A griff madár (A Fehérlófia-mesék hőse az alvilágból, ahol feladatát – a sárkányok legyőzését és a királylányok kiszabadítását – elvégezte, egy griff hátán utazik a felső világba.)
Írta: Nagy Jenő· 2024. július 7.
kb. 19 perc olvasás
A griffmadár
Részletek
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy királyfi. Ez a királyfi erősen szeretett vadászni, amint pitymallott, vállára vette nyilát, ment az erdőbe, haza sem tért, míg a Vacsoracsillag föl nem jött. Egyszer, amint az erdőben járt-kelt, egy magas fa tetején meglátott egy griffmadarat, amelynek a fél szárnya el volt törve, s úgy lógott le a fáról. Célba veszi a királyfi a griffmadarat, de a madár megszólalt: – Ne lőj meg, királyfi, inkább eredj haza, s jöjj ide egy hatökrös szekérrel, hadd ereszkedem le a szekérre, aztán vigy haza az udvarodba, bizony nem bánod meg. A királyfi megsajnálta a griffmadarat, szépen hazament, otthon egy szekérbe befogatott hat ökröt, kiment az erdőbe a szekérrel, a fa alá állott, s a griffmadár leereszkedett. No, hanem olyan nehéz volt, hogy a szekér recsegett-ropogott alatta. Hazaviszi a királyfi a griffmadarat, otthon leveszik a szekérről, bezárják a csűrbe. Másnap reggel kimegy a királyfi a csűrbe, s kérdi: – Hogy vagy, griffmadár? – Megvolnék úgy-ahogy, édes gazdám, de nagyon ehetném. Van-e apádnak egy falka birkája? Mondja a királyfi: – Van az én apámnak száz falka birkája is. – No, ha van, egyet adj nekem, s jótétel helyébe jót várj. Behajtatott a mezőről a királyfi egy falka birkát, s a griffmadár egy szempillantás alatt mind felfalta. Másnap reggel megint kimegy a királyfi a csűrbe, s kérdi: – No, griffmadár, hogy vagy? Feleli a griffmadár: – Megvolnék úgy-ahogy, édes gazdám, de van-e az apádnak egy falka borja? – Van az én apámnak száz is. – No, ha van, adj egyet, mert erősen ehetném. Behajtatott a királyfi egy falka borjút, s a griffmadár azt is megette mind egy falásig. Harmadnap reggel ismét kimegy a királyfi a csűrbe, s kérdi: – Hogy vagy, griffmadaram? – Megvolnék, úgy-ahogy, édes gazdám, de erősen ehetném. – No, bizony, ha ehetnél – mondotta a királyfi -, meg is lőlek, mert különben mindent megeszel. – Ne lőj meg, királyfi, csak most az egyszer kegyelmezz az életemnek, jótétel helyébe jót várj! Van-e az apádnak egy falka ménese? – Van bizony – mondotta a királyfi – ezer is. Hát jól van, még egyet behajtok, megeheted, de többet hiába kérsz. Behajtanak egy falka ménest, de meg se kottyant a griffmadárnak. A királyfi szeme láttára mind egy falásig felfalta a szebbnél szebb paripákat. – No, te királyfi – mondotta a griffmadár -, ülj fel a hátamra, elviszlek valamerre. Majd meglátod, hogy jóért jóval fizetek. Felül a királyfi a griffmadár hátára, s ím, a szárnyának már nincs semmi baja, kiterjeszti kétfelé, olyan volt, mint két nagy fekete felleg. Emelkedik felfelé a levegőégbe, feljebb, feljebb, már szinte az eget verte. Akkor egy kicsit féloldalt fordult, nagyot rúgott a lábával, a királyfi lefordult róla, s esett lefelé, de nem esett le a földre, mert a griffmadár hirtelen lecsapott, megkapta a királyfit, s a hátára ültette. Kérdi a griffmadár: – No, édes gazdám, úgy-e