kb. 12 perc olvasás
MESÉK A PRÉRIFARKASRÓL
A PRÉRIFARKAS MINDIG UGYANAZ MARAD
Valamikor réges-régen élt egy pulykakakas. Ezt a pulykakakast meglátogatta egyszer komája, a prérifarkas. A vendég kényelmesen letelepedett, nézelődött. A pulykakakas közben behívta a feleségét, leültette, aztán cirógatta, paskolta és kérlelte addig-addig, míg pulykáné szép nagy tojásokat tojt. A pulykakakas ezután fogott egy fazekat, belerakta és megfőzte a tojásokat, s főtt tojással meg tortillával[1] vendégelte meg komáját, a prérifarkast. Az meg jól befalt, fölállt, faképnél hagyta komáját, a pulykakakast, s egy árva szóval sem köszönte meg a vendéglátást.
Kis idővel ezután a pulykakakas ment látogatóba komájához, a prérifarkashoz. A prérifarkas odahívta a feleségét, leültette, cirógatta, paskolta és kérlelte, aztán még verte is, de az csak nem tojt szép nagy tojásokat.
A pulykakakas egy darabig csak nézte őket, aztán rákiabált komájára, a prérifarkasra:
– Ne bántsd a feleségedet! Akármit csinálsz is vele, nem tud az tojást tojni, nem pulykának jött a világra! Te se vagy pulykakakas, ne hidd hát, hogy a feleségedet szép szóval vagy ütleggel megtaníthatod a pulykák tudományára! Neki is, neked is prérifarkas módján kell élni a világban.
Elröstellte magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a pulykakakast csak üres tortillával tudta megvendégelni.
A prérifarkas később látogatóba ment komájához, a babhoz. A bab udvariasan leültette vendégét, jómaga meg keresett egy botot, a ház hátsó falához ment, bottal verte az indákat addig-addig, míg sok érett bab hullott a földre. Azt aztán összeszedte, fazékba tette, megfőzte, s főtt babbal meg tortillával vendégelte meg komáját, a prérifarkast.
„Ez aztán pompás – gondolta magában a prérifarkas -, jól megjegyzem magamnak, hogyan kell csinálni!”
Jól befalt, fölállt, faképnél hagyta komáját, a babot, s egy árva szóval sem köszönte meg a vendéglátást.
Kis idővel ezután a bab ment látogatóba komájához, a prérifarkashoz. A prérifarkas udvariasan leültette a vendégét, jómaga meg keresett egy botot, a ház hátsó falához ment, s ütötte-verte, ahogy csak bírta. A fal először kilyukadt, aztán félig bedőlt, de bab természetesen nem hullott róla. A nagy zenebonára kilépett a házból a bab, hogy lássa, mit csinál a komája.
– Komámuram! Miért vered szét a házadat? – kiáltott a prérifarkasra. – A bot nyomán nem hullhat bab, hiszen nálad sohasem nőtt! Az én házam fala egészen más, elvégre én bab vagyok, babnak jöttem a világra! Te meg prérifarkas vagy, s prérifarkas módján kell élned a világban!
Elröstellte magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a babot csak üres tortillával tudta megvendégelni.
A prérifarkas később látogatóba ment komájához, a méhecskéhez.
– Jó napot, méh koma!
– Jó napot, farkas koma! Kerülj beljebb, telepedj le nálam!
A prérifarkas kényelmesen letelepedett, méh koma meg fogott egy fejszét meg egy tökcsuprot. A fejszével lyukat vágott a saját oldalába, s a lyukon át kicsorgó színmézet fölfogta a tökcsuporba. Mikor a tökcsupor megtelt, a méh szépen beragasztotta a lyukat, amit a saját oldalába vágott, a komáját pedig megvendégelte mézzel és tortillával.
A prérifarkasnak nagyon ízlett a színméz: ilyen csuda jót még sohasem evett. Föl is falta az utolsó csöppig, lenyalta a szája szélét is, aztán fölállt, faképnél hagyta a komáját, a méhet, s egy árva szóval sem köszönte meg a vendéglátást.
Kis idővel ezután a méh ment látogatóba a prérifarkashoz.
– Jó napot, farkas koma!
– Jó napot, méh koma! Kerülj beljebb, telepedj le nálam!
