kb. 26 perc olvasás
AZ ASSZONYI SZÉPSÉG
*
TÖBBFÉLE APRÓSÁGOK,
MELYEK A CZIMRE VONATKOZNAK
*
IRTA:
BRÓDY SÁNDOR
*
BUDAPEST
PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1897
Tartalom
A női hajról.
Már az ókorban.
A haj leszoríttatásáról.
A színek.
Elmélkedések a női ruháról.
A férfiak szamársága.
Az egri leány.
A kalap és még valami.
A három Fejeő-leányok.
A Nap és más égi testek.
Két kis leány és a hét malac.
A kertész.
A kert.
A malacok.
A két kis leány.
Nagy szerencsétlenség.
A mennyországban.
A kertész látogatása.
A fecske.
Az előzmények.
A körülmények.
Szerelem.
Hűség.
Egyéb kilátások.
Az arckép vallomásai.
Sok tanút állíthatok arra, hogy nem úgy indultam neki az irodalomnak, mint a ki szilárdul elhatározta, hogy ezen a téren lesz belőle valami. Egyrészt a nyilvánosság előtt nagyon későn kezdtem a dolgot, csaknem tizennyolc éves voltam már. Pedig az irodalomtörténetből meg a biográfiákból tudnivaló, hogy a kikből «lesz valami», nagyon is korán kezdik el a munkát és a maguk drámai költeményét tizenkét éves korukban megírták már és tizenöt évesen pályadíjat nyertek «egy púpos naplójegyzetei» című novellával (de tárgy és cím lehet más is).
Tizenhét éves koromban én még nem tudtam, mely pályán terem számomra babér. De hogy terem valahol, azt sejtettem, mint sejti minden gyorsan növő siheder, a ki szerzetes gimnáziumba járt, hol a declinatióval egyidőben ojtják be szívébe a dicsvágyat is. Természetesen, antik minták után és olyan módra, hogy az érettségi előtt azért két percent sem megy el szinésznek. De én bizonnyal az egy százalék között lettem volna, ha Rosciuson túl nem izgat még jobban: Skopas, Praxiteles, Agisander, Polidoros, Athenidoros és a többi. Szobrász akartam lenni sokféle okból. Először is azért, mert a gimnázium terasza tele volt szentek kőszobraival, melyeknek a kifaragása nagy és szép munkának tetszett nekem; és a városban is találkoztam fehér kőemberekkel, apostolokkal és martirokkal, a kik mosolyogtak, intettek, híttak, éltek.
Az egri hegyekben valami puha kőre találtunk, amiből tollkéssel is lehetett figurákat faragni. Mi sem akadályozhatott hát meg abban, hogy képfaragó legyek. A versírás azonban kerülgetett mégis, de nem nagy erővel, hiszen kötelesség, pensum is volt egyszersmind. Sokkal több baj volt a piktori hajlamokkal. Ezeket izgatta az egész város, melynél festőibbet nem látott még aquarellel dolgozó ifjú ember. Völgyben fekszik, telisdedtele nagyon korán nyiló gyümölcsfával. Körülveszi a várost hegy, domb, olyan színű, mint az aranyos gyík háta. Messziről kék hegyeket szel derékon a felhő (pompásan lehet megcsinálni kezdő embernek, vízfestékkel).
Maga a város is csupa kész festmény. Omladékok, porló kőfalak az élő utcák mentén. A sárga homokkövet át meg átöleli mindenféle folyondár; lila és piros bársonyszájú virágok csókolják a törmeléket, födik el a gyíkok palotáinak apró kapuit, mint mind-megannyi portier…
A hegyes kövű utcákon lassan, óvatosan járnak az emberek. És nagyon kevesen. Most jön egy fehér pap. A haja is ezüstszínű. A kezében márványfogantyús fekete bot. Az a kevés élet, melyet diákok vidámsága vert föl az elhagyatott utcán: kihal egyszeriben, amint megjelenik a fehér alak. Hang nincs itt, annál több szín. Egy nagy csoport fekete kispap jön, komoran, nesztelenül, mint valami felleg. Két egyformán piros ruhás, vörös kontyú puttonos asszony rikít végig hirtelen. Papucsuk kattogása idehallatszik a tulsó szélről; valami vidám, pincéből jövő vincellér legény fütyülése egyszerre kínos föltünést okoz…
Jó szerencse, hogy még a felső osztályok előtt elkerültem ebből a városból, mert ma biztosan rajztanár lennék Gyöngyösön vagy Rimaszombatban. Tizenhétéves koromban még ettől sem riadtam volna meg.
Igazából nem tudtam, hol terem nékem az a növevény, melyhez minden gyorsan serdülő fiatal ember tartja a jussát. Szobrot faragtam és képet festettem, betanultam a híres hős szerelmes szerepeket, sőt Otellót – egy sárga kávés abroszban – műkedvelőkkel el is játszottam. (A ki nem tette, az vessen rám követ.) Novellákat cselekedtem és regényterveket koholtam.
