kb. 25 perc olvasás

Eugéniusz:
A boldog(talan) ember – II.
Életminőség-vizsgálódó tükrök
A bölcs és/vagy a balga ember
ppppppppppppp

Táltos paripa vagy állatorvosi ló
Istengyermek-ördögcimbora/sátánfajzat
Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok
Ön/társ-sorsjavító vagy rontó típuspéldatár
ppppppppppppppppp
Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények ill. okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
ppppppppppppppppppp

Bessenyei György
AZ IFJÚSÁGNAK PANASZA
Tüzes ifjúságunk vigassága bomlik,
Életünk öröme lassan-lassan romlik.
Bágyadott szívünknek pusztul nyájassága,
Hidegszik véribe, s lankad kívánsága.
Csendesedni kezd majd tüzes szelességünk.
Baját jelengeti tikkadt egészségünk,
Ifiúi erőnk fárad ereinkbe,
Mindég hidegülést érzünk heveinkbe.
Gyönyörűségünkbül buzog fel csömörünk,
Mindenkoron búra változik örömünk.
Gyermeki időnket mennyire hagytuk már!
Ifjúságunkban is számosodott a kár.
Ezelőtt boldogok, mindég nyájaskodtunk,
Vidám szíveinkkel vég nélkül mulattunk.
Már most természetünk nevelvén adóját,
Keserűvel főzi fel ajánlott javát.
Fogy lassan vigságunk; lankadnak tagaink,
Titkosok, ravaszok nyelvünkön szavaink.
Gyermek életemnek kedves esztendeit
Óhajtom, most látván éltemnek veszélyit.
Mostani életem tele mesterséggel,
Kívánságiban él, kínos nyereséggel.
Erejétül tovább fosztatik napokként,
Kedve, egészsége enyészik lassanként.
Gyönyörűséginktül fájdalmakat kapunk.
Minden nyájasságot végtére megununk.
Néha keseredvén, siratom életem,
Teréhnek találván mindenben a létem.
Ifjúságom feddem hasztalanságáért,
De megént ölelem sok nyájasságáért.
Mint az asszonynemet, mit futunk s kedvellünk,
Előlünk elvetünk, majd ismét ölelünk:
Ifiúságomat úgy tartom éltembe,
Alig tudom, vele mit tegyek vesztembe.
Néha haragomba akarnám múlását,
De megént változván kérem újulását.
Napjait, hogy múlnak, titkosan siratom,
Folyt gyönyörűségem szívemben óhajtom.
A repülő idő húz koporsóm felé,
Ah, mi módon kelljen dűlni ebbe belé!

Madách
Életünk korai
Sír, sír a gyermek, játékért eseng,
Egy lepkeszárny vágyát betöltené.
„Majd hogyha megnősz és kedved telik,
Vehetsz magadnak tarka lepkeszárnyt,
– Mondják – de addig várj, gyermek s tanúlj !”
És vár a gyermek, vár, amig kinő
Az iskolából, s hogy vehetne már
Játékot, lepkeszárnyat : nem mosolyg
Ez rája többé, mint előbb tevé.
Lelkében az üdv és pokol lakik,
A serdülő, a tiszta szerelem,
Szeszélyesen repül az ég felé,
Túlszárnyal rajta és túl a napon
Alkot magának tündér életet.
S nem kedves már előtte más gyönyör,
Mint melyért küzdött, melyért véreze.
De a szülőknek féltő gondjai,
A külvilág részvéte és ezer
Érdeknek ónja rácsimpaszkodik.
„Várj, – szóllanak – míg férfivá leszesz,
A férfi majd okosabban szeret.”
Szeretni s okosan, mi gúny, mi gúny!
Csak az szerethet, aki tiszta még,
Mint a sugár, mely mindenen aranyt lel,
Kit még a dőre emberbölcseség
Mindent gyülölni s félni nem tanít. –
Az ifjú hallgat, bú sorvasztja el;
Kiolták napját, hogy ne égessen
És napja nélkűl élte megfagyott.
És férfivá lesz, pillantása gyász,
Nem nő fejére már virágfüzér,
Fel nem vidítják őt madárdalok.
Egy van csak, ami lelkesíti még :
A népszabadság. Szíve, mely saját
Keblében hogy verjen már nincs miért,
Dobogni a közzel tanulni kezd.
És elébe lép az állam zordonan
Kiáltva rá : „A föld rég osztva van,
Ábrándképednek nem maradt helye !
A síron túl van boldogabb haza,
Ki itt elégedetlen, menjen át,
De itten pártos és bünhődni fog !”
S a férfit a bú aggá érleli,
Fejét a földre szegzi, mintha ott
Keresné, hogy majd álma teljesűl.
