Minden szenvedés gyöngyöt terem…!? – Gárdonyi Géza: Szunyoghy Miatyánkja

Írta: Nagy Jenő · 2024. október 6.

kb. 56 perc olvasás

A Szunyoghy miatyánkja (1916) című detektívregénynek induló történetben a számos csalódást megélt, de mindig bizakodóan újra kezdésre vállalkozó címszereplő két házasságának történetét meséli el. Első felesége – akit egy nemesi kúriából szöktetett meg – pár évi boldog házasság után tragikus körülmények között meghal. Szunyoghy évekig bolyong az országban, sok megpróbáltatás után végül vidéki birtokot vásárol és feleségül vesz egy elszegényedett nemeslányt. Az új feleség – aki tökéletes ellentéte az elsőnek – hamarosan megunja az egyhangú életet, és megcsalja férjét a szomszéd földbirtokossal. Amikor Szunyoghy rájön felesége hűtlenségére, felgyújtja házukat, és elindul, hogy harmadszor, most már Amerikában kezdjen új életet. A fordulatos, néha meseszerű történet az egyik legjobban szerkesztett Gárdonyi-regény.
*
„Valami különös szép törvény az Istennek földi rendjében, hogy minden szerencsétlenségünkből valami jó fakad. Minden keserüségünkből valami édesség. Minden könnycseppünkből, valami boldogság. Minden szenvedés gyöngyöt terem. Néha mingyárt is. Néha napok mulván, vagy évek mulván, vagy talán csak a másvilágon, – de gyöngyöt terem minden szenvedés.”
*
Gárdonyi Géza: Szunyoghy Miatyánkja (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958) -  antikvarium.hu

GÁRDONYI GÉZA

SZUNYOGHY MIATYÁNKJA

Regény


– Nálam nélkül nincs kenyere a királynak se! – mondotta a gazdatiszt.

– Nálam nélkül meg neked se! – vágta rá a pap. – Nem az én kezemből száll-e a vetésedre az áldás, az Ég áldása?

– S ha én nem őrlöm meg? – nevetett a gőzmolnár.

– Hát a pecsenyét ki adja a kenyeretekhez? – durrant rájok a fővadász.

– De megehetitek-e, ha betegek vagytok? – mosolygott az orvos.

A gazdatiszt ebédlőjében vetélkedtek így, vacsora után. A kastély urát, a főherceget várták azokban a napokban, s készültek a fogadására.

Egy fiatal rendőrtiszt is ült az asztalnál, polgári ruhában. A fővárosból küldték oda, hogy a levegő minden tekintetben tiszta legyen, mikorra a főherceg odaérkezik. Hát az a rendőrtiszt is megszólalt:

– Ezt a kérdést végig lehet vinni a főhercegtől az utcaseprőig: nem találnánk olyan embert, aki azt mondaná, hogy az ő foglalkozása…

– Nohát rendőr azért nem lennék, – csóválta a fejét a gazdatiszt.

– Mért?

– Mért? Hát azért. Csupa nyugtalanság az élete.

A rendőrtiszt mosolygott:

– Itt a fővadász úr: tessék megkérdezni tőle, mint vélekedik a nyugtalanságról? Én is vadász vagyok: rókavadász, farkasvadász. És bármennyire megértem is a fővadász úr foglalkozásának a szépségeit, nem cserélnék vele. És senkivel. Mert akárki mit mond, hogy az ő mestersége milyen fontos, hasznos, érdekes, a rendőré valamennyiénél fontosabb! hasznosabb! érdekesebb!

– Hohó! hörkent rá mind a társaság.

– Hát jó: engedek belőle. A fontosságot, hasznosságot nem tartom feljebb, de azt csak megengedik…

– Azt se engedjük!

S nevettek.

– Bizonyítani tudom: érdekesebb minden más foglalkozásnál! Bizonyítani tudom! Mert én a rendőri munkámban az is vagyok olykor ami a kasznár úr, az is ami a főmolnár úr, az is ami a főtisztelendő úr, orvos úr, minden úr! Minden foglalkozású vagyok. Vagyok, ha kell: úr. Vagyok ha kell: paraszt. Báró, kocsis, iparos, napszámos, egészséges, beteg. Minden vagyok, minden. Ahogy az ügyek fordulnak. Mindenki-másnak a mestersége munka. Az enyém, játék. Igaz hogy néha vasra, vérre. Néha csak nevetségre. De játék és játék! Mint a szinészé. A különbség csak az, hogy amíg én játszom, velem is játszik a sors: bicskával, ököllel, revolverrel. Néha azonban csak falnakugrasztással. Sohse tudom mit hoz a holnap? – de mindig érdeklődéssel várom. Mink ezerszer annyit élünk, mint más emberfia, mert mivelünk sokszor egy héten több történik, mint más szerszámú emberrel teljes életében. Egy héten!…

A pap fölemelte a szemöldökét:

– Hát például a mult héten? Mi történt a mult héten? Ha már minden héten több történik, mint mivelünk.

A rendőrtiszt az állát simogatta:

– A mult héten? Mi is történt a mult héten?… Családi szaporodás… Nem érdekes… Lent jártam az Adrián… Elfogtam egy szökevényt. Mindennapos ügy. Ámbár talán önöknek éppen az ilyen érdekes. Mert kissé komikus… Már hogy én voltam komikus benne. No restelem is elmondani: nincs mit dicsekednem vele. De elmondom, a főtisztelendő úr kedveért mondom el, mivelhogy egy miatyánk is foglalkoztatott. Rendőrileg persze. No elmondom. Csak valahogy az ujságba, ne kerüljön, – azt mégis röstelleném.

*

Hát a mult hét…

Tudják az urak, hogy útcai zavargások voltak Pesten, hitvány kis politikai lázongások. Mégishát nehéz napok nekünk.

Vasárnap este is be kellett mennem a hivatalomba.

Igen kelletlenül mentem be pedig: a gólyát vártuk otthon, az első gólyát. Kilenc hónapos házas vagyok.

De a kötelesség mindennek eléje való.

Megbiztam az oktogontéri posztost, hogy telefonáljon valamelyik kávéházból, amit majd a cselédem mond neki.

Hát úgy is történt.

Ülünk négyen a lámpások előtt a hivatalszobában. Unatkozunk, ujságot olvasunk. Hallgatjuk a telefon-értesítéseket: A Rákóczi útján kis csoport. Szétoszlattuk… Az Opera előtt csendes… A Városligetben a Tiroli nőnél még sokadoznak…

Kilenckor végre nekem is telefonál a rendőr:

– A naccságától izenik…

– No, mit!?

– Hogy fiu lett. Szép, egészséges.

Ugrottam örömömben.

– Fiam van! Ifjabb Imrefi Dezső megérkezett!

A társaim gratulálnak.

– Pezsgőt! – kurjantom a szolgának. – Hozz hamar egy nagy palack Törleyt! Négy poharat! Lódulj!

Az unalomnak persze egyszerre vége. A pezsgő durran és gyöngyözik.

– Hát éljen ifjabbik Imrefi Dezső, és az idősebbik is. És éljen az asszonyka is, aki ennek az örömnek a világra hozásán legtöbbet fáradott.

A boldogságom mintha átragadt volna a társaimra is: vidáman beszélgettünk.

Egyszercsak megint csirinkel a telefon:

– Imrefi úr?

– Én vagyok itt.

– Jelentem alásan: a naccságától megint izentek.

– Mit?

– Másik fiu is lett.

Erre már nem ugrottam, inkább elhőköltem.

– Mi az? Mi az? – kérdik a társaim.

– Másik fiam is érkezett.

Nevetnek:

– Mégegy pezsgőt kell fizetned!

– Hát… ha Isten is úgy akarja…

És szólok a szolgának:

– Mégegy üveg pezsgőt!

A társaim nevetnek, figuráznak:

– Hát a neve? Az most már legifjabb Imrefi Dezső lesz!

Velük nevettem. De mégis bizony vakartam a fülemet. Az első vendég költségeit csak elrakogattuk szépen előre, de kettőről nem is álmodtunk. Mármost hogyan lesz? Elég lesz-e kettőnek az apró-ruha? A bölcső? Duplán kell-e fizetnem a bábát? A keresztelést bizonyosan. Éshát talán szoptatós dajkát is kell fogadnom?

Iszogatjuk közben a második üveg pezsgőt is. S egyszercsak megint csirinkel a telefon. Szólt az minden öt percben. De hogy én megszeppenve pillantok oda, a társaim kacagnak:

– Oda ne menj!

És fetrengenek a széken, nevettükben.

– Harmadik Imrefi Dezső! Legeslegifjabb…

Akkor lép be a kapitányunk. Látja a két pezsgős palackot, pokoli kacagást. A telefon csirinkel. Látja, hogy senki se lép a telefonhoz, hát ő maga fogja el a telefonszót. Csak azután kérdi:

– Mi történt?

Elmondják nagynevetve, hogy nem merek a telefonhoz ülni.

A kapitány is mosolyogja:

– No, – azt mondja, – hát jőjjön át a szobámba.

Odabent aztán elővett valami három levelet és egy fényképet.

– Hát hogy az ikrek költsége fedezve legyen: ihol ez a fénykép, s ihol a takarékpénztárnak is a jelentése. Ez a fiatalember önnek dolgozott. Negyvenhétezer koronát bizott rá az igazgató, hogy vigye el a pénztárosnak. Ő azonban lépcsőt tévesztett és nem is talált többé vissza. Huszonkét éves legényke, hát nem is munka az elfogása. Azt is tudjuk már, hogy Fiuméba váltott jegyet. Telegrafáltam, hogy tartóztassák le, de útközben kiszállt valahol. Nem baj: Fiuméba igyekszik, s ott bizonyosan az amerikai hajóra, – a jámbor. Átöltözik, nyiratkozik is majd, a bajuszát megtoldja, vagy leberetváltatja, stb. Önnek ez éppen kapóra érkezik.

– Köszönöm hálásan.

Megnéztem a fényképet: vézna termetű, keskeny arcú, fiatalember. Magas duplagallér a nyakán és kirakati gonddal kötött selyem nyakkendő. A haja oldalt van elválasztva. Kenőcsölt ritka haj. A szeme rajzában semmi különös. Afféle közönséges pomádé-ifjú, amilyen tucatszámra illatozik minden délben a főváros Andrássy-útján.

De nini, van itt egy jegyzet is a fénykép alatt:

Különös ismertető jele: kis szemölcs a jobb szeme alatt, mint a felülről csorba lencse.

Boldogan száguldottam haza.

A feleségem előmutatta az ikreit. Gyönyörű két gyerek! Azazhát dehogy gyönyörű: vörös mint a főtt rák mind a kettő. Csak nekünk gyönyörű, nekünk igen gyönyörű.

Én is előmutattam a megbizásomat:

– Pottyanthatsz lelkem akár mégegy fiut, ha éppen kedved van rá: gondol ránk az Isten. Legalább is kétezer korona amit ez a megbizás gyümölcsöz.

Persze alig aludtam valamit. Még a villamosok se indultak, mikor már fölkeltem, s nekifogtam az öltözködésnek. Fölülről csorba lencse. Divatos utazó-ruhát vettem magamra, és zsebkendőt, fehérnemüt dobtam a táskámba. A szakálamat, bajuszomat kissé elváltoztattam, még a jegygyürümet is zsebredugtam. A táskámba betettem egy bokor jó erős kézbilincset is. Fölülről csorba lencse.

Este 9-kor már Fiuméban voltam.

Benéztem a rendőrségre: fogtak-e el valakit tegnap óta?

Nem.

Szólok az utcán egy sihedernek:

– Gyere csak pajtás: egy fiatal rokonomat keresem. Valamelyik kocsmában vagy kávéházban ül. Mutass meg rendre minden efféle helyet.