És mindezek csak mellékfoglalkozásul szolgáltak. Főfoglalkozásul az irnokságot uzováltam, ami abban az alföldi városban, ahová később elkerültem, korántsem olyan foglalkozás, mely részvétet érdemelne. Az idősebb irnokok ott házas emberek, disznót hizlalnak, vásárok alkalmával úri emberekkel kártyáznak és mert kevés nadrágos ember egzisztál az egész városban: az aljegyzők és más egyéb kitünőségek te s tu vannak velök. Ez szól az ügyvédi irnokokra is, kiknek a helyzete mégsem olyan jó, mint a megyei, törvényszéki és városi irnokoké. Ez utóbbiak közül egy – jól emlékszem – fogatot is tartott, míg a polgármester a szeméremre hivatkozva, meg nem tiltotta neki.
Jó világ volt ott, áldott város az. A házak kicsik, laposak, az utcán kevés az árnyék. Izzó melegség van nyáron, a kvarc-szemek szinte megolvadnak a levegőben. A heti és országos vásárok alkalmával pedig valóságos napfogyatkozás: az aranyos porfellegekben nem látják egymást a szekeresek és egymásnak hajtanak. A többi polgári napon rendesen folyik a közlekedés, mely a nagy forróságok miatta méla egy kissé. Az úri emberek nemigen járkálnak az utcákon, és ezek között épp az előkelőbbek kihaltak egészen. Hogy mégis van itt élet, csak a zsaluk mögül kicsillogó női szemek jelentik.
Óh áldott vidéki szokás! Óh ti begoniák, fuxiák és muskátlik közül kiragyogó, kedvesen kiváncsi és elbágyadtan is mámoros asszonyszemek! A míg kartársaim és az egész férfirend sörözött a különféle kaszinókban és különböző nevű csarnokokban, vagy munkálkodott, avagy aludt: a legforróbb nyári délutánokon engem a bennem élő sokféle művészi hajlandóság mindegyre e néptelen utcákba vezetett. Néztem az utca csendjén elmélázó szempárokat, a melyekhez tartozandó arcocskákat árnyékba boríták a nyíló virágok, elhomályosíták a zsaluk ostoba redőnyei…
Egyszer-egyszer láttam, mint tűnik elő a homályból barna leányfej, mint támasztja föl a zsalut egy kicsiny kéz. A mikor a nap leghevesebben tűz le, a mikor alszik a mama és az egész város. A zongorák máskor eleven hadai most bágyadtan pihennek; mindössze egy-két bespalettázott ablakon át hallatszik némi ellankadt skála…
Kedves és szép város volt; de nem, arra igazán nem alkalmas, hogy képzőművészeti hajlamokat neveljen, vagy ébren tartson. Még a társadalmat reformáló tervekről is lemond itt a fiatal ember, ellenben meg akar házasodni a katonasor előtt, havi harminc forint irnoki jövedelemre.
Tizennyolc éves voltam akkor; pár esztendővel előbb Budapesten éltem, meglehetősen elhagyatva. És a boldog város, szinte elerjesztő jólétében minduntalan a nagyváros szegénysége járt az eszemben. Ott, hol még a temetési vállalkozók sem nyilttereznek egymás ellen, – minduntalan az a hely foglalkoztatott, hol talán még a halottak is tülekednek egymással. S a városkában, hol a legnagyobb izgalom a cigánybanda és primása közt való meghasonlás: a nagyváros rejtve maradó, vagy muzsikaszóba, zajba fúló drámáit láttam folyton.
Tizennyolc éves voltam, már találkoztam azzal a lánnyal, kiért az ember nagy dolgokat akar cselekedni, – hát megirtam kis kötetemet a budapesti «Nyomor»-ról. De vajjon lehetett-e meg nem irnom, a mikor ő akarta, hogy tegyek valamit, teszem föl, irjak egy könyvet?
A ki rákapatott a könyvírásra, az én hölgyem hűtlen lett hozzám, férjhez ment máshoz. Most már nem az ő nevéhez irom a könyveket, mint az elsőt.
Azóta több múzsa is vállalkozott, hogy embert csinál belőlem. Iratták velem a könyveket, mindig csak asszony iratta. De egyidőben csak egy, legföljebb kettő.
Most ezt, már valamennyi. Asszonyi szépség, klasszikus és újkori Vénuszok testi alakja, benső bája: ime, ti parancsoltok velem, mind, mind.
Csakhogy a márványfejek és drága kő-kámeák, a tökéletes női szépség mintáit amíg irnám: halkan mind csak arra az egyre, a szélesajkúra, a kicsinyre, az elsőre gondolok.
***
Nyugodtan gondolok reá. Azt se mondhatnám, hogy egészen világosan látom. Az utolsó időben nem tud már határozott alakot ölteni és tömzsi kis silhouetteje egyszerre csak megnyúl, oly magas és karcsú lesz, mint amaz egy asszony, a ki minden becsületes és érzékeny férfiember életében szerepet játszik. Az elérhetetlen, a megközelíthetetlen, a kire roppant távolságból titkon gondolunk és rettegünk ha magát e gondolatot is megtudná valaki!
Óh, asszonyi szépség szent kultusza, Vénusz, a ki önmagadért vagy: mélységes hálával gondolok reád és töprengek azon, hogy hajh milyen nehéz eldönteni: melyik szerelem a boldogabb: az első-e, a mely betelt, vagy az utolsó, a mely örökre vágy marad?
Amíg élek, ezt nem szeretném eldönteni. Csak azután. Azután?
