Mikó Imre: A bércre esett fa – Bölöni Farkas Sándor életregénye

Írta: Nagy Jenő · 2024. augusztus 16.

kb. 11 perc olvasás

A bércre esett fa

Mikó Imre

A bércre esett fa
Bölöni Farkas Sándor életregénye

Mikó Imre: A bércre esett fa (Albatrosz Könyvkiadó, 1976) - antikvarium.hu

Mikó Imre

A bércre esett fa

Bölöni Farkas Sándor életregénye

TARTALOM

A MESE

Erdővidék az én hazám…
… Katonának szült az anyám
Sándor vándor

A REGÉNY

Ritkán kellő hives szellő fú téged, Kolozsvár
Kozsinszki, a nemes haramia
Ragyogó futással kezded a futást
A piactéri Cassius
Havas violája

AZ ÚTINAPLÓ

A gall kakas
A brit oroszlán
Az amerikai szabadság

AZ ELÉGIA

Mint egy villám és mennydörgés
A lélek ereje és a szegénység büszkesége



A MESE

Erdővidék az én hazám…

Köd ült a falura, köd ült az országra. Az országot megülte az évek óta dúló háború gondja, a faluról nem szállt még fel a hajnali pára. Csak a kémények kígyózó füstje jelezte, hogy erre is, arra is laknak emberek.

Ott az út, ahol a kerékvágás.

A lovasszekerek pedig már éjfél után elindultak a brassói kirakóvásárra, s utat vágtak a hólepte utcákon, ahol az előző napon nem sepert más, csak a Nemere.

Oskolamester uram is kilépett a lészakapun, és elindult egy ilyen keréknyomon a Kicsid utcából a domb felé. Útja a Pozdorja-szeren át vezetett, ahol a Bölönpatakban nyáron kendert áztatnak, a partján tilolják. Onnan tiszta időben már látszik is az oskola a dombtetőn, a várfal tövében. Most azonban csak imbolygó árnyak jártak előtte, s a ködben ki tudja megkülönböztetni a barátot az ellenségtől?

A hídhoz érve megállt egy szusszanásra. Az útszéli kőrisfa zúzmarás ágain éktelenül csiripeltek a verebek.

„Akárcsak az én gyermekeim most az oskolában” – gondolta, s elmosolyodott.

De aztán elhessegette magától ezt a költői képet, és megszólalt benne a jó gazda:

– Hitvány kártevői! Ahogy megvirrad, már dézsmáljátok a magtárt!

Ez a pihenő csak arra volt jó, hogy kifújja magát, és leharapdálja a bajuszára ülepedett zúzmarát. Mint pipából a füst, úgy omlott domború melléből a pára, s mint búcsúkor az ének, úgy szállt az ég felé.

De az égen most kialudtak a csillagok, akikhez hozzáköthetné sorsát az ember. Így hát ment tovább a kitaposott úton, fel a dombnak, az oskola felé. Talpa alatt csikorgott a porka hó, a csizma is nyikorgott a lábán, pedig jól megfizette az árát a höltövényi szász mesternek.

Az oskola ajtaja ezalatt ki-kicsapódott, s az oskolamester úgy tett, mintha nem látná, nem hallaná, hogy hol egy barna, hol egy szőke buksi fej előbukkan, aztán visszakiált a terembe:

– Jő a tiszteletes! Jő Samu bácsi!

Bentről pedig kihallatszott mest’uram énekének üteme:

Gyermekek, vigyázzatok!
Betűt ne hibázzatok!
Amit mondok – felvegyétek
Nyak-lé másként a tiétek.
És ha felboszontotok,
Megsiratja hátatok.

