Kiss Dénes: Aki fázik, fát keres IV.

LÓHALÁLÁBAN – SEBBEL-LOBBAL – SEBTIBEN

Gyanítható, hogy egyáltalán nem véletlenül foglalkozunk a lóval. Eléggé sajnálatos, hogy elmélyült és igazán átfogó munka nem született a ló történetéről, a lóval kapcsolatos dolgokról magyar szerzőtől, a lovas nemzethez méltó. (Legalábbis nem találtunk.) Olyan, amiben a ló története, múltja, a lovaglás – lovasság – tényezői, a lótenyésztés és a ló „használata”, a lószerszámmal, más eszközökkel együtt, a teljességre törekedve mutatná meg e szép élőlény, az ember fontos társának – a kutya melletti! – jelentőségét. Annyiszor elhangzik, hogy lovas nép vagyunk és ki tudja, hogy miért nem született magyar ember tollából nagy, nemzetközileg is ismert és elismert összefoglaló munka. Igen sajnálatos ez. (Ezt a témát is fontosnak tartotta Széchenyi, aki meghonosította a lóversenyt hazánkban.) Viszont ne legyünk igazságtalanok, se telhetetlenek, hiszen több kötetes munkát adott közre a lovakról az a Vecseklőy József, aki Nemzetgyilkossági kísérlet Trianon címmel írt nagyon fontos és alapos munkát. Ezt a könyvet el kell olvasnia minden magyarnak, de jó volna, ha angolok, franciák is ismernék! A továbbiakban kissé mégis helyesbítenünk kell – bár alapvéleményünket fenntartjuk -, mert időközben megtaláltuk dr. Vecseklőy József Ló és az ember című munkáját, és sok érdekeset tudtunk meg a lóról, bár nekünk olyan kívánalmaink vannak, amit a nagyszerű Vecseklőy József nem tudhatott. Alább foglaljuk össze röviden a munkáját.

Rögtön idézzük az igazi szakértő gondolatait: „A lovaglás formálja meg az ókor két utolsó évezredének sorsát és történetét, időben és térben a Kínai Birodalomtól Közép-Ázsián át Elő-Ázsiáig, majd tovább Európáig, a Római Birodalomig.” Hasonlót gondoltunk és hangoztattunk mi magunk is már akkor, amikor először elemeztük a magyar nyelvben őrzött szavakat és kifejezéseket. Nyelvünk emlékezete gazdag anyagot őriz mindmáig a lóval kapcsolatban. Mivel a legtöbb mai, európai nyelvben, sem más nyelvekben nem „fedezték föl” a hasonló ló-kapcsolatot, több fontos következtetést is levonhatunk abból, hogy a magyar nyelvben ilyen gazdag a kapcsolat emléke és valósága. Először is azt, amit Vecseklőy Jozsef is emleget, aki régi kínai történetíróra hivatkozva idéz: „A hun nép harcban és viszályban lóhátról építette ki birodalmát, s szerzett hatalmat és tekintélyt az északi népek százai felett”. Tehát nem tűnt el nyomtalanul a nyelvük. Élt tovább a hunok után az avaroknál s ahogy László Gyula leletek, összefüggések nyomán föltételezte, bizony a hunok s avarok is ezt a nyelvet beszélték A mai magyar nyelv bőven utal erre a lehetőségre! Olyan, mint valami élő bizonyíték. S valami nagyon fontosat tegyünk ehhez hozzá: éppen az tekinthető bizonyítéknak, hogy egyetlen hun, avar szavunk sem maradt. Olyan, ami egészen bizonyosan az volt. Vajon miért? Véleményünk szerint azért nem vesszük észre, mert annyira azonos a miénkkel, hogy belesimul a szavaink közé. Mi a réten keressük a füvet! Ott is volt, ott is van. Vagyis sem a hunok, sem az avarok nem beszéltek annyira eltérő nyelven, hogy az észrevehető lett volna!

De lássuk ismét a szerző véleményét, mert a ló főszerepe évezredeken át tartott, egészen addig, amíg a gyorsaságára nem volt már szükség. (Remélhető, hogy majd egyszer ezt is el- és fölismerik angol, francia, német stb., illetékesek és tanulmányozzák is. Majd eljutnak az igazi következtetések levonásához, ahogy mára elismerik a kocsi és a rugós hintó magyar eredetét.) „Következik Attila és a népvándorlás barbárainak a keresztény világot elsöpréssel fenyegető áradata. A ló segítségével volt csak képes az eurázsiai sztyeppe népessége kialakítani azt a villámgyors és átütő erejű harcmódot, amely messze felülmúlta a megtelepült kultúrnépek hadviselését.” Aztán az arab sivatagból jönnek a lovasok, de következik a már magyarnak tudott lovasság s idézzük latinul is e könyv nyomán: „De sagittis Hungarorum libera nos Domine!” Jól tudjuk mit jelent: A Magyarok nyilaitól ments meg Uram minket! Ám itt a ló mellé társult a már alaposan kifejlesztett un. visszacsapó íj, azaz a nyilazás csúcstalálmánya. E kettő együtt jelentette a „csodafegyvert”, miként már emlegettük. Jó volna, ha történelemtanáraink is szólnának e dolgokról! Aztán Dzsingisz kán és Batu tumenjei, viharos lovas seregei következtek, amelyek három nap alatt értek el a Vereckei-szorostól a budai falakig, miközben lezajlik a muhi csata is. Három nap alatt, csatázva stb., tesznek meg csaknem félezer kilométert. Nem hírvivőként, hanem seregben, fegyverben, harcolva.

Érdemes apró kitérőt tenni és ezúttal is emlékeztetni arra, hogy az „íj” szavunkban is benne van az „ív”. (Miként a boltozat is íves, mondjuk is, hogy boltív.) Egyrészt emlékezzünk a halak íves, ívó mozdulataira. Ebből van az „egyívású” kifejezés, ami elsősorban az egyidejűségre utal. De magát az ikra „lerakást” és megtermékenyítést, a halak örökös íves mozgására annyira jellemző ivás szavunk fejezi ki. Tehát megint egy szó, ami önmaga magyarázata! De hogyan kerül ide az íj? A magyar nyelvben bizonyos szavak esetében, ezek – úgy tűnik – egytagúak, a birtokos rag átalakul. Például nem tója, fűje, lója, hanem tava, lova, füve stb. Így a haj, hajlék, héj, héjlak, hajó, hajlat stb., de még a hajnal szavakban is, mintha az ívelést, hajlatot jelezné a „j” hangzó. Benne is van a lágy hajlékonyság. Nos, mintha az íj – ív esetében ez a hajlékonyság is jelen volna?! Jelen is van. A „jel” szavunk is érdekes. Minden „jelféléhez” természetesen hozzá tartozik valamilyen ívelt hajlat, hajlás, legyen az rovás, füstjel, jelvény, hogy mai szót is mondjunk. Persze itt érdekes az is, hogy magunk vagyunk a jel, ahol jelen vagyunk a jelenben, ahol megjelenünk, ott azonnal jelet adunk, jelet hagyunk, s innen van, hogy a legbiztosabb tanú a szemtanú, mert ő jelen volt személyesen és látta a dolgot. Így az se véletlen, hanem ok-os, nagyon is logikus, hogy a magyar személy, személyiség szavunk a „szem” szavunkból, a biztos jelenlétet jelentő kifejezésből alakult – más nyelvekkel ellentétben, holott a szemtanú a számukra is a legfontosabb, ugyanígy a jelenlét is! De tessék megnézni a szótárakat, megvan-e az a természetes kapcsolat a „személy” szavukkal kapcsolatban? Ha valaki „személyesen” tesz valamit, természetes, hogy ott jelen van, s az is, hogy szemmel látható a jelenléte!

De miért szóltunk erről? Mert a „j” sokszor helyettesíti az „l” hangzót, hiszen mindegy az írás, ezúttal az ejtésről van szó. Különösen Zalában, általában a Dunántúlon mondták, hogy illen, ollan, folik, kálha és így tovább. Így aztán maga a bolt, boltozat szavainkban is benne van az íveltség, a hajlékonyság, illetve nemcsak a hajlat, hajlás látványa, hanem jelentésének lényege. Bár másutt írtam erről, de ide tartozik, főként az ősi kapcsolatait tekintve, a szemérem, szemérmes stb., szavunk. A TESZ írói, nyelvészek, nem tudják a szó eredetét. Nem is lehet tudni szavaink jelentésének eredetét, sem a szavak származását, a magyar őstörténet ismerete nélkül. Ugyan e sorok írója „csupán” a magyar nyelv kutatásából indult ki és sok dolgot megtudott a nyelvünktől a magyar őstörténetről! Noha erre nem gondolt, nem számított. Ma már bizonyosra vehető, hogy a való világ történéseitől függetlenítve hiábavalóság a nyelvészkedés. Ám az is igaz, hogy a legtöbb bizonyíték, a legnagyobb és legrégibb közösségi alkotásban, a nyelvünkben található! Lássuk újra a „szemérem” szavunkat. Önmagában hordja magyarázatát. Hiszen két szóból áll: szem + érem. Eredete ősi hitvilágból való hiedelem. Egyrészt gyakorlati szerepe volt az éremnek. A holtak szemére tették, hogy az lecsukva maradjon. A jobb szemre – ha lehetett – aranyérmet tettek, hogy a túlvilágon is süssön nekik a nap, a bal szemre ezüstérmét, hogy a másvilágon is világítson nekik a hold. (Mintha csak az arany és az ezüst értéke azt is kifejezte volna, hogy a holdsütés, holdfény eredete a napból való!? Tehát a nap a fontosabb, az arany az értékesebb.) Az a „szemérmes” leányzó, aki lesüti a szemét, ha mondjuk szégyelli magát, netán a „szemérmét”? Lám, a névadás leágazása hova vezet! De egyúttal arra is logikus, valós magyarázatot nyerünk, hogy honnét ered a „sütés” szavunk? Azaz, összefügg a napsütés a meleggel és a fénnyel, de a szem lesütése éppen azt jelenti, hogy gátolja a fény szembejutását. Újra példa mindez arra is, hogy a napsütés és a szemlesütés ellentétes jelentést rejteget. Már emlegettük ezt a szót, de úgy véljük, több új gondolatot indít el az a változat.

De térjünk vissza, ha nem is lóhalálában, a lovakhoz. Ha akarjuk; a „lovaló való”-hoz. Marco Polotól tudjuk, hogy „Kublai kán birodalmában a főútvonalakon egymástól 40 km-es távolságra lóposta állomások voltak, állandóan 200-400 útra kész lóval, a birodalmi lovas posta-szervezet 300.000 lóval rendelkezett, a küldöncöknek – váltott lovakkal – napi 320-400 km-t kellett megtenniök. Közép-Ázsia népeinek lótenyésztése és lovas kultúrája tehát történelemalakító tényezővé válik.”

Bár ma már nem kiáltjuk Arany Jánossal: „Lóra magyar, lóra! Most ütött az óra…”, noha kiálthatnánk, mert volna miért. De van-e ló? S lenne-e lovas? Petőfi Sándor vesztét az okozta, hogy a legnagyobb veszélyben nem volt lova! Emlékezzünk a földönfutó szavunk történelmi tapasztalatokat rejtő jelentésére! S mind a többi szavunkra, köztük a nagyon fontos és sok mindenre választ adó lóhalálában kifejezésre. Nyelvünk őrzi mindazokat a fogalmakat, amelyekről már Vecseklőy is ír, sőt, arra is utalhatunk, hogy nincs önmagában fejlett lótenyésztés, s egyébként „elmaradott” nomád társadalom! E kettő csak együtt létezhet. Mint ahogy lehetetlen ott számítógépezni, internetezni, ahol nincs távbeszélő és villanyáram. Mindenfajta lényeges kiugró eredményhez az egész közösség fejlettségére szükség van, anélkül az sem lehetséges. Mondható tehát, hogy ezt az ősi időkben gyökerező fejlettséget igazolja és bizonyítja a magyar nyelv is! Az aránytalanul sok Nobel-díjas, ifjú matematikus diákjaink győzelme a diákolimpiákon és így tovább. De mondhatjuk, hogy megmaradásunk titka, illetve oka és magyarázata is a magyar nyelv! A történések és tények egymást igazolják és erősítik. Ezért fontos ismerni nyelvünk titkait!

Tehát a ló jelenléte a magyarság ősi társadalmában meghatározó jelentőségű volt, ezt nemcsak a sok lóval való fogalom és szó jelenléte bizonyítja a nyelvünkben, hanem számos és számtalan mondás, kifejezés. Olyanok is természetesen, amelyekben nincsen benne maga a ló szó. Legalábbis formailag. (Gondoljunk megint a földönfutó vagy a „megjárta” szavunkra!) De közvetve rájöhetünk a nagyon is szoros kapcsolatokra. Arra is rákérdezhetünk nyugodtan, sőt, ez a kötelességünk, hogy tán ez az egytagú szó nem azok közé tartozik-e, amely szavaink ragokká és képzőkké is átalakultak? Megint csak „délibábos” szellemben érdeklődöm afelől, hogy például a bitor-ló, (cset-lő), bot-ló, – aki bot-or-kál, az bottal járva bot-ladozik! – lova-ló, hason-ló, – lásd: hason-más! -, zász-ló, nyila-ló, iram-ló, ló-dú-ló, lova-ló, szárnya-ló, ámu-ló, bámu-ló, szám-o-ló, csuk-ló, tar-ló, tor-o-ló, tár-ló (istál-ló?!), vonag-ló, át-ló, nyak-ló, hanyat-ló, sár-ló, s a többi szavakban található „ló” képző őse nem lehetett-e a ló szavunk maga? Illetve nem lehet-e összefüggés? Gondoljunk arra, hogy a paci szavunk is tavat jelent. Talán a paripa be-CÉ-zését? A becézés bizonyos! Látható, hogy a ló meghatározó szerepet kapott. Hiszen mindenütt jelen volt tízezer évek óta. Ha a lo-p szavunkban benne lehet – márpedig erre van lehetőség! – akkor igazán sok másra is rákérdezhetünk. Ha nem így volna, akkor miért mondanánk azt a tolvajlásra, lopásra, hogy „Na ezt is meglovasították!”, azaz eltulajdonították, elvitték, ellopták? Hiszen a ló a jelzett időkben roppant érték volt és nem volna csoda, ha azzal mértek volna minden mást. (Vecseklőy is idézi a keleti és déli népek vélekedését, akik olykor a legelső helyre teszik minden gyönyörök között, a lovaglást. Asszonyok elé helyezik a lovat!) Gondolható, hogy a lólopás még az emberölésnél is nagyobb vétek lehetett. Legalábbis hasonló volt ahhoz. Amikor ki kellett fejezni valamit, akkor a legfontosabb tényezők kerültek előtérbe minden vonatkozásban. (Gondoljuk meg, az „ül”, anyaöl és az „ell”, „ellés” nagyon is kapcsolatban lehet az „él”, „élet”, „lét” stb., szavainkkal.)

S ha már itt tartunk, újra kisebb kitérőt teszünk, éppen az ell-él-élet-élen-élvez-éllovas és még hosszan sorolható szavak összefüggéseiről. Különös tekintettel arra, hogy a kés is éles, a késél is „él!” Vagyis a kés éle, az a kés eleje! Tehát az el-él jelentéstartalmi összefüggés így is fönnáll. Aki az elején lovagol, az az éllovas! Elején lenni valaminek nem más, mint az élen lenni, élén lenni. S ekkor talán maga az „el” kötőszó valóságosan is az előliséget, elmenést, eltávolodást stb., jelenti. Magyarul többszörösen igazul és érdekesen hangzik, hogy az él-eté az el-őny. Így már jobban fölfogjuk, hogy az ölből való ellés a sz-ül-et-és. Ide sorolja magát az öl és az ölel, majd az elöl-ell. Legalábbis az embernél. Így válik különös szóvá az el-al-él szavunk. Most már csak arra kell rájönnünk, hogy az öl, mint ölés másik iránya miként csatlakozik ide?! Talán erre is rájövüink majd. De ne feledkezzünk meg a ló-ól, lu-ul s tán a ru-úr jelentéstartalmi árnyalatokról sem. A lovas úr volt a gyalogos fölött! És ez a „fölött” szó szerint értendő!