Kellemetlen elgondolni, hogy eljön az idő, a mikor nem látom őket. Szemfedő az arcomon… Baj, baj, de ha majd meg kell lenni, a kik rólam azután gondoskodni hivatottak, legyenek szivesek szememre borítani egy könnyű ezervirágos karton szoknyácskát, vagy egy lenge csipke fisüt, de igazi csipkét;
…talán elküldik azok, a kikre most gondolok.
A női hajról.
Már az ókorban.
Tarantóban, egy vasárnap délután láttam a legtökéletesebb női-frizurákat. Valamennyi halászleány à la grèc volt fésülködve, a milói és medici Vénusz modora szerint, egészen úgy, mint ahogy a görög szobrok szoktak, a kik szintén viseltek némi frou-frout. A tarantói lányok némelyike nem tisztelte eléggé a hagyományt, a copfja elől és hajának lágy hajlásai nagyobbak voltak a klasszikus mértéknél, ettől eltekintve azonban, a sok-sok olasz lány mind egyféleképpen fésülködött. Sőt a hajuk színe is csaknem egy: fekete, selymes, fehér fényű. Akadt egy-egy olyan is, a melynek kék a zománca, sőt olyan is, a mely már sötétbarna, mégis vörös fénye van.
Ugye jól megnéztem őket? Meg bizony. Pedig még nem gondoltam a vegyesekre amiket irandani fogok róluk egykoron. Meghatva, elszédülve, elérzékenyülve néztem a szó nemes értelmében legszebben fésült leányokat. Íme, Hellasz leányai! Egy pár ezer esztendő mult el és hajuk szála se változott, a fejek tökéletes stílusához nem merészelt nyúlni a mindent megváltoztató izetlen reformer idő! Minden megváltozott, a görög lányok olaszul fecsegnek, csak kettő maradt változatlan: az örök igazság és az örök szép hajviselet.
A tarantói szőlőkben – datolya, pálma, ott a cseresznyefa – a míg a lányok között sétálgattam, megállítottam egyet, a ki magában volt és így szóltam hozzá!
– Zóé mú zász agapo!
Nevetett. A haja is úgy állt, mintha nevetne, nem nézett rám, hanem belemerült tekintetével a levegőbe, a görög szavak, mintha ismerősen zengettek volna kis füleiben… Mintha hallotta volna ezeket a szavakat valamikor, kétezer évvel ezelőtt.
A haj leszoríttatásáról.
Sok bűnben sínylődik a női világ. Mindezek között azonban a legnagyobbat akkor vétkezi, ha leszorítja a haját. Az ókorban ezt nem tették sohasem, a szobor lányok közül egynek is eszébe nem jutott.
A magyar parasztlányok divatja ez, de sok úrnőre és úri kisasszonyra is átragadt. Be sokszor mérgelődtem ezen, leveles búcsúkon, ivókban, paraszt lakodalmakon, de elit bálokon is. Az államnak egy népszerű füzetet kellene erről iratnia és azt különösen a magyar vidékeken terjesztenie. És vannak helyek, ahol nemcsak leszorítják, lesimítják, de laposra le is kenik a hajfonatokat. Tudok például egy falut, úgy hivják hogy Kömlő, a parasztlányok ott tizenhat éves korukban olyanok, mint Mária Terézia. Magasak, majesztétikusak. Azt hiszem kún eredetűek és bizonyosan ezeknek az ősanyjaiért kárhoztak el István és László királyaink. Csúnya lányt nem lehet köztük találni, ha akadna, azt az anyja agyonfésüli kicsiny korában. A kömlői hölgyek csak akkor szépek mégis, ha kendő van a fejükön. Anélkül: a fejük suta, a hajuk, mintha csak rá volna festve a koponyájukra, jó, olajos festékkel. A szalagok mit sem használnak és ront, határozottan még ront, hogy a kontyuk olyan finoman van befonva, mint a kosár. Mint minden bűnre, erre is van mentség. Vannak csitri, erőszakos, akaratos, száraz és törékeny hajak. Ezekkel csak mindenféle ravaszsággal és mesterkedéssel lehet elbánni. De el lehet, még ezekkel is el lehet. Esetleg le kell nyírni fiúsra, de a lehető legritkább esetben, meggondolva, sohasem szeszélyből, haragból, különcködésből. Hála a kultusznak, a mely bennem immár öntudatosan is él, én megmentettem már valakit ilyen rövidre nyírt frizurától, a mely a férfiakat a házasság intézménye ellen lázítja. A kis kócos haju rokonnak – persze hogy rokon volt – Pszyche-hajviseletet ajánlottam. Megpróbálta, megcsinálta és harmadnapra férjhez ment.
No, ha nem is harmadnapra tán.
A színek.
Festőkkel szoktam beszélgetni erről a témáról. Ők most bele vannak bolondulva a vörösbe. Én még régebben és erősebben, de azért vitatkoztam velük, hogy kicsaljam tőlük a titkaikat és tudományukat – az önök számára.
– Urak és fiúk! Mi az oka annak, hogy a vörös haj oly ünnepelt és divatos lett, hogy szép gesztenyebarnák nem átallják a fejüket égő színre megfesteni?
Felelt az egyik:
– Nem a vörös haj a fő, hanem a vöröshajú nő. Egy ilyenben tíz asszony van, tíznek a szenvedélye, férfiégető tüze. A mai férfi pedig erre törekszik: megégni asszonynak általa. A vörös asszony a Szfinx, a kit ismerünk.