Az oskola nem volt nagyobb, mint egy középszerű falusi ház. Oldala sövényből font, sárral tapasztott fal, fedele zsendely, egyik ablakon üveg, a másikon disznóhólyag. Ez az oskolaház – a papilak és a várkastély tőszomszédságában – a bölöni gyermekek második otthona Szent Mihály naptól Szent György napjáig. A műveltség és a jó erkölcs e szerény hajlékának gazdája pedig tiszteletes Mikó Sámuel oskolamester, a kolozsvári kollégium egykor kitüntetéssel végzett tógás diákja, most a faluban a megvilágosodás zászlóvivője.

A tornác küszöbén leverte csizmájáról a havat. Tekintete az épületke nyugati, szélvédett oldalára tévedt. Ott sorakoztak fel a „közlekedési eszközök”.

Egy sor gólyaláb – itt vannak az alszegi gyermekek, mert onnan hóban-sárban csak falábakon lehet idejutni. Egy sor csügör, avagy bükkfából faragott, sínnel ellátott korcsolya. A bölönpatakiak sem maradtak el, mert ők csügörrel vagy glicsújjal szoktak lesiklani a befagyott patakon.

Indulhat a tanítás! És szélesre nyitotta a nyikorgó ajtót, amelyen felhőként szállt ki a gőz a túlfűtött teremből a csípős hidegbe.

Elült a lárma, pattanásig feszült a csend.

Az oskolamester letette kalapját az asztalnak arra a szélére, amelyen tavasszal a virág szokott állani a bokályban. Amíg lehuzigálta magáról a bundát, már elő is álltak a nagyobbacska tanulók, a seniorok, akikre a kisebbek, az ábécisták, a szótagolók és az olvasók felügyeletét bízta. Jelentették: ki hiányzik, milyen az előhaladás az olvasásban, egyezik-e a csoportok között a számvetés végeredménye.

– Hány betűt tudnak az ábécéből a nagybölöniek?

– Tizenhatot – felelte egy pelyhedző állú nevendékfiú.

– Hát a kisbölöniek?

– Húszat – vágta ki büszkén a kisbölöniek madárképű csoportvezetője.

– Fordítva is lehetne – szólt a mester. – A nagybölöniek közelebb laknak a forráshoz. Papírotok van-e?

– Rég nem láttunk.

– Táblátok?

– Ingyen nem adják az asztalosok.

– Min gyakoroltátok a betűket? – kérdezte a mester a kisbölöni fiút.

– Ősszel a homokon, most a havon.

– Azt is mondd meg – vágott közbe a nagybölöni -, hogy a kerítésre is tudtok szénnel betűt rajzolni.

– Kinek a kerítésére?

– Annak, aki nem hagyott bemászni a kertjébe. A Rebi néniére.

– Mit írtatok arra a kerítésre? – kérdezte a mester.

A kisbölöni megszeppent, de végül is bevallotta:

Kicsi csupor hamar forr,
A vénasszony puskapor.

Megingott a gyertya lángja a kacagástól.

– Tyű, a nemjóját! – pattant fel a mester. – Hát azért tanítlak én titeket betűvetésre, hogy a más kerítését összefirkáljátok? – Majd kissé csendesebben hozzátette:

– Különben sem tanultuk még a cs betűt.

– Az éppen a négy betű közül való, amit szorgalomból hezzátanultunk – mentegetőzött a kisbölöni.

De hogy az oskolamester a nagy nekibuzdulást a tanítás irányába vezesse le, elővett egy köteget a két évvel azelőtt megszűnt Magyar Hírmondóból, letette az asztalra, és így szólt:

– Ezt az újságot a mívelt nép olvassa, s ha nem is értitek meg, ami benne van, a szélén gyakorolhatjátok az írást. Addig is, amíg papírt kapunk, s megjelenik az új Abécédárium. Most azonban kell a pénz a háborúra. Inter arma silent musae!