Ahogy a méh beljebb került, a prérifarkas fogott egy fejszét meg egy tökcsuprot. A fejszével lyukat vágott a saját oldalába, de nem méz folyt ám belőle, hanem vér! És olyan sok vér, hogy a prérifarkas egészen elgyöngült, s nagyon-nagyon félt. A méh meg rémülten kiáltozott:
– Mit csináltál, farkas koma, jaj, mit csináltál?! Nem vagy te méh, nem folyathatsz színmézet a tökcsuporba! Prérifarkasnak születtél, prérifarkasként kell élned a világban!
Elröstellte magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a méhet csak üres tortillával tudta megvendégelni.
A méh udvariasságból evett egy csöppnyi tortillát, szépen megköszönte, hazament.
És ezzel vége ennek a régi, nagyon régi történetnek.
A NYULACSKA ÉS A PRÉRIFARKAS
Rég múlt időkben történt, amit most elbeszélek.
Egy kert végében ült egy nyulacska. Arra ment a prérifarkas, és megkérdezte:
– Mit csinálsz, nyulacska?
– Semmit. Csak üldögélek, pihengetek.
– Akkor én most fölfallak téged – mondta a prérifarkas.
– Kérlek, ne falj föl, hiszen sohasem ártottam neked!
– Akkor is fölfallak!
– Hát nem bánom, ha egyszer nem jut okosabb az eszedbe. De nem tartanánk előbb versenyfutást? Tudod, szeretek versenyt futni!
– Jó – mondta a prérifarkas. – Szaladj háromlépésnyit előre, aztán majd utolérlek!
A nyulacska vagy háromlépésnyit előreszaladt, aztán nyomban visszafordult.
– Öregszem – nyögdécselte. – Nem tudok olyan jól futni, mint hajdanán.
Még egyszer próbálkozott, futott egy darabkát, de megint csak visszafordult, sóhajtozott:
– Hiába, nem megy!
Aztán harmadszor is próbálkozott, de ekkor már messzire futott, vissza se jött soha többé, a prérifarkas meg ült a kert végében, ült estig, ült hajnalig, de hiába várta vissza a nyulacskát.
Egyszer aztán, sokkal-sokkal később, a prérifarkas ismét összetalálkozott a nyulacskával. Mikor a nyulacska meglátta a közelgő prérifarkast, megragadott egy ócska fazekat, s ráállította egy kőre. Tett a fazékba három követ, aztán fogott néhány darazsat, azokat is a fazékba tette, majd faleveleket szedett, azzal takarta le a fazekat. Mire mindezzel elkészült, a prérifarkas éppen odaért, a nyulacska meg a farkával nagy buzgón legyezett, mintha tüzet szítana a fazék alatt.
A prérifarkas megkérdezte:
– Mit művelsz itt, nyulacska? Tudod-e, hogy ma fölfallak, akármilyen fortélyos légy is?
– Kérlek szépen, ne falj még föl! Lagzira készülök, látod, éppen málét főzök. Hallgasd csak, mindjárt főni kezd! – Azzal a fülét a fazékhoz hajtotta, melyben mérgesen zúgtak a bezárt darazsak. – Segíts nekem – folytatta a nyulacska -, a farkaddal szítsad te is a tüzet, hogy gyorsabban lobogjon, mert látod, az én farkam nagyon kurta! Míg te a tüzet szítod, én elmegyek az emberekhez, kérek tőlük tejet, hogy legyen mit innod a máléhoz, tejjel sokkal jobb ám az íze!
Elment a nyulacska, a farkas meg nagy buzgón legyezett a farkával, szította a tüzet. A nyulacska azonban nem ment messzire, hamarosan vissza is lopózkodott, elbújt az egyik fa mögött, onnan leste a prérifarkast. Az meg legyezett, legyezett szorgalmasan, s közben az utat figyelte, nem jön-e még a nyulacska a tejjel. Végül elunta a legyezést, s így beszélt:
– Ha a nyulacska nem hozza a tejet, hát megeszem a málét tej nélkül! – Azzal az orrával lelökte a fazékról a faleveleket. Több se kellett a bezárt darazsaknak! Kiszabadultak, nekimentek a prérifarkasnak, csípték, ahol érték, az meg kínjában táncot járt. Ezt már nem állhatta nevetés nélkül a nyulacska. Nevetett, nevetett, de nevethetett nyugodtan, a prérifarkas nem hallhatta már, a dühös darazsak hetedhét határba kergették.
A nyulacska, mikor jól kinevette magát, ment tovább a dolgára.
A PRÉRIFARKAS ÉS A FEKETERIGÓK
A feketerigók egyszer nagy táncba kezdtek. Egy dombon sorakoztak föl szép rendben: elöl az öregek, mögöttük a fiatalok, aztán nagy csivitelés, füttyszó közepette ugrándoztak le a domb tövébe, s ott így énekeltek:
Madarak vagyunk, táncolunk,
hegynek föl, völgynek le szálldosunk.
Füttyös madarak vagyunk.
Aztán kiterjesztették szárnyukat, fölröppentek, széles köröket írtak le a domb körül, a domb fölött, villámgyorsan csaptak le a domb tövében csillogó tótükörre, ismét fölröppentek, s kezdték elölről a rigótáncot.
Éppen arra járt a prérifarkas, s meglátta a madarak táncát.
– Ó, de szépen járjátok! Ó, de kedvesek, de szépek vagytok! Ó, ha csak egyszer is veletek szállhatnék!
Jót nevettek a madarak, de a vezérrigó így szólt:
– Miért is ne tarthatnál velünk?
– Lefelé ugrálni a domboldalról meg énekelni már tudok mondta a prérifarkas -, de ha ti közben fölröppentek a levegőbe, én továbbra is itt csücsülhetek a domb tövében, a farkammal csapkodhatom a földet, és legföljebb még egyet énekelhetek, míg ti szárnyaitokkal hasítjátok a levegőt.
– Talán mégis ki tudunk okoskodni valamit, hogy te is velünk szállhass – mondta a vezérrigó.
– Igazán? – rikkantott boldogan a prérifarkas. – Kérlek szépen, kérlek, kedves rigó, intézd úgy, hogy én is veletek szállhassak! Gondold csak meg: a földkerekén én lennék a legelső prérifarkas, aki repülni tud!
– Azt hiszem, meg tudjuk szerezni neked ezt az örömet – mondta a vezérrigó. – Ide hallgassatok, madarak! Sok tolla van mindannyiotoknak, több is, mint kellene! Mindegyikőtök adjon egy-egy tollat a farkasnak, hadd tanuljon meg röpülni!
A rigók nyomban kitéptek egy-egy tollat a szárnyukból, ám véletlenül úgy esett, hogy valamennyi madár a bal szárnyából tépett tollat.
– Nem bánod, ha a bőrödbe tűzködjük a tollakat? – kérdezte a vezérrigó.
– Dehogy bánom, dehogy bánom – mondta a prérifarkas -, tűzködjétek csak!
A madarak körbefogták a prérifarkast, s a bőre alá tűzdelték a tollakat. Kínlódott a prérifarkas kegyetlenül, de meg se nyikkant, tűrte a fájdalmat, s egyre csak az járt a fejében, hogy hamarosan együtt szállhat a madarakkal. Kis idő múlva mégis megkérdezte:
– Készen vagytok már?
– Igen, azt hiszem, elég tollad van már – mondta a vezérrigó. – Tarts hát velünk, próbálj velünk repülni!
A madarak ismét összegyülekeztek a dombtetőn, fölsorakoztak, belekezdtek a rigónótába, s szökdécseltek le a domboldalon, a domb tövéből meg fölröppentek a levegőbe.
A prérifarkasnak ugyan inába szállt a bátorsága, a taktusból is kiesett, ügyetlen szárnycsapásokkal nagy bátran mégis fölröppent. De mert a rigóktól csupa olyan tollat kapott, amit azok a bal szárnyukból téptek ki, szegény prérifarkas nagyon sután röpült, s hamarosan a földön találta magát, úgy zuhant le, hogy ijedtében, fájdalmában még a lélegzete is elakadt.
– Álljatok meg! Álljatok meg! Földre estem! – kiáltozott a prérifarkas a madarak után.
A madarak leszálltak, körbefogták a pórul jártat, s így beszéltek:
– Mikor röpülni tanul a rigófióka, éppen olyan ügyetlen, mint te vagy. Mert tudod, a szárny nem minden, a röpülést tanulni kell! Meg alighanem ritka a tollazatod.
– Tűzködjünk még tollakat a bőrébe! – mondta a vezérrigó. – De ügyeljetek, hogy most a jobb szárnyatokból adjatok neki! És faroktollakra is szüksége van, hogy kormányozni tudja a röptét.
Újabb tollakat szúrtak a prérifarkas bőre alá, az ügyesebb rigók meg a farktollakat szúrták be oda, ahova kellett. A boldogtalan prérifarkas most még keservesebb kínokat állt ki, de most sem panaszkodott, vigaszul ezt mondogatta magának: „Hej, milyen pompás prérifarkas vagyok én! Nem akad párom a földkerekén! Ugyan ki hallott már olyan prérifarkasról, aki röpülni tud?”
Ahogy betűzték az utolsó tollat is, a rigók meg a prérifarkas ismét a dombtetőre mentek. Csivitelve szökdécseltek le a domb tövébe, s onnan fölröppentek: középen szállt a prérifarkas. Egyre magasabban köröztek a domb fölött, de a prérifarkasnak már semmi sem volt elég, még magasabbra, egyre magasabbra akart szállni. Az utolsó kör után valamennyien lecsaptak a tó tükrére, aztán a tóparti sziklára telepedtek.
– No látjátok, éppen olyan jól tudok röpülni, mint ti – mondta a prérifarkas, és faroktollaival farkas módján csapkodott.
– Valóban, egész jól ment – mondták a rigók. – Nem volna kedved még egyszer fölszállni?
– Ahányszor csak akarjátok! – mondta a prérifarkas. – Örömömben eláll a lélegzetem, ha csak rágondolok, hogy szállni tudok! Milyen pompás farkas vagyok én!
A rigók összesúgtak:
– Ez egy kevély bolond! Most majd olyan messzire, olyan magasra röpülünk, hogy kifullad, aztán olyasmi esik meg vele, hogy mindörökre megemlegeti!
Ismét elkezdték a rigótáncot, ezúttal az öntelt farkas vezette a madársereget. Egyre messzebb, egyre magasabban szálltak. A prérifarkas már nem bírta szusszal, elmaradt a rigók mögött, majd hamarosan segítségért kiáltozott.
– Megyünk már! – kiáltották a rigók.
– A tollainál fogva tartsátok fenn! – parancsolta a vezérrigó, a fiatal rigók meg úgy tettek, mintha valóban segíteni akarnának a prérifarkason. De nem segítettek, valahány rigó hozzáért, mind kirántotta egy-egy tollát. A rettegő farkas észre sem vette, hogy egyre fogynak a tollai.
Végül alig-alig maradt néhány szál toll az irhájában, s a prérifarkas zuhant, zuhant, és egyszer csak puff! – elterült a sziklán. Az a néhány szál megmaradt tolla mentette meg attól, hogy ízzé-porrá zúzódjék.
Jó ideig eszméletlenül hevert a sziklán. Mikor magához tért, megrázta a fejét, és behúzott farokkal sietett haza. Zuhantában olyan halálfélelmet állt ki, hogy a hátába sorba tűzködött sötét tollacskák, mintha tűz pörkölte volna meg, összepöndörödtek, és valahány prérifarkas a világra jön, mind a hátán viseli az öntelt prérifarkassal esett nagy kaland emlékét: a sötét csíkot.
A TEKNŐSBÉKA VERSENYT FUT A PRÉRIFARKASSAL
A prérifarkas találkozott a teknősbékával. Eldicsekedett gyors lábával, s a teknőst bosszantotta a kérkedés. Így szólt:
– Fogadjunk, hogy gyorsabban futok, mint te.
A prérifarkas azt felelte:
– Holnap rendezzünk versenyfutást.
Hazamentek, hogy felkészüljenek a reggeli versenyfutásra. A teknősbéka nem tudott elaludni, úgy aggódott, hiszen tudta, hogy a dicsekvő prérifarkas valóban gyorsabban fut nála. Végül arra a gondolatra jutott, hogy elmegy a többi teknősbékához, és segítségüket kéri.
Felkereste hát a rokonait, megbeszélték, hogy milyen csellel járhatnak túl a prérifarkas eszén. Sok teknősbéka jelentkezett a rokonok közül, mert mind le akarta győzni a prérifarkast.
A teknősök éjjel felsorakoztak a versenypályán. Az egyik teknősbéka egyenesen a célhoz ment, a másik a céltól innen, egy bizonyos távolságra helyezkedett el, a harmadik megint néhány lépéssel errébb és így tovább.
A rajtvonalhoz az a teknősbéka állt, amelyik versenyre hívta a prérifarkast.
Mindegyik teknősbékánál volt egy bot. És mindegyik a földbe rejtőzködött. Másnap reggel a mi teknősünk már várta a prérifarkast.
A prérifarkas ide-oda futkosott örömében, mert biztosan hitte, hogy ő lesz a győztes. Megadták a jelt az indulásra. A prérifarkas elszaladt, a teknős meg elbújt egy lyukba. Alig ért egy kis dombhoz a prérifarkas, látta, hogy a teknős már ott van. Futott, futott a prérifarkas, hogy utolérje a teknőst. Akkor a második teknős dobta el a botot, és bújt be a földbe. A prérifarkas futott, futott, megint elért egy dombocskához, és megint ott volt előtte a teknősbéka.
Ezt is utolérte a prérifarkas, és amikor elhagyta, ez a teknős is bebújt a földbe. Szaladt, szaladt a prérifarkas, megint fel a következő dombra, és amint leszaladt, látja, megint ott van előtte a teknős. Amikor elhagyta a prérifarkas, ez a teknős is bebújt a földbe. Végül lihegve a célhoz ért a prérifarkas, de a teknős már ott várta célnál.
Ekkor a prérifarkas odament hozzá, és beismerte:
– Te vagy a nyertes.
A történet tanulsága: többet ésszel, mint erővel.
NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA
ÉSZAK-AMERIKAI
INDIÁN
NÉGER
ESZKIMÓ
FEHÉR TELEPES
KANADAI FRANCIA
NÉPMESÉK
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
TARTALOM
ÁLLATMESÉK
HOGYAN RÖPÜLT VERSENYT A KOLIBRI ÉS A GÓLYA?
MESÉK A PRÉRIFARKASRÓL
A TEKNŐSBÉKA HARCBA INDUL
KI A LEGERŐSEBB A VILÁGON?
TÖRTÉNETEK A RAVASZ NYULACSKÁRÓL
TÖRTÉNETEK MÁS ÁLLATOKRÓL
TÜNDÉRMESÉK
HARMINCHATSZÍN-RUHÁJÚ
AZ ARANYHAL
A MESTERTOLVAJ
AZ ARANYAT TOJÓ MADÁR
A CSODATEVŐ KÚT
JÁNOSKA MEG AZ ÖRDÖG
HOGYAN KELETKEZETT A VILÁG?
A VILÁG ELRENDEZÉSE
A NAP HÁZASSÁGA
A HOLLÓMONDA
A VIHARMADÁR
A TENGER KIRÁLYNŐJE
A HOLDBAN LAKÓ NŐVÉREK
A NÖVÉNYEK EREDETE
MIT ESZNEK AZ ÁLLATOK?
AZ ÁLLATOK EREDETE
SZVANIZIT UTAZÁSA
A HALÁLBÓL VISSZAVÁRT LEÁNY
HOGYAN TANULT MEG AZ EMBER ÜNNEPELNI, DALOLNI ÉS TÁNCOLNI?
A MESEMONDÓ SZIKLA
HŐSÖKRŐL, ISTENEKRŐL
VINNEBÉGO ÉS AZ ÁRNYAK VIGVAMJÁBÓL VISSZAHOZOTT LÁNY
A CSILLAGLEÁNY
A VÖRÖS HATTYÚ
A NYÍLVESSZŐBŐL KÉSZÜLT LÁNC
A BÖLÉNYASSZONY
A VIZESKORSÓBAN LAKÓ FIÚ
A HÉT LEGÉNY ÉS A BOKORBAN TALÁLT LEÁNYKA
A CSILLAGFIÚ
MESE AZ ERŐS INDIÁNRÓL, AKI AZ EGET TARTJA
MANABUS TÖRTÉNETEI
A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI
A GONOSZ TESTVÉR
AZ ELŰZÖTT ASSZONY
AZ ÁRVA KAGZAGZUK
HAZUG MESÉK, ÉRDEKES TÖRTÉNETEK
PAUL BUNYAN, AZ ÓRIÁS FAVÁGÓ
BABA A BÖLCSŐBEN
TÖRTÉNETEK DAVID CROCKETTRÓL
A TEXASI IDŐJÁRÁS
A KINCSET ŐRZŐ CSÖRGŐKÍGYÓ
A KISFIÚ, AKI FÖLÜLT A HOLD SZARVÁRA
MEDVEANYA
A TŰHAL
PÁRVIADAL A JÉGKIRÁLLYAL
A SASFÉRJ MEG A BÁLNAFÉRJ
HOGYAN ÉLNEK AZ ESZKIMÓK?
VANNAK NAGYOBB BOLONDOK IS TILDINÉL
LAPIN BÁTYA ÉS A PULYKA