Szólt a másik:
– Bolond vagy atyámfia! Épp ellenkezőleg, a vörös haj olyanná teszi a nőt, hogy nem is ember, inkább valami virág, egy kifejlődött délszaki növény, mimoza pudika, mely nem csak enni, de ölelni is tud. A kedves, jó, bájos nőembereket únjuk már, divatosan öltözködő villik, eleven virágok kellenek! – A harmadik szólt:
– Ne hallgass rájuk; fő a valeur! – Az a kérdés – először is – milyen az a vörös? Az égő színű szép, az ércszínű szép, az aranyba játszó szép, a barnás és sárgás nem az. A fődolog pedig ama tapasztalati igazság, hogy a vörös hölgyeknek gyönyörű vakító vagy rózsás bőrük van. Tudta ezt Tizian, Makart, az utóbbi ahogy végkép megtudta, a kandiságáért szépen meg is halt.
Negyedik is beszélt, ötödik is, szónokoltunk össze-vissza, de megállapodni nem tudtunk. Kénytelen voltam átterelni a beszélgetést a többi színre.
Szívesen konstatálom, hogy a barna Magyarországon még mindig a szőke haj a legnépszerűbb. Nem a kanári-színű, a fű, vagy kenderszerű, amellyel fehér szempilla és vörös szem jár, hanem a hamvas, a meleg fényű. Jó, ha minél nagyobb és igen lényegesek, hogy apró pihék járuljanak a tömött fonatokhoz… A pihék a tarkón! Ebbe már sok férfi bolondult bele.
Szerencsére a szolid gesztenye-barnának és a komoly feketének általános a becsülete továbbra is. A különös, az egyéni átmeneteket pedig minden becsületes ember igen tiszteli.
A zöld haj azonban nem kedvelt. Nem csak az a zöld, mely egykor barna volt, majd vörösre átfestetett, majd zöldre vált; ha nem legfőképpen az az iszap-színű, mely hideg, ásvány-zöldbe játszik. A kinek ilyen haja van, rendszerint hideg, ásványból van a szíve is és a férfit nem nézi egyébnek, mint komikus képű tevének, a kinek hátán kényelmes megülni és menni előre az élet sivatag útjain.
Elmélkedések a női ruháról.
A férfiak szamársága.
Ősz a fejem, de nem az évektől. Talán az asszonyi ruhákról való bölcselkedés fehérítette meg hajamat halántékaim fölött. Mondják, vagyunk ilyenek, sőt némelyek a hasonló filozofémába bele is kopaszodnak. Él egy társam, a kinek délceg alakján büszkén ül fiatal feje, haja pedig hófehér. A hölgyek a színházakban bámulva és egyszersmind rokonszenvvel nézik őt, mert bizonyára érzik, hogy nem földöncsúszó földi gondokért és nem fizikai, vagy lelki szenvedések miatt, hanem elméje erejét meghaladó bölcselkedésekért, gyöngéd titkokba való sűrű beavatkozásáért érte őt el a kora megőszülés végzete. Elnézést és szánalmat hát az én szegény fejemnek is, óh Hera, hogy oly dolgokba avatkozom, amikhez nincs jogom és amikben csak meggyőződésem erős, de a tudásom vajmi gyarló! Engesztelésül és vigasztalásnak mindjárt beszélek a férfiak szamárságáról.
Valamint az asszonyok maguk, oly rejtelem előttünk a ruháik is. Tetszik nekünk egy leány, pedig a ruhája szép. Nem tetszik nekünk egy asszony, pedig ő maga gyönyörű és csak a ruhája rossz. Keressétek azért a harmóniát és kerüljétek a szerénységet! De legmesésebben tudatlan vak és értelmetlen asszonyruhák tekintetében a kora ifjúság.
Egy fekete alapú, piros pettyes és milflőr kartonruhára emlékszem még, ezek voltak az én szememben az első női öltözet. Mily külön varázsa volt ez egyszerű, talán el is szabott derekaknak, fodros szoknyáknak, a melyek közül az első még csak bokáig ért. Ma is eszembe jut a külön illatuk, a kartonnak olajos, kedves szaga. És nem láthatok azóta se piros pettyes vagy milflőr ruhát, hogy részint bánatos, részint forró meghatottság ne vegyen rajtam erőt. Pedig amint mondám, megöregedtem és sokat tudok, amiről akkor nem is volt sejtelmem is. Én, én! De voltak nálam sokkal okosabb és vásottabb fiúk, a kik velem együtt mind a ruha ráncaiból akarták kitalálni és eltalálni a nő anatómiáját.
Butaság aranykora! Oly szívesen időzöm nálad, visszasírván az időt, a mikor a világot betölti piros homály, vége nincsen semminek, azt látjuk, amit akarunk és nem azt, ami van, s nem annyit szeretünk, a mennyit lehet, hanem még többet valamivel. Kor, melyben elandalodunk egy kis kék ruhától és megbódulunk egy nagy s nehéz vörös öltözettől: üdvözöl az, a kinek elmúltál, ama nagyszámú érett férfiak nevében is, a kikre nézve az asszonyi ruhák tekintetében örökké való vagy és változatlanok a te drága bolond illuzióid.