Ezt a mondást már annyit hallották a bölöni gyermekek humanista műveltségű mesterüktől, hogy a latin nyelv tanításából kirekesztett leánykák is megértették: „Fegyverek között hallgatnak a múzsák”. Legfeljebb azzal nem voltak tisztában, hogy kik is azok a múzsák. De mest’uram megmutatta nekik egyszer egy régi könyvből, hogy azok valami hosszú ruhájú, szép hajadon leányok: az egyik lantot tart a kezében, a másik írótáblát, a harmadik valami maskurát, s mindeniknek ki van bontva a haja. Ilyen szépek szerettek volna lenni ők is! Egyelőre azonban megelégedtek azzal a következtetéssel, hogy amikor a fiúk hajba kapnak, akkor nekik, a szépnem képviselőinek, legjobb – ha befogják a szájukat.

Most is áhítattal hallgattak, amíg a fiúk elfoglalták helyüket.

Amikor ismét csend lett, a mester kitekintett a homályos ablaküvegen, a jégvirágok között fel a várfalra, annak is arra az oldalára, amelyiken a zömök bástya állott. Itt, a szuszékban, itt tárolták a község kicsépelt gabonáját. A várfal pártázatán, a lőrések, ágyúállások és a szurok kiöntésére szánt nyílások között díszes, szarvszerű ékítmények csúcsosodtak. Éppen reggeli tollászkodásukat végezték rajtuk a galambok.

– Tudjátok-e, mennyi idős ez a kőfal? – csapott le, mint a héja a galambra, a váratlan kérdés.

Az ifjúság nem mozdult. Azt, hogy kaviccsal átdobjanak az öt-hat öles kőfalon, már sokan megpróbálták. Kulcsot is dugtak el a vár odvas falába, mert három éve, a földrengéskor ugyancsak megrepedezett, s aztán hideg-meleg kiáltással vezették nyomra a keresőt. De hogy mikor épült a fal, az egyiknek sem járta meg az eszét. A legtöbben azt hitték, hogy mióta a világ világ, mindig azon a helyen állott.

A mester segítő kérdést tett fel.

– Mit mondanak az öregek?

Az idő létráján lefelé szállva az egyik növendéknek eszébe jutott, amit az öregapjától hallott:

– Apó azt mondá, hogy mikor gyermek vót, leégett a torony.

Ez már hiteles adatnak látszott, mert Bajkuj apó volt a legöregebb ember a faluban. Hogy hány éves, azt ő sem tudta, mivel az anyakönyv is odaégett a nagy tűzvészkor.

– Jól van, jól – bátorította a fiút a mester. – Az égés 1720-ban történt, de már azelőtt száz évvel is állott a vár. Weiss Mihály brassói bíró 1612-ben megostromolta, s nem tudta bevenni.

A történelem szele megcsapta a fiatal lelkeket.

A mester színes előadása nyomán már látták, amint a brassóiak hosszú létrákkal, faltörő kosokkal közelednek a kemény falakhoz, a mellvédről pedig kővel hajigálják, forró szurokkal locsolják őket, cipót dobnak közéjük, melyet ha feltörsz, robban benne a petárda.

Háború volt az a javából! Forrt is bennük a harag a brassóiak ellen.

Amikor azonban arra került sor, hogy a visszavonuló Weiss Mihály seregét a szomszédos Földváron Báthori Gábor oldalba kapta s szétverte, a menekülő bírót a Barca vizénél egy hajdú vágta le a csizmájáért, amit mindjárt le is húzott a lábáról – a legtöbben megsajnálták: jobb sorsot érdemelt volna.

Az oskolamester belemelegedett a magyarázatba, a teremben megsűrűsödött a levegő, az ablakról lehervadtak a jégvirágok. Amint az ilyenkor történni szokott, Samu bácsi levette fejéről, s kalapja mellé tette – parókáját.

Alig kezdett kopaszodni, télen mégis parókával járt. Rossz nyelvek azt beszélték, hogy ebben is hasonlítani akart a franciákhoz, akik elűzték a királyt.

Máskor ezt a műveletet kuncogás kíséri, de a gyermekek gondolatai most másfelé szálltak. Csak Lőfi Sándor lökte oldalba unokaöccsét, Albert Áront, a nagy készülődés láttán:

– Most a bölöni kapukról fog beszélni az öreg. Tavaly is így folytatta.

A tudálékos fiú jóslata azonban nem vált be. Elmaradt a felsorolás, hogy Bölönnek a XVI. században százharminc kapuja volt és Sepsiszentgyörgynek csak hatvanhárom. Ehelyett, mérföldes csizmájával egy évszázadot átlépve, a vár 1690. évi konstitúciójáról kezdett beszélni a tiszteletes.

– Amikor Thököli Imre ismét nyakunkra hozta a törököt, Bölön népe egyenlő akaratból kapitányt választott és törvénytevő bírákat, hadnagyokat, porkolábot, mivelhogy szoros ügyében kisded várába kellett bészorulnia. Aztán pontokba foglalták, hogy mik azok a parancsolatok, amiket jobbágyoknak, darabontoknak, nemeseknek, lófőknek és jövevényeknek egyaránt be kell tartaniok.

Itt elővett egy megsárgult pergamenlapot, és olvasni kezdte:

– „Valakik e várbeli tiszteknek szavakat nem fogadják meg, vagy ellenek támadást tennének – félkezek vágattassék le…”

Az engedetlen Domokos Bence lekapta kezét a padról, mintha neki szólna a figyelmeztetés.

– „Amely asszonyemberek veszekednek s kötődnek egymás közt, a vétkesek penitenciáljanak a kézi kalodában.”

– Hallod, Sári! – incselkedtek a nyelves Budai Sárával a szomszédai.

– De a legszigorúbb törvényt a szökevényekre és az árulókra hozták – folytatta a mester. – „Senki közülünk ne merészeljen szökni vagy kimenni hír nélkül, ha kik cselekednék, akárhol találtassanak, akármely időben, meghaljanak érette.” Kemény törvény, háborús törvény. De a minden rendbéli és rangbéli falubeliek és jövevények egy akarattal hozták, mert a bölöniek még a védtelen lügetieket is béfogadták csekély terjedelmű várukba.

A bölöni példából kiindulva az oskolamester most már merészen így fejezte be magyarázatát:

– Mert igazi szabadság csak ott vagyon, ahol a nép maga választja parancsnokait, és önnön törvényeivel kormányozza magamagát.

Milyen sokat tud mondani a csend egy szívhez szóló beszéd után!

Az oskolamester megindultsága a tanítványokra is átragadt, még ha a kisebbek csak olyan szavakra emlékeztek is, mint a szurok és a kaloda.

Ezért a mester a végén szükségesnek tartotta megkérdezni, ki nem értett valamit. Bár tudta, hogy ilyenkor éppen azok nem szólalnak meg, akik semmit sem értettek, nehogy elárulják tudatlanságukat.

Most azonban felkelt a helyéről egy nyurga, horgas orrú legényke, és lábát szétvetve, zekéjét meghuzigálva, így fordult a hátsó padból oskolamesteréhez:

– Megértettük, tiszteletes mest’uram, ékes magyarázatát. Én csak azt nem értem, hogy ha a várbéli tiszteket a bészorult nép választja, a bírót és az esküdteket a falu, ki választja hát a királyt?

Felkapta a fejét Mikó Sámuel. Ennyi merészséget nem várt volna a Farkas Zsiga hallgatag fiától. Szívét melegség töltötte el. Mert a köztanító százával szórja el a tudás magvait, és örül annak, ha csak egy is közülük valakiben kicsírázik. De azt is átlátta, hogy a teljes igazságot megmondani veszedelmes.