Alább vázlatosan áttekintjük a ló szavunk jelenlétét összetett és más szavainkban, s megpróbáljuk kideríteni a jelentések kapcsolatait. Akadhat eszméink között lehetőség és valóság egyaránt. De azt valljuk, hogy minden lehetséges összefüggést meg kell vizsgálni és mindezt le is kell írni, hogy majdan, ha mind több dolog világosodik meg nyelvünk ősi törvényeiből és mára kialakult rendszeréből, előttünk álljanak a kérdések. Mert a kérdések pontossága már a választ közelíti. Mielőtt néhány szavunk vázlatos elemzésével meg kívánnánk mutatni az ősi, tapasztalati összefüggéseket, azaz a valóság közvetlen hatását a fogamnak és nyelvi alakjaik megjelenésére, hadd hívjuk föl újra a figyelmet arra, hogy a legtöbb nyugati nyelvben a lovagolni szóban nincs benne a „ló”. Vagyis az a tény, hogy a ló keletről nyugat felé terjedt el, a nyugaton kialakult nyelvekbe is később került, tehát nem eredendő élmény, nem elemi jelenlét e nyelvek szavaiban. Inkább más összefüggésekkel kapcsolatos, például az utazással, a lovagsággal, noha annak lényege a lovagiasság, ám nem maga a ló! Ló nélkül is lehetünk lovagiasak. De mivel e fogalom alighanem szintén keleti eredetű, s rögtön kapcsolata volt a lóval, a lovon járók voltak lovagiasak, tehát e fogalom: ló+emberség= lovagiasság, ebben a formában kölcsönződött nyugatra. Dümmerth Dezső történész-író is emlegette, hogy a lovagiasság több vonatkozása – többek között – Szent László idejéből és példájával került a franciákhoz! Tehát a tény, hogy a nyugati, északi nyelvekben a lovagolni szóban nincs benne a ló, arra figyelmeztet, hogy a valóság nagyon is hatással volt a nyelvek, illetve szavaink kialakulására. A nyelv pedig a társadalmak, emberi közösségek legnagyszerűbb alkotása, tehát „hallgathatunk” köz-léseire!

LÓ – ahogy ígértük, játszunk és elemzünk kicsit. Nem lógunk meg a feladat elöl. Rögtön itt van ez a négy, jellegzetes szavunk: lókötő, lopva, lop, meglovasít – mindegyik a lopással, eltulajdonítással kapcsolatos kifejezés és mindegyikben benne van a ló! A lókötő lopózkodva elkötötte a lovat, mert kötelet vetett a nyakába és úgy „vitte” el. A hátára ugyanis nem vehette, szükség volt kötélre, akárhonnét is lopta el. Amikor ez a fogalom kialakult, akkoriban nem pénztárcát, pénzt loptak, hanem embert – nőt, lányt stb. – valamint lovat. Ezek képviselték az igazi értéket, méghozzá az életértéket. Azonnal írhatjuk a magyar közmondás nyomán, ami így hangzik: „Aki hazudik, az lop is!”, hogy tehát, ha a lókötő lopott, akkor hazug is, azaz: lódít, illetve lóvá tesz, vagyis becsap, ugyancsak hazudik. De a tolvajlással függ össze alighanem a lopva, lopózik, lopakodik. Vagyis előbb volt maga a tény, az óvatosan „elvégzett” eltulajdonítás, majd ebből következhetett maga a kifejezés, amelynek a lényege az a magatartás, amit főként a lopva szavunk határoz meg. Annak változatai a lopakodik, lopózik, loppal és így tovább. Magyarán ebből a gyakorlatból új fogalmak s új szavak sora jött létre!

Következzenek a lódul, lohol, lót-fut, lóti-futi, meglóg, ellóg és így tovább. Gondolható, hogy ezek a mozgással függnek össze, a lovagol-lal, a lovon való haladással. Aki indul, az meglódul, aki lohol, az már fut, s aki lót-fut, az lovat futtat, ha nem is lóhalálában. Ez a szavunk az eredendő bizonyíték arra nézve, hogy a ló szavunknak milyen jelentősége van nyelvünkben s egyúttal arra is jó példa, hogy nagy tér és jelentős időtartam áll a mögöttesében. {Ez a tény talán sajátos időszámításban is segíthet?!)

Lóhalálában, jelentése: gyorsan, sebesen. Az elemzési kiindulás, hogy az ember a szárazföldön a ló hátán lett résztvevője, részese a gyorsaságnak, majd a – történelmi – sebességnek. Addig csak maga futott, de nem volt, nem lehetett tartós a gyalogos gyorsasága. {Maratonnál is elkelt volna egy jó ló!) Addig csak látta az ember, hogy repül a madár, száll a dárda, a nyíl, a kő és így tovább. Addig fogalomként is csak a gyorsaságról volt szó, a ló részvétele által alakult ki a sebesség szavunk. Amikor a megerőltetés, a gyorsaság következtében előállott sebzettsége, a sok seb okozta a ló halálát. De előbb patája sérült, martja sebesedett ki, netán a lába tört el. Tehát a ló a rettenetes vágta miatt lett tele sebbel, és sebesülése, sebessége miatt pusztul el! Vagy a tényleges lábtörés miatt el kellett pusztítani. Köztudott, hogy a ló törött lábcsontjai nem forrnak össze. Bár egyébként talán életben maradna bizonyos lábsérülések után, de emiatt el kell pusztítani. Látható, hogyan alakul ki a lóhalálában kifejezés háttere, ősi, tapasztalati köre és azt máris kifejezi a nyelv! De itt is el kell mondani a következőket. A sebes, sebesült, netán sebekkel borított lónak láza lesz, gyulladás lép fel. Akkor is, ha a martja marjul fői, azaz: ekkor lesz túros a háta. Az a szegény „közös ló” is így jár, kisebesedik a háta, ha feltöri a nyereg. A gazdátlanság aztán végez vele. A lázat, gyulladást pedig „lob”-rak is nevezzük. Mondjuk, hogy belobbant a torka valakinek. Ezek után érthető és logikus, hogy a sebbel-lobbal vagy a sebtiben kifejezések honnan valók, illetve miért jelentenek gyorsaságot.

S jegyezzük meg, ha a szavak jelentéseinek van oka, márpedig van, akkor az egyes ragok, képzők mögöttesében is meg lehet találni azok keletkezésének és alakulásának okait. Vagyis elképzelhető, hogy a „ló” szavunk először önmaga teljes értékét és jelentését képviselte nemcsak a lohol, lóvá tesz, lódít, lókötő szavakban, hanem előfordulhatott a szavak végén is. „A lónak négy lába van, mégis megbotlik.” Így tartja a régi megfigyelés, így őrzi azt a közmondás. Vagyis ritka a bot-ló ló. (A botol, botlik, botladozik, botlás és így tovább, későbbi fejlemények, De a bot-lani, bot-or-kálni, bot-ladozni szavainkban aligha véletlenül található a „bot” szavunk. S tán ez nem botor feltételezés és a fa-bat-kánál tán többet ér?!) Mi történik a bottal botlóval vagy a botló lóval? Megbicsaklik, önmaga elé keresztben áll a lába vagy embernél a bot és láb együtt. S mivel az olló szavunk magyar fejlemény, noha nem tudják, hogy miért, talán valamelyest eligazíthat bennünket az alábbi sajátos megfigyelés. Vajon a va-ló szavunkban a -val, -vel alak a szótő? Mert egyébkért lehet van, varrni, mint lenni. A számoknál ott van a magasrendű negy-ven, öt-ven stb.

Elképzelhető, hogy a nyelvfejlődés ősidejében úgy történt a beszéd, s különösen az írás, hogy az alapszavakat egybemondták vagy a képírásban azt rajzolták, amiről szó volt! Az utóbbi pontosan igazolja is ezt. Nos, hogy a szavakat egymás után mondták, összevonták más szavakkal, tapasztalati módon is, tehát ez volt az ősnyelvtan?! Például a képírásban a lépő ember jelentése a rajzokon – a sztéléken vagy más egyiptomi ábrázolásokon – megy, jár. A szemé, persze maga a szem, de a néz, lát, figyel stb., szintén az őseredetit jelenti a logika szerint. A fej persze fejet ,jelent s talán még „főtörést”, azaz gondolkodást is. Bizonyos eszközök a használatukat is jelentik. Ha így lehetséges, akkor a mai képzésben váltakozó „ol”, „lo” és „ól”, „ló” a keresztben álló lábakat is jelentheti? Mert az olló jelentése és lényege a keresztben való mozgás! Mondják is, hogy ollóba fogta. Ha hátul összenyomjuk, akkor az eleje is összemegy és ezáltal vág! De ennek a középen való rögzítéssel kikényszerített keresztezés az oka! Az is érdekes, hogy gyakran mind a két irányban használhatjuk e szavakat, szórészeket: bot-ol, bot-ló, haj-ol, haj-ló, tor-ol, tor-ló, bitor-ol, bitor-ló, sor-ol, sor-o-ló, ám sar-ló és nem sarol de már tar-ol, tar-ló és így tovább. Míg máskor például a hanyatló esetében nem mondjuk, hogy hanyatol, de a hasonló már majdnem hasonul, hiszen hasonulhat. De mindezek kérdezősködések csupán. Mert ha a megy szavunkban a táv-ol-odást erősíti az el-megy, el-száll, el-suhan el-végez stb., akkor mindezek valóban kötelezően meggondolandók.

De még az egyhelyben levőség esetében is az eláll, azaz eláll az eső, tán az esés tényének távolodásáról van szó? Az el-le, hasonló az ol-ló-hoz, de azt se feledjük, hogy a ló máig ismert első írásbeli előfordulása, a TESZ szerint 1055, lu alakban történt. Tehát az ul-lu is szerepelhet képzőként. Például for-d-ul, de for-du-ló De mielőtt az eső eláll, már lohad a zuhogás, zuhé. (Zuhanás.) Tehát el-áll, lo-had. Azaz valami le-lo-had, tán a vágta vagy éppen a lo-va-ló szándék? A megoldás nem egyszerű, legalábbis látszólag, mert maga az „ó” is képzőnek tűnik. Lássuk például – de nem véletlenül! – a száguldó szavunkat. Miként is alakulhatott e többször képzett, ragozott alak? Mi a szótő? Talán a „szá” vagy a ”szág”? Mert akkor a szág-ul-d vagy a szág-ul-d-ó szóalakban benne van az emlegetett „lu” fordítottja az „ul”. Valami bal-ul üthet ki, nemcsak al-ul, hanem fel-ül is. Az ul-ül, de tán az ol-öl s akkor a ló-lő s a lu-lü is ebbe a körbe tartozik? Szemben azzal, aki szág-ul-d, lassan, bár az, aki lő-dörög és nem ló-halálában lo-hol, lótfut, vagy éppen lódögében, mert ezt a formát is használták a sietésre. (TESZ, H-Ó 783. oldal.) No kérem, sietni, sietve menni igazában csakis síkon lehetett, de már siklani sível, kétségtelenül le-j-tőn, le-fe-lé vagy le-fe-le. De ne siessük el a következtetés le-vonását, viszont aligha árt az ügynek, ha elgond-ol-kodunk ezen is, s talán nemcsak ló-dögiben.

Lássuk röviden, hagy néhány, a ló kifejezéssel összekapcsolható szavunkról mit ír a TESZ. Említettük, hogy a ló szavunk „lu” formában 1055-ben fordul elő latin betűs írásban és ősi örökségnek tartják. A lovarda nyelvújítási szó. Mindezek lehetségesek. A nyelvújítás szavairól általában az a véleményünk, hogy azok, amelyek beleillettek a magyar nyelv törvényeibe, megmaradtak, de azok, amelyek nem, életképtelennek bizonyultak. Jó példa erre a „zengő tambura” esete, amelyből a zongora lett. Érvényesül az új szóban a nagyon fontos „ng” hangzó együttes; hiszen a hang szavunkban is ez zeng-bong-cseng-csöng, valamint a csengő, harang stb., szavainkban is. Érvényesül tehát a hangzási – hangutánzó! – törvény, valamint a tömörítésre való törekvés. E két dolog meglehetősen régen meghatározza a magyar nyelvet. Ennek egyik példája – amely szintén természetes nyelvi törekvés – a mássalhangzó hasonulás. Például, amikor azt mondjuk, hogy kezünkkel. Ez a szakemberek szerint a következőképpen alakult: a kezünk-vel vé-je hasonult „ká-vá” és így nem ejtünk három egymás utáni mássalhangzót. Sőt, ha jól meggondoljuk, valójában az „en” hangzó is egészen rövid ideig s meglehetősen „fölnyomva”, tehát alig hallható. Lényegében a megerősült „ká” hallatszik igazán. Így nem jön létre a mássalhangzó torlódás. És a magyar beszédben csaknem teljes mértékben megvalósul az az arány, ami megint természetesnek mondható, hogy nagyjából annyi magánhangzót ejtünk, mint mássalhangzót. Ha az emlegetett há-jé-t nem vesszük igazi mássalhangzónak, amire megvan minden okunk, akkor szinte valós lesz beszédünkben a magán- és mássalhangzók 50-50 %-os aránya. Ez a tény az alapja a kiegyensúlyozott, szép dallamú beszédnek is. Mindez azonban kis kitérő volt, lássuk, hogy néhány szavunkról hogyan vélekedtek a TESZ szócikkeinek szerzői.

Lob, benne van a sebbel-lobbal szavunkban és nyelvújítási szóelvonásnak vélik. Magam ősi szógyöknek tartom, ahogy a lobog szavunk sem, idézem: „hangutánzó, hangfestő elvonás”. A lobog és a lobogó szavunk sokkal inkább képutánzó, ahogy emlegettük a megbokrosuló lovat, amint a farkát és hátsóját fölvágja, így lobog a ló-bog. Miként a tűz lángja is lobog, sajátosan megújuló és szétfoszló „lobogó”. Említik a lóbál, lóbáz szavainkat, amelyek minden valószínűség szerint, valóban ide sorolhatók. Ugyanígy a lóg, meglóg, a már említett lódul szavunkkal együtt. (Aki meglóg, az elmenekül. S a nagy pusztaságokon gyalog aligha lehetett elmenekülni. Aki tehát meg-lógott az egyúttal meg is lovasított éppen egy lovat s alaposan belelovalta magát a lovaglásba, különösen, ha üldözték.) De ha nem sietett, csak lófrált, vagy lődörgött, e szavakat már bizonytalan eredetűnek tartják. Sőt, feltételezik a német laufert-ból való származását. (Itt is halkan megkérdezzük, a „lau” bizony a Tiszántúlon lovat jelent, ott így ejtik sokfelé. S ha már a német szó töve teljesen és egyértelműen magyar szónak látszik és a ló elterjedése keletről történt nyugat felé s ezúttal gyorsaságról van szó akkor miért nem lehetett átadó a magyar nyelv?!)

Lohad, a lohol, lohog rokonságának tartják, ami valóban valószínű, de ezúttal sem érnek el a lóig! Azt írják, hogy hangutánzó szócsalád. Eléggé felületes megjelölés, mert valójában hol itt a hang? Például a lohad esetében? Vagyis a ló megint csak véletlenül volna jelen ezekben a jelentésekben? Aligha! A lomha ismeretlen eredetű, akárcsak a lórom, amelynél ezt írják: „Vizsgálatot érdemel az a lehetőség, hogy a latin lórum szíj, gyeplő, ostor, venyige, hajtás a szőlőtőn főnévvel függ össze.” Hát igen, ez vizsgálatot érdemel! Ugyanis a rómaiak nem voltak híres lovasok, nem volt nagy lovas hadseregük, az ismert keskeny utakat hazánkon is át, a gyaloglóknak (Érdekes a gyalog-ló!? Majd foglalkozni kell vele!) építették legalább évezreddel később, mint amikor már „út” került a főpatára, patkó formájában, éppen a keleti szkítáknál. A római seregben csak a centunió járt lovon, de nem volt kengyele. Csak „lóbálta, lóbázta” a lábát. Ahogy szintén latin eredetű a lucerna – tán lócérna? -, ami lámpát, mécsest jelent. Hát ez nagyon ide tartozik! Ugye?! Noha a lóhere rokonságába sorolják egyébként. A lop szavunk is előfordul az eddigi tudásunk szerint 1130-ban, a Paztur környezetében Lopu alakban. (Egyébként emlegetik a lóhere igazolásaként, mint lehetőséget, a macska here, kutya tök stb. elnevezéseket is, nagyon helyesen.) De a lop, loppal egyébként ismeretlen eredetű szócsalád. Nem is lehet más, ha nincs logikus alaprendszer, ami eligazíthatná a kutatókat. De itt kell megjegyeznünk, hogy a lóca, amelyen gyerekkorunkban „lovagoltunk” szláv, közelebbről szlovák eredetűnek tartatik nyelvészeink által. Nos erre azt mondjuk, ebben az esetben egy nagy rendszernek, a be-Cé-zés igencsak meggyőző rendszerének része ez a szavunk is. Amennyiben hasonló rendszer van valamelyik szláv nyelvben, akkor fejet hajtunk. De ha csak néhány példa van, akkor ezúttal is kételkedünk a származásban! A lófő összetett szó, minden bizonnyal így van. A nemes székelység lovon járt, határvédő volt a székely, aki a SZEG-élyen, az ör-SZEG-ben, vagyis az Őr-SÉG-ben SZÉK-elt vagy az Erdélyt csaknem fél karéjban ölelő CSIK-ban. Másutt emlegetjük a szűk, szikár, keskeny, kés, kasza, küszöb és a többi összefüggéseit, valamint azt is, hogy a SEK-ély vizű tóban általában CSEK-ély mennyiségű víz van!

Belelovaló lovaglásunk végére értünk, lohad lódulásunk, azt hisszük, hogy nem tettünk lóvá senkit, nem lódítottunk, ámbár olykor kissé lóti-futian, sebbel-lobbal igyekeztünk és sebtiben, lókötő módra lóbáztuk a szavainkat, a mieinket, a jussunkat. Ámbár nem kiáltottuk elégszer; hogy huj-huj hajrá! Nem hajigáltunk sem dárdát, sem rárót nem engedtünk vadra, íjjal-nyíllal nem fenyegetőztünk, csupán józan parasztésszel és logikával közelítettük nyelvünket, ahogyan korábban is tettük. S abban hiszünk, hogy megtudjuk, hogyan is hívták eleink valaha a lovat, amellyel – akivel! – a rónát rótták, mert lehetséges, hogy „ró” volt, „rú” volt a ló, a paci, parádés paripa. Valónk ősi lovalója, vagyis a ló az egyik bizonyítéka föltételezésünknek, mely szerint, szavaink létrejöttét a va-ló-ság határozta meg, mint ahogy a világ rendjét is. Ez nyelvünk ősi alaptitka! Fejezzük be ezt a kis részt egy húsz évvel korábban írt versfélével, szójátékkal. Jól figyeljük meg, hogy mennyi érdekes összefüggésre késztet figyelni bennünket ez a néhány szó:

VALAHA
Valaha vala lova
ha lova vala való
Valaha lova való vala
vala lova lovaló
Valaha lovaló lova
vala lovaló való

Aligha tudtuk a maga teljes valóságában bemutatni a ló ősi szerepét eleink életében, illetőleg egyúttal a nyelvünkben való fogalmi megjelenés idejét. De az a tény, hogy szinte külön, egész nyelvet alkotnak a lóhoz kötődő szavak, kifejezések, szólások a nyereg szavunktól kezdve a patkolásig, azt igazolja, hogy eleink, illetve a magyar nyelv ősidejében már különleges, szinte műveltséget alakító és meghatározó szerepe volt a lónak. Érdemes volna megvizsgálni, van-e még, létezik-e ma is olyan nép, nemzet, amelynek a múltját a valóságban és a nyelvében is ennyire befolyásolta a lóval való szoros, sorsalakító együttlét. Mert azért annyi látható az eddigiekből is, hogy ennek a négylábú társnak döntő szerep jutott az egész emberiség vonatkozásában. Kétségtelen, hogy előbb a keleti térségekben, miután Amerika északi részéről átkerült Ázsiába, de azután csaknem az egész emberiségre nézve vált döntővé a szerepe. Elég a hun, avar, magyar, majd kun, tatár, jász stb., népek nyugat felé való rajzására gondolni. Sok tíz- és százezer lóra volt szükség ehhez! Ezúttal újra álljunk meg és tűnődjünk el azon a történelmi felfogáson, amit minden alkalommal, mint a népvándorlás okát, emlegetnek. Ez nem más, mint a szaporodó népek szüntelen növekvő nyomása. Mármint, hogy ez volt az oka a nyugatra történő kalandozásnak, vándorlásnak. Szenteljünk ennek néhány mondatot.

A népvándorlás nemcsak keletről nyugat felé történt. A japánok például valahonnan az Ural alól, a Káspi-tenger környékéről – ezt majd pontosítsák a szakemberek -, tehát az a lényeg, ami a tény, hogy nem nyugati irányba indultak el mai hazájukba, hanem keletre. Mindez, valamint az a meggondolás, hogy minden nyomással általában együtt jár a „szívás”, joggal gondolhatjuk úgy, hogy eleinket „tolták-nyomták” nyugat felé – például a hunok is több irányba mentek -, a lényeg, hogy nemcsak egyirányú volt a népek, törzsek stb., mozgása. Feltételezhető valamilyen törvényszerű „szívás-vonzás” is. Ha így van, akkor újra ahhoz a korábbi elképzelésünkhöz adódik nyomaték, amelyben arról szóltunk, hogy a nyelvünk ősbölcsője a Kárpát-medence. Itt született, itt alakult ki a magyar nyelv őse. Majd a jégkorszak(ok) elöl, főként az északi részekről, nagyobb embercsoportok vonultak le a déli tengerekhez, folyópartokhoz, szintén hullámokban, köztük tízezer évekkel, majd később, amikor az éghajlat újra élhető lett, „emlékezve” az őshelyre, indultak vissza, méghozzá céltudatosan!

Másutt írtam arról, hogy sok minden arra vall, hogy a mai magyar nyelvben két nyelv – mintha két nyelv -, két magyar nyelv élne együtt. Olyasmikre gondolok, hagy nem volna szükség arra, hogy egy fogalomra két vagy három szavunk legyen! Nem rokonértelmű szavakra gondolok, hanem olyanokra, mint az év, esztendő, ezek éppen úgy nem rokonértelmű, sokkal inkább azonos értelmű szavak, mint a fej, fő, koponya stb., hiszen az emlegetett év ugyanazt jelenti, a 365 napot, mint az esztendő. Érdekes volt látni és hallani az egyik angol filmen – a Spektrum tévé műsorában -, hogy a mai naptárt kialakító Gergely pápa, egy Dénes nevű szkíta matematikust bízott meg a naptár elkészítésével! Ez is ismétlés, de szándékos! Az angolok aligha tudták, hogy miféle nagy dolgot mondanak ki! Akkor talán el is hallgatták volna. Így viszont a Dénes név és a szkíta származás igencsak fontos lett a számunkra! Valójában nem is értettem, amikor láttam ezt a naptárakról készült tudományos filmet, hogy miért fontos, hogy a naptár egyszerűsített, szökőnapos változatának kidolgozóját származása szerint is megnevezzék. Az ezzel kapcsolatos ősforrásban nyilván így szerepel. Még zárójelen belül említsük meg, hogy már kétszáz körüli azoknak a szavainknak a száma, amikor egy fogalomra több szót használunk, eb, kutya, aztán például a disznó (óiráni?), sertés, koca, coca, vagy liba, lúd, illetve kacsa, réce, (ruca) és így tovább. Ezeket csak példaként soroltuk. Mert a vonzás ereje éppen olyan nagy lehet, mint a nyomásé.

Itt is megkérdezem: miért nem költenek Afrikában, telelési helyükön a költöző madarak? Ott hasonló feltételek mellett telelnek, mint itthon. Mégis évezredek óta járják ezt az oda-vissza utat! Miért? Alighanem azért, mert ez a táj volt az ős-szülőföldjük, de a jégkorszak(ok) oda kényszerítették őket netán évezredekre, ahova most évenkint járnak, de nem feledték el ősi költési helyüket és ez a kényszer, akár a halakat, több ezer kilométeres utak megtételére ösztönzi őket szó szerint! A jégkorszak délre húzódása pedig alighanem attól függ, hogy megváltozik időlegesen a Föld „tengelyének” állásszöge, majd aztán újra „visszatér”. Látható, hogy nincs külön nyelvi kérdés, azonos törvény szerint működik e világban minden, csak a megnyilvánulási módok mások. A lényeg azonban azonos indíttatású! Visszakanyarodva a népvándorlás okaihoz, eleink is tudták, hogy innét rajzottak ki, hogy e tájhoz közük van. Körösi Csoma Sándor sem véletlenül írja, hogy nekünk magyaroknak kellene a legtöbbet foglalkoznunk a szanszkrit nyelvvel, mert például e nyelvből értelmezhetők a Kárpát-medence földrajzi nevei! Általában a szanszkrit nyelvet tartják a világ legnehezebb nyelvének – no meg a magyar is ide sorolódik! -, ezért is emlegetjük a kötetben is újra és bővebben az Árpád és más magyar névvel kapcsolatban. A népvándorlásnak sem egyetlen oka lehetett! Az un. ázsiai „kirajzások” nemcsak a népsűrűség miatt történtek, hiszen gondoljuk csak meg, a legnagyobb népességű országból, Kínából nem volt jelentős kirajzás! A népmozgásoknak tehát több oka is lehetett, sőt, ahogy a magyarok kalandozásairól is kiderült – erről sokat írt László Gyula! -, okszerűn és célszerűen került sor hadjáratokra, csatákra. (A széthordott hun-avar kincseket, többek szerint, sok jel mutat arra, hogy köztük a Szent Koronát keresték eleink.) Összegezve, ne feledkezzünk meg a vonzásról se. Az évezredek ködébe vesző emlékekről, amelyek ide hívták vissza az innét elmentek utódait, más szóval, maradékit.

Ezt az eszmefuttatást lezárjuk, de csak itt, más írásokban is ki kell térni, más vonatkozások nyomán erre a témára. Ahol csak lehetséges, meg is tesszük és nem is szállunk le a magas lóról, de csak azért, mert arról messzebbre látunk. És akkor jobban biztat bennünket és egyúttal segít is a lovaló való.

ÁRPÁD VEZÉR NEVE, NÉPE

Minden nyelv megnevezés – minden szó valaminek a neve

A név és nép szavunk az ősi gyakorlatnak – hagyomány, logika! – megfelelően összefügghet, valamint összefügghet a szabályos p-b-v mássalhangzó váltakozás lehetősége folytán is. Még akkor is, ha A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára – a továbbiakban TESZ – szerint, az 1221-ben már írásban is előforduló „nép” szavunkat ismeretlen eredetűnek is gondolják egyes nyelvészek. Bár aztán a fejtegetésükben – H-Ó 1013 oldal -, nem zárják ki ősi magyar eredetét. Már e bevezetőben jegyezzük meg, hogy maga a nyelv minden nyelv – lényege a megnevezés! A nyelv segítségével, előbb hangjelekkel, majd tisztult hangzókkal, azok kapcsolataival és viszonyításával megnevezzük a köröttünk lévő, felismert világot, hogy elkülönítsük benne a dolgokat, illetőleg elkülönítsük magunkat is minden mástól. Ez a folyamat vezet az egyén – egyén, majd meglátjuk, hogy ez a szavunk egyúttal kettőt is jelent, azaz teljes, eg-ész embert! – kialakulásához valóságosan és nyelvtanilag is. Persze később tisztázzuk a gondolkodás segítségével helyzetünket, a magunk viszonyát a világban, ezt nevezzük eszmeképzésnek, ám ezt is, tehát az alkotó gondolkodást szintén csak megnevezett fogalmakkal, azaz szavakkal gyakorolhatjuk! Magyarán, szavaink zöme lényegében név! Valós dolgok és elvont fogalmak, és igen, a nyelvtani helyzetek és vonatkozások stb., is rnegnevezések, azaz nevek!

Alább szólunk a személynevek lehető kialakulásáról, a be-CÉ-zés föltételezhető őseredetéről. Nyelvünknek ez a különlegessége gazdag szórendszert képvisel. Itt a jó ízek után ejtett ősCÉ-ről, az önkéntelen cuppantásról, illetőleg a csecsemő szopásáról van szó, de arról a hangzóhelyzetről is, amikor a Cé hangzó bekerül a szóba! Így kettős tulajdonság megnevezését jelenti, de csak magyarul, a beCÉzés. Külön könyvet érdemel a kicsinyítés és a kedvesítés társaságában. (Ici-pici-ke, kicsi-ke, kedves stb.) Megemlékezünk még néhány fontos ősi, történelmi név származásáról, a legalaposabban itt az Árpád nevet – szavunkat – járjuk körül. Ám nem hagyjuk ki a magyarok számára különösen fontos Attila, Ügek, (Ügyek), Álmos, illetve az Emese, Eneh stb., neveket sem. Fölvázoljuk a lehető összefüggéseket, valamint azzal is foglalkozunk, hogy nagy királyunk, Hunyadi Mátyás miért kaphatta a keresztségben éppen a Mátyás utónevet? Bátyja, László sem apja után kapta a nevét, valamint Mátyás sem. Viszont azt tudjuk, hogy Hunyadi Mátyás 1443. február 23-án született és másnap keresztelték, minő véletlen, „jégtörő Mátyás” napján. Mintha lenne összefüggés? Mert sem a világban, sem a nyelvben nem alakul semmi ok nélkül. Tehát a névadás sem. Még a földrajzi nevek kialakulásához is valamilyen nép, nyelv ősi kapcsolata tartozik. Sőt, éppen a földrajzi nevekkel kapcsolatban írja a híres amerikai nyelvész, Mario Pei, hogy azok a legfontosabbak és a legmegbízhatóbbak. A mi Körősi Csoma Sándorunk ezt másfél évszázaddal korábban vallotta, azt állítva, hogy például a Kárpát-medence földrajzi nevei a szanszkrit nyelvből értelmezhetők. Majd szóba kerül, hogy ő is próbálkozott az Árpád név messzi időkbe nyúló eredetének említésével! Ahogy Attila nevét is megtalálta nyelvi kutakodásai közben.

Visszatérve a TESZ által említettekre. A név szavunk első, latin betűs írásbeli előfordulása 1211-ből, illetve 1214-bő1 való. TESZ H-O 1015 oldal. Az illetékesek megállapítása szerint „Ősi örökség az urali korból.” (Megjegyzésünk: ha valóban beszélhetünk „urali korról”?!) Nem kívánjuk részletezni, csak éppen említjük, hogy finnül a név nimi, neme, észtül nimi, aztán több kis rokon nyelvű népnél főként a nem, nim alakokat találjuk. Már itt kell gondolnunk arra, hogy a nemes ember, neves ember! Mert tette nyomán lett nemes és neves! A szabályos p-v hasonulattal pedig összefügg a nép-név szavunk. A magyar népnek magyar a neve s ennek szoros kapcsolata található a másutt – pl. Bábel előtt – című kötetben kifejtettek szerint. Miképpen a nő, -né, nej, néni, neve kettőzéssel, mint a baba, papa, mama stb. – összefügg a nevel-növel, nevelkedik, megnő stb., szavakkal az élet valósága szerint is! Tehát a „nevezett”-nek, „megnevezetteknek” már van neve! Míg a híres, nemes ember, neves ember, mert nevet szerzett magának. És itt érdemes újra elidőzni. Ugyanis a magyarban a nem (pl. nőnem) nemz, nemes, nemzet, nemzeti, nemzetség, nemzetiség stb., minden bizonnyal összefügg! Mondhatjuk, hogy természetesen, éppen ezért logikusan. Azt is jegyezzük meg, hogy latinul a név nomen, németül der Name, a nép das Volk, a nemzet die Nation, angolul nemzet nation, név name, nép people stb. Másutt majd szólunk arról hosszabban, hogy a „nő”, „nej”, „mama”, „madara” , „Mutter”, „nainen” és így tovább, sokféle nyelv szavaiban, beleértve a japán „one” néni szót is, valamennyiben megtaláljuk az eN illetve eM mássalhangzókat! Mindez messzire vezetne, erről az érdekes és fontos dologról, ugyancsak az előbb említett könyvben talál többet az olvasó. Gondoljunk például arra, hogy az EMBER szavunk eM-je ott található az emse, emlő, Emese, Eneh stb. egyértelműen nőiségre utaló szavainkban. S azt állítjuk, hogy az „m” és rokona az „n” ősi, természetes módon van jelen a nőiségre utaló megnevezésekben, magyarán nevekben, szavakban. Ősegyetemes szó erre vonatkozóan a mama!

A nép szavunk tehát először, ugyancsak a TESZ szerint 1221-ben fordul elő latin betűs, latin szövegben ”Nepleguen” alakban. Ezt a szavunkat már bizonytalan eredetűnek vélik az illetékesek. Holott, miként említettük, a népnév szabályos változás az ismert p-b-v alakulás törvénye szerint. Azt is külön említjük – lehet, hogy nem is elégszer?! -, hogy ki tudja mikor írtak-róttak magyar rovásírással először jeleket, neveket, számokat, szavakat fára a messzi rónákon?! Vagy kőre? (Gondoljunk a híres orkoni feliratra!) Amelyek közül sok akkor sem maradt volna meg, ha nem üldözik és pusztítják az un. „pogány” emlékeket. Jól tudjuk, hogy az énekmondókat – igriceket, tán ig-azmondókat? – örök életre száműzték a számukra kijelölt falvakba, de előbb, a biztonság kedvéért még a nyelvüket is kivágták. De egyúttal a száműzés azt is jelentette, hogy lényegében leszámoltak velük, vagyis nem vették őket többé emberszámba! Mai falunevek, mint például a maga nemében „isten háta mögött” lévő Zalaigrice is, őrzik emléküket. Íme, ez a szomorú tény is a névadás egyik formáját tanúsítja. Még akkor is ide tartozik, ha ezúttal helység nevéről van szó. Másutt többször is írunk arról, hogy az egy – eg – egész – ig – igg – igen – ige – igaz – igéz stb., mind-mind az ŐSEGY-re utalnak. Az igric tehát igézően igazmondó lehetett.

Nem is árt kissé körüljárni, épp csak a figyelem felhívás kedvéért, hogy a városok, falvak, puszták – majorok – nevében (az utóbbiakban sok volt a majorság, azaz a lábasjószág), milyen gyakran találhatók keresztnevek, sőt önmagukban is sokszor városok, falvak nevét jelentik. Például Aba falu neve. Ennek ősi jelentése apa, de találunk még Abaligetet, Abasárt, Abonyt stb. Van Álmosd, Áporka, Bánk, Bátor, Bő – nemzetség vezetője, bő, bű – Buda, Csanád, Emőd, és itt álljunk meg újra. Már említettük, hogy a magyar nyelvben a nőiségre utal két hangzó, az em és az en. Ez a nevek vonatkozásában is jelez, hiszen eredetmondánk hőse Emese, de például Arany János Enéh-t ír. S mit ad Isten, van Enese nevű község Győr közelében. (Győr pedig minden bizonnyal, a gyűrű, azaz a köralakban való védettség nyomán kapta a nevét. Balassi Bálint még győrő-t ír, a gyűrű helyett.) Az is érdekes, hogy vezetéknév vagy előnév ugyanúgy lehet helységnév, mint a keresztnév vagy utónév. Gondoljunk az említett Bánk, Bátor, Buda, Csanád vagy Gyula stb., nevekre. De van Imola és Vászoly – Vazul – nevű településünk is. S van olyan is, amelyikben két név található, például Budajenő. Mindezeknek ősi vonatkozásai vannak. Akárcsak annak, hogy a „magyar” szavunk, többnyire a szó elején, például Magyarszék, Magyarföld, Magyarlak és így tovább, harmincegyszer fordul elő csak a csonka ország területén. Ám van még Mogyoród, Őrimagyaród stb., tehát a NÉPNÉV sokszor előfordul, magyar, mogyor, megyer alakban is.

Emlegettük korábban a nem, nemz, nemzet, nemzetség, nemes és nép, név szavak ősi összefüggéseit, hadd jegyezzük meg, hogy a „nemes” szavunk csak a szó elején, harminckétszer található, sőt, van Nemesnép nevű település is Zalában. S ha már Zalát említjük, ott olyan falunevek találhatók, amelyek igen messzi keletre mutatnak! Ilyen például a Garabonc, Pacsa, Zalaszabar s tán a Kílimán falunév. Több is van, de ezeket azért említjük, mert különleges idő- és térbeli távolságokat sejtünk e nevek mögöttesében. Mert majd az alábbiakban alaposabban körbejárjuk az Árpád név lehető összefüggéseit s láthatjuk annak sajátos, szétágazó, sok mindent megvilágosító lényegét, valamint azt, hogy a névadásban sincsenek véletlenek! S ráadásul a név nevel s növel – növel vagy kicsinnyé tesz?! mindkettő egyszerre is előfordulhat, mert amíg növünk, nem biztos, hogy hírünk-nevünk is növekszik – de a megnevezés igen sokszor jellemez. (Nomen est omen.) Igen, a név a jel, előjel, intő jel s jellemez, mert jellemző. Annyira igaz ez a magyar nyelvben is, mintha a magyarból „fordították” volna latinra. Hiszen ráadásul, ahhoz, hogy a név nevel és növel, a jel jellemez, azt is hozzá mondhatjuk, mert ide tartozik, hogy a jellem jellemez! S a név benne van sok más szavunkban, olyanokban is, amelyeket használunk a köznapokban, de nem gondolunk a „név”-re. Nevezzük hát meg ezt a szót, ami nem más, mint nevezetesen a nevezetessége kifejezés. Mert mit is jelent, ha ezt mondjuk vagy írjuk: „Városunk nevezetessége…”? Azt jelenti, hogy jellegzetessége, híressége, fontossága, fő látnivalója és így tovább. De lássuk röviden az előbb említett faluk neveivel kapcsolatos észrevételeinket.

Pacsa neve nagyon messzire, az ujgurok földje – Kína! – felé mutat. Mint láthatjuk, Garabonc nevében két szó található a török gara-kara jelentése fekete, ott találjuk például a feketeszénről elnevezett Karaganda, orosz város nevében. De van fekete homok, fekete piac, karaborsa, (török), innét való a „borsos ár”, azaz nagy ár megnevézés és így tovább. Hasonlóan izgalmas a falunév másik fele, a „bonc”. Ugyanis a bonc nem más, mint keleti pap. Gondoljunk a „garabonciás” diákokra, akik korom-fekete köpenyben jártak és mindenféle bűbájra, rontásra stb., voltak képesek. Hát boncolgathatnánk még e faluneveket és a többit is hosszan, de az valójában másik, nagy munka, új könyv írása lenne. E példákkal csupán azt kívánjuk újra és újra bizonygatni, hogy a nevek valamilyen valóságot, valamilyen történetet, sajátos összefüggéseket őriznek mindmáig, még akkor is így van ez, ha nem tudunk róla, de olykor azért rá-rácsodálkozunk egy-egy névre és ha van elég kitartásunk, érdekes dolgok bomlanak ki a múltból, történelmi, netán őstörténeti összefüggésekkel is.

Jelezzük röviden, hogy nagyon sok későbbi keresztnév fordul elő még a településeink nevében, főként az Erzsébet, Péter, György, Mihály, Márton. Van például Zalában Szentpéterúr, Zalaszentmihály stb. Itt jegyezzük meg, hogy a nevek szomorú eseményeknek is tanúi. Hiszen az előbb említett két falu éppen úgy Pacsa szomszédságában található, mint Zalaigrice. A nevét azokról a pogány igricekről, dalosokról, énekmondókról kapta, akiket a kereszténység száműzött több faluba is. Ezek nevében még ma is megtalálható az „igric” név változata. De ahogy mondtuk, nemcsak egyszerűen száműzték őket, hanem a biztonság kedvéért a nyelvüket is kivágták, egyrészt büntetésül, másrészt azért, hogy ne tudják tovább adni szóval, dallal az ártó pogány hiedelmeket és énekeket. Ily módon veszhetett el a magyar őseposz is, amit Arany János és Vörösmarty Mihály is keresett. Az utóbbi nagy költőnk ennek „pótlására” írta meg a Zalán futása című eposzát. S az sem véletlen, hogy ő „talált ki” néhány szép magyar nevet, ez rögtön eszünkbe jut, ha például a Csongor és Tünde című művére gondolunk.

Végezetül, mielőtt az Árpád nevünk igazán sorra kerülne, hadd mondjuk el, hogy a névadás is logikus. De úgy is mondhatjuk, hogy sose véletlen. A magyar nyelv be-CÉ-ző lehetősége miatt alakulhattak olyan szavaink, mint az öcs, öcsi, öcskös, bácsi, boci, kece-hete, maci-baci és így tovább. Vagy gondoljunk arra, hogyan hívják sokfelé a tyúkokat etetéshez? Így: „pii-pii-pii”, s máris megvan a tyúk – csibe, csirke – neve, a pipi, pitye. Vagy miért hívhatják Zalában, de talán Dunántúl nagy részén a libákat, ludakat, különösen a kicsiket, buricának? Mert az etetésre így szólítják őket: burii, burinee! A névadás tehát megnevezés. A megnevezés pedig a nyelv által történik, így minden névadás nyelvi jelenség. (Tán a nevetés is? A nevető kimutatja a foga fehérét! Így mutatkozik be, „nevezi” meg magát?!)

Az alábbiakban aprólékosan körüljárjuk az Árpád apánk a vezér címszó alatt az ősi és sokfelé ágazó, de mindenünnen egyetlen irányba mutató ÁR+PÁD szavunkat, nevünket és reméljük, hogy a kis és nagyobb nyelvi ösvények, kacskaringók is megőrzik a logika indázó, ám mégis vitathatatlan összefüggéseit. Az egyes jelentések jól mutatják, hogy a megnevezések mögöttesében a valóság valamilyen része áll és uralkodik, meghatároz. Talán arról nem kell hosszan szólni, hogy miért éppen a finn, török, magyar szavakat, szótagokat hasonlítottuk össze. De arról mindenképpen, hogy miként került e nyelvek mellé a legnehezebbnek mondott nyelv, a szanszkrit? Bár a magyart is nehéz nyelvnek tartják általában, s lám, legalább ez a párhuzam megvan a két nyelv között. Mivel Kőrösi Csoma Sándor éppen a magyarok számára tartotta fontosnak a szanszkrit nyelv ismeretét, nekünk is szükséges e hitben vizsgálódnunk. Lehetséges, hogy olykor kissé nehezen követhető a nevek, megnevezések búvópatakszerű útja, de abban bizonyosak vagyunk, hogy érdemes kis odafigyeléssel e kacskaringózó ösvényeket, kitérőket s azok visszakanyarodásait követni, mert mind ugyanoda vezetnek, ugyanabban az értelemben találkoznak, nevesülnek.

Hát lássuk azokat a nyelvi nevezetességeket, amelyeket Kőrösi Csoma Sándor is megemlített. A szótára végén így ír: „Loma-páda Anga királya. N.B.-Árpád.” De közben nagy S betűvel jelzi, hogy szanszkrit kifejezésről van szó. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az Ár-pád szavunk második része tehát összefüggésben lehet a„páda”, azaz padisa, padne, pater, fater, father stb., tehát az apa, atya szavaink jelentéseivel. Gondoljunk például az Atyaúristen szavunkra. Méltóságot, rangot is jelent, akárcsak Atatürk nevében. Jelzi még a szótára elején, igaz kérdőjellel, az Atilla szót, imigyen: „(?) Atila”, szanszkrit írással is, szintén zárójeles kérdőjellel, majd így folytatja; „Adi-la, succcessful, great chief, conqueror = előkelő, győzelmes, foglaló.” Talán arra sem árt emlékeztetni, hogy az Atilla (így, egy t-vel!) névnek van magas hangrendű megfelelője, az Etele, miként a magyarnak a megyer. (S újra kis zárójeles „toldalék”. Az utolsó inka király neve Atahualpa volt. Az inkák nyelve a kecsua, ragozó nyelv! Az Ata lehet atya? Úr? S az alp török nyelven hős, lovag, bátor, vitéz!?)

Sokféle oka lehet a névadásnak, névszerzésnek, nevek viselésének. Álmos az eredetmonda szerint onnan kapta a nevét, hogy édesanyja, akit álmában megtermékenyített a magyarok szent sasmadara, a Turul (Turuj? Kerecsensólyom?), azt álmodta, hogy ágyékából folyókként királyok sora eredezteti magát. S ne feledjük, Álmos – aki e nevezetes álom után kapta a nevét – apját Ugek-nek vagy Ugyek-nek hívták. Az „ügy” folyót jelent. Erdélyben ma is van Feketeügy nevű folyó. S az ügy – folyamatban lévő dolog is – jelentése szerint az az ügyes, aki tennivalóit ügyesen, vagyis jól végzi. Ha nem, akkor ügyetlen. Az ügy tehát sokféle folyamat. A Kálmán név maradékot jelent, úgy ahogy az utódot értjük, valaki „maradékit”, fiát, (A „káló” szavunk jelentése maradék, ma is használják például a hentesek.) Emese nevében benne van az emse, emlő, éppen úgy, ahogy az Emőke, Enikő stb., női név szintén a nőiségre utal. Vagy gondoljunk a csecsemő szavunkra! Kétszeresen is megtaláljuk benne az anyával való, még különlegesen szoros kapcsolat megnevezését. De maga a mama, anya, benne van az Anna, Anikó stb., női nevekben. Talán itt még annyit elmondhatunk, akit megneveznek, azt megszólítják. Nevén nevezik, nevén szólítják. Így tartják számon. Magyarán, ezáltal veszik emberszámba. Ezzel a logikával bekapcsolódik a szám-tan a nyelvnek e fontos, számbevevő, számontartó rendszerébe. Ami korántsem csupán számok rendszere, hanem élő, változó szervezet.

De következzen végre e bevezető után a Árpád név alaposabb elemzése, amelyet egyúttal példának szánunk arra nézve is, hogy milyen megközelítési lehetőségei, útjai vannak, lehetnek a nevek kutatásának.

ÁRPÁD APÁNK, A VEZÉR

Ára, értéke, rangja, becse, sebhelye

Amennyiben létezik nyelvi törzsfejlődés, akkor az emberi nyelvek is az egyetemes fejlődés törvényéhez igazodva, annak rendjét követték. Ez pedig nem más az ember szemszögéből nézve, mint az, hogy minden kicsiből épül, részekből adódik össze, és mindennek oka van. Ahogy többször tömören megfogalmaztuk: Minden valóság okozat. De igaz ez a gondolat más sorrendű mondatban is: Tehát így is: Valóság minden okozat. Sőt így is: Okozat minden valóság. Mindhárom változatból azonos gondolat süt elő, és mégse volt egészen hiábavaló leírni e három változatot. Ugyanis a legfontosabb megállapítás, hogy az okozatnak oka van és mindezt igazolhatja a valóság. (Itt nem kezdünk töprengeni azon, hogy lehet a történéseknek olyan oka is, amelyekről nem tudunk, ez más gondolatkör témája.) A nyelv nem elvont fogalom, a nyelv valóság. Hangjel, ami megnevezés. S ha általában megnevezés minden szavunk, akkor a nevek többszörösen megnevezések. Tehát régen még inkább rávallott a név a viselőjére. Így értelmes és ok-os a több szótagú név, illetve annak minden szótagja külön is. Ez az egyik logikus tényező.

A másik az, hogy az ember ötven vagy százezer éve, illetőleg amikor a beszéd kialakult – bárhol! -, akárcsak a kisgyermek, nem három-négy vagy több szótagú szavakat mondott ki, hanem hangokat, aztán elkülönült hangzókat – már ezeknek is volt jelentése! -, majd ezeket kezdte összerakni. Ezért már a két szótagból álló szavak is összetett szavak többnyire és ténylegesen kikutatható mindkét szótag jelentése. (Abban hiszünk, hogy minden egyes hangzóhoz tartozik valamilyen jelentéstartalom, inkább érzelmi, mint értelmi. De két hangzóhoz már még több. Ugyanakkor egy hang/zó/ még nem zene, de kettő már a zene, a dallam meghatározó kezdete lehet.) Gondolható, hogy a nyelvi törzsfejlődésben sem az elsők között voltak a többtagú szavak, hogy aztán majd azokból, ahogy egyes nyelvészek gondolják, „elvonással” alakuljanak ki a rövidebb szavak. Ezzel nem azt mondjuk, hogy később, már a nyelv fejlődésének csúcsán, amikor a nyelvtan is kialakult, ne történhetett volna elvonásos szószületés, szóalakulás. Minden bizonnyal történt is, mert a nyelv „természete”, akár az emberé, hajlamos arra, hogy rövidebben, tömörebben fejezzen ki, értelmezzen, azaz: nevezzen meg valamit. Kétségtelen, hogy ez is egyfajta „lustaság”, de az is bizonyosra vehető, hogy gyorsaságra való törekvés is.

Amikor a neveket vizsgáljuk, például az Árpád nevet; akkor egyúttal sajátos tömörítésnek vagyunk tanúi. Mégpedig olyannak, ami a név viselőjét kívánja tömören, de mégis pontosan bemutatni. Tehát eredetileg minden névnek ezért van külön jelentése. Igaz, nem mindegyiket lehet pontosan értelmezni. Főként azért nem, mert szűk térben és időben kutakodunk. Az Árpád név jó példa arra is, hogy bátran kell vállalni az évezredekbe nyúló jelentéseket, az időben meglehetősen távolra mutató szálakat. Még akkor is, ha ma még nem tudjuk pontosan megmutatni, hogy minek mi az oka. De hinnünk kell, hogy „minden valóság okozat és minden okozat valóság”, azaz, hogy a korábbi megállapítást kiegészítsük: az ok is az, az ok is valóság.

Több éves előkészület után alakult ki kutakodási utam-módom az Árpád vezér nevének körüljárására, illetőleg arra, hogy a jelentés gyökereit, kapcsolódásait elemezzem. Az első ezzel foglalkozó dolgozatom, a Tiszatáj című folyóirat 1975. szeptemberi számában jelent meg, majd eltelt néhány év és újra megjelent ez a tanulmány, kis módosítással 1984-ben a Játék és törvény című könyvemben. Akkor a magyar mellett finn és török szavak jelentéseit hívtam segítségül, e „törökösnek” vélt név értelmezéséhez. Miközben meggyőződésem, hogy ez a név alapvetően és teljességében magyar eredetű. Bár nem fogadom el magam sem Pais Dezső névképzési magyarázatát, amely az „Árpácska” szón alapul. Tisztelem Pais Dezső munkásságát, szoktam is használni az általa annyiszor hangoztatott „más megoldás is lehetséges” álláspontot. S most éppen ennek az álláspontnak a szellemében keresem a más, talán a jó megoldást. Bizony óvakodjunk attól, aki szüntelen azt hiszi, hogy tudja a választ, a végleges megoldást. Most mégis azt állítom, hogy az általam fölvázolt lehetőség sokkal közelebb lehet a valódi magyarázathoz, mint az „árpácska”. Még a hetvenes évek elején a tanulmány első változatát elküldtem László Gyula régészprofesszornak, aki válaszában azt írta, hogy bár nem nyelvész, ő is tiszteli Pais Dezsőt, de az Árpácskát, mint a név eredetét némi kétellyel fogadja.

A „d” csatlakozása az „árpa” szóhoz, mint birtokos ragé, ez alkotta volna meg az Árpád nevünket? A Buzád mintájára? Nem nagyon fogadható el, azért sem, mert viselője törzsekből önként és kinyilatkoztatva nemzetté vált népnek vezére, első embere lett. A „d” persze lehet a magyar nyelvben sajátosan kicsinyítő, ha úgy tetszik déd-elgető képző. Miként erre rá is jöttünk! Íme a kisded, édesded, kerekded – tojás-dad! – vagy hasonló jelentéssel a déd, dédi, dada, didi, duda, dundi, kisded és így tovább, ám ez sem erősíti azt a tételt, hogy így fejezi ki a név a vezérséget. Sőt, inkább kizárja! Ráadásul Attila hun király örökösének tekintették. Ezt a tényt egyaránt megerősítették azok a szavak, amelyek a finn nyelvben, majd a törökben s végül a szanszkrit nyelvben találhatók. S bármennyire szokatlan vagy váratlan ez az „ugrás” időben, térben – akkor még nem is említem a Közel-Keleten hajdan volt Árpád városát! – bizonyosra vehetők az összefüggések. Mert történelmileg végül is nem nagy az út, nem lehetetlen a kapcsolat. S ha így van, akkor kötelességünk szólni róla. De mielőtt ezt tennénk, jegyezzük meg, hogy a mássalhangzók azonosságát vettük figyelembe. Így az Árpád szavunkban megtalálható az „r”, a „p”, és a „d”. Illetőleg két szótagból áll ez a szó, ez a név. Az „ár”-ból és a „pad”-ból.

Rövidesen láthatjuk, hogy nem véletlenül szólunk erről újra és újra. A Vámbéry Ármin által is lejegyzett török szó, az alput, a következőket jelenti: fejedelem, herceg, kormány, tehát méltóság és hatalmi-uralmi gyűjtőnév. Mint láttuk a török alp = hős, lovag, bátor, vitéz, valamint a volgai török nyelvben az alpaut jelentései: uralkodó, herceg, uralom, felsőbbség. Ha jól megnézzük, akkor az Árpád szavunkban említett mássalhangzók – r, p, d, megtalálhatók az utóbbi török szóban, mégpedig azok rokon hangzóiként is. Íme L, P, T. Mivel az „l” az „r” lágy változata, megtaláltuk mindkettőben, a „p” jelen van, a „t-d” ugyancsak egymás zöngétlen és zöngés változatai, így hát mindkét szóban azonosnak vehető mássalhangzók találhatók. Körösi Csoma Sándor emlegetett szótárában mintegy ötszáz szó között ott van, éppen a végén, a másutt is emlegetett Loma pada, azaz Anga királya, Anga uralkodója. Jól látható, hogy az Ár-pád szavunk második szótagját találtuk meg s ebből alakult, újra mondjuk, a padre, pater, padisah, de még a Vater, father stb. is. Mivel a finneknek nem voltak királyai, az alábbi példaszavak köznapiak. De érdemes megfigyelni a jelentésüket. Különös tekintettel arra, hogy most már bizonyosak vagyunk abban, hogy eredetileg két szóból forrott eggyé hajdanán az Árpád szavunk, még Árpád apánk, a honfoglaló Árpád vezér előtt?!

A finn nyelvben mintegy három-négy tucat olyan szóra bukkantam, amelyek szótöve az „ar”, köztük éppen arra az „arpa” szóra, amelynek jelentése máris megállít bennünket, hiszen sorsot jelent! S a többi „ar” szótövű finn kifejezés is figyelemre méltó. Érdemes bemutatni közülük néhányat. Íme: arpinen = forradásos, sebhelyes, (Talán ez a honfoglaló vezér forradásos, sebhelyes volt?!) arpoja = sorsvető, sorshúzó, arpallipu = sorsjegy (lippu = lap, figyeljük a mássalhangzók azonosságát!), arpi = forradás, heg, arvo = érték, becs, tisztelet, tekintély, (A rendes p-v váltásról van szó!), arvoinen = érő, értékű, rangú, érdemes, méltó stb., arvokas = értékes, becses, nagy értékű, drága, tekintélyes, tisztes, méltóságos, méltóságteljes, érdemes, méltó, – a magyar jelentéseket abban a sorrendben írtuk, amit a kitűnő és lelkiismeretes Papp István követett a szótárában.

Még e szószedetnek legalább a négyszeresét ide írhatnánk, mert annyi van a finn nyelvben, de példaként elég ennyi is. Ugyanis ennyiből is látszik, hogy e szavak olyan jelzők, amelyekkel körül lehet írni Árpádot, a vezért. Hát még ha meggondoljuk, hogy az „ár” egyik jelentése az „értékkel” is összefügg s mindez az „úr”-ral is, akkor nagyon fontos az, hogy a szanszkrit nyelvben is hasonló szavakra lelünk. Kóröni Csoma Sándor mintegy ötszáz szóból álló szótárat hagyott hátra, „mellékesen”, ám fontosnak tartva azokat, mert a biztonság kedvéért odaírta az angol jelentéseket is. Valamint megjelölte a szavakat H, azaz hindi, ebből volt kevesebb, vagy S, tehát szanszkrit származásuk alapján. Lássuk is mindjárt a nevezett – lám így is használhatjuk – szanszkrit szavakat.

argba = ár, becs, (price, value), artha = érték, (price), arha = ár, becs, (value, price), arhati = becsül (values), arthaka = érték, gazdagság, (wealth), arthajna = értelem, (Akárcsak a magyarban, azonos a szót! Angolul: understanding.), artham = -ért, (Mint a magyarban, s angolul: for.), Atila = előkelő, győzelmes, foglaló, de nem bizonyos abban Kőrösi, hogy szanszkrit szó-e? De angolul a következőket írja: „Adi-la, succssful, great chief, conqueror.” Egyébként ide kell írnunk az érdekesség kedvéért – noha Kőrösi Csoma Sándor mind a csaknem ötszáz szót a rokonság valószínűsítésével írta le -, hogy például a szanszkrit ata jelentése, atya, de a tata jelentése is az, (father). Bizony mondjuk, hogy öreg tata, vén tata stb.

Lássunk néhány török szót is. Az az érdekes, hogy a török nyelvben, az „r” helyett inkább a lágyabb „l” hangzót találjuk. Ez azonban teljesen szabályosnak és természetesnek vehető hangzóváltás. altín = arany, az ar-any szavunkban ott van az „ár”-ra utaló szótő, így hát az ér-téket is képviseli, már az arany magában is értékjelző, alp = hős, lovag, bátor, vitéz, tehát rangos, alput = fejedelem, herceg, ala = magasabb, felsőbb, legfelsőbb, kitűnő, remek, kiváló stb., jelentések jelzik az irányultságot, s az az érdekes, hogy az irány éppen úgy, mint az arány, egymásnak útmutatói, s egyúttal föltételezhetjük, hogy az ar, ár, er, ér, tér, valamint az él (élen az első, az első a fő, a fontos, s az „al” nemcsak alul-t, al-só-t jelent, hanem föntről, magasból lefelé való irányt is és például ezt fejezi ki az alku szavunk, amikor is le akarjuk szorítani az árat). arsidük = főherceg, artirma =árverés, áremelés, – tehát megvan az „ar”-„ár” kapcsolat itt is -, alpaut = uralkodó, uralom, herceg, felsőbbség, alper = hős férfi, alptigen = hősnek nevezett, oran = arány, mérték.

Ha benevezünk valahova, valamire – vagy beneveznek bennünket -, akkor mindenek előtt a nevünket adjuk meg, azt írják be, azt veszik számba. De azt is mondhatjuk, akit számba vesznek, azt megnevezik s csakis névvel vehető emberszámba mindenki. Név szerint számolnak vele. Mint ahogy név szerint keresik, ha le akarnak vele számolni. S minden bizonnyal összefügg ezzel a nevel-növel szavunk, illetve akit nevelünk, azt a nevesítésekhez is hozzá segítjük. Hiszen azzal kezdtük dolgozatunkat, hogy a nyelv lényeges tevékenysége a megnevezés, nevezetesen a névadás. S az Árpád név lehető jelentéseinek körüljárása, a névadás lehetséges összefüggéseire mutat példát. Ide még kívánkozik valami. Ott látjuk a finn szavak között a forradást és a sebhelyet (arpi), amelyből még valami érdekesre, fontosra lehet következtetni. Talán nem is alaptalanul.

Nem ismeretlen az a szokás, ami még a múlt század elején is divat volt. Azt tartották férfiasnak, akinek az arcán kardvágás sebhelyei voltak. A sebhely, másként heg arról tanúskodott, hogy az illető férfias, mert bátor, párbajokban – vagy korábban, éppen harcokban – szerezte a sebhelyeket. Nomád népeknél ezt, mintegy kitüntetést, megkülönböztetést viselték a férfiak, a harcosok. Mivel a finneknek nem voltak királyaik, így jelentős vezéreik sem, (bár a nevezetes „hakkapeliták” – hakka pálló = üsd a fejét – itt voltak Buda visszavételénél!), akiket, mint nevezetes katonákat számon tart a világ, maradtak a köznapi szavak, köznapi jelentések. Mi azért arra is következtethetünk, hogy e jelentések oldalhajtásai kapcsolatban vannak az Árpád szóval, vagyis Árpád talán sebhelyes, forradásos arcú férfi volt? Egyrészt, minden bizonnyal bátor volt. Magyarán híres, jó harcos volt, másként nem is választódhatott volna ki a fontos szerepre. Aztán az is lehetséges, hogy neki volt valamilyen eredendő neve. Azonban, amikor fejedelem lett, vezér lett – vez-ér! – ezeket az értékeit nevébe is belevették. Tehát emiatt volt ÚR és KIRÁLY, illetve értékes és: uralkodó. A kapott neve megmaradt, mint az indiánoknál – Gyorsláb, Sasszem stb., – a tulajdonságai és helyzete következtében, de az eredeti megszólítását elfeledtük. Vagy addig nem is számított embernek, nem vették felnőtt számba, emberszámba, amíg nem kapott nevet, rangot. Kétségtelen, hogy sok szempontból a vezető, a király vagy fejedelem megnevezése kivétel, ám azért választottuk ezt a nevet, mert nagyobb terek és idők szemszögéből vizsgálható. Nép, nemzet uralkodójának különösképpen nem lehetett véletlenszerű a neve!

A neveknek szerepe van a származásban, abban, hogy ki kinek a fia. (Ki fia-borja?) Ezáltal lehetett mindenkit számon tartani. De ne feledjük, hogy nemcsak a nevezetesebb emberek nevének volt jelentése. Emlegettük már az Ügek – Ügyek -, Álmos, Emese, Kálmán stb., neveket, szavainkat. Végül szóljunk néhány régi magyar névről, illetve azok jelentéséről. Például az Aba, Abád, Abod stb., jelentése apa. Gondoljunk Juhász Gyula emlékezetes versének címére, ami nem más, mint Tonuzoba, azaz Tonuz apa, – akit pogányságáért feleségével együtt, élve eltemettek – az abádi révnél. Gondoljunk újra Kemál Atatürk nevére, miként említettük, ez a szó azt jelenti, hogy a törökök atyja. Láttuk, hogy a szanszkrit nyelvben is előfordul ez a szó és apát, atyát jelent, valamint aligha véletlen az utolsó inka uralkodó nevében az „Ata” szótag? Az előbbiek nyomán gondolható, hogy a magyar Alpár név jelentése hős férfiú. Az Emese, Emőke, Enikő az emlővel, nőiséggel – emse! – függ össze. De nem ritka, hogy „férfiasnak” vélik és az Emőd ezért lett férfi név. Van azonban ilyen család- azaz vezetéknév is. S ne feledjük, hogy Attila, azaz Atilla neve létezik magas magánhangzókkal is, Etele formában. De már az Etel, Etelka női név. Természetesen a külső megjelenés vagy testi-lelki tulajdonságok is hozzájárultak a névadáshoz, mint például a Deli, amely minden bizonnyal a deli, délceg, dalia jelentésekkel függ össze. Adtak nevet a törzsek is, lásd a Jenő szavunkat.

A nyelv tehát a legnagyobb közösségi alkotás, a világ dolgainak hangok által való pontosítása, megnevezése. Ezért a magyar nyelvet nemcsak szókincstárnak, hanem tudás- és ismeretek tárházának kell tekinteni. Kutakodásaink szerint, összehasonlíthatatlanabbul jelentősebben, mint a nyelvek többségét. A név azonban sokkal jobban hozzánk tartozik, mint bármely más szó, kifejezés. Személyiségünk része, ezért kötelező vigyázni a nevünk becsületére, arra, hogy ne essen folt a nevünkre és ne hozzunk magunk se szégyent rá! A név mi vagyunk, bennünket kép-visel! S az is, amit a nép visel.

Összegezve: az Árpád név két szóból tevődik össze, Az egyik az „ár”, ami magába foglalja, ráadásul több nyelven az „ér-ték”, „ér-dem”, stb., valamint „ér”-vényesen az „úr” jelentéseket. Az „ar”-anytól, az „ar”-ányon át az „ár”-ig „ér” ez az „ér”-dekes, tehát„ér”-deket képviselő szó jelentése. Ebből az „ér” benne van a vez-„ér” szóban is, és még láthattunk több, közvetve ide kapcsolódó „leágazást”. A szó – név – másik fele a „pád” pedig, ahogy kiderült, igencsak az uralkodás képviselője, a padisától a pádreig vagy akár a páterig-fatherig. Az Úristen is Atyaisten egyúttal. De Szentisten és Egyisten is, valamint Nagyisten. Újra „összejön” az „egy” és a „minden”, tehát, erő, uraság, nagyság, tekintély, azaz az isteni mindenhatóság jelentése. Hiszen az Úristen a Mindenható is! És mindez közvetlenül és közvetve, többszörösen benne van a magyar Árpád szóban, megnevezésben, névben. Ahogy az Attilában benne lehet az ata, atka, lám, Atyaúristen milyen csoda nyelvünk is van nekünk?!

Végszót az Árpád nevünk esetében sem tudunk és nem is kívánunk mondani, hiszen éppen a saját gyakorlatunkból jól tudjuk, hogy az a gondolat, amit két évtizede is megfogalmaztunk, örökké érvényes. Bár nem tudjuk igazában kifejteni, hogy mit jelent az örökké? Amíg világ a világ? Ez sem biztos, hogy megfelelő értelmezés – magyarázat -, hiszen mondjuk Isten, Teremtő stb., a világ nélkül is lehetséges. De azt nem tudjuk, vajon a Törvény és Isten azonos-e? Vagy mit értünk a világ alatt? De ne mélyedjünk el ebben. E sorok írója előtt újra és újra fölrémlik az a gondolat, ami középiskolás kora óta kíséri. Egyrészt a tyúk és tojás összefüggései a kakas nélkül csonkák, sőt, teljességgel értelmetlenek. Másrészt a fény és a sötét egymás föltételei. Ha csupán fény volna, semmit se látnánk! Ha valamit tökéletesen körbevilágítanak, az eltűnik a szemünk elöl, mint látvány megsemmisül. A látáshoz nemcsak fény, hanem árnyék is szükséges. És nem feledtem azt a fénnyel kapcsolatos gondolatomat, amit szintén mintegy két évtizede leírtam. Ez pedig nem más, mint – így is megfogalmazhatom – a fényszóró tökéletesedése bizonyítja esendőségünket. Kissé egyszerűsítve, ez így hangzik. Amennyivel messzebbre tudunk világítani a sötétbe, azzal csak azt látjuk, hogy mily végtelen a sötétség! S hogy a mérhetetlen nagy tudásunk sem bizonyítja, valamint annak növekedése sem, hogy a mindenségben csökken az ismeretlen száma, mennyisége, lényege.

Ezért e rész végére ide írjuk azt a kevesek által ismert tényt, amit Borbola János új könyvéből tudunk. A könyv címe Királykörök. Borbola János a hieroglifák magyar olvasatát közli új könyvében. Ő maga is megtalálta az Árpád nevet a hajdani, azóta eltűnt, nem sémi nép által hátrahagyott szövegben. Ők voltak az időszámítás előtt, mintegy 3700 évvel élt piramisépítők! És ő idézi a neves, világhírű A. H. Gardinert, méghozzá ekként: „Ide kívánkozik Gardiner megjegyzése, az egyiptomi Árpádról azt állítja, hogy Árpád volt Egyiptom első királya. Őt követte Ozirisz, majd Hórusz…” Tehát nem tudható, hogy mit találunk még, milyen újabb és újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő. Aki valamit véglegesen próbál lezárni, annak egész munkálkodása megkérdőjelezhető! Gondoljunk az általunk emlegetett Atahualpára! No meg arra, az élet, a világ valósága mindig többszörösen fölülmúlja azt, amit mi elképzelni képesek vagyunk. De hát ez nem is a képzelet szüleménye, nem is képzelődés, hanem tények sorjáztatása. S ki-ki gondoljon azt, amit jónak vél. Semmiféle tudás megvilágosodása vagy érték fölismerése sosem volt és nem is lesz népszavazás kérdése! Vannak dolgok, amelyeket – a kezdetben – csak egy vagy egy-két ember ismer föl, tud, de attól még a tudás tudás, az igazság igazság marad!

Minden bizonnyal ez is az egyetemes törvényhez tartozik. Hogy mennyire helyénvaló ez az elgondolhatóság, az mutatja, hogy minden bizonnyal lehetségesek, vannak olyan ismeretek és igazságok, amit egyetlen ember sem tud! Ha nem így volna, nem remélhetnénk, hogy mindig újabb és újabb dolgokat ismerünk, tudunk meg a világról. Az kétségtelen, hogy az Árpád eredeti magyar név! Más mai nyelvekben népeknél – nem található meg ez a név. Az is valószínű, hogy mindaz, amit ezzel kapcsolatban tapasztaltunk, szintén az ősvalóság része. De hogy miféle tájakra és időkbe gyökerezik eredete, azt most még ne döntsük el.

NYÍL, VAN, VALÓ

Nyelvünket nemcsak a látható, érzékelhető valóság alakítja – bár a kezdetektől annak volt rá a legnagyobb hatása! – hanem alakítják a valóságból való szellemi-lelki „párlatok”, a hiedelmek is. Minden bizonnyal ennek köszönhető; hogy a magyar nyelvnek sajátos, logikán és ősi tapasztalaton, valamint hangtörvényen alapuló szó-, gondolat- és eszmeképző ereje van. Ezt sem lehet elégszer elmondani. Ki tudja miért, erre a nagyon fontos tényezőre nem figyelünk. De nem figyelnek a nyelvészek sem. Esetleg az írók közül egy-egy, mint az alább említettek, vagy az utánuk következő Kosztolányi Dezső mutatott még rendkívüli érzékenységet a nyelvünk iránt. Mindezt azért fontos többször is emlegetni, mert például a magyarság „szegénységeként” emlegetik, hogy nincsenek nagy magyar filozófusok. De igenis vannak, csak azok egyúttal nagy magyar költők is! A magyar költészet nemcsak képgazdag, de páratlan a gondolatgazdagsága. A magyar költészet eszmeképző! De aligha tévedek, ha azt vallom, hogy eszmeképző már maga a nyelvünk is. Ezért is beszélhetünk nyelvi filozófiáról. Már évtizedekkel korábban leírtam József Attila sorait, az Eszmélet című verséből:

Csak ami nincs, annak van bokra,
csak, ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

Ráadásul ezek a sorok nemcsak filozófiát, hanem fizikát, számtant, csillagászatot sűrítenek. Magam Einstein híres képletére gondoltam, E egyenlő mc a négyzeten. De talán mehettem volna korábbi időkbe, Bolyai János felfedezésig, aki a semmiből teremtett új világot. Elég gyorsan megvilágosodott előttem az is, hogy pontosan ezt a gondolatot, a védtelen viszonylagosságot s a lét általános tünékeny-törékenységét, tehát e gondolat lelkét korábban is megfogalmazta már nagyságos Berzsenyi Dániel ország-gazda, íme:

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül
S minden míve tűnő szárnya körül lebeg.

Amúgyis a magyar költészet egyik fénylő magassága A közelítő télhez című Berzsenyi-vers. Ezért, ha a magyar irodalmat, a költészetet kivonjuk a magyar oktatásból, akkor a magyar gondolkodásmód, a magyar filozófia satnyul, sorvad el hamarosan. Az ilyen remeklések nyelvünk csiszolt gyémántjai és gondolati palotáinknak nemcsak örök díszei, de erős tartói is. Tehát a magyar nyelv a költészetben összesűrítve mutatja meg képességét – képességünket! – amikor a matematika rendező erejével tartja a magasba a muzsikát, test a lelket s áttetsző csillogása mögött a végtelenség titkai ragyognak. Ha ez nem filozófia, akkor mi az? Ez a filozófia csúcsteljesítménye!

Ugyanezt állapíthatjuk meg a népköltészetünkről, a népi hiedelemvilágunkról is. Mi most a nyelv késztető lehetőségeinél maradunk, és a szavak, egyszerű és összetett szavak fogalmi és valóságból eredeztethető születését, alakulását mutatjuk be. Alább erre említünk érdekes, de nem egyedülálló példát nyelvünkből. Máris leírjuk azt a szót, amiből kiindulunk, ez pedig nem más, mint a sokszor használt nyilvánvaló szavunk. Persze több nyelvi ösvényen közelítjük meg. Egyrészt azért, mert hitelesebb lesz a végeredmény, másrészt a többféle látószög pontosabban mutatja a képet és többet tanulhatunk a nyelvünktől, mert van mit tanulnunk tőle mindabból, amit tíz- és tízezer évek alatt magába fogadott, illetőleg eleve önmaga létrejöttének okaiból s módjaiból megőrzött önmagában mostanáig. Ahogy már emlegettük, nemcsak szókincstár, hanem „tárgyi” bizonyítékokkal felérő leletek tára, élő, működő, szellemi múzeum. (Itt rögtön emlékeztetünk arra a tényre, hogy a magyar nyelvben önálló, egész szavak is hasonlóan működnek és hoznak létre új szavakat, új jelentéseket, mintha ragok vagy képzők volnának. Ezek közé tartozik az L+L alak, más és más magánhangzókkal. Íme: lel, – lel-et, és a szó végén: kém-lel, vagy: lél-ek – szem-lél, a mély hangú magánhangzók esetében például a fog-lal, tag-lal, de nem kezdődik magyar szó „lal”-lal. A mély hangú ragoknál, említhetnénk többet is, de most lássuk a „nak- nek” alakot, „-nak”-kal nem kezdődik szó, nem is ragozzuk. De már a magas magánhangzójú ragot, tovább ragozhatjuk: nek – neki, őneki stb.) Mondhatnánk, hasonlóan közelítjük meg a nyelvet magát, mintha repülőgépről tájékozódnánk, majd leszállva nagyon sokat gyalogolunk, hogy utána sajátos összegezéssel újra elénk táruljon lentről és föntről egyszerre a nyelvi tájék. Kezdjük hangulatos „mellékösvény” kanyarulataival.

Ismerjük a csűrés-csavarás kifejezést, ami olyasmit jelent, hogy valamit kacskaringósan és körbejárósan közelítünk és csak talán a végén derül ki a lényeg. (Ha kiderül!) Azonban mi most nem a mellébeszélés, ködösítés miatt lépünk olykor kitérő – de a végén visszatorkolló – ösvényekre, hanem a szélesebb körű látásmód kedvéért. Említem, emlegetjük ezt a szókettőst, de nem nagyon gondolunk arra, hogy valójában mit is jelent? Mint ahogy más szavak esetében sem! Nem beszélve a szótárak félrevezető szerepéről! Elég, ha a már sokszor emlegetett földönfutó szavunkra gondolunk, ahol például az angol homeless szóban sem a föld, sem a futás nincs benne! A jelentése egész pontosan hontalan. De hát a magyar szó finomabb és pontosabb, mert a honos és hontalan egyaránt lehet földönfutó! Másutt tárgyaljuk, hogy a ló életbe vágó jelentőségéből fakadt, következett az említett földönfutó szó jelentése. S akinek még lova sem volt, az szerencsétlen. És ne feledjük, ahogy emlegetjük másutt is, nem véletlen a „megjárta” kifejezés. Hiszen a gyaloglás szavával fejezi ki a nyelvünk, hogy valakinek valami baja lett. Ugye, lám azért, mert nem volt lova és gyalog kellett „megjárnia” az utat, a sorsot!

Általában azt tapasztalhatjuk a szótárakat vizsgálva, hogy más nyelvekről, szinte nincs is kivétel a legtöbbször emlegetett nyelvek esetében – angol, német, francia, orosz, spanyol, olasz stb., – azt állapíthatjuk meg, hogy a szavaik sokkal távolabb vannak a valóságtól, mint a magyar nyelv szavai. Gondoljunk például az orvosi kezelés fogalmára. Ez a szavunk annak a gyakorlatnak a valós emlékét őrzi, amikor kézrátétellel gyógyítottak. De még a labdarúgásban használt „lekezelte a labdát” kifejezés is arra utal, hogy olyan nagyszerűen vette birtokba a lábával, mintha a kezével tette volna. Miként a kézzel való ősi munkálkodás található a készül szavunkban. Az élet gyakorlata és a logika azonosan jelenik meg a nyelvünkben! És így tovább, százával sorolhatnánk a valóság mögöttes és hitelesítő jelenlétét szavainkban. Ide tartozik a nyíl, nyilall szavunk is. Lássuk tehát, mit is takarhat a csűr, csűrni, csűrés, cserlés stb., kifejezés, nem szólva arról a valóságról, hogy maga a csűr szavunk is kétjelentésű. Az egyik jelentése, hogy teker, például csörlőt forgat és az a hely, ahova a termést begyűjtötték, a pajta vagy a csűr. Itt is és másutt is az a kérdés, hogy a pajtában használtak-e csörlőt, emelőt valaha? Illetve mennyire függhetett össze a begyűjtés, betakarítás fogalma a csűréssel, csavarással, csörléssel? Talán az egybehordást, gyűjtést, össze-sűr-ítést, tartósítást jelent? (Érdekes a szótő jelenléte a török nyelvben, ahol is a csűrü jelentése megrohad, elrohad, ez nem tűrhető – t-sz-cs hasonulat -, tehát be kell gyűjteni, mert ártalmas a csűrés? Azaz a dolgok csűrése-csavarása?! Ez is meggondolandó. De azt is mondhatjuk a nyelv szabadsága erre is teret és lehetőséget kínál és élnünk is kell a gondolattal, hogy addig csűrte-csavarta, amíg ki nem fa-csar-ta belőle mondjuk a dühöt, indulatot vagy éppen az igazságot.)

Érdemes megcsodálni nyelvünk sajátos képességei közül egyet: a csavar, fa-csar nemcsak hangzásbeli, de jelentésbeli közelségét! Kissé hasonló a helyzet a ka-lán és a ka-nál esetében. S ha már emlegettük, törökül a csark jelentése kerék, másutt írtuk, hogy a török tekerlek jelentése is kerék. Azonban sose felejtsük, hogy a szótárak készítői nem lehettek elég alaposak, nem ismertek átfogó rendszert, sem a logika őserejéről nem tudtak. Mert például a török tekne első jelentései csónak, kis hajó, csak a második jelentése dézsa, teknő. Magam ezeket az együtt lévő mássalhangzós szavakat, még az 1960-as évek végén szótekéknek neveztem el! Aztán ott van a „bicska” és a „bicsak” szavunk. A bicska behajtott pengéje is meg-bicsak-lik. A bokánk kifordul, kibicsaklik. Magam e többféle használati lehetőségből azt a következtetést vonom le minden alkalommal, hogy az a nyelv a szavak ősbirtokosa, amelyben többféle azok használati lehetősége.

A csat- és a csűr mássalhangzói azonosak! A csűrés-csavarás sokasítja például a ráfordított időt, ha úgy tetszik, meg-sok-szor-ozza! Bizony érdekes, hogy törökül a csarpi=szer, szorozva, a szorzójel olvasata matematikai példákban, csarpilan=szorzandó, ám a csarpik, csurpuk jelentése girbegurba, tekervényes. (Azért ez is izgalmas, nemde?!) Sőt ide vesszük a madarak görbe csőrét is, ami tán mégsem a csőorr együttese, annál is inkább, mert a mai formájú cső, mondjuk tízezer éve igen ritka volt, ha egyáltalán volt, ám a madarakat sokkal régebben ismerték s közelről. S addig nem nevezték volna meg a csőrüket, amíg a cső maga nem vált közismertté? Persze a „csöves” szarv, szaru létezett. Abból készült például az ivókürt. Ez a „cső” valóban szerepet játszhatott a madárcsőr megnevezésében! (Érdekes madárnév például a küszvágó csér! Ez a madárka feltűnően a csőrével munkálkodik. Mindezt azért említjük, mert a nyelvészek szerint a csőr szavunk a csőorr szavakból alakult.)

Belénk nyilall

Sokféle ok és érv, valós tárgy s tény azt bizonyítja, hogy a magyar nyelvben korántsem véletlenül jelentik a szavaink azt, amit jelentenek. Magyarán, a nyílt, nyilvános, nyilvánvaló stb., szavainkban sem véletlenül van jelen a nyíl szavunk. Ennek a szónak ősi, valós értelme nagyon régen kialakulhatott. Tehát volt elég idő arra, hogy a valódi, tárgyi fogalomból és a hozzá tartozó jelképi eszméből létrejöjjön az elvont fogalmi jelentés is. Akárcsak a másutt részletesebben körüljárt és elemzett szemérem, fennhéjázó, egyívású, egyöntetű stb., szavaink esetében, amelyekhez még százával sorolhatnánk társakat. Ezeknél kivétel nélkül valós tapasztalati emlékezet áll a jelentés mögöttesében. Mi már nem emlékezünk a gyökerekre, de a nyelvünk még „emlékezik”, hogyan jöttek létre szavaink és miként ágaztak-bogaztak s miféle okok és törvények szerint. S miután ezt a gondolatot a magyar nyelv egésze igazolja, nem tételezhetünk föl mást, mint azt, hogy a nyilvános, nyilvánvaló stb. szavainkban is őseredeti valóság nyomán van jelen ma is a „nyíl”, aminek régesrégi éles szúrása a nyilall szavunkban is meg-nyíl-ván-ul, s ugyancsak nem véletlenül! (Az emlegetett angol nyelvben is más szó a nyíl és más a nyilall. Nem olyan erejű, múltú és hatású a nyíl által okozott éles, szúró fájdalom valósága s ezáltal emlékezete sem, mint a mi nyelvünkben. De ezt elmondhatjuk a német, francia, orosz stb., nyelvekkel kapcsolatban is. Az elkerülendő lapozgatás miatt, írjuk ide, angolul a nyíl = arrow, a nyilallás = shooting/stabbing pain. Németül a nyíl = der Pfeil, a nyilallás = der Stich.) Persze vehettük volna bármelyik európai nyelvet, de akár távolabbit is, aligha tapasztalnánk mást. A magyar nyelv feltűnően idézi ma is az ősi valóságot, annak ok-okozati, azaz logikai összefüggésében, minden ízében és egész működésében.

A címben három szót találunk: nyíl, van, való. E fogalmakból az első, a nyíl tárgy, valós dolog, megfogható. A másik kettő elvont fogalomként tartható számon. A van a létezést – levést – fejezi ki s hasonlót, árnyalati eltéréssel a való – levő, lévő, meglevő, vala stb., – szavunk. (Jegyezzük meg, hogy pontosan így ejti az angol az one = egy jelentésű szót: van. Másutt szóltunk az EGY, IGEN, ÉN, VAN szavaink egyik nyelvből a másikba való nagyon érdekes áthallásáról. Ami az egyik nyelven például igen, az a másikon én és így tovább.) E mellékhajtások valójában a fővonalhoz tartoznak, hiszen azonos elv szerint ta-lál-hatunk rájuk, lel-het-jük meg őket. A létezést leginkább kifejező szavak közé tartoznak a következők is: él, élet, ell, eleven, vala, lét stb. S ha megfigyeljük ezek változatait – megint csak mintha csűrnénk- csavarnánk a témát -, azt látjuk, hogy szüntelen főszerepet kap a logika. Az állat, élőlény – az ember is az, de az EM+BER mint végső alak, sajátos gyökerekből fejlődött – szül, ell és úgy él. Az él-és, él-et a legfontosabb. Aki elöl halad az az él-en jár. Lásd élharcos, éllovas stb. (Így csatlakozhat ide a kés eleje, azaz éle! S tán az el-me el-sőbb-ség-e is?!) De ide sorolható az él-énk, él-vez, él-elem, él-el-mes, (el-més?!) él-ed kifejezés is. Aki él, az szül-etett, azt szülő szülte, anya-öl-ben él-edt, öl-el-és nyomán. (Finnül syli, ejtése szülí, jelentése: anyaöl. Ahol az éledés, majd a szülés történik. Ugyancsak finnül oleva = levő, való, olla = van, megvan, törökül pedig az olan = létező, meglévő.)

Tehát a valóságot erősítette a vala. De nemcsak valaha, ma is. A valóság lényege az élő jelenlét, a személyes jelen-lét, miközben saját szemünkkel látjuk a világot. Ezért a legfontosabb tanú a szemtanú. S mivel ezt nagyon régen „tudja a nyelvünk”, e legfontosabb testrészünk vesz részt a személy szavunk képzésében. Ez a lényege. (Tájszó: szemét, szemétes.) A látó, néző pedig szemlél, azaz meg-lel valamit közben és kialakítja nézetét, azaz a véleményét. S ez is az ő szem-lél-et-é-hez tartozik. A vél-emény szó elején ott ta-lál-juk a „vél” alakot, ami az együttlét s a való, vala, s -val-vel rokona. Például a val-a-ki-vel szavunkban megvan mind a két rag, a magas hangú és a mély hangú is. Sőt, ebben az esetben, mivel összetett szóként működik, a nyelvünkben ez a kifejezés kifejezetten fittyet hány a magánhangzó illeszkedés törvényének, a szó elején mély hangúak a szótagok, a második részben magas hangúak. De mielőtt a csűrést-csavarást és el-emzést folytatnánk, lássuk a valóságot, előbb a nyilat, aztán az íjat. Nem nyilet! Nem nyilet!

A nyilat éles kőből, csontból, fából, nádféléből, tollból készítették korábban, majd a hegye fémből kalapálódott. Az az érdekes, hogy nem egészen illik bele azon magyar szavak sorába, amelyekben a hangzók keménysége vagy lágysága eleve meghatározza a jelentéstartalmat. Gondolhatunk a kemény, kő, kattan, kovács, koppan, csattan és így tovább, szavainkra, ahol a hangutánzást kemény mássalhangzók hozzák létre. De még a kés, csata, sőt a csete-paté is idézi a fémes csattogást. (A csete jelentése törökül banda, csoport, érthető, hogy kisebb egységek között lehet csete-paté, a nagy seregek csatáznak!) De a nyíl szavunkban, szokatlan módon csak az „í” vehető kemény hangnak. Azt azonban ne feledjük, hogy a nyilazáshoz íj is kell! Valamint az ijed, ijedtség, ijedelem stb., szavainkban, mintha maga ez az eszköz lenne a szótő?! Ijesztő kérdés? Lehet, ám az „i-í” akárcsak máskor, itt sem engedelmeskedik a magánhangzó illeszkedés szép törvényének. Hiszen íjjal, íjnak, íjat mondunk, de már ijed, ijesztő, ijedtség stb. Amíg tehát erről a nagyon fontos fegyverről magáról van szó, nincs illeszkedés. Amint a valós fogalomból elvont fogalom lesz, jellemző az illeszkedés. (Szükséges még ennek körüljárása, ahogy másutt is jeleztük, például az ízen-üzen, ügyekvő-igyekvő változás esetében. Vagy a síppal, hidra, s ugyanakkor vízre, vízzel szavaink vonatkozásában vár ránk még iz-galom s bizony, iszony, nem iz-get; hanem iz-gat bennünket a téma. De így már rendben van: izeg-mozog, izgő-mozgó.) Alább még egészítsük ki kissé a föntieket.

Az „í-i” jellemzően kemény magánhangzó! Mivel kis lukon-likon képződhet, síphangnak neveztük. Viszont az emlegetett íjnak, mondhatjuk nyugodtan, történelmileg, az ijedtséghez nem kevés köze van! Ugyanakkor, aki nagyon megijed, netán élete veszélyben van, az sikít, sikolt, sikolyt hallat, sikítozik, visít, rikolt, mert süvít-sivít belőle a hang. Igen, a sikoly erősen hangutánzó eredetű és a hangutánzás fő hangadója ez az „i-í”’ hangzó. Vagyis kérdezzünk a számtan – és zalai nagyanyám – szavával, tehát hányadán is állunk a nyíllal? S megint vissza kell utalnunk a nyíl és a nyilall valós, több ezer éves tapasztalati összefüggésére, amit a jelentés többszörösen igazol. Hiszen hegyes, éles a nyíl maga, éles, szúró fájdalom a nyilallás! S az is, amit a nyílnak a testbe való becsapódása okoz. Éles, szúrós hang az erős, magas „i”! S ez hallatszik a a sikoltozótól, sikolyt hallató szájából-torkából, amikor a nagy ijedtség következtében sikít, visít, sikoltozik, és így tovább. Így illeszkednek logikusan a valóság elemei és előzik meg, majd hitelesítik a jelentést. A magyar nyelvben. (Ez nem jelenti azt, hogy a más anyanyelvűek nem í-vel sikoltoznak. Ez a dolog ugyanis egyetemes.)

Ott kezdődik az izgalmas kutatnivaló, hogy amikor ezt a jellegzetes hangzást kifejezik, akkor a szóban benne van-e az „i”? Megnéztem, általában benne van, csakhogy a hangutánzástól sokkal távolabb vannak ezek a szavak, mint a magyar sikoly. Íme néhány példa. Finn: sikít = kiljua, kirkua, kirkaista, német: sikít = schreien, sikoly = der Aufschrei/Schrei, angol: sikolt-sikoltás = scream, shriek, a közös rokonság látszik, de még az orosz szavakban is. Orosz: sikoltás = vszkrik, sikoltozik = vizzsáty stb. Lássuk még a spanyol nyelvet: sikoltás = grido, sikoly = gritó és így tovább. Noha latinul a sikít = exclamo, quirito vagy vociferor, sikolt = exclamo, clamorem tollo, sikoltás = exclamatio, clamor stb. Nem kell sokat magyarázni arról, hogy az egyetemes és valódi sikoly-hangadástól mindegyik idegen szó távolabb van, mint a magyar sikít, sikoly, sikolt szavaink.)

Ilyen és hasonló példák mutatják nyelvünk ősi helyét. Most egész pontosan rá kell kérdeznünk, vajon miként kerülhet az eddig említett, valamint az alább fölsorolt szavakba a „nyíl” szavunk? Íme példák a hosszú sorból: nyílik, nyílás, nyíló, nyilas, nyílt, nyilván, nyilvánosan, nyilvánosság, nyiladozik, megnyilvánul, kinyilvánít, kinyilatkoztat, nyilatkozat, nyilvántart stb., stb. S nyilvánvaló, hogy még elég hosszan sorolhatnánk. Kétségtelen, hogy az első pillanatban, percben, sőt, órában úgy látszik, mintha merő véletlenről volna szó. De hát kérem ahhoz képest elég sok szavunkban fordul elő és adja meg a nagyjából azonos jelentést. Ami nem más a legtöbb esetben, mint a sokak előtti szereplés szava, megjelölése. Illetve ehhez közel álló kitárulkozás, véleménymondás, annak megjegyzése, tárolása és egyáltalán nem titokban. S lehetne még a jelentéstartalmi kört – amelynek lényege azonos vagy közeli – bővíteni. Ám a teljességre e vonatkozásban nem kívánunk törekedni, a mondanivalónk szempontjából – szem, szemlélet, szempont, szemlélődő személy – ennyi is elégséges. Tehát miként kerül ide a nyíl? Mondhatjuk, hogy a föld alól, a sírok tanúságaképpen, de igazában az ősi valóságból! Mégpedig logikusan.

Ennyi bevezetés, eligazítás után már rátérhetünk László Gyula műveiből ismert és oly gyakran szóban is közölt tapasztalatára. Ez pedig nem más, mint az ásató, ásó régész személyesen látott tényeinek rögzítése. Az első, hogy a temetőkben – a túlvilágon – tükörképszerűen helyezkedik el minden. Ez volt eleink hiedelme. (Talán így egész a létezés, e világban egyik felünk, a másikban a másik kap hasonló szerepet? Emlékezzünk a TÜKÖR szavunkra, amely arra példa, hogy kettős, azaz teljes fordulatot jelent, a T+K, például teke, és a K+R, a kör, kerek stb.) Ami tehát itt a jobb oldalon volt, amott balra kerül és így tovább. Azonban az eltemetettek e világi rangját őrzik a temetők. Vagyis középen található a törzsfőnök, fő, nemzetségfő stb., és tőle távolodva a kisebb rangúak sírja. Ezt a csontvázak mellett talált nyílhegyek számából állapította meg nagyszerű régészünk. Tehát miután ezt a rendet sok-sok temető kiásásakor tapasztalta – vagyis eleink hiedelmét, ha úgy tetszik, filozófiáját – joggal vonhatta le a következtetést eleink hitéről, vagyis, hogy a túlvilág ebből a szempontból ennek a világnak a tükörképe. Ebből persze sok minden következik, ez nem magában álló hiedelem, hanem az egész létezés-múlás filozófiai rendszer része, amivel majd érdemes lesz külön is foglalkozni és kötelező levonni a szükséges következtetéseket.

(Amikor mindezt leírom, megszólal a távbeszélő csengője, jelzése, Borbola János hív Hollandiából. Egyrészt közli, hogy megtalálta a londoni papirusz példáiban a piramis-peremes szót. Nagyon örülök. Majd a kötelező szavunkról érdeklődik. Így jövünk rá, hogy a kötelezés is valóság volt! Kötéllel kellett mérni!!! Máskor éppenséggel megkötözni! Tehát majd foglalkozni kell a köt, kötelék, mint összetartozás, keltés, kötél, kötözködés, beleköt és így tovább, nagyon érdekes, visszaható logikát is újra igazoló szavunkkal. Most jut eszembe a dakota indián megnevezés, ami szövetséget, azaz „kötést” jelent.) A lényeg, amiért itt említettük a dolgot, hogy megint megvilágosodott Borbula János kutakodása nyomán, mintegy mellékesen, az elvont fogalom – köteles, kötelesség stb., – valóságos és logikus gyöke! De menjünk tovább. Mi most arra vállalkozunk, ami témánkhoz tartozik s egyúttal föltételezésünket megalapozza.

E sorok írójának szerencséjére, már csaknem harminc éve közeli viszonyba került az emlegetett régészprofesszorral, majd utolsó éveiben nemcsak a lakásán, hanem a Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai székházában, illetve odamenet és visszajövet, sokat beszélgettünk ezekről a kérdésekről. László Gyula kérdésemre válaszolva, elmondta, hogy a temető legvégén lévő csontváznál, a legalacsonyabb rangúnál is volt legalább egy nyílhegy. (A vessző „nyél” része elkorhadt.) Majd újabb kérdésre, amit a következőképpen fogalmaztunk meg: lehetséges, hogy a „pálcát törtek fölötte” kifejezés mögött is az illető vétkes nyilának eltörése állt? Ahogy a lefokozott katonának letépték a rangját – elvették övét s vele hajdan az övéit?! -, mint ahogy például a királyt koronázáskor felövezték?! Azaz rangot, hatalmat adtak neki? Nos, ezek megkérdezése után a régészprofesszor válasza az volt, hogy mindez valóban összefügghet és lehetséges, elgondolhattuk tehát a további következtetéseket.

A régi népeknél – például az indiánoknál is – csakis harcosok, azaz felavatott férfiak vehettek részt a nyilvános tanácskozásokon. Kik is és hogyan? Harcosnak felövezett és felavatott férfiak, mégpedig NYÍL VAN-osan. Azaz: volt nyiluk! Így csakis nyil-van-osan szólhattak, ami azt is jelentette, hogy szemtől-szemben közösség előtt! Így máris ott rejlett a jelentésben a később nyilvánosság stb., szavunk. A nyelvi egyszerűsítés több tízezer évre utal vissza, amikor a van, vala stb., megerősítő, pontosító, bizonyító szó volt! A nyilvánosság egyúttal jelenlétre, szólásra jogosított. Innen már lehet elvonásról beszélni, s a nyílt, nyíltan alakra rövidül a szó. Ám következhet több kérdés, például a nyit, kinyit esetében – ajtót, ablakot – a szótő a „nyi” volna? A mássalhangzó képlet ny+l szerint, valamennyire ide tartoznak a nyal, nyál, nyél, nyúl, nyúló – mint nyúlánk, s a nyújtó, nyújtózik stb., – szavaink. A nyal, nyál, nyél is nyitásra, nyílásra utal. (A nyel szájzárásra!) S ahogy a nyújtózó ember nyúlik s lesz nyúlánk, hasonlóan alakulhat a nyíl, nyij-jé. A nyíljon helyett mondják is, hogy nyijjon. (Sok más esetben is megfigyelhetjük a j-l váltást. Válu, vályú stb.) Az is feltételezhető, hogy az íj és a nyíl egy szó volt és a nyíl a hegyes szúróeszköz nyele volt! Így ez az alak került a magyarok közelében élő kis népek nyelvébe, ahol ma is njel, njil, finnül például nuoli, észtül nool. Mert e kis népek átvettek a magyar nyelvből és megőriztek régebbi alakokat. Illetve például a finnekkel való együttélésre is valahol a déli tájakon került sor a jégkorszak alatt. Az ő északra való vándorlásukat helyiségek neve őrzi ezernél is több kilométer távolságban Finnországtól délre, valamint legalább tízezer évvel korábbi vándorlásuk tanúja a Kalevala.

(A finnek hivatalos és tudományos álláspontja sok vonatkozásban eltér a magyar finnugrász nyelvészekétől. Ők tízezer éve őshonosnak tartják magukat a balti részeken. Ezt az álláspontot támasztják alá például a Lengyel Tudományos Akadémia ásatásai is. Másutt is említettem, hogy sok szavuk, például a sotla = csata kifejezésük, amiből több tucatnyi alkot rokonértelmű szót, szinte egy az egyben sumér szó! Mindazok, akik nem tudnak mást, mint az un. finnugrizmust támadni, bizony sajnálatra méltóak. Mert mindig könnyebb támadni valamint, mint eredeti eszméket létrehozni, eredeti, még eddig nem ismert tételeket, törvényhatásokat fölfedezni. Itt és most ennyit el kellett mondanom.) Tehát a nyelvi rend szerint a nyílás – ami az íj „nyitását” is jelenti – és a nyitás összefüggésének lehetősége nem kizárt. Sajátosan rövidülnek, illetve változnak szavaink, és mindig a könnyebb ejtés irányába. Gondoljunk a pénz-píz, a lau-lú, azaz ló stb., szavakra.

Jól látható, hogy a nyíltól milyen nagy utat tett meg a nyelv a nyilvánosságig és a rettenetes nyílászáróig. Nem könnyű azonnal fölfogni vagy fölismerni még azt sem, hogy bizonyos rövid szavunk ott van egy hosszabb szóban. Hát még azt kideríteni, hogy miért került oda és hogyan határozza meg az ősi valóság a mai jelentéstartalmakat. Mi a nyíl, van, való, szavakat csupán példának szántuk, sajátos mutatványnak arra nézve, hogyan működik a nyelvünk. S e szavak nem kivételek, hanem meghatározók. A legtöbb ősi szavunk mögöttesében hasonló valódi tények és tapasztalatok állnak. Mai szavaink végső következmények, de sosem véletlen alakulatok.

AKI FÁZIK, FÁT KERES

de még sok mindent, mást is csinál!

Átlépve néhány hasonló példa – noha mégis más változat – bemutatásának nyelvi ösvényére, aligha találhatunk alapvetőbbet, jobbat annál, amit a könyv címe is kifejez: Aki fázik, fát keres. Miért tarthatjuk ezt a különösnek ható mondatot alapvető példának? Újra érdemes ezen eltűnődni. Mert minden bizonnyal nagyon régi, valamint jellemző az egész magyar nyelvre, annak ősi voltára, annak fejlődésére és egyúttal „raktározó”, beépítő tulajdonságára is.

Kezdjük azzal e könyv lezárását, hogy tudják már: e szóban: fázás, fázik, fázós, valamint az összes ragozott alakjában: fázom, fázol, fázik és így tovább, benne van a „fa” szavunk! (A fazék szavunkban is! Mert a fából készült edényben is lehet főzni! Erről másutt szóltunk! Ez a „kövesztés”, amikor izzó követ tettek a fazékba és attól forrott föl a víz! S főtt meg a hús.) Valahogy úgy alakult ez a szavunk, mint a nőzik. De a történelmi és tapasztalati okok megőrzésével maga a nyelv utal arra, hogy miként fejezzük ki a hidegérzetet, sőt, annak megszüntetésére való törekvésünket. Vagyis nemcsak a meleg hiányát. Nem úgy ahogy a „melegem van” formában mondjuk, ha jelentős a melegérzetünk. Hiszen nem használjuk a „hidegem van” kifejezést, hanem a hidegre utalva és egyúttal a meleg hiányára, azt mondjuk: fázom, fázunk. Azaz fa után kell járnunk, fa után járunk, hogy meleget – tüzet – hozzunk létre. Tehát az egyetlen lehetséges és szükséges cselekvést közöljük. Arról beszélünk, hogy tüzet kell raknunk, szikrát csiholnunk, de leginkább éghető anyagra van szükség, ami e szó születésének idejében általában a fa lehetett, semmi más. Akár azt is mondhatjuk, hogy ez a szavunk a nyelvi filozófia szava!

Mindezek után az sem lehet véletlen, hogy hasonlóan alakítja a nyelvünk az ételkészítés folyamatát, amikor a fáz, főztünk, főzünk stb. szót létrehozta. Tudjuk, hogy annak elkészítéséhez nemcsak tüzet használunk, hiszen több dologból „kotyvasztunk”, elegyítünk valamit, tehát használjuk a fejünket, a főnket is. Csakis így logikus és érthető igazán, hogy amikor valaki gondolkodik, mert rászorul a fejtörésre, akkor azt mondjuk: „most aztán fő a feje!” Azaz: most aztán fejnek szükséges használnia a fejét. Ezért a szóazonosság a „fő” – fő az étel és a „fő”, első fontosságú a fej használata kifejezések között: fő a fő! Vagy gondoljuk csak meg, ha valaki valamit jól elgondolt, akkor azt mondjuk, hogy „na ezt jól ki-főz-te”. Tehát jól használta a fejét. Így már visszaható lesz a logika. Mint ahogy visszaható a megfázott alak. Itt aztán már valóban elég messzire vagyunk a fától! Másként azt mondhatnánk, hogy meghidegedett, viszont azt mondjuk is, hogy meghűlt. Ám ha jól meggondoljuk, itt is figyelemre méltó a kiindulás, hiszen a hő, hév, hőség, heves szavaink az alapjai a hős szavunknak, tehát a hősiességnek is. A heves ifjakból lesznek a hősök, akik nagy hévvel cselekszenek, azaz forró fejjel. De ezúttal a kivétel erősíti a szabályt, mert éppen a közelinek mondható magánhangzó változása az ellenkezőjére változtatja a jelentést. Mert hő, hőség jelenti a meleget, és a hűs, hűvös jelenti a hideget. Tehát a meghűlt jelenti azt, amit a megfázott. S talán a híve, a hűség innen ágazott le. Aki hű hozzám, az a hívem. A hívők is hűek a vallásukhoz, ha úgy tetszik, a hiedelmükhöz hűek. (Itt is föllelhető az í-ű változás. De említsük a „sok hűhó semmiért” kifejezést. Ebben benne van a forrófejűség és a hideg számítás is.)

A fő, a fej „fejleményeiről” másutt szóltunk, például a ki-fej-ez-és szavunkról! És magunkat is figyelmeztetve, újra írjuk ide, hogy a kötelez hasonlóan jelenthette a kötéllel való mérést, mint a fázás a fa után való járást, a fa keresését, vágását, a tűzrakás előkészítését. Úgy gondolom, hogy az ilyen és hasonló rá-lel-ésekkel igencsak izgalmas ösvényekre léphetünk a jövőben is. Sőt, éppen az ilyen nyelvi lehetőségek jelentik a magyar nyelv sajátos, megkülönböztető útját. Nem mintha hasonló – ezt a szót például majd szemügyre kell venni, szem-ügy-re!, mert hogyan kerül egymás mellé egy szóban a „has”, az „on” és a „ló”? Honnét jönnek? Mi okból és mit hoznak magukkal, amire mi már nem emlékezünk? – más nyelvekben nem fordulnak elő. Alighanem ez elkerülhetetlen, meg kell vizsgálni azokat is ebből a szempontból. A magyar nyelv rendszerének azonban ez a lényege! Bárhol is nyúlunk a nyelvünkhöz, ez a rend, ez a rendszer mutatja magát. Emiatt bármiről is tárgyalunk a nyelvvel kapcsolatban, nem kerülhetjük ki ezt a rendszert, amelynek azonban végső lényege az, amiről többször szóltunk, hogy minden fogalmunk őse, csírája a valóság. Tehát valamennyi elvont fogalom mögöttesében, az idők messziségéből elénk világlik maga az élet, amelynek törvényei alakítják kezdetektől a nyelvet is. Ez azonban teljes egészében, eddig csak a magyar nyelvről mondható el s azzal kapcsolatban ennyire nyilvánvaló! Nem is érthető, hogy a nyelvvel foglalkozók mindezt eddig miért nem vették észre? Csakis egyre gondolhatunk, hogy a céljuk nem is a magyar nyelv kutatása volt, hanem akarva-akaratlan, ilyen-olyan, semmiképpen sem tisztességes birodalmi eszmék szolgálata. S ennek esett áldozatul a nyelvünk lényege, lelke, arculata. Emiatt nem tudjuk mindmáig, hogy valójában milyen nyelven beszélünk.

Szeretnénk azt hinni, hogy ezek után ennek örökre vége, annál is inkább, mert ez nemzeti, öntudati és fennmaradási kérdés! Amikor a magyar nyelvről beszélünk és kutakodásaink eredményeit tesszük közzé, akkor valójában a magyar őstörténetről szólunk, akkor a legnagyobb megtartó erőnkről van szó! Létezésünk lényegével érintkezünk, csodálatos önvédelmi fegyverzetünk meglétéről tudósítunk. Ha nem ilyen komolysággal viszonyulunk a nyelvünkhöz, akkor önmagunk vesztét segítjük elő! Páratlan az a méltóságos dicséret, amit több száz költő és irodalmár, az elmúlt századoktól napjainkig ír rajongva a magyar nyelvről s amit gyönyörűséges kötetben tett közzé a magyar erdészek segítségével A mi nyelvünk címmel nemrég Grétsy László. A magyar erdészeket nem lehet eléggé dicsérni, nagyon sokat tesznek a magyar költészet, e szépséges és nagyságos magyar szellemi erdőség, lelki ősvadon és „ősmértan”, ősrendszer fönntartásáért, ápolásáért. Tehát a magyar nyelv egyik legnagyobb teljesítményéért. E szép, tekintélyes kötetben csaknem háromszáz magyar költő, író, irodalmár ötszáz verse, írása ünnepli magával ragadóan nyelvünket. S aligha jellemző sok nemzetre az az elragadtatás, szellemi másállapot, ami a magyar költőknél, íróknál, irodalmároknál, írástudóknál, lelkük-lényegük vállalásával megnyilvánul.

A valóság ősi, kemény jelenléte jellemzi szavaink mögöttesét. Erről érdemes teljes – ha ez lehetséges – tanulmányt írni. Sőt, talán könyvet is, hiszen ez nyelvünk létének, működésének lényege. (Ugye feltűnt, hogy nem csak az élet, az élmény, élelem stb., szavaink kezdődnek az „él” szavunkkal, hanem annak fordítottja jelen van a „lé-t”, „le-vő”, mint va-ló, sőt a „lé-nyeg” és így tovább szavainkban.) Majd ha eléggé ösztökél bennünket az „ösztök” – üstökös? – csóvája, ostorozása, akkor nekivágunk annak a tanulmánynak, ami alighanem az ajz, ajzó, ajzás, ajzott stb., szavainkkal kezdődik és ad számunkra izgalmat, feszültséget. És e szavakat majd az ásít, ámul szavak követik s ebben a sorban találjuk az egyöntetű, fennhéjázó, forró, forgó, kéz, kezd, küzd, készít, kifejezés, szemérem és még sok-sok más szavunkat, amelyeket százával, ragozott-képzett változataikat ezrével (!) sorolhatnánk. S ezek logikus elemzése nyomán az lesz a tisztességes, ha átírják a TESZ szócikkeinek zömét. Ezt akkor is kötelező felelősséggel állíthatjuk, ha azt is tudjuk, hogy sokkal több kutatnivaló van hátra a magyar nyelvvel kapcsolatban, mint amennyi ősi titok, törvény és rendszer eddig megvilágosodott előttünk. A továbbiakban ösztönözzön bennünket az a felismerés, hogy nem létezik elvont élet így a nyelvünk is a valóság szerves része, tehát minden, amit annak tartozékaként elvontnak nevezünk, végső soron a valóság jelenlétét tanúsítja. Amikor a nyelvünkkel foglalkozunk, akkor a valósággal foglalkozunk! Legfőképpen a magyar valósággal, egyúttal a magyar és egyetemes ősvalósággal.

Forrás: Valós történelem