A férfi társadalom, a melynek minden tagja szereti adni az orvost: szidja a fűzőt, pedig azt sem tudja, hogy ez a roppant fontosságú öltözetdarab mit jelent. Ne is tudják meg általában soha; én nem mondom meg, részint mert nincs jogom erről itt beszélni, részint mert magam se tudom. Csak sejtelmeim vannak róla, sejtések, a melyek középpontjában a halcsontos páncél, mint az asszonyok szenvedéseinek egy különös emblémája jelenik meg… Mennyit is nem martírkodnak értünk, mennyi gondjukba és gyötrelmükbe kerül nekik a mi illuziónk!
Az egri leány.
A férfiak rosszasága következnék most, de hagyom az ős témát és sietek az egri leányhoz.
Olyan az egri leány, mint a legszínesebb, a legtarkább, legkinyíltabb tulipán. A parasztleányt gondolom, a ki egyszerre húsz szoknyát vesz föl, keményítettet, vasaltat, pirosat s lilát, törökös dessínűt. Oly szélesek, úgy suhognak végig az utcán, oly gőgösek mint a páva.
Regina Panni, Regina Panni! Emlékszem egy halvány, karcsú parasztleányra, a kit így hívtak és a mikor vasárnap – rozmaringgal a kezében – végigment az utcán, mindenki mondta, az urak és az úrnők is: itt megy Regina Panni, a szép száz szoknyájában. Annyi nem volt, de csaknem annyi, mert tehette. A gyengéd és sugár leány csak úgy roskadozott százrétű ruházatának terhe alatt, a mely nem szolgált egyébre, minthogy formáit elleplezze. Nem tudom, mi történt vele, de szegényke talán nem is él már, talán belehalt e természetellenes törekvésbe, a melynek az én szememben ő a típusa. Hadd ejtek egy könnyet az egri leányért, amivel egyszersmind, remélem, bebizonyítottnak veszik, hogy az asszonyi ruha igen-igen eltér céljától és feladataitól – az esztézisről nem is szólva – ha a női formák, az asszony alakjának a tökéletes eltitkolására adja magát. Nem szabad, nem szabad! diszkréten titkolni kell, de elhazudni, merőben mást állítani – soha.
Látom a görög hölgyeket, azok voltak mégis a legszebbek, mióta világ a világ és azok úgy cselekedtek, mint ahogy fent előirva van. Ők diszkréten tudtak titkolózni. Jöjjenek velem, lessük meg titkaikat.
Lábaik színes sarukba fűzve. A szandálok sarok nélkül valók, mindig kivágottak. (Harisnyát akkor még nem kötöttek, ezt a részletet talán hagyjuk is el.) Fehér gyapjúból készült hosszú – ujjas vagy ujjatlan – egy darabból való ruha födi egész testüket. Ez az egy khiton, mindjárt ez az egy khitón és azután csaknem semmi más. – Jó idő volt mindig Görögországban, bár nálunk volna olyan jó idő! – Az egyetlen ruha azonban sok mindenre jó volt, gyönyörű, természetes, keskeny ráncok teltek abból, sőt tunika is, mert felhúzván a hószínű szövetet és derékon övvel összeszoríttatván, csaknem térdig leeresztették. Egyetlen varrás volt az egész öltözeten, oldalt. Ha fáztak az asszonyok, egy nagy fehér, vagy színes kendőt borítottak magukra, az ezer redőjű, de lenge hímationt, a mely hol sleppelt utánuk, hol meg csak a nyakuk köré volt fonva, lengetve, hanyagul odadobva mint egy boá…
Hogy kinevették volna az én szép egri lányomat, a ki nem csak Egerben lakik, ha vagy egyszer Athén utcáin megjelenik, vasárnap délelőtt!
Nagyon szépek voltak, nagyon egyszerűk lehettek, azért rendkívül nagy szeretetben és ritka nagy tiszteletben állottak az akkori férfiak elött. Mind férjhez ment, mind, csak az nem, a ki egyáltalán nem akart.
Az egyszerűség! Rég mondom én azt, hogy ez a fő. Csak a férfiak tudnák azt, hogy mi az egyszerű. Egy kivágott, fehér, nehéz selyemruha nekik már nem egyszerű! Pedig mi van ennél egyszerűbb és természetesebb? A színtelen ruha, a melyből egyetlen díszítő szín kirikít: az a nem egyszerű és ha tízféle szín van együtt, de harmóniában: az megint egyszerű. Nincs pompa és nincs egyszerűség, csak az nem szabad, hogy nádszál kisasszony georginának öltözzék és liliomnak a tubarózsa!
Egyszerű! Mérges vagyok e szóra! Mily fontoskodó hazug szavakat találunk mi, férfiak, magunknak. Emlékszem egy úrra, a ki egy tisztes házba estefelé véletlenül bement. Fogadták, a házikisasszony nem öltözködött át, úgy fogadta. Nem akart az nap sehova menni, nem várt senkit. Egy sima derék és egy harangszoknya volt rajta. Május vége felé járt, gyönyörű meleg idő, a kisasszony egészen könnyen öltözködhetett.
– Óh, mily egyszerű, óh, mily szolid, házias! mondta az egyszeri úr. Mert az úrhölgynek igen jó alakja volt. Aztán nemsokára elvette, el bizony.
A kalap és még valami.
Nyilatkozni akarok a női kalapok ellen. Lehet, hogy csalódom, de szentül hiszem: nincs annyi jogosultsága a kalapnak, mint a mennyit arrogál. Ritka arc az, a melyhez jól áll és igen sok gyönyörű fő van olyan, a melynek határozottan árt. A kalap általában valami nem természetes és igen-igen ritkán tud összeforrni az egész alakkal. Minek a kalap, a mikor csipkekendő van? Vannak kalapok, vagy helyesebben voltak, a pamela, a Rembrandt, a bolero, a toquenanak némely változatai, de… Ezek részletes és oly nehéz kérdések, hogy itt csak érintem ezeket, hogy egy jövő alkalommal fölvegyem ellenük a komoly és elkeseredett harcot. Most pedig, mielőtt rátérnék az általános rész befejezéséhez, hadd teszek eleget a családias érzésnek, a szükséges és hasznos jó erkölcs követelményeinek.
Nem akar az a jó és szelid ember, a ki ez alkalmi elmélkedéseket elmélkedi, semmi rosszat, inkább óva int mindenkit a haszontalan cifrálkodástól, pazar költekezéstől, a ruhákkal való hívságos tetszelgéstől. Óh, bár volna szavam erős és sirámos, mint a Jeremiásé, hogy világszerte el tudnám panaszkodni a női ruha mai rettentő kultuszát. Óh, mily más volt a régi világ…
Van egy kedves, kedves öreg asszony ismerősöm. Nyolcvan esztendős, de a milyen szinte áttetsző fehér, gyengéd, olyan erős és épp még, hála a jó istennek! Most örvend az első dédunokájának és most intrigál, hogy két lányunokája ahhoz menjen férjhez, a kit szeret. Szelíd, csendes, mosolygós öreg asszony, a ki esti hétkor lefekszik és hajnali három órakor már felébred. Meggyújtja a gyertyát, felöltözik, olvasna, de sohse talál jó szemüveget. Elüldögél magában csendesen, hogy senkit ne zavarjon.
Egyszer, álmatlan, téli hajnalon mellé ültem.
– Beszélj nekem anyus, amire szépre, érdekesre egész életedből emlékezel!
Végigsimította a reszkető kezével homlokának ráncait és mosolyogva szólt:
– Ezelőtt hatvannégy esztendővel, csak hatvannégy esztendővel, volt egy ruhám, fehér batiszt, kék pettyekkel, de egészen kicsi pettyekkel, sűrűn behintve…
A három Fejeő-leányok.
Cukrászból és katonából – legfeljebb még kocsisból – álljon a világ: így végezik ezt el a fiúgyerekek. A mennyire visszatudok emlékezni, én nem akartam sem cukrász, sem katona, sőt még kocsis se lenni. Legjobban vonzott két élethivatás: a nőszabóé és a költőé.
Azért volt ez, mert egy házban laktam – kisfiú koromban – a három Fejeő-lánnyal. Mindig batisztban járt mind a három, az egyik színesben: ez volt a legöregebb, a másik fekete alapúban, ez volt a legvidámabb és legkövérebb, a legkisebbik télen-nyáron tiszta fehér ruhát viselt. Piskótatésztákat ettek mindig, savóval leöntött könnyű tésztákat és nem húst, mert gyengék valának. A három lánynak anyja nem élt már, csak apja, a ki mindig pipázott, más egyebet sohasem csinált, de a pipa nehéz volt, munka lehetett belőle szívni. A lányok varrtak másoknak, de csak a legjobb családoknak, de csupán – azért nem kivétel nélkül – báli ruhát. Hozzájuk nekem szabad bejárásom volt öttül nyolc éves koromig. Némely napokon, az ismeretség kezdetén, magam is szoknyában jelentem meg. Emlékszem fehér pikés kis viganókra és egy kissé szégyenlem is magam. Valamivel bölcsebb voltam akkor, teljesen kihasználtam korom előnyeit, ha szabtak a lányok, ha próbáltak a kisasszonyok, ha a gombostű a szoknyák alá, a földre esett: nekem mindig szép szerep jutott. Az ollót – a mely mindig elvész – kerestem és megtaláltam, a hölgyeket felszólításra és felszólítás nélkül versezetekkel mulattattam, a míg a három leány tűzködte rajtuk a rózsa-tarlatán, a fehér moll és a kék tüll ruhát.
Tarlatán, tarrlatán, taarlataán!
Ez a név ki nem megy a fejemből soha. Sirok – komoran, hang nélkül, könny nélkül, magamban – hogy a takácsok már nem szövik, bálokban már nem viselik. Az én három lányom is igen szerette: az idős, a ki férjhez ment, a mulatós, a ki meghalt, a legfiatalabb, a ki apáca lett. (Ő díszítette a ruhákat, ő volt az, a ki csalódott szerelmes volt, anélkül, hogy férfit ismert volna valaha.)
Ebben az időben vésődtek be lelkembe azok a kevés igazságok, a melyek elkisérendenek a sírig. A középső Fejeő-leány jelentette ki ez igazakat, a melyek az ő rég elmúlott kedves althangján most lemuzsikálódnak lelkemben:
– A báli ruha olyan legyen, mint a hab, mint a felhő… Az a jó, ha egy-egy kis virág, arany petty, ezüst szikra itt-ott beeste.