Járunk-kelünk. Fölülről csorba lencse. Közben megtudom, hogy a Frankónia holnap délután indul: nyugodtan vacsorázhatunk.

– No most már elmehetsz fiam.

Az Európába ültem be. Ott is a sarokból szemlélődtem, mint a pók a hálója sarkán.

Egy fiatal emberen meg is állt egyszer a szemem.

Nézzük csak a fényképet.

S a zsebembe nyulok.

Tyhű kutya teremtette! hol a tárcám?

Elvesztettem!

Hol? Hogyan? A kocsiban maradt? vagy az étkezőben? vagy kiesett valahol? Tán délután, a kupéban? Mert bizony elnyomott az álom valahol Zágráb körül. Kuttya teremtette! Még szerencse, hogy a pénzemet nem abba tettem, a szökevénynek a fényképe meg a fejemben van: Fölülről csorba lencse. Csak a névjegyeim…

Tapogatok: egy névjegyem maradt a külső zsebemben. Elég lesz tán az útra az is.

Fáradt voltam. Nagyot aludtam a Kvarneróban, egy kis hotelben, a Leone d’oro mellett.

Másnap: csepeg az esső. Fiume tele van esernyővel. Tessék ilyen időben meglátni a fölülről csorba lencsét.

Először is a póstára sietek: telegrafálok más igazolványért. Haza is firkantok egy sort, mint szoktam: képes kártyán.

A póstán sokan tolongnak. Ott is szemlélődök. Szűröstarisznyás kivándorlók. Azok is képes kártyákat irkálnak. Falon, ládán, egymás hátán, – az utolsó bucsuszót, haza.

A szemem megakad egy bőrkabátos úrfélén a nép fiai között. Katonás nyakú ösztövér ember, – jó harmincas. A lábán szürkészöld kamásli, – a nadrágja szövetével egyező. A karján kampósbot. A fején túzoktollas vadászkalap.

A rekesz-ablaktól egy levelező-kártyával fordul el.

Ismerősnek tetszett. Hol láttam én ezt a vasból vert rövid bajuszt? ezt a falon is átlátó kemény szemet. Álmatlanságtól zavaros, mégis erős. Hol láttam ezt a levegőn cserzett arcot? Lehet, hogy utaztam vele. Vagy csak útcán láttam? Ha nem volna olyan fakó, talán megismerném. De ez a mezei ember legalább is két éjjel dorbézolt. Hiába: még ma is ezeké a világ.

Az egyik rekesznél goromba szó hallatszott:

– Nyalja rá maga! Nekem ez nem kötelességem!

A mezei úr körülnézett, mint aki keres valakit. Rám is nézett, de idegenül. Egyszercsak egyenesen hozzám jön.

– Magyar az úr?

– Magyar vagyok.

– Egykis szivességre kérném: hogy megírna egy sort erre a kártyára. Nekem az ujjam fáj.

Akkor megismertem.

Hát csakugyan nem beszédes ismerősöm. Látásból maradt az eszemben. Márciusban Kolozsvárott töltöttem egy napot. Ott találkoztam vele.

A Nújork szállóban vacsoráztam, és azért emlékszem rá, mert szembeötlően kedves asszonyka volt vele. Egy patyolatképű fehér madár, – csinosan, gondosan öltözött finomka teremtés. Nem is asszonynak látszott, hanem inkább leánynak.

Fal mellett ültek a szomszéd asztalnál. Az ember nem nézett senkire. Az asszony azonban szemérmes érdeklődéssel szemlélődött körül. Ételt az ember választott, az asszonyt csak éppen megkérdezte:

– Angol ürücomb, jó lesz?

– Amint akarod, – felelte halk alázatosan az asszony.

– Vagy kappant eszel inkább? Kappant otthon is ehetünk. Tehát angol ürü.

– De csak egyet, – mondta az asszony, – nekem elég egy szeletke.

Valami kedves panaszos zengésű hangja volt. A tekintete nyilt és bizalmas. A haja szinét nem láttam, mert a kalapja széle azon az oldalon hajlott a fülére. A keze kicsi volt és pátyolt. A mozdulataiból látszott, hogy klastromban nevelték, vagyhogy magányos gyermek volt: féltették még a hópehelytől is.

Micsoda szerencsés némelyik ember! – gondoltam. Ez a fehér árnyék hogy kerülhetett össze ezzel az úri ruhában járó csikóssal?

Mert nem mondhattam egyébnek. Az a nyerseség, amellyel beszélgetett azzal a csupa-figyelem asszonnyal, szinte bántó volt.

Reggel egy erős férfi-szóra ébredtem föl:

– Margit! Megkereszteljelek?

Megismertem a hangot. A szomszéd szobától csak egy zárt ajtó választott el. A vidéki hotelekben nem párnázzák az ajtókat.

Aztán a nő hangocskáját hallottam:

– Engedj még aludnom, Danikám. Szépet álmodok…

– Isten uccse rád öntöm! Mind rád öntöm ezt a kancsó vizet!

– Jaaaj!

– Csak fel! fel! Annál nehezebb, mentül lassubb.

– Jaaaj! Oáh… Oáh…

– Fel-fel! És talpig hideg vizben!… Itt a spongya. Ne: itt a spanyolfal.

Az asszonyka nyigett-nyögött, didergett. De hiába: a viz locsogott. Szinte szerettem volna csengetni, hogy vigyenek be neki meleg vizet.

Közben a férfi is öltözködött. Hallottam ahogy becsengette a cipőket. Az ajtót úgy nyitogatták, te éreztem, hogy rázkódik meg mindannyiszor az a gyönge teremtés a spanyolfal mögött.

S még ő aggódott az emberért:

– Melegebb inget vennéd föl Danikám, meghülsz… Jó-jó… Sietni fogok… Nesze itt az inggomb…

Mikor beadtam a portásnak a kulcsomat, odapillantottam a nevem mellé írt névre:

Szunyoghy Dániel.

Hümmentettem. Ez ugyan inkább Bivalydy lehetne.

Mindez egy pillanat alatt feltárult az emlékezetemben. De hogy megvénült ez az ember! S micsoda szinehagyott ábrázat! Mért iratja a levelét énvelem?

Rápillantottam a jobb kezére. Nem látszott rajta semmi seb. Görcs bántja az ujját?

A postai iróasztalnál várnunk kellett kissé. Aztán, hogy hely üresedett, megmártottam a tollat, s kérdőn néztem reá.

Diktált:

– Cim: Tekintetes Szunyoghy Dániel úrnak.

Egy körülb. százezer koronás üzletben sziveskedjék tizedikén Bpestre fáradni. A Hungáriába szállok. Bizonyosra várom.

Tisztelettel:

Filippi Cappi, terménykereskedő.

A toll megállt a kezemben. Mi a manó? Hát maga-magának irat?

Ha a kétezer koronás ügy nem foglalkoztatott volna, bizonyára Szunyoghyra fordul a figyelmem. Ez valami nem rendes művelet! Lehet, tréfa is, de lehet bűnügy is. Nincs időm most arra, hogy érdeklődjek iránta: két nyulat egyszerre nem kergethetek.

Leirtam a diktálást készségesen.

A levél egy szatmármegyei községbe cimeződött.

Az ember megköszönte a szivességemet, s a leveles ládát kereste. Sokan álltak ott, hát kiment. Az ablakon át láttam, hogyan áll meg a külső levélszekrény előtt. Áll és bámul rá. A kártya a kezében.

Egyszercsak megmozdul összetépi a levelét, apróra, s elveti.

No ez gyanus! Ha nem kötne le annak a kétezer koronának a megszerzése… De szólok egy fiumei rendőrnek, hogy kisérjék figyelemmel.

Mikorra azonban kiléptem, nem láttam sehol.

Node most már ideje, hogy elnézzek megint a rendőrségre.

A kapitányt is ott találom. Elmondom neki, hogy egy sikkasztót nyomozok: Klein Árpád, fölülről csorba lencse.

Csak annyit tud róla, hogy Budapestről telegrammban értesítették. De nézzünk szét a kivándorló tanyán, s délben az ebédlő helyeken.

– Köszönöm, majd csak magam. Elég ha a hajóra elkisér valaki, s bemutat a kapitánynak: lehet, hogy Triesztben száll be az én Árpádom, lehet, hogy csak Nápolyban.

A rendőrkapitány kézséggel jön velem. A hajó kapitánya nincs még ott, de azért a hajót megnézhetjük. Megnézzük. Bemutat futólag egy tisztnek, egy fiatal, kabócafejű németnek. Még csak a matrózok, pincérek, fűtők lézengenek a hajón.

A tiszttől hallom, hogy csak este indulnak, nem délután két órakor, ahogy szoktak.

Annál jobb: gyerünk vissza a városba.

Szaladgálok, szemlélődök ebédutánig mindenfelé: Fölülről csorba lencse.

Nincs.

Délután visszatérek a hajóra. Állok a hidnál a táskámmal. Sorra szemlélem a beszálló utasokat. Már amennyire essős időben az esernyők alatt, felgyűrt gallérok között, fejre vont kámzsák alatt érkező arcokon szemlélődni lehet. Bizony a legtöbb utasnak csak épp az orrát látom.

– De nini, itt jön Dániel úr is… A bőrkabátban, a horgas bottal, – egy szivaros doboz és egy lapos nagy zöld skatulya a hóna alatt.

Nem néz senkire, csak beballag a hidon.

Hová utazik ez az ember?

Azonban nincs időm rá, hogy vele is foglalkozzak. Az útasok egyre csoportosabban szállanak be. Hol az én fölülről csorba lencsém?

Nincs és nincs!

Már a fejem is szédül, mikorra az utolsó utasok szállingóznak. No szerencse, hogy megint itt a fiumei rendőrkapitány:

– Kérem mutasson be a hajó kapitányának és igazoljon, míg meg nem kapom az igazolványaimat.

A hajó kapitánya éppen ott állt a hid mellett, – Napoleonosan összefont karral. Egy-két szóval elintéztük az ügyet.

– Már értesültem, – mondta nyájasan.

S visszaadta a névjegyemet. Csak épp, hogy rátekintett a nevemre, – visszaadta.

Ha én akkor azt kérdem: mért adja vissza a névjegyemet? hiszen önnek ezzel is kell igazolnia, hogy a szokásos engedményekben részesített, hát akkor még aznap a markomban van a fölülről csorba lencse! Oh, én magyar királyi tulok! Csak ennyit kérdeztem volna:

– Mért adja vissza kapitány úr a névjegyemet?

Ha ez a kérdés megtörténik, még aznap vigan robogok haza az ikreimhez és kapitányomhoz és kétezer koronámhoz! De meg volt irva az ördög nevető könyvében, hogy a hátamon hordozzam akit keresek.

– Még egy másik gyanus figura is van itt, – mondtam halkan a rendőrkapitánynak. Vélhetőleg ez is ködöt óhajt. Kérem maradjon itt velem az utolsó utas beszállásáig: ha nem jön a csorba lencse, akkor csakugyan utaznom kell, hogy bent keressem meg. Bizonyára beszökött már az esernyők alatt. Akkor aztán a bőrkabátost is melléje foglalom.

Már csak három utas szállt be: két úriasszony, mind a kettő elegáns kámzsás felöltőben és egy pápaszemes zsidó, aki két nehéz koffert cipelt. Be kellett mennem magamnak is. A hajóhidat felvonták.

No utaznom kell Triesztig, talán Nápolyig is. Ménkű azt a kétezer koronát!… nem hull az olyan könnyen az ikreim bölcsejébe!

A hajó bőgött, indult. Az utasok kavarogtak. Sokan a korlátnál álltak és zsebkendőt lobogtattak: ki ismerősnek, ki csak a magyar földnek, – a fiumei lámpásoknak, amelyek mintha élő szemek volnának az essős őszi est homályában.

Valahol – bizonyosan a harmadik osztályon, egy harmonika zengett: allegróban fujt egy régi indulót:

Már siess hazádba vissza vert seregem:
nekem ez a muszka klima nem, nem egem…

Én persze nem lengettem a zsebkendőmet. Csak szemlélődtem: ácsorgókon, ülőkön, minden osztályon. Fázlódtam és szemlélődtem. A csorba lencse csak nem ötlik elő. Sehol nincs csorba lencse!

Ahogy vacsora felé a második osztályú ebédlőbe lépek, Dániel úrra bukkanok. Ül az asztalnál, s gonddal jegyez valamit egy sárga bőrtáblás zsebkönyvbe. Hm, hát már tud irni! Már nem a bőrkabát van rajta, csak a zöldes lódenruha. Elteszi a könyvet. Ujságot vesz fel. Hat is van előtte. Olvassa.

Nem volt időm rá, hogy foglalkozzak vele; jártam-keltem a termekben, szobákban. Az első osztályon is megfordultam. A kapitány megengedte. A hajó minden zugában megfordulhattam, csak épp az asztalom és az ágyam volt a második osztályon.

No nem vetődik elő a felülről csorba lencse.

Visszatértem a nagy ebédlőbe és magam is megvacsoráztam. Éhes voltam, fáradt voltam: alig hogy valamit ettem, nyugvóra tértem.

Nagy várakozással lestem aztán reggel a trieszti révet és hajóhidat. A mi hajónk nem kötött be, csak megállt az öbölben, s egy kishajó hozta az uj utasokat.

Az esső már nem esett: tisztán láttam, milyen arcú emberek szállnak be a hajóra.

Egy sihedernél nagy nyalább ujság volt.

– Estet! – kiáltották neki a magyar utasok.

S mohón kapdosták.

Szunyoghyt is láttam, hogy vett egyet, még ott a hidnál beleforgatott. Lökdösték, félrenyomták, de ő nem pillantott fel az ujságból.

Én is vettem. De persze én bele se tekintettem: a beszállongó utasokon járt a szemem.

Az én szökevényem nem volt köztük.

A hajó indul. Mindenki kint van a födélen.

Ilyenkor legjobb azokat nézni, akik nincsenek kint. A dohányzó teremben Szunyoghy egymagában ül. Kurtaszárú lapos vadászpipa a szájában. Valamit számolgat egy papiroson. Az arca fakó. A két szemöldöke között mély ránc. Az Est előtte hever, már elolvasta.

Megint visszatérek a födélre. A felhők között itt-ott napfény szüremkedik át. A tenger fodros. Az utasok a korlátnál.

Az első nap:

– Micsoda érdekes a tenger!

Három nap mulva:

– Csak már a tengert ne látnám!

Én csak szemlélődtem: Fölülről csorba lencse. Ez se az, az se az. Ez öreg, ez fiatalabb, ez sánta, ez hátulról sem az…

S közben elolvastam az Estet is. Klein Árpádról is volt benne cikk. Le volt írva, hogy sima beszédű ravasz kópé: maga csinálta a kereskedelmi érettségijét is, amelylyel bejutott a bankba. A bankban besimult az igazgató mellé. Hm, ha ravasz, akkor velem is ravaszkodni fog. Dehiszen ismerjük mink a rókák természetrajzát!

Kerestem azután Szunyoghy nevét is az ujságban, de nem találtam benne. Pedighát igen mohón vette az ujságot. Vajjon mit keresett benne? Hol a felesége? Meghalt? Vagy elváltak? Mért megy ez az ember Amerikába? Ha szökve megyen, mért küldött volna levelet maga-magának? Ha nem szökve megyen, mért öltözött a tengerre bőrkabátba? S főképpen mért tagadta el az irását?

Megfordultam és megint lementem. Már az étkezőben ült. Egy tányér hideg szelet volt előtte és egy kis palack vörös bor. De mondhatatlan bús arccal eddegélt. Még a füle is szinte megkonyult.

Az asztalhoz ültem s bólintottam neki!

Rámnézett. De csak mint a hasonfekvő kutya a feje fölé szállt verébre.

Egy perc mulva meg is szólított:

– Bocsánatot kérek, honnan ismerem önt?

– Nem tudom, – feleltem egykedvüen.

S az arcára pillantottam, mintha csodálnám, hogy megszólított.

– Valahol mintha találkoztunk volna.

– Lehet. Én nem ismerem önt.

Egy percig még gondolkodva szemlélt. A szeme már nem volt olyan zavaros mint az előbbi napon. Vajjon csakugyan nem emlékszik-e, hogy a postán találkoztunk? Vagy ő próbálja, hogy én emlékszek-e?

Vártam hogy megered a szava. A nyomott lelkiismeret beszélgetést keres. Még magában is beszél, ha nincs kivel.

Valóban meg is szólalt:

– Ön is Amerikába? ha nincs terhére a kérdésem.

– Oda váltottam jegyet, – feleltem unatkozón.

– Hát ha oda váltott jegyet, akkor odamegyen.

– Lehet.

– Lehet?

Horgon volt. Most már beszélni fog, ameddig én akarom.

– Lehet, – vontam rá vállat magam elé révedezve.

Éreztem hogy csodálkozva néz: bolond ez az ember? vagy milliomos?

– Tehát, – mondotta, – utazás kiszállás jogával Messzinába, Palermóba, Nápolyba, Gibraltárba.

– S még egy.

A fejét rázta:

– Ez a hajó nem áll meg Patraszban.

Több állomás nincs.

– Vagyigen.

– Hol? Micsoda állomás?

A terem-zugba fordítottam a szememet, és drámai árnyékkal feleltem:

– A tenger feneke.

– Hm! – mormogta. – Az nem egészséges hely.

– Vagyigen. És ami a fő: a legcsöndesebb és legnyugalmasabb állomás.

Éreztem hogy a szeme karikára áll.

– Ön most azon gondolkodik, – fordultam hozzá nyugodtan, – az az egyetlen gondolata, hogy nyakon ragad, segítségért kiált, megfogat. A kapitánynak megmondja, hogy micsoda szándékkal szálltam a hajóra. Mit ér el vele? Becsuknak egy kabinba. Dehát egyszercsak kieresztenek?

Fejet rázintott:

– Eszem ágában se volt. Először is az ügy nem olyan sürgős. Ha önt jobban érdekelné a tenger feneke, mint ez a sör, akkor máris odament volna és nem ide. Másodszor én már jártam ott, ahova ön indult. Én már megjöttem onnan, ahova ön most megyen.

– A tenger fenekéről?!

– A tenger fenekéről? Mit érdekli önt a tenger feneke? Azt ön csak állomás-névnek mondta. De épp így nevezhető az a hely Pisztolycsőnek is, – Pisztolycső egy perc! – vagy Morfiumnak, Morfium 30 perc! – vagy Veronálnak, – Veronál 40 perc! – vagy Faliszögnek vagy Negyedik emeletnek. Én azt mind ismerem.

Akkor már én bámultam el őrajta.

– Gratulálok, – bólintottam bús húmorral, – amint látom: az ön szövete tartós. Dehát Amerika jobb életállomás?

Egy gyászruhás hölgynek a megjelenése zavart ki bennünket a beszélgetésünkből. A közelünkbe telepedett le egy ötéves leánykával. Mintha eleven illusztrációja volna abban a gyászruhában a megkezdett vallomásoknak. De a leánygyermek ugyancsak karatyolt. Pokolba kívántam anyjostól!

– Csejesznyét! – nyafogott, – csejesznyét…

– Nincs az most lelkecském, – csillapította az anyja.

– De van!

– Októberben cseresnye? Hol az eszecskéd? Csitt no!

– De van! Láttam.

– Hol?

– A hajmadik osztályon.

– Nem az volt.

– De az.

– Nem az, no.

– Az. Egy néninek a kalapján.

Az anyja nevetett és ránk nézett. Nem volt valami szép asszony, – harminc éves, vöröses szőke, kissé tatár képű. De a nevetésben megszépült. Fehér foga volt és gödröcske az arcán.

A leányka is ránk nézett. Leugrott a székről és Szunyoghyhoz futott.

– Gáboj báci, – örvendezett, – Gáboj báci…

S rátette a kezecskéjét Szunyoghynak a térdére.

Az anyja ijedten szökkent fel.

– Bözsi! Micsoda illetlenség!

S elvonta a leánykát.

– Bocsánat, – mentegetődzött mosolyogva, – de igen hasonlít ön a gyermek nagybátyjához…

– Hagyja rá nagyságos asszonyom, – udvariaskodott Szunyoghy, – ha öröm neki, hogy a nagybátyját látja, szivesen vállalom.

S megsimogatta a leányka arcát.

– Köszönöm, – hálálkodott az asszony, – de ez igen kellemetlen kis ördög. Gyere, edd meg a csokoládédat.

– Csejesznyét!…

Lehetetlen volt tőlük tovább diskurálnunk. Nodehát várhatunk: Szunyoghy nem szökhetik el.

Megfizettem a sörömet s otthagytam őket.

Ujra végigjártam az osztályokat. A harmadik osztályú utasok között egy iparosné féle asszony csakugyan cseresnyés szalmakalapban parádézott. A kalapja fakó volt már, de a celluloid gyümölcsök rajta virító pirosak.

Visszatértem a hajófedélre.

Vajjon csakugyan azért szólított-e meg Szunyoghy, hogy nyugtalan? Vagy azért, hogy ismerősnek rémlettem neki? Vagy csak a falusi urak szokásából, akik mindenkivel beszélgetésbe bocsátkoznak?

Egyszer hogy oldalt pillantok, látom, hogy ő is fent van. Megint felvette a bőrkabátot, s távolról kémlel. Majdnem hogy nevetésre fakadtam.

Feszítsük a húrt tovább.

A korlátra könyököltem és olyan gyász-arccal bámultam le a vizre, hogy ha valami temetkező vállalat tulajdonosa meglát, azonnal szerződtet a hollói közé diszgyászosnak.

Nem telt bele öt perc, már mellettem volt.

– Az asszonyka igen csinos, – kezdte, – és jó családból való.

Értettem. El akarja terelni a gondolataimat a tengerfenéktől. No nem lehet rossz ember. De azért valami nincs rendjén mögötte.

– S fiatal még, – folytatta. – Kéthete, hogy eltemette a férjét. Jó lenne, ha megismerkedne vele.

– Én? Nővel?

– Hm. Ha önnek talán nő keserítette meg az életét, akkor éppen jó. Ismeri a nép véleményét a kutyaharapásról: mivel jó gyógyítani. A gyógyszer kétséges lehet, de a logika nem. Igen kellemes művelt asszonyka. De illik is tán, hogy megnevezzem magamat: Mayer Adolf vagyok. A foglalkozásom: bányászat.

Megütközve néztem reá: ez az ember csakugyan gyanus! De mért hogy zsidó nevet választ?

A meglepődésem oly nagy volt, hogy láttam: leolvassa az arcomról.

– Furcsálja, hogy engem Adolfnak és Mayernak hivnak. – mosolygott nyugodtan. Magam is furcsállom, igazán szólva. De a másik nevemet Fiuméban hagytam. A név elvégre épp olyan valami, mint a kalap, vagy a kabát, vagy a nyakkendő. Akinek tetszik: viselje az apja kalapját, apja nyakkendőjét…

– Bocsánat, – feleltem nyugodt szinnel, – engem csak az lepett meg, hogy véletlenül nekem is Mayer Adolf a nevem. De nekem nem fölvett nevem. Sőt inkább letenni szerettem volna, mert… a szülőim jámbor svábok voltak.

Elmosolyodott.

– Érdekes. Ha éppen bántja, más nevet fogok választani.

– Nem, csak tessék.

– Nincs szükségem erre a névre, csak épp ez ötlött eszembe. A fő az, hogy elhagytam Európát, tehát elhagyom az európai szokásokat is. Abban a pillanatban, amint hajóra léptem, megkezdődött az uj élet.

– Remélem, olyaténképpen szakított a régivel, hogy nem aggódik a visszatérés lehetőségén?

Megértett. Elmosolyodott:

– Nem. Nem követtem el semmi rosszat. Legfeljebb azzal vádolhatnának, hogy házat gyujtottam fel.

– Házat? Az is szép emlék… Sokat ért?

– A ház? Nem sokat. Csak ami benne volt. Dehát…

S vállat vont:

– A magam háza volt.

Nyiltan és nyugodtan nézett a szemembe, mintha azt mondta volna, hogy kukorica-górét gyujtott fel a mezőn.

Dehát nem szabad kérdeznem, hogy mennyire volt biztosítva a háza? – a menekülők könnyen gyanut fognak.

– Ha megenged egy kérdést, – szóltam a korlátra könyökölve, – bányában is viselik az ilyen bőrkabátot? Én eddig csak gazdákon láttam. Magam is gazda vagyok.

– Nem, – felelte komolyan. – Minden bányának meleg a belseje. Rajtam csak azért van, mert ebben jöttem el. A többi ruhám amint mondottam elégett. Mindenem elégett. Mindenem!

S végigpillantott magán. Talán akkor látta csak, hogy bőrkabátban van és zöld lódennadrágban.

– Eszerint ön így utazik, ahogy van?

– Csak egy tucat fehérnemüt vettem Fiuméban.

– És semmi egyéb?

– Semmi. Egy papiros skatulyában viszem mindenemet. Diogenes is bölcs volt.

Egy utas-társaság sétált el mellettünk. Szunyoghy mintha elfelejtette volna, hogy érdekes beszélgetésbe kezdtünk, a társaság után sétált. De csakhamar megfordult. Föl és alá járt, s nagy elgondolkodás borongott az arcán.

Node nem bocsátom ki a körmöm közül! Ez az ember valamit nem rendjén cselekedett. Házat gyujtott. De ha csak házat gyujtott volna, nem menekülne. Talán ölt is. Ez az ember nem tiszta kezű!

Az ebédnél szándékosan nem ültem melléje: vélje, hogy az ismeretsége nem érdekel.

Csak ebédután a dohányzóban találkoztunk ismét. Azt néztem: kártyázik-e? mert öt asztalnál is kártyáztak. Nem kártyázott. Csak ült egy fotőjben. Szivarozott. Előtte a hamutartó és egy zöldre lakkozott bőr szivartárca, amelynek a négy sarka meg volt már viselve.

Az asztalához telepedtem, – mivelhogy már ismerősök voltunk, – s vártam, hogy megszólaljon.

De nem szólt semmit, csak nézett maga elé, a hajón utazók szokott unalmával.

S így hallgattunk tán negyedórát is.

Akkor egy szinész-arcú utas lépett a dohányzóba, fiatal, simahajú s vele egy madárlábú fiatal hölgy. Leültek a szomszéd asztalhoz és cigarettára gyujtottak.

– It iz e grét andertéking, – mondta a hölgy valami beszélgetés folytatásaképpen.

– Jesz, – felelte a férfi.

Mind a kettőnek az ujján uj karikagyűrü csillogott.

Szunyoghy rájok-pillantott.

– Uj házasok, – dörmögte. Vajjon igaziak-e?

– Miért ne volnának igaziak? – kérdem meglepődve.

– Lehetnek igaziak is, – mondta nyugodtan.

A kezére pillantottam. A balkeze gyűrüs ujján vékony kör fehérlett. Gyűrünek a nyoma. Hol a gyűrüje?

Ő is a kezemre pillantott.

– Ön nem házas, – mondotta. Az ilyesmivel nem is jó sietni. Ha nem jön magától, jobb ha egyátalán nem is jön. Okosan gondolkodik, ha halogatja.

– Halogatom? Mögöttem van már, mögöttem; obsitosa vagyok a házaséletnek.

Igy indult meg a beszélgetésünk azzal a csendes unalommal, mikor hét ember csak azért beszélget, mert utazik.

– Özvegy? – kérdezte szórakozottan.

– Olyanféle, – feleltem egykedvűen.

– Olyanféle?

– Olyanféle. Özvegynek ugyanis azt mondják, aki a feleségét eltemette és gyászolja. Én eltemettem, de nem gyászolom.

– Tehát nem szerette.

– Főbe lőttem volna magamat, ha nem vehettem volna feleségül.

Unalommal pöffentett a szivarja füstjéből.

– Hm. Tehát ön is…

S elnyomta a szivarja tüzét. A csutkát a hamutartóba vetette.

„Ön is”… Lám-lám, – gondoltam, – a kis félénk, panaszos hangú madárka… Tehát nyomon vagyunk!

S éreztem hogy a kézperecek megmozdulnak bent a kabinomban, a táskámban.

– Minden nő kigyó-lélek, – legyintettem megvetően, – kigyó rózsabokorban. Csakhogy az egyik korábban vallja meg a természetét, másik későbben.

Nem néztem rá, mégis láttam, hogy rajtam a szeme s pillog.

Nyugodtan folytattam:

– Hát azért megengedem, hogy van köztük angyal is. Az enyém véletlenül kigyó volt.

– Hűtlen?

– Az.

– Félrelépett?

– Megcsalt.

– No és mit cselekedett vele?

– Megöltem.

Félvállról feleltem ezt s oly nyugodtan, mintha szunyogról mondtam volna, hogy a kezemre szállt, hát agyoncsaptam.

Éreztem, hogy elnyilik a szeme.

A belső zsebébe nyult: elővette a vadászpipáját, s egy lapos kerek ezüst szelencét, amelynek a tetején stilizált akantusz-levél vésete csillogott. Mindezt gépiesen cselekedte: a szemét le nem vette rólam. De olyan nyugodt, szinte üvegszeme volt annak az embernek, mint a kártyásoknak, akik a kártyát már hátulról megismerik.

– Mennyit ült? – kérdezte olyan hangon, mintha azt kérdezte volna: mit reggelizett?

– Három hónapot, – feleltem egykedvűen.

– Csak?

– Az esküdtszék fölmentett.

A fejét rázta:

– Önt bizonyára azért mentették föl, mert nem tiszta elmével cselekedett. A fantázia… A tigris a fantáziánk rejtekében ül, s onnan ront elő.

Ráztam a fejemet, ahogy ő.

– Én tiszta elmével cselekedtem. De odavetettem a kérdést az esküdtszéknek: hogy mért büntet a törvény minden más bünt, csak ezt az egyet nem… Aki az almámat vagy bicskámat, vagy pénzemet kanyarítja el, börtönbe vetik. Aki a legnagyobb kincsemet, a feleségemet kanyarítja el, azt a törvény semmivel nem bünteti. Nincs is rá paragrafus.

Nézett szinte mereven.

Én tovább-komédiáztam:

– És aki megcsal valakit csak tiz korona erejéig is, ha bizonyítani tudom, a törvény elé hurcoltathatom a csalót. A hamis esküt börtönnel büntetik. De ha a feleségem a csaló, a hamis esküvő, ha porbadöntötte a bűnével teljes életemet, arra nincs biró! Még nevetnék is azt az embert, aki efféle panaszszal járulna a biróság elé.

Nézett mereven. Bólintott:

– Igaz.

Benyomogatta az ujjával a dohányt a pipájába, és gyujtót gyujtott.

– Milyen nő volt?

– Szép. Ha nem is olyan szabású szépség, amilyennek Vénuszt festik, de szép. Kis gyönge asszonyka, kedves panaszos hangú, fehér arcú, tejben mosdó. Bár a hideg vizet nem szerette…

– Különös, – mondotta a fejét rázva.

S a gyujtó a kezében égett el, nem tartotta a pipájára.

– Hogy hítták a feleségét?

– Margitnak.

– Különös.

A nézése maga elé merevült. Álmatagon ismételte:

– Különös.

– Miért volna különös? A Margit néven nincs semmi különös.

– És nem sajnálja?

– Nem.

A fejét rázta:

– Különös. És miképpen végzett vele?

– Revolverrel. Éppen nálam volt a revolverem.

– Tehát hirtelen felindulásban.

– Egyroppra. Mint ahogy a bika áttör a sövényen, mint ahogy a villám lecsap.

Ujra dörzsintett egy gyujtót, s biccentett.

– Érthető. A harag az úr rajtunk abban a pillanatban, amikor a bűnt fölfedezzük. Akkor a fantázia elborul. Az akaratot nem fékezik még értelmi gondolatok. Az ön története sokban egyez az enyémmel.

S a gyujtót nyugodtan rátartotta a pipájára.

– Hogyan, hát ön is?

De csak mintha azt kérdeztem volna: ön is aludtejet uzsonnázott?

Biccentett. A pipáját nézte és szívta, hogy a tűz belefogjon.

Én a lehető legnyugodtabb arccal ültem mellette, szinte unatkozón. Vártam, hogy megnyitja a zsilipet.

De hallgatott.

Megittam a kávémat. Fizettem. Gondoltam: van idő bőven. Ha piszkálom, visszahúzódik mint a csiga. De ha azt gondolja, hogy csak a sorsunk hasonlóságáért hallgatom, kirakodik, apránkint kirakodik.

Visszatértem a hajófödélre. Ez a fogás nekem megér másik kétezer koronát!

Álltam a korlátnál, mint aki csak magával foglalkozik.

Jól számítottam. Negyedóra mulva mellettem állt. A hajó korlátjára dőlve néztük a tengert, s a vizből olykor felficánkoló fekete delfineket.

De csak a tenger halairól beszélgettünk, csak vagy félóráig. Nyugodtnak mutatkoztam, hogy enyhüljön a felőlem való aggodalma, s ne kisérjen szemmel. Nekem előbbrevaló most a felülről csorba lencse. Ő már a markomban van.

Otthagytam.

Az első osztályú utasok között szemlélődtem tovább: hol a felülről csorba lencse?

Találtam is vagy tiz lencsés arcú embert az útasok között, de azok egyike se viselte a lencséjét a jobb szeme alatt. Ám a lencsét könnyű elfesteni. Lemetszeni is könnyű. Szemölcs helye is beforr három-négy nap. A helyét be lehet ragasztani testszinű angol-hártyával. Homályban ülőn nem látja meg a jó szem se.

S nézgelődtem a homályban ülőkön.

A kapitány maga is érdeklődött. Megengedte, hogy a kabinokba is benyissak, hátha gyanut fogott a szökevény, s bent-lapul?

– Egy másik gyanus útas is van a hajóján, – ujságoltam neki estefelé. Mayer Adolf néven utazik. Van-e ládája? S melyik szám a kabinja? Ha Nápolyba érünk, megszorítom az atyafit: igazolja, miféle szelek fordították Amerikának? Tudnunk kell akkor, melyik a ládája, melyik a kofferje?

A kapitány megbizta az egyik tisztjét, azt a kabóca-fejűt, akit már ismertem, hogy feleljen a kérdéseimre. A tiszt csakhamar jelentette, hogy Mayer Adolf néven nem utazik senki.

– Hm! Hát Szunyoghy-néven nézze meg.

S magam is betértem az irodába.

A tiszt elém tett egy csomó beirott papirost! az utasok névsorát. Gondosan végig-néztem. Megtaláltam a magam nevét is. De rengeteg sok név: olasz, szláv, magyar, angol, – babiloni névkavaradat. Nézem a végén! hány utas? 1834.

Egy belső levélen megint ott látom a nevemet. Visszafordítok: azonos nevű utazó volna? Nem, hiszen ott is oda van irva: rendőrségi tisztviselő, Budapest.

Micsoda hanyagság!

Fogtam a tollat, töröltem. Aztán az első beirásnak utána irtam: Incognito: Mayer Adolf néven.

Másik Mayer Adolf azonban csakugyan nincs bejegyezve az utasok közé, – kétszer is végignéztem.

Megmutattam a tisztnek titkon az utasomat.

– Ez csakugyan afféle betörő pofa, – utálkozott összevont szemöldökkel, – mingyárt megmondom, ami be van róla jegyezve.

Negyedóra mulyán visszatért:

– Az az utas Braun János nevet diktált be. Amerikába váltott jegyet. A kabinja száma: 337. Ládája nincs, se kofferje. Csak egy zöld skatulya minden poggyásza.

No elég. Palermóban majd megtudjuk hova lett a panaszos hangú gyöngyvirág-feleség? Este a harmadik osztályú útasok között vacsoráztam. A nőket vizsgáltam már közöttük. Mert hátha női ruhát öltött a sikkasztóm? Megkérdeztem a kamarást, hogy valamennyi kabinnak ott-e az utasa az asztalnál?

– Csak egy asszony hiányzik. A gyermeke betegedett meg.

– Mennyi idős?

– Negyven éves lehet.

Följegyeztem a kabin számát. Megnézem holnap külön is.

S a vacsora után mingyárt átmentem a második osztályú dohányzóba.

Még nem volt ott senki. Csak negyedóra mulva kezdtek beszállingózni a dohányosok.

S jött Szunyoghy is.

Félszemmel láttam, hogy egyenesen felém.

– Nem láttam önt az asztalnál, – kezdte szinte örvendezve. Nem vacsorázott?

– Nem, – feleltem, – nincs étvágyam.

Leült szembe velem az asztalkához.

– Legalább ivott volna, – mondta jószívvel, – az ital is energiát szállít a testbe. Erősebbnek érzi magát, ha valamicskét iszik. A fantáziája is derültebb szineket ölt.

Elővette az ezüst szelencéjét: pipát tömött.

– A fantáziám? – csodálkoztam reá. Semmi bajom a fantáziámmal.

Elmosolyodott:

– Hát mivel volna mással baja? Az ész nem gondol a tengerfenékre, csak a fantázia.

– Az élet terhe…

– A fantázia terhe. Az élet terhét sok ember hordozza. Hordozza nyögve, hordozza fohászkodva, sirva. De milliók közt egy ha megroskad belé! A fantázia terhe azonban… Tessék olvasni az ujságokban a magukmegölőit: nem az életük terhe volt nehéz, hanem a fantáziájuk terhe. Dehát mi a fantázia? Füst. Arra fujom el, amerre akarom.

– Nem éppen füst.

– Hát mondjuk: mozigép. Mozigép, amely az agyunkban játszik.

A teremben egy német haragosan mordult a pincérre:

– Igy teszi ide? Barom!

A pincér háttal állt felénk. Hosszúnyakú szőke fején hátulról is látszott, hogy elvörösödött. Hajlongott, mentegetődzött.

– Nem szeretem, – mondta csendesen Szunyoghy, – ha valaki rabszolgának látja a pincért. Azért a tiz-húsz fillérért…

Megvetően pillantott a németre. Aztán tovább beszélt.

– Mondjuk: mozigép. Annak a képeit nem birjuk el. Csak aki az esze lámpását kezelni tudja, az halványíttathatja el vele a rossz képsorozatokat.

Gondoltam: ez az ember nem nekem beszél most, hanem maga-magának. Persze az ő képsorozata nem éppen kellemes…

– Például…

Például az Isten engem nagyobb mozigéppel szerelt föl, mint a földieket szokta. Nekem már nyolc éves koromban megjelent a halál képe is: a danse macabre.

Apám kőműves volt és nyarankint csak szombaton járt haza. Akkor elkérdezte:

– Mi történt a héten?

Ahol három gyermek van, ott mindig történik valami. A legidősebb én voltam a testvéreim között: a szombat-estétől előre rettegtem.

Apám egyszer ötvenes bankót hozott haza. Anyám nyitva felejti a szekrényfiókot. Nézelődök benne. Megtalálom a szép képes papirost. Vélem, hogy anyám nekem tette félre. Olvasni nem tudtam még akkor. Hát megtalálom. Játszok vele. Az ablakra ragasztom. Gombostűvel szépen körülvakargálom, hogy csak a kép lássék. S ki is vettem a képet.

Anyám belép.

Sikolt.

Megver.

Sir, jajgat.

– Agyonüt apád, agyonüt!

Kitámolygok a szobából és az udvarból s, hátra a kertek mögé. Ha már anyám megver, nagy a baj! Apám éppen azért kemény, mert anyám mindent megenged. Mit cselekedtem?

Megyek, mert apám mingyárt hazajön. Hát csak megyek. Nem tudom hova, de csak megyek. Megfordult a gondolatomban, hogy a szomszédban búvok el. Nagy Mihályéknál, a takácséknál. De onnan előhúznak. Keresztapámhoz ha megyek, onnan is hazavisznek. Nem: a faluba nem mehetek sehova. Hát csak megyek és megyek, hogy mentől távolabb legyek attól a helytől, ahol agyonütnek.

Vasárnap délutánján történt ez, október-végi időben. Az esső esett. Apám a kocsmában ült. És én csak mentem ki a faluból, át a szántóföldeken a nagy, ragadós sárban, be az erdőbe, hajadonfőtt, szobai ruhában.

Azt nem is éreztem, hogy az esső esik, csak azt hogy vizesedik a hajam, a vállam. A hajamról a nyakamba csorgott a viz. Pedig csak szitálva esett, hideg apró cseppekben. Dehát mi csekélység ez ahhoz képest, ami rámkövetkezik, ha apám markába kerülök! Agyonver, ahogy egyszer a kutyánkat agyonverte bottal.

A kutya megette a szőlőt: agyonverte. Vagy nyolcvan tőke szőlőnk volt a kertben, de azon az őszön csak egynéhány fürt termett. Agyonverte szegény Fityirit.

Láttam hogyan verte agyon, láttam hogyan sikitott Fityiri, hogyan rogyott el véres fejjel, hogyan fordította irgalmat esdő szemét apámra, s hogyan maradt ott elnyultan.

S attólfogva ahányszor apám levette a sifonér tetejéről a nevelési metódusát, mindig szegény Fityiri képe volt előttem, ahogy véres fejjel, kilógó nyelvvel hevert az udvaron. Sikoltottam, könyörögtem. De ő nem ismert pardont.

Egyszer nagysirtomban így fohászkodtam fel:

– Istenem, bár meghalnék.

Arra ő is visszatért a pitarból:

– Micsoda: te még boszúra gondolsz! Hogy nekem azzal is bajt okozz!…

S még-rettenetesebben elcsépelt.

Már estére homályzott az idő. Az esső erősebben esett, rézsutosan, s mintha minden csepjét puskából lőnék lefelé. Nagy sár és tocsok-pocsok persze mind a világ, – az előbbi napon is így esett az esső.

Az erdő lombtalan volt már. A fák néma fekete óriások, amint szétterjesztik a karjaikat, mintha ők is könyörögnének az Égnek, hogy ne üssön engem agyon az édesapám.

S a fák is áznak. Toccs, toccs…

Az erdei vizárokhoz érkeztem. Zuborogva ömlött benn a hegyek szennyes vize. S én álltam az árokparton, s néztem le a vizbe. Arra gondoltam: beleugrok. Ha beleugrok, mindennek vége.

De csak álltam.

Mintha fogott volna valaki: ne tedd!

Sötétedett. Az árkot is sötétség fátyolozta el, csak a zúgása-morgása hallatszott.

Álltam. Féledeztem. Oroszlán jön, s megesz. Széttép, megesz. Vagy boszorkány jön…

Irtózva fordultam hazafelé. De már sötét volt. A bokrok mögött dühös oroszlán, a fákon gonosz szemű boszorkány… Megálltam. Visszatértem az árokhoz, ahol fátlan, bokortalan volt az árok partja.

Nézegettem körös-körül. Hallgatództam. A fogam vacogott. Sötét van, sötét. Sirtam. Halál mindenfelé!

S mégsem ugrottam a vizbe.

Mi tartott vissza? Ma már tudom: az élet becsének az érzete. Ösztönös érzés. Minden élő teremtményben megvan. A pillangó, amelyik a faleveleket odaköti finom fonállal a fához, hogy ha majd jön az ősz, ne hulljon le a fiaival, hanem elviseljen minden esőt, minden havat, minden szelet a télen által, – az a pillangó nem tudja mit cselekszik, s amit cselekszik mirevaló? S mégis cselekszik. A Teremtő láthatatlan erős fonállal köti a mi lelkünket is az élet fájához.

Másnap egy orvvadász talált meg. – Csák Illés nevű. Hazavitt betegen, elcsigázottan. Anyám sirt rajtam, s ágyba fektetett. Apám se bántott. A bankót felvitte a zsidónak és beváltotta az állam pénztárában. A veszteség csak annyi volt, hogy apám hálából ingyen rakta meg a zsidónak az egyik rozoga kéményét.

Anyám nem volt rossz asszony. A rossz anya természeti ritkaság: ezer között egy-egy, s az sem a szegény renden. Csakhát persze a sok nehéz munka sok kedvetlenség, éshát a kedvetlenség kire jár, ha nem a gyermekre?

De mikor az iskolában rámfordult a tanitó figyelme, és beszélt apámmal, hogy taníttasson, akkor én lettem egyszerre a család szemefénye. Apám, ha rámnézett, úgy nézett rám, mint valami édes dinnyére. Anyám gondosabban öltöztetett.

– Pap lesz, – dicsekedtek az ismerősöknek.

És tizenkét éves koromban Pestre vittek.

Már akkor magam is akartam, hogy pap legyek. Ugy ettem a könyvet, mint féreg a fát. Csakhogy nekem nem ízlett a fa. De azért rágtam: pap leszek, tehát át kell rágnom magam a középiskola pudvás könyvein. S rágtam agyargó igyekezettel, fáradhatatlanul.

Node volt is látszatja. Apám csak az első évben költött reám. A második évben már száz forintnyi szorgalmi díjat kaptam a farágásért. Attól fogva magam tartottam fenn magamat.

Egy öreg őrmesternél laktam, – egy hetyhepetyke kis ősz embernél, aki benn-ragadt valahogy a katonaruhában. Hát nála laktam, a kamarájában, – amely persze szoba volt, ha diákot kaptak belé. Máskor talán tyúkól. Én legalább mindig tyúkszagot éreztem benne.

Tiz forintot fizettem a szobáért, asztalért, gondozásért, mindenért. Persze olyan is volt minden, amilyet tiz forinton adhattak. De az őrmester efféle régi szabású magyar ember volt, aki még nem üzletek helyének ismerte ezt a földi világot. Csak épp hogy valamivel több pénz forogjon a háznál. Máskülönben az volt a főfoglalkozása, hogy a bajuszát növelte, és viaszkolta. Volt is már olyan hosszú, hogy mikor virzsíniára gyujtott, a feje árnyéka olyan volt, mintha egyszerre három virzsinia lógna a szájában.

Persze én úgy bámultam, ahogy csak falusi gyerek bámulhatja a katonát. Peckesen jártam, mint ő. A derekamat is úgy merevítettem, a nyakamat is úgy szegtem hátra.

– A fő a keménység! – mondogattam az ő szavával.

S ma is, hogy egyenes termetű vagyok, és vasakaratú, annak az embernek köszönhetem.

Arról nem is beszélek, hogy még a virzsiniát is megpróbáltam titkon egy délután. Persze aznap nem vacsoráztam.

A felesége engedelmességre dresszirozott kis fejkötős asszony volt, dolgos és tiszta kis vénasszony. Falumbeli, – de már gyermekkorában elszármazott onnan. Csak igen kotyogó. A szó úgy dőlt belőle, hogy tán még altában is mozgott a nyelve. Csak akkor némult el, ha az őrmester az asztalra csapott.

– Csend!

Akkor aztán még a kanárija is megdermedt fenn a kalitkában.

Az ilyesmi azonban ritkán történt, csak ha valami kedvetlenség érte a kaszárnyában az öreget.

A házban több olyan magunkfajta pakfonkanalú lakó is lakott. Az első emeleten azonban egy grófi család. Arra igen büszke voltam, hogy egyházban lakom velök. A második emeleten lakók közül csak füszereséket említem, akiknek abban a házban volt a boltjuk is: Kigyóssy Péter a fehér elefánthoz.

Mindezekkel akkoriban nem volt ügyem-dolgom. A boltba maga az őrmesterné járt, s ha a boltosné ült bent a pénztárketrecben, melléje is telepedett. Fogyhatatlanul sok volt a mondanivalójuk egymásnak.

A grófi családot is csak látásból ismertem. A gróf puffadt arcú, vörhenyes szakálú ember, inkább betegségből felkelt cseh trombitás figura, hogysem szalonba illő. A járása is nem annyira grófi, mint inkább zsákhordó-járás. Fiacskáját, leánykáját egy öreg német asszonyság sétáltatta meg mindennap. Cselédje csak egy volt, az is időses, németországi leány.

Az első években nem foglalkoztam velök. Csak épp az lepett meg az első látásukkor, nem láttam rajtok semmi grófit. Pláne a fiú olyan vásott volt, akár a suszterinasok. Ha az apja nem volt otthon, úgy ficánkolt a folyosón, hogy a házmester is rá-rászólt:

– Micsoda rendetlenség!

Csak a leányka szőkeségében láttam valami nem közönségeset, mint ahogy minden szépen öltözött leányka eleven szentképecske. De ezt csak később gondoltam így. Akkor áhítattal néztem mindig azt a kis szobai virágot, finom arcocskáját, vékony lábát és kezét. A haja szine még akkor nem volt sárgás, hanem inkább fehéres, mint az árvalányhaj. S nem ért a válláig. De azért igen illett az arca szinéhez. Kis fehér lélek volt. Azt lehetett vélni, hogy az ereiben nem is vér folyik, hanem tej.

– Ez az egy mégis grófi közöttük, – gondoltam, – még a neve is olyan nagyúri: Hedvig.

Az anyjukat sose láttam. Vagyhogy ritkán járt ki a házból, s őrajta se volt semmi grófi, azért nem figyeltem reá. A háznak két utcára is nyilott kapuja: annyian jártak-keltek ott, hogy bizony nem nézegettem én senkit se figyelemmel.

Grófékat különben csak azért említem, mert később… Hej bizony: nagy a sors kavaró-fája.

Hát mikor az ötödik osztályba járok, akkor kerülök megint szembe a halállal. Egy szeg miatt. Egy hitvány kis görbe szeg miatt.

Ugy emlékszem, mintha ma történt volna, ma volna a januáriusi nap, az a délután, mikor bent tanulgatok az őrmester szobájában. Engedték, hogy ott tanuljak, mert az én szobácskámban nem volt kályha.

Az őrmester dohányt aprit. A felesége a konyhán a lámpást tölti és dúdolgat. A lengyel himnuszt dúdolta. Néha mind a ketten is danoltak. Sőt néha én is danoltam velök. A lengyel himnusz mindig benne volt a műsorban. Valahol Krakóban tetszett meg az őrmesternek az a nóta s mindig érzelmes nyomatékkal fujta azt a sorát, hogy Ponyatovszky nincsen a csatájában.

Az őrmestert igazában nem is érdekelte semmi egyéb, csak a bajusza meg a csaták. A szobájok is csataképekkel és katonaképekkel volt tele. Még az egyetlen szentképük is katonai hőst ábrázolt: A Szent György lovagot, amint nyakát szegi a sárkánynak. Az őrmesternek az esze főtengelye a háborukon és a harcokon forgott. Ha nagyritkán vendég ült nálunk, hamarosan a csatákra fordult a szó, depersze csak a boszniai csatákra éshát a maga vitézségére.

– Ha mindenki úgy megállta volna a helyét, mint én… De csak a magyar… Más mindenki gyáva ahol puska ropog, a teremtésit!… Pedighát ha igazi bátorság van valakiben, a kkutyafáját! még az ágyu is visszafelé sül el, ha valaki bátran toppanik eléje.

Senki se kételkedett a szavában, merthiszen a mellén ott csillogott a vitézségi érdemtallér.

A nótái is jobbára hadi nóták voltak. Egynehány meg is maradt a fejemben. Efféle:

Öreg álgyuk morgadoznak. Apró puskák is ropognak. Fejem fölött kard megfordul. Piros vérem földre csordul.

Az említett napon tehát ott ülök a szobájokban, s tanulgatok, míg az öreg gyakorlott kézzel roszogatja a dohányvágót.

Egyszercsak belép az asszony:

– Adj négy krajcárt bélre. A fiókom kulcsa elveszett.

– Keresd, – feleli vállról az öreg.

– Már mindenütt kerestem. Bizonyosan a piacon rántottam ki a zsebkendőmmel. Fizethetek most uj kulcsért hat krajcárt. Dehát addig is hogy nyulok be?

Az őrmester boszankodik.

– A kkutyafáját hát…

Jó ember volt, de minden csekélységre felfortyant. S különösen ha pénzt kér tőle a felesége. Náluk minden krajcár aranyként becsülődött. A hónap utolsó napján se volt szabad pénzért szólnia az asszonynak.

– Megállj, – mondja végre az öreg, – megpróbálom egy görbe szeggel.

S kiválaszt a szeges skatulyából vagy három hosszu szeget, szinte araszosat. Dugja a szén parazsába, a kályhaajtó lyukacskáján át.

Fogja a kalapácsot, kiveti a vasalóból a vasat, meggörbíti rajta mind a három szegnek a végét.

Érdeklődéssel nézem. Ugyancsak elbámulok, mikor látom, hogy az egyik szeg megnyitja a zárat.

Mondanom se kell, hogy lakatos volt valamikor ifjúságában az öreg: onnan maradt benne a nyitó tudomány.

Bámultam.

– Látod, – fordul hozzám, – mit tudok én egy görbe szeggel? Más nem tudná. Mer nem a szegen a fortély, hanem, hogy hogyan nyomom fel a szeget a balkezem ujjával. Ezt nem tudják.

Valami negyedóra mulván belép a boltosné:

– Képzelje, – sápitozik nagyszemmel az őrmesternének, – a grófné kísért. Órákon át hallottam az éjjel, ahogy sétált, nyögött a padláson. Bizonyosan a virágait kereste.

A grófné karácsonkor halt meg,

Tudnivaló, hogy a ház a grófné háza volt, s nem bérháznak épült, hanem csak a grófi család lakta valamikor. A cselédek szobája akkor fenn volt a padláson. De mikor más lakók is költöztek oda, kellett nekik a padlás is. Tetőszoba csak egy maradt. A grófné azáleái és fehér rododenronjai várták ott telenkint a kémény langyában a virágzásukat. Maga a grófné is feljárt oda és öntözgette, tisztogatta a virágait.

A grófné halála után a gróf azt a tetőszobát is bérbeadta a boltosnak. Azokat a bolti élelmiszereket rakták oda, amelyeknek száraz hely való.

Hát ott jár a grófné!

Hosszan beszéli az asszony, hogyan ébredt föl, hogy rémüldözött, hogyan költötte föl az urát is. De abban a percben elszünt a kisértetjárás. Mikor megint elkezdődött, az ura már aludt. Megint felkölti, megint csend van.

– Ütlek pofon, ha mégegyszer felköltesz! – boszankodott Kigyóssy Péter.

Hát harmadszor már nem merte felkölteni az urát.

S valóban az asszony betegszinű volt, s a szeme vörös az álmatlanságtól.

– Az őrmester úr katona…

Az őrmester a fejét rázta:

– Nem, ilyen dolgokba nem mártakozok. Életemben egyszer próbáltam, temetőben. A kisértet csak rámfujt: két hétig béna volt a jobbfelem. Még a dohányzacskóm is megzsugorodott azon a felemen. Nem, én többé soha…

Csodálkozva hallgatom.

A következő napokban mégbetegebb a boltosné. Minden éjjel hallja a kisértetet. A grófné jár fent: keresi az azaleáit és rododendronjait.

Hallom, hogy az inaskát elcsapták, mert nem akart felmenni a padlásra. A boltos maga kénytelen felmászkálni, ha elfogy valamije a boltban. A legényt nem küldheti, mert az leül odafönt és cigarettázik.

Egy este sok a leckém. Sokáig fenn-dumálgatok. A dunyhába burkolódzva ülök az asztalkámnál s raggatom a tudományt a fejembe.

Ahogy végre az órára nézek, látom, hogy tizenegy már elmult: ideje hogy lefeküdjek. Vetkezem s egyben imádkozom is, hogy azzal se veszítsek még időt. Mikor odaérek: és ne vigy minket a kisértetbe, megáll a kerekem. Nézem az órát: közel a mutató a tizenkettőhöz.

A teringésit annak a kisértetnek! Nem lehet az egyéb, hanem csak bagoly. Mint nálunk is egyszer gyermekkoromban. Nagy volt a padláslyuk: beült. Hajszolta egyszer nagy robajjal az egereket ott is. De az én apám bezzeg… Felment az istáló lámpással meg a bottal. Megsujtotta a baglyot. No itt is: bizonyosan nyitva hagyták a padlásablakot. Teasütemények, fahéj és másefféle van a padláson. Az egér rájár. Datolya is van ott. A boltosnak most éppen friss a datolyája. Az őrmesterné adott belőle délután két szemet. Soha életemben nem ettem azelőtt. El is tettem a magját. Hazaviszem majd husvétkor és elültetem.

De ha megszoríthatnám azt a kisértetet, ha agyon is ütném, mennyi datolyát kapnék én a boltostól, boltosnétól!

Mondanák:

– Ez hát derék gyerek!

Az őrmester is bámulna:

– Ember vagy fiam!

S talán leakasztaná a medáliát a melléről, s az én mellemre tüzné.

– Te jobban megérdemled!

De nem fogadom el a medáliát.

– Semmi ez, – felelem majd, – otthon én a kigyót kézzel kapom ki a patakból.

És talán az ujságba is belekerül: hogyan száll szembe egy fiú a kisértettel. A társaim elhozzák az ujságot az iskolába. A tanár urak is elolvassák…

Az órára nézek: negyedóra sincs éjfélig.

Bezörgessek-e boltosékhoz? – Kérem a padláskulcsot. Nem: már alszanak. Hogyan nem jutott eszembe előbb! De hiszen nekünk is ott a padlásrészünk. Mehetek én oda is: joggal. Vajjon hova tette néni a padláskulcsot? Felköltsem őket? Talán nem haragszanak meg, ha felköltöm őket.

Eszembe villan a görbe szeg, a három görbe szeg. Hova is tették? Sehova még: ott láttam délután mind a hármat a konyhaablakban. S ott van a kézilámpáska is, amelyikkel a pincébe jár az asszony, mikor szenet hoz fel.

Egy hang mintha vissza igyekezett volna tartani:

– Jobb ha alszol! Mi közöd neked azzal a kisértettel?

De hiába: a fantáziám meg volt abrakolva, mint a parádés ló, amelyik táncolva türelmetlenkedik, hogy ragadhassa a hintót. A fantáziám…

Öt perc mulva fenn voltam a padlásajtónál. A kezemben a lámpás, a hónom alatt egy hasáb fa. Azzal fogom megsujtani a baglyot.

Hallgatódzok.

Semmi nesz. Csak egy szú perceg halkan valahol az ajtófélfában.

Tartom a lámpást a lakathoz. Próbálom az egyik szeggel.

Fordul?

No meg egykicsit megnyomjuk.

Fordul!

Fordul!!

Mingyárt az első szeg nyitja a lakatot!

No gyöngyen kezdődik!

Vonom a lámpást a köpönyegem alá. Vonom az ajtót lassan, hogy ne nyikorogjon. Lépek be óvatos macskalábon.

A következő pillanatban robban-dobban valami, s két erős kar kap meg. Lámpás világít az arcomba.

– Hát te vagy gazember?

A boltos volt a kiáltó, s egy rendőr, aki megragadott. Ugy megragadott, hogy a csontjaim majd összeroppantak. A lélekzet elrekkent bennem: szólni se tudtam. A szemem majd kiesett a fejemből, a szívem a mellemből.

Legott megmotoznak, s találnak nálam még két görbe szeget, s két datolyamagvat.

– Bünjelek!

Beszélhetek én!…

Visznek egyenesen a rendőrségre, hogy azt se tudom ember vagyok-e vagy zsákmadzag? Ki se hallgatnak: zárnak egy meszelt falu szobába.

Sirok éjtreggelig. Micsoda ördögségnek vagyok én áldozata! Nincs az a szappan a világon, amelylyel ki tudjak mosakodni ebből a rémséges ganajból!

Csak reggel felé szunnyadok el, akkor is mindgyárt felcibálnak. Visznek valami irószobába:

– Ki vagy? Mi vagy? Mit cselekedtél?

Irnak fel mindent, amit mondok. Aztán két rendőr fog közre. Kisérnek az útcán azon öltözetlenül papucsban, ahogy vagyok, hajadonfőtt, télikabátban. Visznek őrmesterékhez. Ott is sok a kérdés, vallatás, fejem zűrzavara, szívem szakadozása. Kálváriás Krisztusom, csak már vége volna!

Mikor ismét kilépek, ott mind a ház az udvaron. Bámulnak jeges szemmel.

– Még ilyet! – szörnyülködik nagy lehelettel egy asszony.

– Ilyen fiatal! – képedezik a másik, – és máris…

Még a két grófi gyermek is megjelenik a nézők között. Még a gróf is áthajol fenn az első emelet vaskorlátján.

És én csak állok a szégyenkövön, szégyenpokolban, míg a rendőr beleplajbászol a könyvecskéjébe mindenféle komoly képű ostobaságot:

Kik ösmernek? Kikhez járok? Kikkel beszélek a házban leggyakrabban? Mennyi pénz kerül a kezembe? Mikor, mit vettem, mennyiért?

Az őrmester felelget nagykelletlenül, rosszgyomorral, csodálkozón. Csak ahányszor a rendőrre néz, akkor megvető a nézése. A rendőrt meg a fináncot csak alulról fölfutó pillantással szokta ő megnézni.

A rendőr nyálazgatja a plajbászt és ir.

Mindez az ajtó előtt az udvaron, a felvont szemöldökű bámulók között.

Ma is előttem a kis tizenegyéves grófikisasszonyka képe, amint szemben áll velem, a lépcső alján a térdigérő bársonybundácskájában, fehér szegfü-arcocskájával, bársonysapkás szöszhajával, amint ő is elkerekült szemmel bámul az arcomra.

Az ő nézése égetett legfájdalmasabban. Nem tudom: mért éppen az övé?

Visznek az iskolámba.

Mindenki rámtekint az útcán. Még a fiakerosok is a bakról. Inasgyerek-félék kisérnek is.

– Mit csinált ez a gyerek? – hallom a hátam mögött.

Mi lesz ebből teremtő Istenem! Micsoda gyalázat! Node majd a tanárok: a tanárok mind okos emberek, kimentenek ebből a fertőből.

A rendőr befordul velem az iskola-épületbe. Éppen a tizórai szünetre értünk oda. A diákok mind a folyosón. Képedezés, szemek elnyilása, susogások.

S a tanárok fagyos csodálkozása…

– Lehetetlen! – hüledezik az egyik, a poétika tanárom.

– Micsoda elvetemültség! – hortyant rám kifordult szemmel a matematikusom.

– Mi ez? Mi ez? – hőköl el az igazgató.

Nagy tárgyalások következnek. A rendőr kimegy, csak egy rendőrtiszt marad bent és őrmesterék meg a boltos. Kihallgatják őket a két datolyamag eredetére nézve.

– Én adtam, – mondja az őrmesterné.

– Megjegyezte a magot? – kérdezi a rendőrtiszt.

Az ártatlanságomra nem volt bizonyítékom, csak az, hogy nem találtak a ládámban semmi lopott portékát, pedighát minden holmimat átforgatták.

– Más nem lehetett, – csikorog a boltos.

– Hazudik, – sirtam, – hazudik! Soha nem nyultam semmijéhez.

– Micsoda? Még te mered mondani, hogy hazudok?

Az igazgató is vörös a haragtól.

– Gazember! – ordít rám. – Valld meg az igazat

A fejemet emelgetem, mint fához kötött Szent Sebestyén.

– Vallasz-e?

S pofon csap, hogy az agyam megrendül belé.

– Vallasz-e?

S megint.

Az orrom vére csurog. A fülem zúg.

– Istenem, Istenem…

A kémiai-tanár fölkel és az arcomba köp.

Az arcom vér és nyál és kin.

– Engedelmet kérek, – szólalt meg az őrmesterem, – de ez a gyerek az előbbeni éccakákon nem férhetett a padláskulcshoz.

– Se a szegekhez, – toldja az őrmesterné is.

Az igazgató hitetlenül néz rájok:

– Még mentegetik!

– Dehogy is, – feleli az őrmester, – csak ami igazság, igazság. A padláskulcs a szobánkba lóg. Reggel ő oda sohse lép be, mert mihánt kel, lódul az iskolába. Ha este nála szokott vóna lenni a padlás kulcsa, délelőtt nem tanálta vóna helyin az asszony. Mán pedig…

– Hát a szeg?

– Azokat én magam csináltam tennap.

S így kezd valahogy javamra világosodni az ügy. De én csak állok elgyötörten, szinte holtan ott közöttük: csak épp hogy a szemem él valamennyire.

Node végre elküldenek.

Napestig sirok, fuldoklok a sirásban otthon és éjjel is. A gyalázatamon sirok, különösen hogy az arcomba köptek. Csiszér tanár köpött az arcomba, pedig engem nem is tanít. Doktor ő, mert orvos volt és most a kémiát tanítja. Oh lelketlen, hóhérszivű gonosz! De lehetetlen, hogy elitéljenek azok után, amiket őrmesterék mondtak.

Reggel már nyolckor ott állok az igazgató ajtaja előtt.

Jön. Zord arccal szólít be.

– A tanári tanács, – mondja megvetőn, – a bünösségedet nem látja ugyan teljesen bizonyítottnak, de mert az ártatlanságodra sincs bizonyíték, az iskola jó hirnevére való tekintetből ki kell maradnod. A szorgalmi díjat nem kapod tovább. A tanév végén azonban vizsgázhatsz, külön a magántanulókkal.

Fába csak egyszer csap a mennykő, énbelém most már mindennap. Holnap elseje, s őrmesteréknek nem fizethetek. Haza menjek? Hogy álljak apám elé? Hogy álljak anyám elé? Hogy kerülje ember szeme elé a faluban? Ki hiszi el rólam, hogy becsületes vagyok, ha a tanáraim nem itéltek becsületesnek? Miért van ez, miért?

Panaszolom az ügyet őrmesteréknek. És sirok megint keservesen. Hallgatnak, bámulnak maguk elé. Bizonyára nekik is kellemetlen, hogy a tízforintos kis havi jövedelmük megszünt, s éppen február elsején, mikor házbért is kell fizetniök.

– Én elhiszem, hogy ártatlan vagy, – szólal meg végre az asszony.

Mintha angyal szólalna meg végre a sok ördögi hang után.

– Csak az furcsa, – dörmög az őrmester, – hogy mennyit beszéltünk a kisértetről, te Dani csak hallgattál, és hallgattál.

– Hát mit beszéljek? – rivadtam fel, – ilyen szamárságról…

– Micsoda? – döbben rám az őrmester.

– Az! Szamárság! – duplázom az elkeseredettség dühével, – kisértetről beszélni szamárság!

– Ejnye a teremtésit! – robban fel az öreg, – engem mer-e szamarazni, ilyen tacskó? Az én vén vitéz fejemet szamarazza-e egy ilyen ürgefiók!

És felkap egy széket.

– Az én vitézi medáliámat szamarazza egy ilyen csutak! egy ilyen senki, semmi! Ki innen a kkutyafáját…

– De, bácsi…

– Czoki! a kkutyafáját az apádnak!

– De hiszen…

– Ki innen! Mars! az apád…

Beszélhetek, mentegetődzhetek: kiver a házból. Még az asszony is rikácsol:

– Micsoda orcátlanság!… vakmerőség!… Most már magam is elhiszem, hogy te voltál a tolvaj!

Kiszórják a könyveimet, ruháimat, mindenemet az udvarra.

Otthagyok mindent. Eltántorgok a zivatar elől. Valami átok van ezen a napon! Micsoda gonosz hatalmak forgatnak a körmük között?! Mi következik még rám? Belepusztulok ebbe a sok szerencsétlenségbe!

Már esteledik. Az utcák havasak. Bódorgok, már félórája bódorgok. De mért reszketek? Hideg van, azért reszketek. Különös, hogy nem éreztem eddig a fázást. De most már érzem, hogy fázok. És így fogok fázni, ki tudja meddig. Mindenkinek van hajléka a világon, csak nekem nincsen. Pénzem: egy krajcár se.

Valamelyik tanulótársam adhatna szállást. De melyik? Valami nagy barátság nem kötött egyikhez se. Nem csavarogtam velök, nem jártam a lapdázó telkekre velök, se csónakázásra. Ellenben: ha valamelyik társam hallgatással felelt a tanár kérdésére, vagy ostobaságot mondott, a professzor velem korrigáltatta. Eminens tanulónak nincsen cimborája.

Dehát azért van aki szives arccal beszél velem, hiszen segítettem én nem egynek irásban, számolásban. Nem mondhatom, hogy nincsen barátom. Ki volna mégis a legjobb? Juhász Oszkár, az a legjobb. De annak miniszteri tanácsos az apja. Méltóságos úr, fiakeren jár és cilinder fényeskedik a fején, azokhoz nem mehetek. Ha mehetnék, se bocsátanának be: hiszen nem vagyok becsületes fiú.

Az útcán gesztenyét sütnek. A téli szellő ide-oda kinálgatja az illatát. Micsoda boldog ember az a kopottruhás gesztenyesütő! Melegszik is, ehetik is. Vacka is van valahol. Neki csak a keze piszkos, nekem a becsületem!

A hidegtől gyötörve ődöngök tovább. Milyen jó bunda van azon az úron! Nekem olyan úri bundám nem lesz soha, mert én már úr nem lehetek soha.

A járókelők között egy tanárom… A görögnyelvi.

A szívem eldobban. Hátha megszólít? Ő is bizonyára elitélt. De hátha mást gondolt azóta? Hátha rávilágosodott, hogy igazságtalan volt, és most megáll, megszólít? Ha én tanár volnék, megszólítanám a növendékemet, minden szomorú növendékemet.

Jön.

Köszönök neki oly hévvel és alázattal, mintha istennek köszönnék.

Rámpillant, szórakozott arccal biccent. Továbbhalad.

A gázlángokat már meggyujtották. A járókelő nép csupa ismeretlen. Egyik-másik vidám. Volna úgy ahogy én!… Könnyű annak, akinek van hajléka és van kenyere. De én úgy nem tudom, hol hálok, mint aki éjjel akasztófáról esik le és életre ocsudik, s első gondolata: hova?

Én bizony azt felelném magamnak:

– Vissza az akasztófára.

Nekem nincs többé helyem ezen a világon! De bárcsak meg is lehetne halni, úgy, olyan könnyen, ahogyan köhintünk. Köhintenék és meghalnék.

A Duna ha nem volna befagyva, beleugranék. Bele, habozás nélkül. Ha pisztolyom volna, vagy puskám…

S közben csak mentem, ballagdáltam, nem is néztem: hova és merre. Megint a professzoraimra gondoltam. Csupa csalódhatatlan értelmű zsenik voltak ők nekem: hogyan hogy nem ismerték meg az én ártatlanságomat? Csiszér marha! Szembeköpött: sohse bocsátom meg neki. Marha! Bárcsak sülyedne el az a ház ott a Soroksári-utcán, ott a dohánygyárral szemben, az a kocsmai ház, amelyikben lakik. Az órást se bánom, aki szintén ott lakik, s a boltban az a csunya kövér asszony. Csiszér marha! Hiába doktor, azért mégiscsak marha. De csak egy is volna a tanáraim között, aki az igazságomat megértené…

Gondolatban sorra jártam őket: nem, egy se hiszi el, hogy tiszta vagyok!

Nagy csoportosulás az útcán. Mi történik itt? A Népszinház… Jegyváltásra tolongó emberek. Mennyien vannak, akik ma este gyönyörködni fognak. A markukban pénz van. Mindenkinek van pénze, csak nekem nincs. Mindenki szerencsés, csak én vagyok szerencsétlen, – csak én bolygok, mint a mesék átkozottja.

Megfordulok, hogy ne lássam őket, s visszatérek a Kerepesi-uton a Duna felé. A Vigadó előtt Juhász Oszkár jön velem szemben. A finom vörhenyes prémű télikabátja van rajta. A fején is olyan prémű sapka. A kezében csillogó vasú drága korcsolya. A lábán vastagtalpú füzős cipő. Bizonyosan a Ligetben járt.

Örömláng lobbanik bennem: ez oly jó fiú! Barátságban vele se vagyok, mert ő igen úri fiú. Az arca is olyan finom bőrű, mint a nagyúri kisasszonyoké és v-nek ejti az r-et. De egyszer megmutatta a latin gyakorlatát, hogy van-e benne hiba? és én megmondtam három hibáját is. A negyediket csak azért nem, hogy az én gyakorlatom mégis jobb maradjon, de az volt a legkisebb hiba. Oszkár talán mégis megérezte bennem, hogy ártatlanul vádolnak.

Jön.

Már csak tíz lépés, már csak öt lépés. Rámütközik a szeme. Az arcán kedvetlenség rándul át.

– Szervusz, – lehelem, hogy magam is alig hallom.

S nézek rá, mint a bibliai Lázár a gazdagnak az arcára. Kezet nyujtani dehogy mernék.

S valóban ő se nyujt kezet. Elfordítja a fejét, és elsiet mellettem szótlanul.

A mellem elszorul.

Állok.

Nézek utána.

Talán megfordul: visszatér?

Nem: siet. Mintha attól tartana, hogy hozzácsatlakozok.

Kóvályogtam. A hideg szinte a pilláimra fagyasztotta a könnyeket.

Egy helyen éktelen danolás. Egy percre eltéríti a nyomoruságomról a gondolataimat. Afféle napszámoskocsma. Az üvegajtón át gőzbe burkolt ember-alakok. Csupa rongy és szenny minden ember. Csupa durvaság s butaság minden szavuk. De mégis boldogok: hiszen melegben ülnek, isznak, esznek, danolnak.

Hova menjek?

Itt-ott még világoskodott egy-egy kirakat. Megálltam: néztem, hogy szabaduljak a szerencsétlenségem gondolatterhétől. A Kecskeméti-utcán a cukrászbolt kirakata előtt is megálltam. Mennyi szép édesség! Bent is illatos sütemény-halmok! És én arra vagyok itélve, hogy éhenhaljak!

A könny kicsordult ismét a szememből.

Tovább ődöngtem.

Hova menjek?

Csak torony volna itt valahol: fölmennék rá és leugranék. Dehiszen van itt ház, négyemeletes. A kapuja meg nyitva van.

S befordultam az udvarára. Fölnéztem.

Álltam és fölszemlélődtem.

Bágyadt világítású folyosó, lámpafénynyel átszűrt kárpitok. Egy cselédleány vasalót lóbál az egyik ajtóban. Nagy karajokat rajzol vele a homályban.

Ajtó nyilik a földszinten, s valaki végigkopog a kapu alatt. Hallom, hogy a kapu nyikorog. Odatekintek: zárják.

Megijedek, futok:

– Bácsi! Bácsi! eresszen ki!

Mikor aztán künn voltam megint, nem értettem: miért mondtam, hogy eresszen ki? Föl kellett volna mennem a lépcsőn, s leugranom a negyedikről.

Ki szólott az én nyelvemmel? Ki mozgatta kifelé a lábamat?

Mentem, bódorogtam.

Este tiz tájban meleg pára érintette meg a lábamszárát. Valami alsókonyhának a melege volt az. Megálltam. Bús szemmel kandikáltam le a kisablakon. Fehérsapkás szakácsok. Vigan serénykednek egy nagy tüzhely körül. S fehér-kötényes szakácsasszonyok. Csupa étel és étel és jószagú melegség. Két fiu is ott sürgölődik a szakácsok között. Micsoda boldog fiuk!

Ott álldogáltam éjfélig.

De akkor már nem a halálra gondoltam. Az elmém más kerekeken forgott: jelentkezni fogok holnap a szakácsnál. Kellene-e inas? Talán kell más szakácsnak? És ő szóllani fog annak a másik szakácsnak, hiszen négy osztályt végeztem már, – a szakácsmesterségre csak elég…

Nem aprózom tovább: csak azt akarom elmondani, hogy nem keresi gödörig magavesztét, akiben életerő buzog. Csak épp hogy ötletképpen vetődik föl a halál gondolata is az elméjében. De az energiája mégiscsak felocsudik végre a csüggedtségből és bontakozást keres. Élni akarok! – kiáltja egy rejtelmes erő bennünk, – élni akarok!

Önt érdekli az is, hogy mi lett másnap?

Hát éjfélig ott álltam, éjfél után meg egy pékműhely előtt. Reggel nyolckor bementem a főpostára és ott aludtam ülve a várakozó padon csaknem délig.

Délfelé elmentem a szakácshoz, és vártam sokáig, míg végre hozzábocsátottak. Kértem, hogy fogadjon inasának. A szakács francia volt, szólt egy másiknak. Az meg német volt: szólt a harmadik szakácsnak. Az már aztán megértette.

– Mi kell fiam?

– Inas szeretnék lenni itten.

S elmondom neki sirásban fulladozva, hogy hogy jártam, és hogy nekem nem hisznek.

A szakács gyanakvón nézett rám. A fejét csóválta, állát vakarászta.

– Hát, – mondta végre, – az ügyed olyan, hogy tudakozódnom kell. De igazképű fiú vagy, hát lehet, hogy ártatlanul szenvedsz. Velem is megtörtént, hogy inaskoromban lopást fogtak rám: megpofoztak, kirugtak. Oda se neki!

S beszélt a német szakácscsal, a német szakács a franciával. Aztán a gazda vagy direktor vagy mi is megszemlélt, s megengedte végre, hogy egy havi próbára bejárjak. De meg kell rá szereznem a szülői engedelmet, éshát menjek el őrmesterékhez a ruháimért. A lakásom fenn lesz a manszárd-szobában a többi kukta között.

Hát lódulok szinte boldogan. Úr már nem leszek, de a szakácsság se kutya. Szakács nem halhat éhen!

Csak őrmesterék ajtajában szorul el megint a mellem. Hátha megint rámrobban az a nyársbajuszú haragos őrmester? Nem picke-játék az olyan ember dühe, akinek mestersége az emberölés.

Kopogtatok.

Nyitom az ajtót nagy félszszel, hogy lélekzeni se merek. Ha hozzám-röpül egy szék…

Hát az őrmester vígan kiált:

– Dani fiam! No csakhogy megjöttél! Hol a fenébe koncsorogtál eddig?

Csaknem a nyakamba borul.

Az asszony is akkor fordul ki a kamarából:

– Jaj lelkem Danikám… No csakhogy megvagy!

Azt se tudtam, melyik lábamra álljak.

Hát mingyárt-melegibe megujságolják, hogy most már kivilágosodott az ártatlanságom: a kisértet csakúgy jelentkezett, mint azelőtt, és ugyancsak megdézsmálta az éjjel a friss malagaszőlőt.

– Tudtam én, hogy nem te vagy a tolvaj! – örvendezett az őrmester.

Közben az asszony ételt hord be. Bennem csak akkor mozdul meg az éhség. Sem éjjel nem éheztem, se reggel. Még délben se, mikor a sok ételszagban vártam a szakácsot.

Nohát még azon az éjen elfogták a kisértetet. Egy Vrana nevű szolga volt. A szomszéd ház padlásáról járt oda a huncut. Kibontotta a falat egy szágó-darás láda mögött, s a ládát mindég ügyesen helyrevonta.

Az volt a zörgés, amit hallottak.

A szolgáról aztán később beszélték, hogy a rendőrségen már ismerték is. Megjegyzett betörő volt. Lopott cselédkönyvvel szokott beszegődni ide-oda inasnak, udvarosnak, csaposnak.

A boltos mingyárt reggel elvitt az őrmesterrel együtt az iskolám igazgatójához, és tisztáztak. Maga az igazgató vezetett be, a nyakamat átölelve az osztályomba. S épületes beszédet kerekitett az ártatlanul szenvedőkről.

– De az igazság napja végre elősugárzik a felhőkből, – fejezte be, – s virágokká változtatja a töviskoszorut…

A társaim mind kezet szorítottak velem. Ki cukrot adott, ki tollat, ki ceruzát. Juhász Oszkár egy szép uj Robinzon-könyvet ajándékozott, az akkor uj Sebők-fordításút. A boltos egy tiz-koronás aranynyal ajándékozott meg még ott az iskola folyosóján. De az az arany se ragyogott úgy, ahogy én ragyogtam.

Valami különös szép törvény az Istennek földi rendjében, hogy minden szerencsétlenségünkből valami jó fakad. Minden keserüségünkből valami édesség. Minden könnycseppünkből, valami boldogság. Minden szenvedés gyöngyöt terem. Néha mingyárt is. Néha napok mulván, vagy évek mulván, vagy talán csak a másvilágon, – de gyöngyöt terem minden szenvedés.

Hát nekem még aznap előgurult a szenvedésem gyöngye: ahogy délben hazaérkezek szinte üdvözült arccal, a házbeliek is elfognak az udvaron. Simogatnak, kedves szavakat mondanak. Az őrmester ott áll és pipál mellettem, és büszkén magyarázza, hogy az iskolában hogyan rendbeigazította az ügyemet.

– Hiába bizonyították rá, hogy tolvaj. Én rábizonyítottam, hogy becsületes!

Akkor lép haza a gróf is. Látja a csoportosulást. Megáll:

– Mi az megint?

– Hát jelentem alásan méltóságos uram, – haptákol az őrmester, – rábizonyosodott erre a fiura hogy becsületes ember.

A gróf meglepődik:

– Micsoda? Rábizonyosodott, hogy becsületes? Ez valóban ritkán történik Budapesten.

Kérdezi, milyen tanuló voltam eddig?

Mondom, hogy eminens.

Néz rám, mint valami csodára.

(…)

Gárdonyi Géza: Szunyoghy Miatyánkja (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963) -  antikvarium.hu