Benedek Elek: Kölcsey Ferenc

Benedek Elek:

KÖLCSEY FERENC

Kölcsey Ferenc a hírt és halhatatlanságot illatnak nevezi, mely az elhulló rózsát egy perccel éli túl. Ugyanő, ki illatnak nevezi a hírt és a halhatatlanságot, megírta a Himnuszt, mely a magyar nemzet imádsága lett, s lehet-e kétség abban, hogy Kölcsey neve élni fog, míg egy magyar lesz a földön?

A költői és hazafiúi ihlet ritka szerencsés pillanatában írta Kölcsey a Himnuszt. Képzelhető-e nemzeti ünnep e fenséges imádság nélkül? Ez az imádság örök időkre biztosította Kölcsey halhatatlanságát. Nevét beírta minden magyar szívébe. S mint ahogy a Himnusz öröklődik nemzedékről nemzedékre, úgy öröklődik az ő neve, emléke is.

Ám a Himnusz költője nem csupán ezzel az egy költeményével tette halhatatlanná a nevét. Az ő élete egyike a legtartalmasabb, leggazdagabb életeknek. Mint költő korának legjelesebb költői közé tartozott; mint szónok a legkiválóbb szónokok sorában foglalt helyet; mint kritikus alaposságával és bátor szókimondásával szerzett tiszteletet; s mint hazafi és ember, lángoló honszerelmével, aranytiszta jellemével minden idők nemzedékének követendő példakép marad.

Valóban, az ő életével való foglalkozás nem közönséges gyönyörűség. Már neve hallatára ünnepi érzés szállja meg szívünket, s ezzel az érzéssel követjük őt a bölcsőtől a sírig. Ünnepi érzéssel követjük, s majd ha megváltunk tőle, érezni fogjuk, hogy elménk, szívünk megtermékenyült.

1.

A Kölcsey család, a hagyomány szerint, Ond vezértől származott. A költő apjának, Péternek, Bihar megyében volt birtoka. Anyja, Bölönyi Ágnes, erdélyi leány volt, s a költő ezért fél-erdélyinek mondotta magát. Ott is született Erdélyben, Közép-Szolnok megye Sző-Demeter nevű községében, 1790. augusztus 8-án. A magát Ond vezértől származtató Kölcsey család nem volt gazdag. Sem gazdag, sem szegény. Középbirtokú nemesek voltak a Kölcseyek, jómódban éltek s a vármegyei életben mindig jelentős szerepet vittek.

Kölcsey Péter házasságát Isten négy fiú- és két leánygyermekkel áldotta meg. A leányok korán meghaltak. A fiúk közt Ferenc volt a legidősebb. A legkisebb fiú az apa halála után nyolc hónappal született. Mert Kölcsey Péter meghalt hirtelen halállal, s a legidősebb fiú is az apa halálakor mindössze hatéves volt. De még apja halála előtt egyéb súlyos csapás is érte a költőt: himlőbe esett s elvesztette fél szemét. A különben is gyenge testű, félénk természetű gyermek még félénkebbé lett, mióta fél szemét elvesztette. Visszahúzódott a pajzán gyermektársaságoktól, szótlanul, szomorúan üldögélt a szobában, s többnyire egymagában bolyongott a kert fái között. Mélabús, borongó kedvű lett a gyermek, s az is maradt egész életében.

Hiszen ha ott maradhat mindig az ősi házban! Ha folyton érezheti vala az anyai szeretet melegét! De elkövetkezett a tanulás ideje, s az anyás gyermeket viszik Debrecenbe, a kollégiumba. A magányt kedvelő gyermek valósággal irtózott a kollégiumi élettől. Azokra a vásott fiúkra gondolt, kik majd őt, a félszemű fiút, gúnyolni fogják. És nem lesz mellette az édesanyja, ki megvigasztalja, könnyeit lecsókolja. Hogy valamennyire megbarátkoztassák a kollégiumi élettel, a városban kibéreltek az ő és testvérei számára egy kétszobás nádfödeles házat, itt laktak a Kölcsey fiúk, egy hű öreg cseléddel, Panna nénivel, innét jártak be a kollégiumba. A fiúk mellett volt magántanító, s gyakran ellátogatott hozzájuk a kollégium főgondnoka is, aki különben rokona volt a Kölcsey családnak. Vakációra hazajártak hol Álmosdra, hol Sző-Demeterre, s így lassanként Ferenc beletörődött a sorsába. A könyv lett legkedvesebb barátja. Ha nem vigyáztak rá, egész éjjel képes volt fent-virrasztani könyvei mellett. Bent az iskolában csendesen meghúzódott a helyén. Társainak játékában nem vett részt. Csak egy-két fiúval barátkozott, az osztály legjobb tanulóival. Itt szövődött közte s Kállay Ferenc közt a sírig tartó barátság. A vakáció napjai ünnepnapok voltak neki: azt hitte, otthon háborítatlanabbul olvashatja kedves könyveit. Eltiltották ugyan az olvasástól, mert féltették, hogy a sok olvasás tönkre teszi amúgy is gyenge testét, de ő titkon összeszedte a padláson a régi könyveket s újságokat, kivitte a szőlőbe, ott leheveredett a vén diófa árnyékába, és olvasott és olvasott, mígnem rajtakapták s keményen eltiltották az olvasástól. De tetszett a Gondviselésnek, hogy minden eddiginél nagyobb csapással sújtsa a gyermeket. Tizenkét éves korában egész árva lett. Meghalt az édes jó anya. Nincs többé, aki a félénk, szomorú kedvű gyermeket bátorítsa, vigasztalja, könnyeit lecsókolja. Sokkal kisebb volt, mikor apja meghalt, semhogy e veszteség nagyságát megérthette volna. De már tizenkét éves, tudja: mi az anya. Tudja, mi az árvaság. Teljes nagyságában érzi a veszteséget, s még csak most menekül igazában könyvei közé. Ezek közt keresi a vigasztalást, az enyhületet.

Kezdetben lassan fejlődött a tehetsége, de egyszerre csak hirtelen kezd bontakozni. Új világot nyit meg a serdülő ifjú előtt a latin költők olvasása, a régi római és görög világ nagy embereinek megismerése. Legjobb barátaival kijárogat a város határára, s ott homokból felépíti a dicső Athént, azt benépesíti a görög hősök szobraival, síremlékeivel. Megáll a homokszobrok és síremlékek előtt, s lelkes beszédeket mond a görög hősökről. Már bontogatja szárnyát a jövendő nagy szónok. Verseket is írogat már mint kis diák, de csak legjobb barátjának, Kállay Ferencnek olvassa fel, s olvasás után mindjárt el is égeti a szárnypróbálgatásokat. Amilyen szigorú volt később, mint kritikus, mások munkái iránt, oly szigorú már most, ifjan, a maga szülöttjei iránt. Tisztában van magával és tehetségével, s saját szárnypróbálgatásait nem nézi többre, mint amik azok valójában. Ő most elsősorban tanul és tanul. Olvassa a latin és magyar költőket, nagy szorgalommal tanulja a görög nyelvet, a franciát, majd a németet is. A serdülő ifjút már észreveszik a tanárai, látják, hogy tehetsége nem közönséges, s olvasottságával meg éppen kivált társai közül. Mint nagy diák már ő az osztály első diákja. S ott, hol mindennapos dolog volt, hogy a diákok összeütköztek a kollégium fegyelmi törvényeivel, Kölcsey mindvégig ritka kivétel maradt. Az ő szelíd, borongós, leányos természete nem változott, társainak szilajságából az ő lényére egyetlen egy vonás sem ragadott.

Az 1809-ik évben vált meg a debreceni kollégiumtól, de már azt megelőzően váltott egy pár levelet a széphalmi mesterrel. Csokonai temetésén látta először Kazinczyt a tizenöt éves diák, de csak látta, messziről csodálta még akkor a nagy reformátort, kinek korszakos működését már akkor ismerte. Csoda-e, ha az volt leghőbb vágya az ifjúnak, hogy egykor majd ő is a széphalmi mester táborában szolgálja nyelvünk és irodalmunk ügyét? Kazinczy fordításában olvasta Gessner idilljeit s ebből kapott kedvet a német nyelv tanulására is, melyre eddig, a francia mellett, kevés gondot fordított. Kazinczy, a széphalmi mester volt az ifjú eszményképe. Hő vágya, hogy a nagy ember barátságára méltassa őt!

Sokkal hamarább megtörtént ez, mint azt remélheté vala. A széphalmi mesternek tudvalevően sűrűn volt vitája az akkori írókkal és tudósokkal, s a debreceni diáknak kétszer nyílt alkalma felhívni a mester figyelmét oly adatra, mely fontos volt a vita eldöntésére. Kazinczyt meglepte a debreceni diák nagy olvasottsága, s mindkét alkalommal meleg hangú levélben üdvözölte az ifjút. És egyszerre megindul a sűrű levélváltás a széphalmi mester és a tizennyolc éves diák közt. Kazinczynak elég volt látni valakiben a jóakaratot, a törekvést, hogy hívei közé sorozza, hátha még az illetőben nem közönséges tanultságot és tehetséget vett észre! Márpedig Kölcseyben nem volt nehéz meglátni a tanultságot is, a tehetséget is. Amint megtudja, hogy Kölcsey még nem elég erős a görögben, azonnal ír, hogy „az istenért, tanuljon meg görögül, de ne félig”. Aztán tanácsolja neki, hogy olvasmányaiból csináljon jegyzeteket, amire különben nem kellett biztatni Kölcseyt, mert azt addig is tette. Egymást váltják a levelek, s végre az ifjú nekibátorodik és megvallja, hogy néha ő is szokott – verset írni. El is küldi egy kísérletét. A széphalmi mester szigorúan megbírálja a verset, de egyben buzdítja is. Aztán az ifjú elküldi a másodikat. Ez már nagyon tetszik a mesternek. Azzal tünteti ki az ifjút, hogy megküldi egy szonettjét. A szonettre szonettel felel az ifjú költő, s a széphalmi mester áradozva dicséri Kis Jánosnak a költeményt: „Aki tizenkilenc éves korában ilyet ír – mit fog írni harminchatban!”

Kölcsey el volt jegyezve a költészetnek. Kazinczy iskolája szaporodott egy új tanítvánnyal: valamennyi közt a legtehetségesebbel.

2.

Midőn Kölcsey 1810-ben Pestre ment, neve már nem volt ismeretlen a pesti triász előtt, mert Kazinczynak volt arra gondja, hogy akiben csak valami tehetséget felfedezett, annak a nevét közölje írótársaival. Valóképpen törvénygyakorlatra ment Pestre, aminthogy az akkori nemes ifjúság előtt más pálya alig állott, de már az eddigiekből is sejthető, hogy Kölcseyt a száraz törvénygyakorlatoknál sokkal inkább érdekelte az irodalom. Alighogy Pestre ért, megismerkedett a triász egyik tagjával, Vitkoviccsal, kinek a szomszédságában lakott, s gyakran eljárt Vitkovics házába, mely akkor a pesti írók gyülekezőhelye volt. A triász, melynek lelke Horvát István volt, szeretettel fogadta a szép tehetségű s nagy olvasottságú ifjút. Esténként az írók összegyűltek Vitkovicsnál, felolvasták újabb műveiket s kölcsönösen megbírálták. Itt olvasta fel Kölcsey is egy románcát: az első magyar románcot. De bár Vitkovics felszólította rá, hivatalosan nem lett tagja a triásznak. Egyenesen megmondta Vitkovicsnak, hogy semmi kedve bejutni a triászba. Nyilvánvaló, hogy azért nem, mert meg akarta őrizni a függetlenségét. Nem akarta lekötni magát sem egyik, sem másik irodalmi iránynak. De bár nem kötötte le magát, ő is lelkes híve lett a nyelvújításnak, s mint a széphalmi mesternek, neki is a nagy német költő, Goethe lett a legkedvesebb költője.

Mint patvarista, ha nem is jó kedvvel, de lelkiismeretesen végezte a dolgát, ám ami szabad ideje volt, teljesen a maga művelésének szentelé. Szorgalmasan eljárt a könyvtárakba, a magyar meg a német színházba, s halomszámra vásárolta össze a könyveket. Közben Kállay Ferenc barátjával ellátogatott Bécsbe is. Rövid ideig volt itt, de e rövid idő alatt alaposan megnézett minden néznivalót. Többet nem is volt Bécsben, sőt egyáltalán egyetlenegyszer sem ment külföldre. Általában az ő visszahúzódó, magányos természetének nem ízlett a városi élet. Pesten is mindössze egy évig maradott, s egyszerre csak hazament Álmosdra. Hazament azzal az elhatározással, hogy nem lép közpályára, hanem meghúzódik a falusi csendességben s életét az irodalomnak szenteli. A rokonság valósággal megdöbbent az ifjú elhatározásán. Nem közönséges tehetségétől, abban a korban szokatlan tanultságától nagyot vártak, s íme, el akar temetkezni falun! Alig ért haza, hívták Debrecenbe jogtanárnak. Nagyobb kitüntetés nem érhetett volna egy huszonegy éves fiatalembert, s ím, Kölcsey a kitüntető meghívást visszautasítja! A rokonok figyelmeztették, hogy kevés lesz az apai örökség, ha megosztozik a testvéreivel, abból ugyan nem élhet meg, ha hivatalt nem vállal, de az ifjú azt mondta erre: „Hozzáteszem lelkem függetlenségét, és így elég lesz!”

Beköltözött az álmosdi kúriába, vele Sámuel öccse, de a gazdaság vezetése sok gonddal, vesződséggel járt, s nem élhetett lelke szerint az irodalomnak. Gyermekkori barátja, Kállay meglátogatta, s nagyobb utat terveztek együtt. Be akarták járni Svájcot, azután Németországot, színről színre akarták látni Németország legnagyobb költőjét, Goethét, ám a szép terv – terv maradt. A birtok jövedelme kevés volt, kölcsönt nem lehetett rá kapni, s Kölcseynek le kellett mondani az utazásról. Nemigen volt hozzá való társaság Álmosdon, az ő társasága a könyvtár volt. Akikkel szívesen elbeszélgetett volna, mind messze távol éltek tőle, s ezekkel csak levelek útján beszélgethetett. Sűrűn levelezett Kállayval, Kazinczyval, Szemerével, Döbrenteivel, Helmeczyvel. Akik gyermekkori barátai voltak, az egy Kállay kivételével, mind meghaltak, s újabb barátokat nem szerzett az akkori ifjúság „romlott seregében”. De lelkének szüksége volt barátokra, s ezeket az írók közt találta meg. Az írók nem is szűntek meg serkenteni a magányba húzódott ifjút, s kétségtelen nagy befolyással voltak e levelek arra, hogy Kölcsey a nyilvánosság elé lépjen. Még mindig a félénk, bátortalan gyermek. Nem bízik a tehetségében. És nem bízik az akkori közönségben. Vajon lesz-e, aki az ő énekét meghallgassa? Sokáig habozik, míg első versével a nyilvánosság elé lép. Tizennyolc éves volt, mikor első versét nagy szégyenkezéssel megküldötte Kazinczynak, s bár a széphalmi mester biztatta, s második versét különösen megdicsérte, hat év múltán látott nyomdafestéket Róza című verse a Horvát István szerkesztette Magyar Dámák kalendáriumában. Huszonnégy éves volt, mikor nyilvánosság elé lépett. Fiatalos türelmetlenkedéssel csakugyan nem lehet vádolni a költőt. Még három verse jelent meg ez idő tájt a Döbrentei által szerkesztett Erdélyi Múzeumban. Négy vers mindössze: az igazán nem tette ismeretessé a nevét.

De ami a négy versnek nem sikerült – s nem is sikerülhetett -, sikerült egy másfajta munkájának: ez egy csapásra országos hírűvé tette Kölcsey nevét. Mi volt ez a munka? Felelet a Mondolatra. Mi volt a Mondolat?

Kazinczy életrajzából tudjuk, hogy a széphalmi mester merész nyelvújítása két táborra, mégpedig hevesen hadakozó táborra osztotta a tudósok és írók seregét. Mind a két tábor túlzásba csapott. Kazinczy és tábora túlságba vitte a nyelvújítást, az új szók csinálását, az ellentábor, az orthológusok (ósdiak) tábora meg túlságba vitte a minden újítástól való csökönyös idegenkedést. Éles, kíméletlen volt a széphalmi mester, aki minden alkalommal kigúnyolta az ósdiak maradiságát. Sértő fölényességgel írt az ósdiakról, aminthogy az újítók táborában voltak jóformán az akkori jelesebb írók. Az ósdiakat szörnyen bántotta a lenéző gúny. „Csak a butát rettenti, ami új” – hirdette Kazinczy s biztatta híveit:

„Csípd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot! az ilyet ütni, csigázni, agyon verni (nevetve) szabad.”

E kíméletlen harc szülte a Mondolatot, melyhez az anyagot a debreceni, sárospataki és a dunántúli írók hordották össze, s melynek kidolgozásával Somogyi Gedeont bízták meg. A Mondolat szörnyen kipellengérezte a nyelvújítás túlságait, s bár sok igazságtalanságba tévelyedett, sok igazat is mondott. A nyelvújítás, a szófaragás túlzásaiban bőséges anyagot talált a kigúnyolásra.

A csúfondáros mű 1813-ban jelent meg, a felelet rá 1815-ben. Az előző évben Kölcsey meglátogatta Szemere Pált Pécelen, együtt dolgoztak a Feleleten, mely azonban Kölcsey neve alatt jelent meg. Ami a durva, sértő kifejezéseket illeti, Kölcsey nem maradt adósa a Mondolatnak. Kegyetlen gúnnyal ostorozza az ósdiakat, találóan utánozza az ósdiak magyaros, de minden csinosságot nélkülöző, lapos, pongyola stílusát. A harcot az ósdiak vesztették el. Elvesztették különösen azért, mert nagy tűzzel támadtak a nyelvújítók oly szavainak is, melyek igazán szerencsés alkotások voltak s valósággal gazdagították nyelvünket, finomították a magyar stílust. Az ósdiak kérlelhetetlen ellenségei voltak minden új szónak válogatás nélkül, s ott, ahol igazuk volt, igazuk megvédelmezésében nem voltak oly ügyesek, mint az újítók. Kölcsey nagy készültségével, tollának elevenségével nem versenyezhettek a Mondolat írói s már ez a körülmény is az újítók javára döntötte el a harcot.

Kölcsey nevét egyszerre szárnyára kapta a hír. Az ósdiak gyűlölködve beszéltek a nagy tehetségű, az alapos készültségű emberről, az újítók meg valósággal ünnepelték. De Kölcsey nem volt a népszerűség hajhászásának barátja, annyira nem, hogy csakhamar ő lett Magyarország legnépszerűtlenebb embere. Az országos feltűnést keltett Felelettel egy időben írt nagyobb szabású bírálatot Csokonai Vitéz Mihályról. Ezt a bírálatot megküldötte Döbrenteinek, hogy adja ki az Erdélyi Múzeumban. Döbrentei nem adta ki a bírálatot. Nem merte kiadni. Az a hang, mely a bírálatban megcsendült, teljesen ismeretlen volt akkor. Maga a széphalmi mester tartózkodott legjobban a szigorúbb bírálattól. A leggyengébb tehetségű író számára is volt egy hízelgő, buzdító szava. És az helyén való is volt abban az időben, midőn egyedül az irodalomra hárult a nagy nemzeti feladat: a szendergő nemzet ébresztgetése. A nemzetnek az a kis töredéke, mely a nyelv és irodalom művelésében látta egy szebb jövendő előkészítését, örömmel üdvözölt minden hazafit, ki tehetsége szerint nyelvünk és irodalmunk művelésének szentelte életét. Az írás – hazafias cselekedet volt, s az írás mineműségének megbírálása – hazafiatlanság.

De végre is elérkezett az az idő is, mikor már különbséget kellett tenni író és író között; amikor meg kellett állapítani, kit minő hely illet meg az irodalom berkeiben. Meg kellett magyarázni az íróknak is, a közönségnek is, hogy nem mind költészet, ami verses formába van gyúrva. S hogy nem minden műve kifogástalan azoknak a költőknek, kik különben méltán vívták ki a közönség tiszteletét és szeretetét. Kölcsey vállalkozott e népszerűtlen feladatra. Hiába magyarázta Döbrenteinek, hogy, ha valamit hibáztatunk az íróban, az még nem jelenti annak elítélését, Döbrentei a merész hangú bírálatot nem merte kiadni. Attól félt, hogy lapját otthagyják az előfizetők. De a bírálat két év múlva megjelent a Tudományos Gyűjteményben. Sok tekintetben tévesen ítélte meg Csokonait, de szándékának tisztasága kétségtelen. Elismeri Csokonai nagy tehetségét, s egyben megmagyarázza az okokat is, melyek miatt tehetsége s ízlése teljesen ki nem fejlődhetett. A merész hangú, szókimondó bírálat valósággal megrémítette az írókat. Most majd rájuk kerül a sor. Irigységgel vádolták meg Csokonai tisztelői, s félve gondoltak arra az írók, hogy velük talán még kíméletlenebbül bánik el. És csakugyan, nemsokára megjelent egy újabb bírálat Kölcsey tollából: Berzsenyi költeményeinek a bírálata. Hogy mily hatással volt a bírálat Berzsenyire, azt elmondottam a nagy ódaköltő életrajzában. A pesti triász feje, Horvát István, mindenképpen meg akarta akadályozni a bírálat megjelenését. Amint Vitkovics írja Kölcseynek: „az öreg grammatikus dühösségig kiáltozott”. Annak a költőnek a megbírálásában, ki a „Romlásnak indult hajdan erős magyar”-jával felrázta a szendergő nemzetet, a közönség a hazafias érzés ellen való merényletet látott.

A két bírálat, Csokonai és Berzsenyi műveinek bírálata, a szó teljes értelmében gyűlöletessé tette Kölcsey nevét. Hosszú idő telt el, míg visszaszerezte a köztiszteletet, melyet alig érdemelt meg valaki jobban, mint Kölcsey Ferenc.

3.

A neve már népszerűtlen volt a kritikái miatt, s mint költőt még nem ismerte a közönség. Aránylag kevés verse volt még, mikor magára zúdította a közönség haragját, s ez a kevés sejteti ugyan a későbbi jeles költőt, de látnivaló, hogy még nem a maga lábán jár. A Himnusz költője az érzelgős német költők hatása alatt áll még. Amint lassan fejlődött ki tehetsége gyermekkorában, éppen úgy lassan fejlődött ki költői tehetsége is. Szerelmi dalokat ír, de e szerelmi dalok nem teszik az olvasóra azt a hatást, hogy mélyebb, erősebb érzés íratta volna vele e dalokat. De amint a hazáról kezd énekelni, látjuk, hogy a költő megtalálta magamagát. Az 1814-ik év nyarán hosszabb ideig volt Szemerénél látogatóban, s itt írta Rákos nimfájához című költeményét, mely messze fölötte áll minden eddigi költeményének. Szerelemről és hazáról énekel e költeményében, s ezzel egyszerre az akkori legjelesebb költők sorába emelkedik. Pécelen megismerkedett egy leánnyal, érdeklődött iránta, de, úgy látszik, múlékony s nem mélyebb volt az érzés, mit e leány a költő szívében fakasztott. Szerelme múlékony volt, de nem szegény, sokat szenvedett hazájának szerelme. Bolyongván a Rákos partjain, a leány képe mosolyogva, a hazáé búsan jelent meg előtte, s megszületik az első dal, mely igazán az övé; mely nem idegen érzéseknek, hanem a maga érzéseinek szószólója.

Kettő szerelme kebelemnek:
Egy hon és egy leány.
Azt vérző szívvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolyogva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szivem s dobog
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengenek felém.

Oh, lyány, hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén,
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni,
Hazám, hazám!

Hányszor idézték azóta e költemény két sorát: De néked élni kell, ó hon, S örökre mint tavasz virulni! Hányszor volt azóta csüggedésre oka a magyarnak! S hány szívet emelt fel a csüggetegségből a költő szent hite: de néked élni kell, ó hon!

Ez a költemény új korszak kezdetét jelenti Kölcsey költészetében. A szenvelgett sóvárgásnak, epekedésnek vége: a költő megtalálta magamagát. Élete folyása is változott abban az évben, melyben e költeménye született. Testvéreivel megosztozott, s a következő évben (1815) Álmosdról a Szatmár megyei Csekébe költözött. A csekei birtok jutott neki és Ádám testvérének. De itt már nagyobb mértékben lefoglalta a gazdaság gondja, s emiatt a Múzsákkal alig társalkodhatott. Ez a „henyeség” ingerlékennyé tette. Már-már azt hitte, hogy vége az ő irodalmi munkásságának. Szemere Pál meglátogatta Csekén, s felbiztatta, hogy fordítsa le Homér Iliászát. Bele is kezdett, de a munka lassan haladott. Kazinczy levelet írt, buzdította, de annyira el volt kedvetlenedve, hogy teljes öt hónapig nem válaszolt a széphalmi mester levelére. A csekei élet mind terhesebbé, elviselhetetlenebbé kezdett lenni. El volt jegyezve az irodalomnak, s mind jobban látta, hogy itt, távol a világtól, távol író barátaitól, lassanként megszűnik a szent frigy, melyet a Múzsákkal kötött. Szerette volna eladni a birtokrészét s Pestre költözni. Végre aztán egyezséget kötött a testvéreivel, kezökre bízta a birtokot, s 1817 elején Pestre költözött. De amennyire vágyakozott Pestre, épp annyira rosszul érezte itt magát. Sehogy sem tudta felmelegíteni a pesti írók társasága, s alig van ott, már visszavágyódik a Tisza-parti csendes kúriába. Az irodalmi állapotokat nagyon kedvezőtleneknek találta. Nincs magyar irodalom, nem is lesz soha – mondotta kétségbeesetten. Menekült Pestről, hová az elébb még oly nagyon vágyakozott. Még meglátogatta Szemerét Pécelen, s itt születik meg a Rákóczi hajh… kezdetű költeménye, méltó párja az előbbinek, mely szintén Pécelen született. A nagy, a dicső Rákóczihoz száll a költő lelke, az ő és bujdosó társainak sírjához küldi sóhajtását. Ama sírhoz, mely felett „titkon borong a géniusz”; ama sírhoz, hol „lángoló szív s honszerelem váltottak életet”. Ám a titkon borongó géniusz érleli keblében a bosszút; „villámként csap, villámként sújt”, „győzve jár a vér szent mezején”.

S rohan mint ár, a győzelem
Kelettől nyúgotig,
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik.

S ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szivet ráz
Neve zengésivel.

Pécelről egyenesen hazament. Megsemmisítette a testvérével kötött szerződést, s tetszésére bízta, hogy mit ad neki a birtok jövedelméből. De nem volt maradása otthon. Lelkiállapota annyira szomorú volt, hogy – mint maga írja önéletrajzában – „örömmel választotta volna a klastromot is”. Újra Pestre ment, azzal a szándékkal, hogy leteszi az ügyvédi vizsgát, de a szándék szándék maradt, s karácsonyra ismét visszament Csekére. Az volt a terve, hogy Pécelre költözik, Szemeréhez, ott él majd birtoka jövedelméből, ott nem háborgatják a gazdaság gondjai, írhat, munkálhat kedve szerint. De ez a szép terv is terv maradott. Testvére, Ádám, oly rosszul vezette a gazdaságot, hogy nem hagyhatta el Csekét. Rendbe kellett szedni a gazdaságot, s csak azután gondolhatott arra, hogy majd a jövedelméből nyugodtan élhet s dolgozhatik egyebütt. Annyira lefoglalta a gazdaság rendbeszedése, hogy két éven át levelet sem váltott barátaival. De ha nem is levelezett barátaival, ez a keserves idő sem múlt el az irodalomra haszontalanul. „Keveset dolgoztam – írja önéletrajzában, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a paraszt dal tónját (hangját) találgatám. Felvettem valami rímről rímre, s tárgyról tárgyra ugráló paraszt dalt, s azután úgy nemesítem meg egyik sort a másik után.”

Szóval: Kölcsey nem népdalokat akart írni a népdalok mintájára, hanem megnemesíteni a népdalt. Attól az ő kényes ízlése idegenkedett, hogy népdalt írjon, de mégis közeledett a népdal természetesebb hangjához. Ezt a közeledést mutatják különösen Bú kél velem kezdetű, a Bordal s a Csolnakon című dalai, még inkább a Hervadsz kezdetű, melyben leginkább eltalálta a „magyar művészi népdal” formáját.

Hervadsz, hervadsz,
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könnyhullásom,
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.

De a csekei magányosságnak nem csupán e műdalokat köszönhetjük. Itt írta Kölcsey a Himnuszt 1823. január 22-én, a Himnuszt, mely a nemzet imádsága lett. Ama népé, mely „megbűnhődte a múltat s jövendőt”.

Az idő, melyben a Himnusz született, a magyar nemzet életének egyik legszomorúbb ideje volt. A nemzet lelkét erős csüggetegség szállotta meg. Már hosszú idő óta országgyűlés nélkül, rendeletekkel kormányozták Bécsből az országot. Országgyűlés nélkül szedték az adót, a katonát. A legyengült nemzet már-már megadta magát. A megyék ellenállottak egy ideig, de az erőszak megtörte a megyék ellenállását s a hatalom szabadon garázdálkodott. Mi lett a magyarból, mi lett Mátyás király országából! Hová lett a régi magyar vitézség! Hogy lezüllött, legyengült a büszke, hős magyarok ivadéka! Már csak Isten segíthet a magyarokon. Való igaz, hogy a nemzet is bűnös a maga züllésében, de ez a nemzet annyit szenvedett ártatlanul! Ez a nép megbűnhődte már a múltat is, a jövendőt is, legyen vége a megpróbáltatásoknak!

Ez a gondolat ragadja meg a költőt, s Istenhez fordul, hozzá könyörög:

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel.
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Isten az, ki által e szép hazát nyerte Bendegúznak vére. Ő az, ki érettünk ért kalászt lengetett Kunság mezein; nektárt csepegtetett Tokaj szőlővesszein. Ő az, ki gyakran plántálta zászlónkat vad török sáncára –

S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

De Isten nemcsak áld, büntet is. Bűneink miatt harag gyúlt keblében, s végig szenvedteté velünk mongolok nyilát, a török rabigát, s mindezeknél a legkeményebb büntetést, mikor saját fiai támadtak a hazára. Az üldözött nem lelte honját a hazában. Vérözön a földön, lángtenger a levegőben. Ahol vár állott, most kőhalom búslakodik; ahol kedv s öröm repkedett, most halálhörgés, siralom. És nem virul szabadság a holtnak véréből, de kínzó rabság könnye hull… Még egyszer felsír a költő kebléből az imádság:

Szánd meg isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Valóban, a csekei magányosság nem volt gyümölcstelen. A költő, ki ekkor még távol élt a világtól, távol a küzdelmektől, a költői és hazafiúi ihlet egy szerencsés pillanatában hangot adott a közérzésnek: nem, nem tarthat tovább a nemzet szenvedése. Ha bűnt bűnre követett el, meg is bűnhődött érette. Megbünhödte már a jövendőt is. Ez a nemzet megérdemli, hogy Isten megkönyörüljön rajta s a „zivataros századok” után mosolygó, napfényes jövendőt virrasszon reá!

4.

Végtelenül szomorú életet élt Kölcsey a csekei magányosságban. A gazdaság gondja valósággal odaláncolta, s ez nem elég, még birtokpörök is izgatták amúgy is túlságosan érzékeny lelkét. Volt olyan esztendő, hogy ebédelni sem mozdult ki a szobájából. Átkozta a sorsot, mely „emberi társaság nélkül hagyta”, s mégis „szobájának négy fala közé zárkózott, ablakait elsötétítette, hogy emberi képet ne lásson”. Ő maga teszi ezt a szomorú vallomást önéletrajzában. Végre, az 1826-ik év elején kimozdult Csekéről. Ezt az évet Pécelen és Pesten töltötte, főként Szemere Pál társaságában. Az örökifjú Szemere Pál ekkor indította meg az Élet és Litteratura című folyóiratot, részben azzal a céllal, hogy ellensúlyozza hatását a Kisfaludy Károly Aurórájának, mely mint a népies nemzeti irány képviselője szembe került azzal az irodalmi iránnyal, amelynek a széphalmi mester volt a vezére. A hirtelen feltűnt Kisfaludy Károly kezébe ragadta a vezérséget, s bár ő és hívei elfogadták Kazinczy nyelvújítását, a költészet irányát illetően nem vallottak egy hitet vele. Kitűzték a népies nemzeti irány zászlaját, de a Kazinczy iránt tartozó köteles tiszteletről nem feledkeztek meg. Szembekerült egymással két irodalmi irány, anélkül azonban, hogy e két irány hívei hevesebb csatát folytattak volna egymás ellen. Egy ideig Kazinczy és hívei a bécsi Hébében hirdették a maguk igazát, majd a rövid életű Aspasiában. Ennek megszűntével alapította az Élet és Litteratura című folyóiratot Szemere, Kazinczy leghűségesebb tanítványa. A folyóirat Kölcseynek egy nagyobb szabású tanulmányával indult meg. A tanulmány címe Nemzeti hagyományok, s benne kimondja a nagy szót, hogy az igazi nemzeti költészet szikráit a köznépi dalokban kell keresni. Szóval: Kazinczy tanítványa valóképpen igazolta Kisfaludyék nemzeti irányát. Több kisebb-nagyobb kritikai cikke és értekezése mellett e folyóiratban jelent meg egy másik nevezetes, korszakos tanulmánya a német költő, Körner magyar tárgyú drámájáról, a Zrínyiről. Korszakos, mert ez az első színművészeti tanulmány irodalmunkban.

Visszakerült hát ismét Kölcsey az irodalmi központba. Mert Pest akkor már központja volt az irodalomnak. Pesten lakott Kisfaludy Károly, az új vezér, Pesten Vörösmarty, az új csillag. Hosszú szünet után megnyílt az országgyűlés is 1825-ben. Feltűnt már a „legnagyobb magyar” nemes alakja, hogy azt, amit a széphalmi mester a nyelv és irodalom segítségével kezdett: társadalmi és gazdasági úton folytassa a szendergő nemzet felébresztésére. A Himnusz költője azonban ezúttal is mindössze egy évig tartott ki Pesten. Ebben az évben nyitotta meg házát az íróknak Bártfay László, Károlyi György titkára: az ő vendégszerető háza lett az írók gyülekező helye. E kedves házba eljárogatott Kölcsey is. Megismerkedett Kisfaludyval, Vörösmartyval, Bajzával, Toldyval s az irodalom más ifjú jeleseivel. De az ő nyugtalan természete nem tudott sokáig megmaradni egy helyen. Irtózott a csekei magányosságtól, s mégis elvágyott Pestről. Az 1827-ik év elején hazament, s most már nem is szabadulhatott hazulról. Ádám öccse meghalt, özvegy és árva maradott utána, a gazdaság pedig a legnagyobb rendetlenségben, adósságokkal megterhelten. Reá várt a nehéz feladat: a gazdaság rendbehozása, adósságoktól való megtisztítása. S az özvegynek és árvának ki lett volna más gyámolítója, mint ő? A kényszerűség gazdává tette, holott egyáltalán nem termett a gazdaságra. El-elmerült könyveinek olvasásába s meg-megfeledkezett a gazdái kötelességekről. Annyira meg-megfeledkezett, hogy azt sem tudta, mi történik kint a határban. Mikor azt kérdezte, hogy elvégezték-e az aratást, akkor már az őszi vetésnek is vége volt. Még álmosdi gazdaéletéből maradt fenn ez az igen jellemző adoma: Az ősi ház nádfödele egy reggel kigyúlt, s a cselédek ijedten szaladtak be hozzá: – Keljen fel a tekintetes úr, mert ég a ház! – Hát ha ég, oltsátok! – felelte Kölcsey. – De nagyon ég ám! – Hát akkor nagyon oltsátok! – szólt a költő-gazda, azzal falnak fordult s tovább aludott.

De ha gyakran nem is tudta, hogy mikor aratnak, mikor vetnek, igénytelen, takarékos életmódjával, okos számításával lassanként megszabadította a birtokot az adósságtól, sőt gyarapította is az ősi vagyont. Közben, bár egyszer azt írja Toldynak, hogy „az ő literátorsága vége felé jár s mi köze is a falusi magyar nemesnek a literátorsággal”, leveleket vált az írókkal, érdeklődik az irodalom iránt. Sőt amitől addig olyannyira idegenkedett, egyszerre érdekelni kezdi a politikai élet is. Az 1825-iki országgyűlés óta úgy tetszett, hogy virrad, aminthogy virradott is. A Himnusz költője, ki a kétségbeesés megrázó hangján fordult Istenhez, hogy elégelje meg e nemzet sok nagy szenvedését, megérzi az új kor leheletét, s keble csüggeteg érzéseit szebb jövendő reménysége váltja fel. Midőn az 1825-iki országgyűlésről 1827-ben visszatértek a Szatmár megyei követek, Kölcsey fogadta a vármegyeházán üdvözlő beszéddel. Ebben a beszédében még nem mutatkozik a szabadelvű haladás későbbi lánglelkű bajnoka. Még fél az újítástól, félti tőle az alkotmányt, s boldognak mondja azt, „aki a jelenvaló jókkal megelégedve él és levegői képek után nem kapkod”… Két év múlva (1829) Vécsey adminisztrátor megyei aljegyzőnek nevezte ki Kölcseyt. A gazdaság gondja mellé ez időtől kezdve a hivatal gondja is szegődött, de Kölcsey az irodalomhoz azért nem lett hűtlen. Midőn Bajza József megindította a Kritikai Lapokat, s ebben Toldy megtámadta Kazinczyt, mert Pyrker László érsek németül írt hőskölteményét, vagyis magyar ember német művét magyarra fordította, majd meg Kazinczy védekezését Bajza kíméletlen megjegyzésekkel kísérte: Kölcsey, kinek pedig néhány év előtt egy irodalmi ügyben kellemetlen összeszólalkozása volt Kazinczyval, védelmére siet a szent öregnek. „Kérlek, édes Lacim – írja Bártfay Lászlónak -, intsed a szeretetre s tiszteletre méltó Bajzát, kíméljék a szent öreget. Nincs ember gyengeség nélkül; de ez, ha ezer annyi gyengékkel bírna is, mégis nemcsak tiszteletünket, de hálánkat, s a legnagyobb mértékben kívánja. Ha Kazinczy nem lett volna: bizony most sem egyikünk, sem másikunk nem állna ott, ahol. Bizony egy egész epochával hátrább állanánk, s egy epochával hátrább mi lennénk?”

Az ő nemes lelkének fájt, ha látta, hogy a fiatalabb írók megfeledkeznek a megillető tiszteletről ama férfiú iránt, kinek irodalmunk oly nagy hálával tartozott s tartozik mindörökké, de viszont nem volt elfogult az újabb nemzedék iránt, s őszintén örült Kisfaludy és Vörösmarty sikereinek. Nagy elismeréssel nyilatkozott az Auróráról, s valóságos lelkesedéssel üdvözölte Vörösmarty Csongor és Tündéjét. „Szerencsét mond a nemzetnek” Csongorért, nagy költőnek ismeri el Vórösmartyt s kéri Bártfayt, hogy „ölelje meg érette”.

Messze távol bár az irodalmi központtól, valójában ott volt a lelke. Pedig ugyancsak nagy gondot adott a gazdaság rendbehozása. Az adósságok törlesztésére nem volt elég a birtok jövedelme, s Kölcsey úgy próbált segíteni magán, hogy bérbe vette Károlyi György istvándi birtokát. A közbenjáró a derék Bártfay volt, jóllehet Kölcsey személyes ismeretségben volt a nemes gróffal, a szabadelvű eszmék e bátor előharcosával, ki nagyra becsülte benne nemcsak a költőt, de a szabadelvű eszmékért lelkesülő s ez eszméket ragyogó tollával, ékesszólásával szolgáló hazafit is. Mert Kölcsey, ki 1827-ben még boldognak mondotta azt, „aki a jelenvalókkal megelégedve él”, csakhamar a szabadelvű haladás legtüzesebb lelkű szószólója lett. Ám, amint látjuk, a maga dolgában bátortalan maradott, s közbenjárásért folyamodott oly dologban, mely nemcsak rá, hanem a grófra is előnyösnek mutatkozott.

Igen, Kölcsey távol élt az irodalmi központtól, de ott volt a lelke, bármennyire lefoglalták az anyagi gondok, vesződségek. Az 1827-ik év elején hagyta el Pestet, s 1832. szeptember havában látják újra írótársai. Gyászos alkalom hozta Pestre. A széphalmi mester meghalt, s az Akadémia Kölcseyt bízta meg az emlékbeszéd tartásával. Ki lett volna e feladatra hivatottabb, mint a széphalmi mester legnagyobb tanítványa? Az alig megalakult Akadémiának a széphalmi mester volt első halottja.

És az Akadémia tagjai egyértelemmel Kölcseyre gondoltak, ki nemcsak hogy legnagyobb tanítványa volt a mesternek, de annak a kornak legnagyobb szónoka is. Kölcsey, ki gyermekkorában a debreceni pusztán a régi görög világ hőseiről szónokolt, később is nagy szeretettel gyakorolta magát a szónoklat művészetében. Gyakorlatul több szónoki beszédet szerkesztett, magáról a szónoklatról pedig értekezést is írt. De valójában csak most nyílt alkalma, hogy nagyobb és műveltebb közönséget ragadjon bámulatra nagy szónoki talentumával. A feladat, melyre vállalkozott, nem volt mindennapi. Kazinczy életében, pályafutásában egy nagy korszak képét kellett megrajzolnia. Tisztában volt a feladat nagyságával, s jelleméhez hű komolysággal készült a feladatra.

Az emlékbeszédet Pest megye gyűléstermében olvasta fel. Jelen volt József nádor is, közvetlen közelből hallgatta Kölcsey e remekét, mely könnyeket fakasztott a jelenlevők szemében. Nem csoda, mert ma sem olvashatjuk megindulás nélkül e beszédet, egy magyar író küzdelmeinek sötét, komor rajzát. Íme, egy magyar író, ki félszázadon át küzdött, agitált, ébresztgette az alvó nemzetet s a jutalom? Meghalt szegénységben, özvegyét, árváit hátrahagyván nagy bizonytalanságban!

Nem szelíd visszaemlékezés e beszéd, de keserű vád-beszéd. „Epések lesznek talán szavaim – tör ki a szónok lelkéből a vád, miután megrajzolta, ki és mi volt Kazinczy -, de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, mely Zrínyit, az írót, el tudta feledni; mely Faludit, míg élt, nem ismeré; mely Révairól hallani nem akart, mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta; s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt. Ő szép reményekre születve, sokat ígérő ifjúságot élve, hirtelen a sors által leveretett; s midőn előtte minden pálya a literátorin kívül bezáródék, ez egyetlenegy pályán közönségünk elvoná kezét a magát neki áldozó elől; hogy tévelyegjen elhagyatva, küzdjön nem segítve, s arca izzadását és szeme vérkönnyeit hagyja jelül kéziratain, s árva gyermekein ínségét. Kétrendbeli folyóírásai, részvétlenség miatt, mindjárt kezdetben elakadtanak; nyomtatott számos művei tizenegy millió népesség között vevőt nem leltenek; legnagyobb becsű kéziratainak nyomtatót nem talált; s halálig tartott fáradozásai jutalmát nem arathatta az országban, hol annyi idegen gazdag táplálást nyert magának. Voltak ugyan, tagadni nem fogom, kik őfelé is részvevő keblet nyitottak, s kik életének gondjait egyes jótétekkel enyhítgeték: de a nemzet nagy írójának jótétekre szorulni nem kellene; s pillantatonként nyújtott vigasztalás hosszú kínokat nem orvosol. Ah, láttam én ezen kínokat! mert tanúja valék álmatlanul töltött éjjeleinek; tanúja valék a fájdalmas eljajdulásnak, midőn barátja vidám asztala mellett gyermekeire visszaemlékezett. Megrezzent akkor minden ideg kebelemben; s véráldozatnak képzelem a szent öreget, mely a nép bűneiért utolsó hörgései közt vonaglik.

Társaim, nem szenved ő többet! Lenyugvék ősz fürtéiben, a széphalmi lak romai közt, úgy húnyván el: mint századok előtt a nyúgoti tenger partjain egy más hazának fia – Camoens. És gyermekeit idegen kéz fogja ápolni; és sírját szívszorúlva kerüli ki a magyar nyelv-művész, sorsától rettegvén. S bár emlékezete keserű voltát szerencsésb évek hamar feledtetnék el! hogy a maradék előtt csak dicsősége ragyogjon; kínai pedig megfoghatatlanok legyenek.”

Ez a rövid szemelvény is eléggé magyarázza a beszéd mély hatását. Kazinczy életrajzából tudjuk, hogy az Akadémia e beszéd hatása alatt határozta el Kazinczy összes műveinek kiadását, s később országos gyűjtéssel segítettek az elárvult családon.

5.

Kölcsey mint szónok Szatmár megye gyűlésein tűnt fel, s midőn Kazinczy felett emlékbeszédét tárta, akkor már nagy szónoki tehetségét szárnyára kapta a hír. Szatmár megyében két főúr, Károlyi György gróf s ifjabb Wesselényi Miklós báró állott a szabadelvű mozgalmak élén. Kölcsey Károlyi György útján ismerkedett meg Wesselényivel, ki valóképpen erdélyi birtokos volt, s hogy az anyaországban is szava lehessen, birtokot szerzett Szatmár megyében. Az ismeretség csakhamar mély barátsággá erősödött az arisztokrata Wesselényi és a középnemes Kölcsey között. Az ékes szavú s ékes tollú Kölcseynek nagy szerep jutott a vármegyei gyűléseken, s Szatmár megye őt bízza meg az 1832-iki országgyűlésre szóló követi utasítás megszerkesztésével. A haza jobbjai, a szabadelvű eszmék, újítások hívei az 1832-iki országgyűléstől remélték az eddig a sajtóban és megyegyűléseken hirdetett eszmék megvalósítását, s minthogy a rendi országgyűléseken a követeknek a megyék utasításaihoz kellett szabni magukat, nagy fontosságú volt, hogy a megyék ezúttal minő utasításokat adnak követeiknek. A megyék kölcsönösen meg szokták küldeni egymásnak határozataikat: így pótolták a hírlapok hiányát. Kölcsey lázas sietséggel dolgozott a munkálaton. Nagy dolgok forogtak szóban: a jobbágyság, az adózás ügye. A szabadelvű haladás hívei elérkezettnek látták az időt arra, hogy megdöntsék a nemesi kiváltságokat s a szegény jobbágyot emberi állapotba emeljék. Különösen kívánatos volt hát, hogy Szatmár megye követi utasítása mielébb elkészüljön s azt a vármegyéknek tájékozásul megküldjék, hadd lássák országszerte: mit akar az a vármegye, melynek vezérei Károlyi György, Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc? De a nagyszabású munkálat s annak kinyomatása sok időt emésztett, s ezalatt az ősi kiváltságokhoz makacsul ragaszkodó nemesség szervezkedvén, Kölcsey ismét el lehetett készülve arra, hogy amint egy időben népszerűtlenné tette az írói nevét Csokonairól és Berzsenyiről írt bírálata, mint politikus is népszerűtlenné lesz az ósdiak táborában. Már abban a szűkebb körű bizottságban, mely előtt bemutatta dolgozatát, nagy volt a felháborodás, midőn a nemesség elpuhultságát, süllyedését rajzolta s a közös teherviselés húrjait pengette.

Öcsém – mondotta a gyűlés után Kölcseynek egy nagybátyja -, az ily beszéd inkább illenék paraszthoz, mint Ond vezér unokájához.

Ezen a gyűlésen nem volt jelen sem Károlyi, sem Wesselényi, s Kölcsey így jóformán magára maradott. Mélyen leverte a gyűlés lefolyása. Mert a követeknek a bizottság egészen ellenkező utasítást szánt, mint aminőt Kölcsey tervezett. „Keservesen megbántam – írja Kölcsey Bártfaynak 1832. május 12-én -, hogy valaha publikum elé léptem. A literátori pályán legalább azt önthettem papírra, amit akartam.”

Szatmár megye közgyűlését szeptemberre tűzte ki az adminisztrátor, novemberre a követválasztást. Wesselényi szeretett volna követ lenni, mégpedig Kölcseyvel együtt. De Wesselényinek sok ellensége volt Szatmárban: egyrészt nem tetszett erős ellenzékisége, másrészt bántotta a megyebeli urakat, hogy erdélyi ember az ő megyéjükben vezessen. Ily körülmények közt Wesselényi nem is próbált szerencsét, ellenben Kölcseyt megválasztották követnek. A másik követ Eötvös János lett. A követválasztás után választották meg a követi utasításokat készítő bizottságot, s Wesselényit ebből is kihagyták, mi végtelenül fájt Kölcseynek. Kedvetlenül, lehangoltan ment Pozsonyba, hová az országgyűlést december 16-ikára hívta össze a király. November 25-én indult el Nagykárolyból, s december 10-én érkezett Pozsonyba. Az első szó, amit hallott, német volt. Mi más is, hiszen Pozsony sült német város volt akkor. Behúzódott kicsi szobájába, melynek egy ágy, egy fenyőasztal és két szalmaszék volt a bútora, s borongó hangulatban látott munkához. Írni kezdette Országgyűlési Naplóját, melynek bevezetése a nagy feladat súlyát mélyen érző hazafi megindító lelki vívódása. Szobájába zárkózva a hazáról gondolkozik, „melynek nevében jött munkálni és minden bizonnyal – küzdeni”. A hazáról gondolkozik, melyért Hunyadi hálátlanságot s üldözést szenvedett; a hazáról, melyért Szondy a halálba rohant; amelyért patakzott a Zrínyiek vére; melyért sok nemes önként választott számkivetést…

„S te mit fogsz érette tenni? – kérdi önmagát. – Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, ismeretlen pályázó utat ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták?

De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall; ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve süllyedez? Óh, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen!”

Így indul a követi pályára ez a nagy, ez a nemes, ez a tiszta lélek. Félhetünk-e attól, hogy ez a férfiú egy pillanatra is megtántorodik a haza önzetlen szolgálatában?

Az 1832-36-iki országgyűlésen a haza sok jeles fia jelent meg, s Kölcseynek jól esett tapasztalnia, hogy a haza jelesei kitüntető figyelmet tanúsítanak iránta. Wesselényi mutatta be az arisztokratáknak, s a legnagyobb magyar „fakadó örömmel ragadozá kezét”. Mindenki megbecsülte benne a nagy költőt és írót, s ezt mindjárt kimutatták azzal is, hogy a tiszántúli kerület jegyzőjének őt választották meg. Mert az országgyűlés mellett kerületi gyűlések is voltak, melyeken a követek előzetesen megvitatták az országgyűlés elé kerülő kérdéseket. A négy kerület: Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl követei külön és együttes kerületi gyűléseken végezték az előkészítő munkákat, s a jegyzőknek rendkívül terhes és kellemetlen munkát kellett végezniök. Különösen azok a követek okoztak sok kellemetlenséget, kik vágytak a jegyzőségre s attól elestek. Ezek sokat akadékoskodtak a jegyzők munkálataival, s amint Kölcsey írja, „a literatúra tövises mezején bizonyosan sem annyi kritikus, sem annyi kritikusi dorong nem vár ránk, mint itt a jegyzői munkára”.

Mint országgyűlési szónok első nagy sikerét a magyar nyelv ügyében mondott beszédével aratta. Az alsótábla a felsőtáblának három üzenetet küldött a magyar nyelv ügyében, s mind a három üzenetet Kölcsey fogalmazta. Az első üzenet azt kívánta a főrendektől, hogy ezentúl magyarul küldjék üzeneteiket az alsótáblához, s a feliratok és törvények is magyarul szerkesztessenek. A főrendek az első követelésbe belenyugodtak, a másodikról hallani sem akartak. Kétszer vetették vissza a főrendek az alsótábla e követelését, s Kölcsey, mielőtt megfogalmazta volna a harmadik üzenetet is, tartotta nevezetes beszédét a magyar nyelv ügyében. A beszédnek rendkívüli hatása volt. „Kétszer állottam fel – írja Naplójában -, egyszer Erdély, egyszer a nyelv miatt, s bár a kebel érzeményét hangba méltán önteni nem tudtam, az ügy szentsége lelkesített mindenkit.” Hogy a főrendekre minő hatást tett a beszéd és a harmadik üzenet, azt megtudjuk a Naplójából: „Lelkem fájdalmában írtam meg az üzenetet, keményen és keserűn. A sötétség és rettegés fiainak szemei kápráztak; szívei dobogásba jöttek; s igyekeztek az irományt minden erejéből kivetkőztetni… Szegény haza, szegény nyelv! Mikor még csak melegséggel oltalmazni se tudjátok! De uraim! Farizeus urak! Képzelhetitek-e, hogy kinek idegein lángfolyam futkos, az nektek száraz, puszta, hideg szavakat találhat fel, s éppen akkor, mikor szerelme tárgyáról van kérdés? Vigyázzatok! ezen halvány emberkében elektromi szikrák lappanganak, s ha hozzá nyúltok, megrázó erővel pattannak ki.”

Az elektromi szikrák már kipattantak a „halvány emberkéből” a beszédben is, az üzenetben is. Megrázó, megdöbbentő erővel pattantak ki. A nemzet legelemibb jogának, igazának adott hangot Kölcsey, midőn a latin nyelv uralma alól a magyar nyelv felszabadítását követelte. Mindjárt a beszéd elején elevenére tapint a főrendeknek, azt mondván, hogy ha Magyarország a régi Róma tartományocskája volna, s ez adna hasonló választ, mint a magyar főrendek adtak, azt meg tudná érteni. De a magyar önálló, független nemzet, legalább az akar lenni, s természetes, hogy a maga tulajdon nyelvével élni kíván. Mi e kívánság eredete? Csak az, mert magyarok vagyunk. Elmondván, hogy a küzdelem a magyar nyelv jogaiért 43 év (az 1790-iki országgyűlés) óta tart, a főrendek még mindig a „lassú haladást” ajánlják. „De hát nem elég lassúság-e 43 év óta küzdenünk a nyelvért, és még most sem lennünk ott, hol lennünk kellene, s hol lenni akarnánk?” A főrendek szerint a latin nyelv nem veszélyeztette a magyar nyelv elsőbbségét. Igaz – mondja Kölcsey -, hogy nyelvünk belső tulajdonainál fogva Európa leghíresebb nyelvei mellett sem vonulna szégyennel vissza, de mégis hátra kellett maradnia. És hátramaradott műveltségünk s literatúránk. Miért? „Azért, mert járomba vetették nyelvünket; mert eltapodták, mert csúfot csináltak azon szerencsétlenekből, kik hazafiuságtól vezéreltetvén, ezen nyelv kiművelésére adták magukat. Én tudom, én igen is jól tudom, Tek. Rendek! Húsz év óta futom az írói pályát, és szenvedtem nemcsak megvettetést, hátratételt, szegénységet sőt üldöztetést is, mivel a nyelvet becsülni, mivel nehány társaimmal annak kiművelését célba venni bátor valék. És még sincsen itt az idő, hogy nyelvünket felszabadítsuk?”

Nem csodálnám – mondotta tovább -, ha nemesség és adózó nép között forogna a kérdés, megmagyarázhatnám előítéletekből, a nemesi kiváltságokhoz való ragaszkodásból a főrendek merev állásfoglalását. De a kérdés nemesség és nemesség között forog, mégpedig egyrészről 500, másrészről 700 ezer nemesség között. A 700 ezer kétszer nyilatkozott, mi joga van az 500-nak a kemény ellentállásra? „S kik ezek a főrendek? Nem azok-e, kik az országnak legtöbb javaival élnek? Nem azok-e, kik a helyeken ülnek, hol Zrínyi a bajnok és koszorús író, hol Pázmány Péter és Liszti ragyogtanak? Kik a sorokon gyülekeznek, miket egykor Kohári és Amade, Orczy és Ráday, s nem régen Széchényi Ferenc és Festetics György ékesítettek? Nem méltán kívánhatnók-e, hogy ne szegezzék magokat az ellen, amiért az őket megelőzött nagyok élni és halni dicsőségnek tartották?”

A beszéd befejező részében azt javasolja, hogy ha a harmadik üzenetet is visszavetik a főrendek, egyenesen a királyhoz forduljon az alsótábla. „Sokszor hallottam én itt – fejezi be beszédét – erőről, morális erőről szót tétetni; s ezen pillanatban szólítom fel a Tek. Rendeket ezen erőt kifejteni, s úgy vélem, nem szólítom fel hijában; mert íme én is, ki egyike vagyok a leggyengébbeknek, nyilván s egyenesen kimondom: előbb fog e kebel megrepedni, mintsem a nemzeti nyelvre nézve tett kívánságtól egy pillantásig is elálljak.”

A főrendek valósággal megdöbbentek az erős s merész hangú beszéden, különösen annak azon a részén, ahol az ötszázzal szembeállította a 700 ezeret. S hogy ő csak egy vétót ismer, a korona vétóját. A kancellár a legveszedelmesebb szavaknak mondta, mik valaha az országgyűlésen elhangzottak. Hogy hatása rendkívüli volt, azt a beszéd tartalmának ismerete után nem csodálhatjuk. A nemzet lelke szólt e beszédben, mely amellett egy kis művészi remek is. S képzeljük hozzá a szónok alakját, hangját, szónoklata módját, úgy amint azt Kossuth Lajos megrajzolta, ki ezen az országgyűlésen mint egy távollevő főrend képviselője volt jelen, s egyben az Országgyűlési Tudósításokat szerkesztette és adta ki. Valósággal megelevenedik a nagy költő és szónok alakja Kossuth tollán. „A tiszai követek asztalánál – írja Kossuth – egy férfi állott, kinek halk szózata szent piétás ihletéseként rezgett végig a csontvelőkön. Egy erős lélek törékeny test láncai között. Tar agyát őszbe vegyült kevés hajszál lengte körül; színtelen arcán ezernyi átvirrasztott éjnek tikkadtsága ült: egyetlen szemében a nemzet múlt s jövő bánata tükrözött. Szava tompa, mély és érctelen, mint egy síri hang, melynek monoton egyformasága csak ritkán, csak az indulatok legfőbb hevében szállongott alá; és lőn még tompább, még érctelenebb, még síriasabb, mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, a reá meresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát nem úgy, mint másét az érzékletek segedelmével, hanem közvetetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. És e síri hangra síri csendesség figyelmezett, melyet csak az érzelmek villanyos kitörése szakasztott félbe.”

A magyar nyelv ügyében mondott beszéden kívül Kölcsey még egész sorát mondotta a kisebb-nagyobb beszédeknek, melyek közül különösen a szabadságától megfosztott lengyel nemzet érdekében tartott beszéde tett mély hatást. Sok beszéd hangzott el az alsótáblán e szerencsétlen nemzet mellett, de minde beszédeket messzire túlszárnyalta két beszéd: Deák Ferenc mondotta az egyiket, ki ezen az országgyűlésen lépett a nemzet elé, bátyját, Deák Antalt felváltván a követségben, a másikat Kölcsey Ferenc. Deák inkább meggyőzni, Kölcsey inkább megindítani akarta a rendeket, s nem közönséges hatást értek el mind a ketten.

Ugyanígy a jobbágyság érdekében mondott beszédek közül is kettő emelkedett ki különösen: a Deák és a Kölcsey beszéde. A szabadelvű ellenzék lelkes harcot indított a szegény jobbágyság mellett. Követelte a jobbágy némely terhének, mint a kisebb tizedeknek eltörlését és a robot oly szabályozását, hogy azt a jobbágy saját dolgainak elhagyása nélkül végezhesse; hogy a jobbágy magát örökösen megválthassa s telkét szabad vagyonúi bírhassa; hogy a jobbágy és ura közt ne úriszék ítéljen, hanem a vármegyei törvényszék; hogy a jobbágyot törvényes ítélet nélkül elfogatni és akár személyében, akár vagyonában büntetni ne lehessen, és viszont, hogy bárki ellen saját nevében indíthasson keresetet. De a kormány hallani sem akart az örökváltságról, mely pedig a követelések legfontosabb pontja volt, sem arról, hogy a jobbágy szabadon pörlekedhessék a vármegyei törvényszéknél. A rendek többsége pedig éppen főként az örökváltság és a szabad pereskedés mellett küzdött a legnagyobb elszántsággal. Mikor aztán a kormány látta, hogy a követek többsége nem tágít, a megyékben izgatni kezdett a kiváltságos nemességre veszedelmes elveket hirdető követek ellen, s a félrevezetett, felbujtogatott nemesség több vármegyében ellenkező utasítást adott a követeinek. E vármegyék közé tartozott Szatmár megye is, mely 1834 novemberében közgyűlést tartott s ezen Kölcseynek az előzővel egészen ellenkező utasítást adott. Kölcsey megpróbálta az új utasítás visszavonását, ettől téve függővé, hogy marad-e továbbra is követje Szatmár megyének vagy nem. Sőt, személyesen is elment a vármegyei közgyűlésre, melyen az ő követi jelentését is tárgyalni kellett. Megjelent e közgyűlésen Wesselényi is. Az adminisztrátor, ki előre tudta, hogy Kölcsey és Wesselényi meg fog jelenni a közgyűlésen, s nem ok nélkül félt attól, hogy e nagy emberek majd visszavonatják a pótló utasításokat, megfizetett kortesekkel különösen a bocskoros nemességet felbujtogatta Kölcsey és Wesselényi ellen. A kortesek azzal izgatták a nemességet, hogy Kölcsey és Wesselényi el akarják törölni a nemesi kiváltságokat, meg akarják szüntetni a nemesek adómentességét. Azt is terjesztették Kölcseyről, hogy ezzel dicsekedett: majd eszet kölcsönöz a rendeknek, Wesselényi pedig azért jő Erdélyből, hogy akár akarják, akár nem, visszavonassa a pótló utasításokat. De ezzel nem elégedtek meg. Arra is felizgatták a tömeget, hogy meg se hallgassák Kölcseyt és Wesselényit.

Az alacsony izgatásnak meg is volt a sikere. Amint Kölcsey és Wesselényi belépett a közgyűlési terembe, a leitatott bocskoros nemesség lehurrogta őket, s midőn a közgyűlés megnyitása után Wesselényi szólni akart, rettenetes lárma akadályozta meg a beszédben. „Nem kell a báró! Nem akarjuk hallani!” A vad kiabálást még Wesselényi dörgő hangja sem tudta elnyomni, s alig néhány szót hallottak beszédéből a hozzá közel állók. De arra eleget hallottak mégis, hogy e beszéde miatt hűtlenségi pert akasszanak a nyakába. Állítólag ezt mondotta többek közt: „A kormány nem akarja ezt (ti. az örökváltságot), a kormány, mely csalárd álorcát tévén ocsmány képére, kihúzta kilencmillió pénzét, most csak azon várakozik, hogy ezen kilencmillió általa felingereltetvén, annak körmei közül ő szabadítson ki. Akkor jaj nekünk, mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodunk.”

Ebben nem volt, amint látjuk, semmi felségsértés, sőt mikor az alispán figyelmeztette Wesselényit: vigyázzon a báró úr, nehogy felségsértés bűnébe essék, Wesselényi kijelentette: „Én most a kormányról szólok, és én most is, valamint mindenkor, megkülönböztetem a királyi felség szentséges személyét a kormánytól.”

Alább lesz még szó a Wesselényi ellen indított hűtlenségi pörről, melyben a védelmet Kölcsey vállalta el. A közgyűlés azzal végződött, hogy a pótló utasításokat nem vonták vissza, s Kölcsey követtársával együtt megmaradott a lemondás mellett. Oly tiszta jellem, minő Kölcsey volt, másként nem tehetett. A következő év elején (1835) felment Pozsonyba, hogy személyesen nyújtsa be lemondását az országgyűlésen. A lemondás híre megelőzte Kölcseyt, s a szabadelvű ellenzéket valósággal leverte Szatmár megye magatartása. Az ifjúság gyásza jeléül fátyolt kötött a kalapjára, s Kossuth Lajos gyászkeretben küldötte szét tudósításait az aznapi országgyűlésről, melyen Kölcsey lemondását bejelentette. Halálos csendben hallgatták a rendek Kölcsey búcsúbeszédét, melyben a lemondás okát előadván, megható szavakban vált meg követtársaitól.

„Szivünk mondja – így szól a beszéd befejező része -: nem tettünk rosszúl. Szivünk mondja: e tett által, megóván elveinket, küldőink ellen sem vétkeztünk. Most ők másokat választottak helyünkre, mi pedig megnyertük személyes szabadságunkat. Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak, törvény s társasági rend és önérzés által nem tilalmazott utakon győzedelmet szerezni; igyekezhetünk azokat rokon érzelmű kebelekbe általplántálni.(…)

Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; Isten virrassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját! Oly kívánság, melyet a tekintetes Karok és Rendek mindegyike együtt érez velünk. Elválunk, tekintetes Rendek, de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember nem bántottunk senkit, mint követ elveink mellett harcoltunk, s e harc a haza színe előtt folytatva, célaiban szentebb vala, mint vétséggé válhasson.

De köszönetet mondunk részint türelemért, részint forró hív barátságért. Ennek emlékezete fogja éltünk legvégső napjait is felderíteni.

Utolsó kérelmünk ez: tartsanak fenn a tekintetes Rendek számunkra egy kis helyet szíveikben, de csak addig, míg a hazának, a nemzetnek s az emberiségnek hívei lenni meg nem szűnünk.”

Így búcsúzott a Himnusz költője az országgyűléstől, szónoki sikereinek színhelyétől. Szenvedelmességnek, személyi megsértődöttségnek nyoma sincs e búcsúbeszédben. Mélabús hangú költemény ez, melyet megindulással fog olvasni a késői nemzedék is.

Mi történt Kölcseyvel? Nem egyéb, mint a nagy emberekkel rendszerint: a tömeg nem értette meg…

6.

Kölcsey politikai pályájának vége szakadt. Hazament a csekei magányosságba. Szó volt arról, hogy két helyen is megválasztják követnek, nevezetesen Közép-Szolnokban és Biharban. Fel is léptették Biharban, de a kormány mindent elkövetett a megbuktatására. Meg is bukott. A felizgatott, félrevezetett nemességnek nem kellett a „népfelszabadító”. Fájt a bukás Kölcseynek, nem a személye, hanem az elvek miatt, melyekért önzetlenül harcolt eddig, s harcolt volna tovább is, ha valamelyik megye bizodalmával megtiszteli. Jobban mondva: megtiszteli saját magát. De ilyen megye nem akadott. És Kölcsey visszahúzódott Csekére. A megyei főjegyzőségről is le akart mondani, s csak volt követtársának rábeszélésére tartotta meg ez állást: a szebb jövendő reményében. Hátha sikerül a megyei urak gondolkozását megváltoztatniok? S csakugyan nem is csalódott, mert erős harc után kivívta, hogy Szatmár megye helybenhagyta követeinek az anyaország és Erdély egyesülése mellett adott szavazatát s azt is, hogy a megye helyeselni fogja, ha követei pártolják Wesselényi ügyét, amennyiben az országgyűlésen napirendre kerülne. Nagy siker volt ez, tudván, hogy a kormány éppen a Szatmár megyei gyűlésen mondott beszédéért fogta perbe Wesselényit. Akkor meg sem akarták hallgatni, most meg elvárják a követektől, hogy megvédjék a szabadelvű haladás e nemes bajnokát.

A hivatalát tehát megtartotta Kölcsey, de azért csak akkor járt be Nagykárolyba, ha hivatalos dolgai feltétlenül megkívánták, ideje java részét a csekei magányosságban töltötte. Gazdasági és családi gondok idekötötték. A gazdaságot rendbehozta, építkezett, az adósságot pontosan törlesztette, s még birtokot is szerzett. És különös nagy gondot fordított elhunyt testvére fiának, Kálmánnak a nevelésére, ki otthon tanult, házitanító vezetése mellett. Ez ifjúhoz írta Parainesis című híres művét, melyben gazdag tapasztalatainak kincstárából pazar kézzel szórja a legértékesebb ajándékokat, miket egy nagy és nemes lélek, egy bölcs elme, egy tiszta szív adhat egy ifjúnak.

Szűk családi körén kívül egy tágabb körű család is volt Csekén Kölcsey mellett: a hivatalában dolgozó patvaristák, kik közül nem egy vált később országos nevű emberré. Így Pap Endre, a költő, Obernyik Károly, a színműíró, Szalay László, a történetíró, s Nagy Ignác író és szerkesztő. Patvaristáival sohasem éreztette alárendelt voltukat, s ebédnél, vacsoránál szívesen elbeszélgetett velük, rendszerint irodalmi és tudományos dolgokról. Ha valamit nem kedvére tettek, egy szemrehányó tekintet volt a dorgálás, az ő lelkének finomságával nem fért össze a durva leckéztetés. Igazi kegyelettel néztek a nagy férfiúra, s mintegy ellesték kívánságát. Jobb iskolába kerülhettek volna-e?

Az ötszobás ősi ház mellett kisebb ház volt; ebben laktak a patvaristák s ebben volt a hivatal. Kölcsey dolgozószobája az ősi házban volt. E szoba egyik oldalát a könyvtár foglalta el, aztán egy kályha, egy íróasztal s egyszerű pamlag tette a szoba bútorzatát. Az ebédlőben már szőnyeg is volt. A többi szobában sógornője s annak fia lakott. Rendszerint későn, 9-10 órakor kelt fel, s megreggelizvén családja körében, kinézett a gazdaságba, melyre Pozsonyból való visszatérte után jóval nagyobb gondot fordított, mint azelőtt. Az ebéd rövid ideig tartott, mert nem szeretett sokáig ülni az asztalnál. Bort nem ivott, nem is pipázott, holott írt bordalt is, pipadalt is. Ebéd után fogott munkához, s rendszerint a vacsora munkában találta és vacsora után ismét késő éjjelig dolgozott, néha hajnalig is.

Hivatala és gazdasága mellett kevés időt szentelhetett az irodalomnak, mióta Pozsonyból hazajött, bár ez időbeli irodalmi munkássága sem volt jelentéktelen, néhány elbeszéléssel gazdagítván irodalmunkat. Említettem, hogy a Wesselényi ellen indított politikai pörben Kölcsey vállalta el a védelmet. Jóformán ez a védelem foglalta le minden pillanatát. E nevezetes pörrel részletesebben majd Wesselényi Miklós életrajzában foglalkozom, itt elég legyen megemlíteni, hogy Kölcsey gyakran egész éjjeleken dolgozott a nagyszabású védőmunkán, nem is említve ama különböző feliratokat, melyeket a megye nevében szintén ő fogalmazott a kormány által megtámadott szólásszabadság védelmében. A különben is gyenge szervezetű ember egészségét rettentően megviselte a sok éjjelezés, az idegölő, izgatott munka. Ehhez járult, hogy épp ez időben folyt a tagosítás a csekei határon, s egyik rokona felbujtogatta ellene a jobbágyságot azzal, hogy Kölcsey a maga javára rendezte a tagosítást s megkárosította a jobbágyokat. A félrevezetett nép a marháit ráeresztette Kölcsey búzaföldjeire és rétjére, s az egész esztendei termését tönkretették. Nemcsak, hanem lehetetlenné tették az őszi vetőmunka elvégzését is, úgy hogy valóképpen két évre fosztották meg birtoka jövedelmétől. Ebből pör kerekedett, de annak folytatására alig volt ideje: csaknem minden pillanatát Wesselényi pöre foglalta le. Az 1838-ik év nyarán több napon át vendége volt Wesselényi, s folyton a védőmunkán dolgoztak Egész éjjeleken át tanácskoztak. Írtak s természetesen velük a patvaristák is. Wesselényi távozása után gyöngélkedni kezdett, de nem törődött az állapotával s Gyarmatára utazott valami hivatalos ügyben. Útközben erős záporeső verte meg, egészen átázott s annyira rosszul lett, hogy Gyarmatán le kellett feküdnie. Aztán hazament Csekére, s hol fenn járt, hol feküdött, de egyre jobban gyöngült az erős hideglelések következtében. Augusztus 23-án este elvesztette eszméletét, majd visszatért ugyan az eszmélete, de nyugtalanul hánykolódott ágyában s folyton fel akart kelni, mind ezt kiáltva: bocsássatok, mert el akarok menni! Természetesen, nem engedték, hogy felkeljen a nagy láztól gyötört beteg. Lassanként lecsendesült, elaludott s másnap, augusztus 24-én délelőtt tíz órakor nemes lelkét kilehelte.

A nagy ember halálának hírét mély megindulás fogadta az egész hazában. Midőn Wesselényinek megvitték a szomorú hírt, a hatalmas ember egész testében megrázkódott, szeme könnybe borult, s arcát kezébe rejtve. Így kiáltott fel: Nem közénk való volt!

Ennél szebben s hívebben lehetne-e jellemezni Kölcsey Ferencet? „Nem közénk való volt!” Valóban, egész élete, életének minden mozzanata azt bizonyítja, hogy rendkívüli ember volt a Himnusz költője; hogy magasan kiemelkedett a mindennapi emberek tömegéből.

Szatmár megye a közgyűlés termét nagy fiának életnagyságú arcképével díszítette, s később, 1864-ben szoborral is adóztak emlékének: Szatmár város főterét díszíti az ülő szobor, mely az első magyar szobrász, Ferenczy alkotása. A csekei temetőben sírja fölé a Kölcsey és Kende családok állítottak a nagy emberhez méltó emlékoszlopot 1856-ban.

Áll a szobor, áll a síremlék, s ha nem állana sem ez, sem az, él Kölcsey emléke: minden nemzeti ünnepünkön megelevenedik az. Az ő lelkének szárnyain száll az égbe milliók és milliók imádsága: Isten, áldd meg a magyart!