– Nagysádnak – megbocsásson – ruhát mi nem csinálhatunk, a bálozó leány nem papagály…
– Kivágni, igen kivágni, a vállakat akármeddig kivágni, fiatal lánynak is, de a mellel vigyázni kell. A teinte nem határoz, csak a csont ne lássék, ne legyen beesett… Meztelenül hagyni a kart csak asszonynak való, az egész városban csak egy lányt ismerek, a kinek szép karja van, de az bálba nem jár.
Az én leányaim nagyúri hölgyek voltak valaha és nekik nem imponált a párisi szabó tíz kézen és probírmamzelen át honunkba került modellje. Szabadkézből dolgoztak és a kis gömböc Andornaki Annát ha felöltöztették, majdhogy el nem szállt az, olyan könnyű és graciózus lett.
…Tegnap, hogy vén fejem fényes bálba vittem: a Fejeő-lányokra emlékezém. Óh, be hiányzik itt Budapesten egy pár tönkrement nagyúri kisasszony.
A Nap és más égi testek.
Legyen a lady patronesse olyan, mint egy igazi királyné koronázáskor… Legyen olyan brokát, vagy nagy síma virágú selyemruhája, a melynek rőfje legalább egy louisdor. Uszálya az emelvényről hullámozzék le a pádimentumra, messze, messze… És leányuk, ha van, öltsön színes selyemruhát, ha lehet új vöröset, filigrán aranyékszerrel az egész mellen… De vajh, helyén van-e az eszem, hogy divatot akarok csinálni azoknak, a kik a divatot csinálják. Mit bánom én, hogy mi legyen, a mikor látom, hogy mi van. Láttam egy sárga, egy egészen sárga báli ruhát, szőke leány viselte; szőke leány sárgában! Selyemtafotából készült az egész öltözet, könnyű, nem hosszú, magából díszítve. Miként ha sárga viola szirmából volna összeszőve az egész. A sárga ruhás szőke leány kezdetben kápráztatta a szemeket, bosszantotta a mamákat:
– Itt megy a Nap leánya!
– Nem, ez a Hold, a mikor teli!
– Sárga, nagysád, egyszerűen sárga, hogy szabad egy fiatal leánynak sárga színt öltenie.
Óh, leányok – én pedig azt mondom – álmoskönyv, előítéletek és példabeszédek bölcsessége szerint ne öltözködjetek és fogadjátok be kegyelmesen szíveitekbe a sárga színt. Nincsen oly asszony, a kinek ez – valamely változatában – jól ne álljon, pompásabb a pirosnál is, csakhogy szelídebb. A már beteg szivű férfiakra pedig jótékonyan hat és az egészségeseket beteggé teszi! Óh, asszonyok, kultiváljátok a sárga selymeket minden nuanceaiban, bálokon, estélyeken, minden nagyobb alkalmakon, mert nincs szín és ruha alkalmasabb ünnepivé, ékessé, meséssé, azaz széppé és józantalanná tenni ezt a világot, a mely köznapi, szürke, formátlan, józan, sőt rideg általában. Meg kell lopni az égi testek színeit – a férfiakat nem szükség okvetlen tönkre tenni anyagilag. Olcsón dolgoznak – és sikerrel is – a mai Prometheuszok, a gyárak ifjú vegyészei. Használjátok föl fantáziájukat és tudományukat!
Illúziót, minél változatosabb, több illúziót! Kerestem az idei bálokon egy fekete ruhát, fiatal leányon, a ki nem gyászol, hanem inkább kivirít a sötét szövetből. Rafinált férfiak gyengéje boldog és üde lányon a fekete ruha. De hol az a bátor lány, a ki ezt bálba föl merje venni, pedig mily szép volna fekete batiszt, fekete csipkékkel, sötét piros rózsákkal teletüzködve, vagy két-három fürt fehér orgonával!
Itten vigyázzunk. Elmélkedéseim rossz irányba térnek. Reformeszméimet nem tudom elnyomni többé, ne hajtsanak rám, de hallgassanak meg, miféle álmokat szövök, ha fekszem álmatlanul valamely nagy elite-bál vagy bizalmas jour után.
A gyertya leégett, a hajnal fehérlik és tanácsokat oszt, segít az álmokat szőni a középső Fejeő leány.
Vénusz toiletteje.
Félénken, halkan beszéljünk most a pongyoláról. Egy festő barátomat megkértem, öltöztetné föl nekem a milói Vénuszt. A festő mondta: «nem lehet, nem szabad, bűn lenne!» De mert nagyon kértem, megtette mégis. Szereztünk egy képet a milói istenasszonyról, arra oszt a piktor ráfestett egy direktoár-korabeli pongyolát. Valóságos babaruhát egészen rövid derekút, roppant hosszú aljút, csak a színe volt fölötte asszonyos; olyan vörös, mint az ég, a mikor haragos, valami kicsinyt sárgába hajló, mondják, egy halálos, nagy méreg adja meg a szövetnek ezt a színt.
Vénusznak igen jól állott a ruha, új lett a szemünkben, egy egészen újkori asszony. Alakjának klasszikus méretei, ódon öltözete még modernebbé tették. Szégyen, nem szégyen udvarolni kezdtünk neki. De éjjel volt, egyedül ültünk a műteremben, sok-sok teák után. Odakint, a szerenáta után, muzsikások mentek hazafelé, ám a tengeren, apró tengeri bárkán, evezőjük lágy ritmusra hangzott végig a Schiavonén. (Mert nem Pesten volt ez az éjjel.)
Szólott a festő:
– Asszonyság, nincs szívem önnek cipőt pingálni.
– Legalább egy sor gyöngyöt a nyakába!
– Jó. De milyent? Igazit-e vagy üvegből valót?
– Igazit. Uriasszony lehetett az, a ki ennek az istennőnek élő mintája volt, a borában több – megtört – igaz gyöngyöt megivott az, mint a mennyit most egy királyné visel koronázási ünnepélyeken.
– Vajon ki lehetett?
– Mi közöd hozzá, imádd!
A felöltöztetett Vénuszt igen megimádtuk. Egy darabig szomorkodtunk és jajveszékeltünk, hogy nincs többé. Aztán örvendtünk, hogy az asszonyi szépség, ha elmúl, elvirul, eltéve az egyiptomi királysírokba, besüllyesztve a meloszi homokba, elboríttatva és eltemetve a Vezuv folyékony tüzétől, csipkébe takarva, selyemmel bevont abroncsba ékelve, ha a tengernek muzsikál, ha orosz trappereket hajt az Andrássy-úton: mindig egy, örökre változatlan. A férfiak átalakulgatnak mint a hernyók, más és más formákat, színeket, hiteket, meggyőződéseket, ruhákat váltanak, az asszony változhatatlan és elmúlhatatlan. És a nagy, a szegény Guynak kár volt azért megbolondulnia és meghalnia – pedig mindkettőt azért cselekedte – amiért nem tudott belenyugodni, hogy voltak szép asszonyok, a kik már rája nézve nincsenek… Megvannak mindannyian és soha sem halnak meg.
Gondolom, nem egészen világosan beszéltünk. De ott kint már világosodott az éjjel. A Lidó felől fehérlett a tenger, tündérek könnyű, fehér selyemuszálya türemlett, fodrosodott, majd simult ki rajta…
Mindketten igen helyeseltük, hogy a mai asszony főtörekvése, hogy feltámassza a régi asszonyok ruháit. Ne sírj barátom, minden korszaknak tiéd – az illuziója! És amint sokszor mondták előttem, de amint én is több ízben említém: ez a fő.
Hajnalban egy kis fekete szattyánpapucsot alkalmazott a piktor Vénusz lábaira. Sherry-brandyt ittunk és énekeltünk: nincs szebb ruha a pongyolánál, de fodor ne legyen rajta, ha igaz csipkéből van az egész az nem baj, de úgy lássék, mintha egy darabból lenne szőve, sehol ne lássék egy varrás… Egy fölcicomázott pongyola, olyan mint egy kokett öreg asszony. Diszkrét legyen, ezer legyen a ránca, de beleférjen egy kötőkosárba. De vigyázzatok, hogy lány meg ne lássa, mert megkívánja!
Végszó.
Van egy barátom, igen erős szivarokat szív, császárszakállt visel, főhadnagy volt a vadászoknál, a neve különben D’Anteville grófné. Az a híres grófné, a ki ama híres divatleveleket írja a napi újságokban. A grófné felesége: főnöke és tulajdonosa egy híres bécsi szabó-cégnek. Barátom egyszer így szólt hozzám: ön jót tett velem, leleplezem magamat ön előtt, én vagyok ama D’Anteville grófné, a ki tanácsokat adok a hölgyeknek a napi újságokban, mondhatom, e tanácsok sokba kerülnek az illető férfiaknak. Ha felesége lesz, ne engedje, hogy reám hallgasson, engem nőm kényszerít, hogy szakszerűen értsek a divathoz. Bemutat a magyar hölgyeknek – vevőinek – mint nagy ruhatekintélyt és megnézeti velem a próbákat. Az elegáns alakom miatt a hölgyek bíznak az ítéletemben és hányszor, óh, de hányszor igazolok egy-egy elszabott derekat! A grófnéknak nem csupán mint férjét, de egyszersmind mint főszabászt mutat be. Iszonyú, iszonyú, mennyit szenvedek, mennyire félek, hogy kisül, most sül ki mindjárt a tudatlanságom. És ha még engedne rendelkeznem a varrólányok között! Egy katonának ennyit hazudozni…! De szeretem Barbarát, – így hivják nőmet – miatta quietáltam és most már azt teheti velem, a mit akar!
Szegény barátom, a grófné, sorsa mélyen meghatott és most minden apropó nélkül eszembe jut. A magam részéről a világ végéig szeretném írni ezeket a leveleket. Csak most kezdek belemelegedni a képzelődésekbe. Sok fontos tapasztalati igazság most jut eszembe csupán. Emlékek az öt legszebb ruháról. Különféle történetek, többek között Iza tragédiája, a ki csak otthon volt szép, mihelyt felöltözködött, vége volt. Szeretném leszólni a prémeket, kivévén a hattyút és a hermelint. A tigrist, a jaguárt, azt nem bánnám!
De legjobban szeretnék beszélni egy ruháról, melyet megérteni nem tudtam és most már mindennek vége van. A hév nyár, homály a behűsített szobában: mindörökre elmúlott. Most hull a hó, hajam fehéredik, bár nem az évektől. Egy ruhát látok még, egyetlen egyet, de ez a legislegszebb minden női ruhák között. És többé nem merem megmondani, hogy melyik az, leírom, beleteszem egy kupertába és arra ráírom:
Az abszolút ruha. A legszebb. Halálom után felbontandó.