Döntő pillanatokban az ember hirtelen végiggondolja az életét. Mikó Samu apja kolozsvári polgár volt, városi tanácsnok, centumvir. Amikor fiát beíratta a kollégiumba, jött a „Hora-világ”, amikor Samuból tógás diák lett, kitört a francia revolúció, s ahogy kikerült az iskolából, fejét vették Martinovicsnak. Mire Kolozsvárott is nyomozni kezdtek Martinovics hívei után, jobbnak látszott egy ilyen nyílt eszű ifjú embernek eltűnni a városból. Papi állást nem vállalt, inkább visszament Bölönbe, ahol a családnak némi birtoka volt, iskolatanítónak, oskolamesternek.

Győzött hát a mértéktartás a harcos indulat felett, s a mester csak annyit válaszolt bátor tanítványának:

– A király isten kegyelméből uralkodik, s isten dolgai nem reám, hanem a papokra tartoznak.

Ezzel véget ért a napi tanítás. A hosszú helybenüléstől meggémberedett növendékek már indultak kifelé az ajtón; nyomukban betódult a repedező falak közé a magasan járó napkorong sugárkévéje. Aranyporral hintette be a mestert és tanítványát, aki tovább faggatta Samu bácsit a história és a népélet titkairól.

A többi csóró ezalatt már szapulta egymást a porhóban, mintha ott dőlne el az ország sorsa. Amikor pedig szorult a nagybölöniek kapcája, Kazdagh Pista elkiáltotta magát:

– Utánam, fiúk, a várba!

S ezzel neki a kapunak, amit előző este elfelejtett bereteszelni a porkoláb.

A magas tölgyfa kapu engedett a sok fiatal kosfejnek, csikordult a vassarok, s a nagybölöniek nagyobb része már bent volt a cinteremben. Onnan fel a grádicson a falra! Megszállták a zsendely fedelű folyosót, s a lőréseken figyelték, amint a kisbölöniek kívülről szabályos ostrom alá veszik a közben becsapódott, belülről megtámasztott várkaput.

A kisbölöniek egymás vállára ugrottak, a vaspántokba kapaszkodtak, hogy átmásszanak az egykori felvonóhídból összeácsolt kapualkotmányra. De a vár fokát megszállva tartó nagybölöniek sem maradtak tétlen. A szótagolók kemény hógolyókat gyúrtak, a seniorok jól irányzott dobással verték vissza a támadó ellenséget. Huppant a hólabda az ostromlók fején, repültek a levegőben a báránybőr kucsmák.

A mester éppen akkor ért oda Sándrival, amik a tetőpárkányról ilyen csatakiáltások hangzottak el:

– Nesze neked, Báthori Gábor!

– Nesze neked, Weiss Mihály!

Most ő figyelte, hogyan alakul a történelem.

Mikor azonban az egyik nagyszájú a szászok istenét kezdte emlegetni, a mester nem állhatta meg szó nélkül. Ólmos botját fenyegetően rázogatva kiáltott fel a várhegyre:

– Ne becsméreld a szomszéd népet, inkább tanulj meg tőle kereskedni, különben te is ott ragadsz az apád istállójában!

Szelíd ember volt az oskolamester, de ha valakinek az apja istállóját emlegette, akkor már tudták, hogy nagyon kijött a sodrából. Lett is csend egy szempillantás alatt.

Az ostromlók elillantak, a várkapu magától kinyílt, a hős védők is kisettenkedtek – ki erre, ki arra.

Aztán előkerült az öreg porkoláb a kulcsokkal, felcsoszogott a toronyba, és tizenkét óra lévén, meghúzta a harangokat törökverő Hunyadi János nándorfehérvári győzelmének emlékére.

Az oskolamester akkor már lefelé tartott a dombról a Farkas Zsiga fiával. Sándri vitte hosszú szíjra eresztett oldaltáskáját. Csapkodta térdét a borjúbőr.

Mögöttük egy hosszabb árnyék és egy rövidebb. Egy adó, egy növekvő. Falu öröme, ország reménysége.


1805-öt írtak akkor.

Bónaparti Napóleon elpallotta a harcmezőkön Európa agg uralkodóit, s az osztrák császár leányát készült elvenni feleségül.

A bércre esett fa