kb. 9 perc olvasás

JÓKAI MÓR
JOCUS ÉS MOMUS
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1893.
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2011
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-368-7 (online)
MEK-05630
TARTALOM
I. Ferencz és az öreg Tolnay.
A tanár boszúja.
Hja, paraszt, az más.
Deák Ferencz és a falusi publicista.
Bölcs bolondság.
Nefélsz Pista.
Non plus ultra a kortes életből.
Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára.
István nádor és a huszár.
Ki nagyobb úr?
Bartakovics érsek meg a tiszttartója.
Bartakovics sétáiról.
Krumplis érsek.
Az öreg Balogh.
Egy nyitrai községbiró.
A Burg fehér asszonya.
Wesselényi és a légátus.
Az ál-biztos.
A gazda-ember mint időrendező.
Egy nemes vonás.
A létai fuvaros.
Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?
Miért vagyunk kénytelenek politizálni?
A szórakozott.
Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára.
Allegoria ujabbkori politikusok számára tanulmányul.
Malitiósus észrevétel.
Amerikai házasság és elválás.
Tud németül.
A hajdankori kritika és antikritika.
Nagyon alapos megjegyzés.
A hordón lovagló magyarok.
Cserében.
A világ-helyzetről.
Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett
Egy nap egy mandarin életéből.
Regény telegrammokban.
Az akadémiai restóráczió.
Hogy tudott megnőni.
Német Berczi szemüvege.
Még is Deák Ferencz-adoma!
Abból a régi jó időből.
Egy régi latin vers magyarra forditva.
Deák Ferencz-adoma.
Hogy támadt a makfalvi iskola.
Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?
A beszéd arany, a hallgatás bankó.
Deák Ferencz-adoma.
Krónikás adomák.
Hihetetlen igaz történet.
Hajdan és most.
Báró Sina életéből.
A honvágy.
A rejtélyes ajándék.
Mikor Deák Ferencz hazudott.
Si accepisti, nega!
A poétás rektor.
Deák Ferencz-adoma.
A Széchenyi-üdvözlő.
Palócz-szivesség.
Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról.
Muszka élcz.
Székely támad.
Egy régi csodareczept.
Krónikás adomák.
Bölcs Salamoni fogás.
Boszniai huszárkaland.
Egy kis ártatlan quaeproquo.
A csodabogarak.
A holt ember.
XXIII.
A régi jó időkből.
Egy gazdag ember.
Elegy-Belegy.
A bihari főispánról.
Széchenyi, mint ifju diplomata.
Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek!
A hamis bankócsinálók.
Az ebédünket el akarják disputálni.
Hirlapolvasói kombináczió.
A seregeknek ura.
Foghagyma-e inkább, mint pézsma?
Bebizonyitása annak, hogy Diogenes nem volt igazán bölcs.
Egy szorgalmas bürokrata naplójából.
Leányvár.
Jósa István.
Petőfi verse.
A kontócsinálás mesterségéről.
I. Ferencz és az öreg Tolnay.
Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel köszöntek az öreg „Franzl”-nak, ki azután a legjártasabb bécsi fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerünek látszott ő felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein Minimax”-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberalisok” s ha valami „malefux Schreier” szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről, Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien, van er nur zohlt”. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn”-nel bocsátotta el őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz, hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a philosophus korcsmáros.
Annak pedig a következőképen esett meg a sora.
Előre is megjegyezzük, hogy az öreg Krammer bécsi polgár volt; tehát már eo ipso goromba humoru gyerek, ki azokat a „patsete” magyarokat ugyancsak szerette rászedegetni, de mindamellett nem volt oly nagy ellenségünk, mint a mostani „vámkérdéses szomszédok”. Néha szolgált jó tanácscsal is.
Történt pedig, hogy egy este jó képü magyar vendég szállt be a mi spieszburgerunk házába. Éhes lévén, rögtön a falatozás mesterségéhez fogott. Amint igy csendesen eszegél: – nagy auctoritással föltett sapkával, kezeivel a nadrágzsebekben, oda lép az öreg Krammer és minden hepczia nélkül rákezdi az angyalok nyelvén: „Wer szansz ten, wan i fragn terf, und woász szuchensz ten tader”. (Kicsoda az ur, ha szabad kérdeznem s mit csinál itt.)
A mi atyánkfia erre visszanéz s látva korcsmáros urunk jelenlétét, becsülettudván felel:
„Ik szájn Tolnay de Tarnocz, und Procesz kvinnen bei Mojesztét”. (Én Tolnay vagyok s pörömet ő felségénél meg akarom nyerni.)
„Da gegensz czausz schlófe, der wird ihna szagn: „ja ja mir vernsz so szégn” – und wird drausz szein a groszszer Schmirkas” replikázik rá a német. (Menjen aludni akkor, az majd azt fogja mondani: „igen, igen majd meglátjuk” s utóvégre is nagy semmi lesz a dologból.)
Tolnay uram erre nem szólt semmit, de jól megjegyzé a hallottakat. Másnap gálában beállit Ferenczhez s előadja az előadandókat. A mint elvégezte, a császár rittig azt felelte: „ja ja mir vernsz so szegn”, s jelt adott a távozásra.
– „De ik bite” mondta erre Tolnay uram „won Mojesztét szógn „mir vernsz so szegn”, da nix vird hat mir szagt, der Virth Krammer”. (Ha felséged azt mondja „majd meglátjuk”, akkor semmi sem lesz a dologból, azt mondta nekem Krammer korcsmáros.)
„Dész hat er ihna gszagt, der Grobian? No jezt jusztament werd vasz darausz, gegensz jeczet hám, und szágsz dem malefux Kerln, erszull’sz Maul halten den ihnre Szachen werdensz gvina.” (Azt mondta a goromba? No most csak azért is lesz valami belőle; menjen haza s mondja meg annak az átkozott ficzkónak fogja be a száját; mert ön megnyeri az ügyét.)
Másnap szerencsésen eldőlt a pör. Az öreg Krammer lefőzte a császárt. Tokait szürcsölve vigan mondá: „I kenn ihm von Grund aus”. (Ismerem alapjából.) Ilyen volt biz az élet akkor.
Kövy Sándor hires pataki jogtanárral történt a következő eset:
Az érdemes tanár urnak volt a legutolsó praelectiója egy diligentia végén, s a juristák már alig várták, hogy a déli 12 órát elcsengessék, várván már akkor mindnyájukra a szekér, hogy őket a világ négy sarka felé elszállitsa a szüreti vakáczióra.
Egyszer aztán csakugyan csengettek 12 órára; de az öreg Kövy hallatlanná tette azt s tovább magyarázott éppen valami igen érdekes régi családról, nemesi diploma stbről.
A juristák várnak 5 perczig; várnak 10 perczig – az öreg csak magyaráz tovább és nem mozdul. Elkezdenek hát feszengeni, az ajtóra kacsintgatni, hogy a tanár urral észrevétessék megbotránkozásukat a felett, hogy az édes vakáczióból ilyen vámot szed.
Látván aztán Kövy, hogy itt ugyan borsóhányás a falra minden magyarázat, ugy se hallgat rá senki, hát a mondat közepén felvette botját, kalapját s vig vakácziót kivánva, elhagyta az auditoriumot.
Bekövetkezvén a szüret utáni diligenczia: a mint Kövy a legelső praelectióra felment, azt a multkori megszakitást folytatva, igy kezdte meg:
…pedig a Fekete familia igen hires és gazdag familia volt.
Hanem erre a csuffátételre aztán szégyenkedve sunyták le a fejöket a juristák, s félbe nem szakitották volna többet Kövy előadását, ha reggeltől éjfélig tartott volna is az.
Mikor még Deák Ferencz Kehidán lakott, egy rokona meglátogatta őt. Ebéd után szivarra gyujtanak s még jóformán félig sem szitták ki szivarukat, midőn Deák igy szól rokonához:
– Tedd le öcsém azt a szivart, s gyujts rá másikra.
– De hiszen még csak félig szittam el – bátyám, jó lesz e még.
– Tedd félre csak – a szivar ha egyszer félig elégett, már nem jó.
A rokon engedelmeskedék és másikra gyujtott.
Midőn már Pesten lakott az öreg ur, ismét meglátogatá ugyanezen rokona. Deák megkinálja szivarral és diskurálnak.
A szivar csakhamar elégett feléig, s a rokon megemlékezve a kehidai leczkéről, félreteszi szivarát.
– Mit csinálsz öcsém? nem jó tán az a szivar? kérdi az öreg ur.
– Nem biz e, bátyám, nem rosz, hanem mivel félig elégett – én bizony megemlékezve bátyám egykori intéséről ujra akartam gyujtani.
– Hja öcsém, az Kehidán volt, – most Pesten vagyunk, itt el lehet színi az egész szivart, mondá az öreg ur.
Deák Ferencz és a falusi publicista.
Feljött vidékről a Nyir oráculuma Pestre, szétrugni az országgyülés között, a hogy mondá. Jurátus korában volt itt legutolszor s akkorról ismert még minden embert, aki csak Pesten lakik. Olyan ez neki, mintha itthon volna.
Itt mindjárt összeakadt egy pár ismerőssel, a kikkel együtt tette le a censurát – a Privorszkynál, egyik tán prokátor, a másik valami ujságiró, azokat gallérához varta, s nyakába ölté a világot, kérdezősködve tőlük özönviz előtti ismerősök felől.
Egyszer szemközt találkoznak három tisztelt hazafival; kik közül az egyik a Budapesti Szemle szerkeztője, a másik az akadémia akkori titkára, a harmadik pedig egy piros arczu, ernyős szemöldökü férfi, a kit a másik kettő középre fogott.
Persze mindjárt utjokat állta, persze ismerős volt valamennyivel; persze tegezték egymást; persze, hogy Szalaytól azt kérdezte, hogy mikor jött haza Németországból? Csengerytől meg azt, hogy szerkeszti-e még a Pesti Hirlapot?
Hanem legjobban megveregette a vállát annak a harmadik, piros arczu öreg urnak.
– Hát, hogy vagy? élsz még?
– A hogy látod.
– Hát a vidám compánia meg van-e még?
– Nagyon valószinű, hogy meg van.
– Tudsz-e még olyan sok jó tréfát, mint hajdan?
– Talán tudok.
– No majd estére együtt mulassunk.
– A bizony jó lesz.
Azzal elváltak és mentek jobbra, balra.
Elválás után a nyíri celebritás nagy indignatióval szól kisérőihez; hogy ez mégis megfoghatatlan, hogy két ilyen tudós, komoly hazafi, mint Cs. és Sz., hogy tud így karöltve járni egy ilyen bonvivant-tal?
– Miféle bonvivant-tal? kérdék azok elámulva.
– Hát, mint ez a Nagy Leo. Csak ismerem tán.
– Te, szerencsétlen! Hisz ez Deák Ferencz volt!
Utczu megfordult erre a nyiri pajkos, nyargalt a postára, helyet váltott s ugy hazament, hogy sohse látta többet senki.
Füreden történt e napokban. L. egyetemi tanár, a ki arról is nevezetes a többi közt, hogy Gall, Spurzheim és Lavater tudományaiban rendkivül járatos, zongora-hangolót keresett. Mutatnak is neki egyet néhányan messziről. Szép szál ember volt, nagy fekete szakállal. Megjegyezte magának jól. A mi nagyon könnyü annak, a ki a koponya- és arcz-ismét kiváló tanulmánya tárgyává tette.
Másnap elindult, hogy megkeresi. S csakugyan rövid keresés után feltünik előtte a magas termet s a szép fekete szakáll. Egyenest hozzá megy s beszédbe ereszkedik vele.
– Régen tetszik itt tartózkodni?
– Nem biz én, e napokban jöttem csak, – válaszol ez udvariasan.
– Persze, nagyon el tetszik foglalva lenni, – kérdi tovább.
– No, itt nem annyira, mint odahaza, – felel ez ismét.
– Azt mindjárt gondoltam. Hja hiába, itt még nem fejlett ki annyira a művészet, mint a fővárosban.
– Óh kérem, én nem a fővárosból jöttem ide, hanem a jószágomról.
– Igen? – csodálkozik L. tanár. No, ez ugyan sok klavirt stimmelhetett életében, hogy még jószágot is vehetett belőle. – Aztán mindig a jószágán tetszik tartózkodni?
– Nem biz én, – felelt a szép szakállú, – többnyire utazom. Most jövök Algirból.
– Á-á-á! – hát még ott is szoktak zongorázni?
– Azzal már nem szolgálhatok.
– Hát minek tetszett lenni Algirban? – kérdi még jobban csodálkozva.
– Oroszlánra vadásztam.
– No, ilyen bátor klavirmajstert nem láttam még életemben, – gondolá magában a professor. Hát most rá tetszik-e érni? – kérdé.
– Mire?
– Hát felstimmolni a zongorát.
– Zongorát? szivesen uram, csak hogy nem értek ahhoz.
– Nem? hát az ur nem zongora-hangoló. Kihez legyen szerencsém?
– Én gróf Z… N… vagyok.
A kis doctor elképedt. Ennek ugyan megadtam, gondolá magában. De nem azért tanára valaki a phrenologiának, craneologiának és physiognomiának, hogy ki ne vágja magát a zavarból. Azért felocsudva álmélkodásából, mosolyogva mondá:
– Mindjárt láttam a külsejéből, hogy valami nagy ur. De hogy ilyen nagy ur, azt még sem hittem volna.
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Jókai Mór: A magyar nép adomái/A magyar néphumorról2024.06.07.
- Adoma2024.06.07.
- Anekdoták estére2024.06.07.