne, amikor közölték vele, hogy maradnia kell. Magyarázgatta, hogy dolga van. A garage-ba kellene vinni a kocsiját. Engedjék ki, csak tíz percre. Visszajön. Becsületszavát adja.

Tőle nem kértek bocsánatot. Leintették. Bevitték egy másik irodába, ahol két altiszt poros aktákat rendezgetett. A sofőr előbb beszélgetni próbált a szolgákkal. Aztán, bárhogy meg volt ijedve, elaludt, egy hivatali fapadon, fejét hátratámasztva a falnak. Alvó arcán megjelent lelkének nyugtalan párája.

Három nap alatt nagyon sokszor hallgatták ki őket. A tanúvallomásuk eleinte pontosan összeillett, hiszen a tett hajnalán alaposan megbeszélték egymással a szöveget. Aztán ellentmondás kezdett mutatkozni közöttük. Oly észrevétlenül történt, hogy eltértek az eredeti alapról. A sötétség tette, a magány rémülete. Az első nap semmi nyomot nem adtak, amely D’Ajuda gróf ellen szólt volna. A komorna, igen rafináltan, ezt a viselkedést találta helyesebbnek. A második napon sejteni engedtek valamit. A harmadik napon pedig már nyíltan vádoltak. Hallották a gavallér hangját, hallották a veszekedés zaját. A sofőr szerint sikoltást is hallottak, de azért nem keltek föl, mert azt hitték, hogy a pár ilyen módon enyeleg egymással.

Lomhán, de halálos biztonsággal szaporodtak az akták, a jegyzőkönyvek, a kopott könyökvédős rendőrségi díjnok közömbösen íratta alá minden kihallgatás után az őrizetbevettek vallomásának tollbamondott szövegét.

Az első két nap valami irodafélében aludtak. A másodikon levitték őket két szűk, egyszemélyes cellába. „Ez már a börtön?” – kérdezte sötét mosollyal a komorna. A prófosz nem felelhetett erre. Szimpla altiszt volt, nem is sejtette, milyen ügyből kifolyólag került hozzája a „hölgy”.

A nyomozást vezető tanácsos most már kétségtelenül érezte, hogy: „itt van valami!” – Ehhez nem kellett nagy elmeél. A két fogoly óráról órára rosszabbul viselkedett.

Nem tehettek róla. Ha valaki bevesz egy aszpirint, negyedóra múlva akkor is megizzad, ha a legnagyobb jellemerővel próbálja ezt a fizikai tünetet megakadályozni. A gyilkosokban pedig hatalmasabb szer dolgozott, mint a szalicil.

A tanácsos két napig arra gyanakodott, hogy bűntársai a grófnak. A harmadik nap különválasztotta ügyüket. És az utolsó éjjel, ravasz keresztfaggatásokkal és ötperces szembesítésekkel teli drámai finise után kint lihegett az „ügy”, kiderítve, meztelenre vetkeztetve, mint egy darab gőzölgő véres hús, amelyet épp most akasztottak föl a mészárszék vaskampójára.

A rendőrtisztviselő önelégülten kezet fogott saját magával a lelkében, a siker miatt. Holott az érdem nem az övé volt, hanem az évezredek alatt kiépült kopómetódusé. Sőt nem is volt siker. Az ilyenfajta gyilkosokat mindig megfogják. Gyilkolni nagyon nehéz.

A gyilkos pár számára a harc új szakasza következett. Most kifejthették azt a tervet, amely szinte a tett kigondolásának pillanatában megszületett mindkettőjükben. Hogy mártsák be egymást, hogy tolják egymásra a bűn nagyobbik részét?

A sofőr brutális durvasággal, aljasul viaskodott. Mialatt egész furcsán újra meg újra elfogta az a morális fölháborodás a világ gonoszsága miatt, amelyet akkor érzett először, amikor az áldozat ágya alatt fekve meglátta a gavallér lakkcipős lábát.

A komornában viszont csak egy óráig lángolt az élet ösztöne, aztán feladott mindent. Elképzelte, hogy mi jöhet ez után? Sok év. Egymás mellé tett ezer meg ezer egyforma nap, kemény böjt, unalom, a női fegyházak durva fehérneműje, csíkos ruhája, facipője, a priccs, a piszkos bádogkorsóban az állott víz, a börtön ammóniákszagú, homályos alvilága. Inkább a halálra vágyott, akár a pokolra is. Milyen a pokol? Bíborszín. A kínok mint izzó neoncsövek húzódnak benne. Sóhajtott a halál után, hogy elvágják a nyakát, vagy megfojtsa a kötél és kinyújthassa kék nyelvét az emberekre. Szerette volna, ha megsütik, széttépik húsát odalent, hogy sikoltozhasson és átkozódhasson. Közben csöndesen mosolygott, sötét karikás szemét félig lehunyva. Vonta magára a bűnt, mint egy piszkos paplant, oly rettentő részleteket árulva el lelkéből, hogy annak a sokat próbált, közömbös öreg rendőrségi díjnoknak a kezében is megállott a toll, aki a vallomását körmölte.


Nem kellett volna megtenni, de a rendőrségben is van szív, ennek köszönhette D’Ajuda gróf, hogy hajnali ötkor felköltötték, rögtön a komorna döntő vallomása és beismerése után.

A tanácsos gratulált neki és bocsánatot kért tőle. Teát, fagylaltot, sherryt, feketekávét hozattak a számára. A detektívfőnök, mivel a személyzet éjszaka nem volt bent, saját kezűleg hozta föl a raktárból a gróf holmiját. A botján madzagos cédula lógott, a sorszámmal. A felöltőjét és a kalapját szabály szerint fertőtlenítették, undor volt hozzájuk nyúlni.