megijedtél? – Megijedtem hát, hogyne ijedtem volna. – Nem baj, édes gazdám, én is megijedtem volt, mikor az erdőben a nyilat rám fogtad. Csak maradj a hátamon, ne félj semmit. Azzal megint felfelé emelkedett, de mikor olyan magasra szállott, hogy emberi szem a földről nem láthatta, nagyot rúgott a lábával, s lefordult a hátáról a királyfi. Akkor megint lecsapott nagy hirtelen a griffmadár, s a királyfi nem eshetett le a földre. Megragadta, s a hátára ültette. – Megijedtél, úgy-e édes gazdám? – Megijedtem hát, hogyne ijedtem volna meg, de többet nem is ülök rád – s le akart szállani a griffmadár hátáról. – Csak maradj itt, ne félj, te is megijesztettél kétszer, én is megijesztettelek kétszer, többet nem ijesztlek meg. Nekibátorodott a királyfi, ott maradott a griffmadár hátán. Aztán repült a griffmadár erdőkön-mezőkön, tengereken által, s egyszer csak leszállt egy gyémántpalota előtt, s mondja a királyfinak: – Menj be ebbe a palotába, ott lakik az én bátyám, mondjad, hogy én küldtelek. Ha kérdi, hol vagyok, meg ne mondd addig, amíg neked nem adja, ami az ajtó mögött van. Bemén a királyfi, köszön illendőképpen, mondja, hogy ki s mi ő, ki küldötte ide. Hej, megörült a griff! – No, a jó isten hozott ide – mondotta a királyfinak -, ezer esztendeje, hogy keresem az öcsémet, mondd meg, hol lakik, merre találom. A királyfi az ajtó sarka felé pillant, látja, hogy ott egy pár szennyes ing van, s feleli a griff madárnak: – Addig meg nem mondhatom, míg ezt a pár szennyes inget nekem nem adod. Megmérgelődik a griff, elkezd kiabálni: – Takarodj ki, inkább sohase lássam az öcsémet, de azt a szennyes inget nem adom! Kiszalad a királyfi, s mondja a griffnek, hogy milyen szépen járt. – Nem baj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, gyerünk tovább! Felül a királyfi, s a griffmadár, amint a gyémántpalota felett elszállott, a bal lábával úgy megrúgta a palota födelét, hogy egyszeriben miszlikbe omlott. Azzal repült tovább, erdőkön-mezőkön, tengereken által, s egyszerre csak a griffmadár leszáll egy kis házikó előtt. Mondja a királyfinak: – Eredj be, itt lakik az én apám. Mondjad neki, hogy én küldöttelek, s ha kérdi, hol lakom, feleld, hogy addig meg nem mondod, míg azt a kicsi könyvet, amely az ágya fejében van, neked nem adja. Bemegy a királyfi, köszön illendőképpen, az öreg griff fogadja. Mondja, hogy a fiától jött, tiszteli, jó egészséget kíván. Hej, megörült az öreg griff! – Hol van a fiam, mondd meg nekem, s minden kívánságodat teljesítem. Mondja a királyfi: – Nem kell nekem semmi egyéb, csak adja nekem azt a kicsi könyvet, amely az ágya fejében van. – Neked adom, jó szívvel neked adom, csak hozd ide a fiamat. Azzal csak kifordul az ajtón a királyfi, szólítja a griffet, bemennek. Ott az öreg griff a fiával összeölelkezik, volt nagy öröm, de milyen nagy, éppen ezer esztendeje, hogy nem látták egymást. Mondta az öreg griff: – No, édes fiam, csakhogy láttalak még egyszer az életben, most már nem bánom, ha meg is halok. Azután kihúzta a vánkos alól a kicsi könyvet, általadta a királyfinak. Elteszi a könyvet a királyfi, de egyszerre csak elkezd sóhajtozni: – Hej, édes griffmadaram, jó messze elhoztál engem, most én hogy megyek haza? – Ne búsulj, édes gazdám, ha elhoztalak, haza is viszlek, csak azt tanácsolom neked, hogy amíg haza nem érünk, ebbe a könyvbe bele ne tekints. Mennek hazafelé, repült a griffmadár, verte a levegőt rettentő nagy szárnyával, hogy csak úgy zúgott-búgott belé, hanem a királyfi, mit gondolt, mit nem magában, elévette a könyvecskét, kinyitotta, beletekintett, s hát, halljatok csudát, abból a kicsi könyvecskéből egy aranyszőrű ménes ugrott ki. Hat lába volt minden paripának s szárnya. Ahogy kiugrottak a könyvecskéből, szálltak, repültek, ahányan, annyifelé. Megharagudott a griffmadár: – Úgy-e, mondtam, hogy ne nyisd ki a könyvet?! Nem fogadtad meg a szavamat, tovább nem viszlek, leteszlek a földre, szedd össze a ménest, ha tudod. Hát bizony a griff nem is tréfált, a királyfit letette a földre, Istennek ajánlotta, aztán visszarepült az édesapjához. Hej, istenem, búsult a királyfi, hogy majd felvetette a nagy erős búbánat. Az apjának, amennyi ménese, mind odaadta volna, ha ezt az egyet összeszedheti. Ment, mendegélt nagy búsan, s találkozott egy öregemberrel. Kérdi az öregember: – Hát te miért búsulsz, királyfi? – Ó, hogyne búsulnék, öregapám, mikor széjjelszaladt az aranyszőrű ménesem, amilyen még a világon nem volt. Mondja az öregember: – Én összeszedem, ha megfogadod, hogy soha meg nem házasodol. A királyfi felfogadta jó szívvel, s az öregember egy szempillantásra összeterelte a ménest, visszaterelte a könyvecskébe. Hazamegy a királyfi, kinyitja a könyvet az udvaron, s hát kiugrik belőle az aranyszőrű ménes, de most egy sem szaladott el, mind ott táncolt, ugrált az udvaron. Összecsődültek a népek, szaladt az öreg király is a palotából, s nem győzték csudálni a gyönyörűséges szép állatokat. Na, telt-múlt az idő, a királyfi elfelejtette, hogy mit ígért az öregembernek – aki, közmént legyen mondva, az ördög volt -, s feleségül vette a szomszéd király leányát. Éppen mikor javában állt a lakodalom, húzták a cigányok, hogy zengett belé a palota, történetesen kitekint a királyfi az ablakon, hát látja, hogy jő az öregember. Hadonász a kezével, messziről kiabál: – Szaladj előlem, ha szereted az életedet! Hej, megijed a királyfi, szalad hátra az istállóba, fölkap egy hatlábú paripára, s elvágtat az udvarból esze nélkül. Hét nap s hét éjjel egymás után repült az aranyszőrű paripa, mintha szemét vették volna, akkor leszállt egy csárda előtt. Bekocogtat a királyfi az ablakon: – Hé, korcsmáros, bort ide! Kiviszik a bort, megismerik a királyfit. Híjják, hogy menjen be. – Nem lehet – mondja a királyfi -, mert kerget az ördög. – Csak jöjjön be a királyfi – mondja a korcsmáros -, van nekem olyan lovam, hogy száz mérföldről megérzi az ördögöt, s nyerít. Bement a királyfi, jól evett-ivott. A korcsmáros adott neki ajándékba egy cifra törülközőt is. Hát amikor a törülközőt tenné el a királyfi, nagyot nyerít a korcsmáros lova. – No, most menjen a királyfi, mert jön az ördög. Fölpattan a királyfi a lovára, vágtat hét nap s hét éjjel szakadatlan, s akkor megint megállott egy csárdánál, bekocogtatott az ablakon: – Bort ide, korcsmáros! Kiviszik a bort, látják, hogy a királyfi, hívják, hogy térjen be, de a királyfi azt mondta: – Nem lehet, mert kerget az ördög. – Ne féljen a királyfi, csak jöjjön be, van nekem olyan tehenem, hogy száz mérföldről megérzi az ördögöt, s jelenti a bőgésével. Bement a királyfi, evett-ivott, kapott ettől a korcsmárostól is egy kendőt emlékbe, de itt sem sokáig maradhatott, mert egyszerre csak nagyot bődült a tehén. Uccu neki, az asztal mellől nagy hirtelen felpattant a lovára, s vágtatott esze nélkül. Hét nap s hét éjjel vágtatott most is egyfolytában, s harmadszor is egy csárda előtt szállott le a királyfi, s bekocogtatott az ablakon. – Bort ide, korcsmáros! Kiszalad a korcsmáros a borral, megismeri a királyfit, s hívja be. – Nem lehet – mondja a királyfi -, mert mindjárt utolér az ördög. – No, ha nem lehet – mondta a korcsmáros -, itt van ez a kendő, még hasznát veheti. Nagy hirtelen kihajtott egy üveg bort, a kendőt eltette, s vágtatott tovább. Hét nap s hét éjjel folyton vágtatott, s csak akkor állott meg egy pusztaságon, ott a lovát kipányvázta, a három kendőt a feje alá terítette, lefeküdt s elaludt. Reggel, amikor felébredt, nézi, s hát nincs kendő, mind a három eltűnt. Hanem a három kendő helyett ott volt három kutya, akkora, mint egy medve. Csudálkozott a királyfi erősen, de a kutyák megszólaltak, s mondták neki: – Egyet se csudálkozz, királyfi, ülj fel a lovadra, mi meg megyünk utánad, többet ne félj az ördögtől. Megmondták a nevüket is. A legnagyobb kutyának az volt a neve: Hegynél nehezebb, vasnál erősebb; a középsőnek: Messzehalló; a harmadiknak: Messzelátó volt a neve. Mennek, mendegélnek, útközben betérnek egy kicsi házba. Egy öregasszony lakott a házban, szállást adott a királyfinak, főzött neki jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat. Még a kutyáknak is ágyat akart vetni, de azok azt mondták: kutyának kint a helye, s lefeküdtek az ajtó elé. No, eltelik az éjjel, reggel fölkel a királyfi, gondolja magában, elmegy egy kicsit vadászni, mert már régen nem vadászott. Mondja az öregasszony: – Ezeket a kutyákat hagyd itt, úgysem szaladnak nyúl után, olyan nehezek. Jól van, a királyfi beleegyezett, az asszony bezárta egy vaskamrába a kutyákat. Elindul a királyfi, s amint megy, mendegél, látja, hogy jő az ördög. – Hej, uramteremtőm, most mit csináljak?! Hirtelen fölmászott egy magas fának a tetejébe. Odament az ördög a fa alá, s felkiáltott: – Gyere le, királyfi, mert lerázlak! – Nem bánom, rázz le, csak engedd meg, hogy hármat énekeljek. – Énekelhetsz tőlem harminchárom éneket is, tudom én, mit akarsz. A kutyáidat akarod ideszólítani, de az anyám bezárta egy vaskamarába. Csak most tudta meg a királyfi, hogy az ördög anyjánál volt szálláson. No, hanem azért nagyot kiáltott. – Hegynél nehezebb, vasnál erősebb, Messzehalló, Messzelátó, édes kutyáim, gyertek ide! Hej, uramistenem, meghallja a Messzehalló a gazdájuk kiáltását, s mondja a Hegynél nehezebb, vasnál erősebbnek: – Feküdj az ajtónak, komám, mert bajban van a gazdánk! Nekifekszik a Hegynél nehezebb, vasnál erősebb az ajtónak, egyet reccsen, kettőt roppan az ajtó, kidől falastul, mindenestül; uccu, ki a három kutya, s egy szempillantásra ott termettek a fa alatt. Felszóltak a királyfihoz: – Mit csináljunk vele, édes gazdám? Leszólt a királyfi: – Egy kicsit labdázzatok vele, aztán harapjatok belőle. No, hát labdáztak vele, hajigálták egymásnak az ördögöt, hogy ropogott a csontja belé. Mikor aztán jól meglabdáztatták, a Messzelátó harapott egyet belőle, a Messzehalló is harapott egy jó darabot, ami megmaradt, a Hegynél nehezebb, vasnál erősebb hamar bekapta. Most már mehetett a királyfi hazafelé. Betért sorba mind a három csárdába. Hát az első csárdánál elmarad a Messzehalló. Hívja a királyfi, de a kutya nem megy. – Hiába, ugyan ne hívja – mondta a korcsmáros -, mert az az én kutyám. Abban a szempillantásban a Messzehalló kendővé változott. A második csárdában a Messzelátó maradt el tőle, a harmadik csárdánál a Hegynél nehezebb, vasnál erősebb, ezek is visszaváltoztak kendőnek. Mikor mind a három kutya elmaradt tőle, fölkapott a lovára, s meg sem állott hazáig. Ott mindjárt újra kezdették a lakodalmat, többet abba sem hagyták. Még ma is járják, ha bírják. Aki nem hiszi, járjon utána.
A griff vagy más néven griffmadár – görög: γρύφων, grüphón vagy γρύπων, grüpón, korai formája γρύψ, grüpsz; latin: gryphus; török és perzsa szimurg – mesebeli állat. Teste az oroszlánéhoz, feje és szárnyai a saséhoz hasonlók. Ahogy hagyományosan az oroszlánt tekintették a szárazföldi állatok, a sast pedig a madarak királyának, úgy a griffet is különösen hatalmas, fenséges állatnak, minden teremtmény urának tartották. Neve görögül csőrt, kampós orrot jelent.
A griff hatalmas kincs, a gazdagság őrzőjeként is ismert volt. Adrienne Mayor, ókorral foglalkozó néprajztudós szerint a griff alakját a Protoceratops ásatag maradványairól – az Altaj hegység aranybányáiból kerültek elő a mai Kazahsztán területén – mintázták. Ennek a dinoszaurusznak papagájéra emlékeztető görbe csőre volt, szárnya viszont nem, így a korabeli emberek nézhették madár és négylábú állat hibridjének.
Az ókorban a griff az isteni hatalmat jelképezte, és egyben az istenvilág védelmezőjének tekintették. Néhányan úgy gondolják, a griff kapcsolatba hozható a kerubokkal is.
Az egyik legnépszerűbb mesebeli lény, ábrázolásaival a mai napig találkozhatunk. A griff visszaköszön a festményekről, szobrokról, regényekből, és a mesebeli lények közül a legnépszerűbb heraldikai alakká vált a középkorban.
A griff alakja megjelenik magyar népmesékben is. A Fehérlófia-mesék hőse az alvilágból, ahol feladatát – a sárkányok legyőzését és a királylányok kiszabadítását – elvégezte, egy griff hátán utazik a felső világba. „Az út során saját combja húsával kénytelen etetni a griffet, hogy annak legyen ereje fölrepülni vele az alvilágból”, írja Jankovics Marcell.
E kérdésről az ókori tudósok sokat vitáztak. Ám egy dologban egyetértettek: a griff kedveli a barátságtalan, kopár, sziklás hegyoldalakat, olyan helyeket „ahol a madár se jár”, azaz a gondolatok világában (mennyek országa) is él.
A griffek nagy testű állatokra vadásztak. A magasból csaptak le, és erős karmaik és szárnyaik segítségével a levegőbe ragadták áldozatukat, majd lakhelyükre vitték, ahol kampós csőrükkel marcangolták szét a prédát.
Fészküket sziklákra vagy barlangok mélyére rakták; itt védve voltak mindenféle vadállattól. Tojásaik állítólag kristályhéjúak voltak. A leírások szerint a griffek egész életükben hűségesek voltak, ha társuk elpusztult, örökre magukra maradtak.
Különböző hiedelmek keringtek róluk, közülük íme néhány:
A griffeket állítólag – a szarkához hasonlóan – megbabonázza az arany és mindenféle drágakő csillogása.
Tollaik gyógyítják a vakságot. Ha mérgezett italt griffkaromból készült pohárba öntenek, az ital elszíneződik.
Nagy Sándor egyszer elfogott két griffmadarat, és kiéheztette őket. A két griff, miután kiszabadult, megragadta Nagy Sándort, aki hét nap, hét éjszaka repült velük.
A griff (fr: griffon, en: griffin, gryphon) a leggyakoribb képzeletbeli lény a heraldikában. Oroszlán teste van s farka, feje, szárnyai, lábai, karmai pedig a saséra hajaznak. Fülei az oroszlánéhoz hasonlítanak, miáltal a griff feje jól megkülönböztethető a sas fejétől. Szokványos testtartása ágaskodó.
E nagy „madár”, illetve mesebeli lény alakját az ázsiai pusztákon honos sas-, keselyű- és sólyomfajok, valamint az ázsiai oroszlán (Panthera leo persica), a szibériai tigris (Panthera tigris altaica) és az afganisztáni tigris (Panthera tigris virgata) mintája alapján gyúrhatták össze.
Az angol heraldikában előfordul a szárnyak nélküli, ún. hím-griff is. Testéből szárnyak helyett néha aranysugarak vagy tüskék nyúlnak ki. Néhány helyen két hosszú, egyenes szarvval is ábrázolják. Egyes angol szerzők a griff egyik fajtáját alce névvel illetik, erre azonban nem található tényleges címertani példa.
Kézai Simon krónikájában a griffek lakhelyét a „szkíták földjére” teszi. „Ama pusztaság hegyeiben (Szittyaország) kristály található, és a griffek fészkelnek ott és ott költik ki fiókáikat a legisfalk madarak, melyeket magyarul kerecsennek hívnak”.[1]
Szabados György történész – Demény István Pál és Dümmerth Dezső kutatásai nyomán – azon következtetésre jutott, hogy a magyar mondákban szereplő turul a griffmadarat jelenti, aki nem teherbe ejti Emesét, hanem a már várandós asszonynak jelenik meg.[2] Ily módon az eddig különbözőnek tartott magyar eredetmondák – az Attilától való leszármazás és a Turul-monda – egyesül, egymást kiegészíti.
A keleti mondavilágban egyébként az ilyen madarat Szimurgnak hívják és jellemző feladata a (később nagy sorsra hivatott) kisded őrzése, bajoktól megóvása.
A törökök és a perzsák a griffet, vagyis a szimurgot, és a többi „összetett állatot” sohasem tartották valódi lényeknek, mert tudták, hogy ezek a fejedelmek és a királyok jelképei, jelvényei.
*
Griffmadár
Volatilia – Gryphes
Ita ex monstrosis raris, mirabilibus, ac parum auspicatis avibus Gryphem habet India & Hyperborei montes quadrupedem volucrem curvis unguibus, dorso nigrum: priori parte purpureum, alis albicantibus, ore aquilino, igneis oculis, difficilem captu, nisi rapiatur pullus & involucer.
Nidificat in altis montibus. Congreditur cuivis fere animali, equis infestus est maxime. Aurum fodit apud Bactrianos in desertis locis & prope accedentes abigit. Nidos ex eo sibi texit. Ad quod arripiendum numerosae hominum turmae simul eunt magno suo periculo. Superat elephantos & dracones & omnia animalia praeter Tygridem, quam propter levitatem nequit arripere.
Madarak – A griffek
Így Indiában és Hyperborea hegyeiben él a rettenetes, ritka, csodálatos, de az isteneknek igencsak tetsző griff, e négylábú, görbe karmú, fekete hátú madár; mellső része bíborvörös, szárnya fehér, csőre sasszerű, szeme tűzben ég; nehéz elfogni őt, hacsak nem mikor még fióka vagy röpképtelen.
Magas hegyekben fészkel. Bármely állatot kíméletlenül megtámad, leginkább a lovak vannak veszélyben. Baktriában az elhagyatott vidékeken aranyat ás és elkergeti a közel merészkedőket. Elfogására az emberek egyszerre jelentős számú lovascsapatokkal vonulnak, ami [valószínű a griffre nézve] nagy veszélyt jelent…
Fölülkerekedik az elefántokon, sárkányokon és minden állaton a tigrist kivéve, amit fürgesége miatt nem tud megragadni.
(Idézet Konrad Wolfhart Lycosthenes: Csodák krónikája. Prodigiorum ac ostneorum chronicon. Basel, 1557.) című könyvéből)
A griff (latin gryphus) mitikus állat, hasonlóan a főnixhez, a turulhoz vagy Garudához, Visnu szárnyas hordozójához. Hasonlóan a kimérához, e többfejű tűzokádó szörnyeteghez, a griff is több állatból összegyúrt jószág.
Alkata összetett: szemben a madarakkal négylábú, ámde szárnyas jószág. Feje sashoz hasonlatos, erős csőre és fölmeredő hegyes fülei vannak. Teste az oroszláné, hosszú farka bojtban végződik. A legenda szerint rendkívüli termetű, a legnagyobb madár a földön, kitárt szárnyai eltakarják a napot.
Először a perszepoliszi palota domborművein tűnik föl az i.e. VI. századból. Mezopotámiában emberfölötti hatalmú védőállat, Perzsiában a szent tűz őrzője. Mint a kincsek őre az éberség és bosszúállás jelképe. A Távol-Keleten a sárkányhoz hasonlatosan a bölcsesség és megvilágosodás hírnöke.
Az ókorban a griff a látnoki képesség és éleselméjűség szimbóluma. A szkítáknál éppúgy, mint a görögöknél szoláris állat, a nap kalauza. Flavius Philostratus A Tyana-i Apollonius élete című munkájában írja, hogy az indiai griff aranyásó jószág, a Nap szent állata. Ilyenképpen Apollón szent nap-madara, Athéné mellett pedig a bölcsesség és jóstehetség, Nemesis mellett a bosszú szimbolikus állata. Hérodotosz szerint aranykincset őrző szörnyeteg. Az Arimaszpeia görög eposz a griffek és az egyszeműek szent aranyért folytatott küzdelmét írja le.
Pomponius Mela római történetíró az első századból megjegyzi, hogy a hyperboreus vidéktől délre fekvő gazdag föld szinte teljesen lakhatatlan a féktelen és ragadozó griffek miatt, akik meglepő vadsággal őrzik a föld mélyéről kinyert aranyat.
A kárpáti helyregék – Ipolyi Arnold szerint – is úgy tudják „mikint az ottani hegységben szinte grifek őrzik az aranyat s a drágakő kincseket, miért mindeddig nem lehetett előhozni”.
A klasszikus civilizációban az oroszlántestű és sasfejű szárnyas jószág kétszeresen is napszimbólum, a királyi fenség és hatalom megtestesítője. Erő és értelem a világi vonatkozása, ekként mindig kincsek és vagyon őrzője, szakrális értelemben az isteni hatalom és a szentség őre.
A kereszténységben előbb a gonosz, a lelkeket a pokolba ragadó ördög jelképe, később sas-jellegénél fogva már a mennybemenetel sőt a feltámadás szimbóluma. Mivel ötvözi az állatok királyának és a madarak királyának erényeit, Krisztusnak, az isten-embernek is jelképe. A griff mint oroszlán a földhöz tartozik, ekként Jézus emberi természetét jelzi, mint sas azonban az ég jószága, s így Krisztus égi természetét szimbolizálja. „Krisztus oroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert feltámadás után felszáll a mennyekbe.” – írja Sevillai Szent Izidor a griffről az Etymologiae c. munkájában.
Dante Isteni színjátékában a győzelmi menetben szerepel:
A köztük elzárt térség pázsitán át diadalmi szekér jött, két keréken; egy griff húzta, nyakán viselve hámát. S két szárnyát a középső csík körében két-két csík közt emelte jobbra-balra, s egyet sem érintve suhant a légben. Égben veszett el a szárnyak tarajja; teste arany volt, ameddig madár volt, s fehér s piros, keverve, volt az alja. Rómában ily fogat sohsem ficánkolt Scipio, sem Augustus örömére; de sőt, mely egykor villámsújtva lángolt, mert ferde útra ment, a Nap szekére, midőn a Föld kérésére lesújtá Zeus: szegényes evvel összemérve.
(Purgatórium, XXIX. 107–114)
A heraldikában az ég és a nap jelképe, a hajnal aranyfénye, a földi és égi hatalom megtestesítője. Profilban ábrázolják, lépő vagy ugró helyzetben. Felső testének színe gyakran eltér a többi testtagétól. Perugia címerállata, s az Esterházyak címerében is szerepel.
Thuróczi krónikájában is találunk egy beszámolót:
„[Azon a vidéken] bár aranyban ezüstben és gyöngyökben bővelkednek, a griffmadarak, az állatok vad és makacs fajtája, ezek a fölöttébb vad madarak őrzik a kincseket, és ellenségesek azokkal szemben, akik hozzáérnek. Amikor oda igyekvőkkel akad dolguk, minden haragnál haragosabban őrjöngve szétszaggatják őket. Ezért jövevény nehezen és ritkán, vagy sohasem jut el oda. Azt mondják, hogy Szkítiának ezek a részei drágaköveket, kristályt, kovakövet és smaragdot is teremnek. Ám nehéz hozzájuk férni, mert ezeket is griffek őrzik, s állítólag emiatt harcolnak velük a már említett arimaszpok, az egyszemű emberek.” (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. 233.o.)
„Távol hozzá férhetetlen tartományban, hová az út a halál tengeren, s a küzködő óriás hegyek közt vezet, lakik a bölcs és jós grif madár, naponta kiszáll fészkéből megtudni a világ rejtelmeit, de tőle azokat nehezen lehet kitudni, csak ha farka jóstolla ugymint kirántatik; midőn a deák hozzá vándorol a király számára a titkot kitudni, csupán egy öreg nőt, a grif gazdasszonyát találja lakában. Csudálkozva fogadja az öreg, hogy juthatott hozzájuk, hová nyolcvan év óta halandó nem ért; a megkérlelt agg nő azonban elrejti őtet a jövő grif elől. Mint zúgó szélvész jő ez haza, szárnya minden csapására hét mérföldet halad, lakában az elrejtett húst szaglalja; a kegyelmet nyert deák végre kihúzhatja farkából a jóstollat, de a grif fájdalma ilyenkor iszonyú, két hegyet szorít körmei közé, fejét folyóba dugja, fájdalmában ordítása száz mennydörgéskint hangzik el, a két hegyet markában porrá zúzza, és a folyót kiissza.” (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. 233.o.)
2016/66
Források:
Nevill Drury: Miszticizmus és ezoterikus tanok lexikona
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia
J.C. Cooper: An Illustrated Encyclopaedia of Traditional Symbols
Pál, József et al: Szimbólumtár
Konrad Wolfhart Lycosthenes: Csodák krónikája. Prodigiorum ac ostneorum chronicon. Basel, 1557. Hábel Gabriella fordítása.
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei