kb. 24 perc olvasás
Eugéniusz:
A boldog(talan) ember – IX.
Életminőség-vizsgálódó tükrök
A bölcs és/vagy a balga ember
ppppppppppppp
Táltos paripa vagy állatorvosi ló
Istengyermek-ördögcimbora/sátánfajzat
Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok
Ön/társ-sorsjavító vagy rontó típuspéldatár
ppppppppppppppppp
Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények ill. okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
ppppppppppppppppppp
Szabó Lőrinc
Hazám, keresztény Európa
Útálom és arcába vágom:
– Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
.
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
.
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szívében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
.
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
.
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
.
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
.
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
.
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?
Szabó Lőrinc
Tárlat: a Sátán Műremekei
Boldog, akit pálinka butít,
boldog, kit a szépség
kápráztat, boldog mind, aki
csak részleteket lát. – De ha anya
helyett egy isten
nyitotta föl szemed, akkor
a halálos éjben mindenütt
tűz, tűz lobog fel,
tűz, tűz kering
körötted és te mindenütt
őt látod, a mozgó
viperalángot,
a tüzet, amit
széthurcol a mozgó
ember a földön, a tengereken,
a parázsagyu gondot,
a tűzkigyókat
látod csak az éjben,
a mult s a jövő
üveghegyein túl, a nyugtalan önzés
gyujtogató parazsát, a tüzet,
a tüzet,
tűzoszlopokat, aranyrudak és
a puskatűz aranyát.
Átkozott vagy,
ha látni tanultál,
átkozott vagy,
ha látod: a Sátán
mennyi szenny
tüzéből festi be a halál
gyászpompás keretei közé
Műremekét, az Életet:
jaj neked, aki látsz,
jaj, neked, Isten
látó fia, jaj,
mert bárhova fordulsz,
örökre előtted
az idő vándor falain
az Ember égő tárlata:
számodra nincs
butúlni ital, vakúlni szépség,
s üss bár karót boldogtalan
szemedbe, feléd
a végső éjszaka
egéről is az olthatatlan
tűzvész
rémült freskói lobognak!
Szándék
és következmény
Nagy dolgokban úgymond
már a szándék is dicséretes,
de ha egy segítőkész elefánt
jön be a porcelánboltba,
ha egy lelkes kontár Mekk mester
nagy lendülettel javítja-rontja eszközeidet…
Ő jóval több kárt okozhat neked buzgalmával
mint száz lusta, vagy akár ádáz ellenséged…
„Jó anyák”
Jószándékkal kövezett út a pokolba
Ahogy pl. egy édesanya elrontja egykéjét,
pedig ő úgymond csakis az ő javát akarja,
ún. majomszeretettel kényeztetve, majd
érzelmileg zsarolva, jól magához láncolva,
a felnőtté válástól rettegőt infantilizálva
(A jóbarátainktól védjen meg az isten,
az ellenséggel elbánok magam is, sőt ő még
jobb önismeretre taníthat, vagy akár például
fel nem adásra ösztönözhet: Muszáj Herkules…)
Akinek
egyke gyereke
hiába is kér egy kis-
testvérkét szülinapra,
helyette fölös-káros ajándékok
és majomszeretet kényezteti/rontja el…
Abortusz…
Aki egy idegen,
orvosi latin szóval,
egy „eufemizmussal”
szépítgetne magzatgyilkosságot
(előbb ő önáltatóan bagatellizál,
később a sorsa majd dramatizál)
Aki bagatellizálja az abortuszt,
például csak kaparásnak mondja,
majd jön a drámai rádöbbenés:
bűntárs volt a magzatgyilkosságban…
Aki
orvosi,
patikusi tudásával,
illetve tekintélyével visszaél:
mérget főz, vagy csalásban bűnsegéd,
fölösleges-káros „gyógyszerekre”, vagy
(kemo)terápiára, vagy műtétekre, vagy
abortuszra/császármetszésre beszél rá…
Aki
egy ideig
a „teherbeeséstől” retteg,
testileg-lelkileg védekezik,
mindent megtesz ellene, sőt
a „bajban” magzatot is ölet,
majd meg a „meddősége” gyötri,
mert anno nem akart anya lenni,
és mindenféle tortúráknak veti alá magát…
Ő
előbb
minden anyagi
feltételt megteremt,
ideális körülményeket,
majd jöhet-ne a gyerek…
Nem érti, hogy miért meddő.
Nem bízik az isteni gondviselésben:
ahová bárányt ad Isten, oda legelőt is ad…
Vagy maximum csak egykéje van, hogy
úgymond mindent megadhasson neki,
de ő meg már semminek nem örül…
Az
ökör következetes,
elveihez mereven ragaszkodó,
ész-istenítő hideg, kegyetlen szülő,
aki a maga képére farag, üt-ver stb.,
vagy éppen a teljesen következetlen,
kiszámíthatatlanul dicsérő/szidó nevelő,
aki kihúzza a szilárd talajt a gyerek lába alól…
Büszke-gőgös
Még kijavítható hibát csinálsz,
de mert röstellsz segítséget kérni,
ezért vagy tétlenül sült galambot vársz,
valami deus ex machina égi segítséget,
vagy pánikreakcióddal, kapkodásoddal,
a „korrekcióddal” sokkal nagyobb bajt okozol,
így lassan/gyorsan, de biztosan rohansz
a jóvátehetetlenbe, a katasztrófába…
Individualista gőg
Az ún. paternalizmus
teljesen, mindig kizárva –
ő még részegen is „liberális” …
Senkit nem hatalmaz fel arra,
hogy ha már – nagyon – berúgott,
akkor ne szolgálja ki, ill. erőszakkal,
tiltakozása ellenére is vigye őt haza,
így jó eséllyel fagy meg az árokban…
Nyuszi simogatás
Milyen pokoli az a világ,
ahol egyáltalán nem értenénk egymást
vagy szisztematikusan félreértenének minket
és úgy járnánk, mint Karinthy hőse a nyúllal,
akit tényleg csak meg akarta azt simogatni,
de a nyúl ezt nem érti, sőt: támadásnak vette,
mire a mi emberünk egyre jobban bedühödött,
s a végén már baltával kergette, hogy szétvágja…
Hálaadó
Mindenért,
még a nyomorért is
Az sem csak „szívás,”
a jellem próbája és
lelked nemesítője is,
és még imára is tanít:
betegen még az ördög
is szerzetes kíván lenni…
(amíg meg nem gyógyul…)
Szükségben közeli a segítség,
megtapasztalod az isteni gondviselést,
ha bölcsen, illő alázattal viseled sorsod…
Nem mellékes haszna, hogy ez teszteli
az ún. barátot/hitvest is, ki az igazi, ki az ál…
A
bírvágy
uralta embernek
sosem lehet elege,
sosincs meg a lelki békéje,
mert mindig csak azt látja meg,
ami még nincsen, ami hiányzik,
és nem tud hálaadással örülni,
sőt gyönyörködni mind abban,
amije már eleve/ingyen van…
Egydimenziósra szűkíti le,
redukálja, torzítja életét:
az eszközből gyárt célt…
Gyűjtő-halmozó
Mindenekelőtt azt szerzi be,
ami mulandó, könnyen elvehető „érték”.
Amit lophat, rabolhat, vagy pénzért vehet
Pedig a legjobb dolgok „ingyen” vannak…
Van nagy ruhatára, de nem tud táncolni stb.
Van háza, sőt palotája, de nincsen otthona
Van kitartott szeretője, de nem szerelmes
Vannak humoros könyvei, de nincs humorérzéke
stb. stb. stb.
Érték
Aki csak akkor becsül bármit is,
ha abból itt-most keveseknek lehet
Pl. egy Csontváry kép/ritka bélyeg,
vagy ami eleve csak egyenlőtlenül
lehet elosztva: pénz, hírnév, hatalom stb.
Csak azzal nem törődik, hogy ő, mint egy-én
hogyan tudna „közhasznúan” boldog is lenni…
„Létminimum”
Ép testben még éppen, hogy élek
Mindent csak átvészelni, túlélni, kibírni?
Vagy csak takarékon, sosem csúcsra járatva
Mindig tartalékolva – mindig csak a cserepadon
Mint aki folyton csak készül, bemelegít, edz stb.
Szájhős,
Rafinált (ön)áltató
aki ravaszul-trükkösen
kikerüli a megmérettetést
Addig mond egyre nagyobbakat,
de kínosan kerülve a megmérést,
amíg egyszer a szaván fogják őt:
itt és mostan bizonyíthat, ha tud…
…de csak felsül: blama, leégés
(Hic Rhodus, hic salta)
Hencegő,
aki nyeglén,
ízléstelenül dicsekszik vmivel.
illetve egy nagyzoló, felvágó,
aki úgy beszél, viselkedik,
hogy kiválóbbnak, előkelőbbnek-
gazdagabbnak lássék, mint amilyen…
Vagy arra büszke, ami nem az ő érdeme….
A
más tollaival
ékes/éktelenkedő,
de lebukó tolvaj, csaló
A csatában csak lapuló,
bujkáló, de utána meg a mellét verő…
Akit ezért előbb ki is tüntetnek stb.,
majd e magasból a szégyenpadra zuhan…
Istenkísértő
Próbára teszed védőangyalod!?
Segítségét kérve kiugrasz a repülőből,
ejtőernyő(s ismeret/gyakorlat) nélkül…
Vagy átevezel egy lélekvesztővel az óceánon,
s mindezt pusztán egy Guinness rekord címért!
Vajon mit akarsz önveszélyeztetéssel kompenzálni?
Gyávának mondtak/érzed magad, s ezért cáfolnád ezt
öngyilkos-jelölt vakmerőséggel, hazardírozással?
Imponálni
Aki nem azon ügyködik,
hogy a maga és a köz javára
az adottságaiból kihozza a maximumot,
de pl. imponálási, bizonyítási kényszerből
fölöslegesen és károsan, önveszélyesen
semmilyen magasztos célt nem szolgáló
rekordokat döntene, csúcsokat mászna…
Bizonyítási
kényszerben!?
A – pl. cigány vagy épp magyar –
származásod, nyelved, identitásod,
vagy rossz híred, netán priuszod miatt
neked mindig jóval többet kell teljesíteni,
neked nem nagyon lehet kicsit se hibázni,
neked nem lehet késni, te nem lehetsz beteg stb.,
másként az első vagy, aki álokkal, ürüggyel kidobnak…
Teher alatt
nő, nőne, nőtt volna a pálma:
de az ő önkímélt, hivatáskerülő
és családot nem alapító stb. léte
elviselhetetlen könnyűségű,
csak egy tőke, vagy fajsúlytalan
lebegés és sodródás, hánykódás…
Jaj neki, ha ő a – végső –
nagy megmérettetésnél
(amikor már nincs javítás)
ő habkönnyűnek találtatik,
mert elszórakozta az életét,
elásta, elvesztegette, vagy
épp rosszra használta talentumát,
el-életművész-kedte kötelességeit…
Aki
a tengerbe
lankadatlanul,
éjt nappallá téve
vödörrel hiába vizet hordó
A fölöslegesen, sőt károsan
serény, hangyaszorgalmas,
(akár heroikus) pótcselekvő,
fanatikust térítő, részeggel vitázó,
aki éppen „csak” a Dolgát nem végzi…
A
heroikus
pótcselekvő:
például a háta
mögött álló Istenért
jó ügyek szolgálatát mulasztva
fölöslegesen-károsan Föld-kerülő,
és ezzel még melldöngetve büszkélkedő…
Aki
egy elhallgató, kussoló,
szarként lapuló „bölcsen” hallgató
Aki istenigazából egy cinkos bűnpártoló,
vagyis aki így maga is egy bűnrészes lesz…!
Az
önkéntes,
teljesen önerőből
lett ideiglenes őrült:
a végzetes tettes, a lerészegedő,
és így ön- és közveszélyes ámokfutó,
aki ily állapotban egy szempillanat alatt
akár tönkre is teheti élete hátralevő részét
(elkártyázza vagyonát, teherbe ejt egy idegent stb.)
A
nem alkalmazkodó –
aki a kompromisszumra szinte képtelen,
aki okosan semmi mellékesből nem enged,
de inkább szamárként tartósan-nagyon szenved
Az
elvi engedményeket tevő –
a megalkuvását elmismásoló, átnevező
Pl. a becses neje kedvért a hivatását feladó,
vagy a lelkiismeretét „jó pénzért” bérbe adó,
vagy a jóbaráti körét teljesen leépítő stb. stb.
Aki
egy alább-adó/
pályaelhagyó megalkuvó:
nem isteni hivatását gyakorló,
de olyan, mint egy önként szék-
lábfaragó kisiparos ex-Michelangelo…
Meg is ideologizálja: a család megélhetése…
Aki álmai feladását italozással kompenzálja…
A
felnőttként
is kórosan önismeretlen
súlyos-módszeres pályatévesztő,
mint a fél lábbal Tarzan szerepre jelentkező,
majd a nem meglepő elutasítás miatt ön-leselejtező,
és maximum segédmunkásnak, csicskának jelentkező…
Az
önként
önfélreismerő –
az igazmondó tükör
újból és újból ripityára törője…
(a jóbarátot ellenségnek tartó,
a művészet katarzis lehetőségét kerülő)
és ki mást, pont a hízelgő rajta élősködőt
a maga legjobb, igaz jóbarátjának tekintő
Szabó Lőrinc:
VANG-AN-SI
– Hiába! – hallotta ezerszer
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincsen remény! – és ijedten nézett
a remete Vang An-Si-ra.
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –
dörögte három ezredév
és a Tanácsban csak a szent bölcs,
Vang-An-Si rázta a fejét.
.
Fejét rázta, és így kiáltott:
– De! tudd meg! s felejtsd soha!
Én, Van-An-Si neveltelek föl,
én és a filozófia;
most tied a trón: megcsináljuk,
mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön,
én, a gondolat, s te, a kard! –
.
– Császár, ne akarj tudni semmit! –
könyörgött a rémült Tanács.
– Sen-Tszung, könyörgött a szent, – tárd ki
varázstornyod négy ablakát!
– Ne, császár, ne hallgass a népre! –
– Császár, hallgasd meg népedet! –
És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár:
– Van-An-Si, én neked hiszek! –
.
A torony négyfelé kitárult,
a Tanács meghajtá fejét
és Sen-Tszung, mit császár sohasem tett,
hallgatta, miért sír a nép;
a négy ablak négyfelé tárult,
és begyűjtötte mind a kínt,
mit fél Ázsia szíve néma
viharként dörgött odakint.
.
S a vihar feljajdult Keletről:
– Császár, nincs munka, nincs kenyér! –
– Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –
sírt a milliótorku Dél.
– A bér! a tőke! – zúgta Észak
és Nyugat zúgta: – A papok! –
Sápadtan hallgatta a császár
a négy beszélő ablakot.
.
Sápadtan hallgatta a császár,
amit még nem hallott soha:
hogy a szabadság nem szabadság,
a jog az őserdők joga,
hogy a szegényt a fenevad pénz,
mint tigris a nyulat, eszi,
s a világ csak nézi a gyengét
és legfeljebb megkönnyezi.
.
Irtózva hallgatta a császár,
hogy átkozódnak a szivek,
hogy elsírták mind, amit szemébe
nem mondtak volna soha meg;
irtózva hallgatta a néma
mennydörgést, amit a kulik
kétszázmillió szíve vert és
az imát: – Ég fia, segíts! –
.
Az ablak bezárult. – Hiába!
Nincs remény! – mondta a Tanács.
– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,
akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt és megölelte
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy,
kezedben minden hatalom! –
.
És Vang-An-Si dolgozni kezdett
és dolgozott tíz éven át.
Védte a gyengét, tőrbe csalta
a tigrist és a banditát.
– Pénz, műhely és bolt: az államé mind,
– hirdette, – én kereskedem,
s mint agy és kéz, mit munka termel,
elosztom becsületesen! –
.
Tíz évig dolgozott a szent bölcs,
büszkén, hogy amit most csinál,
ezer év múlva is csak álom
lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan,
ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak katonái
s angyalok a hóhérai.
.
Tíz évig dolgozott Vang-An-Si
és dolgozott mindenkiért,
kétszázmillió szíve volt és
a vén világ arcot cserélt;
látta: roppant számok és tervek
bölcs kényszerben hogy építik
szerencse, önzés, bűn s örök harc
fölé az ész és a rend álmait.
.
Tíz év… S a szent hívta a császárt
és a Tanácsot. – Kész vagyok,
itt a művem! s az új világra
kitárta a négy ablakot.
Boldogan hajolt ki a császár,
Vang-An-Si boldogan figyelt:
köröttük a birodalomnak
kétszázmillió szíve vert.
.
Csend volt, mint mindig, titok és csend,
de hatni kezdett a varázs,
megszólalt kétszázmillió szív
s a titokból lett vallomás:
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána
égig csapott a düh s a vád:
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. –
– Vang-An-Sit, a pokol fiát!
.
– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! –
– A szentet? – Ördög szentje volt!
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.
– Öld meg: mindenkit kirabolt!
Öld meg! – az átok, mint a tenger
özönlött a császár felé.
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si
és kilépett a nép elé.
.
– Őrültek! Elűztem a kalmárt!…
– A tied éppúgy becsapott!
– Bankpénz helyett … – De katonákkal
Hajtottad be a kamatot!
– Az úri tőke… – Spicliké lett!
– A papok… – Azért nincs eső!
– Munkahadsereg… – Mint a börtön!
– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! –
.
És már megint égig csapott a
vihar, tombolt az új világ:
– Most remény sincs meggazdagodni!
Császár, öld meg a bestiát!
– Őrültek! – suttogta a császár
s becsukta a négy ablakot,
s elnémult kétszázmillió szív
s az önzés újra hallgatott.
.
Elnémult kétszázmillió szív,
csak kettő beszéld odabent.
– Hiába! sóhajtott a császár.
– Nincs remény! – sóhajtott a szent.
– Ugye, mégis a régi rend jobb?! –
tapsolt a győzelmes Tanács.
És Vang-An-Si befalaztatta
a szent torony négy ablakát.
A szörnyeteg városa
A nagy bérház, ahol lakunk,
nem palota;
álmomban láttam: ez a ház
nagy kőkoponya.
Koponya, egy gonosz óriásé,
halott üreg;
az teszi benne temetővé
a lelketeket.
Ez a ház fej volt valaha:
az óriás
meghalt, de a feje itt maradt
és ránk vigyáz.
A vénség egyre töri-nyúzza
a rossz koponyát,
s mi benne élünk, mint a dögben
a paraziták.
A nagy bérház, ahol lakunk,
nem palota.
Mint a halott szörny szeme, villog
mindenik ablaka.
A kapu a száj, a fekete száj,
ahogy megmerevedett;
a régi száj eszi-köpi
az embereket;
s bent, mint a régi sok tekervény,
futnak a folyosók,
és azt is láttam, hogy születik
örökké újra a csók,
a halottban, halottak helyén
új élet hogy születik:
láttam magunkat, a régiek
kisérteteit!
És elborzadtam: nem csoda, hogy
e nagy labirint
annyi bűnt présel össze, annyi
emberi kínt,
hisz féregként nyüzsgünk a multban
s éljük mind, ami volt,
s folytatjuk a rablást, szégyeneket,
üzletet, alkoholt,
gyilkos kést, járványt, pénzek és
párzások piszkait,
a kihasznált nyomort, amely
mindent lealjasít:
újra éljük a szörnyeteget,
az óriás időt,
s amit csak kitalált, az egész
pokoli agyvelőt.
Szörnyű álom volt látni, milyen
ez a nagy rovartanya
és végig az utcákon a többi
vigyorgó csontpalota,
és sorra nyíltak az óriás
koponyák üregei,
s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost
s menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott
a tiszta ég alatt
mindent előlről kezdve építsd
új városodat:
építs új várost és idézd
az új istent, aki
jön és vihara csákányaival
a multat szétveri!”
Akinek
a rábízott/
elvállalt munkához
se tehetsége, se tudása,
de ezt nem meri bevallani –
a feladatot elpuskázó ügyetlen,
képzetlen, kétbalkezes pancser,
aki lebőg: köznevetség tárgya lesz
Az
utánzó majom –
aki nem tud vagy
mer újat teremteni…
Pl. csak a hallott mondatokat
ismételgeti, más életét másolja.
És meg is marad holta napjáig
gyenge utánzatnak, epigonnak…
A
mindenkinek
tetszeni akaró,
a minden elvárásnak megfelelni próbáló,
a bárkire, és mindig a legutolsóra hallgató,
akinek nincs önálló véleménye, meggyőződése.
Az öreg, a gyerek, a szamár és a teher meséje…
Aki
makacs –
a csak magára hallgató
konok, önfejű, rögeszmés,
aki önként vak és süket a baráti
jótanácsra, intésre, figyelmeztetésre…
Dac-
korszakos,
és ebben is ragadó –
a csak azért is ellentmondó:
lesz, ami lesz – ha törik, ha szakad,
de ő egy elvből mindig csak ellenkező…
(mint a magyar népmesés Szusza asszony)
Aki
az egyik
rossz végletből
a másikba rosszba eső:
egy önimádó/öngyűlölő,
a magába szerelmes, sőt önistenítő,
majd meg az önmaga tökéletességéből
előbb-utóbb nyilván kiábrándult öngyalázó
Imád/gyűlöl
Akit úgymond a legjobban „imád”,
pont azt gyűlöli meg, és csak azért,
mert nem tudta eddig az önképére formálni
(imígyen magát imádandó kisistennek képzelve)
Projektor
A lelki falra naponként újra vetíti
az ő kreált, kitalált ellenségképét,
„akit” azután vadul utálhat, gyűlölhet,
ami ideig-óráig egybe és izzásba tartja őt…
(és ami neki olcsó mentségül: bűnbaknak is szolgál)
Sorrend
A pótolható pénztárcájára
ő sokszorosan jobban vigyáz,
mint a szüzességére, lelki tisztaságára,
vagy végső soron magára az üdvösségére…
Ideális pár
Már le is állna
az idétlenkedő,
vagy hisztis toporzékolás,
az idegesítő gyerekadás,
ha te nem lennél rá oly igen
hálás befogadó, vevő-közönség
Osztálybohóc
Alternatív kitűnni vágyó:
csak hülyéskedése vált ki erős reakciót…
Ill. aki nem látja: ő magát éretlen bolondozásával
folyamatosan nevetségessé tevő társasági pojáca…
Hecchívás –
például egy
dolgozat halasztó bombariadó:
ami már nem bocsánatos diákcsíny,
de hivatalból üldözendő bűncselekmény
Vérszem
Vérszemet kap:
pl. mint alkalom szülte tolvaj,
aki egy sikeres bolti lopás után
nemcsak bolti szarka, de betörő,
besurranó tolvajból a lebukástól
rettegve akár rablógyilkos is lesz…
Aki
még a kipróbált
régiek rovására is
mindig azok társaságát keresi,
és azokhoz dörgölődzik, akiknek
itt és most éppen jól megy-felment a sora.
Nem csoda, ha így végül teljesen magára marad…
Aki
nem érette meg
a népmesék bölcs üzenetét:
segíts még a kicsi hangyának is,
mert mind egy csónakban eveztek,
a teremtésben egymásra vagytok utalva –
ő vagy más, előbb-utóbb majd meghálálja…
A
Didergő király,
aki az egész teste/
lelke megmelegítéséhez
eltüzel egy erdőt, sőt már
az emberek házát stb. is,
csak mert nem tud, illetve
nem hagyja magát szeretni,
(szeretetre méltónak lenni…!?)
Aki
a benne is
lakó Isten helyett
mindig újabb izmusokra,
iskolára, Mesterekre, gurukra
esküszik örök, feltétlen hűséget:
gúzsba köti lelkét, csak szellemi mankóval
botorkál, és nem isteni támasszal áll a két lábára…
Aki
már a szúnyog–
csípéstől is jajveszékel,
hisztizik, mozgósít, és mentőt hív!
Ilyen alacsony a fájdalomküszöbje,
amivel azt is kockáztatja, sőt eléri,
hogy majd a nagy bajban is csak kinevetik…
Vagy aki unalmában játékból Farkas!-t kiált,
és amikor tényleg jön, már nem veszik komolyan….
Aki
lelkileg mélyebbnek,
és szellemileg izgalmasabbnak,
előkelőbbnek hiszi/látatja magát,
ha folyton rejtvényekben, rébuszokban fogalmaz
(még S.O.S. üzenetét is így küldi el – ettől is koldul…)
Akinek,
mint a rókának
az ismert fabulában
még savanyú a szőlő,
ha ő most nem éri el –
aki önvizsgálat helyett
például menten rondának,
frigidnek vagy kurvának
lát(tat) és tart egy nőt,
ha ő tőle épp kosarat kap…
Aki
semmit
nem bíz a véletlenre:
sameszával ablakot töret be,
és a helyszínen teremve egyből
magának kedvező ajánlatot tesz.
Vagy gyártja a betegségtudatot, hogy
így majd eladhassa drága gyógyszereit,
amik „mellékhatásként” tényleg bajt okoznak,
amire azután újabb csodaszerekkel állhat elő…
Borúlátó –
a ráoperált fekete
szemüveges ős-pesszimista…
Most ugyan még süt a Nap, de
majd egész biztosan be fog borulni…
Így hát akkor minek is lehetne örülni…?
Ha szemüvegén piszok van, piszkos a világ…
Akinek mindig félig üres, és nem teli a pohár…
Az optimistákat csacska infantilisekként lenézi…
De titkon mégis azt várja, adják vissza derülátását…
Szerelembe esve minden fekete színesre varázsolódna…
A
csalétekre
ráharapó, beetetett
és rászoktatott horogra akadó,
aki rosszul kereste a boldogságát…
Élvehajhász, lelki-testi pótszeres,
szenevedélybeteg, alkohl/drogfüggő stb.,
az ún. mesterséges paradicsomban”élő” …
Sok álörömöt, majd valódi ürömöt kap!
(még jó eset, ha a menekülést keresve
elvonókúrán kín-szenvedve szabadul)
Aki
a kevés-
drága igazgyöngyét
pont a disznók elé szórja el…
Pl. ifjúságát méltatlanra pazarló
A hamisgyöngyért a pöcegödörbe
fejest ugró, becsület-kótyavetyélő stb.
Aki
egy teljesen
„autonóm önellátó” –
Aki az öndicséretétől
már messziről is bűzlő
És az önmagát jutalmazó és/
vagy büntető, másra nem rászoruló…
Nem teszi ki életét/művét más ítéletének…
Aki
egy hangulatember,
aki egy rapszodikus,
hangulati szélsőségek
között ingadozó, csapongó,
egy kiszámíthatatlanul szeszélyes,
kiegyensúlyozatlan személy…
Az egyik nap kenyérre kenhető,
a másikon meg tüskés, harapós…
Aki
a valódi
önérdekét
fel nem ismerő,
tudatlan, manipulált, balek stb.,
vagy azt nem – jól – érvényesítő.
Sőt aki önmagának az ellensége:
a maga alatt buzgón-ügyesen fát vágó…
Aki
a hencegő,
a hetvenkedő,
a nagyotmondó alak…
Hic Rhodus, hic salta/
vagyis most mutasd meg!
A megszégyenülő, önmagát
hamar lejárató blöffölő, szájhősködő
A gazdától,
az urától, a főnökétől stb.
ezer szálon függő lekötelezett,
aki teljesen feladja szabadságát
a kegyelemkenyérért cserében…
Aki a meztelen királyt már szép
ruhában „látó” elvakult szolgalélek
Aki
mindeddig
úgy érte el célját,
ha sírt, panaszkodott
és szánalomra méltónak látszott:
és így is maradt ebben a csapdában:
az ön-sajnáltatásban verhetetlen bajnok,
aki elpazarolja az önsors-javításra kellő erőit,
és akit már nagyívben ki is kerülnek az emberek…
A
két lábon járó
folyamatos, szorgos
napi Élet-panaszkönyv-író
Aki nem csak az orvosnál,
vagy a bolti reklamáláskor,
de mindig sorolja „panaszait” –
amivel önbeteljesítő jósként
ő be is vonzza a rossz sorát,
és így tényleg neki lesz igaza…
A
sebeit feltépő,
tolakodva mutogató
szemtelen követelődző,
avagy az önsajnáltatásban verhetetlen,
de így önsorsrontó szemérmetlen koldus…
Az
isteni
kegyelemre
váró/bazírozó,
a magán semmit nem segítő,
pl. a puskaporát szárazon nem tartó,
és így döntő pillanatban „csütörtököt mondó” …
Aki
Istenkáromló lesz,
ha nem Ő, maga az Isten
jön el érte személyesen, és
„csak” mentőcsónakot küldözget érte,
aki az árvízben már a háza tetején ül…
A
rózsa
vagy a nő
szépségében-
illatában gyönyörködő,
de az őt megsértő szúrós
tövisét már háborogva kifogásoló…
Naplopó –
az életét átalvó,
hétalvó, ellustálkodó,
elpazarló, csak lébecoló tolvaj,
aki így óhatatlanul másokon élősködik…
Az
alváson,
pihenésen spóroló,
az éjszakát is nappallá tevő,
aki így épp módszeres életrövidítő –
az életgyertyáját mind a két végéről égető,
mint akinél mindig vészhelyzet, szükségállapot van…
A
gyermekkor
egyszeri csodálatos
örömeit nem értő-élvező,
a felnőttségét siettető kiégett koravén,
vagy a felnőttségfóbiás „örök gyermek”,
az életkezdési, a kapunyitási pánikos, ő
a mamahotelek infantilis óriáscsecsemője…
Szabó Lőrinc:
A bolond igazsága
Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –
.
Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –
.
Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.
.
Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.
.
Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,
.
én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –
.
Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –
.
S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:
.
mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…
.
És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,
.
s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.
Dsuang Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke; – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem . . . És most nem tudom, .
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj; Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát!
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt; hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Szabó Lőrinc – Különbéke
Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
.
nem fütyörésznék most az utcán
ilyen vígan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.
.
Régen, mint az államok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
.
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.
.
Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hál istennek, egyre csökken
az undorom,
.
egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.
.
Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom életem ma átlát
minden szitán:
.
látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjúkor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,
.
látom milyen rútul becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,
.
s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,
.
s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, –
.
s mert mindez még csak nem is aljas,
nem szomorú,
a minden dolog apja valóban
a háború:
.
úgy nézzem elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.
.
Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.
.
De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:
.
különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
.
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset írok
.
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.
pppppppppp
Csak az ember lehet
teljes, boldog életű helyett
egy ön- (és társ) sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
