Szabó Lőrinc Ima a jövőért: 1956 – Kossuth díj: 1957

Szabó Lőrinc

Ima a jövőért

Magyar szabadságunk visszavívása (melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi felszabadulás lehetett, a török hódoltság alóli), szülővárosomban, Miskolcon ért, egy irodalmi est után. Délelőtt itt, Budapesten, még láttam szobrát a nagy bálványnak – akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hos – szú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem – és tizenkét órával később, vacsora közben, már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok.

Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében – akkor még zavartalan szélcsöndjében – éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt lehetett Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a bányavidék magyar munkásságának és három egyesített – politikailag tőlem idegen, de – idejekorán felocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosom.

Azóta naponkint, óránkint haladt felettünk a történelem. Többnyire ingó árnyékát sejtettük csupán. Komor képei és hangjai még a lelkünkben. De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult! Fel a föld és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlait idézve emlegettük nemzeti imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszomjú ínyünkön; azoknak a zászlóknak a csattogását lelkünkben ezentúl együtt kell hallanunk az elmúlt nyolc nap piros-fehér-zöld repesésével.

Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?! És még valamitől! Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a vissza nyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a – semmi harcnál nem kisebb – másik feladatban, ami most következik, az új, az igaz országépítésben.

Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart. Nem csírájában minden – ezt ne felejtsük. De még százszorta, még ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett. A konok kegyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, melyet halálos betegségként próbált az eleven élet gazdagságába beleépíteni az életképtelen teoretizmus. Tanulságképpen se felejtsük a fájdalmat, a fájdalom növelését, mint kormányzati eszközt! Akként is fel kell szabadulnunk, hogy megmentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől.

Sok jóvátenni való vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek.

Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön.

Budapest, 1956. október 31

*

Szabó Lőrinc (1900-1957)

Miskolcon született, apja mozdonyvezető volt. 1918-ban Debrecenben hadiérettségit tett, majd bevonult katonának. A Monarchia összeomlása után Budapesten beiratkozott a Műegyetemre, majd átiratkozott a bölcsészkar magyar–német–latin szakára. Verseit elvitte Babits Mihályhoz, aki barátjává fogadta, 1920–1921-ben nála is lakott. A Tanácsköztársaság idején Babits tanársegédje volt, a kommün bukása után, augusztustól szeptember végéig a Magyar Írók Szövetségénél titkárkodott Szabó Dezső mellett. 1921-ben feleségül vette Mikes Lajos leányát, e kapcsolat révén került Az Est szerkesztőségébe munkatársnak. 1922-ben jelent meg első kötete (Föld, Erdő, Isten). 1925-ben kezdődött Korzáti Erzsébettel huszonöt évig tartó szerelmi kapcsolata. 1928–1945 között a Magyarország, 1939–1944 között az Új Idők című lapok munkatársa volt. 1931. november 29-én Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal, Erdélyi Józseffel és Gulyás Pállal Debrecenben részt vett a “nemzedéki irodalmi esten”, ettől kezdve a népi írók körébe is sorolták. 1935. április 16-án – az Új Szellemi Front néven ismertté vált kísérlet részeként – ő is megjelent a Gömbös Gyula miniszterelnökkel való találkozón. 1937. március 15-én jelen volt a Márciusi Front megalakulásán. 1938-tól – előbb sajtókíséretek tagjaként, majd kulturális vendégszereplőként – többször járt Németországban, útjáról 1942-ben a Külügyminisztériumnak bizalmas levélben is beszámolt. 1942 novemberében részt vett Lillafüreden az író-katona találkozón, ahol a háborús költészet „esztétikájáról” beszélt. Többször behívták katonának, 1944. november 13-án főhadnaggyá léptették elő. 1945 elején többször is rendőrségi őrizetbe vették, szeptember 25-én az újságírói igazoló bizottság csak feddéssel igazolta, emiatt publikációs tilalommal sújtották. 1946 októberétől 1949 nyaráig a Válasz költői rovatának szerkesztője volt. 1947-ben Püski Sándor kiadójánál jelent meg Tücsökzene című kötete, decemberben pedig – többek tiltakozása ellenére – felvették az Írószövetségbe. 1949 után publikálási lehetősége újra megszűnt, így műfordításokból élt. 1950-ben Korzáti Erzsébet öngyilkos lett, az ő emlékére írta A huszonhatodik év szonettjeit. Csak 1956 könyvnapján jelenhetett meg válogatott verseinek gyűjteménye Illyés Gyula tanulmányával. 1956. szeptember 16-án beválasztották az Írószövetség elnökségébe. Október 23-án este Miskolcon volt saját költői estjén Illyés Gyula társaságában. 1956. október 31-én a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt írói irányító testületének a tagja lett, az Irodalmi Ujság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat, és nyolc társával együtt aláírta azt az írói nyilatkozatot, amely a Köztársaság téri tragédia után a forradalom erkölcsi tisztaságáért emelt szót. 1957 márciusában Kossuth-díjat kapott, húsvétkor pedig megjelent A huszonhatodik év című kötete. Az év októberében Budapesten hunyt el.

*