Kinyil a sír, fáradtan dűl belé;
De az igért reményvilág felett,
Ki tudja, mit rejt ismét a kereszt.

Akinek
maga az öregedés is
csak egy fokozatos romlás,
non stop testi-lelki leépülés,
nem pedig egy új, önmagában
egyszeri, új és jó életkorszak,
egy bölcs és örömteli, derűs
tkp. második boldog „gyerekkor” …
Aki
előbb
alaposan kiélvez
minden Istentől, vagyis
erkölocsileg tiltott dolgot,
pl. paráznaságot, perverziót,
pedofíliát, liliomtiprást stb.,
majd öregen szánja-bánja,
impotensen már jó fiú lesz…
Azzal biztatja/áltatja magát, hogy
a jobb lator is csak a kereszten tért meg…
Aki
még nem tud
üzemi vakságáról
és vak, automatikus,
és így reflektálatlan,
de már elavult, már káros,
őt így már csak akadályozó
„örökölt” megszokásairól…
Ő már egy mindent tudó öreg szaki,
akinek az újoncok ne adjanak tanácsot…
Három kívánság
Nem mert nagyot álmodni, kívánni
a szegény öreg ember
s csak egy kolbászt kért elsőre
a váratlanul betoppanó jótündértől,
akkor házisárkánya egyből megátkozta,
s azt a rosszat kívánta neki,
hogy – világ csúfságára –
ragadjon hozzá az orrához,
s az ige testté lőn…
Mentve a menthetőt,
a harmadik kívánságukat
arra kellett pazarolniuk,
hogy az váljon le onnan…
Így oda jutottak, ahonnan indultak.
Illetve mégsem, mert elpazarolták
ezt a ritka, egyszeri nagy esélyt!
A sárkány
és a papucs
Miért mindig a nők azok a mesékben,
akinek semmi nem elég, akik telhetetlenek,
mint annak a halásznak a felesége,
aki kifogta a tengerből az aranyhalat,
és akitől egyre többet és többet kér,
mert küldi az erős akaratú asszony –
míg el nem veszítik a mértéket…
És most már úgy jutnak
vissza oda, ahol voltak,
hogy már tudták, milyen fent,
illetve egy kicsit feljebb a nyomornál…
De miért lett/maradt ilyen papucs a férj?
(amilyen például már az 1945 előtti
magyar filmek túlnyomó részében is –
kocsmában hőbörgő, otthon hunyászkodó)
Gazdag feleség
Egy szegény legény
gazdag feleséget vett magának.
Az illy házasságba
már az indító ok el hintvén
az egyenetlenség’ magvát,
gyakran öszve kotzódtak;
‘s illyenkor az Aszszony a’ férjének
mindég szemére hányta szegénységét.
Egykor egy illy zenebona’ le tsillapodásával
a’ férjfi az ablakba megy,
mellyen a’ hóld tisztán bé világított.
Az Aszszony a’ meg békéllést keresvén hozzá megy,
‘s egy darabig tartó halgatása után:
Angyalom! így szóll,
ugyan miért olly halavány a’ hóld?
A’ felesége’ grátíájából világít Angyalom,
felel sóhajtva a’ férjfi.
Fáy András: A’ hóld.
Utolsó pár
előre fuss…
Ahogy a magyar népmesékben
a legsoványabb gebéből táltosparipa,
a legszegényebb gyerekből királyfi lehet,
úgy lehet halmozottan hátrányos helyzetűből is
teljes – értékű – életet élő, boldog ember,
nem csak hogy a hátrányai ellenére is,
de pont a hátrányukból előnyt kovácsolva!?
(A szarból aranycsinálás szellemi alkímiája –
ha valami, akkor ez az igazi életbölcseleti kihívás…)
Jó-
szerencséből bal
A mesék ősi és örök
bölcsessége szerint
a szerencse forgandó
és nem személyválogató,
mindenkit meglátogat,
csak jól kell tudni élni vele,
mert a bölcsnek hasznára van,
a bolondnak még kárára is lehet.
Igaz ugyan, hogy az aranyhal
a telhetetlen feleség miatt
a halászt a viskójába rakta vissza.,
a kiinduló helyzetébe,
de ez már nem ugyanaz volt,
mert megtapasztalta a jobbat,
és tudja, hogy mit veszített…
Jó vagy
balszerencse
Egy taoista történet szerint
volt egy öregember, aki már
sok-sok éve keményen dolgozott a gabona földjén.
Egy nap a lova elszökött,
és mikor ezt a szomszédjai meghallották
együtt érzően azt mondták:
micsoda szerencsétlenség.
Az öreg csak annyit válaszolt: talán.
Másnap reggelre a ló megkerült,
és magával hozott három vadlovat is.
Milyen nagyszerű, kiabálták a szomszédok.
Az öreg annyit válaszolt: talán.
A következő nap az öreg fia
megpróbálta betörni az egyik vadlovat,
mire az ledobta magáról, így eltörött a fiú lába.
A szomszédok ismét eljöttek, hogy elmondják,
mennyire együtt éreznek egy ilyen szerencsétlenségben.
Az öreg annyit mondott: talán.
A rákövetkező nap katonák jöttek,
hogy fiatal fiúkat vigyenek a seregbe.
Látva a törött lábát, a fiút békén hagyták.
A szomszédok most gratuláltak
a dolgok szerencsés alakulásához.
Talán, mondta az öreg…
Aki
a piacon nem,
de az erkölcsben alkudozó –
az ördögnek „csak” a kisujját nyújtó,
de az nem egy csacska kis krampuszka,
de az öreg és ravasz Gonosz szellem:
Ő menten el is kapja és be is darálja…
Aki maga
a nem gördülő kő:
minden oldala csupa moha,
megtorpant és állva maradt,
elveszítette életlendületét:
pl. egy penészes vénlány…
Csak
egyetlen egy
lányt szeret(het)tél,
Ő volt/lett volna az Igazi,
de ő mégis máshoz ment –
ezek után mi más vár rád:
agglegénysors/kútba ugrás,
vagy megölni a riválist: börtön?
Buridán szamara –
itt-most, kell időben döntenie,
két egyforma nagyságú/illatú széna között
mert ő csakis az egyik köteget ehetné meg –
a végén a döntésképtelenség miatt éhenhal
(mint az, aki két szék között a pad alá esik,
két nőnek is udvarol, két vasat tart a tűzbe,
és a végén mégis/pont ezért agglegény marad…)
A
ki már
huszonévesen (!) is
mindenekelőtt már
szerfelett azon aggódó,
hogy hogyan biztosítsa be már most
a nyugdíjas korszakát, annak jólétét…
Az örökös
raktárra aggódás miatt
lett ő olyan őszülő koravénülő,
vagy a már/még nagy „gyerekéért”
is túlaggódó mellrákos lebetegedő
Megélhetési
bárcás koldus
A testi öncsonkító,
az ön-rokkantosító,
vagy aki addig játszik ilyet,
míg végül tényleg úgy is marad…
(az elég kicsi, de mégiscsak havi fix
rokkant-nyugdíjért túl jól szimuláló…)
Hipochonder –
a családján, barátain
élősködő képzelt „nagybeteg”,
aki egy életen át így zsarolja,
terrorizálja az „előszeretteit”,
felmetést adva magának az Élet,
a hivatása elemi kötelességei alól
Míg majd tényleg beteg is lesz,
mert úgy marad – önbeteljesítő jós…
(A rajta élősködő „orvosok” is besegítenek,
mint ahogy Moliere imaginárius betegénél…)
Nem szobatiszta
Az önbezáró, magányos inkontinenciás
Aki az öngyógyítás helyett csak megkeseredik,
és szégyenkezve kerüli az emberek társaságát,
ami más, újabb „betegség” katalizátora lehet,
sőt: bio-logikusan, törvényszerűen lesz is…
Önmagának gyárt-halmoz hátrányokat…
Halálfóbiás
életfonalvesztő-tévesztő…
A rémeket látó, szorongó pánikbeteg,
aki a rohamaikor megsemmisülés érzést él át…
És már attól is retteg, hogy mikor jön az újabb –
végzetessé válható rossz körökbe zárja magát…
Pedig van mindene: étele, levegője, vize, hajléka stb.,
„csak” a bölcs élet és halálfelfogása/attitűdje hiányzik…
Élettékozló
Aki unatkozna már
a koradélután folyamán,
mert nem talált rá Dolgára,
a lélekemelő feladataira,
ha a masszív halálfóbiája
nem izgatná újra fel, és így
nem okozna neki pánikrohamot…
A halálfóbiás,
aki létbotránynak,
teremtési hibának stb.
tartja az ő halandóságát,
de aki a délutánját dögunalomban tölti,
két kézzel szórja, herdálja drága idejét…
Aki
„szentül hiszi” /
sőt: úgy tudja, hogy
az emberlélek nem halhatatlan,
annak a halál nem élni ösztönző terminus,
csak egy ijesztő megsemmisülés, végállomás,
és ami egyre jobban nyomasztja, bénítja,
mert hogy naponta közeledik…
A lelki
öncsonkító:
az isteni vágyairól végleg,
egyszer s mindekorra lemondó
Az önfeladó, a megalkuvó gyáva,
vagy a nagy áldozathozó mártírkodó,
aki pl. gyerekéért „lemond a boldogságáról”,
aki ettől bűntudatos lehet, ha folyton hallja …
Hűbele Balázs
Egy hebehurgya személy,
aki nagyon elhamarkodottan,
szelesen cselekszik, viselkedik
„Hű, bele Balázs, lovat ád az Isten!”,
azaz, kezdj bele nyugodtan, hozzáértés
nélkül, szeleburdin, majd megsegít az Isten…
Hebehurgya
Az előbb nagyot vágó
és majd csak azután méricskélő
A kimondott szavát visszaszíni próbáló….
Aki bölcs maradt volna, ha hallgatott volna…
A visszacsinálhatatlan károkon későn bánkódó
Vak tyúk
A mód-szertelen
Tűt kutat a szénakazalban,
de előtte még a szemét is beköti,
és csak a vaksötétben tapogathat…
A próba-szerencse alapon kereső
Nincs kizárva, hogy talál, de esélye?
A drága idejét hiábavalóan pocsékoló…
A ködösítő
A (saját) tisztán-
látás(á)t korlátozó,
szellemi ködgéppel ügyködő –
homályosít, hogy ne igazodj ki,
ne derüljön ki semmitmondása,
vagy bevisz az erdőbe, megvezet…
Aki előbb zavart kelt, hogy így majd
a zavarosban a kedvére halászgathasson…
Megtévesztett
A beszűkített tudatú,
aki nem lát át a szitán…
A két lényegében egyforma,
és egyként hamis alternatíva közül választó
A pártok pankrációjára éles tétmeccsként fogadó,
pártpreferenciája miatt családi/baráti viszálykodó…
Vaklármázó
Aki így tud ideig-óráig
a figyelem középpontjába kerülni,
még ha a sok ismétlődés után nagy árat fizet:
elveszíti a szavahihetőségét – amire épp akkor
és ott lenne a legnagyobb, életbevágó, létszüksége…
Mint az unaloműző játékból „Farkas!”-t kiáltó bojtár…
Ráday Gedeon
Egy vén emberről*
(Gellertet követve)
.
Nagy történeteket éneklek s olly öreg embert,
Aki kilencvenszer ért már aratást. Nosza készíts
Calliope laurust, készíts koszorúkat eszemnek,
Mert ha borostyánt most nem fog érdemleni munkám,
Énekeket ezután elmém nem fog soha szűlni.
.
Írjon más borról, írjon más a szerelemről,
Nékiek engedem én a bornak s a szerelemnek
Nyájas énekeit: énnékem énekem a vén.
Harcokat írjon más s feldúlt várak pora hamvát
S örökösítse nevét ily szörnyű versei által.
Hallgatok illyekről: lesz nékem énekem a vén.
Óh! Hírnév, hass el a legkésőbbi időkre,
Hass el, hadd vegyenek jó példát mások is ebből.
Halljátok meg, idők, értsétek meg, maradékok:
Ezt a nagyhírű férfit anya szülte világra,
Élt, megházasodott, lett számos gyermeke, megholt.
Már híres munkám végzém. Tapsoljatok, akik
Tűkörként veszitek magatoknak érdemes éltét;
Rólatok is, ha élni fogok, illy verseket írok.

Csokonai V. Mihály
AZ ÖREG EMBER
De nem elég színes a maga tükre szerint.
Igaz, Tisztes Öreg, szád kedves szózatja,
Melly érző szívemet annyira meghatja,
Hogy könnyű tereh az, mellyet bár végtére
Múló élteteknek a természet mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
Hogy roskadt házatok vinni meguntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
Hiszem azon drága ezüstszálak nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?
Semmi, hogy kezetek tágult markolatja
A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
Titeket, mert sokak már leballagának,
Lám, hiszen a népek mint főldi Istennek,
Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
A ránk omló veszély ellen védelmeze:
„Tisztes Öreg, aki mindaddig tartottad
A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,
E koronát, mellyet a háládás keze
A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,
Vedd el, s ó, bár légyen fáradságod bére,
Hogy ezt cselekedjed

Ahogy bent, úgy kint
Egy toprongyos koszfészek
Lakása egy rumlis szeméttelep
A tisztálkodást végleg elhanyagoló
A megjelenésére/benyomásra semmit nem adó,
aki az állítólagos belbecsével áltatja önmagát…
A pedáns asszony
Ő egy tisztaságmániás,
aki az őrületbe kergeti családját –
aki egy olyan „otthont” varázsol,
ahol szinte minden életjel tilos,
mert megbontja az ő Rendjét,
ami nem, az viszont kötelező…
Téli álom
Úgy akarsz tovább,
vagy egy majdani jobb világban élni,
hogy testileg-lelkileg hibernálod magad,
és jobb időkre, illeve arra a hercegre vársz,
aki felébreszt majd a Csipkerózsika álmodból?