A gavallér, amikor a jó hírt közölték vele, először fölsóhajtott, aztán tombolni kezdett.

– Hülyék! Ökrök! Mindnyájukat elcsapatom! – szidta és fenyegette a rendőröket, akik alázatos türelemmel viselték el az átkok zuhatagát. Belátták, hogy ennek az úriembernek az életében csakugyan mélyreható zavarokat okoztak.

Nincs ember, akitől annyi szerkesztő és hatósági közeg kért volna bocsánatot egy hét alatt, mint D’Ajuda gróf. Az újságok hosszú, meleg rektifikáló cikkeket írtak. Azelőtt nem voltak papírjai, amelyek az ártatlanságát igazolták. Most százféle erkölcsi bizonyítványa volt. Levele, aktamásolata, okmánya, pecsétekkel és a rendőrprefektus aláírásával.

De hiába minden, oly hirtelen és tökéletesen kikerült a forgalomból, mintha meghalt volna.

Elment a klubjába. Ahogy leült, a komornyik hozzálépett és levelet nyújtott át neki, amelyben a háznagy mély tisztelettel és nyájas barátsággal arra kérte, hogy a választmány döntéséig szüntesse be látogatásait.

A levelet a dohányzóban olvasta el, megszokott foteljében. Pillanatig arra gondolt, hogy azonnal magyarázatot követel a pimaszságért, és ha kell, tettleg inzultálja a választmány tagjait. Aztán belátta, hogy ennek nem sok értelme lenne. Kicsit még nézegette az újságokat, majd elment. Helyesebben „távozott”. A boyok feszesen tisztelegtek előtte, amikor lesétált a lépcső piros szőnyegén. A vesztibülben föltette a cilinderét. Aki ránézett, nem hitte volna, hogy ezt az urat innen kidobták.

Az angol család, amelyhez June tartozott, eltűnt. Hozzá intézett levelei visszaérkeztek. Egykori barátai nyílt hidegséggel utasították vissza közeledését, vagy azzal a túlzott szívélyességgel tértek ki előle, amely még rosszabb, mintha valakinek nem köszönnek. Így aztán roppant unalmassá vált számára a pompás, babérillatú hely, kék tengerével és pazar hoteljeivel.

Az anyagi nehézségek is jelentkeztek. D’Ajuda gróf abból élt, hogy „gavallér”, és ezt az üzletet nem folytathatta, mióta erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezett.

Megpróbálta pörrel fenyegetni és zsarolni az újságokat, amelyek írtak róla. De nem kapott e vállalkozáshoz ügyvédet. A rendőrségen bejelentette igényét a bűnjelként lefoglalt gyöngyre. A gyöngy az övé! A szerencsétlen áldozat neki ajándékozta.

A hatóságok az elhunyt családjához utasították. Ez azonban kényes dolog volt. A szerencsétlen amerikai nő holttestét nem szállították haza, hanem ott hantolták el a szép latin temető sötét ciprusai alá. A família nagy része átjött az Óceánon és néhány hétre összegyűlt a sír körül, egyesítve a kellemest a hasznossal, a részvétet a szórakozással. Zenés helyre nem jártak, és gyászkarszalagot hordtak teniszruháikhoz is. Viszont annál többet lehetett látni őket a kaszinóban. Ott ültek lunchtől éjfél utánig a bakk- és rulettasztalok körül. D’Ajuda gróf figyelte őket. Úgy találta, hogy rendkívül egészséges és erőszakos emberek, akik imádják a pénzt. Nem mert közeledni hozzájuk. „Ha egy szót szólnék nekik a gyöngyről, orrba vágnának!” – fogalmazta meg világosan a helyzetet.

Hat héttel az összeomlás után volt egy kínos negyedórája D’Ajuda grófnak, amikor az öngyilkosság is eszébe jutott. Ez olyasmi volt, mint egy hirtelen lelki kólika. De a görcs percek alatt megenyhült. Bő reggelije előtt üldögélve terveket csinált a jövőre. Tudta, hogy ha nem akar hivatásos bűnöző lenni, nem sok dolog közt választhat: sofőr, parkett-táncos, tenisztréner vagy krupié! Ez az egész! Szeretett ülni, szeretett pénzzel babrálni, tenyere bizsergett a rateau után. A krupié mestersége mellett döntött. És mivel jó modora, úri neve volt és sok nyelvet tudott, a pálya is kinyílt előtte. Így került Ausztriába, amelyet hamarosan megszeretett üde havasi frissessége és jámbor kedélyessége miatt.


Amikor én találkoztam vele, már szemmel láthatólag nagy pozíciója volt a kaszinóban. Alapjában véve nem is krupié volt már, hanem ellenőr, és csak azért ült le néha személyesen dolgozni, mert kedvence volt az asszonyoknak. A játék fölpezsdült, nekivadult, ha ő forgatta a kereket. Csupa nő ült az asztala körül, kifestve, lenyírva, lefogyasztva. Szemöldöktelen arcukon a sivár kéjvágynak és a pénz körül való izgalomnak kifejezésével. D’Ajuda gróf úgy ült magas trónján a kerék mögött, akár egy fejedelem. Érezte, hogy szeretik. Mosolyát úgy osztogatta, mint a kitüntetéseket. Határozottan boldog volt, önérzetes, megelégedett. „Kifeküdte” szerencsésen a neki való helyet.

*

Három affér


12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott magyar tévéfilm, 107 perc, 1972

Stáblista: