kb. 8 perc olvasás
Gárdonyi Géza
Kedves jó poétám, élsz-e vagy meghóttál?
Vagy magaduntából tán megházasodtál?
Én bezzeg, pajtikám meg nem házasodtam,
sőt kicsi hija mult, hogy el nem patkoltam.
A tél a hóhérom, ez gyötör pogányul:
minden tagom jajgat kegyetlen fogátul.
De szeretnék hozzád beállni medvének:
meleg kályhád mellett nevetni a télnek!
Itt a fővárosban nincsen tél barátom;
a hó, ha esik is, fordul a lapáton.
Szemét lesz belőle. Mert itt minden szemét,
amit a természet szent keze hord eléd.
Szemét az ember is: kőben lakó féreg.
Elsöprik, ha kifagy belőle a lélek.
Hát mondom, nincs itt tél, csak hószemét s hideg,
melytől csavarodik emberben az ideg.
A kőszénkályha is oly barátságtalan:
komor, mikor üres; bőg, mikor rakva van.
Hej, falun a tél is milyen más, barátom:
Szűztiszta fehérség az egész világon!
A háztetőkön is ünnepi takaró;
kristály-jégrojtokat lógat körül a hó!
S benn pattog az ölfa; piroslik a lángja;
meleget lehel a kandallónak szája;
s melegen dobog a szív is az emberben,
kiváltha nincsenek többen, mint csak ketten.
Hej Miska, ha most ott ülhetnék melletted,
de kivirágoznék néked is a kedved!
Áldanánk a jó bort, s az egész világot:
a néppel nem érző monoklis néppártot;
dicsérgetnénk bőven az Akadémiát,
amely mindent, ami nem magyar mű kiád;
s eltünődnénk azon, hogy a magyar kormány
mért tartja a lovat a kultúra ormán?
Hiszen nem lólábon halad a kultúra!
Gondolatnak is ez rámnézve tortúra!
.
Hálistennek megy a kultúra magától.
Hát ne is beszéljünk államról, kormányról.
Oltáruk, oltárunk, más isten oltára:
az ő városuk Wien, mienk Budavára;
a mi ápolt tüzünk: a nemzeti érzés,
s a mi létünk szent cél; az övéké: kérdés.
A mi törekvésünk: független hatalom.
Az ő törekvésük: az „Összbirodalom”.
Mink: piros-fehér-zöld; ők fekete-sárga.
Mink fölfelé megyünk, ők meg le a sárba!
.
Mindezen keresztül búsulnánk magunkat,
s néznénk a pohárban világbánatunkat,
melyből mint a mese szellemóriása
fölszáll a borongás feketélő gyászba’.
S amihez már szavunk elég bús nem volna,
egy-két cigány mellett könnyeinkbe folyna.
Pesti ember látná, mondaná: „Jánápot,
ejnye de busulják iten á mágyárok!”
Pedig a búsulás, ha bor van hozzája,
a magyar embernek ősi mulatsága.
.
Nem mehetek hozzád búsulni barátom:
messze van Szász-Régen, messzebb még, mint nyáron.
Nyáron vörösre sül az ember odáig,
télen pedig megfagy tetőtől bokáig!
Olvastam: a hóban, mint a vakondokok
úgy furkálódnak az erdélyi vonatok.
Néha kivetődnek a hó tetejére;
Néha nem látszik más, csak a gép kéménye.
Igy hát csak vágyódó gondolatim szállnak
hótakart völgyébe szép Erdély-hazádnak.
Irj kedves poétám: élsz-e vagy meghóttál?
vagy nagy unalmadban tán megházasodtál?
S írj főképp dalokat hallgató szívünknek,
gyári zajban tikkadt, kiszáradt lelkünknek.
Hiszen akármilyen tél borúl a tájra,
mindig virágozik a te lelked fája,
s mikor dalod zendűl, örömben, panaszban,
télen is tavasz van!
(1894)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szabolcska_Mih%C3%A1ly
*

Gárdonyi Géza
AZ AGG NORVÉG.
Isten, ki meggyujtod csillag-mécseidet,
s az emberi testben az emberi szivet,
hogy fenn a szép csillag, lenn a költő lángja
világosságodat hordja a homályba,
ha én is, – útfélen égő fénybogárka, –
be vagyok irva a lámpásid sorába,
elborult lélekkel, felsóhajtva kérlek:
– Uram, ne bocsáss rám nagyhosszú vénséget!
Nem mintha rogyásig fáradt volnék máris,
– élete szekerét csak elhúzza más is;
– az elaggás képe, az se rémkép nékem,
– némely vár romjait tetszéssel is nézem; –
úgy se járhatok, mint Amerika dúsa,
hogy lidércként nyom majd a vagyonnak súlya,
csak a példa rémit: mint lesz vénségére
az agg norvég hamis kártyások cégére!
A költő magvető. Két kézzel hinteget.
Egyfelé: békesség! – másfelé: szeretet!
A költő kertész is: öntözi virágát,
szivének vérével a szabadság fáját.
A költő a nemzet vezérlő felhője:
próféta-szemmel néz a ködös jövőbe.
Kezében a multak szent zászlója lobog.
Mellében mindig a nemzet szive dobog.
S íme a rút példa: mily gyönge az aggság!
Vén sas szemét is hogy szállja meg vakság!
Kezében most már nem norvég zászló lobog!
Mellében most már a tótok szive dobog!
Fejszét ragad: – Hol a magyarság szent fája?!
…Elhülve néz a nagy Európa rája.
Mink nyugodt sajnálva, nemzete pirulva.
Csak a tót kontatók vihognak markukba.
Istenem, ki ura vagy minden elmének,
s atyja a magyarnak, tótnak és norvégnek,
világits be neki a józanságába!
Vagy hozd el őt közénk, hozd Magyar-országra!
Hadd lássa, hogy fordult a mese visszára:
mi bőrt ruháztak rá az agg oroszlánra?
Hadd lássa, milyen a tulipános kertünk?
s hol a tót csak egy is, kit magyarrá vertünk?
(1907. okt. 27.)
*

Gárdonyi Géza
LEVÉL BRASSAI SÁMUEL ÚRNAK.
Tisztelt és szeretett bölcs tanító-mester
kinek tanítványa szép Székelyországon
s ideát is majdnem minden művelt ember, –
levelem jókedvben, erőben találjon.
.
Valahányszor képed felötlik énnékem,
a fölmagasodó havasra gondolok,
mely áll mozdulatlan, nyugodtan, fehéren,
míg lábánál jönnek-mennek az évszakok,
s lombot hoz, lombot visz az idő folyása, –
csak a vén hegy, az áll, s nincsen változása.
.
Te születni láttad ezt az agg századot,
s térdeden ringattad öregapáinkat.
A halál azóta négy termést aratott,
s az első termésből fűszál sem maradott.
Te meg ringatod most az unokáinkat.
.
Egy század! Micsoda irdatlan nagy pálya!
A gondolatnak is megfárad a szárnya,
amíg átrepül rajt, s lankadtan száll hozzád,
hogy bámulja a te agg, eleven orcád.
.
Egy század! Mennyi víz folyt a Tiszán, Dunán,
s mennyi vér a földön!
Te láttad, amikor Napoleon után
a hollók ezre szállt át a Székely-földön.
Láttad nemzeteknek színe-változását,
fölemelkedését, térdre bukását.
.
Mikor te születtél, még e földön lépdelt
Byron, Schiller, Goethe s a mi Csokonaink;
a vidám Gvadányi verseket pöfékelt
s a nagy testőr búsan kószált jószágain;
Dugonics még akkor mondásokat gyüjtött,
s Révai éhezve írta nagy nyelvtanát;
Kölcsey gyermek volt, pillangókat űzött,
s Berzsenyi még zárva tartotta asztalát.
Erdélyben azidétt dörgött Wesselényi:
„Nem taníthatott meg József császár félni!”
.
Hallottad ébresztő szavát Széchenyinek,
s láttad a legelső gőzhajót a Dunán;
láttad Magyarország mi volt s aztán mi lett,
mint virágzott a föld az ő lépte nyomán.
(Pozsonynál végződött akkor Európa.
Oláhországig nyúlt határa azóta.)
.
Te láttad halovány arcát Kazinczynak
s olvastad az ő szent-lángú leveleit;
tapsoltál te is a két Kisfaludynak,
s új könyvül lapoztad Himfi Szerelmeit;
a Szózat költője bátyámnak nevezett.
Úr korában láttad a magyar nemzetet.
.
Egy göndörhajú és nagyfejű legényke
járogatott hozzád akkortájt ebédre;
hóna alatt mindig egy göngyöleg kóta:
maga-csinálgatta mindenféle nóta.
.
Ottan próbálgatta a te zongorádon,
s te rá-rábólintál: Ez jó itt, barátom!
Már akkor ott volt az ifjú írásában
az a tiszaparti szép furulya-nóta,
amit elbájolva hallgattunk Bánk bánban.
Erkel Ferenc… – ő is érccé vált azóta.
.
S érc immár Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi…
Szobrok itt e földön, csillagok az égen.
S akit üstökösként láttál megjelenni,
s a Küküllő mellett lehullni, eltűnni,
káprázatba ejtő fényes csodaképpen, –
Petőfi is immár ércszoborrá válott.
S az idő új század küszöbére hágott.
.
Óh mondd te, százéves időnek tanuja,
ki emberkorában láttál egy réteg port,
vak véletlen-e a sors vagy Isten ujja?
jobb-e így, ahogyan van? vagy jobb ahogyan volt
Merre megy e nemzet százesztendő óta?
Fakul-e vagy virul hármas lobogója?
S ahogy egy hosszú út Nébó-hegyén állasz,
mi az, amit láthatsz?
.
S óh mondd, te mindenben-tudós bölcs aggastyán
aki száz esztendőn át folyton tanultál,
s ki a földet, eget egyaránt vizsgálván,
mélyben és magasban legtovább jutottál,
érdemes-e élni?
.
Ha visszasiklana az időnek lába,
s Isten megkérdezne születésed előtt:
igent-e vagy nemet válaszolnál rája?
végigélnéd-e még egyszer a jövendőt?
mit felelnél neki?
.
Mennyi egy század, ha magad mögé nézel?
hosszú zürzavar-e? vagy csak rövid álom?
S megmondhatod-e már százesztendős észszel,
miért él az ember ezen a világon?
S melyik él hát bölcsen itt: a hangya-lelkű?
vagy pedig a másik: a pillangó-lelkű?
a szent vagy az állat? a búvó? a bátor?
a gaz? vagy a jámbor?
.
Melyik ér többet: az arany, vagy a rózsa?
a paloták terme? – vagy a füves róna?
a mosolygó lány? – vagy a mosolygó király?
dicsőség? – vagy a tavaszi napsugár?
Melyiknek jobb itt: a bölcsnek? vagy butának
Kinek higyjünk jobban: Jézusnak? – Buddhának?
Mózes mond-e valót vagy Darwin tanai?
Állatok vagyunk-e, vagy Isten fiai?
.
Mi jobb: tudni mindent és nem hinni semmit?
avagy: hinni mindent, és nem tudni semmit?
S megtudjuk-e vajjon, ha vénségbe estünk:
testünké-e lelkünk, vagy lelkünké testünk?
.
Mi a legszebb, amit életedben láttál:
a csillagos ég? – a nap kelte és szállta? –
a szerelmesére mélázó virágszál? –
a megbocsátó arc? – a boldog kis árva? –
vagy az anya képe,
mikor rámosolyog a csecsemőjére?
.
S mondd: mindétig nyiló virág-e a remény,
ez az örökké zöld, ritkán termő növény?
vagy ez is a korral – gondolom szomorú, –
emlékké szárad, mint a nászi koszorú?
.
De te még máig se tetted le a könyvet.
Mi az, mit még nem tudsz? Mit tanulhatsz többet?
Mit kutatsz-keresel? Tudni mit kivánsz még?
Micsoda homályok oszlására vársz még?
.
Óh mondd: ki megéri a századik évet,
hajnalt érez-e vagy közeledő éjet?
S ahogy útja végén lassabbodik lépte,
hová néz az ember: a földre? – az égre?
.
Óh mondd: úgy vagyunk-e, mint az erdő fája,
mely aggon visszadől a földnek porába;
vagy úgy, mint ama nagy égitestnek fénye:
remegve szállongók, minden sötétségbe’;
s nem tudva: mi élet, mi halál, mi álom,
csak csüggünk a hiten, mint a pók a szálon.
(1897)
p.s.:
A mester épp
százesztendős volt,
mikor e levél iródott.
Azt mondják, felelt is rá
valamelyik kolozsvári lapban.
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- A borostyán-pipa.2024.10.06.
- Gárdonyi Géza: A borostyán-pipa.2024.10.06.
- A boldog(talan) ember: életminőség vizsgálódások – IV.2024.10.06.