(mint pl. aki „rákos betegsége” lelki okát nem keresi,
de abban bízik, hogy 100 év múlva lesz rá gyógyszer…)
Conditio sine qua non
Az ún. elengedhetetlen feltétel…
És ami látszólag felesleg, de létszükség…
Régóta vándorolsz étlen-szomjan a sivatagban,
De minden oázisban csak nyakkendőt árulnak,
– Kell a fenének, de nem nekem – mondod…
Mikor végre inni- és ennivalót is vehetnél,
Nem mehetsz be: „Belépés csak nyakkendővel!”
Kohlhaas Mihály
Legyen akkor is igazság,
ha akár belepusztul is a világ,
de a családja minden bizonnyal…
Az ő megsértett igazáért,
annak teljes jóvátételért
bármit, mindent, mindenkit,
még előszeretteit is feláldozó…
Irgalmatlan
Az igazsággal még
a jóbarátait is (magától) elverő
Igazat mond, de rosszkor, rossz helyen, rosszul…
Indiszkréten, tapintatlanul, kegyetlenül stb. stb.
Mert ő nem kertel, beszél mellé – nem hazudik…
Ő az úgynevezett szalonképes szadista is,
aki még felettébb büszke is magára –
nem ismeri a kegyes hazugságot…
Aki álságosan
őszinte véleményt kér a barátjától,
de mikor hallja a fájva gyógyító igazat,
akkor azon nyomban már ellene fordul,
és a rosszindulatú ellenségének mondja…
Mert igazából csak a(z élet)hazugságait
nem leleplező hízelgéseket várja el tőle…
(mint ahogyan pl. a zsarnok is a kegyenc
az udvari bölcstől/bolondtól, tanácsostól)
Ostoba
Átvitt értelem
és a képletes jelentés –
azt eszik, vagy isszák…!?
A mindent csak szó szerint értő
szemkiszúró együgyű, balga lélek:
tulajdonképpen szellemi fogyatékos.
Lásd pl.: az Ilók és Mihók népmesét…
Az elvakított „paraszt”
A szemfényvesztő szélhámos
bűnöző vagy politikus áldozata
Aki virtuális csecsebecsével elkápráztatható…
Akinek a hátán kokárdával még szántani is lehet…
Aki jó reklámmal kicsalható idegenbe, aljamunkára
Aki hamisgyöngyért elkótyavetyéli szüzességét stb.
Rossz végletes
Aki soha nincs középen,
nincs az arany középúton:
nem ül rajta a lovon, de át-
esik az egyikről amásik oldalra
nem bátor – de hol egy gyáva,
egy örökké csak menekülő nyúl,
hol meg a hiányzó bátorságát
rosszul bizonyítandó esztelenül
vakmerő – mert „vak” – ló…
A mániás
és a depis
Hol megszállott hiperaktív túlpörgő,
magát akár mesterségesen is stimuláló,
aki követhetetlen, mint egy mérgezett egér,
hol meg egy összeroskadt, roncs, mosott rongy,
aki csak egy teher magának, társainak, a Földnek…
Aki ráadásul erre még büszke is, mert úgy tudja,
hogy ez éppen a nagy géniuszoknak a sajátossága…
A büszke
munkaalkoholista,
akinek ezért nincs is betegségtudata,
akinek ez a non stop heroikus pótcselekvés
a – bánatára meg nem értett – szeretetnyelve,
és még a környezete is tisztelettel adózik neki –
és nem érti: s.k. felépített háza nem lesz otthona,
addigra szörnyen és végérvényesen magára marad…
Az
istenkísértő
Az ún. extrém sportoló,
a rekord/hírnévhajszoló,
aki így akar „kitűnő” lenni,
balgák ámulását elnyerve
magának önbecsülést adni…
A hazardőr pénzhajszoló:
salto mortale, halálugrás
a cirkuszban védőháló nélkül,
vagy egyre életveszélyesebb
menekülő-művész produkciók…
A hazárdjátékos,
játékszenvedély-beteg
A mindenét, sőt a családja házát/vagyonát
egy bizonyos rulett-számra feltevő (vabank)
Aki pont a vesztőhelyre, játékbarlangokba jár
lehetőleg hamar/azonnal nagyon sokat nyerni…
És mert látott már ilyet, úgy hiszi, ő lesz az,
aki a következő kivétel lesz, és nem a szabály…
(pedig az is tönkre tenné, ha bankot robbantana,
még ha abba is tudná hagyni – ami nem valószínű…)
A rossz matekos
Akinek holtbiztos a szisztémája:
aki pénnzé teszi minden vagyonát,
így minden lottó-számot megjátszva
majd ő lesz a tuti milliárdokat nyerő…
Arra épít és ebben azért igaza is van, hogy
a szerencsejátékban neki is egyenlő az esélye,
„csak” azt nem fogja fel, hogy ez mily minimális…
Azt meg a lottó-lázában fel sem tudja fogni, hogy
ha mégis nyerne, az is tönkre-, boldogtalanná tenné…
Konstruktív versenyzés
A sportbéli, szakmai, gazdasági,
politikai stb. riválisom: ellenfél,
de nem az ádáz ellenségem,
hisz nem ellehetetleníteni akar,
hisz kölcsönösen szükségünk van egymásra,
hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból –
jóllehet adott esetben csak egy első hely van,
mégis mindketten nyertesek lehetünk és végső
soron a köz profitál ebből a nemes versengésből
Destruktív versengés
Van persze destruktív rivalizálás is,
amikor az együttműködés helyett versenyzünk,
pedig végső soron mind egy csapatban játszunk,
egy csónakban evezünk, és épp azt lékeljük meg.
Vagy amikor nemtelen eszközökkel nehezítem,
hogy ellenfelem legjobb formáját futhassa,
és energiáimat, kreativitásomat stb. éppen
a saját teljesítményem javításától vonom el…
A nevető harmadik
és a síró-rívó többi áldozat
(Ahogy a latin mondás szól: Divide et impera)
Miért hagyod magad a társaiddal összeugrasztani,
vagyis egy felesleges-káros vetélkedésbe hajszolni,
vagyis megosztani, elgyengíteni és így leuralni…!?
(Így szerezi meg pl. Csongor is az ördögfiókáktól,
a saját szellemi fegyverükkel a varázseszközöket)
Ha háborúztok, mindkét fél mérhetetlen sokat veszít,
és az lesz a győztes, aki viszonylag kevesebbet…!?
Ateista
és esetleg,
sőt inkább gyakran
még bősz antiklerikális is…
Aki a szutykos mosdóvízzel
az istengyermeket is kiönti a pöcegödörbe…
Egy pályatévesztett pap miatt magát a Jóistent tagadó
(és ezt az űrt más pótvallással, végül a Sátánnal kitöltő…)
Aki szerint
a bűnt csak a papok találták ki,
ahogy az örök kárhozat rémképét is
(ez azért nem áll távol az igazságtól)
az emberek birkanyájjá idomítására –
ezért vagy kiiktatja ezt a fogalmat,
vagy álszenten hódol az erénynek,
vagy majd élete végén megtér….
Aki
a csalt,
a lopott, a rablott, a sikkasztott stb.
javakból ad, osztogat kis alamizsnát,
amiért a kifosztottak hálálkodását várja,
és még ki is oktatja őket, hogy mire költsék…
Aki
sokkal jobb
ügyhöz méltó buzgalommal
szeretne/akarna nemcsak jót tenni,
de mindig mindenki előtt még jónak Is látszani…
Nem a benne lakó isteni hangot, a daimont követi,
de tüntető jótékonykodással aratna hálát/elismerést
Aki
Nagy Keresztény
akar/szeretne lenne,
de már a „Vén gazember”
hálátlan szerepet nem vállalna:
éveken át tolvaj-csaló hírben állva
menteni a dzsentri apa vagyonát az utódoknak…
(lásd Mikszáth Kálmán ilyen című kisregényét)
Aki
jogosnak tartja a társai,
vagy a társadalom bűnbak igényét,
hogy ne magukban keressék a hibát –
sőt: ő maga jelentkezik is rá, mert ő
jobb híján így akar ismert valaki lenni,
vagy szeret(ne) áldozat lenni, mártírkodni…
Más helyett bűnhődő
(Én voltam, 1942. magyar film)
Egy vállalatnál eltűnik tízezer schilling.
A gyanú Köhlerre terelődik. Menyasszonya,
Vanda, aki gépírónőként dolgozik mellette,
szerelmét mentendő magára vállalja a bűntettet.
Az igazi tolvaj megkönnyebbülten nyugtázza,
hogy Vandát egy évre elítélték.
Ha Köhler, mint Vanda véli, bűnös lenne,
tudnia kellene, hogy a lány nem bűnös,
és akkor tisztában lenne annak áldozatával.
Köhler azonban nem bűnös,
ezért a bűnt felvállaló Vandát
valóban bűnösnek véli,
és meg sem látogatja a börtönben.
Csak kiszabadulása után derül ki az igazság,
A lány ekkor jön rá: heroikus áldozata hiábavaló volt….
Falánk,
egy homo mohó,
egy mértéket nem tartó,
egy megrögzött önsorsrontó…
A telhetetlen jóból besokalló
Így még a gyomrát is elrontó,
és pont a kedvenc ételét megutáló,
a magát csömörbe vivő élvhajhász!
(még a jóból is megárt a sok: sokk)
Az
önkínzó
esztelenül fogyókúrázó,
ételmennyiséget redukáló,
a kövérsége igazi okát nem kereső,
aki a várható kudarca után meg már
csak azért is habzsoló, dőzsölő,
magát degeszre zabáló…
„Tudatos
táplálkozó”
Úgy veszed magadhoz
mindennapi kenyered, ételed,
mintha az az orvosság legyűrendő,
hamar kiürítendő keserű pohara lenne
Úgy is méred ki és úgy is állítod össze:
patikamérlegen, grammra pontosan,
Görcsbe rándult gyomorral eszegetsz,
mert ott mocorog: hátha épp tévedtél…
Ez az aggodalom öregít és betegít,
amúgy még a „méreg” se ártana…
Extrém vegán
Ha nincs más élelem,
és állatot kellene ölni,
akkor inkább a gyerekeivel koplal,
de még akár éhen hal velük együtt…
(pedig volt és lehet még olyan helyzet,
hogy a végszükségben embert is kell enni…)
Csak
panaszkodsz
a rossz sorodra,
pedig ebből Isten segítségével
többet tanultál, és így többet is
fejlődtél, vagy fejlődhettél volna,
mint amikor agyadra ment a jólét,
és önhitten magadat dicsőítetted…
Aki a haszonban részesült,
ugyanaz viselje a károkat is –
gyönyörködsz a rózsában,
élvezed a színét, illatát stb.,
de ne téged szúrjon meg tövise,
mert akkor reklamálsz, panaszkodsz…
Ahogy még a feleséged is visszaküldöd,
ha kiderül róla valamely fogyatkozása…!?
Addig-
addig válogat,
mert senki sem méltó hozzá,
hogy a végén már annak örül,
ha egyáltalán lesz valaki,
már szinte akár bárki,
aki még őt választja,
s nem lesz vénlány,
vagy agglegény…
Rigócsőr királyfi
A rátarti királylány,
akinek egyik kérő sem volt jó,
mindegyiket gúnyolta-csúfolta,
míg apja ezt megelégelte, és
így el kellett mennie azzal
az első bekopogó kérővel,
aki persze a mesében egy
(álruhás király) koldus volt…
Aki a makrancost a kunyhóban
azután alázatossá szelídítette…
Aki
egy mindig
a távolba, mindenhova-
sehova vágyódó kincskereső,
itt és most nyomorultul érzi magát
aki nem látja a szemétől/eszétől, hogy
a háza tája egy feneketlen aranybánya!
Mint aki egy filmen látott (színész)nő után
reménytelenül epedve nem látja a szomszédot…
Akinek
az önmaga
el nem fogadása,
az önmagával való
állandó alapelégedetlensége,
amire ráadásul még oly büszke,
az a mindig újabb s újabb dolgok
utáni non stop sóvárgás/hajsza
formájában ölt rossz testet…

Tompa Mihály
LEVÉL ÖREG BARÁTOMHOZ.
Mikor derűl a boldog nap reám,
Hogy újra látlak, édes öregem!
Hogy tűzhelyemnél s házi istenim közt
A bölcset, a barátot ölelem!
Siess! az élet könnyen megszakad,
Ha már folyt s tartott majd egy századig;
Ne hidd: hogy még lehet halasztanod
S szeszélyed a parkákkal játszhatik!
.
Tüznek s éltünknek, a költő szerint,
Eleje füst és vége hamv; – igen!
Az öreg keble hűl és hamvadoz…
Önkinzást vett a tört remény- s hiten;
Irígy, önző, türelmetlen, fukar,
Kor s élet benne rosz birót talál;
– A szövet selyme lassan lekopott
S nem látszik csak a vastag, durva szál.
.
Te, az aggság eszménye! fejeden
Idő s az ősz fürt szép királyi dísz;
Mérsék s erő, méltóság és kedély:
Megannyi drága kő, mit rajta bírsz;
Nincs gyengeség s kacérkodás vele,
Korod nem áll mellednek vérteűl;
S melyet nem vársz, melynek szépen kitérsz:
A hódolat folyvást eléd kerűl!
Szemed fénylő és homlokod sima,
Hangod tiszta s zöngelmes, mint az érc.
Eszméidben bátorság, friseség,
Itéleted mély és igaz, ha mérsz!
S minő cifrátlan, ódon, tiszta nyelv…!
Mint a vasáért becses régi kard;
S minő képek…! szó, eszme, színezés
Mind összeillő, mind egy célra tart.
.
Az én időmben… kezded, és e hang
Csudásan hat reám, s általhelyez
Más kör-, lég- és világba hirtelen…
Elmult idők nagy jelenésihez;
Nyilt ügy s ármány, nagyság és törpeség
Láttomra vívnak s győznek újolag,
– S melynek végét ama kor nem lelé:
Előttem a lefejtett gombolyag.
.
Csatán, törvényben, vendégség alatt
A régiek közt helyet foglalok,
És hallgatom, midőn fájdalmaik
S reményeik felől szólnak magok;
Jól látom a sorsot s a tévedést,
Az erkölcsöt, fogalmat, életet;
A férfi mit tőn a becsűletért,
Mit ifju és leány, ha szeretett.
.
És hordozol félelmes útakon,
Meredek szirt, zúgó örvény fölött;
S hogy szabadon itéljek: elvered
Szemem- s elmémről a sürű ködöt.
Istápolod tántorgó lelkemet,
– Hit s tagadás között ha tétováz, –
Hogy fásultság, bűn, kór s álom között
Ott rejtezik a kelesztő kovász.
.
Beszédednek varázsa elragad…
Mennyi igazság, nyúgalom, kenet!
Ajkamon vész el az ellenvetés…
Hol a bajnok, ki megvívjon veled?
Magam gyönyör közt általengedem
Lelkednek, amely fenten szállva jár,
Mikép, nem is lendítve szárnyait,
Magát a légre bízza a madár.
.
S ha könyveinket, – férfiak felől,
Kiket látál, tudál – átlapozod,
S olvasod a jól ösmért eseményt:
Elváltozik nyugodt pillantatod!
Majd szólsz, itélsz, – s naggyá lész a kicsiny
S a bálványok a földön fekszenek…
– Mesét tanultunk-e, melyet vakon
Irnak kibérelt, vagy kontár kezek?!
.
Jer! a divat-tan s bölcselet között,
S midőn nincs a közönynek szép, se rút:
Járjuk be ismét a szent helyeket,
Pendítsük meg az ösmert régi húrt! –
Mig a fontoskodó elmék szele
A porzó útakon végig-söpör:
Az órákat s időt bizalmasan
Veled tölthetni: tanulság s gyönyör!
.
Mig hívlak s várlak, szívem úgy dobog…
Hogy itt léssz: boldogít a gondolat;
De bús leszek megint, mert agg korod
Eszembe hozza elmulásodat…!
Mily veszteség leend, ha karjait
Kinyujtja a mulandóság feléd!
Neked örökké élned kellene:
Hogy írjad a világ történetét!
A VÉN HARANGOZÓ.
Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön,
Forduljunk itt egyet a temető-kertben!
Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön!
Amint mondja, – s benne volna szivesebben.
.
Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen,
Jól esik arcára néznem s ősz fejére!
Azt gondolom: maga ösmerteti velem
Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze.
.
Ugy szeretek én a halálról beszélni,
Kivált az olyannal, aki nem fél tőle;
Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri,
Ki szolgálatában örven évet tölte.
.
Bizony sok szép idő! már számát se tudja:
Annyi idő alatt mennyi sírt megásott;
A harangot húzni beh szomorún tudta,
Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások.
.
Mennyin elhullottak jobbja s balja mellől!
Földbe’ van gyermeke, nője, unokája;
Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldől,
Mennyi ismerős szív rokon-hamva várja!
.
Mit az emlékezet állit e bús helyre:
Kirothad a fejfa, írása elmállik;
Lapos lesz a halom, felveri a perje,
S az ember nem tudja végre, melyik másik?
.
De kelmed, a sírok élő vén fejfája,
Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton;
Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba,
Reá igazítja: melyik halmon sírjon!
.
Minden fel van írva emlékezetében;
Ugy-e szomorú volt a harang szólása,
Mikor a »szép Julcsát« eltemették itten,
Kinek szerelemből történt halomása?
.
Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott…
Hát még hogy kimult a boldog »nagyasszony!«
Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott,
Egész falu népe kit ugy megsirasson!?
És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed!
Most csak a tájat mutassa meg nékem,
Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek,
Hol itélet-napig nyugodjék békében.
.
Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének,
És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel;
Kedves éneke lesz a halotti ének,
Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel.
.
A harang szólását ha hallhatná kelmed,
Vén gondviselőjét hogy siratja! – s annak,
Aki annyi fáradt vándort lefektetett:
Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat!
Weöres Sándor
ÖREGEK
Kodály Zoltán mesternek
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé —
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban —
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen —
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
„Jónapot, bácsi.”
.
A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
„Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni…”
.
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
.
És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata —
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
.
„No gyere, tedd le.”

pppppppppp
Csak az ember lehet
teljes, boldog életű helyett
egy ön- (és társ) sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
![]()